LEV TOLSZTOJ
ANNA KARENINA

REGÉNY

FORDÍTOTTA:
NÉMETH LÁSZLÓ

ELSŐ RÉSZ
Enyém a bosszúállás,
és én megfizetek.
1
A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.
Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele.
Ez a helyzet már harmadnapja tartott, s a házaspár, a családtagok, sőt a személyzet is szenvedett tőle. A családtagok és a személyzet is úgy érezte, hogy az együttlakás értelmét vesztette, s hogy egy vendégfogadóban véletlenül összeverődött társaság tagjainak több köze van egymáshoz, mint nekik, az Oblonszkij családnak s a ház népének. Az asszony nem jött elő lakosztályából; a férje harmadik napja nem volt otthon. A gyerekek magukra hagyottan futkostak a házban; az angol nevelőnő összekapott a kulcsárnővel, s írt a barátnőjének, hogy keressen új helyet neki; a szakács még előző nap, épp az ebéd idején, távozott; a mosogató¬lány és a kocsis fölmondott.
Az összeveszés után harmadnap Sztyepan Arkagyics Oblonszkij herceg - Sztyiva, ahogy a társaságban hívták - a szokott időben, azaz reggel nyolckor, nem a felesége hálójában, hanem a saját dolgozószobájában, a szattyánbőr díványon ébredt fel. Megfordította telt, ápolt testét a ruganyos díványon, mint aki szeretne újra és hosszú időre elaludni, szorosan átölelte a párnát, s odanyomta az arcához, de hirtelen felpattant, fölült, s kinyitotta a szemét.
“Igen, igen, hogy is volt? - próbálta felidézni az álmát. - Hogy is? Alabin ebédet adott Darm-stadtban. Nem Darmstadtban, Amerikában valahol. Igen, csakhogy Darmstadt Ameriká¬ban volt. Igen! Alabin üvegasztalokon adta az ebédet, s az asztalok az Il mio tesoró-t  énekelték, nem is az Il mio tesoró-t, valami jobbat; holmi borosüvegek is voltak ott - jutott eszébe még -, amik tulajdonképpen hölgyek voltak.”
Sztyepan Arkagyics szeme vidáman csillogott; mosolyogva tűnődött. “Igen, jó volt, nagyon jó. Még sok nagyszerű dolog volt ott; csakhogy nincsenek rá szavak, és ébren még a gondolat sem tudja kifejezni.” Majd észrevéve a posztófüggöny szárnyai közt a fénycsíkot, jókedvűen nyújtotta le lábát a díványról; arannyal hímzett szattyánpapucsát kereste vele, amit a felesége varrt neki (a múlt évben ez volt a születésnapi ajándéka), s anélkül, hogy fölállt volna, régi, kilencéves szokása szerint a felé a hely felé nyújtotta kezét, ahol a hálószobában a köntöse függött. S csak ekkor jutott hirtelen az eszébe, hogyan és miért töltötte az éjszakát a felesége hálószobája helyett ezen a díványon; a mosoly eltűnt arcáról, és összeráncolta a homlokát.
- Ah-ah-ah! Á-á! - nyögött föl, ahogy mindaz, ami történt, eszébe jutott. Emlékezetében újra felmerült a veszekedés minden részlete, helyzetének kilátástalansága, s ami a legkínzóbb: a maga bűnössége.
“Nem, nem bocsát meg, nem is bocsáthat. S a legszörnyűbb, hogy mindenben én vagyok a hibás. A hibás, de nem a bűnös. Ebben van épp a dráma - gondolta. - Ah-ah-ah!” - mondogatta kétségbeesetten, ahogy a veszekedés emlékei közül az, amelyik a legjobban nyomasztotta, eszébe jutott.
A legkellemetlenebb az első perc volt; vígan és elégedetten jött meg a színházból, kezében egy hatalmas körte, amit a feleségének hozott. De nem találta a szalonban, nagy csodálkozá¬sára nem találta a dolgozószobában sem, végül is a hálószobában akadt rá, kezében a szeren¬csétlen, mindent eláruló levél.
A mindig gondterhelt, mindig szorgoskodó s - ahogy ő tartotta - kicsit együgyű Dolly mozdu-latlanul ült, kezében a levél, s az irtózat, kétségbeesés és düh kifejezésével nézett rá.
- Mi ez? Mi ez? - kérdezte a levélre mutatva.
Ahogy ehhez az emlékhez ért, Sztyepan Arkagyicsot, amint az gyakran megesik, nem annyira maga az eset gyötörte, inkább az, ahogy a felesége szavaira felelt.
Az történt vele ebben a pillanatban, ami az emberekkel általában, ha váratlanul valami szégyen¬letes dolgon érik tetten őket. Arcát nem tudta a helyzethez szabni, amelybe bűne fel-fedésével a felesége előtt került. Ahelyett, hogy megsértődött, tiltakozott, szabadkozott volna, bocsánatot kért, vagy akár közönyös maradt volna - mind jobb annál, mint amit csinált -, hirtelen s egészen önkéntelenül (“az agyvelő reflexe” - gondolta Sztyepan Arkagyics, aki szerette a fiziológiát) a megszokott, jóságos s épp ezért ostoba mosoly ömlött el az arcán.
Ez az ostoba mosoly volt az, amit nem tudott magának megbocsátani. Ennek a mosolynak láttára Dolly, mintha fizikai fájdalom érné, összerándult; jellemző hevességével vad szavak özönét zúdította rá, s kirohant. Azóta látni sem akarta az urát.
“Mindennek az az ostoba mosoly az oka” - gondolta Sztyepan Arkagyics.
“De mit tegyek? Mit tegyek hát?” - mondogatta magában kétségbeesve, s nem talált feleletet.
2
Sztyepan Arkagyics igazságos volt önmagához. Nem tudta áltatni magát, nem bizonygatta, hogy megbánta, amit tett. Most sem volt képes bűnbánatot érezni amiatt, hogy ő, a harminc-négy éves, szép, szerelmes természetű férfi nem szerelmes a feleségébe, öt élő s két halott gyerek anyjába, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Egyedül azt sajnálta, hogy nem tudta jobban titkolni előtte. A helyzet súlyát azonban érezte, és sajnálta az asszonyt, a gyerekeket, önmagát. Lehet, hogy jobban igyekezett volna eltitkolni a bűneit, ha számít rá, hogy ez a hír így hat majd a feleségére. Sosem gondolta ezt határozottan végig, de homályosan úgy képzelte, hogy a felesége rég megsejtette hűtlenségét, és elnézi neki. Mi több, Oblonszkijnak úgy tűnt, hogy ennek az elnyűtt, megöregedett, már nem szép, nem is különleges asszonynak - jó családanya, semmi más - merő igazságérzetből elnézően kellene viselkednie. Éppen az ellenkezője történt.
“Iszonyú, jaj, jaj, de iszonyú - bizonygatta magának Sztyepan Arkagyics, és nem tudott semmit kieszelni. - Milyen jól ment eddig minden, milyen szépen éltünk! Elégedett volt, boldog a gyermekeivel, én nem szóltam bele semmibe, rábíztam, foglalja el magát, gyere-kekkel, háztartással, ahogyan akarja. Az igaz, nem szép, hogy a lány nevelőnő volt nálunk. Nem szép! Van abban valami közönséges és ízléstelen, hogy az ember a nevelőnőjé¬nek udvaroljon. De milyen nevelőnő! (Megelevenedett előtte Mlle Roland pajkos fekete szeme, mosolygása.) De hiszen amíg a házunkban volt, nem engedtem meg magamnak semmit sem. S a legkínosabb az, hogy a lány már... Mintha készakarva történt volna. Jaj, jaj, jaj! De hát mit tegyek, mit?”
Felelet nem volt, csak az az általános válasz, amit az élet minden bonyolult s eldönthetetlen kérdésre ad. Ez a válasz: hogy felejthessünk, adjuk át magunkat a hétköznapok gondjainak. Álomba feledkezni, legalábbis estig, lehetetlen; visszatérni ahhoz, amit az üveghölgyek énekeltek, nem lehetett; az élet álmába kell tehát belefeledkezni.
“Majd meglátjuk” - mondta magában Sztyepan Arkagyics, s fölkelve egy kék selyembélésű, szürke hálókabátot öltött magára, megcsomózta, s széles mellkasát jól teleszíva, kifelé for¬dított lábával, mely telt testét olyan könnyen hordta, a megszokott fürge léptekkel az ablakhoz ment, fölhúzta a függönyt, s hangosat csöngetett. A csengetésre rögtön ott termett öreg barátja, Matvej, a komornyik; a ruhát és csizmát hozta s egy sürgönyt. Matvej nyomában a borbély lépett be, a szerszámaival.
- A hivatalból jött valami irat? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, s a táviratot átvéve a tükörhöz ült.
- Az asztalon van - felelte Matvej, s részvéttel és kérdően nézett az urára. - A bérkocsi-tulajdonostól voltak itt - tette hozzá kis szünet után, furfangos mosollyal.
Sztyepan Arkagyics nem felelt, csak a tükörben pillantott Matvejre; de a tükörben találkozó pillantásukon látni lehetett, hogy jól megértik egymást. Sztyepan Arkagyics pillantása mintha azt kérdezte volna: “Minek mondod? Talán nem tudod?”
Matvej a mellénye zsebébe dugta a kezét, szétterpesztette a lábát, s némán, jóindulatúan, egy csöppet mosolyogva nézett az urára.
- Megmondtam nekik, jöjjenek jövő vasárnap; addig ne szerezzenek hiábavaló alkalmatlansá-got sem önnek, sem maguknak - mondta el a nyilván előre megcsinált mondatot.
Sztyepan Arkagyics elértette, hogy Matvej tréfálni akar, s szeretné magára terelni a figyelmet. Feltépte a sürgönyt, átolvasta, s miután sikerült megfejtenie a mint mindig, most is eltorzított szavakat, arca felsugárzott.
- Matvej, holnap érkezik a húgom, Anna Arkagyevna - mondta, egy pillanatra megállítva a borbély püffedt, fényes kezét, amely épp hosszú, göndör pofaszakállát fésülte kétfelé.
- Hála Istennek - mondta Matvej. Ez a válasz is azt mutatta, hogy éppúgy érti, akár a gazdája, ennek a látogatásnak a jelentőségét, azt, hogy Anna Arkagyevna, Sztyepan Arkagyics szeretett húga talán segít kibékíteni férjet és feleséget.
- Egyedül vagy az urával? - kérdezte Matvej.
Sztyepan Arkagyics nem beszélhetett, mert a borbély a felső ajkával volt elfoglalva, s az egyik ujját nyújtotta csak fel. Matvej belebólintott a tükörbe.
- Egyedül. Fönn helyezzük el?
- Jelentsd Darja Alekszandrovnának; ahogy ő parancsolja.
- Darja Alekszandrovnának? - ismételte Matvej, mintha kételkednék benne.
- Igen, jelentsd. És vidd magaddal a sürgönyt, aztán mondd el, mit szólt hozzá.
“Próbálkozni akar” - értette meg Matvej, de csak annyit mondott:
- Szolgálatjára.
Sztyepan Arkagyicsot már megmosdatták, megfésülték, s épp öltözni készült, amikor csikorgó csizmájában, lassan lépegetve, Matvej visszajött a sürgönnyel. A borbély már elment.
- Darja Alekszandrovna azt mondta, jelentsem, hogy elmegy itthonról. Csináljon, mármint a kegyelmes úr, amit akar - mondta, csak a szemével nevetve, s kezét a zsebébe dugva, oldalvást hajtott fejjel bámult az urára.
Sztyepan Arkagyics hallgatott. Aztán jóságos, kicsit szánalmas mosoly jelent meg szép arcán.
- No, Matvej? - kérdezte fejcsóválva.
- Nem tesz semmit, uram, majd kialakul - mondta Matvej.
- Kialakul?
- Ahogy mondom.
- Úgy gondolod?... Ki az? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, ruhasuhogást hallva az ajtó mögött.
- Én vagyok - mondta egy határozott és kellemes női hang, s Matrjona Filimonovna, a dajka szigorú, ragyás arca jelent meg az ajtónyílásban.
- No, mi az, Matrjosa? - lépett oda Sztyepan Arkagyics.
Annak ellenére, hogy Sztyepan Arkagyics egyértelműen bűnös volt a feleségével szemben, s ezt maga is érezte, a házban majdnem mindenki, még a daduska, Darja Alekszandrovna legkedvesebb barátnője is az ő pártján volt.
- No, mi az? - ismételte csüggedten.
- Menjen le hozzá, uram, kérlelje; Isten tán segít. Nagyon gyötrődik, nézni is szívfájás; meg aztán az egész ház tótágast áll. Meg kell hogy essék az ember szíve a gyerekeken. Kérlelje meg, uram. Mit is tehetünk? Aki szeret szánkázni... 
- De hisz nem fogad.
- Azért csak tegye meg a magáét. Isten irgalmas, hozzá imádkozzék, Istenhez imádkozzék, uram.
- No jó, elmehetsz - mondta Sztyepan Arkagyics, s hirtelen elpirult. - Akkor hát öltözzünk - fordult Matvejhez, hálókabátját egy határozott mozdulattal lehajítva.
Matvej már tartotta az inget, mint valami hámot, s egy láthatatlan pelyhet fújva le róla, nyilvánvaló gyönyörűséggel bújtatta bele ura ápolt testét.
3
Miután felöltözött, beparfümözte magát, megigazította az ingujját, Sztyepan Arkagyics a cigarettát, pénztárcát, gyufát s a mütyürkékkel ékes kettős láncon függő órát a megszokott mozdulatokkal szétosztotta a zsebeiben, megrázta a zsebkendőjét, és bánata ellenére is tisztának, illatosnak, egészségesnek, testileg frissnek érezte magát. Könnyedén, ruganyosan ment be az ebédlőbe, ahol már várta a kávéja, mellette a levelei s a hivatalából érkezett iratok.
Előbb a leveleket olvasta át. Az egyik igen kellemetlen volt, egy kereskedőtől jött, aki egy, a felesége birtokán lévő erdőre alkudott. Ezt az erdőt okvetlenül el kellett adnia, de most, amíg a feleségével ki nem békül, szó sem lehetett róla. A legkellemetlenebb az volt, hogy a küszöbönálló békülésbe ezzel anyagi érdek keveredett. S az a gondolat, hogy érdek vezet-hetné, hogy az erdő eladása miatt keresi feleségével a békét, sértette őt.
Amikor a levelekkel végzett, a hivatali aktákat húzta maga elé; két ügyet gyorsan átlapozott; nagy ceruzájával itt-ott megjelölt ezt-azt, eltolta az iratokat, s hozzálátott a kávéjához. Kávé-zás után kihajtogatta a még nedves reggeli újságot, s olvasni kezdte.
Sztyepan Arkagyics liberális újságot járatott s olvasott; nem szélsőségeset, hanem olyan irányút, amilyenhez a többség húzott. S annak ellenére, hogy igazából sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte, mind e területeken szilárdan kitartott a többség s az újságja által vallott nézetek mellett. Csak akkor változtatott a véleményén, ha a többség véleménye is változott; jobban mondva nem is váltott véleményt, megváltoztak a nézetei észrevétlenül.
Sztyepan Arkagyics nem választott az irányzatok és nézetek közt, az irányzatok és nézetek maguk jöttek hozzá, ahogy kalapja vagy öltönye szabását sem ő választotta ki, azt vette, amit a többiek. Azt, hogy nézetei legyenek az embernek - ami rendszerint az érettebb korosztályt jellemzi -, s a társaságban, ahol forog, bizonyos szellemi tevékenységet fejtsen ki, éppúgy elvárják tőle, mint azt, hogy kalapot viseljen. S ha volt egyáltalán ok, amiért a liberális irányt a konzervatívnál - melyet az ő körében szintén sokan vallottak - többre becsülte, az nem az volt, hogy a liberális irányt ésszerűbbnek tartotta; az életmódjának ez felelt meg jobban. A liberális párt azt mondta, hogy Oroszországban minden rossz, és valóban Sztyepan Arkagyicsnak sok volt az adóssága, és kevés a pénze. A liberális párt azt mondta, hogy a házasság elévült intézmény, új alapokra kell fektetni, s a családi élet Sztyepan Arkagyicsnak valóban kevés gyönyörűséget szerzett; hazugságra és képmutatásra kényszerítette, ami ellentétben állt természetével. A liberális párt azt mondta, helyesebben azt sejtette, hogy a vallás csak a lakosság barbár részének megfékezésére való, s Sztyepan Arkagyics valóban egy rövidke misét is nehezen bírt ki lábfájás nélkül, s nem értette, minek az a sok rémítő és dagályos beszéd a másvilágról, amikor az élet itt is olyan vidám lehetne. Ráadásul Sztyepan Arkagyics szerette a tréfát, és kedvére volt időnként azzal elképeszteni jámbor embereket, hogy azt mondta: ha már olyan büszkék a fajtájukra, ne álljanak meg Ruriknál, ne tagadják meg legrégibb ősüket - a majmot. Vagyis a liberális irány szokásává lett Sztyepan Arkagyicsnak; az újságját is, mint az ebéd utáni szivarját, azért a könnyű ködért szerette, amit a fejében előidézett. Elolvasta a vezércikket, amelyben előadták, hogy korunkban teljességgel haszon¬ta¬lan amiatt jajveszékelni, hogy a radikalizmus minden konzervatív elemet elnyeléssel fenyeget, s a kormánynak, hogy a forradalom hidráját elfojthassa, sürgősen lépéseket kell tennie; épp ellenkezőleg: “A mi véleményünk szerint a veszedelem nem az állítólagos forradalmi hidrában van, hanem a progressziót fékező tradicionalizmus makacsságában” stb. Elolvasott egy pénzügyi cikket is, amelyben Benthamet és Millt emlegették, s egy kicsit megszurkálták a minisztériumot. Gyors észjárásával minden célzást azonnal megértett; hogy ki ki ellen, milyen alkalomból sütötte el, s ez, mint mindig, most is némi élvezetet okozott neki. A mai élvezetét azonban megmérgezte Matrjona Filimonovna tanácsa, s hogy a háza olyan szerencsétlen állapotban van. Elolvasta, hogy gróf Beust a hírek szerint Wiesbadenbe érkezett, hogy nincs többé ősz haj, továbbá hogy eladó egy homokfutó, s fiatal leány állást keres; ezek az érte¬sülések azonban most nem okoztak neki olyan csöndes, ironikus gyönyörűséget, mint máskor.
Miután végzett az újságjával és a második csésze kávéval meg a vajas kaláccsal, felállt, lerázta mellényéről a morzsákat, kihúzta széles mellét, s jókedvűen elmosolyodott: nem mintha valami különösen kellemes dolog lett volna a lelkében; a vidám mosolyt a jó emésztés idézte föl.
De ez a jókedvű mosoly rögtön eszébe juttatott mindent, s elgondolkozott.
Két gyerekhang (Sztyepan Arkagyics megismerte a kisebb fia, Grisa, és a nagyobb lánya, Tánya hangját) hallatszott az ajtó mögül. Valamit vittek, és elejtették.
- Megmondtam, hogy a tetőre nem lehet utasokat ültetni - kiabálta a leányka angolul. - Szedd föl!
“Minden a feje tetején áll - gondolta Sztyepan Arkagyics -, a gyerekek is magukra hagyva szaladgálnak.” Odament az ajtóhoz, és beszólította őket. Azok eldobták a vonatnak kinevezett dobozt, s az apjukhoz szaladtak.
A kislány, az apja kedvence, merészen futott be, átölelte s nevetve csimpaszkodott a nyakába; a pofaszakállából áradó illat, mint mindig, most is élvezetet szerzett neki. A lányka meg-csókolta a lehajlástól kipirult, gyöngédségtől sugárzó arcát; aztán eleresztette a nyakát, el akart futni, de az apa visszafogta.
- Mi van a mamával? - kérdezte, kezét a lányka sima, friss nyakán végighúzva. - Szervusz - mondta mosolyogva az odaköszönő fiúnak.
Tudatában volt, hogy a fiút kevésbé szereti, de igyekezett egyformán bánni velük; a fiú azonban érezte ezt, s nem viszonozta az apja hideg mosolyát.
- A mamával? Fölkelt - felelte a kislány.
Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott. “Azaz megint nem aludt egész éjjel” - gondolta.
- No és jókedvű?
A kislány tudta, hogy a papa és a mama összevesztek, s hogy az anyja nem lehet jókedvű; az apjának ezt tudnia kell, szóval tetteti magát, amikor ilyen könnyedén érdeklődik. És a kislány elpirult az apja helyett. Sztyepan Arkagyics rögtön elértette, s ő is elpirult.
- Nem tudom - mondta a kislány. - Nem kell tanulnunk; azt mondta, sétáljunk el Miss Hull-lal a nagymamához.
- No, menj akkor, Tancsurocskám. Nem, várj csak - tartotta vissza mégis, üde kezecskéjét megsimítva.
Egy doboz bonbont vett le a kandallóról, ahova tegnap tette, kiválasztott kettőt - egy csokoládést és egy mentolosat, Tánya kedvenceit -, s odaadta neki.
- Grisának? - mondta a lányka, a csokoládésra mutatva.
- Igen, igen - s még egyszer megsimogatta a vállát, megcsókolta a haja tövét és a nyakát, majd elengedte.
- A kocsi előállt - mondta Matvej. - Egy kérelmező van itt - tette hozzá.
- Rég vár? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Egy félórácskája.
- Hányszor parancsolták neked, hogy azonnal jelentsd be!
- A nagyságos úrnak is el kell fogyasztania legalább a kávéját - mondta Matvej abban a barátian goromba hangnemben, amelyért nem lehetett megharagudni.
- No, küldd be hát minél előbb - mondta Oblonszkij fintorogva a bosszúságtól.
A kérelmező, Kalinyin törzskapitány neje, lehetetlen és értelmetlen dolgot kért, de Sztyepan Arkagyics szokás szerint leültette, figyelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatta végig, részletes tanácsot adott, hogy kihez forduljon s hogyan; sőt, nagy betűs, elnyújtott, szép, jól olvasható írásával még egy ügyesen szerkesztett levelet is írt ahhoz a személyiséghez, aki segíthet rajta. Miután a törzskapitánynét elbocsátotta, Sztyepan Arkagyics fogta a kalapját, s megállt eltűnődve, nem felejtett-e el valamit. Kiderült, hogy nem felejtett el semmit, kivéve, amit el akart felejteni - a feleségét.
“Ah! Igen!” Lehorgasztotta a fejét, s szép arca elborult. “Bemenjek? Ne menjek?” - mondta magában. És egy belső hang azt mondta, nem érdemes bemennie; őszintén úgysem tudnak szólni egymáshoz, a viszonyukat megjavítani, helyrehozni lehetetlen, hisz sem Dollyt nem teheti még egyszer vonzóvá, szerelemgerjesztővé, sem önmagát öreggé, szerelemre képte¬lenné. Csaláson és hazugságon kívül nem sülhet ki semmi, s a csalás és hazugság ellenkezett a természetével.
“De hát előbb-utóbb mégiscsak meg kell lennie, elvégre nem maradhat így” - gondolta, s igyekezett összeszedni a bátorságát. Kihúzta magát, cigarettát vett elő, rágyújtott, kettőt szippantott, aztán a gyöngyházfényű kagyló hamutartóba dobta a cigarettát, s gyors léptekkel szelve át a komor szalont, benyitott a felesége hálószobájába.
4
Darja Alekszandrovna ingben, tarkójára tűzött, ma már ritkuló, de valaha sűrű és gyönyörű hajfonataival, megnyúlt, beesett arccal, a soványságtól még nagyobbnak látszó ijedt szemek¬kel állt a szobában szétdobált holmi között a nyitott szekrény előtt, és valamit keresett. Ahogy férje lépteit meghallotta, az ajtóra nézett, s arcának hasztalan próbált szigorú és megvető kifejezést adni. Érezte, hogy fél tőle s a rá váró találkozástól. Csak az imént próbálta, amit az utolsó három napban már vagy tízszer is megpróbált: a gyerekek s a maga dolgait, amelyeket az anyjához magával visz, kiválogatni, de megint csak nem tudta rászánni magát. De mint korábban, most is elmondta magában, hogy ez nem maradhat így, el kell szánnia magát valamire, megbüntetni, megszégyeníteni; bosszút kell állnia, hogy a férje legalább töredékét érezze annak a fájdalomnak, amit neki okozott. Még mindig azt hajtogatta, hogy elmegy tőle, de ez, érezte, lehetetlen, hisz nem tud leszokni arról, hogy férjének tekintse és szeresse. Azonkívül érezte, hogy ha itt, a saját házában alig-alig képes öt gyereket ellátni, akkor ott, ahová költözni készül velük, még sokkal rosszabb dolguk lesz. Hiszen a kicsi már ebbe a három napba is belebetegedett, romlott bouillon-nal etették meg; a többi meg tegnap majdnem teljesen ebéd nélkül maradt. Érezte, hogy lehetetlen elköltözni, de azért csalta magát, válogatta a holmikat, s úgy tett, mint aki elmegy.
Ahogy az urát meglátta, mintha keresne valamit, a szekrény fiókjába mélyesztette a kezét, s csak akkor pillantott rá, amikor a férfi szorosan mellé állt. De arcán, amelynek szigorú, elszánt kifejezést akart adni, nem volt csak zavar és szenvedés.
- Dolly - mondta az ura csöndes, félénk hangon. Válla közé húzta a fejét, szánalomkeltő, alázatos képet akart vágni, de csak úgy sugárzott a frisseségtől és egészségtől.
Dolly egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte üdeségtől sugárzó, egészséges alakját. “Igen, ő boldog és elégedett - gondolta -, és én?... Ez a jóság is undorító, amelyért mindenki úgy szereti és dicséri, gyűlölöm a jóságát!” Szája összeszorult, sápadt, ideges arcán jobboldalt megrándultak az izmok.
- Mit akar? - mondta gyorsan, idegen mellhangon.
- Dolly! - ismételte meg Sztyepan Arkagyics reszkető hangon. - Anna ma érkezik.
- Mi közöm hozzá? Én nem fogadhatom! - kiáltott föl Dolly.
- De mégiscsak, Dolly...
- Menjen, menjen, menjen! - kiáltott föl, rá sem nézve, mintha testi fájdalom préselte volna ki belőle a kiáltást.
Sztyepan Arkagyics nyugodt lehetett, amikor a feleségére gondolt, reménykedhetett, hogy, amint Matvej mondta, majd kialakul, olvashatta békén az újságját, s ihatta a kávét, de amikor ezt az elgyötört, szenvedő arcot megpillantotta, és meghallotta ezt a sorsába, a kétségbeesésbe is beletörődő hangot, a lélegzete elakadt, torka összeszorult, s szemében könny csillogott.
- Istenem, mit csináltam! Dolly! Az Isten szerelmére, hisz... - nem tudta folytatni; a zokogás ott volt a torkában.
Dolly becsapta a szekrényt, és rápillantott.
- Dolly, mit mondhatnék? Egyet: bocsáss meg! Bocsáss meg! Gondolj vissza, kilencévi együttlét nem tehet-e jóvá perceket, néhány percét a...
Dolly lesütötte a szemét, és hallgatott; várta, mit mond, szinte esdekelt, hogy foszlassa szét a bánatát valahogy.
- ...néhány percét a fellobbanásnak - mondta ki az ura, s folytatni akarta, de erre a szóra, mint valami testi fájdalomra, Dolly megint beszívta az ajkát, arca jobb oldalán megint megrándul¬tak az izmok.
- Menjen, menjen innen! - kiáltotta még élesebben. - És ne beszéljen nekem a fellobbanásai¬ról, az undokságáról.
A férfi ki akart menni, de megtántorodott, s hogy megtámaszkodjék, egy szék támlájába kapaszkodott.
Sztyepan Arkagyics arca elszélesedett, ajka földuzzadt, a szeme könnyes lett.
- Dolly - mondta már szipákolva -, az Isten szerelmére, gondolj a gyerekekre; azok nem bűnösök. Én vagyok a bűnös, engem büntess meg. Mondd meg, hogyan vezekeljek. Ami tőlem telik, megteszem. Bűnös vagyok, nincs szó rá, mennyire bűnös vagyok. De Dolly, bocsáss meg!
Az asszony leült. Sztyepan Arkagyics hallotta súlyos, nehéz lélegzését, s kimondhatatlanul fájt érte a szíve. Dolly néhányszor meg akart szólalni, de nem bírt. Sztyepan Arkagyics várt.
- Te gondolsz a gyerekekre - mondta -, de csak azért, hogy játssz velük; én is gondolok rájuk, és tudom, hogy végük van. - Nyilván ez is egyike volt azoknak a mondatoknak, amelyeket ebben a három napban nemegyszer elmondott magának.
Tegezte az urát, és Sztyepan Arkagyics hálásan pillantott rá, s megmozdult, hogy megfogja a kezét. De Dolly undorral húzódott el tőle.
- Én gondolok a gyerekeimre, s a világon mindent megtennék, hogy megmentsem őket, de magam sem tudom, mivel mentsem meg: ha elviszem, vagy ha itt hagyom őket egy feslett, igen, egy feslett apa mellett. Vagy mondja meg, lehetséges tán ezután... ami történt, hogy együtt éljünk? Lehetséges? Mondja, lehetséges? - ismételte megemelt hangon. - Azután, hogy a férjem, a gyerekeim apja szerelmi viszonyba keveredik a gyerekei nevelőnőjével?
- De hát mit tegyünk, mit tegyünk? - mondta Sztyepan Arkagyics panaszos hangon. Maga sem tudta már, mit beszél, s mind mélyebbre horgasztotta a fejét.
- Undorodom, nem állhatom magát! - kiáltott fel Dolly, mind jobban és jobban fölhevülve. - A maga könnye: víz. Soha nem szeretett! Nincs szív, nemesség magában. Förtelmes, undorító, idegen nekem, igen, teljesen idegen - ejtette ki fájdalommal és haraggal a számára rettenetes szót: idegen.
Sztyepan Arkagyics ránézett; a Dolly arcán kifejeződő düh megijesztette és meg is lepte. Nem értette, hogy a sajnálkozása tette a feleségét ilyen ingerültté: Dolly csak részvétet s nem szerelmet látott benne. “Gyűlöl engem. Nem fog megbocsátani” - gondolta Sztyepan Arka-gyics.
- Ez rettenetes, rettenetes! - hajtogatta.
A másik szobában ebben a pillanatban az egyik gyerek felsírt, nyilván elesett. Darja Alekszand¬rovna hallgatózott, s az arca egyszerre ellágyult.
Néhány másodpercbe került, amíg fölocsúdott; mintha nem tudná, hol van, s mihez fogjon; aztán gyorsan fölállt, s az ajtóhoz sietett.
“A gyermekemet, lám, szereti - gondolta Sztyepan Arkagyics, mert észrevette, hogy meg-változott a felesége arca, meghallván a gyermeksikolyt. - Az én gyermekemet. Hogy gyűlölhet hát engem?”
- Csak egy szót még, Dolly - mondta utánamenve.
- Ha utánam jön, behívom a személyzetet, a gyerekeket. Hadd tudja meg mindenki, milyen aljas. Még ma elköltözöm, éljen itt a szeretőjével.
Bevágta az ajtót, s kiment.
Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott, megtörölte az arcát, s csendes léptekkel kiment a szobából. “Matvej azt mondta: kialakul. De hogyan? Nem látok rá esélyt. Ó, milyen szörnyűség! S milyen közönségesen kiáltozott” - mondta magának Dolly szavaira, kiáltásaira, az “aljas” és “szerető” szavakra visszaemlékezve. “Meglehet, hogy a cselédlányok is hallották. Rettenete¬sen közönséges, rettenetesen.” Sztyepan Arkagyics néhány percet ott állt még magában, a szemét dörzsölte, fölsóhajtott, kihúzta magát, és kiment a szobából.
Péntek volt, az ebédlőben a német órás az órát húzta fel. Sztyepan Arkagyicsnak eszébe jutott a tréfája, amit erről az akkurátus kopasz kis órásról csinált: “A német arra van egy életre felhúzva, hogy órákat húzzon föl” - s elmosolyodott. Sztyepan Arkagyics szerette a jó tréfákat. “Lehet, hogy mégiscsak kialakul. Jó kis szó: kialakul - gondolta -, ezt el kell mesélni.”
- Matvej - kiáltott föl -, akkor hát a pamlagos szobában készítsetek Marjával Anna Arkagyev¬na számára helyet!
- Szolgálatjára.
Sztyepan Arkagyics fölvette a bundáját, s kiment a tornácra.
- Itthon ebédel? - kérdezte Matvej, ahogy kikísérte.
- Majd meglátom. Nesze a költségekre - szólt, s tíz rubelt adott neki a tárcájából. - Elég lesz?
- Elég vagy sem, nem költhetünk többet - mondta Matvej, majd becsapta az ajtót, s visszalépett a tornácra.
Darja Alekszandrovna eközben lecsillapította a gyereket; s a kocsi zörgéséből megtudva, hogy az ura elment, visszatért a hálószobájába. Ez volt az egyetlen menedékhelye a házi gondok elől, amelyek, mihelyt kiment, rögtön körülfogták. Azt a rövid időt, amíg a gyerekszobába ment, az angol nevelőnő és Matrjona Filimonovna most is kihasználták, s halasztást nem tűrő kérdéseket tettek föl neki, amelyekre csak ő tudott felelni: a sétához mibe öltöztessék a gyerekeket, adjanak-e tejet nekik, ne küldjenek-e másik szakácsért?
- Hagyjanak, hagyjanak! - mondta. A hálószobájába érve ugyanarra a helyre ült vissza, ahol az urával beszélt, lesoványodott kezét, melynek csontos ujjain csúszkáltak a gyűrűk, összeszorí-totta, s emlékezetében újra végiggondolta az egész beszélgetést. “Elment, de mit végzett vele? - gondolta. - Vajon szoktak találkozni? Miért is nem kérdeztem meg? Nem, nem, lehetetlen a kibékülés. Ha megmaradunk is egy házban, idegenek leszünk. Örökre idegenek! - ismételte újra különös nyomatékkal ezt a számára rettenetes szót. - Pedig mennyire szerettem, Istenem, mennyire szerettem! És most tán nem szeretem? Nem szeretem jobban, mint azelőtt? A legszörnyűbb épp az, hogy...” - de gondolatát nem fejezte be; Matrjona Filimonovna kukkant be az ajtón.
- Hadd küldjek el a fivéremért - mondta. - Ő majd megfőzi az ebédet, különben megint úgy lesz, mint tegnap, este hatig egy falatot sem kapnak a gyerekek.
- Jó, mindjárt megyek, és intézkedem. Friss tejért elküldtek?
És Darja Alekszandrovna a nap gondjaiba temetkezett, s egy időre bánatát is beléjük fojtotta.
5
Sztyepan Arkagyics, hála jó képességeinek, az iskolában jól tanult, de minthogy pajkos és lusta volt, az utolsók közt végzett; de feslett élete, alacsony rangja s fiatal kora ellenére is tiszteletre méltó és szép fizetésű állást töltött be, mint az egyik moszkvai hivatal főnöke. Ezt az állást sógora, Alekszej Alekszandrovics Karenin révén kapta, aki az egyik minisztérium¬ban, amely alá ez a hivatal is tartozott, a legfontosabb állások egyikét töltötte be. De ha Karenin nem is neveztette volna ki sógorát erre a helyre, Sztyiva Oblonszkij száz más ember, fivérei, nővérei, közelebbi, távolabbi rokonai, nagybátyjai, nagynénjei révén úgyis megkapta volna ezt az állást vagy egy ehhez hasonlót, s hozzá vagy hatezer rubel fizetést, amire, minthogy felesége szép vagyona ellenére pénzügyei elég ziláltak voltak, szüksége is volt.
Fél Moszkva és Pétervár rokona és barátja volt Sztyepan Arkagyicsnak. Olyan emberek között született, akik ennek a világnak a hatalmasai voltak vagy lettek. Az államférfiak egyharmada, az öregek, apjának voltak barátai, s pendelyes korából ismerték, a másik harmad tegeződött vele, a harmadik: a jó ismerősök. Következésképp a földi javakat állások, bérletek, kon-cessziók s effélék formájában osztogató személyek mind jó emberei voltak, s nem mellőz-hették. De Oblonszkijnak nem is nagyon kellett erőlködnie, hogy előnyös állást kapjon, csak visszautasítania, irigykednie, összevesznie és megsértődnie nem volt szabad, amit, lévén nagyon jó lélek, nem is tett soha. Nevetségesnek találta volna, ha valaki azt mondja neki, hogy nem kaphat meg egy olyan fizetésű állást, amilyenre szüksége van; hiszen ő nem követelt semmi rendkívülit; csak annyit akart kapni, mint a kortársai, s ezt az állást ő sem töltötte be rosszabbul senki másnál.
Sztyepan Arkagyicsot jó és vidám természete s kétségtelen becsületessége miatt az ismerősei nemcsak hogy szerették, de szép, derűs külsejében, csillogó szemében, fekete szemöldökében és hajában, arca fehérségében és pirosságában volt valami, ami azokra, akik az útjába kerültek, fizikailag is barátságkeltően és szívvidítóan hatott. “Aha! Sztyiva! Oblonszkij! Hát ő is itt van!” - mondták csaknem mindig örvendő mosollyal, akik találkoztak vele. S ha a beszélgetés után néha az derült is ki, hogy semmi különösen örvendetes dolog nem történt; másnap, harmadnap, ha találkoztak vele, éppúgy megörültek.
Miután három éve volt már az egyik moszkvai hivatal főnöke, Sztyepan Arkagyics munka¬tár-sainak, alárendeltjeinek, főnökeinek s mindazoknak, akiknek csak dolguk volt vele, nemcsak szeretetét, de tiszteletét is megszerezte. Sztyepan Arkagyics legfőbb tulajdonságai közül, amelyek révén ezt az általános tiszteletet kiérdemelte a munkahelyén, első helyen rendkívül elnéző viselkedése állt, aminek alapja az volt, hogy ismerte saját hibáit; második helyen valódi liberalizmusa, nem olyasfajta, amilyenről az újságjában olvasott, hanem az, ami a vérében volt, s lehetővé tette, hogy tökéletesen egyformán, egyenrangúként kezeljen minden embert, függetlenül vagyonától és rangjától; harmadsorban pedig - és ez a lényeg - teljes közönye az ügy iránt, amellyel foglalkozott: ennek köszönhette, hogy sohasem ragadtatta el magát, és nem követett el hibákat.
Ahogy hivatalába ért, a tiszteletteljes kapus kíséretében, aki az irattáskáját hozta, kicsiny dol-gozó¬szobájába ment, felvette az egyenruháját, s az ülésterembe lépett. Az írnokok és tiszt¬vi-selők fölálltak, vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak. Sztyepan Arkagyics, szokása szerint, gyorsan a helyére ment, kezet szorított a jelenlevőkkel, és leült. Eltréfált és elbeszélgetett kicsit; éppen annyit, amennyi illő, s munkához látott. Senki sem tudta jobban eltalálni, mint ő, szabadság, egyszerűség és hivatalosság közt a kellemes ügyvitelhez szükséges határt. A titkár, mint Sztyepan Arkagyics hivatalában mindenki, vidáman és tiszteletteljesen lépett oda hozzá az iratokkal, s abban a családiasan liberális hangnemben beszélt vele, amelyet Sztyepan Arkagyics vezetett be.
- Megkaptuk a penzai kormányzósági hivatalból az adatokat. Itt vannak, parancsoljon.
- Meg, végre? - mondta Sztyepan Arkagyics, s az ujjával megkopogtatta az aktát. - Nos, uraim? - S az értekezlet megkezdődött.
“Ha tudnák - gondolta, miközben komolyan, lehajtott fejjel hallgatta a jelentést -, milyen bűnös kisfiú volt fél órával ezelőtt az elnökük.” S szeme mosolygott a felolvasás alatt. Kettőig megszakítás nélkül dolgoztak; két órakor: szünet és villásreggeli.
Még nem volt két óra, amikor az ülésterem nagy üvegajtaja hirtelen kinyílt, és valaki bejött. A tisztviselők megörültek a kikapcsolódásnak, az arckép s a tükör alól mind az ajtóra néztek; az őr azonban tüstént kituszkolta a betolakodót, s becsukta mögötte az üvegezett ajtót.
Amikor az ügyirat olvasását befejezték, Sztyepan Arkagyics fölállt, nyújtózott egyet; hogy lerója adóját a kor liberalizmusának, már a teremben cigarettát húzott elő, s bement a szobájába. Két munkatársa, a vén bútor Nyikityin s Grinyevics kamarás vele távoztak.
- Reggeli után be tudjuk fejezni - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Már hogyne tudnánk - szólt Nyikityin.
- Csinos kis kópé lehet ez a Fomin - jegyezte meg Grinyevics a vizsgált ügy egyik szereplőjé-ről.
Sztyepan Arkagyics összeráncolta a homlokát; ezzel adta Grinyevics értésére, hogy illetlen dolog idő előtt véleményt alkotni, s nem felelt semmit sem.
- Ki akart bejönni? - kérdezte az őrt.
- Éppen hogy elfordultam, kegyelmes uram, s valaki engedélyt sem kért, csak berontott. Ön után kérdezősködött. Mondom, majd ha kijönnek, akkor...
- Hol van most?
- Talán kiment az előcsarnokba: addig itt járt-kelt. Itt van, ez az - mondta, s egy göndör szakállú, széles vállú, erős kötésű emberre mutatott, aki báránybőr sapkáját le sem véve, gyorsan és könnyedén szaladt föl a kőlépcső kikopott fokain. Egy ösztövér hivatalnok, aki kezében aktatáskával éppen lefelé ment, megállt, s rosszallóan nézett a futó alak lábaira, majd kérdő pillantást vetett Oblonszkijra.
Sztyepan Arkagyics a lépcső tetején állt. Ahogy a fölfelé szaladót megismerte, kedélyesen sugárzó arca még jobban felsugárzott az egyenruha kivarrt hajtókája fölött.
- Ő az! Levin! No végre! - mondta barátságosan, s tréfás mosollyal nézett a feléje tartó Levinre. - Nem viszolyogtál attól, hogy ebben a bűnbarlangban felkeress? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki nem érte be kézszorítással, hanem meg is csókolta barátját. - Régen itt vagy?
- Most érkeztem, s nagyon szeretnék együtt lenni veled - felelte Levin elfogultan; s ugyan-akkor haragosan és nyugtalanul pillantott körül.
- No, gyerünk be akkor a szobámba - mondta Sztyepan Arkagyics, aki ismerte barátja önérzetes és indulatos elfogódottságát; kézen fogta, s úgy húzta maga után, mintha valami veszedelmen vezetné keresztül.
Sztyepan Arkagyics csaknem minden ismerősével tegeződött: hatvanesztendős aggastyánok-kal és húszéves fiúkkal, színészekkel és miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel; úgy, hogy azok közül, akikkel tegeződött, igen sokan a társadalmi ranglétra két végén álltak, és bizonyára csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Oblonszkijon át közük van egymáshoz. “Pertu” volt mindenkivel, akivel együtt pezsgőzött, márpedig mindenkivel pezsgőzött; épp ezért, ha alárendeltjei előtt találkozott valamelyik megszégyenítő “pertu”-jával, ahogy több barátját tréfásan nevezte, tapintatával csökkenteni tudta a kellemetlen benyomást, amit az rájuk tehet. Levin nem volt ugyan megszégyenítő “pertu”, de azt hihette - Oblonszkij tapintata megérezte ezt -, hogy alárendeltjei előtt tán nem akarja barátságukat kimutatni, s épp ezért sietett bevinni őt a szobájába.
Levin csaknem egykorú volt Oblonszkijjal, s nemcsak pezsgőzés révén tegeződtek össze. Levin kora ifjúságától pajtása és barátja volt. Szerették egymást jellemük és ízlésük különbségei ellenére, ahogy azok szeretik egymást, akik serdülőkorukban barátkoztak össze. Mindazonáltal, mint ahogy az különféle foglalkozást választó emberekkel gyakran megtörténik, ha jól megfontolva helyeselték is, lelkük mélyén megvetették egymás foglalkozását. Mindenik úgy érezte, hogy az az élet, amelyet ő él, az egyedül üdvözítő, a barátjáé meg csak légvár. Oblonszkij, ha Levint meglátta, nem tudott elnyomni egy könnyed, gúnyos mosolyt. Pedig hányszor látta már Moszkvába érkezni a falujából, ahol csinált valamit, de hogy pontosan mit, azt Sztyepan Arkagyics soha nem tudta igazán megérteni, igaz, hogy nem is nagyon faggatózott. Levin mindig izgatottan érkezett Moszkvába, nagy sebbel-lobbal, egy kicsit szorongva, s bosszankodva is a szorongásán; s többnyire valami egészen új, váratlan gondolattal; Sztyepan Arkagyics nevetett ezen, és szerette érte. Levin pedig barátja városias életmódját vetette meg éppígy a lelke mélyén, hivatalát haszontalanságnak tartotta, és nevetett rajta. De volt köztük különbség: Oblonszkij azt tette, amit mindenki, kedélyesen és magabiztosan nevetett, Levin pedig biztonság nélkül s néha haragosan.
- Rég vártunk - mondta Sztyepan Arkagyics, miután a szobába lépve Levin kezét elbocsátotta, ezzel mutatta mintegy, hogy itt nincs veszély. - Nagyon, de nagyon örülök, hogy látlak - folytatta. - Nos, mi újság? Hogy vagy? Mikor jöttél?
Levin hallgatott, Oblonszkij két hivatalnoktársát nézegette, akiket nem ismert. Tekintete megállt az elegáns Grinyevics kezén: azon olyan hosszú, fehér ujjak voltak, az ujjakon olyan hosszú, sárga, a végükön visszahajló körmök, a kézelőjében olyan hatalmas, ragyogó ing¬gom-bok, hogy ez a kéz nyilván minden figyelmét elnyelte, s megakadályozta a gondolko¬dásban. Oblonszkij rögtön észrevette ezt, és elmosolyodott.
- Ah, igen, engedjétek meg, hogy összeismertesselek benneteket - mondta. - Társaim: Filipp Ivanics Nyikityin, Mihail Sztanyiszlavics Grinyevics - majd Levin felé fordulva: - Konsz-tantyin Dmitrics Levin, Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag, egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom ki, marhate¬nyésztő, vadász s a barátom.
- Nagyon örvendek - mondta a kis öreg.
- Van szerencsém ismerni a bátyját, Szergej Ivanicsot - szólt Grinyevics, odanyújtva vékony, hosszú körmű kezét.
Levin elkomorodott, hidegen kezet fogott vele, s rögtön Oblonszkij felé fordult. Noha nagy tisztelettel volt anyai féltestvére, a híres, egész Oroszországban ismert író iránt, nem szenvedhette, ha nem mint Konsztantyin Levinhez, hanem mint a híres Koznisev öccséhez fordultak hozzá.
- Nem, már nem vagyok zemsztvo-tag. Mindenkivel összerúgtam a port, s nem járok többet a gyűléseikre - mondta Oblonszkijhoz fordulva.
- Ez gyorsan történt - mondta Oblonszkij mosolyogva. - De hogy? Miért?
- Hosszú történet, egyszer majd elmondom - szólt Levin, de rögtön mesélni is kezdte. - Nos, röviden: meggyőződtem, hogy zemsztvo-munka nincs, és nem is lehet - mondta, mintha épp ebben a pillanatban bántotta volna meg valaki. - Egyrészről játék; parlamentet játszanak, s én nem vagyok már sem elég fiatal és még nem vagyok elég öreg se, hogy játékszerekkel szórakozzam; másrészről - itt elakadt a szava - ez is csak a járási coterie-knek  jó, hogy pénzt csináljanak belőle. Azelőtt itt voltak a gyámhatóságok, bíróságok, most meg a zemsztvo; többé nem a megvesztegetés, hanem a meg nem szolgált fizetés jegyében - mondta olyan hevesen, mintha a jelenlevők közül valaki vitába szállt volna a véleményével.
- Aha! Úgy látom, megint új fázisban vagy, konzervatív lettél - mondta Sztyepan Arkagyics. - No, erről különben majd később.
- Igen, később. De látnom kellett téged - mondta Levin, s gyűlölettel pillantott Grinyevics kezére.
Sztyepan Arkagyics alig észrevehetően elmosolyodott.
- Nem azt mondtad, hogy nem veszel föl többet európai ruhát? - pillantott Levin francia szabótól származó új ruhájára. - Ebből is látom: új fázis.
Levin váratlanul elpirult, de nem ahogy a felnőtt emberek - könnyedén, úgy, hogy maguk sem veszik észre -, hanem mint a kisfiúk, akik elfogultságukban nevetségesnek érzik magukat, szégyenkeznek, s épp ezért még jobban elpirulnak, egész a könnyekig. Olyan furcsa volt ezt az okos, férfias arcot ilyen gyermekes állapotban látni, hogy Oblonszkij elfordította róla a tekintetét.
- De hol találkozzunk hát? Nekem nagyon, nagyon fontos, hogy beszéljek veled - mondta Levin.
Oblonszkij mintha kicsit eltűnődött volna.
- Tudod, mit? Átmegyünk Gurinhoz reggelizni; ott beszélhetünk. Háromig szabad vagyok.
- Nem lehet - felelte Levin némi gondolkodás után -, nekem még el kell mennem valahová.
- Jó, akkor ebédeljünk együtt.
- Ebédelni? De hiszen nincs semmi különös dolgom veled, két szót kell mondanom, kérdeznem; aztán beszélgethetünk.
- Hát akkor mondd most azt a két szót; ebéd alatt meg majd elcsevegünk.
- Nos, az a két szó... - mondta Levin. - Különben semmi különös.
Az arca egyszerre haragos lett: az erőfeszítéstől, hogy erőt vegyen zavarán.
- Mit csinálnak Scserbackijék? - kérdezte. - Minden a régiben?
Sztyepan Arkagyics, aki rég tudta, hogy Levin az ő sógornőjébe, Kittybe szerelmes, alig észrevehetően elmosolyodott, s a szeme vidámat villant.
- Azt mondtad, két szót, de én két szóban nem tudok felelni, mivel... Bocsáss meg egy pillanatra.
Bejött a titkár, s bizalmas tisztelettel és főnöke fölötti fölényének azzal a szerény tudatával, amely az összes titkárokra jellemző, s az ügyek alaposabb ismeretéből ered, irataival Oblonszkijhoz ment, s kérdés színe alatt valamiféle bonyodalmakról kezdett magyarázni neki. Sztyepan Arkagyics nem hallgatta végig, kedveskedve a kabátujjára tette a kezét.
- Csinálja csak, ahogy mondtam - szólt egy mosollyal enyhítve megjegyzését, s miután röviden elmagyarázta, hogy érti ő a dolgot, eltolta az iratokat. - Így csinálja, kérem, Zahar Nyikityics.
A titkár zavartan eltávozott. Mialatt barátja a titkárral tanácskozott, Levin egészen megszaba-dult elfogultságától; mindkét könyökével egy székre támaszkodva állt ott; arcán gúnyos figyelem volt.
- Nem értem, nem értem - mondta.
- Mit nem értesz? - szólt Oblonszkij ugyanazzal a mosollyal, s cigarettát vett elő. Valami különc kirohanást várt Levintől.
- Nem értem, mit csináltok itt - mondta Levin a vállát vonva. - Hogy tudod ezt komolyan csinálni?
- Miért?
- Csak; hisz nincs is mit csinálnotok.
- Te így gondolod, de mi nyakig vagyunk a munkában.
- Papírmunkában. Persze, ehhez van adottságod - tette hozzá Levin.
- Úgy gondolod, hogy ez inkább valami fogyatkozás bennem?
- Lehet - mondta Levin. - De azért gyönyörködöm a nagyságodban, s büszke vagyok rá, hogy a barátom ilyen nagy ember. De nem feleltél a kérdésemre - tette hozzá, s kétségbeesett erőfeszítéssel egyenesen Oblonszkij szemébe nézett.
- Jól van, jól. Eljön az ideje, idejutsz te is. Szép dolog. Hogy háromezer gyeszjatyinád van Karazin járásban, meg ilyen izmaid, és hogy üde vagy, akár egy tizenkét esztendős lány; de ide jutsz még te is. Ami a kérdésed illeti: változás nincs, de kár, hogy olyan rég nem voltál itt.
- Miért? - kérdezte ijedten Levin.
- Semmi különös - felelte Oblonszkij. - Majd beszélünk róla. De voltaképp miért is jöttél föl?
- Erről is később beszélünk majd - mondta Levin, s újból fülig pirult.
- No jó, megértettem - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tudod, meghívnálak hozzánk, de a feleségem nincs egészen jól. Hanem ide figyelj: ha látni akarod őket, ma négytől ötig valószínűleg az állatkertben lesznek. Kitty ott korcsolyázik. Menj oda, én utánad megyek, s együtt ebédelünk majd valahol.
- Nagyszerű, akkor hát a viszontlátásra.
- Hanem hallod-e, ismerlek: elfelejted az egészet, vagy hirtelen elutazol a faludba! - kiáltott utána Sztyepan Arkagyics nevetve.
- Nem, ott leszek.
S csak akkor jutott Levin eszébe, hogy elfelejtett Oblonszkij kollégáitól elköszönni, amikor már kilépett az ajtón.
- Nagyon erélyes úrnak látszik - mondta Grinyevics, amikor Levin kiment a szobából.
- Az ám, bátyuska - mondta Sztyepan Arkagyics a fejét csóválva. - Szerencsefi! Háromezer gyeszjatyina Karazin járásban, minden előtte van még, s micsoda frisseség! Nem mint a magunkfajta.
- Miért panaszkodik, Sztyepan Arkagyics?
- Eh, pocsék rosszul vagyok - mondta Sztyepan Arkagyics mélyet sóhajtva.
6
Amikor Oblonszkij megkérdezte, miért is utazott voltaképpen Moszkvába, Levin elpirult, s a pirulása miatt megharagudott magára: azt ugyanis nem felelhette, hogy a “sógornőd kezét jöttem megkérni”, pedig kizárólag ezért jött.
A Levin-ház és a Scserbackij-ház régi moszkvai nemesi házak voltak; egymással mindig közeli s baráti viszonyban. Ez a kapcsolat Levin diákkorában még erősebbé vált; a fiatal Scserbackij herceg, Dolly és Kitty bátyja, Levinnel együtt készült és iratkozott be az egyetemre. Levin ebben az időben gyakran fordult meg Scserbackijéknál, és beleszeretett az egész házba. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Konsztantyin Levin tényleg a házba, a családba, s főként a család nőtagjaiba szeretett bele. Levin az anyjára nem is emlékezett, egyetlen nővére idősebb volt nála, úgyhogy a Scserbackij-házban első ízben ismerte meg a régi művelt és becsületes nemesi házak levegőjét, melytől apja és anyja halála megfosztotta. E család minden tagja, de különösen a nők, titokzatos, költői fátyolban jelentek meg előtte; nemcsak hogy hibát nem látott bennük, de a rájuk boruló költői fátyol alatt a legmagasztosabb érzéseket s a legnagyobb tökéletességet gyanította. Hogy a három kisasszonynak miért kellett naphosszat franciául és angolul beszélni; miért játszottak egymást váltva bizonyos órákban a zongorán, amelynek a hangja a bátyjuknál tanuló diákokhoz is felhallatszott; miért jártak a házba franciairodalom-, zene-, rajz- és tánctanárok; atlasz subácskájukban miért hajtattak ki Mlle Linonnal a nap bizonyos órájában a Tverszkij bulvárra, Dolly hosszú, Nathalie félhosszú, Kitty egészen kurta subácskában, úgyhogy formás lábacskáit a feszes, vörös harisnyában mindenki láthatta; aranykokárdás kalapú inasuk kíséretében miért kellett a Tverszkij bulváron járkálniuk: mindezt és sok mást, ami titokzatos világukban történt, nem értette, de azt tudta, hogy amit csinálnak, mind gyönyörű, s épp az ott végbemenő dolgok titokzatosságába volt szerelmes.
Egyetemi hallgató korában majdhogy bele nem szeretett a legidősebbikbe, Dollyba; de őt csakhamar férjhez adták Oblonszkijhoz. Aztán a középsőbe kezdett beleszeretni, mintha csak érezte volna, hogy az egyikbe bele kell szeretnie, csak azt nem tudta eldönteni, melyik legyen az. De alig jelent meg a társaságban, Nathalie is férjhez ment egy Lvov nevű diplomatához. Kitty még gyermek volt, amikor Levin befejezte az egyetemet. A fiatal Scserbackij a flotta szolgálatába lépett, s belefúlt a Balti-tengerbe; úgyhogy, bár Oblonszkij a barátja volt, Levin érintkezése a Scserbackij-házzal ritkábbá vált. Amikor azonban Levin ebben az évben a tél kezdetén, egy falun eltöltött év után Moszkvába jött, s meglátta a Scserbackij lányokat, rögtön tudta, hogy a sors rendeléséből a három közül melyikbe kell beleszeretnie.
Azt gondolhatnánk, mi sem természetesebb, mint hogy ő, a jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, harminckét éves férfi Scserbackaja hercegnőt megkérje; minden valószínűség szerint jó partiként fogadták volna. De Levin szerelmes volt, s épp ezért úgy rémlett neki, hogy Kitty minden tekintetben tökéletes, földöntúli lény, ő meg olyan alsórendű, földhözta-padt halandó, hogy nem is gondolhat rá, hogy akár mások, akár Kitty szemében méltó parti legyen.
Miután két mámoros hónapot töltött el Moszkvában, s a társaságban, ahova csak azért járt, hogy találkozzék vele, Kittyt mindennap láthatta, Levin hirtelen úgy döntött, hogy mindebből úgysem lehet semmi, s elutazott a falujába.
Levin meggyőződése, hogy mindebből úgysem lehet semmi, azon alapult, hogy a gyönyörű Kittynek a rokonok szemében ő meg nem felelő s méltatlan parti, és Kitty úgyse tudná megszeretni. A rokonok szemében őneki nem volt semmiféle rendes, megszabott munkája és társaságbeli helye; ugyanakkor kortársai harminckét éves korukra ki ezredes és szárnysegéd, ki professzor, némelyik bank- vagy vasútigazgató vagy hivatalvezető, mint Oblonszkij. Ő pedig (nagyon jól tudta, milyennek kell hogy lássák mások!) tehenek körül tébláboló, sárszalonkára lődöző, építkezésekkel bíbelődő földesúr, vagyis egy tehetségtelen fickó, aki nem vitte semmire, és aki a társadalom fogalmai szerint olyasmivel foglalkozik, amivel csak semmire sem alkalmas emberek.
A titokzatos és gyönyörű Kitty nem szerethetett bele egy ilyen, mint ahogy ő tartotta, csúnya, s ami a fő, hétköznapi és semmiben sem kitűnő emberbe. Ezenkívül régi kapcsolatuk is - a felnőtté a gyerekkel, amely a Kitty fivéréhez fűződő barátsága alapján keletkezett - új akadálynak tűnt fel szerelme előtt. Egy csúnya, de jó embert, amilyennek magát tartotta, lehet szeretni mint barátot, de hogy olyan szerelemmel szeressék, amilyennel ő szerette Kittyt, ahhoz szépnek, s ami fő, rendkívüli embernek kellett volna lennie.
Hallotta ugyan, hogy asszonyok sokszor nem szép, egyszerű emberekbe is beleszeretnek, ebben azonban, maga után ítélve, nem hitt, minthogy ő csak a szépbe, titokzatosba és rendkívülibe tudott beleszeretni.
De miután két hónapot töltött el egymagában a falujában, belátta, hogy ez nem afféle szerelem, amilyeneken kora ifjúságában ment át; hogy ez az érzés egy percnyi nyugtot sem hagy neki; s amíg el nem döntötte: Kitty a felesége lesz-e vagy sem, most már élni sem tud; s hogy csak a képzelete kergette kétségbeesésbe, hiszen semmi bizonyítéka nincs arra nézve, hogy el fogják utasítani. Most tehát azzal a szilárd elhatározással érkezett Moszkvába, hogy megkéri Kitty kezét, s ha igent mond, feleségül veszi. Vagy pedig... gondolni is képtelen volt arra, mi lesz vele, ha kikosarazzák.
7
Levin a reggeli vonattal érkezett Moszkvába, s féltestvérénél, Koznisevnél szállt meg. Miután átöltözött, azzal a szándékkal ment be a bátyja szobájába, hogy azonnal elmondja, miért jött, és tanácsot kér tőle. A bátyja azonban nem volt egyedül. Egy ismert filozófiaprofesszor ült nála, aki egyenesen azért jött Harkovból Moszkvába, hogy megvitasson egy igen fontos filozófiai kérdésben felmerült nézeteltérést, hevesen polemizált a materialistákkal; Szergej Ivanovics érdeklődéssel követte a vitát, s a professzor utolsó cikkét olvasva, megírta neki ellenvetéseit. Azzal a szemrehányással illette, hogy túlzott engedményeket tesz ellenfeleinek. A professzor azonnal Moszkvába utazott, hogy a dolgot megbeszéljék. Arról a divatos kérdésről volt szó: van-e határ az ember tevékenységében pszichikai és fiziológiai jelenségek között, és hol van az?
Szergej Ivanovics megszokott, mindenkinek szóló, kedveskedőn hideg mosolyával fogadta az öccsét, s miután bemutatta a professzornak, tovább folytatta a beszélgetést.
A kicsiny, sárga; szűk homlokú és szemüveges ember az üdvözlés idejére egy pillanatra abbahagyta a társalgást, aztán anélkül, hogy Levinre hederített volna, tovább beszélt. Levin leült, s várta, mikor megy el a professzor; a társalgás tárgya azonban csakhamar érdekelni kezdte.
Levin látta az újságokban a cikkeket, amelyekről itt szó volt, el is olvasta őket; mint termé-szettudományi végzettségű embert, érdekelte a tudomány ismerős alapelveinek a fejlődése; de az ember állati eredetéről, a reflexekről, biológiáról és szociológiáról szóló tudományos fejtegetéseket sosem kapcsolta össze a maga életére és halálára vonatkozó azon kérdésekkel, amelyek az utóbbi időben mind sűrűbben ötlöttek eszébe.
Ahogy bátyja s a professzor beszélgetését hallgatta, azt vette észre, hogy a tudományos kérdéseket lelkiekkel kötik össze, néhányszor szinte nekimennek az utóbbiaknak, mihelyst azonban egész közel értek a legfontosabbhoz, nagy sietve mintha tüstént elhúzódtak volna, s a finom osztályozások, meghatározások, idézetek, célzások, tekintélyekre hivatkozások birodalmába mélyedtek megint, úgyhogy csak nagy nehezen értette meg, miről is van szó.
- Ezt fel sem tudom tételezni - mondta Szergej Ivanovics szokásos szabatosságával s a rá oly igen jellemző választékos kifejezésekkel és elegáns dikcióval -, semmiképp sem érthetek egyet Keisszel abban, hogy képzeteim a külső világról mind érzéki benyomásokból eredtek. A létezés alapvető fogalmát sem érzékelés útján nyertem, aminthogy nincs is külön szerv ennek a fogalomnak az átadására.
- Igen, de Wurst, Knaust és Pripaszov erre azt felelik önnek, hogy a létezés tudata az érzéki benyomások összességéből ered, tehát ez a tudat is érzékelések eredménye. Wurst egyenesen kimondja, hogy ahol nincs érzékelés, ott nem ismerhetik a létezés fogalmát sem.
- Én épp az ellenkezőjét mondom - kezdte Szergej Ivanovics.
De ekkor Levinnek megint úgy rémlett, hogy a legfontosabbhoz érve újból eltávolodnak tőle, s elszánta magát, hogy kérdést tesz föl a professzornak.
- Szóval ha érzéseim megsemmisülnek, ha a testem meghal - kérdezte -, már semmiféle létezés nem lehetséges?
A professzor, mintha a félbeszakítás szellemi fájdalmat okozna neki, bosszúsan pillantott a különös kérdezőre, aki inkább hajóvontatóra hasonlított, mint bölcselőre, és Szergej Ivanovicsra pillantott, mintha azt kérdené: “Mit mondjak neki?” De Szergej Ivanovics, aki távolról sem tett akkora erőfeszítéseket, s nem is volt olyan egyoldalú a beszédben, mint a professzor, s maradt a fejében hely, hogy a professzornak is megfeleljen, s ugyanakkor azt az egyszerű, természetes szempontot is megértse, amelyből Levin tette föl a kérdést, elmosolyo-dott.
- Ezt a kérdést - mondta - még nincs jogunk eldönteni...
- Nincsenek adataink - hagyta helyben a professzor, s tovább folytatta az érvelést. - Nem, én azt állítom - mondta -, hogy ha az érzékelésnek, ahogy azt Pripaszov kimondja, alapja is a benyomás, ezt a két fogalmat mégis szigorúan meg kell különböztetnünk.
Levin nem figyelt tovább oda; várta, mikor megy el a professzor.
8
Amikor a professzor elment, Szergej Ivanovics az öccséhez fordult:
- Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hosszabb időre? Mi van a gazdaságoddal?
Levin tudta, hogy a gazdaság nem nagyon érdekli a bátyját, s csak udvariasságból kérdi; épp ezért csak a búzaeladásról s a pénzügyekről beszélt.
Levin nősülési tervéről akart a bátyjával beszélni, el is volt szánva, hogy a tanácsát kéri, de ahogy meglátta, s miután végighallgatta beszélgetését a professzorral, és meghallotta azt az önkéntelenül is atyai hangot, amellyel a bátyja a gazdasági dolgai iránt érdeklődött (az anyai örökséget nem osztották szét, mindkettőjük részén Levin gazdálkodott), úgy érezte, van valami, ami miatt a bátyjával nem lehet a nősülési szándékáról beszélnie. Érezte, hogy a bátyja nem úgy fogná fel a dolgot, ahogy ő szeretné.
- No, mit csinál nálatok a zemsztvo? - kérdezte Szergej Ivanovics, akit a zemsztvo igen érdekelt, s nagy jelentőséget tulajdonított neki.
- Igazán nem tudom.
- Hogyan? Hisz választmányi tag vagy!
- Nem, már nem vagyok, kiléptem - felelte Konsztantyin Levin. - Már a gyűlésekre sem járok.
- Kár! - mondta erre Szergej Ivanovics elkomorodva.
Levin a maga igazolására magyarázni kezdte, mi folyt a járásukban a gyűléseken.
- Nahát, ez mindig így van! - szakította félbe Szergej Ivanovics. - Mi, oroszok, mindig ilyenek vagyunk. Lehet, hogy jó tulajdonság ez: képesség, hogy lássuk tulajdon hibáinkat, de mi fel is nagyítjuk őket, és iróniával vigasztalódunk, amely mindig ott van a nyelvünkön. Én csak azt mondom neked, add ezeket a jogokat, a mi zemsztvo-intézményünket, egy másik európai népnek; a német, az angol a szabadságát dolgozná ki belőle; mi meg csak nevetünk rajta.
- De hát mit tegyek? - mondta Levin bűntudatosan. - Ez volt az utolsó kísérletem. Teljes szívemből rajta voltam. Nem megy. Alkalmatlan vagyok.
- Dehogyis vagy alkalmatlan - mondta Szergej Ivanovics -, nem jól fogod fel a dolgot.
- Lehet - felelte csüggedten Levin.
- Tudod, hogy Nyikolaj bátyánk megint itt van?
Nyikolaj édesbátyja volt Konsztantyin Levinnek s féltestvére Szergej Ivanovicsnak; elkallódott ember, vagyona nagy részét elherdálta, a legfurcsább és leghitványabb társaságba került, a testvéreivel összekapott.
- Mit mondasz? - kiáltott fel Levin rémülten. - Honnét tudod?
- Prokofij látta az utcán.
- Itt, Moszkvában? Hol? Tudod? - Levin fölkelt a székéről, mint aki azonnal menni akar.
- Sajnálom, hogy megmondtam - csóválta Szergej Ivanovics öccse izgalmán a fejét. - Elküldtem megtudni, hol lakik; s elküldtem neki a Trubin-féle váltót, amit kifizettem. Itt van a felelete.
S Szergej Ivanovics a papírnehezék alól egy levelet nyújtott oda az öccsének. Levin átolvasta a különös, ismerős betűkkel írott levelet: “Alázatosan kérem, hagyjanak békében. Ez az egyetlen, amit kedves testvéreimtől kérek. Nyikolaj Levin.”
Levin, miután elolvasta, fejét lehorgasztva állt - kezében a levél - Szergej Ivanovics előtt.
A vágy, hogy boldogtalan bátyjáról elfeledkezzék, azzal a tudattal harcolt a lelkében, hogy ez csúnya volna.
- Nyilván meg akar bántani - folytatta Szergej Ivanovics -, de engem meg nem bánthat. Egész szívemből segítenék is rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.
- Igen, igen - ismételte Levin. - Megértem s méltányolom a viselkedésedet; de én azért elmegyek hozzá.
- Ha úgy tetszik, menj; de nem tanácsolom - szólt Szergej Ivanovics. - Ami engem illet, nem félek tőle; nem veszíthet össze velem. Neked jobb, ha nem mész el hozzá. Segítség úgy sincs. Különben tégy, ahogy jónak látod.
- Segítség lehet, hogy nincs, de ebben a percben - s ez más dolog - különösképp érzem, hogy nem tudnék nyugodt lenni.
- No, én meg ezt nem értem - szólt Szergej Ivanovics. - Egyet tudok - tette hozzá -, ez az alázat leckéje. Amióta Nyikolaj öcsém az lett, ami, én is elnézőbben tekintek arra, amit aljasságnak hívnak. Hisz tudod, hogy mit tett.
- Ó, ez szörnyű, szörnyű! - hajtogatta Levin.
Ahogy a bátyja címét Szergej Ivanovics inasától megkapta, rögtön szedelőzködött, hogy elmegy hozzá; de aztán meggondolta, s estére halasztotta a látogatását. Hogy a lelki nyugalma meglegyen, mindenekelőtt azt kellett dűlőre vinnie, amiért Moszkvába jött. A bátyjától Oblonszkijhoz ment a hivatalba, s miután megérdeklődte, hol vannak Scserbackijék, oda hajtatott, ahol, úgy mondták, Kittyt találja.
9
Amikor Levin négy órakor dobogó szívvel az állatkertnél a bérkocsiból kiszállt, s egy kis úton a szánkózódombok felé, a jégpálya felé indult, bizonyosan tudta, hogy találkozik Kittyvel, hisz Scserbackijék fogata ott állt a bejáratnál.
Derűs és fagyos nap volt. A bejáratnál egymás mellett álltak a fogatok és szánkók, kocsisok s csendőrök. A kapunál s a lesöpört utakon, a faragott ablakkeretekkel díszített orosz házacskák közt kicsípett nép nyüzsgött, a tűző napon csillogó kalapban; hótól lecsüggő ágaikkal a kert öreg, bozontos nyírfái mintha új, ünnepi miseruhába öltöztek volna.
Ahogy az ösvényen a jégpálya felé tartott, önmagához beszélt: “Nem szabad izgulnod, nyugodtnak kell lenned. Mi bajod? Mit akarsz? Hallgass, ostoba” - fordult a szívéhez. De minél jobban igyekezett lecsillapítani magát, annál nehezebb lett a lélegzete. Találkozott egy ismerősével, az odakiabált neki; Levin azonban azt sem tudta, ki volt. Odaért a dombhoz, amelyen csak úgy csörgött a leszálló és fölhúzott szánkók lánca; lesikló ródlik robogtak, s vidám hangok harsantak föl. Tett még néhány lépést, föltárult előtte a jégpálya, s a korcsolyázók nyüzsgésében nyomban meglátta őt.
A szívét elszorító örömről és félelemről tudta meg, hogy ott van. A jégpálya túlsó végén állt, egy hölggyel beszélgetett. Úgy tetszett, sem a ruháján, sem a tartásán nincs semmi különös. Levin azonban éppoly könnyen ismerte föl ebben a tömegben, mint rózsát a csalánosban. Ő ragyogott be mindent. Mosoly volt, amely mindenkire sugárzott. “Valóban rámehetek a jégre - gondolta Levin -, oda, őhozzá?” A hely, ahol Kitty állt, megközelíthetetlen szentélynek tetszett, s volt perc, amikor a férfi kis híján visszafordult, olyan szorongás fogta el. Erőt kellett vennie magán; meggondolnia, mennyi mindenféle ember van itt; ő is eljöhetett csak úgy, korcsolyázni. Lement, de mint a napra, igyekezett nem ránézni; azonban, mint a napot, látta anélkül is, hogy ránézett volna.
A jégen a hétnek ezen a napján s a napnak ebben a szakában egyazon társaság emberei gyűltek össze, akik egymást mind ismerték. Voltak köztük a művészetükkel kérkedő mesterkorcsolyá-zók s félénk, ügyetlenül mozgó kezdők, akik támlásszékekbe kapaszkodva tanultak; gyermekek és öregemberek, akik egészségügyi célzattal korcsolyáztak. Levin kiválasztott szerencsefinak tartotta valamennyit, hisz Kitty közelében lehettek. A korcsolyázók azonban, úgy látszik, egész közönyösen érték be és hagyták el őt, még beszéltek is vele; tőle egész függetlenül mulattak, élvezték a jó időt s a kitűnő jeget.
Nyikolaj Scserbackij, Kitty unokatestvére, lábán korcsolyával, kurta kabátban és szűk pantallóban ült egy padon. Levint meglátva, rákiáltott:
- Á, az első orosz gyorskorcsolyázó! Rég jött? Kitűnő a jég, kösse föl a korcsolyáját.
- Nem is hoztam korcsolyát - felelte Levin, s elbámult, hogy az ő jelenlétében ilyen merész és fesztelen lehet valaki, s bár nem nézett rá, egy pillanatra sem vesztette el Kittyt a szeme elől. Érezte a nap közeledését. A lány a jégpálya sarkán állt: vékony lábait a magas szárú cipőben ügyetlenül rakta, s szemmel látható félénkséggel siklott feléje. Egy kétségbeesetten hado-nászó, a földig hajló, orosz ruhás fiú épp akkor érte be. Nem állt egészen biztosan a lábán, kezét a zsinóron függő pici muffból kihúzva, esésre készen tartotta, s ahogy Levinre pillantott, akit most felismert, egyszerre mosolyodott el rajta s a maga ijedtségén. Amikor a fordulót befejezte, ruganyos lábacskájával egy kis lökést adott magának, s egyenest Scserbackijhoz siklott, a karjába kapaszkodott, s mosolyogva bólintott Levinnek. Gyönyörűbb volt, mint ahogy Levin képzelte.
Amikor rágondolt, egész elevenen állt előtte, különösen szőke, gyermekien derült, bájos és jóságos arcocskája, amelyet oly szépen hordott formás leányvállán. Arcának ez a gyermeki kifejezése s hozzá alakja finom szépsége árasztotta a sajátos varázst, amelyre olyan jól emlékezett. Ami azonban mindig meglepetésként érte, az a lány szemének szelíd, nyugodt és nyílt kifejezése volt; különösképp pedig a mosolya, mely Levint mindig egy varázslatos világba vitte, ahol ő maga is olyan elérzékenyült és lágy lett, amilyen emlékezete szerint csak kora gyermekkora ritka óráiban tudott lenni.
- Rég van itt? - kérdezte Kitty, kezét odanyújtva. - Köszönöm szépen - tette hozzá, amikor Levin a muffjából kiesett zsebkendőt fölemelte.
- Én? Nemrég, tegnap... azaz csak most... érkeztem meg - felelte Levin, izgalmában meg sem értve mindjárt a kérdést. - Magukhoz készültem - mondta, s visszaemlékezve, hogy milyen szándékkal kereste, megzavarodott és elvörösödött. - Nem is tudtam, hogy korcsolyázik, mégpedig remekül!
Kitty figyelmesen nézte, mintha zavarának az okát igyekezne megérteni.
- Meg kell becsülnöm a dicséretét. Itt úgy emlékeznek, hogy maga a legjobb korcsolyázó. - Fekete kesztyűs kezecskéjével leverte muffjáról a ráhullott zúzmara tűkristályait.
- Igen, valaha szenvedélyes korcsolyázó voltam; tökéletes akartam lenni benne.
- Úgy látszik, mindent szenvedéllyel csinál - mondta Kitty mosolyogva. - Szeretném látni, hogy korcsolyázik. Csatolja fel a korcsolyát, és gyerünk, korcsolyázzunk együtt.
“Együtt korcsolyázni! Hát lehetséges ez?” - gondolta Levin rápillantva.
- Rögtön felcsatolom - mondta.
S elment, hogy korcsolyát kössön.
- Régen volt nálunk, uram - mondta a korcsolyamester, ahogy a lábát fogta, s a korcsolyát a sarkára csavarta. - Amióta ön nincs itt, nincs mester az urak közt. Jó lesz így? - mondta, meghúzva a szíjat.
- Jó, jó, csak minél gyorsabban, kérem - felelte Levin, alig bírva visszatartani a boldogság mosolyát, mely akarata ellenére is kiült az arcára. “Ez aztán az élet, a boldogság! - gondolta. - Azt mondta, együtt, korcsolyázzunk együtt. Most szóljak? Épp azért félek szólni, mert boldog vagyok, reményem van csak, de az boldog. Hanem ha... De muszáj, muszáj! Le a gyöngeség-gel!”
Fölállt, levette a kabátját; nekifutott a házikó körüli érdes jégnek, ki a sima jégpályára. Minden erőlködés nélkül siklott, mintha futásának gyorsaságát, lassúságát, irányát kizárólag az akaratával irányítaná. Félénken közeledett Kitty felé, de mosolya megint megnyugtatta.
Kitty odaadta a kezét, mind gyorsabban haladtak egymás mellett, s minél gyorsabban siklottak, Kitty annál erősebben szorította a kezét.
- Magával gyorsabban tanulnék - mondta neki -, magában valahogy megbízom.
- Amikor rám támaszkodik, én is bízom magamban - de nyomban megijedt attól, amit mondott, és elpirult. S valóban, alighogy Levin kiejtette ezeket a szavakat, hirtelen, ahogy a nap siklik felhők mögé, Kitty arcáról eltűnt minden kedvesség, s Levin ráismert arra az arckifejezésére, amely a feszült gondolkodást tükrözte: a sima homlokon redőcskék támadtak.
- Bántja tán valami?... Különben sincs jogom megkérdezni - mondta gyorsan Levin.
- Miért ne?... Nem, nem bánt semmi - felelte Kitty hidegen. - Találkozott már Mlle Linonnal? - tette hozzá mindjárt.
- Még nem.
- Menjen oda hozzá, annyira szereti magát.
“Mi ez? Istenem, segíts!” - gondolta Levin, s odasiklott a padon ülő, ősz loknis, öreg francia kisasszonyhoz. Az, hamis fogait kivillantva, mosolyogva, régi barátként fogadta.
- Az ám, növünk - mondta Levinnek, a szemével Kittyre mutatva -, és öregszünk. Tiny bear  is nagy már - tette hozzá nevetve. Régi tréfájára emlékeztette Levint, aki a három kisasszonyt egy angol mese alapján három mackónak nevezte. - Emlékszik? Így hívta őket.
Levin egyáltalán nem emlékezett rá; de a kisasszony már tíz éve nevetett ezen a tréfán, és nagyon szerette.
- No, menjen, korcsolyázzék csak. A mi Kittynk is jól korcsolyázik már, ugye?
Amikor Levin újból odaszaladt hozzá, Kitty arca nem volt már szigorú, a szeme megint jóakarón és kedvesen mosolygott; Levinnek azonban úgy rémlett, hogy kedvességében van valami különös, szándékoltan nyugodt, és ettől elszontyolodott. Miután az öreg nevelőnő furcsaságairól beszélgettek, Kitty Levin élete felől érdeklődött.
- Igazán nem unatkozott télen a faluban? - kérdezte Kitty.
- Nem, nem unalmas, nagyok sok dolgom van - s érezte, mint kényszeríti rá Kitty a maga nyugodt modorát, amelyből neki éppen úgy nem lesz ereje kitörni, mint a tél elején.
- Hosszabb időre jött? - kérdezte Kitty.
- Nem tudom - felelte, meg sem gondolva, mit mond. Az ötlött eszébe, hogy ha ennek a nyugodt, baráti modornak aláveti magát, megint úgy megy el, hogy nem dőlt el semmi, s eltökélte, hogy föllázad.
- Hogyhogy nem tudja?
- Nem tudom. Magától függ - mondta, s rögtön el is borzadt a saját szavaitól.
Nem hallotta, mit mond, vagy nem akarta meghallani, de Kitty mintha megbotlott volna, a lábacskájával kettőt toppantott, és sebesen elsiklott tőle. Mlle Linonhoz ment, mondott valamit neki, s a házikó felé indult, ahol a hölgyek a korcsolyáikat vetették le.
“Istenem, mit tettem! Uram, Istenem! Segíts, ne hagyj el!” - fohászkodott Levin, s ugyanakkor erős testmozgás szükségét érezve, nekifutott, s belső és külső köröket írt le a jégen.
Egy fiatalember, az újabb műkorcsolyázók közül a legjobb, korcsolyásan, cigarettával a szájában épp ebben a percben jött ki a kávéházból, nekiszaladt, s nagy robajjal föl-fölszökve, korcsolyástul ereszkedett alá a lépcsőkön. Leröpült, s anélkül, hogy keze fesztelen tartásán változtatott volna, továbbsiklott a jégen.
- Hohó, ez valami új mutatvány - mondta Levin, s már futott is föl, hogy ő is megcsinálja.
- Meg ne üsse magát, szokni kell hozzá! - kiáltott rá Nyikolaj.
Levin fölment az emelvény szélére, amennyire tudott, nekifutott, és kezével tartva a szokatlan mozgás közben az egyensúlyt, leereszkedett. Az utolsó lépcsőbe azonban beleakadt; s alig súrolva kezével a jeget, egy heves mozdulatot tett, majd kiegyenesedett, s nevetve továbbsik-lott.
“Milyen derék és kedves” - gondolta Kitty, ahogy Mlle Linonnal a házikóból kijött, s mint kedves fivérre szokás, csöndes, gyöngéd mosollyal pillantott rá. “Valóban hibás vagyok? - gondolta. - Csakugyan valami rosszat követtem el? Azt mondják: kacérság. Nem őt szeretem, tudom; de olyan jó vele, olyan derék ember. De minek mondta azt?”
Ahogy a távozó Kittyt s a lépcsőn elébe jövő anyját megpillantotta, Levin a gyors mozgásba belepirulva megállt, és elgondolkozott. Levetette a korcsolyáját, és a kertkijáratnál utolérte őket.
- Nagyon örülök, hogy látom - mondta a hercegnő. - Csütörtökön fogadunk most is.
- Tehát ma?
- Nagyon fogunk örülni, ha láthatjuk - mondta a hercegnő szárazon.
Ez a szárazság bántotta Kittyt, s nem tudott ellenállni a vágynak, hogy anyja hidegségén enyhítsen valamit.
- A viszontlátásra - fordult Levin felé mosolyogva.
Ekkor ért a kertbe Sztyepan Arkagyics félrecsapott kalappal, csillogó arccal és szemmel, mint egy vidám hódító. De az anyósához lépve, amikor az Dolly hogylétéről kérdezte, szomorú, bűnbánó arccal felelt. Miután az anyósával egy ideig halkan és leverten elbeszélgetett, kihúzta magát, s karon fogta Levint.
- No, mi az, megyünk? - kérdezte. - Egyre rád gondoltam, s nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél - mondta, jelentős pillantással nézve a szemébe.
- Megyünk, megyünk - felelte a boldog Levin, akinek még mindig fülében volt a hangnak a zengése, amely a viszontlátást mondta; látta a kísérő mosolyt is.
- Az Angliába vagy az Ermitázsba?
- Nekem mindegy.
- Akkor hát az Angliába - mondta Sztyepan Arkagyics. Azért választotta az Angliát, mert ott több pénzzel tartozott, mint az Ermitázsban; nem tartotta volna hát szépnek, ha elkerüli ezt a szállodát. - Van bérkocsid? No, akkor nagyszerű, úgyis elengedtem a fogatomat.
A két barát egész úton hallgatott. Levin arra gondolt, mit jelentett az az átalakulás a Kitty arcán, s hol arról győzte meg magát, hogy van remény, hol kétségbeesett, s tisztán látta, hogy a reménye esztelen; közben azonban egészen más embernek érezte magát; szinte nem is hasonlított ahhoz, aki Kitty mosolya s az előtt a “viszontlátásra” előtt volt.
Sztyepan Arkagyics az ebéd étlapját állította össze az úton.
- Te, ugye, szereted a turbot-t?  - mondta Levinnek, ahogy odaértek.
- Mit? - kérdezte Levin. - A turbot-t? Igen, rettenetesen szeretem a turbot-t.
10
Amikor Levin Oblonszkijjal belépett a szállodába, lehetetlen volt észre nem vennie Sztyepan Arkagyics arcán és alakján egy különös kifejezést, valami türtőztetett sugárzásfélét. Oblonszkij levetette a kabátját: félrevágott kalappal lépett az étterembe, s közben a frakkban, szalvétával hozzá siető-tapadó tatároknak utasításokat osztogatott. Jobbra-balra köszönt ismerőseinek, akik, mint mindenütt, itt is örömmel fogadták; odament a büféhez, bekapott egy kis halat, ivott egy kis vodkát; odasúgott valamit a kifestett és fölszalagozott, csipkés-bodros francia nőnek, aki a pult mögött ült, úgyhogy még az is szívből nevetett. Levin csak azért nem ivott vodkát, mert sértette ez a francia nő, aki mintha kizárólag álhajból, poudre de riz-ből  és Vinaigre de toilette-ből  lett volna összeállítva. Mint valami mocskos helyről, gyorsan odább sietett mellőle. Az egész lelke Kitty emlékével volt tele; szemében a diadal és a boldogság mosolya ragyogott.
- Ide, kegyelmes uram, parancsoljon; itt nem fogják zavarni kegyelmességedet - mondta a leginkább hozzájuk tapadt öreg, őszes tatár; széles farán szétnyílt a fecskefarkú kabát. - Tessék, kegyelmes uram - mondta Levinnek is; Sztyepan Arkagyics iránti tiszteletből a vendégét is körüludvarolta.
Egy pillantás alatt friss abroszt terített az amúgy is megterített kerek asztalra, a bronzcsillár alá, bársonyszékeket tolt oda, s Sztyepan Arkagyics mellé állva, étlappal a kezében várta a rendelést.
- Ha parancsolja kegyelmességed, a különszoba rögtön szabad lesz; Golicin herceg van ott egy hölggyel. Friss osztrigát kaptunk.
- Á, osztrigák!
Sztyepan Arkagyics elgondolkozott.
- Ne változtassuk meg, Levin, a tervünket? - állt meg az ujja az étlapon; arca komoly töprengést árult el. - De jók-e az osztrigák? Vigyázz!
- Flensburgiak, kegyelmes uram, ostende-i nincs.
- Flensburginak flensburgiak, de frissek-e?
- Tegnap kaptuk őket.
- Kezdjük akkor osztrigával inkább? Persze így az egész terv megváltozik. Igaz?
- Nekem egészen mindegy. Én a legszívesebben káposztalevest és kását ennék: az azonban itt nincs.
- Kása a la russe, azt tetszik parancsolni? - kérdezte a tatár, miközben úgy hajolt Levin fölé, mint a dajka a gyermekre.
- Nem, tréfán kívül, bármit választasz, jó lesz; korcsolyáztam, éhes vagyok. Azt ne gondold - tette hozzá, mert Oblonszkij arcán elégedetlenséget látott -, hogy nem értékelem a választáso-dat; élvezem, ha jót ehetek.
- Hát persze, akármit mondasz, ez is az élet egyik gyönyörűsége - mondta Sztyepan Arkagyics. - Hozzál hát, testvér, osztrigát, két, nem, az kevés, három tucatot, utána zöldséglevest!
- Printaniere - kapta el a tatár. De úgy látszik, Sztyepan Arkagyics nem akarta megszerezni neki az örömöt, hogy franciául nevezze meg az ételeket.
- Zöldséglevest, érted, aztán turbot-t, sűrű mártásban, utána rosztbifet. De vigyázz, jó legyen. Aztán még kappant, no és befőttet.
A tatárnak eszébe jutott Sztyepan Arkagyics szokása, hogy nem a francia étlap szerint nevezi meg az ételeket; nem mondta utána, csak a végén szerezte meg az örömöt magának, hogy az egész rendelést étlap szerint elismételje. “Soupe printaniere, turbot, sauce Beaumarchais, poulard a l’estragon, macédoine de fruits”, s az egyik bekötött étlapot letéve, mint aki rugón jár, a másikat, a borlapot kapta fel, azt tette Sztyepan Arkagyics elé.
- Mit igyunk?
- Én, amit akarsz, csak ne sokat... pezsgőt.
- Hogyhogy? Azzal kezdjük? Különben igazad van, kérlek. Szereted a fehérkupakost?
- Cachet blanc - kapta föl a tatár.
- Adjál hát azt az osztrigához, azután majd meglátjuk.
- Szolgálatára. Milyen asztali bort parancsolnak?
- Nuit-t adj. Nem, jobb lesz a klasszikus chablis.
- Szolgálatára. Sajtot az önét parancsolja?
- Igen, parmezánt. Vagy te mást szeretsz?
- Nem, nekem egészen mindegy - mondta Levin, aki nem tudta mosolyát visszatartani.
A szétálló frakkú tatár elfutott; öt perc múlva egy tál fölnyitott, gyöngyházfényű osztrigakagy¬lóval s ujja közt egy palackkal repült vissza. Sztyepan Arkagyics megpuhította és mellénye mögé gyömködte kikeményített szalvétáját, s karjával kényelmesen nekihelyezkedve hozzá¬látott az osztrigának.
- Nem rossz - mondta, s a gyöngyházkagylókból ezüstvillácskájával egymás után kaparta ki és kapta be a sikamlós osztrigákat. - Nem rossz - ismételte meg, nedves, ragyogó szemét hol Levinre, hol a tatárra vetve.
Levin ette az osztrigát, noha fehér kenyeret sajttal jobban szeretett volna. De Oblonszkijban gyönyörködött. Még a tatár is, aki, miután kinyitotta az üveget s széttöltötte a habzó bort az öblös, finom poharakba, miközben fehér nyakkendőjét igazgatta, észrevehető gyönyörűséggel mosolygott Sztyepan Arkagyicsra.
- Te nem nagyon szereted az osztrigát? - mondta Sztyepan Arkagyics, ahogy a poharát kiürítette. - Vagy bánt valami? Hm?
Azt szerette volna, ha Levin is jókedvű. De Levin, ha nem is volt rosszkedvű, feszengett. Azzal, ami a lelkében volt, kínosan és félszegen érezte magát ebben a vendéglőben, az ebédlő párok különszobái, a szaladgálás, sürgölődés közt; ez a környezet: bronzok, tükrök, gáz¬lángok, a tatár - sértette. Félt bemocskolni vele, ami a lelkét betöltötte.
- Én? Igen, bánt valami, de azonkívül feszélyez is ez a hely - mondta. - El sem tudod képzelni, milyen vad dolog mindez nekem, a falusinak, mint annak az úrnak a körmei, akivel nálad találkoztam.
- Igen, láttam, mennyire nézted szegény Grinyevics körmeit - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Nem tehetek róla - felelte Levin. - Erőltesd meg magad egy kicsit, képzeld magad a helyembe, helyezkedj egy falusi lakos nézőpontjára. Mi falun azon vagyunk, hogy kezünk alkalmas legyen a munkára; épp ezért levágjuk a körmünket, néha a ruha ujját is feltűrjük. Itt meg az emberek szántszándékkal akkora körmöt eresztenek, amekkorát csak bírnak, és mandzsettagomb helyett kistányért viselnek, hogy végképp ne használhassák a kezüket.
Sztyepan Arkagyics jókedvűen mosolygott.
- Ez annak a jele, hogy nem kell durva munkát végeznie. Az eszével dolgozik...
- Lehetséges, én mégis vad dolognak tartom. Mint ahogy az is vad dolog, hogy mi falusiak azon vagyunk, hogy minél előbb jóllakjunk, s a munkánk után láthassunk; itt veled meg azon vagyunk, hogy lehetőleg minél később lakjunk jól, és ezért osztrigákat eszünk.
- Hát persze - kapta el Sztyepan Arkagyics. - A civilizációnak épp ez a célja: mindenből élvezetet csinálni.
- No, ha ez a célja, én inkább vadember akarok maradni.
- Úgyis az vagy. Ti, Levinek, mind azok vagytok.
Levin felsóhajtott. Nyikolaj bátyja jutott az eszébe: lelkifurdalás és fájdalom fogta el, s elkomorodott. Oblonszkij azonban olyasmiről kezdett beszélni, amitől azonnal megváltozott a hangulata.
- Nos, elmégy ma este a mieinkhez, vagyis Scserbackijékhoz? - kérdezte, s az üres, érdes kagylókat odább tolva, a sajtot húzta maga elé; szeme jelentőségteljesen csillogott.
- Igen, föltétlen elmegyek - felelte Levin. - Bár úgy láttam, a hercegnő nem szívesen hívott.
- Mit beszélsz! Micsoda badarság! Ilyen a modora. No, testvér, ide azt a levest... Ez a modora, grande dame  - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én is ott leszek, csak Banyina grófnőhöz kell mennem énekpróbára. Hát hogyne volnál vadember? Mivel magyarázod, hogy egyszer csak eltűntél Moszkvából? Scserbackijék állandóan kérdezősködtek felőled; mintha énnekem tudnom kellene. Holott én csak azt tudom, hogy te mindig mást csinálsz, mint a többiek.
- Igen - mondta Levin lassan és izgatottan. - Vadember vagyok, igazad van. De nem azért vagyok vad, mert akkor elmentem, hanem mert most idejöttem. Azért jöttem...
- Ó, milyen boldog ember vagy te - szakította félbe Sztyepan Arkagyics, Levin szemébe nézve.
- Miért?
- Megismerem egy jegyből a jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát  - szavalta Sztyepan Arkagyics. - Te még mindennek előtte vagy.
- S te tán utána?
- Hát ha nem is utána, de a tiéd a jövő, az enyém meg a jelen, szóval kialvóban vagyok.
- Miért, baj van?
- Baj. De nem akarok magamról beszélni. Úgysem mesélhetnék el mindent - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tehát miért is jöttél most Moszkvába? Hé, vidd el már! - kiáltott a tatárra.
- Sejted? - felelte Levin, s belülről sugárzó pillantását Sztyepan Arkagyicson tartotta.
- Sejtem, de én nem kezdhetek beszélni róla. Már ebből is láthatod, rosszul sejtem-e vagy jól - mondta Sztyepan Arkagyics, s finom mosollyal pillantott Levinre.
- Nos, mit szólsz hozzá? - mondta Levin reszkető hangon; arcán, érezte, minden izom remeg. - Mi a véleményed róla?
Sztyepan Arkagyics lassan kiitta a chablis-t a poharából; közben nem vette le Levinről a szemét.
- Én? - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én semmit sem óhajtok jobban, mint ezt. A legjobb, ami csak történhetik.
- De nem tévedsz? Tudod, miről beszélünk? - mondta Levin, tekintetével a társára tapadva. - Azt gondolod, lehetséges?
- Azt gondolom, igen. Miért ne lenne lehetséges?
- Nem, te tényleg azt gondolod, hogy ez lehetséges? Nem, mondj csak el mindent, amit gondolsz! Na és ha... ha kosarat kapok?... És én biztosra is veszem...
- Hát ezt meg miből gondolod? - mosolyodott el barátja izgalmán Sztyepan Arkagyics.
- Néha úgy rémlik. Szörnyű lenne nekem is, neki is.
- Nos, a lány számára semmi esetre sincs ebben semmi rettenetes. Minden lány büszke, ha megkérik.
- Igen, minden lány, de nem ő.
Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Nagyon jól ismerte Levin érzéseit; tudta, hogy a világ lányai az ő szemében két fajtára oszlanak: az egyik fajta a világ minden lánya, Kittyn kívül, ezekben minden emberi gyengeség megvan, s nagyon köznapi lányok; a másik fajta: Kitty egymaga, benne nincs gyarlóság, s fölötte áll minden emberinek.
- Várj csak, végy mártást is - fogta meg Levin kezét, aki a mártást eltolta magától.
Levin vett engedelmesen a mártásból is; Sztyepan Arkagyicsot azonban nem hagyta enni.
- Nem, várj csak egy kicsit - mondta. - Ez énnekem, értsd meg, élet-halál kérdés. Soha, senkivel nem beszéltem és nem is beszélhetek senkivel sem róla, csak veled. Mi mindenben mások vagyunk: más ízlés, nézetek, minden; de tudom, hogy szeretsz és megértesz, s épp ezért borzasztóan szeretlek. De az Isten szerelmére, légy egészen őszinte.
- Azt mondom, amit gondolok - szólt Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - De hogy többet mondjak: az én feleségem csodálatos asszony. - Fölsóhajtott, eszébe jutott dolga az asszonnyal, s egy pillanatra elhallgatott. - Adománya, hogy a jövőbe lát - folytatta aztán. - Keresztüllát az embereken; ez azonban semmi; tudja, mi lesz, különösen házasságok terén. Előre megmondta például, hogy Sahovszkaja Brentelnhez megy férjhez. Senki sem akarta elhinni, és úgy lett. És ő a te pártodon van.
- Mármint hogyan?
- Úgy, hogy nemcsak szeret téged, de azt mondja, hogy Kitty föltétlenül a te feleséged lesz.
Ezekre a szavakra Levin arcán az a mosoly sugárzott föl, amely már az ellágyulás könnyeihez jár közel.
- Ezt mondja! - kiáltott föl Levin. - Mindig mondtam, hogy a te feleséged nagyszerű teremtés. No de elég, elég, ne beszéljünk erről - mondta, s fölállt a helyéről.
- Jól van, de azért csak ülj le.
Levin azonban nem tudott leülni. Kemény lépteivel vagy kétszer is végigment a kalitkaforma szobán, szemével, hogy a könny föl ne tűnjék benne, hunyorgott néhányat, csak azután ült le megint az asztalhoz.
- Értsd meg - mondta -, ez nem szerelem. Voltam szerelmes, de ez nem az. Ez nem is az én érzésem: egy külső erő, amely a hatalmába ejtett. Azért utaztam el, mert beláttam, hogy ez lehetetlen; mint az olyan boldogság, érted, amilyen a földön nem fordul elő. De küzdöttem magammal, s látom, hogy enélkül nem élet az élet. Dönteni kell...
- De hát miért utaztál el?
- Várj egy kicsit! Mennyi gondolat! Mi mindent kell kérdeznem! Hallgass meg. Nem tudod elképzelni, mit tettél értem azzal, amit mondtál. Olyan boldog vagyok, hogy utálatos lettem; mindent elfelejtettem. Most tudtam meg, hogy Nyikolaj bátyám... itt van, tudod, róla is megfeledkeztem. Úgy rémlik, mintha ő is boldog volna. Ez valami eszelősség. Csak egy a szörnyű. Te nős vagy, ismered ezt az érzést. Szörnyű, hogy mi öregebbek, akiknek már múltunk van... nem szerelmek, hanem bűnök... egyszer csak egy tiszta, ártatlan lény közel-ségébe kerülünk. Ez visszataszító; lehetetlen, hogy az ember méltatlannak ne érezze magát.
- No, neked nem sok a bűnöd.
- De mégis - mondta Levin. - “Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: Átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem.”  Igen.
- Mit tegyünk? Ez a világ rendje - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Egy vigaszom van, mint abban az imádságban is, amit mindig úgy szerettem: “Ne az érdemeimért bocsáss meg, hanem könyörületből.” Ő is csak így bocsáthat meg énnekem.
11
Levin kihörpintette a poharát, s elhallgattak.
- Egyet azonban meg kell mondanom. Ismered Vronszkijt? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Nem ismerem. Mért kérded?
- Hozz még egy üveggel - fordult Sztyepan Arkagyics a serlegeket töltő tatárhoz, aki épp akkor sürgölődött körülöttük, amikor nem kellett volna.
- Mért kéne Vronszkijt ismernem?
- Azért kéne Vronszkijt ismerned, mert ő az egyik vetélytársad.
- Miféle Vronszkij ez? - mondta Levin, és arckifejezése abból a gyermeki elragadtatásból, amelyben Oblonszkij az imént gyönyörködött, hirtelen a haragosba és kellemetlenbe csapott át.
- Vronszkij Kirill Ivanovics Vronszkij gróf egyik fia s a pétervári aranyifjúság egyik legkülönb példánya. Tverben ismertem meg, amikor magam is ott szolgáltam; a toborzásra jött el. Szörnyen gazdag, szép, komoly összeköttetései vannak, szárnysegéd, s ugyanakkor igen kedves és jó gyerek. De több, mint egyszerűen jó gyerek. Ahogy most megismertem, művelt és okos is, olyan ember, aki sokra fogja vinni.
Levin komoran hallgatott.
- Csakhamar teutánad tűnt föl itt, s ahogy hallom, fülig beleszeretett Kittybe. S Kitty anyja, megérted...
- Bocsáss meg, de nem értek semmit sem - mondta Levin komoran. Nyikolaj bátyja jutott rögtön az eszébe, milyen undok is, hogy el tudta feledni.
- Várj már egy kicsit - mosolyodott el Sztyepan Arkagyics, s teletöltve Levin poharát, megérintette a kezét. - Én elmondtam, amit tudok, s amennyire az ilyen kényes és finom ügyben találgatni lehet, ismétlem, úgy látom, neked van esélyed.
Levin hátravetette magát a széken, az arca halvány lett.
- De azt ajánlanám, vidd döntésre, amilyen hamar csak tudod - folytatta Oblonszkij.
- Nem, köszönöm, nem bírok többet inni - szólt Levin, és félretolta a poharat. - Berúgok. No és te hogy éldegélsz? - kérdezte aztán, mint aki másra akarja a beszédet terelni.
- Egy szót csak: azt tanácsolom, vidd mindenesetre minél előbb dűlőre a dolgot. Nem ajánlom, hogy ma szólj - mondta Sztyepan Arkagyics. - Menj oda holnap reggel; kérd meg annak rendje-módja szerint a lányt, aztán segítsen az Isten.
- Azt ígérted, lejössz vadászatra. Gyere le most tavasszal - mondta Levin.
Egész szívéből bánta már, hogy elkezdte ezt a beszélgetést Sztyepan Arkagyiccsal. Ez a beszélgetés arról a rivális pétervári tisztről, Sztyepan Arkagyics javaslatai és tanácsai bepiszkolták ezt a kivételes érzést.
Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Megértette, mi játszódik le Levin lelkében.
- Majd lemegyek egyszer - mondta. - Bizony, testvér, az asszonyok, ez az a csavar, amin minden forog. Az én dolgaim is rosszul állnak, nagyon rosszul, s mind a nők miatt. Légy őszinte hozzám - folytatta, miközben szivart vett ki, s egyik kezét a poharán tartotta -, adj tanácsot.
- Miben?
- Elmondom. Tegyük föl, nős vagy, szereted a feleségedet, de belebolondultál egy másik nőbe.
- Bocsáss meg, de ezt végképp nem tudom megérteni. Éppúgy nem értem, mintha én most, miután jóllaktam, a pék mellett elmenve ellopnék egy kalácsot.
Sztyepan Arkagyics szeme a szokásosnál is jobban csillogott.
- Miért ne? A kalács néha olyan illatos, hogy nem tudod türtőztetni magad.
Himmlisch ist’s, wenn ich bezwungen
Meine irdische Begier;
Aber noch wenn’s nicht gelungen,
Hatt’ ich auch recht hübsch Plaisir! 
Ahogy ezt mondta, Sztyepan Arkagyics finoman elmosolyodott; Levin se állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.
- De tréfán kívül - folytatta Oblonszkij -, a nő, érts meg, kedves, szelíd, szerető lény; magányos és szegény, s mindenét föláldozta érted. Most, hogy már minden megtörtént, nem lehet - ezt értsd meg - eldobni. Elszakadni lehet; hogy családi életét az ember szét ne dúlja; de nem szánni, nem segíteni, nem könnyíteni a sorsán?
- Már megbocsáss. Az én szememben, tudod, kétféle nő van... azaz helyesebben... van nő, és van... Bukott teremtésben én még gyönyörűt nem láttam, nem is fogok látni; az ilyen, mint ez a kifestett, bodros francia ott a pultnál, csak undorító, s minden bukott nő ilyen.
- És az evangéliumbéli?
- Ugyan, hagyd abba! Krisztus sosem mondta volna azokat a szavakat, ha tudja, ennyire visszaélnek majd velük. Az egész evangéliumból csak ezeket a szavakat ismerik. Én különben nem azt mondom, amit gondolok, hanem azt, amit érzek. Viszolygok a bukott nőktől. Te a pókoktól félsz, én ezektől a viperáktól az igaz, hogy valószínűleg te sem tanulmányoztad a pókokat, s nem ismered az erkölcsüket, így vagyok én is.
- Könnyen beszélsz te; úgy teszel, mint Dickens urasága,  aki bal kezével a jobb válla mögé dob minden nehéz kérdést. A tény tagadása azonban nem válasz. Azt mondd meg, mit tegyek, mit csináljak? A feleséged öregszik, s te tele vagy élettel. Jóformán körül sem néztél még, s azt érzed, hogy akármennyire tiszteled is, nem tudod többé szerelemmel szeretni a feleségedet. Ekkor bukkan fel hirtelen a szerelem, s te elvesztél, elvesztél! - mondta Sztyepan Arkagyics csüggedt kétségbeeséssel.
Levin elnevette magát.
- Igen, elvesztem - mondta Oblonszkij. - De mit tegyek hát?
- Ne lopj kalácsot.
Sztyepan Arkagyics fölnevetett:
- Ó, te moralista! De értsd meg hát; itt van két asszony, egyik csak a jogait hajtogatja, a joga az, hogy szeresd, amit nem tudsz megtenni; a másik meg mindent föláldoz, és semmit sem követel. Mit tegyél? Hogy járj el? Itt az iszonyú dráma.
- Ha azt akarod, hogy meggyónjam, mit gondolok erről, hát azt mondom, nem hiszem, hogy itt dráma volna; azt is megmondom, miért: szerintem a szerelem... mind a két fajta szerelem, amelyet Platón a Lakomá-ban meghatároz, próbakő az ember számára. Vannak, akiknek csak az egyik létezik, s vannak, akiknek csak a másik. S azok, akik csak a nem plátói szerelmet értik, ok nélkül beszélnek drámáról. Az ilyen szerelemben nem lehet semmiféle dráma. “Alázatosan köszönöm az élvezetet, tiszteletem” - ennyi az egész dráma. De a plátói szerelem sem ismerheti a drámát; az ilyenben ugyanis minden világos és tiszta, mivel...
Levinnek ebben a percben eszébe jutottak a bűnei, az átélt belső küzdelmek.
- Különben lehet, hogy igazad van - tette hozzá váratlanul. - Nagyon könnyen lehet. Nem tudom. De nem tudom, igazán nem tudom.
- Látod - mondta Sztyepan Arkagyics -, te túlságosan egységes ember vagy. Ez az erényed és ez a hibád. Egységes jellem lévén azt akarod, hogy az élet is egynemű jelenségekből álljon; márpedig ez nincs így. Megveted az állami tisztviselők tevékenységét, mert azt szeretnéd, hogy a munka mindig megfeleljen a céljának, ez azonban nem szokott így lenni, Azt követeled, hogy az ember tevékenységének mindig célja legyen, hogy szerelem és családi élet egy legyen. Azonban ez sem szokott így lenni. Az élet egész tarkasága, gyönyörűsége, szépsége fényből és árnyból tevődik össze.
Levin fölsóhajtott, és nem felelt. A maga dolgára gondolt, s nem figyelt Oblonszkijra.
S hirtelen mindketten azt érezték, hogy noha barátok, noha együtt ebédeltek s boroztak is, aminek még közelebb kellett volna hoznia őket, mindegyikük csak a maga dolgára gondol, s nincs közük egymáshoz. Oblonszkij nemegyszer tapasztalta már, hogy ebédek után össze-barátkozás helyett néha a legnagyobb eltávolodás áll be, s tudta, hogy ilyen esetben mi a helyes eljárás.
- A számlámat! - kiáltotta, s a szomszéd terembe ment, ahol tüstént egy ismerős adjutánsba botlott, s egy színésznőről s a kitartójáról kezdett el beszélgetni vele. Ez a csevegés, amint azt rögtön érezte is, a Levinnel folytatott beszélgetés után, amely mindig túlságosan szellemi és lelki erőfeszítést kívánt tőle, megkönnyebbülés és pihenés volt.
Amikor a tatár a huszonhat rubelt s néhány kopejkát meg a borravalót feltüntető számlával megjelent, Levin, akit mint falusit a ráeső tizennégy rubel más alkalommal elborzasztott volna, most nem is figyelt oda, fizetett s indult haza, hogy átöltözzék, s Scserbackijékhoz menjen, ahol majd eldől a sorsa.
12
Kitty Scserbackaja hercegnő tizennyolc éves volt. Ezen a télen vitték először társaságba. Nagyobb sikere volt, mint a két nővérének; nagyobb, mint ahogy a hercegasszony várta volna. Nem elég, hogy a moszkvai bálokon táncoló ifjak csaknem mind beleszerettek, már az első télen két komoly parti jelentkezett: Levin s rögtön az elutazása után Vronszkij gróf.
Levin feltűnése, gyakori látogatása s nyilvánvaló szerelme adott rá először alkalmat, hogy Kitty szülei a lányuk jövőjéről komolyan beszéljenek, s mindjárt össze is kapjanak rajta. A herceg Levin pártján volt; azt mondta, nem is kíván Kittynek jobbat. A hercegnő asszonyi szokás szerint megkerülte a kérdést; Kitty, mint mondta, még nagyon fiatal; Levin semmivel sem mutatja ki, hogy komoly szándéka van, Kitty nem is vonzódik eléggé hozzá, s más efféle érveket hozott föl; a legfőbbet azonban, hogy jobb partit vár, s Levin nem rokonszenves neki, és hogy nem tudja megérteni, nem mondta ki. Amikor Levin hirtelen elutazott, a hercegnő örült, s diadalmaskodva mondta az urának: “Látod, igazam volt.” Amikor Vronszkij meg-jelent, még jobban örült, s hite, hogy Kittynek nem egyszerűen jó, hanem ragyogó partit kell csinálnia, még szilárdabb lett.
Az anya szerint Vronszkijt említeni sem lehetne egy napon Levinnel, Levinben nem tetszettek neki különös, éles ítéletei, társaságbeli félszegsége, ami föltevése szerint gőgön alapult, barmok és parasztok közt folyó, az ő fogalmai szerint elvadult falusi élete. Az is nagyon ellenére volt, hogy miután lányába beleszeretett, másfél hónapot járt a házba, mintha várt, fontolgatott volna, mint aki fél, nem lesz-e túl nagy tisztesség, ha megkéri. Nem akarta megérteni, hogy annak, aki lányos házba jár, nyilatkoznia kell. S egyszer csak, anélkül, hogy nyilatkozott volna, elutazott. “Szerencse, hogy a külseje annyira nem vonzó - gondolta az anya -, s Kitty nem szeretett belé.”
Vronszkij viszont minden óhaját kielégítette volna. Nagyon gazdag, okos, előkelő, fényes katonai és udvari pálya áll előtte, amellett bűbájos ember. Lehetetlen jobbat kívánni.
Vronszkij a bálokon nyíltan udvarolt Kittynek; táncoltatta, eljárt hozzájuk; lehetetlen volt szándéka komolyságában kételkedni. A hercegnő ennek ellenére az egész telet rettenetes nyugtalanságban és izgalomban töltötte.
A hercegné harminc évvel ezelőtt egy nagynénje közvetítésével ment férjhez. A kérő, akiről mindent tudtak már előre, megjött, megnézte az eladó lányt, őt is megnézték; a házasságszerző nagynéni kitudta s elmondta, hogy kölcsönösen jó hatást tettek egymásra; a szülőktől a kitűzött napon megkérték, ők meg odaadták a lányt. Minden igen könnyen s egyszerűen ment. A hercegnének legalább úgy tetszett. A maga lányain tapasztalta csak, mennyire nem könnyű s egyszerű ez a hétköznapinak látszó feladat: egy lányt férjhez adni. Mennyi félelmet élt át, hány gondolatot gondolt végig, mennyi pénzt dobott ki, mit küzdött az urával a két nagyobb lány, Darja és Natalja férjhez adásakor. Most, hogy a kisebbiket is bevezették a társaságba, ugyanazokat a félelmeket, ugyanazokat a kétségeket élte át, s a régieknél még nagyobb veszekedéseket az urával. Az öreg herceg, mint minden apa, nagyon kényes volt a lányai becsületére, tisztaságára; esztelenül féltékeny is, különösképp Kitty miatt, aki a kedvence volt; s lépten-nyomon jeleneteket rendezett, hogy a hercegnő kompromittálja a lányát. A hercegnő a másik két lánynál hozzászokott már ehhez, most azonban úgy érezte, a herceg skrupulusainak több alapja van. Az utóbbi időben a társadalmi szokások, úgy látta, megváltoztak, s az anyák kötelessége nehezebbé vált. Kitty kortársai, azt látta, különböző társaságokat alakítanak, mindenféle tanfolyamokra járnak, szabadon viselkednek a férfiakkal, az utcán magukban kocsiznak, sokan már pukedlit se vágnak, s ami a fő, mind erősen meg vannak győződve, hogy a férjválasztás az ő dolguk s nem szüleiké. “A lányt ma nem úgy adják már férjhez, mint rég” - gondolták és mondták ezek a fiatal lányok, sőt az öregemberek is mind. De hogy most miképpen kell férjhez adni őket, azt a hercegnőnek nem sikerült senkitől se megtudnia. A francia szokást - hogy a szülők döntsék el gyermekeik sorsát - nem fogadták el s megrótták. Az angol szokást, a lányok teljes szabadságát, szintén nem fogadták el; az orosz viszonyok közt nem is volt lehetséges. Az orosz szokást, a közvetítést pedig idétlennek tartották, maga a hercegnő is nevetett rajta. De azt, hogy miképpen kell férjhez menni és férjhez adni, nem tudta senki sem. Mindenki, akivel a hercegnő eszmét cserélt erről a témáról, ugyanazt mondta: “A mi korunkban, ideje, könyörgöm, hogy ezt az ócskaságot elhagyjuk már. Végül is a fiatalok lépnek házasságra, nem a szüleik, tehát rájuk kell bízni, üssék nyélbe, ahogyan tudják.” De könnyű volt így beszélni annak, akinek nem volt lánya, a hercegnő azonban látta, hogy ha férfiakat enged a közelébe, a lánya valamelyikbe beleszerethet, mégpedig olyanba is, aki nem akar nősülni vagy nem férjnek való. S akármennyit hajtogatták is a hercegnőnek, hogy a fiataloknak a mi időnkben maguknak kell a sorsukról dönteni, ő nem tudott ebben hinni, amint abban sem tudott volna, hogy ötéves gyerekek számára, akármiféle korban is, a töltött pisztoly a legjobb játék. Kittyért épp ezért még jobban izgult, mint valaha a nénjeiért.
A félelme most az volt, hátha Vronszkij beéri a puszta udvarlással. A lánya, látta, már szerelmes belé, de azzal vigasztalta magát, hogy Vronszkij becsületes ember, s nem követ el ilyet. Ugyanakkor azonban tudta, hogy a mostani szabad érintkezés mellett milyen könnyű a lányok fejét elcsavarni, és hogy a férfiak általában milyen könnyedén veszik az efféle bűnt. Kitty az elmúlt héten elmondta neki, mit beszélt Vronszkijjal a mazurka alatt. Ez a beszélgetés némiképp megnyugtatta a hercegnőt; egészen nyugodt azonban nem tudott lenni. Vronszkij azt mondta Kittynek, hogy ő és a bátyja annyira megszokták, hogy az anyjuknak mindenben alávessék magukat, hogy soha semmi fontos dologba nem kezdenek anélkül, hogy a tanácsát ki ne kérnék. “Most is mint különös boldogságot várom - mondta -, hogy anyuskám Pétervárról megérkezzék.”
Kitty elmondta ezt, s nem tulajdonított semmiféle jelentőséget neki. Az anyja azonban másképp fogta föl. Az öregasszonyt, tudta, napról napra várják; azt is tudta, hogy örülne a fia választásának. Különösnek találta, hogy Vronszkij fél az anyját megbántani, s azért halogatja a lánykérést; azonban annyira kívánta ezt a házasságot s még inkább izgalma csillapodását, hogy elhitte. Akármilyen keserűséget szerzett is a hercegnőnek legidősebb lánya, Dolly bol¬dog-talansága, aki ott készült hagyni az urát, nyugtalansága kisebbik lányának most eldőlő sorsa miatt minden érzését lekötötte.
Ez a nap, Levin megjelenése, újabb nyugtalanságot szerzett neki. Félt, hogy lánya, aki egy időben, úgy rémlett neki, érzett valamit Levin iránt, túlzott becsületességből nem kosarazza-e ki Vronszkijt, általában hogy Levin megjelenése nem kavarja-e össze s nem késlelteti-e ezt az ügyet, amely olyan közel van a befejezéshez.
- Mi van vele; régen jött? - kérdezte a hercegnő Levinről, amikor hazaérkeztek.
- Most, maman.
- Én csak egyet akarok mondani... - kezdte a hercegnő, s komoly, megélénkülő arcából Kitty kitalálta, miről lesz szó.
- Mama - mondta fülig pirulva, s hirtelen feléje fordult -, kérem, nagyon kérem, ne beszéljen róla. Tudom, mindent tudok.
Ő is azt óhajtotta, amit az anyja, de anyja óhajának a motívumai sértették.
- Csak azt akarom mondani, hogy miután az egyiket remélni engedted...
- Anyukám, galambom, az Isten szerelmére, hagyjuk ezt. Olyan rettenetes erről beszélni.
- Nem fogok, nem fogok - mondta az anyja, könnycseppet pillantva meg a lánya szemében. - Csak egyet, lelkem: megígérted, hogy nem lesz titkod előttem. Nem lesz?
- Soha, semmilyen, mama - felelte Kitty elpirulva, s egyenest az anyja arcába nézett. - De most nincs mit beszélnem. Én... ha akarnék is, akkor sem tudnék mit mondani... Nem tudnék.
“Nem, ezekkel a szemekkel mást, mint igazat, nem tud mondani” - gondolta az anyja, izgalmán és boldogságán elmosolyodva. Azon mosolygott, milyen hatalmasnak és jelentősnek tűnik fel szegényke előtt, ami most a lelkében végbemegy.
13
Kittynek ebéd után s az este kezdetén olyan érzése volt, mint egy fiatal katonának csata előtt. A szíve erősen dobogott; a gondolatai nem tudtak megállapodni.
A mostani este, amikor a két férfi először találkozik, úgy érezte, eldönti a sorsát. Szüntelen maga előtt látta őket, hol külön, hol együtt mind a kettőt. Amikor a múltra gondolt, gyönyö¬rű-séggel és gyöngédséggel állt meg Levinnel kapcsolatos emlékein. Gyerekkori emlékei, Levin barátsága halott bátyja iránt különös költői szépséget adott kettőjük viszonyának. Levin szerelme, amelyről meg volt győződve, hízelgett s örömöt okozott neki. És ezért könnyű volt Levinre gondolnia. Vronszkijra vonatkozó emlékeibe, bár ő maga a legnagyobb mértékben nyugodt és társaságbeli ember volt, valami félszegség vegyült, mintha valami hamisság lenne, nem Vronszkijban, ő nagyon kedves és egyszerű, hanem benne magában; míg ha Levinnel volt, mindig egészen egyszerűnek és derültnek érezte magát. Hanem ha a jövőjére gondolt: Vronszkijjal ragyogó, boldog távlat nyílt előtte, míg Levinnel a jövő ködösnek látszott.
Amint fölment, hogy estére felöltözzék, s a tükörbe pillantott, örömmel látta, hogy jó napja van, teljes birtokában van az erejének, de ahhoz, ami várta, szüksége is volt rá; külsőleg, érezte, nyugodt, s a mozdulatai kecsesen szabadok.
Fél nyolckor, alighogy lement a szalonba, Konsztantyin Dmitrics Levint jelentette az inas. A hercegnő a szobájában volt még, s a herceg sem jött le. “Bekövetkezett” - gondolta Kitty, s a vér kiszaladt az arcából. Ahogy a tükörbe nézett, elszörnyedt sápadtságán.
Most már biztosan tudta, hogy Levin azért jött korábban, mert egyedül akarta találni s megkérni. S az egész ügy most jelent meg először előtte egy másik, új oldalról. Most értette meg, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy ő kivel lesz boldog, és kit szeret, hanem hogy tüstént meg kell bántania egy embert, akit szeret. Mégpedig kegyetlenül. Miért? Mert kedves, szereti őt, szerelmes belé. De mit tehet mást? Így kell, így muszáj.
“Istenem, csakugyan énnekem magamnak kell ezt megmondanom neki? - gondolta. - De mit mondjak? Csak nem fogom azt mondani, hogy nem szeretem? Hisz ez nem igaz! De hát mit mondjak? Azt, hogy mást szeretek? Nem, ez lehetetlen. Elmegyek, elmegyek.”
Már az ajtó felé indult, amikor a férfi lépéseit meghallotta. “Nem! Nem lenne becsületes dolog. Mitől féljek? Nem követtem el semmi rosszat. Lesz, ami lesz, megmondom az igazat. Igen, vele ez sem lehet kínos. Itt van” - mondta magának, ahogy Levin erős, bátortalan alakját, a ragyogó, rámeredő szemeket megpillantotta. Egyenest a férfi arcába nézett, mintha kegyelemért könyörögne, s kezet nyújtott neki.
- Úgy látszik, nem jókor jöttem; nagyon korán van még - szólt Levin, az üres fogadószobában körülnézve. Amikor látta, hogy várakozása teljesült, senki sem zavarja, nyilatkozhat, arca komorrá vált.
- Ó, nem - mondta Kitty, s leült az asztalhoz.
- De azt is akartam - kezdte Levin -, hogy egyedül találjam.
Nem ült le, nem nézett rá, nehogy elveszítse a bátorságát.
- Mama rögtön kijön, nagyon elfáradt tegnap. Tegnap...
Beszélt, maga sem tudta, mit mondanak az ajkai, s nem vette le róla könyörgő és becéző tekintetét.
Levin ránézett, ő elvörösödött s elhallgatott.
- Azt mondtam, nem tudom, hosszabb időre jöttem-e... s hogy ez csak magától függ.
Kitty mind lejjebb és lejjebb horgasztotta a fejét, maga sem tudta, mit felel majd arra, ami közeledőben van.
- Hogy ez magától függ - ismételte meg Levin. - Azt akartam mondani... Azt akartam... Azért jöttem föl, hogy, legyen a feleségem - mondta ki, s maga sem tudta már, mit beszél; de megérezvén, hogy a legrettenetesebbet kimondta, elhallgatott és rápillantott a lányra.
Kitty nem nézett fel, alig kapott levegőt. Elragadtatást érzett. A lelke tele volt boldogsággal. Sohasem gondolta, hogy Levin szerelmének a megvallása ilyen hatást tesz rá. De ez csak egyetlen pillanatig tartott. Eszébe jutott Vronszkij. Levinre emelte fényes, becsületes szemét, s kétségbeesett arcát látva, sietve felelt:
- Bocsásson meg... ez lehetetlen.
Egy perccel előbb milyen közel volt Levinhez, milyen fontos neki. S most milyen idegen és távoli egyszerre.
- Nem történhetett másképp - mondta Levin, anélkül, hogy ránézett volna. Meghajolt, és el akart menni.
14
Ebben a pillanatban lépett be a hercegnő. Amikor itt látta őket, zilált arccal és egyedül, arcára rémület rajzolódott ki. Levin meghajolt, és nem szólt semmit; Kitty hallgatott, és lesütve tartotta a szemét. “Hála Isten, kikosarazta” - gondolta az anyja, s arcán a megszokott mosoly sugárzott föl, amellyel a csütörtöki vendégeit fogadta. Leült, s a falusi életéről kezdte kérdez-getni Levint. Ő is leült, várta a vendégek érkezését, hogy észrevétlen mehessen el.
Nem telt bele öt perc, Kitty barátnője, Nordstone grófnő lépett be, aki a múlt télen ment férjhez.
Sovány, sárga nő volt, ragyogó fekete szemű; beteges és ideges. Szerette Kittyt, s szeretete - mint a férjes asszonyoké a lányok iránt általában - abban az óhajban nyilvánult meg, hogy a maga boldogságideálja szerint adja férjhez; épp ezért Vronszkijhoz akarta férjhez adni. Levin, akivel a tél kezdetén sűrűn találkozott náluk, mindig ellenszenves volt neki. Hogyha talál¬koz-tak, állandó és kedves foglalatossága volt gúnyt űzni belőle.
- Szeretem, ha nagysága ormáról néz le rám, vagy megszakítja bölcs társalgását velem, mert ostoba vagyok - mondta róla -, esetleg még le is ereszkedik hozzám. Leereszkedik; ezt nagyon szeretem; örülök, hogy ki nem állhat.
Igaza volt, mert Levin valóban nem állhatta, épp azért vetette meg, amire büszke volt, amit érdemként viselt: az idegességéért, finomkodó lenézéséért és közönyéért minden iránt, ami durva és hétköznapi.
Az a társaságban nem ritka viszony alakult ki közöttük, amikor két ember, akik látszatra nagy barátságban vannak, annyira megvetik egymást, hogy még csak érintkezni sem tudnak komolyan, sőt meg sem bánthatják egymást. Nordstone grófnő azonnal Levinre vetette magát.
- Á, Konsztantyin Dmitrics, megint itt, a mi züllött Babilonunkban - mondta odanyújtva neki apró, sárga kezét. A tél elején mondott szavaira emlékeztette, hogy Moszkva: Babilon. - Nos, Babilon javult meg, vagy maga romlott el? - tette hozzá, gúnyosan pillantva Kittyre.
- Nagyon hízelgő, grófnő, hogy ennyire eszében tartja a szavaimat - felelte Levin, akinek sikerült végre magához térnie, s rögtön beletalált megszokott, tréfásan ellenséges modorukba, - Bizonyára nagyon nagy hatással vannak magára.
- Már hogyne. Mindet feljegyzem. Mi az, Kitty, megint korcsolyázni voltál?
S Kittyvel kezdett beszélgetni. Akármilyen kényelmetlen is volt Levinnek, hogy most menjen el, mégis könnyebb volt egy ilyen félszegséget elkövetni, mint egész este ott maradni, s látni Kittyt, aki nagy néha rápillantott, és kerülte az ő tekintetét. Föl akart kelni, de a hercegnő észrevette, hogy hallgat, s hozzáfordult:
- Hosszú időre jött Moszkvába? Úgy emlékszem, zemsztvo-ügyekkel volt elfoglalva, s nem lehet itt hosszasabban.
- Nem, hercegnő, nem foglalkozom többé a zemsztvoval - mondta. - Csak néhány napra jöttem.
“Mi olyan különös rajta? - gondolta Nordstone grófnő, ahogy szigorú, komoly arcára pillantott. - Miért nem merül bele az okoskodásaiba? No, majd én belehergelem. Rettenetesen szeretem Kitty előtt bolonddá tenni, s azzá is teszem.”
- Konsztantyin Dmitrics - mondta neki -, fejtse ki, kérem, hisz maga mindent tud, mit jelent ez: nálunk, Kalugában, a parasztok és parasztasszonyok mindenüket elitták, s most semmit sem fizetnek nekünk. Mit jelent ez? Maga úgy dicséri mindig a parasztokat.
Ebben a pillanatban még egy hölgy jött be a szobába, s Levin fölállt.
- Bocsásson meg, grófnő - mondta -, de én igazán semmit sem értek ehhez, s nem is tudok semmit sem mondani - és a hölgy mögött belépő katonára pillantott.
“Ez biztosan Vronszkij” - gondolta, s hogy meggyőződjék róla, Kittyre nézett. Kitty már megjáratta Vronszkijon a szemét, s most Levinre pillantott. És elég volt egyetlen pillantás ezekből az akaratlanul is felsugárzó szemekből, s Levin tudta már, hogy Kitty szereti ezt az embert; olyan biztosan tudta, mintha szóval mondta volna. De hát miféle ember ez?
Most már, helyes volt-e vagy helytelen, Levin nem tudott ott nem maradni; meg kellett tudnia, miféle ember az, akit Kitty szeret.
Vannak emberek, akik, ha bármiben is szerencsés vetélytársra akadnak, a benne levő jótól készek tüstént elfordulni, s csak a rosszat látják benne. Vannak aztán, akik, ellenkezőleg, épp azt a tulajdonságot akarják a boldog vetélytársban látni, amellyel legyőzte őket, s fájdalomtól elszoruló szívvel csak a jót keresik benne. Levin ezek közé tartozott. De Vronszkijban nem is volt nehéz a jót és vonzót megtalálnia. Azonnal meglátta. Alacsony, jókötésű, barna férfi volt, az arca jóindulatú és szép; rendkívül nyugodt és határozott. Arcán és alakján, rövidre nyírt fekete hajától s frissen borotvált állától bő, vadonatúj zubbonyáig minden egyszerű volt és választékos. Miután a belépő hölgyet előreengedte, a hercegnőhöz ment, s mindjárt utána Kittyhez.
Ahogy odalépett hozzá, szép szeme különös gyöngéden csillogott, tiszteletteljesen és óvatosan (Levinnek legalább úgy rémlett), alig észrevehető, boldog, szerényen diadalmas mosollyal hajolt Kitty fölé, s nyújtotta oda nem nagy, de széles kezét.
Mindenkit üdvözölt; mondott egypár szót s leült, közben egyszer sem pillantott oda a tekintetét reá tapasztó Levinre.
- Hadd ismertessem össze magukat - mondta a hercegnő Levinre mutatva. - Konsztantyin Dmitrics Levin, gróf Alekszej Kirillovics Vronszkij.
Vronszkij fölállt, barátságosan pillantott Levin szemébe, és kezet fogott vele.
- Idén télen, úgy rémlik, egy ízben együtt kellett volna ebédelnünk - mondta egyszerű, nyílt mosolyával -, de ön váratlanul falura utazott.
- Konsztantyin Dmitrics megveti és gyűlöli a várost és bennünket, városiakat - mondta Nord-stone grófnő.
- A szavaim nyilván nagy hatással vannak magára - szólt Levin -, hogy ennyire észben tartja őket - s visszaemlékezve, hogy az imént is ezt mondta, elpirult.
Vronszkij Levinre és Nordstone grófnőre nézett, és elmosolyodott.
- Állandóan falun él? - kérdezte. - Télen, úgy gondolom, unalmas.
- Ha az embernek van elfoglaltsága, nem: de én magamban sem unatkozom - felelte élesen Levin.
- Én szeretem a falut - mondta Vronszkij; Levin hangja feltűnt neki, de úgy tett, mintha nem venné észre.
- De maga, gróf, remélem, nem törődne bele, hogy folyton falun éljen - mondta Nordstone grófnő.
- Nem tudom, nem próbáltam huzamosabban. Furcsa tapasztalatom van erről - folytatta. - Sehol sem vágyódtam úgy a falu, a mi bocskoros, muzsikos orosz falvaink után, mint amikor anyuskámmal egy telet Nizzában töltöttem. Hisz tudja, hogy Nizza már önmagában is unalmas: Nápoly, Sorrento is csak rövid időre szép. Éppen ott különös élességgel emlékeztem Oroszországra és különösen a falura. Olyanok ezek a...
Beszéd közben Kitty és Levin felé fordult, nyugodt és barátságos tekintete egyikről a másikra siklott. Nyilván azt mondta, ami épp az eszébe jutott.
Észrevéve, hogy Nordstone grófnő mondani akar valamit, elhallgatott, nem fejezte be, hanem figyelmesen felé fordult.
A társalgás egy pillanatra sem némult el, úgyhogy az öreg hercegnőnek, akinek témahiány esetére mindig volt tartalékban két nehézütege: a klasszikus és reális nevelés meg az általános hadkötelezettség, nem kellett előállnia velük; Nordstone grófnőnek sem kellett Levint ingerelnie.
Levin akart, de nem tudott a társalgásba elegyedni. “Indulok” - mondta pillanatonként magának, de nem ment, várt valamire.
A beszéd a táncoló asztalokra, szellemekre fordult, s Nordstone grófnő, aki hitt a spiritizmus-ban, elmesélte, milyen csodákat látott.
- Hozzon össze velük, grófnő, az Isten szerelmére, hozzon feltétlenül össze! Soha semmi rendkívülit nem láttam, pedig váltig kerestem - mondta Vronszkij mosolyogva.
- Jó, majd a jövő szombaton - felelte Nordstone grófnő. - Hát maga, Konsztantyin Dmitrics Levin, hisz-e bennük? - kérdezte Levint.
- Miért kérdezi? Tudja, mit fogok mondani.
- De szeretném hallani a véleményét.
- Az én véleményem szerint - felelte Levin - ezek a táncoló asztalok csak azt bizonyítják, hogy az úgynevezett művelt társaság nem áll magasabban a parasztoknál. Ők a szemmel verésben, a rontásban és az igézésben hisznek, mi meg...
- Hát maga nem hisz bennük?
- Nem tudok hinni, grófnő.
- De amikor én magam láttam!
- Az öregasszonyok is maguk látták, azt mondják, a házimanókat.
- Szóval azt hiszi, nem mondok igazat? - És bosszúsan felnevetett.
- De nem, Mása, Konsztantyin Dmitrics azt mondja, hogy nem tud hinni benne - szólt Kitty, Levinért pirulva. Levin elértette, még ingerültebb lett, s felelni akart, de Vronszkij nyílt, vidám mosolyával azonnal odább segítette az elmérgesedéssel fenyegető beszélgetést.
- A lehetőségét sem fogadja el? - kérdezte. - De miért? Föltételezzük, hogy van elektromos¬ság, pedig nem ismerjük. Miért ne lehetne egy idáig még ismeretlen, új erő, amelyet...
- Amikor az elektromosságot fölfedezték - szakította félbe gyorsan Levin -, csak a jelenséget fedezték föl; bizonytalan volt, honnét ered, s mire képes; századok múltak el, mielőtt az alkalmazására gondoltak. A spiritiszták azonban azzal kezdték, hogy az asztalok írnak nekik, a lelkek beszélnek velük; csak aztán kezdtek arról beszélni, hogy ez is valami ismeretlen erő.
Vronszkij figyelmesen hallgatta Levint, ahogy ő már hallgatni szokott; nyilvánvaló érdek-lődéssel.
- Igen, de a spiritiszták azt mondják: most még nem tudjuk, miféle erő, de az erő megvan, s ilyen és ilyen körülmények közt hat. A tudósok, tessék, fedjék föl, mi ez az erő. Nem, nem látom be, miért ne lehetne valami új erő, ha...
- Azért - szakította félbe Levin -, mert az elektromosság esetében valahányszor csak gyantát gyapjúhoz dörgöl, az ismert jelenség mindig bekövetkezik; ez pedig nem mindig, tehát nem is természeti jelenség.
Vronszkij nem mondott ellent: bizonyára érezte, hogy a beszélgetés egy szalon számára túlságosan komollyá kezd válni, s hogy más tárgyra térjen, jókedvűen elmosolyodott, s a hölgyekhez fordult:
- Próbáljuk ki mindjárt, grófnő - kezdte; de Levin végig akarta mondani, amit gondolt.
- A spiritisztáknak az az igyekezete - folytatta -, hogy csodáikat valami új erővel magyarázzák, úgy hiszem, a legszerencsétlenebb dolog; folyton szellemi erőkről beszélnek, s anyagi kísérletnek akarják alávetni.
Mind várták, mikor fejezi be, s ezt maga is érezte.
- Pedig magából, azt hiszem, kitűnő médium lenne - mondta Nordstone grófnő -, van magában valami elragadtatottság.
Levin kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de aztán elpirult, s nem mondott semmit sem.
- Gyerünk, hercegkisasszony, kérem, próbáljuk ki rögtön az asztalokat - szólt Vronszkij. - Hercegnő, megengedi?
S fölállt, szemével asztalt keresve.
Kitty is fölállt az asztalka mellől, s ahogy elment mellette, tekintete összeakadt a Levinével. Egész lelkéből sajnálta; annál inkább, mert olyan boldogtalanság miatt szánta, amelynek maga volt az oka. “Ha meg lehet nekem bocsátani, bocsásson meg - mondta a pillantása -, olyan boldog vagyok.”
“Gyűlölök mindenkit, magát, magamat” - felelte Levin tekintete, s a kalapja után nyúlt. De nem az volt a sorsa, hogy kijusson.
Épp el akartak helyezkedni az asztal körül, Levin meg indult volna, amikor az öreg herceg bejött. A hölgyeket köszöntve mindjárt Levinhez fordult:
- Á - kezdte örvendezve -, régen itt vagy? Nem is tudtam, hogy megjöttél. Nagyon örülök, hogy látom.
Az öreg herceg hol tegezte, hol magázta Levint. Átölelte, úgy beszélt vele, és nem is hederített Vronszkijra, aki fölállt, és nyugodtan várta, hogy a herceg mikor fordul feléje.
Kitty érezte, hogy azután, ami történt, az apja kedvessége terhes Levinnek. Azt is látta, hogy az apja nagy sokára milyen hidegen válaszol Vronszkij meghajlására; az meg milyen barátságos csodálkozással pillant rá; nyilván próbálta megérteni, s nem értette, miért ilyen barátságtalan iránta - s ezt látván Kitty elpirult.
- Engedje vissza hozzánk, herceg, Konsztantyin Dmitricset - mondta Nordstone grófnő. - Kísérletet akarunk csinálni.
- Miféle kísérletet? Asztalt táncoltatni? No, bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, szerintem okosabb csen-csen gyűrűt játszani - mondta az öreg herceg, s Vronszkijra nézett, mert kitalálta, hogy ő volt a kezdeményező. - Annak legalább van némi értelme.
Vronszkij csodálkozva nézett kemény tekintetével a hercegre; éppen hogy elmosolyodott, s a jövő heti nagy bálról kezdett Nordstone grófnővel beszélgetni.
- Remélem, ott lesz? - fordult Kittyhez.
Mihelyt az öreg herceg elfordult tőle, Levin észrevétlenül kiment, s az utolsó benyomás, amit az estéről magával vitt, Kitty boldogan mosolygó arca volt, amellyel Vronszkij kérdésére felelt.
15
Amikor az est véget ért, Kitty elmesélte az anyjának a Levinnel folytatott beszélgetést, és a férfi iránt érzett minden szánakozása ellenére örömmel töltötte el a gondolat, hogy megkérték a kezét. Nem kételkedett abban, hogy úgy járt el, ahogy kellett. De miután lefeküdt, még sokáig nem tudott elaludni. Egy kép üldözte állandóan: Levin arca volt, az összeráncolt szemöldök, a komoran és csüggedten pillantó jóságos szemek, amint ott áll, az apját hallgatja, s rá és Vronszkijra néz. Annyira megsajnálta, hogy könny öntötte el a szemét. De rögtön arra gondolt, akivel fölcserélte; elevenen jelent meg előtte férfias, határozott arca, nemes nyugalma, mindenkire egyformán sugárzó jósága. Annak a szerelme jutott az eszébe, akit maga is szeretett; a lelke újra örömmel telt el, s a boldogság mosolyával dőlt a párnájára. “Sajnálom, sajnálom, de mit tegyek? Nem vagyok bűnös” - mondta magának; egy belső hang azonban mást mondott. Azt bánta-e meg, hogy Levint magához vonta, vagy azt, hogy kikosarazta, nem tudta, de boldogságába a kétely mérge csöppent, “Istenem, könyörülj, Istenem, könyörülj!” - mondogatta magának elalvóban.
Ugyanekkor lenn, a herceg kicsiny szobájában azoknak a jeleneteknek egyike folyt le, amelyek kedvenc leányuk miatt oly gyakran ismétlődtek a szülők közt.
- Hogy mit? Hát azt! - kiabálta hadonászva s mókusprémes köpenyét sebtiben begombolva a herceg. - Azt, hogy nincs büszkeség, méltóság magában; megszégyeníti, tönkreteszi a lányát az aljas, ostoba házasságszerzésével!
- De herceg, könyörgöm, mit tettem én, az Isten szerelmére? - mondta csaknem sírva a hercegnő.
Miután a lányával kibeszélte magát, boldogan, elégedetten ment be a herceghez, hogy szokása szerint elbúcsúzzék tőle. Nem volt szándéka Levin ajánlatáról és Kitty kosaráról beszélni; mégis célzást tett, hogy ő úgy látja, a Vronszkij-ügy megérett, s mihelyt Vronszkij anyja megjön, el is dől. S épp itt, amikor ezt mondta, a herceg hirtelen fellobbant, s illetlen szavakat kezdett kiabálni:
- Hogy mit tett? Hát először is idecsalja a kérőket; egész Moszkva erről fog beszélni s jogosan. Ha estet ad, hívjon meg mindenkit, ne csak a vőlegényjelölteket. Hívja meg valamennyi tacskót (így nevezte a herceg a moszkvai fiatalembereket), hozasson tapeur-t,  aztán, rajta, táncoljanak; de ne így, mint ma, csakis a férjjelölteket, és kész. Undorodom, ha látom, érti, undorodom; de maga elérte, amit akart, elszédítette a lánya fejét. Levin ezerszer különb ember. Ez a pétervári egy ficsúr, ezek egy kaptafára készülnek mind, és egyik se ér semmit. De ha vérbeli herceg volna is, az én lányom nem szorul senkire.
- De hát mit tettem én?
- Hát azt... - kiáltott fel dühösen a herceg.
- Ha rád hallgatok - szakította félbe a hercegnő -, tudom, soha férjhez nem adjuk. Ha így vagyunk, menjünk le falura.
- Jobb is volna odamenni.
- De hát figyelj ide: talán én hízelgek neki? Egyáltalán nem hízelgek. Ez egy nagyon helyes fiatalember, szerelmes lett, s Kitty, szerintem...
- Ah, szóval maga szerint! És ha csakugyan beleszeret, az meg annyira készül a házasságra, mint én? Bár ne látna a szemem! “Ah, spiritizmus, ah, Nizza, ah, bálok!” - s a herceg mintha a feleségét utánozná, minden szónál bókolt egyet. - Így tesszük Katyenkát boldogtalanná; a végén csakugyan fejébe veszi...
- De miért gondolod?
- Nem gondolom, tudom; erre minekünk van szemünk, nem az asszonyoknak. Megismerem az embert, akinek komoly szándéka van, Levin az; s megismerem a díszpintyet, aki, mint ez a semmirekellő, csak szórakozik.
- Miket veszel a fejedbe?
- Majd eszedbe jut, de későn, mint Dasenykával.
- Jó, jó, ne beszéljünk erről - hallgattatta el a hercegnő, mert eszébe jutott Dolly boldogtalan-sága.
- Hát jó, Isten veled.
A házastársak keresztet vetettek egymásra, összecsókolóztak, de érezték, hogy nem sikerült egymás véleményén változtatniuk, s elváltak.
A hercegnő az előbb meg volt még győződve, hogy ez az este meghozta Kitty sorsában a döntést; Vronszkij szándékában nem lehet többé kételkedni; az ura szava azonban megza¬varta. És miután visszament a szobájába, éppúgy, mint Kittyt, elfogta a rémület az ismeretlen jövő miatt, s magában ismételgette: “Istenem, könyörülj, Istenem, könyörülj!”
16
Vronszkij nem ismerte a családi életet. Az anyja fiatal korában ragyogó nagyvilági hölgy volt; házassága alatt, de főként utána, sok kalandja volt, amiről az egész társaság tudott. Apjára alig emlékezett; katonaiskolában nevelték.
Amikor mint nagyon fiatal, ragyogó tiszt az iskolából kikerült, a pétervári gazdag katonatisz-tek szokásos útján indult el. Noha nagy ritkán a pétervári társaságban is megfordult, szerelmi kapcsolataival kívül állt ezen a világon.
A durva, fényűző pétervári élet után Moszkvában érezte meg először annak a varázsát, hogy egy ártatlan, kedves, társaságbeli leányhoz közeledhet, aki szerelmes is lett belé. Eszébe sem ötlött, hogy kettejük viszonyában valami rossz is lehet. A bálokon főként vele táncolt, és eljárt a házukba. Olyasmiket beszélt vele, amiket a társaságban általában beszélnek; mindenféle haszontalanságot, de olyan haszontalanságokat, amelyek Kitty szemében akaratlanul is jelentőssé váltak. S noha semmi olyat nem mondott, amit akárki előtt el ne mondhatott volna, érezte, hogy a lány mind jobban és jobban a befolyása alá kerül, s minél erősebb lett ez az érzés, annál jobban esett neki, s annál gyöngédebb lett Kitty iránt. Nem tudta, hogy ennek az eljárásnak megvan a határozott neve: lányszédítés házassági szándék nélkül; hogy az ilyen szédítés egyike a legcsúnyább bűnöknek, s elég megszokott a hozzá hasonló, tündöklő fiatalemberek közt. Úgy tetszett neki, hogy elsőként fedezi fel ezt a gyönyört, s élvezte a fölfedezést.
Ha hallhatta volna, mit beszélnek azon az estén a szülők, ha a család álláspontjára tud helyezkedni, s megtudja, hogy Kitty boldogtalanná lesz, ha ő el nem veszi, bizonyára csodálkozik, és nem hiszi el. Nem hihette volna el, hogy ami neki, a lánynak meg még inkább, olyan nagy és szép gyönyörűséget szerez, rossz is lehet. Azt meg még kevésbé hitte volna el, hogy meg kell nősülnie.
A házasság az ő szemében soha nem tartozott a lehetséges dolgok közé. Nemcsak hogy a családi életet nem szerette, de a családban, főként pedig a férjben, mint egész legénytársasága, valami idegent, ellenségeset, legfőképp pedig komikusat látott. De ha nem is gyanította, amit a szülők beszéltek: ahogy ezen az estén Scserbackijéktól eljött, kettőjük között az a titkos lelki kapcsolat, úgy érezte, annyira megerősödött, hogy tennie kell valamit. De hogy mit lehetne és mit kéne tenni, azt el se tudta képzelni.
“Épp az a gyönyörű - gondolta, ahogy Scserbackijéktól hazatartott, s mint mindig, a tisztaság és üdeség kellemes érzését hozta el tőlük, ami részben onnan eredt, hogy egész este nem dohányzott, de új ellágyulásából is Kitty iránta érzett szerelme miatt -, épp az a gyönyörű, hogy semmit se mondunk, sem ő, sem én; a tekintetek és hangsúlyok rejtett beszédében mégis úgy megértjük egymást, hogy ma még világosabban adta tudtomra, mint bármikor, hogy szeret. És milyen kedvesen, egyszerűen, és ami a fő, bizalommal! S én is jobbnak, tisztábbnak érzem magam. Érzem, hogy van szívem, és sok jó van bennem. Azok a kedves, szerelmes szemek! Amikor azt mondta: nagyon is...”
“No és most? Hát semmi. Nekem is jó és neki is” - s eltűnődött, hogy fejezze be az estéjét.
Képzeletében végigjárta a helyeket, ahová elmehet. “Klub? Egy parti besigue pezsgőzés Ignatovval? Nem, nem megyek. A Château des fleurs -be? Ott találom Oblonszkijt, kuplék, kánkán. Nem, unom. Hisz épp azért szeretem Scserbackijékat, mert jobbá leszek náluk. Hazamegyek.” Egyenest a Dussot-szállodabeli szobájába ment, vacsorát rendelt, levetkőzött, s ahogy fejét a párnájára tette, mély, nyugodt álomba merült, mint mindig.
17
Másnap délelőtt tizenegy órakor Vronszkij kiment az anyja elé a Pétervári pályaudvarra. Az első ember, akibe a főbejárat lépcsőin beleütközött, Oblonszkij volt; ő meg a húgát várta ezzel a vonattal.
- Á, méltóságos uram! - kiáltott rá Oblonszkij. - Kit vársz?
- Anyuskámat - felelte Vronszkij mosolyogva, mint mindenki, aki Oblonszkijjal találkozott. Kezet fogtak, és együtt mentek föl a lépcsőn. - Ma kell érkeznie Pétervárról.
- Vártalak kettőig. Hová mentél Scserbackijéktól?
- Haza - felelte Vronszkij. - Bevallom, olyan jól éreztem magam, amikor Scserbackijéktól eljöttem, hogy nem kívánkoztam sehová.
- Megismerem egy jegyből a jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát - szavalta Sztyepan Arkagyics éppúgy, mint előzőleg Levinnek.
Vronszkij úgy mosolyodott el, mint aki nem tagadja a dolgot; de rögtön másra terelte a szót.
- Hát te kit vársz? - kérdezte.
- Én? Egy csinos asszonyt - felelte Oblonszkij.
- Lám-lám!
- Honni soit qui mal y pense!   Anna húgomat.
- Á, Kareninát? - mondta Vronszkij.
- Bizonyára ismered.
- Úgy rémlik, ismerem. Vagy nem? Igazán, nem is emlékszem - felelte Vronszkij. Karenina nevére valami unalmas és affektált derengett benne.
- De Alekszej Alekszandrovicsot, az én híres sógoromat csak ismered? Őt az egész világ ismeri.
- Hírből, no meg látásból ismerem. Tudom, hogy okos, tudós, kiváló férfiú. De tudod, ez nem az én... not in my line  - mondta Vronszkij.
- Nagyon remek ember; egy kicsit konzervatív, de kiváló férfiú - jegyezte meg Sztyepan Arkagyics -, kiváló.
- Annál jobb neki - mondta Vronszkij mosolyogva. - Hát te itt vagy? - fordult anyja öreg, magas inasához, aki ott állt a kapuban. - Gyere be ide.
Azon kívül, amiért Sztyepan Arkagyicsot mindenki szerette, Vronszkij az utóbbi időben még külön is vonzódott hozzá; képzeletében Kittyvel forrt össze.
- No, mi az? Adunk vasárnap a díva tiszteletére vacsorát? - kérdezte mosolyogva, s belékarolt.
- Feltétlenül, már gyűjtöm az aláírásokat. No, összeismerkedtél tegnap Levin barátommal? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Hogyne, de nagyon hamar elment.
- Derék fiú - folytatta Oblonszkij. - Nem?
- Nem tudom, miért - felelte Vronszkij -, de ebben a Moszkvában mindenkiben van valami nyerseség, kivéve természetesen akivel beszélek - szúrta közbe tréfásan. - Mintha mindig ágaskodnának, haragudnának, éreztetni akarnának valamit.
- Ez megvan bennük, igaz - mondta Sztyepan Arkagyics jókedvűen nevetve.
- Mikor jön már? - fordult Vronszkij egy vasutashoz.
- A vonat mindjárt itt lesz - felelte a vasutas.
Az állomáson levők készülődése, a hordárok szaladgálása, a csendőrök, hivatalnokok és a vonatra várók megjelenése mind élénkebben jelezte a vonat közeledését. A fagyos párán át bekecses munkásokat lehetett látni, puha nemezcsizmában, amint a kanyargó vágányokon át jönnek. A távoli sínek felől mozdonyfütty s valami nehéznek a gördülése hallatszott.
- Nem - mondta Sztyepan Arkagyics, akinek nagy kedve lett volna Levin szándékát Kittyvel kapcsolatban elmondani -, te nem méltányolod kellőképpen az én Levin barátomat. Nagyon ideges ember; előfordul, hogy kellemetlen is, igaz; de néha nagyon kedves tud lenni. Nagyon becsületes, egyenes természet, arany szíve van. Tegnap azonban különös oka volt - folytatta sokatmondó mosollyal Sztyepan Arkagyics, aki már teljesen elfelejtette az őszinte együttér-zést, melyet tegnap barátja iránt érzett, s amit most is érzett, csak épp Vronszkij iránt. - Igen, megvolt az oka, amiért vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan lehetett.
Vronszkij megállt, s egyenesen megkérdezte:
- Hogy értsem? Megkérte tán a belle soeur-ödet? 
- Meglehet - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tegnap valami ilyesmi rémlett nekem. De hát ha hamar elment, s nem volt jókedvében, ez azt jelenti... Olyan régen szerelmes, igazán sajnálom.
- De ilyet! Én különben azt gondolom, Kitty jobb partira tarthat számot - mondta Vronszkij, s a mellét kihúzva megint elindult. - Különben nem ismerem őt - tette hozzá. - Bizony, nehéz helyzet. A többség azért tartja okosabbnak, ha a Klárához jár. Ott a kudarc azt jelenti, hogy nincs elég pénzed, itt a méltóságod forog kockán. Hanem itt van a vonat.
A messzeségben valóban fütyült már a gőzös. A peron néhány pillanat múlva megremegett; fagyleverte gőzét fúva begördült - a középső kerék lassan és kimérten előrehajló és visszahúzódó hajtórúdjával - a gőzös; rajta a körülpólyált, zúzmarásan kihajló vezető; a szerkocsi után mind lassabban s mind jobban rázva a peront, a poggyászkocsi, rajta egy nyüszítő kutya, majd a megállás előtt nagyot ránduló személykocsik.
A fiatal kalauz még menet közben füttyentett s leugrott, nyomában egyenként szálltak le a türelmetlen utasok: egy egyenes tartású, szigorú tekintetű gárdatiszt, egy vidáman mosolygó, ide-oda forgolódó kereskedő az útitáskájával s a vállára vetett zsákkal egy paraszt.
Vronszkij ott állt Oblonszkij mellett; a vagonokat és a kiszállókat nézte, s teljesen elfeledke-zett az anyjáról. Amit éppen most tudott meg Kittyről, fölhangolta és örömmel töltötte el. Mellét önkéntelenül kidüllesztette, szeme ragyogott. Győztesnek érezte magát.
- Vronszkaja grófnő ebben a szakaszban van - mondta a fiatal kalauz Vronszkijhoz lépve.
A kalauz szava fölriasztotta, anyját s a közeli viszontlátást juttatta eszébe. Lelke mélyén nem tisztelte anyját, s bár magának sem vallotta be, nem is szerette. Neveltetése s körének a fogalmai olyanok voltak, hogy az anyjával más viszonyt, mint a legalázatosabbat és -tisztelet-tudóbbat elképzelni sem tudott; külsőleg annál alázatosabbat és tisztelettudóbbat, minél kevésbé tisztelte s szerette.
18
Vronszkij fölszállt a kalauz nyomán a kocsiba, de a fülke bejáratánál megállt, hogy egy kifelé tartó hölgynek utat engedjen. Elég volt egy pillantás a hölgy külsejére, s a társaságbeli ember szokott érzékével már meg is állapította, hogy a felsőbb körökhöz tartozik. Bocsánatot kért, és már-már bement a fülkébe; de szükségét érezte, hogy még egyszer visszanézzen rá; nem azért, mert nagyon szép volt, nem is kecsessége és a szerény grácia miatt, ami egész alakjából áradt; hanem mert csinos arcán, ahogy elment mellette, rendkívül gyöngéd és barátságos kifejezés jelent meg. Ahogy visszanézett, a hölgy is épp visszafordította a fejét. Ragyogó, szürke szeme, amely a sűrű szempillától sötétnek látszott, barátsággal és figyelemmel állapodott meg Vronszkij arcán, mintha fölismerte volna; majd rögtön az odaáramló tömeg felé fordult, mint aki keres valakit. Vronszkijnak ez a rövid pillantás is elég volt, hogy az arcán játszó, vissza¬fo-gott elevenséget, amely csillogó szeme s mosolygó, pirosló ajkai közt röpködött, észre¬vegye. Valaminek a bősége mintha úgy eltöltötte volna egész lényét, hogy hol a szemvillanásában, hol a mosolyában tört ki, akarata ellenére is. Szemében szándékosan kioltotta a fényt, de alig észrevehető mosolyában akarata ellenére is fölsugárzott.
Vronszkij fölment a vagonba. Az anyja, egy száraz, fekete szemű és sötét hajú öregasszony, ahogy a fiára nézett, összehúzta a szemét, s vékony ajka kicsit elmosolyodott. Fölkelt az ülésről, odaadta a szobalányának a táskáját, száraz, kicsi kezét a fiának nyújtotta, majd fejét a kezéről fölemelve, arcon csókolta.
- Megkaptad a sürgönyömet? Egészséges vagy? Hála Isten.
- Jól utazott? - kérdezte a fia, melléülve, s önkéntelenül is az ajtó mögötti női hangra fülelt. Annak a hölgynek a hangja volt, tudta, akivel a bejáratnál találkozott.
- Én mégsem vagyok egy véleményen magával - mondta a hang.
- Pétervári szempont, asszonyom.
- No, akkor engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét.
- A viszontlátásra, Iván Petrovics; nézze csak meg, nincs-e itt a bátyám, s ha igen, küldje ide hozzám - mondta a hölgy az ajtóban, s újra bejött a fülkébe.
- No, megtalálta a bátyját? - kérdezte Vronszkaja, a hölgyhöz fordulva.
Vronszkij csak most eszmélt rá, hogy Karenina az.
- A bátyja itt van - mondta fölállva. - Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg; de ismeret-ségünk olyan rövid volt - szólt Vronszkij meghajolva -, hogy bizonyára maga sem emlékszik rám.
- De - mondta ő -, meg is ismertem volna; anyuskájával, úgy rémlik, egész úton csak magáról beszéltünk - mondta, kifelé kívánkozó elevenségének megengedve végre egy széles mosolyt. - De a bátyám még mindig nincs itt.
- Hívd ide, Aljosa - mondta az öreg grófnő.
Vronszkij kiment a feljáróhoz.
- Oblonszkij! - kiáltotta. - Ide!
De Karenina nem várta be a bátyját; ahogy meglátta, könnyű és határozott léptekkel leszállt a vagonból. Mikor a bátyja odaért hozzá, egy mozdulattal, melynek határozottsága és bája meglepte Vronszkijt, átfogta bal karjával a nyakát, gyorsan magához húzta, s erősen meg-csókolta. Vronszkij nem vette le róla a szemét, nézte, s maga sem tudta, miért, elmosolyodott. De eszébe jutott, hogy az anyja várja, s visszament a kocsiba.
- Nagyon kedves, ugye? - mondta a grófnő Kareninára. - A férje hozzám ültette be, s én nagyon örültem neki. Egész úton csevegtünk. Hanem te, hallom... vous filez le parfait amour. Tant mieux, mon cher, tant mieux... 
- Nem tudom, mire céloz, mama - felelte a fia hidegen. - De tán gyerünk.
Karenina megint fölszállt a kocsiba, hogy a grófnőtől elbúcsúzzék.
- Nos, grófnő, ön találkozott a fiával, én a bátyámmal - mondta jókedvűen. - Úgyis kifogytam a történeteimből, nem lett volna több beszélnivalóm.
- Dehogyis - felelte a grófnő, kézen fogva őt -, körülutaznám magával a világot, s nem unat-koznék. Egyike a kedves asszonykáknak, akikkel beszélgetni és hallgatni egyaránt kellemes. A fiára ne gondoljon, kérem; lehetetlen időnként el nem szakadnia tőle.
Karenina mozdulatlanul állt; tartása rendkívül egyenes volt, a szeme mosolygott.
- Anna Arkagyevnának - magyarázta a grófnő a fiának - van egy kisfia, nyolcéves, ha jól emlékszem, s még sohasem volt távol tőle, s most bántja, hogy otthagyta.
- Igen, a grófnővel folyton a fiainkról beszéltünk; én az enyémről, ő a magáéról - mondta Karenina, s megint mosoly ragyogta be az arcát; egy kedveskedő, Vronszkijnak szóló mosoly.
- Ez bizonyára nagyon unalmas lehetett - mondta Vronszkij, röptében kapva el a kacérság labdáját, amit az asszony feléje dobott. De Karenina nyilván nem akarta ebben a hangnemben folytatni, s az öreg grófnőhöz fordult:
- Nagyon köszönöm. Észre sem vettem, hogy telt el a tegnapi nap. A viszontlátásra, grófnő.
- Isten vele, kis barátnőm - felelte a grófnő. - Hadd csókoljam meg a csinos arcocskáját. Mint afféle egyszerű öregasszony, már csak kimondom, hogy nagyon megszerettem magát.
Akármilyen banális volt is ez a mondat, Karenina nyilván teljes szívéből elhitte, és örült neki. Elpirult, könnyedén meghajolt; arcát odatartotta a grófnő ajka elé; aztán megint kiegyenese-dett, s azzal a szeme és az ajka közt hullámzó mosollyal Vronszkijnak nyújtotta a kezét. Vronszkij megszorította az odanyújtott kis kezet, s úgy megörült az erélyes szorításnak, amellyel Karenina a kezét megragadta s merészen megrázta, mintha valami rendkívüli dolog érte volna. Az asszony fürgén kiment; könnyű járása különös ellentétben volt telt alakjával.
- Nagyon kedves - mondta az öregasszony.
Ugyanezt gondolta a fia is. A szemével kísérte, amíg csak kecses alakja el nem tűnt, s a mosoly aztán is ott maradt az arcán. Az ablakból látta, hogy a bátyjához lép, megfogja a kezét, élénken beszélni kezd hozzá, nyilván olyasmiről, aminek semmi köze sincs - s ez elég borzasztó volt - Vronszkijhoz.
- Hát maga, mama, egészen jól van? - ismételte meg az anyjához fordulva.
- Jól vagyok, sőt kitűnően. Alexandre igen kedves volt, Marie is nagyon megszépült. Nagyon érdekes asszony.
S megint arról kezdett beszélni, ami a legjobban érdekelte, az unokája keresztelőjéről, amiért Pétervárra utazott, s az uralkodó különös kegyéről idősebbik fia iránt.
- Lavrentyij is itt van - mondta Vronszkij az ablakon kinézve. - Ha úgy tetszik, mehetünk is.
Az öreg komornyik, aki a grófnővel utazott, feljött a kocsiba, s jelentette, hogy minden kész; a grófnő fölkelt, hogy induljon.
- Gyerünk, most nincs tömeg - mondta Vronszkij.
A komorna fogta a kistáskát s a kutyát, a komornyik és a hordár a többi csomagot; Vronszkij karon fogta az anyját, de ahogy a kocsiból kiléptek, néhány ember rohant el mellettük ijedt arccal. Az állomásfőnök is ott futott köztük, szokatlan színű sapkájában.
Nyilván valami rendkívüli történt. Az utasnép hátrafelé futott.
- Mi az?... Mi történt?... Hol?... Odavetette magát!... Agyonzúzta! - hallatszott.
Sztyepan Arkagyics, nővérével a karján, ijedt arccal szintén megfordult; hogy az embereket elkerüljék, a kocsi feljárójához álltak.
A hölgyek felszálltak a kocsiba; Vronszkij Sztyepan Arkagyiccsal azonban elment a tömeg után, hogy részleteket tudjon meg a szerencsétlenségről.
Az őr talán részeg volt, vagy a fagy miatt túlságosan beburkolta magát, mindenesetre nem hallotta a hátrafelé tolató vonatot, s az elgázolta.
Mire Vronszkij és Oblonszkij visszatérhetett volna, a hölgyek a komornyiktól már megtudták ezeket a részleteket.
Oblonszkij és Vronszkij látták az összezúzott testet. Oblonszkij szemmel láthatólag szen-vedett. A homlokát ráncolta, mint aki kész elsírni magát.
- Milyen borzasztó! Anna, ha láttad volna! Milyen borzasztó! - hajtogatta.
Vronszkij hallgatott, szép arca komoly volt, de egészen nyugodt.
- Ó, ha látta volna, grófnő - mondta Sztyepan Arkagyics. - A felesége is itt van... Szörnyű látni... A holttestre dobta magát. Azt mondják, nagy családot tartott el egymaga. Micsoda szörnyűség!
- Nem lehetne valamit tenni értük? - mondta Karenina izgatott suttogással.
Vronszkij ránézett, és rögtön leszállt a kocsiból.
- Azonnal jövök, maman - fordult vissza az ajtóban.
Amikor néhány perc múlva visszatért, Sztyepan Arkagyics már az új énekesnőről beszélgetett a grófnővel; a grófnő meg türelmetlenül pillantgatott az ajtóra, a fiát várva.
- Most már mehetünk - mondta Vronszkij, ahogy bejött.
Együtt szálltak ki; Vronszkij ment elöl az anyjával; mögöttük Karenina a bátyjával. Az állo-más¬főnök a kijáratnál beérte Vronszkijt.
- Ön kétszáz rubelt adott a helyettesemnek. Legyen szíves megmondani, kinek szánta?
- Az özvegynek - mondta Vronszkij a vállát vonva. - Nem értem, mit kérdezgeti?
- Maga adta? - kiáltott föl Oblonszkij. - Nagyon kedves, nagyon kedves - tette hozzá, húga karját megszorítva. - Nagyszerű fiú, ugye? Tiszteletem, grófnő.
S megállt a húgával, aki a komornáját várta.
Amikorra kiértek, Vronszkijék kocsija elhajtott már. A kitóduló nép még mindig a történtek¬ről beszélt.
- Rettenetes halál - mondta egy mellettük elhaladó úr. - Azt mondják, két darabba vágta.
- Épp ellenkezőleg, a legkönnyebb, azt tartom - jegyezte meg a másik -, egy pillanat.
- De hogy nem veszik elejét? - kérdezte a harmadik.
Karenina beült a kocsiba; Sztyepan Arkagyics csodálkozva látta, hogy az ajka reszket, s alig bírja visszatartani a könnyeit.
- Anna, mi lelt? - kérdezte néhány perc múlva.
- Rossz előjel.
- Csacsiság! - mondta Sztyepan Arkagyics. - Itt vagy: ez a legfontosabb. El sem tudod képzelni, mennyit várok tőled.
- Rég ismered már Vronszkijt? - kérdezte Anna.
- Igen. Azt reméljük, tudod, hogy elveszi Kittyt.
- Úgy? - mondta csendesen Anna. - No, most rajta, beszéljünk rólad - szólalt meg aztán, s megrázta a fejét, mintha fizikailag is el akarna kergetni valami fölöslegeset és zavarót. - Beszéljük meg a dolgaidat. Megkaptam a leveledet, és itt vagyok.
- Bizony, minden reményem benned van - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Mondj el hát mindent.
S Sztyepan Arkagyics elkezdte mondani.
A házukhoz érve Oblonszkij letette a húgát, fölsóhajtott, megszorította a kezét, s behajtatott a hivatalába.
19
Amikor Anna belépett a szobába, Dolly szőke hajú, pufók kisfiával, aki máris szakasztott apja volt, a kis szalonban ült, s hallgatta, hogyan olvassa a francialeckéjét. A gyerek olvasás közben zubbonya lógó gombját forgatta, s azon volt, hogy leszakítsa. Az anyja elvette néhány¬szor a kezét, de a pufók kis kéz megint csak a gomb után nyúlt. Az anyja leszakította a gombot, és zsebre dugta.
- Maradj nyugton, Grisa, a kezeddel - mondta, s megint csak a terítőjére hajolt, rég elkezdett munkájára, melyet nehéz perceiben szokott elővenni; most is a hurkokat számlálta, s idegesen horgolt. Noha tegnap azt üzente az urának, hogy semmi köze hozzá, jön-e a húga vagy sem, az érkezésére mindent előkészített, s izgalommal várta a sógornőjét.
Dollyt a bánata úgy leverte, hogy egészen elmerült benne. Azt azonban nem feledte el közben, hogy Anna, a sógornője, Pétervár egyik legfontosabb személyiségének a felesége, pétervári grande dame. S ennek a körülménynek volt köszönhető, hogy nem váltotta be, amit az urának mondott: nem felejtette el a sógornője érkezését. “Anna végül is nem bűnös semmiben - gondolta Dolly. - Csak a legjobbat tudom róla; hozzám mindig nyájas és barátságos volt.” Fölidézte pétervári benyomásait Kareninékról; a házuk, igaz, nem tetszett neki; családi életük rendjében volt valami hamis. “De azért miért ne fogadnám? Csak eszébe ne jusson vigasztalni - gondolta. - Vigasztalás, rábeszélés, keresztényi megbocsátás - mindezt ezerszer végiggon-doltam; de ez itt mind nem segít.”
Ezekben a napokban folyton egyedül volt a gyerekeivel. A bajáról beszélni nem akart; másról beszélni ilyen bánattal a lelkében nem tudott. Annának, így vagy úgy, tudta, mindent elmond, s a gondolat, hogy kibeszélheti magát, örömet szerzett neki, ám a kényszerűség, hogy megaláztatásáról vele, az ura húgával beszéljen, s a rábeszélés és vigasztalás kész mondatait hallgassa végig, megint fölingerelte.
Amint az órát nézegetve minden percben várta a vendéget - ahogy az gyakran megtörténik -, épp azt a pillanatot mulasztotta el, amelyben megérkezett, úgyhogy még a csengőt sem hallotta.
Ahogy a könnyű lépteket és az ajtóban a ruhasuhogást meghallotta s hátrapillantott, elgyötört arcán akaratlanul is nem öröm villant fel, hanem csodálkozás. Fölállt, s átölelte a sógornőjét.
- Hogyan, már megjöttél? - mondta, megcsókolva.
- Dolly, mennyire örülök, hogy látlak.
- Én is örülök - mondta halványan elmosolyodva Dolly, s Anna arcából iparkodott kiolvasni, tud-e a dologról. “Bizonyos, hogy tudja”, gondolta, részvétet véve észre Anna arcán. - Gyerünk, bevezetlek a szobádba - folytatta, s azon volt, hogy a magyarázkodás percét minél messzebbre tolja.
- Ez Grisa? Istenem, hogy megnőtt! - mondta Anna, miután megcsókolta. Majd, le nem véve Dollyról a szemét, megállt és elpirult. - Nem, bocsáss meg, ne menjünk sehová.
Levette a kendőjét, kalapját; csupa fürt fekete hajának egy tincse beleakadt a kalapba, de egy fejrázással kiszabadította.
- Csak úgy sugárzol a boldogságtól és az egészségtől - mondta Dolly, majdhogynem irigyen.
- Én? Igen - mondta Anna. - Istenem, Tánya! Egykorú az én Szerjozsámmal - tette hozzá, a befutó lánykához fordulva. Fölemelte és megcsókolta. - Gyönyörű leányka, gyöngyszem. Mutasd meg őket mind.
Sorra megnevezte őket, és nemcsak a nevére emlékezett mindegyik gyereknek, de a születésük évére, hónapjára, természetükre, betegségeikre is. Dollynak ezt nem lehetett nem méltányol¬nia.
- No, akkor gyerünk át hozzájuk. Vaszja, sajnos, éppen alszik.
Megnézték a gyerekeket, s leültek kávézni, most már kettesben a szalonban; Anna megfogta a tálcát, azután eltolta magától.
- Dolly - mondta -, Sztyiva beszélt velem.
Dolly hidegen nézett Annára. Várta a képmutatóan részvevő mondatokat, de Anna semmi ilyet nem mondott.
- Dolly, kedvesem - mondta -, nem akarom a pártját fogni, sem téged vigasztalni; úgyis lehetetlen. Csak sajnállak, szívecském, egész lelkemből.
Ragyogó szemén, a sűrű pillák mögött hirtelen könnyek csillantak föl. Közelebb ült a sógornőjéhez, s megfogta erélyes kis kezével a kezét. Dolly nem hárította el, de az a száraz kifejezés ott maradt az arcán.
- Vigasztalni - mondta - lehetetlen. Az után, ami történt, minden elveszett, minden odavan!
S ahogy ezt kimondta, arca egyszeriben ellágyult. Anna fölemelte Dolly száraz, sovány kezét, és megcsókolta.
- De hát mit tegyünk, Dolly, mit tegyünk? Hogyan járunk el ebben a szörnyű helyzetben a leghelyesebben? Ezt kell meggondolnunk.
- Mindennek vége, nincs tovább - mondta Dolly. - S a legrosszabb, értsd meg, hogy nem hagyhatom el: kötnek a gyerekek. De élni sem tudok vele, gyötrelem ránéznem.
- Dolly, lelkem, Sztyiva beszélt velem; de én tőled akarom hallani, mondj el mindent.
Dolly kérdőn nézett rá. Részvét és tettetés nélküli szeretet volt Anna arcán.
- Jó, legyen - mondta Dolly hirtelen. - De az elejétől mondom. Tudod, hogyan mentem férjhez. Maman úgy nevelt, hogy nemcsak ártatlan, de ostoba is voltam. Nem tudtam semmit. Mondják, tudom, hogy a férfiak egész előéletüket el szokták a feleségüknek mondani, de Sztyiva, Sztyepan Arkagyics - javította ki magát - nem mondott énnekem semmit sem. Nem fogod elhinni, de mind ez ideig meggyőződésem volt, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, így éltem nyolc évet. Érted? Nemcsak hogy nem gyanúsítottam hűtlenséggel, de lehetetlennek is tartottam. Képzeld most el, ilyen fogalmakkal egyszer csak megtudom ezt az egész undorító szörnyűséget. Érts meg. Az ember egészen biztos a boldogságában - folytatta Dolly, zokogását türtőztetve -, s egyszer csak egy levelet kap; az ő levelét a szeretőjéhez, a nevelőnőmhöz. Nem, ez túl szörnyű! - Kihúzta nagy sebesen a zsebkendőjét, és beletemette az arcát. - A vonzalmat még megértem - folytatta egy kis szünet után -, de megcsalni, ravaszul, meggondoltan... és kivel? Továbbra is a férjem, s ugyanakkor azzal a nővel: ez szörnyű. Te ezt nem is értheted meg.
- Dehogynem, megértem! Megértem, kedves Dollym - mondta Anna a kezét megszorítva.
- S azt hiszed, ő megérti, milyen szörnyű helyzetben vagyok? - folytatta Dolly. - Nem, egyáltalán nem. Boldog és elégedett.
- Ó, nem - szakította félbe Anna gyorsan -, ő is szánalomra méltó; a bűnbánat egészen letörte.
- Képes ő bűnbánatra? - szakította félbe Dolly, s figyelmesen pillantott sógornője arcába.
- Igen, én ismerem. Nem nézhettem rá szánalom nélkül. Mi ketten ismerjük őt. Sztyiva jó, de büszke, s most meg van alázva. A legfontosabb, ami engem meghatott (s Anna itt a legjobbat találta el, ami Dollyt is meghathatta), két dolog kínozza őt: a szégyen a gyerekei előtt, aztán meg, hogy ő, aki úgy szeret téged, igen, igen, mindennél jobban a világon - szakította félbe a tiltakozni készülő Dollyt -, neked fájdalmat okozott s lesújtott. “Nem, nem bocsát meg”, mondogatja folyton.
Dolly tűnődve nézett el sógornője mellett, de figyelt a szavaira.
- Igen - mondta -, az ő helyzete is rettenetes, én megértem; a bűnösnek, ha érzi, hogy az egész szerencsétlenségnek ő az oka, rosszabb, mint az ártatlannak. De hát hogy bocsássak meg; hogy legyek megint a feleségévé az után? Gyötrelem volna vele élnem, épp azért, mert a régi szerelmemet, amely hozzáköt, annyira szeretem.
És zokogása szakította félbe a szavát.
De mintha csak szándékosan történt volna, valahányszor ellágyult, megint arról kezdett beszélni, ami felizgatta.
- Az a nő fiatal, szép - folytatta. - Az én fiatalságom, szépségem, tudod, Anna, hogy ki nyűtte el. Ő és a gyermekei. Kiszolgáltam, s ebben a szolgálatban odalett mindenem; neki meg most persze egy friss, közönséges teremtés kellemesebb. Bizonyára beszéltek egymás közt rólam, vagy ami rosszabb, hallgattak... ismered ezt? - Megint gyűlölet gyűlt ki a szemében. - És mindezek után megint beszélni fog hozzám. S én higgyek neki? Nem, soha. Vége, mindennek vége, ami a vigasztalásom, a munkám, a szenvedéseim jutalma volt. Hiszed-e, Grisát tanítottam az elébb; régen öröm volt, most gyötrődés. Miért erőlködöm, kínlódom; minek a gyerekek? Rettenetes, hogy a lelkem egyszeriben így megváltozott; szeretet, gyöngédség helyett csak düh, igen, düh van bennem. Megölném őt, és...
- Dolly, lelkecském, én megértelek, de ne gyötörd magadat. Annyira meg vagy bántva, olyan zaklatott vagy, hogy sok mindent nem úgy látsz, ahogyan kellene.
Dolly elhallgatott; vagy két percig csöndben voltak.
- Mit tegyünk? Gondolkozz, Anna, segíts. Én mindent átgondoltam, s nem látok kiutat.
Anna nem tudott semmit sem kigondolni, de a szíve sógornője minden szavára, minden arcrándulására visszhangot vert.
- Egyet mondok - kezdte Anna. - Én a húga vagyok, ismerem a természetét, képességét (itt egy mozdulatot tett a homloka előtt), hogy mindenről megfeledkezve teljesen elragadtassa magát, s aztán tökéletesen megbánjon mindent. Nem hiszi, nem is érti, hogy tehette azt, amit tett.
- Dehogyis; érti, értette - szakította félbe Dolly. - De én... te elfelejtkezel rólam, énnekem tán könnyebb?
- Várj csak. Amikor vele beszéltem, bevallom, nem értettem meg egészen, milyen borzasztó helyzetben vagy. Csak őt láttam, és azt, hogy a család föl van dúlva, és fájt a szívem érte; de most, hogy meghallgattalak, mint asszony egyszerre mást látok: a te szenvedésedet, s meg nem tudom mondani, mennyire sajnállak. Dolly, lelkecském, én megértem teljesen a szenvedésedet; csak egyet nem tudok, nem tudom... nem tudom... van-e még a szívedben szeretet iránta. Csak te tudod, van-e annyi, hogy megbocsáthass neki. Ha van, bocsáss meg!
- Nem - kezdte Dolly, de Anna félbeszakította, s még egyszer megcsókolta a kezét.
- Én jobban ismerem a világot, mint te - mondta. - Ismerem a Sztyiva-féle embereket, tudom, hogy vannak ezzel. Azt mondtad, rólad beszélt vele. Ne hidd. Az ilyen férfiak elkövetik a hűtlenséget, de a családi tűzhelyük, a feleségük szentség a számukra. Az efféle nőket megvetik; és nem avatják a családi ügyeikbe. Átléphetetlen vonalat húznak köztük s a családjuk közt. Én ezt nem értem, de így van.
- Igen, de megcsókolta.
- Hadd mondjam, Dolly lelkem. Én láttam Sztyivát, amikor szerelmes volt beléd. Emlékszem, amikor eljött hozzám; sírt, ahogy rólad beszélt. Csupa poézis voltál a számára, és nagyon sokra tartott, s minél tovább élt veled, tudom, annál magasabbra emelkedtél a szemében. Hiszen nevetni szoktunk rajta, ahogy minden szavához hozzátette: “Dolly csodálatos asszony.” Istenség voltál, s az is maradtál neki; nem a lelke feledkezett meg magáról.
- De ha ez a megfeledkezés megismétlődik?
- Nem, ahogy én látom, az nem történhetik meg.
- Te megbocsátanál neki?
- Nem tudom, nem tudok ítélni. De tudok - mondta Anna eltűnődve, s megérezvén Dolly hangulatát, rövid mérlegelés után hozzátette. - De tudok, tudok, tudok. Igen, én megbocsáta-nék. Nem volnék többé a régi, de megbocsátanék, s úgy bocsátanék meg, mintha semmi, egyáltalán semmi nem történt volna.
- Természetes - szakította gyorsan félbe Dolly, mint aki olyat mond, amin nemegyszer gondolkodott már -, másképp nem is volna megbocsátás. Ha az ember megbocsát, bocsásson meg egészen. De gyerünk, fölviszlek a szobádba - mondta fölállva, s menet közben átölelte Annát. - Kedvesem, úgy örülök, hogy eljöttél. Úgy, de úgy megkönnyebbültem.
20
Anna az egész napot otthon töltötte Oblonszkijéknál, s nem fogadott senkit, bár néhány ismerőse, érkezését hallva, még aznap fölkereste. Az egész délelőttöt Dollyval s a gyerekeivel töltötte. A bátyjának csak egy cédulát küldött, hogy feltétlenül ebédeljen otthon. “Gyere, az Isten irgalmas” - írta neki.
Oblonszkij otthon ebédelt, a beszélgetés általánosságokban mozgott, de a felesége szólt hozzá, tegezte, amit eddig nem tett meg. Férj s feleség közt ott maradt az idegenség, de már nem volt szó válásról, s Sztyepan Arkagyics úgy látta, hogy a kimagyarázkodás és kibékülés lehetséges.
Alig ebédeltek, jött Kitty. Ismerte ugyan Anna Arkagyevnát, de igen kevéssé, s némi félelemmel jött el a nővéréhez, hogy ez a pétervári nagyvilági dáma, akit mindenki úgy dicsér, hogyan fogadja majd. De Anna Arkagyevnának megtetszett Kitty, s ő ezt rögtön észrevette. Anna szemlátomást gyönyörködött a szépségében és a fiatalságában, úgyhogy Kitty alig ocsúdott föl, nemcsak hogy a befolyása alatt érezte magát, de azt is érezte, hogy beléje szeretett, ahogy csak fiatal lányok tudnak idősebb, férjes asszonyokba beleszeretni. Hajlékony mozgásával, frisseségével, az arcán ülő elevenséggel, mely hol a mosolyában, hol a tekinte-tében tört ki, Anna nem nagyvilági hölgyhöz vagy egy nyolcéves fiú anyjához hasonlított; húszéves lányhoz inkább, ha a szemében nincs néha ott az a komoly, szomorú kifejezés, amely Kittyt lenyűgözte s vonzotta. Kitty úgy érezte, hogy Anna egészen természetes, nem titkol semmit, de van benne egy másféle, Kitty számára felfoghatatlan, bonyolult, poétikus, magasrendű világ.
Ebéd után, amikor Dolly a szobájába ment, Anna gyorsan fölállt, s a bátyjához lépett, aki épp szivarra gyújtott.
- Sztyiva - mondta neki vidáman rákacsintva, s keresztet vetett rá, és az ajtóra pillantott -, menj, és segítsen az Isten.
Oblonszkij megértette, eldobta a szivarját, s eltűnt az ajtó mögött.
Amikor Sztyepan Arkagyics kiment, Anna visszaült a díványra, a gyerekek körébe. Látták-e a gyerekek, hogy a mama szereti a nénit, vagy maguk is valami különös bájt éreztek benne; előbb a két nagyobb s utánuk, ahogy ez már gyerekeknél szokás, a kisebbek is, már ebéd előtt odatapadtak az új nagynénihez, s nem hagyták el. Valami játékféle alakult ki köztük: hogyan lehet a nénihez közelebb ülni, hozzádörgölőzni, megfogni a kis kezét, csókolgatni, gyűrűjével játszani, vagy legalább a ruhája fodrait tapogatni.
- Nem, nem, csak ahogy az előbb ültünk - mondta Anna Arkagyevna, visszaülve a helyére.
S Grisa megint a keze alá dugta a fejét, buksiját a ruhájához szorította, s csak úgy sugárzott a büszkeségtől és boldogságtól.
- Mikor lesz mostanában bál? - fordult Anna Kittyhez.
A jövő héten, és nagyszerű lesz. Olyan, amelyiken mindig jól lehet mulatni.
- Hát vannak olyanok, amelyeken mindig jól lehet mulatni? - kérdezte Anna gyengéd gúnnyal.
- Különös, de vannak. Bobriscsevéknél mindig jól mulat az ember. Nyikityinéknél szintén, de Mezskovéknál mindig unalmas. Maga nem vette még ezt észre?
- Nem, lelkem, én nem ismerek már olyan bálokat, ahol jól mulatnék - mondta Anna, s Kitty azt a különös világot látta a szemében, amely őelőtte nem nyílt még meg. - Az én számomra már csak olyan bálok vannak, amelyek kevésbé terhesek s unalmasak.
- Hogy unatkozhatik épp maga egy bálban?
- Miért ne unatkozhatnék épp én? - kérdezte Anna.
Kitty észrevette, hogy Anna tudja, milyen válasz következik.
- Hát csak azért, mert mindig maga a legszebb.
Annában megvolt a képesség a pirulásra. Elpirult, és így szólt:
- Először is, soha, másodszor, még ha úgy volna is, mi hasznom belőle?
- Eljön erre a bálra? - kérdezte Kitty.
- Azt hiszem, nem tehetek mást. Ezt fogd - mondta Tányának, aki egy könnyen lejáró gyűrűt igyekezett lehúzni fehér, elkeskenyedő ujjáról.
- Nagyon fogok örülni, ha eljön. Úgy szeretném bálban látni.
- Ha el kell mennem, legalább meglesz a vigaszom, hogy magának örömet szerzek vele. Grisa, kérlek, ne borzolj. Úgyis kócos vagyok már - mondta megigazítva a kiugrott hajfürtöt, amellyel Grisa játszott.
- Én lilában képzelem el azon a bálon.
- Miért éppen lilában? - kérdezte Anna mosolyogva. - No, menjetek, menjetek, gyerekek. Halljátok, Miss Hull teázni hív - rázta le s küldte az ebédlőbe őket.
- Tudom ám, miért szeretné, ha ott lennék a bálon. Sokat vár ettől a báltól, s azt szeretné, hogy mindenki ott legyen, és mindenki lássa.
- Honnan tudja? Igaz.
- Milyen szép ez az életkor - mondta tovább Anna. - Emlékszem erre a kék ködre, ismerem; a svájci hegyeken ül ilyen. Ez a köd mint valami áldás burkol be mindent abban az időszakban, amikor már-már véget ér a gyerekkor, s boldog, vidám, óriás köréből mind keskenyebb és keskenyebb út vezet tovább, és egyszerre vidám is borzongató is végighaladni a feltáruló szobák során, habár úgy látjuk, fényesek, gyönyörűek... Ki nem élte ezt át?
Kitty szótlanul mosolygott, “ő vajon hogy élte ezt át? Hogy szeretném ismerni a regényét” - gondolta, ahogy Anna férjének, Alekszej Alekszandrovicsnak cseppet sem költői alakja az eszébe jutott.
- Tudok ám egyet-mást; Sztyiva beszélt róla, gratulálok. Nagyon tetszik - folytatta Anna -, a vasútnál találkoztam is vele.
- Ah, ott volt? - kérdezte Kitty elpirulva. - Mit mondott Sztyiva?
- Mindent kifecsegett, s én nagyon örülnék neki. Vronszkij anyjával utaztam tegnap - foly-tatta -, folyton róla beszélt, ő a kedvence. Tudom, hogy az anyák elfogultak, de...
- Mit mesélt?
- Ó, sok mindent! S bár tudom, hogy a kedvence, azt hiszem, tényleg lovag... Az anyja elmondta például, hogy egész vagyonát a bátyjának akarta adni; már gyerekkorában valami rendkívüli dolgot követett el, kimentett egy asszonyt a vízből. Egyszóval hős - mondta Anna, s az a kétszáz rubel is eszébe jutott, amit Vronszkij az állomáson adott.
De erről a kétszáz rubelről nem szólt; valamiért kellemetlen volt rágondolnia. Volt benne, érezte, valami, ami őneki szólt; valami, aminek nem kellett volna lennie.
- Az anyja nagyon kért, hogy menjek el hozzá - folytatta Anna -, és örülök a meghívásának; holnap elmegyek hozzá. Hanem Sztyiva, hála Istennek, soká marad benn Dollynál - tette hozzá, másra terelve a szót. Kittynek, amikor fölállt, úgy rémlett, mintha Anna elégedetlen lenne valamivel.
- Nem, előbb én, nem, én! - kiabáltak a gyerekek, akik megteáztak, s most Anna nénihez futottak.
- Mind együtt! - futott Anna nevetve elébük, a gyönyörűségtől visító, nyüzsgő gyermekhadat átölelve s halomba döntve.
21
A nagyok teájához Dolly is kijött. Sztyepan Arkagyics nem jött vele. Bizonyára a hátsó ajtón ment ki a felesége szobájából.
- Félek, hogy fázol majd ott fönt - jegyezte meg Dolly Annához fordulva. - Szeretnélek leköltöztetni, közelebb is lennénk egymáshoz.
- Énbelőlem, kérlek, ne csináljatok gondot - felelte Anna Dolly arcába pillantva. Szerette volna kitalálni, megvolt-e a kibékülés.
- Itt meg világos lesz - felelte a sógornője.
- Hidd el, hogy úgy alszom bárhol és bármikor, akár a mormota.
- Miről van szó? - fordult a feleségéhez Sztyepan Arkagyics, aki szintén előjött a szobájából, s a feleségéhez fordult.
Kitty és Anna az ő hangján rögtön megérezték, hogy megtörtént a kibékülés.
- Le szeretném költöztetni Annát; de át kell rakni a függönyöket. Senki sem tudja megcsinálni, magamnak kell - felelt Dolly az urához fordulva.
“Isten tudja, kibékültek-e teljesen” - gondolta Anna, Dolly hideg és nyugodt hangját hallva.
- Ugyan, Dolly, folyton csak vesződséget szerzel magadnak - mondta az ura. - Ha akarod, majd én megcsinálom.
“Úgy látszik, mégis kibékültek” - gondolta Anna.
- Tudom, hogy csinálsz te meg mindent - felelte Dolly. - Rábízod Matvejre, hogy amit nem lehet megcsinálni, csinálja meg; te elmégy, ő meg mindent összezavar. - S ahogy beszélt, arcán megjelent az ismerős, csúfondáros mosoly.
“Teljes, teljes, a legteljesebb béke - gondolta Anna -, hála Istennek!” S örömében, hogy ő volt a békeszerző, Dollyhoz lépett, és megcsókolta.
- Egyáltalán nem, miért nézel le bennünket Matvejjel annyira? - fordult Sztyepan Arkagyics alig észrevehető mosollyal feleségéhez.
Dolly, szokása szerint, egész este kissé gúnyosan bánt az urával, Sztyepan Arkagyics azonban elégedett volt és vidám, de csak annyira, hogy úgy ne lássék, mintha bocsánatot nyervén, megfeledkezett volna a bűnéről.
Fél tíz tájban Oblonszkijék teásasztalánál az esti, rendkívül derült és kellemes családi beszélgetést látszatra egész mindennapi esemény zavarta meg; ezt az egyszerű eseményt azonban valamiért mégis mindenki furcsának találta.
Közös pétervári ismerőseikről beszélve, Anna hirtelen fölállt.
- Megvan az albumomban - mondta -, legalább az én Szerjozsámat is megmutatom mindjárt - tette hozzá büszke anyai mosollyal.
Tíz óra felé, amikor a fiától el szokott búcsúzni, s bálba indulóban gyakran maga fektette le, egyszer csak elszomorodott, hogy olyan messze van tőle; akármiről beszéltek, gondolatban újra és újra az ő göndör Szerjozsájához tért vissza. Kedve támadt, hogy a fényképét nézegesse, s beszélhessen róla. Az első ürügyet kihasználva fölállt, s könnyű, határozott járásával már ment is az albumért. A szobájába vivő lépcső a nagy, fűtött bejárati lépcsőházba nyílt.
Abban a pillanatban, amikor a fogadóból kilépett, az előszobából csengetés hallatszott.
- Ki lehet az? - mondta Dolly.
- Értem még korán, ahhoz, hogy más legyen, késő - jegyezte meg Kitty.
- Biztosan iratok - mondta Sztyepan Arkagyics, de ahogy Anna a nagy lépcsőház mellett elment, a szolga épp szaladt föl az érkezőt jelenteni, s a vendég maga is ott állt a lámpánál. Ahogy lepillantott, Anna rögtön fölismerte Vronszkijt, s valami különös, elégedettséggel vegyes félelem moccant meg a szívében. Vronszkij ott állt, kabátban, s a zsebében keresgélt. Abban a pillanatban, amikor Anna a lépcsőház középső részével egy szintbe került, Vronszkij fölemelte a szemét, s ahogy őt meglátta, arcán megszégyenítettség és rémület látszott. Anna biccentett és továbbment. Mögötte Sztyepan Arkagyics erős hangja hangzott föl, ahogy behívja a vendéget, s Vronszkij halk, lágy, nyugodt hangja, ahogy elhárítja az invitálást.
Mire Anna az albummal visszatért, Vronszkij nem volt már sehol: ahogy Sztyepan Arkagyics elmondta, azért jött, hogy megtudjon valamit egy ebédről, amelyet másnap egy ideérkezett híresség tiszteletére készültek adni.
- Semmi áron sem akart bejönni. Valahogy furcsán viselkedett - tette hozzá Sztyepan Arkagyics.
Kitty elpirult. Azt gondolta, ő érti egyedül, miért jött ide, s miért nem jött be. “Nálunk volt - gondolta -, nem talált otthon, s azt hitte, itt vagyok. De nem jött be. Azt gondolta, késő, s Anna is itt van.”
Mind összenéztek, nem szóltak semmit, s Anna albumát kezdték nézegetni.
Nem volt semmi szokatlan és különös abban, hogy valaki este fél tízkor eljön a barátjához, részleteket akar egy tervbe vett ebédről megtudni, de a szobába nem megy be: mégis mindenki furcsállotta. A legfurcsábbnak és leghelytelenebbnek azonban Anna találta a dolgot.
22
A bál éppen hogy elkezdődött, amikor Kitty és az anyja a virágokkal és hajporos, vörös kaftános lakájokkal szegett, nagy, fényben úszó lépcsőházba lépett. A teremből, mint a méh-kasból, mozgás egyenletes zaja csapott ki, s mialatt ők a díszfák közti térségen, a tükör előtt a ruhájukat és frizurájukat igazgatták, a teremből az első keringőre rákezdő zenekar hegedűinek óvatosan szabatos hangja szűrődött ki. Egy öregecske tanácsos, aki a másik tükör előtt ősz halántékán igazgatta a hajszálakat, s parfüm szagát árasztotta maga körül, a lépcsőkön beléjük ütközött, és oldalt húzódva nyilván a számára ismeretlen Kittyben gyönyörködött. Egy csupasz képű ifjú, aki rendkívül kivágott mellényt viselt s menet közben fehér nyakkendőjét igazgatta, a társaságbeli ifjak egyike, akiket az öreg Scserbackij herceg tacskónak hívott, odaköszönt, majd elfutva mellettük, visszafordult, s négyesre hívta Kittyt. Az első négyes már Vronszkijé volt, a másodikat ennek az ifjúnak kellett adnia. Egy katona, aki épp a kesztyűjét gombolta, az ajtóhoz húzódott, s bajszát pödörgetve a rózsás Kittyben gyönyörködött.
Annak ellenére, hogy a ruha, frizura s az egész báli előkészület Kittynek sok munkájába és latolgatásába került, rafinált szabású, rózsaszínnel bélelt tüllruhájában most mégis olyan elfogulatlanul és egyszerűen lépett a bálba, mintha az a sok csokrocska, csipke, ruhájának ezer részlete a háziaknak és neki semmi gondjába sem került volna; mintha ebben a tüllben, ezek közt a csipkék közt, ezzel a magas frizurával, fölötte a rózsával s a két levelecskével jött volna a világra.
Amikor az öreg hercegnő, belépésük előtt, öve elcsúszott szalagján igazítani akart, Kitty könnyedén félrehajolt. Úgy érezte, magától is minden szép és kecses rajta, nincs mit igazítani.
Kittynek szerencsés napja volt. Ruhája sehol sem szorított, a csipkeszegély sehol sem vált le; a rozetták nem gyűrődtek össze és nem szakadtak le, a magas, ívelt sarkú rózsaszínű cipellők nem nyomták, inkább jókedvűre hangolták a lábát. A sűrű, szőke vendéghaj sajátjaként ült kicsiny fején. A hosszú szárú kesztyűn, amely úgy fogta körül a karját, hogy formáját nem változtatta el, mind a három gomb begombolódott, egyik sem pattant le. Medalionjának fekete bársonyszalagja különös gyöngéden vette körül nyakát. Ez a szalag merő báj volt; ahogy otthon a tükörben a nyakára nézett, ez a szalag, úgy érezte, beszél. Minden másban lehetett kételkedni, de ez a szalag maga volt a báj. Kitty, ahogy a tükörben megpillantotta, itt a bálban is rámosolygott. Meztelen vállán és karján hideg márványozódást érzett; ezt az érzést rendkívül szerette. Szeme csillogott, s piros ajkának vonzó volta tudatában lehetetlen volt nem mosolyognia. Alig lépett a terembe, oda sem ért a táncra hívást váró hölgyek tüll-, csipke-, szalag-, virágtömegéhez (Kitty sohasem álldogált ebben a tömegben), s már keringőzni hívták, mégpedig az első gavallér, a báli hierarchia fő lovagja, a szép és daliás termetű, nős ember, Jegoruska Korszunszkij, az ismert bálrendező és ceremóniamester. Épp akkor köszönt el Banyina grófnőtől, akivel a keringő első fordulóját táncolta, és birodalmán, azaz a táncba bocsátkozó párokon végignézve, észrevette a belépő Kittyt, s különös, fesztelen tánclépésben, mely kizárólag a bálrendezők sajátja, hozzászaladt, meghajolt, s meg sem kérdezve, kívánja-e vagy sem, már emelte is a kezét, hogy karcsú derekát átfogja. Kitty körülnézett, kinek adja a legyezőjét, a háziasszony vette el, s közben rámosolygott.
- Milyen jó, hogy időben jött - mondta Korszunszkij, táncosnője derekát átfogva -, csúf szokás a késés.
Kitty a bal kezét, előrehajolva, a vállára tette; a kis lábak a rózsás cipellőben gyorsan, könnyen és szabatosan mozogtak a síkos parketten a zene ütemére.
- Pihenés keringőzni magával - mondta Korszunszkij, ahogy a keringő első, még nem gyors lépteit megtették. - Micsoda könnyűség, précision,  igazán elragadó - mondta neki is, amit csaknem minden jó ismerősének elmondott.
Kitty mosolygott a dicséreten, s tovább nézegette Korszunszkij válla fölött a termet. Nem volt már újonc bálozó, aki előtt minden arc egyetlen varázslatos képbe folyik; de a bálokban elnyűtt leány sem, aki unalomig ismer minden arcot; a kettő között volt, izgatott, de azért ura is magának annyira, hogy figyelni tudjon. A társaság színe-java, látta, a terem bal sarkában csoportosul. Ott volt Korszunszkij felesége, Lidie, a lehetetlenül lemeztelenített szépség; ott a háziasszony; Krivin is ott sugárzott kopasz fejével; ő mindig ott volt, ahol a társaság virága. Arra néztek az odamenni nem merő ifjak; ott csípte el Sztyivát is a szeme: végül ott látta meg Anna gyönyörű fejét és fekete bársonyba burkolt szépséges alakját. És ott volt ő. Kitty nem látta az óta az este óta, amióta Levint kikosarazta. De messzelátó szemével rögtön felismerte, sőt azt is észrevette, hogy őt nézi.
- Még egy fordulót? Nem fáradt? - kérdezte Korszunszkij kicsit lihegve.
- Nem, köszönöm.
- Hova vezessem?
- Úgy látom, Karenina az ott, vigyen hozzá.
- Ahova parancsolja.
Korszunszkij a lépteit kimérve, folytonos “pardon, mesdames, pardon, pardon, mesdames” között egyenest nekikeringőzött a terem bal sarkában levő csoportnak, s a csipkék, tüllök és szalagok tengerén átlavírozva, anélkül, hogy egy tollacskába beleakadt volna, olyan hirtelen perdítette oda Kittyt, hogy finom csipkeharisnyás lábai láthatóvá váltak, s uszálya legyező-formán szétterülve, Krivin térdére borult. Korszunszkij meghajolt, kihúzta magát, s kezét nyújtotta, hogy Anna Arkagyevnához vezesse. Kitty pirulva szedte le Krivin térdeiről az uszályt, s kicsit szédülve nézett körül, hogy Annát megkeresse. Anna nem lilában volt, ahogy Kitty szerette volna, hanem fekete, mélyen kivágott bársonyruhában, ami szabadon hagyta csiszolt elefántcsontszínű telt vállát, keblét és pici, finom csuklójú gömbölyű karját. A ruha velencei csipkével volt szegve. Fekete hajában, mely mind a sajátja volt, kis árvácskafüzér; öve fekete szalagján a fehér csipkék közt egy másik. Frizuráján nem volt semmi feltűnő. Feltűnőek és megszépítők csak az akaratos kurta haj gyűrűk voltak, amelyek halántékán és tarkóján minduntalan kibomlottak. Erős, kerek nyakát gyöngysor övezte.
Kitty mindennap látta Annát, szerelmes is volt belé, s úgy képzelte, feltétlenül lilában lesz. Most azonban, ahogy fekete ruhájában megpillantotta, érezte, hogy nem értette meg teljes egészében a szépségét. Neki is tökéletesen új és váratlan volt; most már látta, hogy nem is lehetne lilában; a vonzó épp az volt benne, hogy mindig jelenséggé vált toalettjében, s mintha a toalett ebben semmi szerepet nem játszott volna. A pompás, csipkével ékes fekete ruhát sem lehetett észrevenni, keret volt csak; látni őt lehetett, az egyszerűt, természetest, választékost s ugyanakkor vígat és elevent.
Ott állt, s mint mindig, rendkívül egyenesen tartotta magát; amikor Kitty a csoportjukhoz ért, épp a házigazdával beszélgetett, fejét egy kicsit feléje fordítva.
- Nem, én nem vetek rá követ - felelt neki valamire -, bár nem értem - folytatta vállát vonva, s gyámolító, gyöngéd mosollyal fordult azonnal Kittyhez. Gyors női pillantással futotta végig a ruháját, s fejével alig észrevehető, de Kitty számára világos mozdulatot tett, mely a szépségét s a ruháját dicsérte. - A terembe is táncolva jött már - mondta.
- A hercegnő egyike az én leghűbb segítőimnek - szólott Korszunszkij, meghajolva Anna Arkagyevna előtt, akivel még nem találkozott. - Segít, hogy a bált széppé és vidámmá tehessük. Anna Arkagyevna, egy fordulóra - mondta odahajolva.
- Hát ismerik egymást? - kérdezte a házigazda.
- Kit nem ismerünk mi? Én meg a feleségem olyanok vagyunk, akár a rossz pénz: mindenki ismer bennünket. Egy fordulót, Anna Arkagyevna.
- Csakhogy én nem táncolok, ha nem muszáj - mondta Anna.
- De ma muszáj - felelte Korszunszkij.
Ebben a pillanatban lépett oda Vronszkij.
- No, ha ma muszáj táncolni, akkor menjünk - mondta Anna, Vronszkij meghajlását észre sem véve, s Korszunszkij vállára tette gyorsan a kezét.
“Vajon miért neheztel rá?” - gondolta Kitty, észrevéve, hogy Anna szándékosan nem felel Vronszkij meghajlására. Vronszkij Kittyhez lépett, emlékezetébe idézte az első négyest, és sajnálkozott, hogy oly rég nem volt alkalma látni. Kitty gyönyörködve nézte a keringőző Annát, és hallgatta Vronszkijt. Várta, hogy felkéri keringőzni, de nem hívta, s Kitty csodál-kozva pillantott a férfira. Vronszkij elvörösödött, gyorsan felkérte, de alig fogta át vékony derekát s tett néhány lépést, a zene hirtelen elhallgatott. Kitty az arcába nézett, amely olyan kis távolságra volt tőle; ez a szerelemmel teli pillantása, amellyel akkor pillantott rá, s amire a férfi nem felelt, jóval később is, néhány éven át gyötrelmes szégyennel nyilallt a szívébe.
- Pardon, pardon! Keringő, keringő! - kiáltotta a terem másik végéből Korszunszkij, s az első keze ügyébe eső kisasszonyt fölkapva táncra perdült.
23
Vronszkij és Kitty néhány fordulót keringőztek. A keringő után Kitty odament az anyjához, s alig váltott Nordstone-nal néhány szót, Vronszkij már ott volt érte az első négyesre.
A négyes alatt semmi lényegeset nem beszéltek; szaggatott társalgás folyt köztük, hol Korszunszkijékról, férjről és feleségről, akiket Vronszkij mint kedves, negyvenesztendős gyer-mekeket igen mulatságosan jellemzett, hol a nemsokára megalakuló műkedvelő színház¬ról; a beszélgetés csak egyszer vágott elevenbe, amikor Vronszkij Levin felől érdeklődött, hogy itt van-e még, s hozzátette, hogy nagyon megtetszett neki. De Kitty a négyestől nem is várt többet. Szorongó szívvel várta a mazurkát. Úgy érezte, a mazurka alatt kell mindennek eldőlnie. Hogy a négyes alatt nem kérte föl a mazurkára, nem nyugtalanította. Meg volt győ-ződ¬ve, hogy mint az előző bálokon, Vronszkij a mazurkát most is vele táncolja; vagy öt fiatal-embert utasított vissza azzal, hogy foglalt már. A bál az utolsó négyesig varázslatos álomkép volt, örömteli színekből, hangokból, mozdulatokból. Csak akkor nem táncolt, ha nagyon fáradt¬nak érezte magát, s pihenőt kért. De ahogy egy unalmas fiatalember¬rel, akit nem utasít-hatott el, az utolsó négyest táncolta, az történt, hogy Vronszkijnak és Annának lett a vis-a-vis-ja.  A megérkezésük óta nem került többé Annával össze, s most megint egész újnak és váratlannak találta. A siker mámorának nagyon is ismerős vonásait ismerte föl rajta. Látta, hogy részeg a maga gyújtotta elragadtatástól. Ismerte ezt az érzést, ismerte a tüneteit, s ott látta őket Annán, szemében a remegő, föllobogó fényt, önkéntelenül elgörbülő ajkain a boldogság és izgalom mosolyát, mozdulatai szabatos gráciáját, biztonságát és könnyedségét.
“Ki az? - kérdezte magát. - Mindenki? Egy?” Nem segítette ki gyötrődő ifjú táncosát, aki a beszélgetés fonalát elvesztette, s nem tudott rátalálni. Külsőleg Korszunszkij lármásan vidám kiáltásait követte, aki majd grand rond-ba,  majd chaine-be  parancsolta őket; közben azonban figyelt, s a szíve mindjobban elszorult. Nem; nem a tömeg tetszése részegítette meg: egynek az elragadtatása. És ez az egy - csak nem ő? Valahányszor Vronszkij valamit mondott Annának, az asszony szemében örvendő fény gyúlt fel, s a szája boldog mosolyra húzódott. Mintha erőt akart volna venni magán, hogy az öröm ismertetőjelei meg ne jelenjenek rajta, azok azonban maguktól ültek ki az arcára. “No és ő?” Kitty Vronszkijra nézett, és elszörnyedt. Amit olyan világosan látott Anna arca tükrében, meglátta rajta is. Hova lett higgadt és eltökélt modora, gondtalanul nyugodt arckifejezése? Ahányszor csak Annához fordult, előrehajtotta a fejét, mintha csak az asszony elé akarna borulni, s a tekintetében csak alázat és félelem volt. “Nem akarom megbántani - a szeme minden alkalommal mintha ezt mondta volna -, én csak magamat szeretném megmenteni, de nem tudom, hogyan.” Az arca olyan volt, amilyennek Kitty eddig sohasem látta.
Közös ismerőseikről beszélgettek, a legsemmitmondóbb társalgás folyt köztük; de Kittynek úgy rémlett, hogy minden szavuk az ő s a maguk sorsáról dönt. S különös, hogy bár valóban arról beszéltek csak, hogy milyen nevetséges Iván Ivanovics francia kiejtése, s hogy Jeleckajá-nak jobb partit is találhattak volna, ezeknek a szavaknak az ő számukra megvolt a jelentősége; ők is úgy érezték éppen, mint Kitty. Az egész bál, az egész világ ködbe borult Kitty lelkében. Csak nevelésének szigorú iskolája tartotta fenn, s ösztönözte, hogy azt tegye, amit kívánnak tőle, azaz táncoljon, feleljen a kérdésekre, beszéljen, még mosolyogjon is. De a mazurka kezdete előtt, amikor már a székeket kezdték széttologatni, s néhány pár a kisebb termekből a nagy felé indult, Kittyt kétségbeesés és rémület fogta el. Vagy ötnek lemondta, s most nincs kivel táncolnia a mazurkát. Nem is volt reménye rá, hogy fölkérjék, éppen mert nagyon is nagy volt a sikere, és eszébe sem juthatott senkinek, hogy nem kérték még föl. Azt kellett volna mondania az anyjának, hogy beteg, menjenek haza, de ehhez nem volt ereje. Úgy érezte magát, mint akit megvertek.
A kis szalon mélyébe húzódott, s egy karosszékbe ereszkedett. Légies szoknyája felhőként emelkedett vékony termete köré; sovány, gyöngéd, meztelen leánykarja erőtlenül leeresztve, a rózsás tunika ráncaiba merült; másik kezében a legyezőt tartotta, s gyors, rövid mozdulatokkal legyezte fölhevült arcát. Látszatra pillangóhoz hasonlított, amely épp hogy rátapadt egy fűszálra, s szivárványszínű szárnyát fölröppenőben már-már szétterjeszteni készül, a szívét azonban szörnyű kétségbeesés szorította össze.
“Lehetséges, hogy tévedtem; nem is úgy volt talán?” - s megint az eszébe tódult minden, amit látott.
- Kitty, mi ez? - kérdezte Nordstone grófnő, aki a szőnyegen nesztelen hozzálépett. - Nem értem.
Kitty alsó ajka megreszketett, és hirtelen fölállt.
- Nem táncolod a mazurkát?
- Nem, nem - mondta Kitty, könnytől remegő hangon.
- Mellőlem hítta el a mazurkára - mondta Nordstone grófnő, tudva, hogy Kitty megérti, kiről beszél. - Anna azt mondta: “Hát nem Scserbackaja hercegnővel táncol?”
- Eh, nekem egészen mindegy - mondta Kitty.
Senki sem érthette, magamagán kívül, a helyzetét; senki sem tudta, hogy tegnap elutasított egy embert, akit, meglehet, szeret; kikosarazta azért, mert egy másikban bízott.
Nordstone grófnő közben ráakadt Korszunszkijra, akivel a mazurkát táncolta volna, s odaküldte, hogy kérje föl Kittyt.
Kitty első párként táncolt, s szerencséjére nem kellett beszélnie, mert Korszunszkij egész idő alatt futkosott, s birodalmában osztogatta a parancsokat. Vronszkij és Anna csaknem szemben ültek vele. Messzelátó szemeivel Kitty jól megfigyelhette, s amikor párokba verődtek, látta közelről is, s minél többet látta, annál jobban meggyőződött róla, hogy boldogtalansága beteljesedett. Látta, hogy ők ketten ebben a teli teremben egyedül érzik magukat. És Vronszkij arcán, amely mindig annyira eltökélt és komoly volt, azt a meglepő zavart és alázatot látta, ami egy okos, bűntudatos kutyához tette hasonlatossá.
Anna mosolygott, s a mosolygása átragadt Vronszkijra. Anna elgondolkozott, és Vronszkij elkomolyodott. Kitty szemét természetfölötti erő húzta Anna arca felé. Gyönyörű volt egyszerű fekete ruhájában. Gyönyörűek telt, karpereces karjai; gyönyörű az erős nyak a gyöngyfüzérrel, gyönyörűek a zilált frizura kikondorodó fürtjei, gyönyörűek apró lábának-kezének kecsesen könnyű mozdulatai, gyönyörű ez a szép arc a maga elevenségében; de volt valami félelmes és kegyetlen is ebben a szépségben.
Kitty még jobban gyönyörködött benne, mint idáig, s közben mindjobban szenvedett. Szét-zúzottnak érezte magát, s ez az arcán is meglátszott. Amikor Vronszkij a mazurkában belé-ütődött s meglátta, nem ismerte meg mindjárt, annyira megváltozott.
- Gyönyörű bál - mondta neki, hogy mondjon valamit.
- Igen - felelte Kitty.
A mazurka közepén, egy bonyolult figura ismétlése közben, amelyet Korszunszkij újonnan talált ki, Anna a kör közepére ment, fogott két lovagot, s odahívta Kittyt s még egy hölgyet. Kitty, ahogy odament, ijedten pillantott rá. Anna ráhunyorított, s mosolyogva szorította meg a kezét. De észrevéve, hogy Kitty arca csak kétségbeeséssel és csodálkozással felel a mosolyára, elfordult tőle, s a másik hölggyel kezdett jókedvűen beszélgetni.
“Van valami idegen, ördögi és gyönyörű benne” - mondta magának Kitty.
Anna nem akart vacsorára ott maradni, de a házigazda kérlelni kezdte.
- Nem lehet, Anna Arkagyevna - mondta Korszunszkij, frakkujjába öltve az asszony meztelen karját. - Micsoda ideám van a cotillon-ra! Un bijou! 
Megindult, s néhány lépést tett, hogy magával húzza. A házigazda helyeslően mosolygott.
- Nem, nem maradok - felelte Anna, s bár mosolygott, eltökélt hangjából Korszunszkij s a házigazda is megértették, hogy nem marad.
- Így is többet táncoltam itt Moszkvában ezen az egyetlen bálon, mint Pétervárott az egész télen - mondta a mellette álló Vronszkijra nézve. - Pihenni kell az út előtt.
- Hát csakugyan hazautazik holnap? - kérdezte Vronszkij.
- Igen, azt hiszem - felelte Anna, mintha csodálkoznék kissé a kérdés merészségén, de szemének és mosolyának türtőztethetetlenül remegő fénye szinte égette Vronszkijt.
Anna Arkagyevna nem maradt ott vacsorára.
24
“Igen, van bennem valami ellenszenves, visszataszító - gondolta Levin, ahogy Scserbacki¬jék¬tól kijött, s gyalogosan a bátyjához indult. - Nem vagyok másoknak való. Azt mondják, büsz¬ke-ség. De nem, nincs büszkeség bennem. Ha büszkeség volna, nem kerülhetnék ilyen helyzetbe.” S elképzelte Vronszkijt, a boldogot, jót, nyugodtat, okosat: bizonyára sosem volt ilyen borzasztó helyzetben, mint ma este ő. “Igen, őt kellett választania. Ennek így kellett lennie, nincs kire s miért panaszkodnom. Magam vagyok a hibás. Mi jogom volt azt hinni, hogy az életét az enyémmel akarja összekötni? Ki vagyok én? És micsoda? Semmi ember; semmire és senkinek sem jó.” S eszébe jutott Nyikolaj bátyja, s örömmel állapodott meg ennél az emléknél. “Nincs-e igaza, hogy a világon minden rossz és utálatos? Aligha ítéljük és ítéltük meg igazságosan Nyikolaj bátyánkat. Prokofij szemével nézve, aki szakadt bundában és részegen látta, persze megvetendő ember, én azonban máshogy ismerem. Ismerem a lelkét, és tudom, hogy hasonlítunk egymáshoz. S ahelyett, hogy őt kerestem volna föl, elmentem ebédelni meg ide.” Az utcai lámpa alá ment, elolvasta a bátyja címét, amely a tárcájában volt, s bérkocsit fogadott. Az egész hosszú úton a bátyjáig Levin előtt egymás után elevenedtek meg a Nyikolaj életéből ismert események. Visszaemlékezett, hogy az egyetemen s az egye¬tem után is egy évet társai gyúnyolódása ellenére szerzetesként élt; a vallás parancsait, a templomba járást, böjtöt szigorúan betartotta, az élvezeteket kerülte, az asszonyokat külö¬nösen; aztán egyszer csak kitört, a legundokabb emberek társaságába került, s a legféktelenebb kicsapongásba vetette magát. Eszébe jutott a gyerek története is, akit faluról vett magához, hogy fölnevelje, s egy dührohamában úgy elverte, hogy testi sértés miatt vádat emeltek ellene. Eszébe jutott a hamiskártyás, akivel a pénzét eljátszotta, váltót adott neki, azután panaszt emelt, hogy megcsalta. (Ez volt az a pénz, amit Szergej Ivanics kifizetett.) Az is eszébe jutott, hogy egy éjszakát valami garázdaság miatt a rendőrségen ült. Visszaemléke¬zett a szégyenletes pörre, amit bátyja, Szergej Ivanics ellen indított, mintha az nem fizette volna ki az anyai részét; s a legutóbbi história, amikor katonának állt Nyugat-Oroszországban, és azért került bíróság elé, mert eltángált egy törzsőrmestert... Mindez szörnyen utálatos volt, Levin szemében azonban egyáltalán nem volt olyan utálatos, mint annak a szemében kellett lennie, aki nem ismerte Nyikolaj Levint, az ő egész történetét, s nem ismerte a szívét.
Levin tudta, hogy abban az időben, amikor Nyikolaj a kegyesség, böjtök, szerzetesség, istentiszteletek korát élte, amikor a vallásban keresett segélyt, szenvedélyes természetére zablát - nemcsak hogy senki nem támogatta, de mindenki, ő, Levin is nevetett rajta. Ugratták, Noénak, fráternak csúfolták, s amikor elzüllött, senki sem segített rajta, borzalommal és utálattal fordultak el tőle.
Nyikolaj a lelkében, lelke alapjaiban, idétlen élete ellenére, nem volt rosszabb, Levin legalább úgy érezte, mint azok, akik megvetették. Nem az ő bűne volt, hogy fékezhetetlen jellemmel s kissé korlátolt aggyal született. De mindig jó akart lenni. “Ezt mind elmondom neki, ráve¬szem, hogy ő is megnyilatkozzék; bebizonyítom neki, hogy szeretem, s épp ezért értem is” - döntötte el magában, amikor tizenegy óra tájt a megadott szállodához ért.
- Fenn, a 12-es és 13-as - felelte a portás Levin kérdésére.
- Otthon van?
- Otthon kell lennie.
A 12-es szoba ajtaja félig nyitva volt, a fény pászmájában rossz és gyenge dohány sűrű füstje áradt kifelé; Levin ismeretlen hangot hallott, de mindjárt tudta, hogy a bátyja is otthon van, hallotta a köhécselését.
Amikor belépett, az ismeretlen hang ezt mondta:
- Minden attól függ, milyen értelmesen és tudatosan vezetjük az ügyet.
Konsztantyin Levin bepillantott az ajtón, és látta, hogy a beszélő egy zekés, hatalmas sörényű fiatalember; a díványon meg egy ragyás fiatalasszony ül ujjatlan és gallér nélküli gyapjúruhá-ban. A bátyja nem volt látható. Konsztantyin szíve fájdalmasan szorult el a gondolatra, hogy a bátyja miféle idegen emberek közt él. Senki sem hallotta meg; mialatt a sárcipőjét levette, kihallgatta, amit a zekés úr mondott. Valami vállalkozásról beszélt.
- Az ördög vigye a kiváltságos osztályt! - mondta köhécselve a bátyja hangja. - Mása, keríts vacsorát nekünk; adj bort is, ha maradt; ha nem, hozass még.
Az asszony fölállt, kiment a válaszfal mögé, s meglátta Konsztantyint.
- Valami úr van itt, Nyikolaj Dmitrics - mondta.
- Kit keres? - kérdezte haragosan Nyikolaj Levin hangja.
- Én vagyok az - felelte Konsztantyin Levin a fénybe lépve.
- Ki az az én? - ismételte meg még haragosabban Nyikolaj hangja. Hallani lehetett, amint belekapaszkodik valamibe, és gyorsan föláll, s Levin megpillantotta az ajtóban a bátyja nagyon is ismerős, elvadultságával és betegségével most mégis meglepő, hatalmas, sovány, meghajlott alakját, riadt, nagy szemét.
Még soványabb volt, mint három évvel ezelőtt, amikor Konsztantyin Levin utoljára látta. Rövid kabát volt rajta. Keze s széles csontjai még hatalmasabbnak látszottak. A haja meg-ritkult, de ugyanaz az egyenes szálú bajusz lógott az ajkára; ugyanazok a szemek néztek furcsálkodva és naivul a belépőre.
- Á, Kosztya! - mondta hirtelen, ahogy az öccsét megismerte. A szemében öröm csillant föl. De ugyanabban a szempillantásban hátrapillantott a fiatalemberre, s feje és nyaka, mintha nyakkendő szorítaná, a Konsztantyinnak ismerős görcsös mozdulatot tette; sovány arcán egészen más, vad, szenvedő és kegyetlen kifejezés jelent meg.
- Megírtam neked és Szergej Ivanicsnak, hogy nem ismerlek benneteket, és nem akarok tudni rólatok. Mi kell neked, mit akartok tőlem?
Egyáltalán nem olyan volt, amilyennek Konsztantyin elképzelte. Jelleme legrosszabb és legnehezebb vonásait, ami nehézzé tette az érintkezést, amíg csak gondolt rá, elfeledte, most azonban, ahogy arcát, főként pedig görcsös fejcsavargatását meglátta, minden eszébe jutott.
- Nincs különösebb oka a látogatásomnak - felelte Levin félénken. - Azért jöttem csak, hogy lássalak.
Öccsének a félénksége szemmel láthatólag meglágyította Nyikolajt. Az ajka megrándult.
- Csak úgy eljöttél? - mondta. - Gyere be, és ülj le. Akarsz vacsorát? Mása, három porciót hozz. Nem, várj. Tudod, hogy ki ez? - fordult az öccséhez, a zekés úrra mutatva. - Krickij úr. Még Kijevben barátkoztunk össze; nagyon kiváló ember. Minthogy nem csirkefogó, a rendőrség természetesen üldözi.
S szokása szerint végignézett a szobában ülőkön. Látva, hogy az ajtóban álló nő indulni készül, rákiáltott: “Mondtam, hogy várj!”, s miközben újra végigmért mindenkit, a Konsz-tantyin számára oly ismerős, suta, szakadozott módon mesélni kezdte Krickij történetét: hogy csapták ki az egyetemről, amiért a szegény tanulók számára segélyegyletet alapított; hogy csinált vasárnapi iskolát; hogy lett később népiskolai tanító; hogy űzték el onnan is, és ítélték el valamiért.
- A kijevi egyetemre járt? - kérdezte Konsztantyin Levin Krickijtől, csak hogy a beállt kényelmetlen hallgatást megtörje.
- Igen, oda - ráncolta az haragosan a szemöldökét.
- Ez a nő pedig - szakította félbe Nyikolaj Levin, s az asszonyra mutatott - az élettársam, Marja Nyikolajevna. Olyan házból vettem ki - s megrándult a feje -, de szeretem és tisztelem, s kérek mindenkit - tette hozzá komoran, hangját megemelve -, aki érintkezni akar velem, hogy szeresse és tisztelje. Éppen annyi, mintha a feleségem volna, éppen annyi. Most már tudod, kivel van dolgod. S ha azt gondolod, hogy lealacsonyítod magad, Isten veled, ott az ajtó.
S a szeme megint kérdőn futott végig mindnyájukon.
- Mért alacsonyodnék le? Nem értem.
- Akkor szólj, Mása, hogy hozzanak vacsorát; három adagot, vodkát és bort... Várj csak... Nem, nem kell. Eridj...
25
- No, nézz csak oda - folytatta Nyikolaj Levin, a nyakát megrándítva s a homlokát erőltetetten ráncolva. Nyilván nehéz volt eltalálnia, mit mondjon s mit csináljon. - Látod, ugye? - a szoba sarkába mutatott, a zsinegekkel összekötött vasrudakra. - Látod ezt? Egy új vállalkozás kezdete, amelybe most kaptunk bele. Termelőszövetkezet...
Konsztantyin alig hallgatott oda. Fivére beteges, tüdőbajtól megkínzott arcát nézte, s mind-jobban megsajnálta, és sehogy sem tudta rászánni magát, hogy azt hallgassa, amit a termelő-szövetkezetről mond. Ez a szövetkezet, jól látta, mentőhorgony csak, hogy ne kelljen magát megvetnie. Nyikolaj Levin tovább beszélt.
- Tudod, hogy a tőke megfojtja a munkást: a munkások nálunk muzsikok, ők viselnek minden terhet, s a helyzetük olyan, hogy bármennyit dolgozzanak, állati sorukból nem tudnak kikeve-redni. Bérfölöslegüket, amivel a helyzetükön javíthatnának, s szabad időre és ennek követ-keztében műveltségre tehetnének szert, elveszik tőlük a kapitalisták. A társadalom szerkezete olyan, hogy minél többet dolgoznak, a kereskedők és földbirtokosok annál jobban híznak rajtuk, ők meg örökre igavonó barmok maradnak. Ezt a rendet meg kell változtatni - fejezte be, s kérdőn nézett az öccsére.
- Természetesen - mondta Konsztantyin, s a pirosságot nézte, amely bátyja csontos arcán kiütközött.
- Mi tehát lakatosszövetkezetet szervezünk, ahol az egész termelés, a haszon, s ami a legfőbb, a termelőeszközök is mind közösek lesznek.
- És hol lesz ez a szövetkezet? - kérdezte Levin.
- Vozdrem községben, a kazanyi kormányzóságban.
- De mért falun? Falun, azt hiszem, amúgy is sok a munka. Minek oda lakatosszövetkezet?
- Azért, mert a parasztok ma is csak olyan rabszolgák, mint régen. Neked meg Szergej Ivanicsnak épp az nem tetszik, hogy ebből a rabszolgaságból ki akarják szabadítani őket - mondta Nyikolaj Levin az ellentmondástól felizgatottan.
Konsztantyin Levin felsóhajtott; közben körülnézett a komor és mocskos szobában. Ez a sóhaj, úgy látszik, még jobban felingerelte Nyikolajt.
- Ismerem a ti arisztokratikus nézeteiteket, a tiedet és Szergej Ivanicsét. Tudom, hogy egész szellemi erejét a fennálló rossz igazolására fordítja.
- De mért beszélsz folyton Szergej Ivanicsról? - kérdezte mosolyogva Levin.
- Szergej Ivanicsról? Hát ezért! - kiáltott föl a fivére nevét hallva váratlanul Nyikolaj Levin. - Hát ezért!... Eh, de mit beszélek itt neked? Egyet csak... Minek jöttél hozzám? Te megveted mindezt; rendben van, akkor menj hát isten hírével, eridj! - kiabálta a székéről fölállva. - Eridj, eridj!
- Én egyáltalán nem vetem meg - mondta félénken Konsztantyin Levin -, még csak nem is vitatkozom.
Ebben a pillanatban tért vissza Marja Nyikolajevna. Nyikolaj Levin haragosan pillantott rá. Marja Nyikolajevna gyorsan odament hozzá, és súgott valamit neki.
- Beteg vagyok, ingerlékeny - mondta Nyikolaj Levin lassan megnyugodva. - Te meg itt Szergej Ivanicsról beszélsz s a cikkéről. Badarság, hazugság az egész, öncsalás. Mit is írhat igazságosságról az olyan, aki maga sem ismeri? Olvasta a cikkét? - fordult Krickijhez, s megint odaült az asztalhoz, s hogy helyet csináljon, a félig megtöltött cigarettákat félretolta róla.
- Nem olvastam - mondta komoran Krickij, aki nyilván nem akart beszélgetésbe elegyedni.
- Miért? - esett Nyikolaj Levin most Krickijnek ingerülten.
- Nem tartom fontosnak, hogy erre vesztegessem az időm.
- De hát honnan tudja, engedje meg, hogy időveszteség lenne? Vannak sokan, akik föl sem érik azt a cikket, fölöttük van. Én, az más, én keresztüllátok a gondolatain, s ismerem a gyengéjét.
Mindnyájan elhallgattak; Krickij lassan fölállt, s vette a sapkáját.
- Nem akar megvacsorázni? Isten vele akkor. Holnap majd jöjjön el azzal a lakatossal.
Alig ment ki, Nyikolaj elmosolyodott, s odahunyorított.
- Nem sokat ér ez sem - mondta -, látom én azt. De Krickij az ajtóból beszólt érte.
- Mi kell még? - mondta, s kiment hozzá a folyosóra. Ahogy Marja Nyikolajevnával magukra maradtak, Levin odafordult hozzá:
- Rég van a bátyámmal?
- Már második éve. Nagyon megromlott az egészsége. Iszik - mondta.
- Hogyhogy iszik?
- Vodkát, s árt neki.
- És sokat? - suttogta Levin.
- Igen - mondta az asszony, s félénken az ajtóra nézett, a megjelenő Nyikolaj Levinre.
- Miről beszéltetek? - kérdezte Nyikolaj a homlokát ráncolva, s ijedt szeme egyikükről a másikukra fordult. - Miről?
- Semmiről - felelte zavartan Levin.
- Nem akarjátok megmondani; legyen. De semmi beszélnivalód vele. Ő olyan lány, te meg uraság vagy - mondta a nyakát rándítva. - Te, látom én, mindent megértettél és fölmértél, s most szánakozol az eltévelyedésemen - szólalt meg újra, a hangját megemelve.
- Nyikolaj Dmitrics, Nyikolaj Dmitrics - suttogta megint Marja Nyikolajevna, s közelebb ment hozzá.
- No jó, jó. De hol az a vacsora? Á, itt van - mondta, ahogy az inast a tálcával meglátta. - Ide, ide rakd - mondta haragosan, s rögtön a vodkához nyúlt; töltött egy pohárkával, s mohón fölhajtotta. - Igyál, akarsz? - fordult mindjárt vidámabban az öccséhez. - No, hagyjuk hát Szergej Ivanicsot. Mégiscsak örülök, hogy látlak. Akármit okoskodj, mégsem vagyunk idegenek. Igyál hát. És mondd el, mit csinálsz - folytatta. Mohón elrágcsált egy falat kenyeret, s egy újabb pohárral hajtott föl utána. - Hogy megy a dolgod?
- Ott lakom a falumban egyedül, ahogy eddig is, és gazdálkodom - felelte Konsztantyin, s borzadva figyelte a mohóságot, amellyel a bátyja ivott és evett, de igyekezett leplezni ezt a figyelmet.
- Miért nem nősülsz meg?
- Nem sikerült még - pirult el Konsztantyin.
- Miért? Nekem... végem! Én elrontottam az életemet. Megmondtam, s most is mondom, ha akkor, amikor szükségem volt rá, a részemet kiadják, az egész életem másképp fordul.
Konsztantyin Levin gyorsan másra terelte a szót.
- Hát azt tudod-e - mondta -, hogy a te Vanyuskád írnok nálam Pokrovszkojéban?
Nyikolaj megrándította a nyakát, és eltűnődött.
- No, mondd el hát, hogy mennek a dolgok Pokrovszkojéban? A ház megvan még, a nyírfák, a tanulószoba? Filipp, a kertész, él, ugye? Hogy előttem van a lugas s a dívány benne! Vigyázz, ne változtass semmit azon a házon; nősülj meg minél előbb, rendezd be úgy, ahogy azelőtt volt. Ha jó feleséged lesz, akkor majd elmegyek hozzád.
- Gyere most - mondta Levin. - Milyen jól megvolnánk!
- El is mennék, ha tudnám, hogy Szergej Ivanicsot nem találom ott.
- Dehogy találod, egész függetlenül élek tőle.
- Nem, akármit beszélsz, választanod kell köztem és közte - mondta, s félénken pillantott az öccse szemébe. Ez a félénkség meghatotta Konsztantyint.
- Ha tudni akarod az őszinte véleményemet ebben a dologban, tudd meg, hogy a ti viszályo-tokban én nem vagyok sem ezen, sem azon az oldalon. Egyikőtöknek sincs igaza. Neked inkább külsőségekben, neki a dolog lényegében.
- Á, á, rájöttél hát, rájöttél végre? - kiáltott fel Nyikolaj örömmel.
- Személy szerint, ha tudni akarod, énnekem a te barátságod a drágább, mert...
- Miért, miért?
Konsztantyin nem mondhatta, hogy azért, mert Nyikolaj boldogtalan, s barátra van szüksége. De Nyikolaj elértette, hogy ezt akarta mondani: elkomorodott, s megint a vodkáért nyúlt.
- Elég lesz, Nyikolaj Dmitrics - mondta Marja Nyikolajevna, kövér, meztelen karját az üveg után nyújtva.
- Hagyd! Ne nyaggass! Odaütök! - kiáltott rá a férfi.
Marja Nyikolajevna szelíden, jóságosan elmosolyodott, mosolya Nyikolajra is átragadt; s az asszony önmagának is töltött egy pohárkával.
- Azt hiszed, semmit sem ért? - mondta Nyikolaj. - Többet ért mindannyiunknál. Van benne valami jó és kedves, igaz?
- Régebben sosem volt Moszkvában? - kérdezte Konsztantyin az asszonytól, csak hogy mond-jon valamit.
- Ne magázd. Ettől fél. A békebírón kívül, aki elítélte, amiért a bordélyból el akart jönni, még senki sem magázta. Istenem, mennyi esztelenség van is a világon! - kiáltott föl hirtelen. - Ezek az új intézmények, békebíróság, zemsztvo, micsoda idétlenség!
S mesélni kezdett súrlódásairól az új intézményekkel.
Konsztantyin Levin hallgatta; a társadalmi intézmények értelmének az a tagadása, amelyet ő is osztott s gyakran hangoztatott, most, hogy bátyja szájából hallotta, kellemetlen volt neki.
- A másvilágon majd mindent megértünk - mondta tréfálva.
- A másvilágon? Nem szeretem a másvilágot. Nem szeretem - s ijedt és vad szeme az öccse arcára meredt. - Pedig, úgy látszik, jó lenne ebből a sok undokságból, tévelygésből, a máséból s a magaméból, kikerülni; de félek a haláltól, rettenetesen félek tőle. - Összerázkódott. - No, igyál még egy kicsit. Akarsz pezsgőt? Vagy elmenjünk valahová, cigányokhoz? Tudod, hogy nagyon megszerettem a cigányokat s az orosz nótát?
A nyelve akadozni kezdett, egyik tárgyról a másikra ugrált már. Konsztantyin Mása segít-ségével lebeszélte róla, hogy bárhová elmenjenek, s lefektette a teljesen részeg embert. Mása megígérte, hogy szükség esetén ír majd Konsztantyinnak, s rábeszéli Nyikolaj Levint, hogy költözzék falura az öccséhez.
26
Konsztantyin Levin reggel utazott el Moszkvából, s estére hazaért. Az úton, a vonaton, politikáról s az új vasutakról beszélt a szomszédaival, s mint Moszkvában, itt is nyomasztotta a fogalmak zűrzavara, az elégedetlenség önmagával s a szégyen valami miatt. Ahogy azonban az állomásukon kiszállt, s félszemű kocsisát, Ignatot, a fölgyűrt gallérú kaftánban fölfedezte, az állomás ablakán kieső tompa fényben a pokrócos szánt, a fölkötött farkú lovakat, szerszámukban a gyűrűket, bojtokat meglátta, amikor Ignat, még miközben elhelyezkedett, a falubeli híreket - hogy a munkástoborzó megjött, Páva megborjazott - elújságolta, a fogalmak zavara, úgy érezte, lassacskán föltisztul, s a szégyen és elégedetlenség magától elmúlik. Ignat és a lovai látása elég volt már erre az érzésre, amikor azonban még az elébe hozott bundát is fölvette, s ott ült jól bebugyolálva a szánjában, és indulóban a rá váró gazdasági intézkedése-ken kezdett gondolkozni, s a szán elé fogott, még elnyűtten is tüzes doni lógósra, hajdani nyerges lovára nézett, egyszerre egész másképp fogta föl, ami történt vele. Magára talált, és nem akart más lenni, mint ami. Csak jobb, mint régebben volt. Elhatározta, hogy ettől a naptól először is nem számít semmiféle, házasságban elnyerhető rendkívüli boldogságra, s ennek következtében a jelent sem hanyagolja el úgy. Másodszor, nem engedi meg magának, hogy az undok szenvedély, melynek az emléke, mikor a lánykérésre készült, annyira gyötörte, elragadja. Aztán Nyikolaj bátyjára gondolt, s elhatározta, hogy többé nem szabad megfeled-keznie róla. A nyomában lesz, nem engedi ki a látóköréből, hogy ha rosszul megy a dolga, segítségére siethessen. S ez, érezte, hamar bekövetkezik. Aztán az gondolkoztatta el, amit bátyja a kommunizmusról mondott, s amit ő akkor oly könnyen vett. A gazdasági föltételek átalakítását badarságnak tartotta, de mindig érezte az igazságtalanságot az ő bősége s a nép szegénysége közt; hogy egészen igaz embernek érezhesse magát, azt szabta magára, hogy bár eddig is sokat dolgozott s nem élt fényűzően, most még többet dolgozik majd, s még kevesebb fényűzést enged meg magának. Mindez olyan könnyen végrehajthatónak tűnt most föl, hogy az egész utat a legkellemesebb ábrándozásban töltötte. Egy új s jobb élet eleven reményével érkezett este kilenc felé haza.
Öreg dajkájának, Agafja Mihajlovnának a szobaablakából, aki a gazdasszony szerepet töltötte be nála, némi fény szűrődött a ház előtti tér havára. A dajka még nem aludt, s Kuzma, akit ő keltett föl, álmosan és mezítláb szaladt a tornácra, Laszka, a nőstény vizsla is nagy csaholva szökött elé - közben majd leverte Kuzmát a lábáról. Vinnyogva dörgölőzött a térdéhez, fölágaskodott; oda is rakta volna, meg félt is odarakni az első lábát a mellére.
- Hamar visszajött, bátyuska - mondta a dajka.
- Elfogott a honvágy, Agafja Mihajlovna. Vendégségben is jó, de itthon még jobb - felelte neki, s bement a szobájába.
A behozott gyertya fokonként világította meg a dolgozószobát. Egymás után bontakoztak ki az ismerős részletek, a szarvasagancsok, könyvespolcok, a kályha tükre a szelelővel, amelyet rég meg kellett volna csináltatni; az apai dívány, a hatalmas asztal, rajta a nyitott könyv, az eltört hamutartó, egy füzet a keze írásával. Amikor mindezt meglátta, egy pillanatra kétsége támadt, meg lehet-e valósítani azt az életet, amelyről az úton ábrándozott. Életének ezek a kellékei mintha megragadták s ezt mondták volna: “Nem, nem szabadulsz tőlünk, és nem leszel másféle, maradsz, amilyen voltál: kétségekkel és örök elégedetlenséggel tele önmagad miatt, hiábavaló kísérletekkel, hogy megjavulj, bukásokkal, s örökké a boldogságot várva, amely nem adatott meg, s számodra elérhetetlen.”
De ezt csak a tárgyak mondták, egy másik hang a lelkében azt mondta, hogy nem kell a múltnak behódolni, az ember mindent csinálhat magából. S ő erre a hangra hallgatott, a sarok-ba ment, ahol a kétpudos súlyzói álltak; nekifogott emelgetni őket, hogy jókedvre hangolja magát. Az ajtó mögül lépések hallatszottak. Gyorsan visszarakta a súlyzókat.
Az ispánja jött be, s elmondta, hogy hála Isten minden rendben van; éppen csak azt közölte még, hogy az új szárítóban a hajdina befülledt. Ez a hír fölháborította Levint. Az új szárítót ő építtette, s részben ő is gondolta ki. Az ispán mindig ellene volt a szárítónak, s most titkos diadallal jelentette, hogy a hajdina befülledt. Levin bizonyos volt benne, hogy ha befülledt, hát csak azért, mert nem tartották be a százszor kiadott utasításokat. Bosszús lett, s szemrehányást tett az ispánjának. De egy fontos és örvendetes esemény is történt: megellett Páva, a kiállításon vett legjobb, legdrágább tehene.
- Kuzma, add ide a bundám! Maga meg hozasson lámpást! Megyek, megnézem - mondta az ispánnak.
Az értékes tehenek istállója ott volt mindjárt a ház mögött. Ahogy az orgonáknál, a hókupac mellett, az udvaron átvágott, ott is volt már a marhaistállónál. Amikor a befagyott ajtó kinyílt, trágyaszag és meleg gőz csapta meg. A tehenek, a lámpa szokatlan fényén elámulva, a friss szalmán mozgolódni kezdtek. Előbb a hollandi sima, széles, fekete-barna háta villant fel. Berkut, a bika, ott feküdt karikával az orrában; föl akart kelni, de meggondolta, csak akkor fújt egyet-kettőt, amikor mellette mentek el. A víziló nagyságú vörös szépség, Páva, háttal fordult nekik, a borját szagolgatta s takarta el a bejövők elől. Levin bement a rekeszbe, megnézte Pávát, s hosszú, ingadozó lábaira állította a vörösbarna borjút. Páva féltőn elbőgte magát, de amikor Levin odanyomta hozzá a borjút, megnyugodott, s érdes nyelvével, nagyokat szuszogva, nyalni kezdte. A keresgélő borjú az anyja lágyéka alá döfködte az orrát, s a farkát tekergette.
- Ide világíts, Fjodor, ide a lámpával - mondta Levin a borjút nézegetve. - Az anyjára üt... Színe, hiába, az apja. Nagyon szép. Hosszú, vékony lágyékú. Ugye szép, Vaszilij Fjodoro¬vics? - fordult az ispánhoz. A borjú okozta öröm egészen elfeledtette a hajdina miatti bosszúságát.
- Ki után is lenne csúnya? Hanem Szemjon, a munkástoborzó, ahogy ön elutazott, mindjárt másnap megjött. Meg kell egyezni vele, Konsztantyin Dmitrics - mondta az ispán. - A gépet már az előbb jelentettem.
Ez az egy kérdés is elég volt, hogy Levin benn ússzék kiterjedt és bonyolult gazdaságának a gondjaiban. A tehénistállóból egyenesen az irodába ment, s miután az ispánnal és a munkástoborzóval mindent megbeszélt, hazament, föl, egyenesen a fogadószobába.
27
A ház nagy volt és ódon, s Levin, noha egyedül élt, az egész házat lakta és fűtötte. Tudta, hogy butaság, tudta, hogy nem helyes, ellentétben is van mostani tervével, de ez a ház egész világ volt Levin számára. A világ, amelyben apja, anyja éltek és meghaltak. Azt az életet élték, amely Levin szemében maga volt a tökéletesség; s arról ábrándozott, hogy ha felesége és családja lesz, azt az életet fogja föltámasztani.
Levin az anyjára alig emlékezett. Róla alkotott fogalmai szent emlékekké váltak, s jövendő feleségében, úgy képzelte, megismétlődik majd az a gyönyörű, szent nőideál, ami számára az édesanyja volt.
A nő iránti szerelmet házasság nélkül nemcsak hogy elképzelni nem tudta, de előbb képzelte el a családot, s csak aztán a nőt, aki családot ad neki. Fogalma a nősülésről épp ezért nem is hasonlított ahhoz, amit ismerősei nagy része alkotott erről. Azoknak a nősülés a sokféle társadalmi kötelezettség egyike volt. Levinnek ez volt az élet fő ügye, ettől függött egész boldogsága. És most erről kellett lemondania.
Amikor a kis fogadószobába, ahol teázni szokott, belépett, könyvével a karosszékbe ült, Agafja Mihajlovna meg odahozta neki a teáját, s megszokott “leülök, bátyuskám”-jával az ablak melletti székre ült, akármilyen különös volt is ez, úgy érezte, nem adta föl az álmait, s nem is lehetne nélkülük élnie. Vele vagy mással, de meg kell valósulniuk. Olvasta a könyvet, elgondolkozott az olvasotton, megállt, hogy Agafja Mihajlovnát, aki fáradhatatlanul fecsegett, meghallgassa, képzeletében ugyanakkor a gazdaság s jövendő házasélete képei merültek föl minden összefüggés nélkül. Lelke mélyén, úgy érezte, valami megállapodott, mérséklődött és helyet talált.
Hallgatta Agafja Mihajlovna beszédét, hogy Prohor hogy feledkezett meg az Istenről: azon a pénzen, amit Levin adott neki, hogy lovat vegyen, szakadatlanul iszik, s a feleségét félig agyonverte. Hallgatta, és olvasta a könyvet, s közben az olvasmány keltette gondolatmenet is az eszében volt. Tyndall könyve volt a hőről. Visszaemlékezett, mennyire kárhoztatta Tyndallt, hogy ügyesen végrehajtott kísérletei milyen önelégültté teszik, s hogy híjával van a filozófiai szemléletnek. És hirtelen egy örvendetes gondolat merült föl benne. “Két év múlva már két hollandi üsző lesz az istállómban, maga Páva is életben lehet még, aztán tizenkét fiatal Berkut-ivadék; hozzácsapom ezt a három remek példányt, kész csuda” - s megint fölvette a könyvet.
“No jó, az elektromosság és a hő ugyanaz, de lehetséges-e egy egyenletben a megoldás kedvéért egy mennyiséget másikkal helyettesíteni? Nem. Hát akkor? A kapcsolat minden létező természeti erő között amúgy is ösztönösen érezhető... Az különösen örvendetes, hogy Páva borja már vörösbarna tehén lesz, s a gulya is, ha ezt a hármat beleeresztjük. Nagyszerű! A feleségemmel meg a vendégekkel kimegyünk majd a gulya elé. Az asszony azt mondja: »Mint a gyereket, úgy neveltük Kosztyával ezt a borjút.« »De hogy érdekelheti ez magát ennyire?« - kérdezik a vendégek. »Ami a férjemet érdekli, engem is érdekel.« De ki az az ő? - és eszébe jutott, ami Moszkvában történt. - De hát mit tegyünk? Én nem vagyok bűnös benne. De most minden másképp lesz majd. Badarság, hogy nem engedi az élet, nem ereszt a múlt. Azon kell törnöm magam, hogy helyesebben, sokkal helyesebben éljek.” Fölemelte a fejét, és elgondolkozott. Az öreg Laszka, aki még nem emésztette meg visszatérése örömét, s kiszaladt, hogy az udvart fölugassa, farkát csóválva, jó levegőszaggal jött vissza a gazdájához, keze alá tuszkolta a fejét, s panaszosan nyüszített, úgy követelte a cirógatást.
- Csak hogy meg nem szólal - mondta Agafja Mihajlovna. - Pedig csak kutya... De érti, hogy gazdája megjött, és bánkódik.
- Miért bánkódna?
- Hát talán nem látom, bátyuska? Volt rá időm, hogy az urakat kiismerjem. Pendelyes koromtól urak mellett nőttem föl. Sebaj, bátyuska, csak egészség legyen és jó lelkiismeret.
Levin merően nézett rá: csodálkozott, hogy találta ki a gondolatait.
- Hozzak még egy kis teát? - kérdezte Agafja Mihajlovna, s fogta a csészét, és kiment.
Laszka még mindig ott furakodott a fejével a keze alatt, Levin megsimogatta, az meg gyűrűbe csavarodott, fejét a kinyújtott hátsó lábára tette, s annak jeléül, hogy most már minden rendben van, elnyitotta picit a száját, cuppantott egyet, s tapadós ajkát vén fogai körül kényelembe helyezve, boldog nyugalomba merült. Levin figyelemmel követte utolsó mozdu-latait.
“Így teszek én is! - mondta magának. - Éppen így! Oda se neki!... Minden rendben!”
28
Anna Arkagyevna a bál után már korán reggel sürgönyzött az urának, hogy még aznap hazautazik Moszkvából.
- Nem, muszáj, muszáj elutaznom! - magyarázta szándéka változását sógornőjének olyan hangon, mintha hirtelen tömérdek elintéznivaló jutott volna eszébe. - Nem, jobb lesz, ha még ma elmegyek.
Sztyepan Arkagyics nem ebédelt otthon, de megígérte, hogy hétre megjön, s kikíséri a húgát.
Kitty sem jött el, csak egy levelet küldött, hogy fáj a feje. Dolly és Anna maguk ebédeltek az angol nevelőnővel s a gyerekekkel. Állhatatlanok-e a gyerekek vagy nagyon érzékenyek, és megérezték, hogy Anna ma egyáltalán nem olyan, mint amikor beleszerettek, s már nem törődik úgy velük - de egyszer csak abbahagyták a játékukat a nagynénivel, már nem szerették annyira, s rá sem hederítettek, hogy elutazik. Anna egész délelőtt az úti készületeivel volt elfoglalva, írt moszkvai ismerőseinek, összeírta kiadásait, csomagolt. Dolly úgy látta, hogy nem nyugodt; abban a gondterhelt állapotban van, amelyet ő is olyan jól ismert; az ilyen sohasem jön ok nélkül, s többnyire elégedetlenség lappang mögötte önmagunkkal. Ebéd után Anna a szobájába ment öltözködni; Dolly utánament.
- Milyen különös vagy ma - mondta neki Dolly.
- Én? Úgy találod? Nem különös vagyok; rosszul érzem magam. Előfordul néha. Folyton sírhatnékom van. Nagyon ostoba dolog, de elmúlik - mondta Anna, s kipirult arcát gyorsan a kis tarsoly fölé hajtotta, amelybe az éjjeli fejkötőjét s a batiszt zsebkendőjét dugta. A szeme különösen csillogott, s minduntalan belepte a könny. - Úgy nem volt kedvem Pétervárról eljönni, most meg innen elmenni nincs.
- Eljöttél, és végrehajtottál egy jó cselekedetet - mondta Dolly, figyelmesen fürkészve a sógornőjét.
Anna könnytől nedves szemmel pillantott rá.
- Ne beszélj erről, Dolly. Nem tettem én semmit, nem is tehettem. Gyakran csodálkozom, mért esküdtek össze az emberek, hogy elrontsanak. Mit tettem én, és mit tehettem? A te szívedben volt annyi szeretet, hogy meg tudnál bocsátani.
- Nélküled Isten tudja, mi történik. Milyen szerencsés is vagy te, Anna - mondta Dolly. - A te lelkedben minden világos, és minden a helyén van.
- Minden léleknek megvannak a maga skeleton-jai,  ahogy az angol mondja.
- Miféle skeleton-jaid lehetnek neked? Benned minden olyan világos.
- Vannak! - szólt Anna hirtelen, s a könnyek után, váratlanul, gúnyos, furfangos mosolyra húzódott az ajka.
- Akkor is inkább mulatságosak, de nem komorak azok a te skeleton-jaid - mondta Dolly elmosolyodva.
- De komorak. Tudod, miért utazom el ma s nem holnap? Ez a vallomás nyomaszt; el akarom mondani neked - vetette magát Anna elszántan hátra a karosszékben, s egyenesen Dolly szeme közé nézett.
Dolly nagy csodálkozására azt látta, hogy Anna a füléig, a nyakán kígyózó fekete fürtjeiig pirul.
- Bizony - folytatta Anna -, tudod, miért nem jött el Kitty ma ebédre? Féltékeny rám. Elron-tottam a... én voltam az oka, hogy ez a bál öröm helyett kín lett a számára. De komolyan, komolyan nem én vagyok benne bűnös... vagy legfeljebb egy kicsit - mondta, s a “kicsit” szót vékony, elnyújtott hangon ejtette ki.
- Ezt éppen úgy mondtad, mint Sztyiva - szólt nevetve Dolly.
Anna megbántódott.
- Ó, nem, nem! Én nem vagyok Sztyiva - mondta elkomorodva. - Azért mondom el neked, mert nem akarom, hogy egy percig is kételkedjek magamban.
De abban a pillanatban, amikor kimondta, már érezte is, hogy nem mondott igazat; nemcsak hogy kételkedett, de fölindulást is érzett, ha Vronszkijra gondolt, s azért utazott el hamarább, mint tervezte, hogy többé ne találkozzék vele.
- Igen. Sztyiva elmondta, hogy a mazurkát vele táncoltad, s ő...
- Nem tudod elképzelni, milyen nevetségesen ütött ki. Közvetíteni akartam, s egyszerre valami egészen más lett belőle. Lehet, akaratom ellenére is...
Elvörösödött és elakadt.
- Ó, ők ezt mindjárt megérzik! - mondta Dolly.
- Kétségbe volnék esve, ha komoly szándéka lett volna - szakította félbe Anna. - És meg vagyok győződve, hogy az egész elfelejtődik, s Kitty sem gyűlöl majd többé.
- Különben, hogy az igazat megvalljam, én nem nagyon kívánom Kittynek ezt a házasságot. Ha ez a Vronszkij egy nap alatt beléd tud szeretni, jobb is, ha nem lesz belőle semmi.
- Ah, Istenem, ez olyan ostoba dolog volna - mondta Anna, s az öröm sűrű, vörös pírja öntötte el megint az arcát, hogy a lelkét foglalkoztató gondolatot szóban is kimondták előtte. - S most itt van, úgy megyek el, hogy ellenségemmé tettem Kittyt, akit annyira megszerettem. Milyen kedves lány! De te eligazítod, ugye, Dolly?
Dolly alig tudta a mosolyát visszatartani. Szerette Annát, de jólesett látnia, hogy van neki is gyengéje.
- Ellenségeddé? Az nem lehet.
- Azt szeretném, hogy ti mind szeressetek, ahogy én is szeretlek s most még jobban meg-szerettelek titeket - mondta Anna könnyel a szemében. - Ó, milyen ostoba is vagyok én ma!
Megtörölte kendőjével az arcát, és öltözni kezdett.
A megkésett Sztyepan Arkagyics az utolsó pillanatban érkezett, vidáman, kivörösödve, bor- és szivarszagúan.
Anna érzékenykedése Dollyra is átragadt:
- Ide figyelj, Anna - suttogta, amikor utolszor ölelte át sógornőjét -, amit te értem tettél, azt soha el nem felejtem neked, de te se feledd el, hogy úgy szerettelek s mindig is úgy foglak szeretni, mint legjobb barátomat.
- Nem értem, miért - csókolta meg Anna, könnyeit rejtegetve.
- Te megértettél engem, és megértesz. Isten veled, gyönyörűségem.
29
“Hála Isten, vége! - volt Anna első gondolata, amikor a bátyjától, aki a harmadik csöngetésig testével torlaszolta el a kocsiba vezető utat, végre elbúcsúzott. Leült az ülésre Annuska mellé, s szétnézett a hálókocsi félhomályában. - Holnap, hála Isten, viszontlátom Szerjozsát és Alekszej Alekszandrovicsot, s az életem tovább folyik a régi módon, szépen, megszokottan.”
Még mindig abban a gondterhelt hangulatban volt, amelyben egész nap, de élvezettel s nagy pontossággal rendezkedett be az utazásra. Apró, ügyes kezével ki-be csukogatta a vörös utazótáskát; párnát szedett ki, térdére tette, a lábát gondosan betakarta, s nyugodtan leült. Egy beteg hölgy már lefeküdt aludni. Két másik hölgy beszédbe ereszkedett vele; egy kövér öregasszony a lábait bugyolálta be, s a fűtésre tett megjegyzéseket. Anna pár szóval felelt a hölgyeknek, de látva, hogy a beszélgetéstől nem sokat lehet várni, Annuskával odahozatta a kis lámpáját, az ülés karfájára erősítette; papírvágó kést meg egy angol regényt vett ki a táskájából. Eleinte nem ment az olvasás. Zavarta a lárma, a jövés-menés; később, amikor a vonat megindult, lehetetlen volt a hangokra nem figyelnie. Aztán balról az ablakot verő s az üveghez tapadó hó, a mellette elhaladó, bebugyolált, egyik oldalán hóval lepett kalauz vonta el a figyelmét; majd meg a beszélgetések, hogy milyen rettenetes hóvihar tombol odakinn. Később mindig ugyanaz s ugyanaz jött; ugyanaz a rázás és lökések, az ablakon ugyanaz a hó, ugyanazok a gyors átmenetek, ahogy hol a forró gőz, hol a hideg csapta meg, a félhomályban ugyanazoknak az arcoknak ugyanolyan felvillanása és ugyanazok a hangok, úgyhogy Anna olvasni kezdett, s meg is értette, amit olvasott. Annuska elszunnyadt már, a vörös utazótáska ott volt a térdén, álmában is szorongatta kesztyűbe bújtatott széles kezével; az egyik kesztyűje szakadt volt. Anna olvasott, s értette is, amit olvas, de kellemetlen volt olvasnia, azaz követnie más emberi életek útját. Túlságosan szeretett volna ő maga élni. Ha azt olvasta, hogy a regény hősnője beteget ápol, neki lett volna kedve nesztelen léptekkel járni a beteg szobájában; ha arról olvasott, hogy a parlament tagja beszédet tartott, ő szerette volna a beszédet tartani; ha arról olvasott, hogy Lady Mary hogy lovagolt a falka után, hogy csúfolta a sógornőjét, s ejtett bámulatba a merészségével mindenkit - maga szerette volna ugyanezt tenni. De nem csinál-hatott semmit sem, csak a sima kést forgatta apró kezeiben, s az olvasást erőltette.
A regény hőse kezdte már elérni az ő angol boldogságát, a báróságot és földbirtokot, s Annának kedve kerekedett vele utazni arra a birtokra, amikor hirtelen elfogta az az érzés, hogy Vronszkijnak szégyellnie kell magát, s ugyanezért ő maga is szégyenkezik. “De miért kell szégyellnie magát Vronszkijnak? És mit szégyelljek én?” - kérdezte magát sértett csodálko-zással. Letette a könyvet, az ülés hátának támaszkodott, a két kézre fogott papírvágó kést alaposan megszorítva. Nem volt mit szégyellnie. Végigment a moszkvai emlékein. Mind szép volt és kellemes. Fölidézte a bált, Vronszkijt, alázatos és szerelmes arcát, visszaemlékezett a maga viselkedésére; nem volt oka a szégyenre. S ugyanakkor, emlékeinek ezen a pontján, a szégyene mégis erősebb lett; mintha egy belső hang, épp amikor Vronszkijra gondolt, meleget, nagyon meleget, forrót kiáltana. “No és? - fordult magához elszántan, és arrébb húzódott az ülésen. - Mit jelent ez? Tán félek szembenézni a dologgal? Mi az? Hát lehetek én most vagy a jövőben ezzel az ifjonc tiszttel másféle viszonyban, mint akármelyik ismerő¬sömmel?” Megvetően mosolyodott el, s megint a könyv után nyúlt, de most már egyáltalán nem tudta megérteni, amit olvasott. Végighúzta a papírvágó kést az ablakon; sima, hideg pengéjét az arcához szorította, s majdhogy el nem nevette magát az örömtől, ami hirtelen, ok nélkül erőt vett rajta. Az idegei, érezte, olyanok, mint a húrok, melyek a hangolókulcs csavarására mind jobban és jobban megfeszülnek. Érezte, hogy a szeme mindjobban kitágul, hogy a kezén és a lábán idegesen remegnek az ujjai, hogy elfullad a lélegzete, s hogy ebben az imbolygó félsötétben minden kép és hang szokatlan élességgel nyűgözi le. Szüntelenül kétséget érzett afelől, hogy a vonat előre vagy hátra megy-e, vagy meg is állt egészen? Annuska van-e mellette vagy egy idegen? Mi az ott a fogason, bunda vagy valami vadállat? “Én vagyok ez itt? Én magam vagy valaki más?” Szörnyű volt átengednie magát ennek az öntudatlan állapotnak. De valami vonzotta is felé; tetszése szerint adhatta át és tarthatta vissza magát. Fölkelt, s hogy magához térjen, ledobta a plédjét, és levetette meleg ruhájának pele¬rinjét. Egy percre fölocsúdott, látta, hogy a belépő sovány paraszt a hosszú nankingköpenyben, amelyről hiányzott egy gomb, a fűtő; látta, hogy a hőmérőt nézi, s szél és hó vág be mögötte az ajtón; de aztán megint minden összekavarodott. A hosszú derekú paraszt mutatott valamit a falon; az öregasszony lába lassan végignyúlt az egész vagonon, s fekete felhőként töltötte ki; aztán egy iszonyú recsegés és lökés, mintha valakit szétszakítottak volna; vörös láng vakította el, majd minden eltűnt egy fal mögött. Azt érezte, hogy zuhan. De mindez nem volt rettenetes, inkább mulatságos. Egy bebugyolált, hólepett ember valamit kiabált a füle mellett. Fölugrott, s magához tért; megértette, hogy állomásra értek, s az az ember a kalauz. Elkérte Annuskától a levetett pelerinjét, kendőjét; fölvette, és sietve az ajtó felé indult.
- Ki méltóztatik szállni? - kérdezte Annuska.
- Igen, levegőzöm egyet. Nagyon meleg van itt.
S kinyitotta az ajtót. Hó és szél csapta szembe; harcba keveredtek vele az ajtóért. Még ezt is mu¬latságosnak találta. Kinyitotta az ajtót, és leszállt. A szél, mintha csak rá várt volna, füttyen¬tett örömében, föl akarta kapni és elvinni. A hideg vasrúdba kapaszkodott, ruháját magához szorította, lement a peronra, s a kocsi mögé állt. A szél a lépcsőnél erős volt, de a kocsik mögött a pályatesten nem fújt. Teli mellel, élvezettel szívta magába a havas és fagyos levegőt, s a kocsi mellett állva a peront és a kivilágított állomást nézte.
30
Rettenetes hóvihar tört elő és fütyült a kocsik kerekei közt s az állomás sarokoszlopai körül. Kocsi, oszlop, ember, amit csak látni lehetett, az egyik oldaláról mindent behordott a hó, s mind jobban és jobban ellepte. A viharos szél egy pillanatra elcsendesedett, de aztán megint olyan iramban lódult meg, hogy lehetetlennek látszott ellenállni neki. Közben a peron deszkáit nyikorgatva emberek futkostak, vígan társalogtak, s egyre nyitották és csukták a hatalmas ajtókat. Egy ember hajlott árnyéka kúszott Anna lábai elé, s kalapács nesze hangzott a vason. - Sürgönyözz! - harsant föl egy haragos hang a másik oldalról a viharzó sötétből. - Ide tessék, 28-as szám! - kiáltották különféle hangok, s bebugyolált emberek rohantak el arra, hóval befúttan. Két úr ment el mellette, a szájukban égő cigaretta. Még egyet sóhajtott, hogy tele-szívja magát levegővel, a kezét már ki is vette a muffjából, hogy a vasrúd után nyúljon s fölszálljon, amikor egy katonakabátos alak megint eltakarta előle a lámpa ingadozó fényét. Hátranézett, és rögtön fölismerte Vronszkij arcát. A férfi kezét a sapkájához emelte, meg¬ha-jolt, s megkérdezte, nincs-e szüksége valamire, nem lehetne-e szolgálatára. Anna elég sokáig nem felelt semmit sem; nézte csak, s noha árnyékban állt, jól látta, vagy legalábbis úgy tetszett neki, jól látja az arcát és szeme kifejezését. Az a tiszteletteljes elragadtatás volt rajta, amely előző nap annyira hatott rá. Az utolsó napokban s az imént is nemegyszer mondta el magának, hogy Vronszkij csak a százával elébe kerülő, mindig egyforma fiatalemberek egyike, s még csak azt sem engedné meg magának soha, hogy rágondoljon; de most, találkozásuk első pillanatában, mégis boldog büszkeség fogta el. Nem kellett megkérdeznie, miért van itt. Éppen olyan jól tudta, mintha megmondta volna: azért, hogy ott legyen, ahol ő.
- Nem tudtam, hogy utazik. Miért? - kérdezte Anna, kezét, mellyel a vasrúdba kapaszkodott, leeresztve. S visszatarthatatlan öröm és elevenség sugárzott az arcán.
- Miért utazom? - ismételte ő, a szeme közé nézve. - Hisz tudja - mondta -, azért, hogy ott legyek, ahol maga. Nem tehetek másképp.
Ugyanebben a pillanatban, mintha valami akadályt győzött volna le, a szél lesodorta a vagonok tetejéről a havat, s odacsapott valami letépett vaslemezt; elöl meg mély, bánatos, komor hangon felbődült a mozdony sípja. A hóvihar borzalmát most még szebbnek látta. Vronszkij azt mondta, amit Anna a lelkében óhajtott s az eszével rettegett. Nem felelt semmit; Vronszkij küzdelmet látott az arcán.
- Bocsásson meg, ha az, amit mondtam, kellemetlen - szólalt meg alázatosan.
Udvariasan és tiszteletteljesen beszélt, de olyan határozott és makacs volt a hangja, hogy Anna nem tudott mit válaszolni.
- Csúnya, amit mond - szólt végül -, s ha jó ember, arra kérem, felejtse el a szavait, mint ahogy én is elfelejtem.
- Egy szavát, egy mozdulatát sem feledhetem el soha...
- Elég, elég! - kiáltott fel Anna, de hiába iparkodott az arcának, amelyre Vronszkij mohó pillantással meredt, szigorú kifejezést adni. Kezével a hideg rúdba kapaszkodva fölment a lépcsőn, be a vagon kicsi előterébe. Itt aztán megállt, s képzeletében megforgatta, hogy mi történt. Nem emlékezett sem a maga, sem Vronszkij szavaira; az érzéseiből jött rá, hogy ez a percnyi beszélgetés rettenetes közel hozta őket, és elrémült, s boldog volt. Néhány pillanatot állt így, aztán bement a kocsiba, s leült a helyére. Az a feszültség, amely kezdetben kínozta, nemcsak hogy kiújult, de annyira erősödött, hogy minden pillanatban félt, nem szakad-e meg benne valami. Egész éjszaka nem aludt. De ebben a feszültségben s ezekben az ábrándokban, amelyek a képzeletét betöltötték, nem volt semmi kellemetlen és komor; épp ellenkezőleg, valami örömteli, égető, lelkesítő. Reggel felé a pamlagán ülve elaludt egy kicsit, s amikor fölébredt, kinn már pirkadt, és világos volt. A vonat Pétervárhoz közeledett. Tüstént az otthonára gondolt, az urára, fiára, s az előtte álló s következő napok gondjai fogták körül.
Alig állt meg Pétervárott a vonat, alighogy leszállt, az első arc, melyet észrevett, az uráé volt. “Én Istenem, mitől is lett akkora füle!” - gondolta, ahogy hideg, méltóságteljes alakjára, különösen pedig a kalapkarimát fölemelő porcos fülkagylójára nézett, ami most egészen megdöbbentette. Ahogy a feleségét meglátta, Alekszej Alekszandrovics elébe ment, ajkát a megszokott gúnyos mosolyra húzta, s nagy, fáradt szemével merőn nézett rá. Annának, amikor ezzel a makacs és fáradt tekintettel találkozott, kellemetlen érzés szorította össze a szívét, mintha azt remélte volna, hogy mást talál. Különösen az az elégedetlenség lepte meg, amit e találkozásnál önmaga iránt érzett. Régi, ismerős érzés volt, a képmutatáshoz hasonló, amit az urával kapcsolatban annyiszor érzett, de míg azelőtt nem vette észre, most világosan és fájdalommal ismerte föl.
- A gyengéd férj, ahogy látod, gyengéd, mint házassága második évében, ég a vágytól, hogy lásson téged - mondta a férje lassú, vékony hangján, abban a modorban, amelyet a feleségével szemben szokott használni; gúnyolódva azon, aki valóban így beszélne.
- Szerjozsa egészséges? - kérdezte Anna.
- Ez minden jutalmam - mondta ő - a lángolásomért? Egészséges, egészséges.
31
Vronszkij ezen az éjszakán el sem próbált aludni. Ott ült a helyén, hol merőn maga elé bámuló szemmel, hol a ki s be járkálókat nézegetve. Ha rendíthetetlen nyugodtságával eddig is meglepte már és fölingerelte az ismeretlen embereket, most még büszkébbnek és öntel¬tebbnek látszott. Úgy nézett az emberekre, mint tárgyakra. Egy ideges fiatalember, egy körzeti bíróság tisztviselője, aki szemben ült vele, egész meggyűlölte érte. Ez a fiatalember az orra alá füstölt, megszólította, még meg is lökte, csak hogy tudtára adja, hogy ő nem tárgy, hanem ember, Vronszkij azonban úgy nézett reá, akár a lámpára, úgyhogy a fiatalember grimaszokat kezdett vágni, úgy érezte, elveszti az önuralmát ennek az embernek a nyomasztó közöm¬bösségétől.
De Vronszkij nem látott semmit és senkit. Cárnak érezte magát; nem azért, mintha azt hitte volna, hogy Annára hatással volt - ezt nem hitte még -, hanem mert az a hatás, amit Anna tett rá, boldogsággal és büszkeséggel töltötte el.
Nem tudta, hogy mindebből mi sül ki, és nem is gondolkozott rajta. Eleddig szétszórt, eltékozolt ereje, úgy érezte, egy nyalábba gyűlt, s rettenetes energiával tart egyetlen gyönyör-teli cél felé. Ez tette boldoggá. Csak azt tudta, hogy igazat mondott; oda utazik, ahol ő van; életének minden boldogsága, egyetlen értelme az, hogy lássa és hallhassa. S amikor Bologo-vóban leszállt, hogy ásványvizet igyék s Annát meglátta, az első szó, amit akarata ellenére kiejtett, az volt, amit gondolt. S örült, hogy kimondta; hogy Anna tudja már, s gondolkozik rajta. Egész éjszaka nem aludt. A vagonba visszatérve újra és újra maga elé képzelte mindazon helyzeteket, amelyekben látta, s minden szavát is, s képzeletében - miközben a szíve összeszorult - a lehetséges jövő képei merültek fel.
Amikor Pétervárott a kocsiból kiszállt, az álmatlan éjszaka után frissnek és elevennek érezte magát, mintha hideg fürdőt vett volna. Megállt a vagonja mellett; Anna kiszállását várta. “Még egyszer meglátom - mondta magában önkéntelen mosollyal. - Meglátom a járását, arcát, mond valamit, erre fordítja a fejét, tán idepillant, elmosolyodik.” De mielőtt megpillanthatta volna, az urát látta meg, amint az állomásfőnök tiszteletteljesen átkíséri a tömegen. “Ah, igen! A férj!” Most fogta csak föl először igazán, hogy a férj Annához tartozó személy. Tudta ugyan, hogy van férje, de nem hitt a létezésében; csak akkor hitte el egészen, mikor meglátta - a fejét, a vállait, a fekete pantallós lábát -, főképpen pedig amikor azt látta, hogy ez a férj a birtokos nyugalmával kézen fogja az asszonyt.
Ahogy Alekszej Alekszandrovicsot, a pétervári levegőtől friss arcát, szigorú, magabiztos alakját, a kerek kalapot s kissé görbe hátát megpillantotta, már hitt benne, s kellemetlen érzés fogta el. A szomjúságtól elgyötört ember érez ilyet, amikor végre forrást lel, s a forrásnál kutyát, birkát vagy disznót talál, amely beleivott, s felkavarta a vizet. Alekszej Alekszand¬ro-vics járása, ahogy egész farát riszálta, s esetlenül rakta a lábait, különösen sértette Vronszkijt. Csak a maga kétségtelen jogát ismerte el, hogy Annát szeresse. Mert Anna ugyanolyan maradt; látása éppúgy hatott rá, testét fölvillanyozta, lelkét fölélesztette, s boldogsággal töltötte el. A másodosztályból odafutó német inasnak megparancsolta, hogy szedje a holmiját, s menjen vele haza, maga pedig Anna felé tartott. Látta a férj és feleség találkozását, s a szerelmes éleslátásával figyelte meg a könnyed zavart, amellyel Anna a férjével beszélt. “Nem, nem szereti, nem szeretheti” - döntötte el magában.
S még mielőtt Anna Arkagyevnát hátulról beérte volna, örömmel vette észre, hogy megérezte a közelségét, visszapillantott, s meglátva őt, megint az urához fordult.
- Jól töltötte az éjszakát? - kérdezte Vronszkij, egyszerre üdvözölve a férjét és őt; Alekszej Alekszandrovicsra bízta, fogadja-e a köszöntését, s felismeri-e vagy sem, ahogy jólesik neki.
- Köszönöm, nagyon jól - felelte Anna.
Arca fáradtnak látszott; nem volt rajta annak a hol a mosolyában, hol a szemében kitörő élénkségnek a játéka; de ahogy ránézett, egy pillanatra fölvillant a szemében valami, s noha a tűz rögtön ki is aludt, Vronszkijt ez a pillanat boldoggá tette. Anna a férjére nézett, hogy lássa, ismeri-e Vronszkijt. Alekszej Alekszandrovics rosszkedvűen pillantott Vronszkijra, tétova tűnődéssel, hogy ki ez. Vronszkij nyugodtsága és önbizalma, mint a kasza a kőbe, úgy verődött Alekszej Alekszandrovics hideg magabiztosságába.
- Vronszkij gróf - mondta Anna.
- Á! Úgy rémlik, ismerjük egymást - szólt Alekszej Alekszandrovics közönyösen, s kezet nyújtott. - Odafelé az anyjával, visszafelé a fiával - mondta olyan megfontoltan, mintha minden szava egy rubelbe kerülne. - Bizonyára szabadságról jön? - mondta, s be sem várva a választ, a maga tréfás módján a feleségéhez fordult: - No, sok könny ömlött a búcsúnál Moszkvában?
Ez az odafordulás azt éreztette Vronszkijjal, hogy egyedül kíván maradni, s felé sem nézve, a kalapjához nyúlt, de Vronszkij Anna Arkagyevnához szólt:
- Remélem, tiszteletemet tehetem?
Alekszej Alekszandrovics fáradtan Vronszkijra pillantott.
- Nagyon örülök, hétfőnként fogadunk - mondta hidegen, s végképp elfordult Vronszkijtól. - Milyen jó - mondta a feleségének -, hogy éppen volt egy félóra időm, s kijöhettem eléd. Tanúságot tettem gyöngédségemről - folytatta tréfálkozó modorában.
- Túlságosan hangsúlyozod a gyöngédségedet, hogy méltányolhassam - mondta Anna ugyanabban a tréfás hangnemben, akaratlanul is a mögötte lépkedő Vronszkij lépéseire fülelve. “De hát mi közöm hozzá?” - gondolta, s az urát kezdte kérdezgetni, hogy Szerjozsa hogy töltötte az idejét nélküle.
- Kitűnően. Mariette azt mondja, nagyon kedves volt; de el kell hogy keserítselek, nem bánkódott utánad, nem úgy, mint az urad. Hanem, még egyszer merci, barátnőm, hogy egy nappal megajándékoztál. A mi kedves szamovárunk el lesz ragadtatva. (A híres Ligyija Ivanov¬na grófnőt nevezte szamovárnak, amiért mindig forrt s heveskedett valamiért.) Kérde-zősködött utánad. Tudod, mit? Ha tanácsot adhatok, menj el mindjárt hozzá. Az ő szíve, ismered, mindenen tud fájni. Most a saját gondjain kívül Oblonszkijék kibékítése is foglal-koztatja.
Ligyija Ivanovna a férje barátja volt, és a pétervári társaság egyik körének, amelyhez az ura révén Anna legközelebb állt, a központja.
- De hiszen írtam neki!
- De ő mindent részletesen tudni akar. Menj el, ha nem vagy fáradt, kedvesem. Kondratyij odavisz, én meg megyek a bizottságba. Megint nem vagyok egyedül, veled ebédelhetek - folytatta Alekszej Alekszandrovics, most már tréfálkozás nélkül... - Nem is hiszed, mennyire megszoktam...
S a felesége kezét hosszan megszorítva, különös mosollyal segítette be a hintóba.
32
Az első, akivel Anna otthon összeakadt, a fia volt. Hiába kiáltott rá a nevelőnője, elébe szökött a lépcsőházban, s kétségbeesett elragadtatással kiabálta:
- Mama, mama! - Odaszaladt hozzá, s a nyakába csüggeszkedett. - Mondtam, hogy mama! - kiabálta a nevelőnőjének. - Tudtam.
A fia, éppúgy, mint az ura, kiábránduláshoz hasonló érzést keltett Annában. Különbnek kép-zelte, mint amilyen valójában volt. Le kellett szállnia a valóságba, hogy úgy, amilyen volt, öröme teljék benne. De így is gyönyörű volt: a szőke haja, a kék szeme, feszes harisnyába bújtatott, telt, arányos lábai. Csaknem fizikai gyönyört érzett a közelségétől, a becézésétől; ahogy jólelkű, bizalommal teli, szerető tekintetével találkozott, ahogy naiv kérdéseit hallotta, erkölcsi megnyugvást érzett. Előszedte az ajándékokat, amelyeket Dolly gyermekei küldtek; elmesélte, milyen a moszkvai Tánya, s hogy az a kislány tud már olvasni, sőt, tanítja a többi gyereket is.
- Én rosszabb vagyok nála? - kérdezte Szerjozsa.
- Nekem a legkülönb ezen a világon.
- Azt tudom - mondta Szerjozsa elmosolyodva.
Anna nem ihatta még meg a kávéját, s már Ligyija Ivanovna grófnőt jelentették. Ligyija Ivanovna grófnő magas, telt asszony volt, az arca betegesen sárga színű, gyönyörű, tűnődő fekete szemekkel. Anna szerette őt, de most mintha első ízben látta volna minden gyöngéjével együtt.
- Nos, barátnőm, elvitte az olajágat? - kérdezte Ligyija Ivanovna grófnő, mihelyt a szobába lépett.
- Igen, elintéződött; de nem is volt az egész olyan súlyos, mint gondoltuk - felelte Anna. - A belle soeur-öm általában túlságosan határozott.
De Ligyija Ivanovna grófnő, akit annyira érdekelt minden, ami nem tartozott rá, szokása szerint most sem hallgatta végig, ami érdekelte.
- Bizony, sok keserűség és rossz van a világban - szakította félbe Annát -, én is olyan kínban vagyok.
- No, miért? - igyekezett Anna a mosolyát visszatartani.
- Kezdek belefáradni a folytonos hiábavaló kopjatörésbe az igazságért. Néha már egészen el vagyok csigázva. A nővérkék ügye (egy emberbaráti, vallásos és hazafias intézményről volt szó) gyönyörűen ment volna; de ezekkel az urakkal nem lehet semmit sem kezdeni - tette hozzá tréfás alázattal a sors iránt. - Kaptak a gondolaton, eltorzították, s most kicsinyes és haszontalan véleményeket faragnak róla. Két-három ember érti meg - az egyik az ön ura - a dolog valódi jelentőségét, a többiek csak a hírét rontják. Pravgyin azt írta nekem tegnap...
Pravgyin ismert, külföldön élő pánszláv gondolkodó volt, s Ligyija Ivanovna elmondta a levele tartalmát.
A grófnő később még egy másik kellemetlenségről, az egyházak egyesítése elleni intrikákról számolt be, s nagy sietve tovább is ment már, minthogy ezen a napon még egy társaság ülésén, azonkívül a Szláv Bizottságban is meg kellett jelennie.
“Régebben is így volt; de hogy nem vettem eddig észre? - mondta magában Anna. - Vagy ma nagyon ingerült volt? Csakugyan nevetséges: az erény a célja, keresztény, s mégis folyton haragszik és teli van ellenséggel, s az ellenségeit is mind a kereszténykedésben és az erényességben szerzi.”
Ligyija Ivanovna grófnő után egy barátnője, egy igazgató felesége jött el hozzá, s a város valamennyi hírét elmondta. Háromra az is elment, megígérve, hogy ebédre visszajön. Alekszej Alekszandrovics a minisztériumban volt. Amikor egyedül maradt, az ebéd előtti időt Anna arra használta föl, hogy fia étkezésénél jelen legyen (Szerjozsa külön evett), a holmiját rendbe szedje, az asztalán felgyűlt leveleket átolvassa, s válaszoljon rájuk.
Az úton érzett oktalan szégyen és izgalom teljesen megszűnt. Élete megszokott körülményei közt megint erősnek és feddhetetlennek érezte magát.
Csodálkozással gondolt vissza tegnapi lelkiállapotára. “Mi is történt? Semmi. Vronszkij valami ostobaságot mondott, aminek könnyű véget vetni, s én úgy feleltem neki, ahogyan kell. Az uramnak nem kell és nem is lehet beszélni róla. Beszélni róla annyi, mint fontosságot tulajdonítani annak, aminek nincs.” Visszaemlékezett, hogy mesélte el az urának azt a vallo-más¬félét, amit annak egy fiatal beosztottja tett neki Pétervárott. Alekszej Alekszandro¬vics akkor azt felelte, hogy a társaságban ilyesminek minden nő ki lehet téve, ő azonban teljesen megbízik Anna tapintatában, és soha meg nem engedné magának, hogy őt és magát félté-kenységig alacsonyítsa. Tehát nincs miért szólni? “Hála Istennek, nincs is mit mondanom” - mondta magában.
33
Alekszej Alekszandrovics négy órára jött vissza a minisztériumból, de mint az gyakran előfordult, nem volt ideje bemenni Annához. A dolgozószobájába ment, a várakozó kérvé¬nye-zőket fogadni, s aláírt néhány iratot, melyet a titkára tett elé. Ebédre (legalább három ember szokott Kareninéknál lenni) ott volt Alekszej Alekszandrovics öreg unokanővére, egy hivatalfőnök a feleségével, s egy fiatalember, akit Alekszej Alekszandrovicsnak alkalmazásra ajánlottak. Anna bement a szalonba, hogy szórakoztassa őket. Pontosan ötkor - az I. Péter korabeli bronzóra épp az ötödik ütésnél tartott - Alekszej Alekszandrovics is kijött fehér nyakkendőben, frakkján két rendjellel, minthogy ebéd után mindjárt el kellett mennie. Alekszej Alekszandrovics életének minden pillanata el volt foglalva s be volt osztva. Hogy elvégezhesse, ami naponta várta, a legszigorúbb pedantériával osztotta be az idejét. “Sietség és pihenés nélkül” - volt a jelmondata. Bement a terembe, mindenkit üdvözölt, s a feleségére rámosolyodva, gyorsan leült.
- Vége hát az én egyedüllétemnek. Nem is hiszed, milyen kínos dolog (megnyomta a “kínos” szót) egyedül ebédelni.
Ebéd alatt moszkvai dolgokról beszélgetett a feleségével; gúnyos mosollyal érdeklődött Sztyepan Arkagyics felől; a beszélgetés azonban jórészt pétervári hivatali és társaságbeli ügyekről folyt. Ebéd után a vendégeivel töltött egy fél órát; mosolyogva kezet fogott a feleségével, s indult a tanácsba. Anna nem ment el ezúttal sem Betsy Tverszkaja hercegnőhöz, aki mihelyt megtudta, hogy megjött, vacsorára hívta, sem a színházba, ahol ma páholya volt. Főként azért nem, mert a ruhája, amelyre számított, nem volt még készen. Általában, amikor a vendégei elmentek s a toalettjével kezdett foglalkozni, nagyon bosszús lett. Nagy mestere volt az olcsó öltözködésnek, s mielőtt Moszkvába utazott, három ruháját adta oda átalakításra a varrónőnek. A ruhákat a felismerhetetlenségig akarta átalakíttatni, s már három napja készen kellett volna lenniük. Kiderült, hogy két ruha egyáltalán nem volt még kész, egyet meg nem úgy alakítottak át, ahogyan kívánta. A szabónő eljött mentegetőzni; bizonykodott, hogy így jobb lesz, s Anna úgy föllobbant, hogy utóbb röstellte is. Hogy egészen megnyugodjék, a gyerekszobába ment, s az egész estét a fiával töltötte; maga fektette le, keresztet vetett rá, s betakarta. Boldog volt, hogy nem ment el sehova, s ilyen szépen töltötte el az estét. Olyan könnyűnek és nyugodtnak érezte magát, olyan világosan látta, hogy mindaz, ami a vonatban rendkívül fontosnak tűnt föl, a társasági élet megszokott jelentéktelen eseménye, és sem maga, sem más előtt nincs mit szégyellnie. Leült egy angol regénnyel a kandalló elé, és várta az urát. Pontban fél tízkor csengetés hallatszott, s Alekszej Alekszandrovics lépett a szobába.
- Végre itt vagy! - mondta Anna, feléje nyújtva a kezét.
A férje kezet csókolt neki, s odaült hozzá.
- Amint látom - mondta -, az utazásod egészében véve sikeres volt.
- Igen, nagyon - felelte neki, s újból elmesélt mindent, elejétől fogva, az útját Vronszkij grófnővel, megérkezését, a balesetet a vasútnál. Hogy mennyire sajnálta kezdetben a bátyját, később meg Dollyt.
- Nem hiszem, hogy az olyan embert, még ha a bátyád is, menteni lehessen - mondta szigorúan Alekszej Alekszandrovics.
Anna elmosolyodott. Elértette, hogy miért mondja ezt; azt akarta megmutatni, hogy rokonsági szempontok nem tartják vissza őszinte véleménye kimondásától. Ismerte és szerette ezt a vonást az urában.
- Örülök, hogy minden szerencsésen végződött, s megint idehaza vagy - folytatta. - Nos, mit szólnak ott az új helyzethez, amelyet a tanácsban teremtettem?
Anna semmit sem hallott az új helyzetről, s bántotta, hogy arról, ami az urának olyan fontos, ilyen könnyen megfeledkezett.
- Itt viszont nagy port vert föl - mondta Alekszej Alekszandrovics öntelt mosolygással.
Anna látta, hogy valami kellemeset akar erről az ügyről elmondani, s kérdéseivel rá is vette, hogy elmondja. Alekszej Alekszandrovics pedig az előbbi öntelt mosollyal számolt be a tetszésnyilvánításokról, amelyeket a beállott új helyzet következtében kapott.
- Nagyon, nagyon örültem neki. Ez arra vall, hogy végre nálunk is kezd okos és önálló nézet kialakulni ebben a dologban.
Miután tejszínnel és kenyérrel a második csésze teáját is megitta, Alekszej Alekszandrovics fölállt, s a dolgozószobájába ment.
- Hát te nem voltál sehol? Biztosan unatkoztál - mondta Annának.
- Ó, nem - állt föl Anna is utána, s a fogadótermen át a szobájába kísérte. - Mit olvasol mostanában? - kérdezte.
- Duc de Lilie Poésie des enfers-jét  - felelte Alekszej Alekszandrovics. - Nagyon figyelemre-méltó könyv.
Anna elmosolyodott, ahogy szeretteink gyöngéjén mosolygunk, s karját az övébe öltve, a szobája ajtajáig kísérte. Ismerte kényszerűséggé vált szokását, az esti olvasást. Tudta, hogy noha a hivatal majd minden idejét leköti, kötelességének tartotta, hogy figyelemmel kísérjen mindent, ami szellemi téren érdeklődésre méltó. Azt is tudta, hogy valójában csak a politikai, filozófiai és teológiai munkák érdeklik, a művészet teljesen idegen a természetétől; ennek ellenére, vagy helyesebben épp ezért, Alekszej Alekszandrovics el nem engedett semmit, ami művészi téren port vert föl, s kötelességének tartotta, hogy mindent elolvasson. Anna tudta, hogy Alekszej Alekszandrovics a politikában, filozófiában és teológiában egyaránt kételkedő kíváncsisággal fogadta a dolgokat; a művészet és költészet dolgaiban, különösen pedig a zenében, amelyhez semmit sem értett, a leghatározottabb és legrendíthetetlenebb nézetei voltak. Szeretett Shakespeare-ről, Raffaellóról, Beethovenről, az új költői és zenei iskolák jelentőségéről beszélni, amelyeket mindig igen világosan és következetesen határozott meg.
- Nos, Isten veled hát - mondta Anna a szoba ajtajában, ahol már oda volt készítve a gyertyára az ernyő s a karosszék mellé a vizeskancsó. - Én meg írok még Moszkvába.
Alekszej Alekszandrovics megszorította a felesége kezét, s újból megcsókolta.
“Mégiscsak derék ember; egyenes, jó s a maga körében jelentékeny - mondta magában Anna, ahogy szobájába visszatért; mintha csak védené valakinek a vádjai ellen, aki azt mondja, nem lehet szeretni. - Csak miért állnak a fülei annyira szét? Talán megnyiratkozott?”
Pontosan tizenkettőkor, amikor Anna még mindig az íróasztalánál ült, épp Dollynak szóló levelét fejezte be, amikor egyenletes papucslépések hallatszottak, s Alekszej Alekszandrovics jött be hozzá, kimosdva, megfésülködve, egy könyvvel a hóna alatt.
- Ideje lefeküdni - mondta különös mosollyal, s bement a hálóba.
“Milyen joga volt úgy nézni rá?” - gondolta Anna, mert Vronszkij pillantása jutott az eszébe, amellyel Alekszej Alekszandrovicsot végigmérte.
Levetkőzött, aztán ő is bement a hálóba; arcán azonban nemcsak hogy az az elevenség nem volt ott, amely Moszkvában csak úgy sugárzott a szeméből s mosolyából; hanem ellenkezőleg, mintha egészen kialudt volna benne, vagy valahol a mélyben rejtezkedne.
34
Amikor Vronszkij Pétervárról elutazott, nagy lakását a Morszkaján barátjára és kedves pajtására, Petrickijre hagyta.
Petrickij fiatal főhadnagy volt, nem különösen előkelő s nemcsak hogy nem gazdag, de nyakig adósságban, esténként mindig részeg, s különféle, részben nevetséges, részben mocskos históriák miatt nemegyszer került a katonai fogdába; barátainak és főnökeinek azonban kedvence. Amikor Vronszkij tizenkettő felé a vasútról a lakására ért, a feljárónál ismerős bér-kocsit pillantott meg. Bentről, ahogy csöngetett, férfikacagást és asszonyi karattyolást hallott, s Petrickij kiáltását: “Ha valami imposztor, be ne engedd!” Vronszkij meghagyta a tiszti-szolgának, hogy ne szóljon, s szép csöndben az elülső szobába lopózott. Shealton bárónő, Petrickij barátnője, aki piros, szőke fürtös pofikájával lila atlaszruhában ragyogott, s mint egy kanári, az egész szobát betöltötte csicsergésével, a kerek asztalnál ült, s kávét főzött; Petrickij köpenyben, Kamerovszkij százados teljes díszben - nyilván szolgálatból jött - ültek körülötte.
- Bravó, Vronszkij! - ugrott föl, a székével zajt csapva, Petrickij. - Maga a házigazda! Bárónő, kávét neki, az új kávéfőzőből. Nem vártunk. Remélem, meg vagy elégedve lakásod ékessé-gével? - mondta a bárónőre mutatva. - Úgy, ismeritek egymást?
- De még mennyire! - mosolyodott el Vronszkij vidáman, a bárónő apró kezét megszorítva. - Hogyne, régi jó barátok vagyunk.
- Utazásból? - kérdezte a bárónő. - Akkor én szaladok. Ebben a percben megyek, ha zavarok.
- Maga bárhol is van, otthon van, bárónő - mondta Vronszkij.
- Szervusz, Kamerovszkij - tette hozzá, Kamerovszkijjal hidegen kezet fogva.
- Látja, maga nem tud ilyen szépeket mondani nekem - fordult a bárónő Petrickijhez.
- Miért ne? Ebéd után mondok különbet is.
- Ebéd után nem érdem. No, akkor adok magának is kávét. Menjen, mosakodjék, tisztálkodjék meg - mondta a bárónő, és megint leült, s gondosan leszorította egy csavarral az új kávéfőző tetejét. - Pierre, adjon kávét - fordult Petrickijhez, akit, viszonyukból nem csinálva titkot, családneve után Pierre-nek nevezett. Teszek még hozzá.
- Elrontja.
- Dehogy rontom!... No és a felesége? - szakította félbe a bárónő hirtelen Vronszkij és a pajtások beszédét. - Mi itt megnősítettük. Magával hozta a feleségét?
- Nem, bárónő. Igazi cigány vagyok, s úgy is halok meg.
- Annál jobb, annál jobb. Kezet rá.
A bárónő nem engedte el Vronszkijt; legfrissebb élettervét kezdte, tréfákkal átszőve, mesélgetni, s a tanácsát kérte.
- Ő még mindig nem akar elválni tőlem. Mit tegyek most? (“Ő” a férje volt.) Pört akarok indítani ellene. Mit tanácsol? Kamerovszkij, nézzen a kávéra, kifutott; nem látja, hogy el vagyok foglalva? Pört akarok, szükségem van a vagyonomra. Hallott már ilyen ostobaságot? Amiért én állítólag hűtlen voltam hozzá - mondta megvetéssel -, a vagyonomat akarja cseré¬ben használni.
Vronszkij élvezettel hallgatta a csinos asszony víg csacsogását; helyeselt neki, félig tréfás tanácsokat adott; különben is rögtön eltalálta a modort, amivel az ilyenféle nőkkel érintkezni szokott. Pétervári világában az emberek két egészen ellentétes csoportra oszlottak. Az egyik az alacsonyabb rendű fajta; az unalmas, ostoba s ami fő, nevetséges embereké; ezek azt hiszik, hogy az ember csak egy asszonnyal élhet, azzal, akivel megesküdött; hogy a lánynak ártat-lannak, az asszonynak szégyenlősnek, a férfinak férfiasnak, mértékletesnek s határozott¬nak kell lenni; hogy az ember neveljen gyerekeket, dolgozzék meg a kenyérért, fizesse meg az adósságát és más efféle ostobaságok. Ez az ódivatú és nevetséges emberek fajtája volt. De volt egy másik emberfajta, az igaziak, akik közé ők mindnyájan tartoznak; ennek elsősorban elegánsnak, szépnek, nagylelkűnek, merésznek, jókedvűnek kell lennie; pirulás nélkül vesse magát minden szenvedélybe, s azt, aki nem ilyen, nevesse ki.
Vronszkijt annak a másféle világnak a Moszkvából magával hozott benyomásai csak az első percben kábították el, aztán mintha csak megszokott papucsába dugná a lábát, rögtön belecsúszott a maga régi, víg, kellemes világába.
A kávé nem főtt meg, de kifutott, s mindnyájukat lefröcskölte; ezzel éppen azt adta meg, amire szükségük volt, ürügyet a zajra és nevetésre; a drága szőnyeget és a bárónő ruháját is összepettyezte.
- No de most aztán Isten vele, különben sosem mosdik meg, s rajtam szárad, ami rendes embernél a legnagyobb bűn; a tisztátalanság. A maga tanácsa szóval: kést a gégére?
- Föltétlenül, már csak azért is, hogy a keze minél közelebb legyen az ajkához. Megcsókolja, s minden a legszebben végződik - felelte Vronszkij.
- Tehát ma este a Francia Színházban! - s nagy ruhasuhogások közt eltűnt.
Kamerovszkij is fölkelt. Vronszkij meg sem várta, amíg kimegy, kezet adott neki, s indult a fürdőszobába. Amíg mosdott, Petrickij röviden vázolta a helyzetét, már amennyiben Vronszkij elutazása óta megváltozott. Pénz, az nincs. Az apja azt mondta, nem is ad; az adósságait sem fizeti ki. A szabója le akarja ültetni; másvalaki is azzal fenyegeti, hogy föl¬tétlenül leülteti. Az ezredparancsnok kijelentette, hogy ha ezek a skandalumok meg nem szűnnek, ki kell lépnie. A bárónőt unja, mint a keserű retket, főképpen mert mindig pénzt akar adni; van azonban egy nő, majd megmutatja Vronszkijnak; az csoda, egy gyöngyszem, szigorú keleti stíl, “Mint Rebecca rabnője, érted?”.  Berkosevvel is összekapott tegnap, segédeket akart küldeni, de persze semmi sem lett belőle. Egyszóval minden pompásan megy s rendkívül vidáman. S nem engedve meg pajtásának, hogy helyzete részleteiben elmélyedjen, Petrickij hozzálátott, hogy minden érdekes újságot elmondjon neki. Ahogy hároméves lakása nagyon is ismerős bútorai közt Petrickij annyira ismerős elbeszéléseit hallgatta, Vronszkijt a szokásai¬hoz való visszatérés, a gondtalan pétervári élet kellemes érzése fogta el.
- Nem lehet! - kiáltott föl, miközben a mosdóból, melyben egészséges, szép piros nyakát leöblítette, a vizet leeresztette. - Nem lehet! - kiáltott föl arra a hírre, hogy Lora összeállt Milejevvel, s otthagyta Fertinghofot. - S az még mindig olyan ostoba és elégedett? Hát Buzulukov, vele mi van?
- Buzulukovval is volt egy história, de nagyszerű! - kiáltott föl Petrickij. - Az ő szenvedélye, tudod, a bálok, egyetlen udvari bált el nem enged. A nagybálra az új csákóban ment el. Láttad már az új csákót? Nagyon szép, könnyű... Csak az ára... De hallgasd meg.
- Hallgatom - dörgölte meg magát Vronszkij bolyhos törülközőjével.
- Arra megy egy nagyhercegnő valami követtel, s vesztére épp az új csákóról beszélgetnek. A nagyhercegnő meg akarja neki az új csákót mutatni. A mi galambunk, látják, ott áll. (Petrickij meg is mutatta, hogy állt ott Buzulukov az új csákóban.) A nagyhercegnő megkéri, adja oda neki a csákóját - nem adja. Mi ez? Hunyorgatnak, integetnek neki, fenyegetik. Add már! Nem adja. Mint aki megfagyott. Elképzelheted. Erre az a hogy is hívják csak, el akarja venni a csákóját. Még most sem adja! Az lerántja, s odanyújtja a hercegnőnek. “Itt van az új csákó” - mondja a nagyhercegnő. Megfordítja a csákót, s abból, el tudod képzelni - puff -, körte, cukrok, vagy két fontra való cukor potyog ki... Még föl is szedte a jámbor.
Vronszkij majd megszakadt a nevetéstől. Jóval utána, rég másról beszéltek már, ahogy a csá-kóra gondolt, egyszer csak kitört belőle erőteljes, sűrű fogait kivillantó, egészséges kacagása.
Miután minden újságot megtudott, Vronszkij inasa segítségével díszbe öltözött, s ment jelentkezni. Jelentkezés után az volt a szándéka, elmegy a bátyjához és Betsyhez, s még néhány vizitet tesz; azt a társaságot kezdi látogatni, amelyben Kareninával találkozhat. Mint Pétervárott általában, azzal ment el hazulról, hogy késő éjszakáig nem kerül haza.
MÁSODIK RÉSZ
1
A tél végén Scserbackijéknál konzíliumot tartottak; ennek kellett eldöntenie, milyen is hát Kitty egészségi állapota; mit kell tenni, hogy apadó erőit visszanyerje. Beteg volt, s ahogy a tavasz közeledett, állapota még romlott. A háziorvos csukamájolajat rendelt, azután vasat, azután meg lápiszt, de minthogy sem ez, sem az, sem a harmadik nem használt, az orvos pedig azt tanácsolta, hogy mihelyt tavaszodik, külföldre utazzanak, elhívtak még egy nagynevű orvost is. A nagynevű orvos, egy még nem öreg és igen szép férfi, mindenáron meg akarta vizsgálni a beteget. A szűzi szemérem, ahogy azt szemmel látható gyönyörűséggel hangoztatta, szerinte csak a barbárság maradványa, s egyáltalán nincs abban semmi, ha egy férfi egy meztelen leánykát megtapogat. Ő ezt természetesnek tartotta, hisz mindennap megtette, s közben, ő legalább úgy látta, semmi rosszat nem érzett s nem gondolt. A lányka szégyenlősségét épp ezért nemcsak hogy a barbár kor maradványának, de a maga sérelmének is tekintette.
Mit volt mit tenni, bele kellett nyugodni, mert bár minden orvos egy iskolában, ugyanazokból a könyvekből tanult, ugyanazt a tudományt tudta, egyesek pedig még azt is mondták, hogy ez a nagynevű orvos rossz orvos, a hercegnő házában s környezetében, ki tudja, miért, az volt a nézet, hogy csak ez a nagynevű doktor tud valami különöset, s Kittyt egyedül ő mentheti meg. Miután a szégyentől fejvesztett, elkábult beteget megvizsgálta s megkopogtatta, a nagynevű orvos gondos kézmosás után ott állt a fogadószobában, s a herceggel beszélgetett. A herceg a homlokát ráncolta, köhécselt, úgy hallgatta. Mint sokat megélt, nem buta s nem beteg ember, nem hitt az orvostudományban, lelke mélyén az egész komédiáért haragudott, annál inkább, mert alighanem ő volt az egyetlen, aki Kitty betegségének az okát tökéletesen ismerte. “Üres csaholás” - gondolta, míg a lánya betegségének a tüneteiről szóló fecsegést hallgatta, a vadászszótárnak ezt a terminusát alkalmazta gondolatban a nagynevű orvos szavaira. A doktor közben alig tudta türtőztetni magát, hogy megvetését az öreg uracs iránt ki ne mutassa, s csak nagy fáradsággal szállt le alacsony értelmi színvonalára. Az öreggel, látta, hasztalan beszél; e ház feje az anya. Ő elé szándékozott hát gyöngyeit szórni. A hercegnő ebben a pillanatban lépett be a háziorvossal a fogadószobába. A herceg kiment, igyekezett észre nem vétetni, milyen nevetségesnek találja az egész komédiát. A hercegnő zavarban volt, s nem tudta, mihez fogjon. Bűnösnek érezte magát Kittyvel szemben.
- Nos, doktor - szólt -, döntsön a sorsunkról. Mondjon el mindent. - “Van-e remény?” - akarta kérdezni, de az ajka megremegett, nem tudta kimondani. - Nos, doktor?
- Rögtön, hercegnő, csak megbeszélem a kollégával; utána lesz szerencsém a véleményemet előadni.
- Hagyjuk tán magukra?
- Ahogy parancsolja.
A hercegnő felsóhajtott és kiment.
Amikor a doktorok magukra maradtak, a háziorvos nagy félénken elő próbálta adni a véle-ményét; vagyis hogy tuberkulotikus folyamat kezdődik, de... és így tovább. A nagynevű orvos hallgatta; a beszéd derekán hatalmas aranyórájára nézett.
- Így van - mondta -, de...
A háziorvos a szó közepén tiszteletteljesen elhallgatott.
- Amint tudni tetszik, a tuberkulotikus folyamat kezdetét nem lehet megállapítani; a kavernák megjelenéséig nincs határozott tünet. Gyanakodnunk azonban lehet. Útmutató: a rossz táplálkozás, az ideges ingerlékenység és a többi. A kérdés ez tehát: tuberkulotikus folyamat gyanújával mit kell a táplálkozás fenntartására tenni?
- De amint tudni méltóztatik, az ilyen esetek mögött erkölcsi és lelki okok is szoktak lappangani - kockáztatott meg a háziorvos finom mosollyal egy közbevetést.
- Ez magától értetődik - felelte a nagynevű orvos, és megint az órájára nézett. - Bocsánat, helyreállították már a Jauza-hidat, vagy még mindig körül kell mennem? - kérdezte. - Á, kijavították! No, akkor húsz perc alatt odaérek. Amint mondtuk, a feladat ez: fönntartani a táplálkozást, megnyugtatni az idegeket. Egyik összefügg a másikkal; a kör mindkét oldalán be kell avatkoznunk.
- És a külföldi utazás? - kérdezte a háziorvos.
- Ellensége vagyok a külföldi utaknak. Méltóztassék meggondolni: ha tuberkulotikus folyamat kezdődik, amit nem tudhatunk, a külföldi út úgysem használ. Olyan beavatkozásra van szükség, amely a táplálkozást elősegíti, és nem ártalmas. - S a nagynevű orvos kifejtette tervét, hogy sodeni vízzel kellene a beteget gyógykezelni. Ennek az előírásnak a fő értelme nyilván az volt, hogy ártani nem árthat.
A háziorvos figyelmesen, tisztelettel hallgatta végig.
- A külföldi utazás mellett az életmód változását hoznám föl, hogy eltávolítsa a beteget az emlékekkel terhes életkörülmények közül. Azonkívül - mondta - az anyjának is kedve van hozzá.
- Vagy úgy! Ebben az esetben ám utazzanak; csak tönkre ne tegyék azok a német sarlatánok... Engedelmeskedniük kell... De hát csak menjenek.
Megint az órájára nézett.
- Mennem kell - s az ajtó felé indult.
A nagynevű orvos kijelentette a hercegnőnek (mert ezt diktálta a jó ízlés), hogy a beteget még egyszer látnia kell.
- Hogyan? Még egyszer megvizsgálni? - kiáltott föl rémülten az anya.
- Dehogyis, hercegnő. Csupán néhány kérdést tennék fel.
- Legyen szerencsénk.
S az anya az orvos kíséretében a szalonba ment, Kittyhez. Kitty soványan és kipirultan állt a szoba közepén; a kiállt szégyen nyomaként különös fény volt a szemében. Amikor a doktor belépett, fülig pirult, s a szeme könnyel lett teli. Az egész betegsége és a gyógyítás is ostoba, sőt nevetséges dolognak tűnt föl. A gyógykezelést éppoly nevetségesnek tartotta, mint egy eltört váza darabjainak az összerakosgatását. Neki a szíve tört össze. Mit akarnak gyógyítani rajta a piruláikkal és poraikkal? De nem bánthatta meg az anyját, annál kevésbé, mert az amúgy is magát okolta.
- Üljön le, kérem, hercegnő - mondta a nagynevű orvos.
Mosolyogva szembeült Kittyvel, megfogta a pulzusát, s újabb unalmas kérdéseket adott föl. Kitty felelgetett, de egyszer csak megharagudott s fölállt.
- Bocsásson meg, doktor, de ennek igazán nincs semmi értelme. Harmadszor kérdezi ugyanazt.
A nagynevű orvos nem sértődött meg.
- Beteges ingerlékenység - mondta a hercegnőnek, amikor Kitty kiment. - Különben kész is vagyok.
S a doktor a hercegnő mint kivételesen okos asszony előtt a hercegkisasszony állapotát tudo-mányosan is meghatározta, s befejezésül utasítást adott, miképp igya a gyógyvizet, amelyre nem is volt szüksége. Arra a kérdésre, elmenjenek-e külföldre, az orvos komolyan töprengeni kezdett, mintha valóban nehéz kérdést kellene eldöntenie. A döntés végül is így szólt: utazzanak, de ne higgyenek a sarlatánoknak, s forduljanak mindenben őhozzá.
Amikor az orvos elment, mintha valami vidám dolog történt volna. Az anya, ahogy a lányához visszatért, földerült, s Kitty is úgy tett, mintha fölvidult volna. Mostanában gyakran kellett alakoskodnia - majdnemhogy mindig.
- Én igazán egészséges vagyok, maman. De ha utazni akar, menjünk - mondta, s mintha érdekelné az előtte álló út, az utazás előkészületeiről kezdett beszélni.
2
A doktor után nem sokkal megérkezett Dolly. A konzíliumnak, tudta, ezen a napon kell lennie, s noha nemrég kelt föl a gyermekágyból (a tél végén lánykája született), s neki magának is elég gondja-baja volt, otthagyta a csecsemőt és a beteg kislányát, s eljött, hogy Kitty sorsáról, amelynek most kellett eldőlnie, halljon valamit.
- No, mi az újság? - kérdezte, ahogy kalapját le sem téve a szalonba lépett. - Mindnyájan jókedvűek vagytok. Minden rendben, ugye?
Megpróbálták elmesélni, mit mondott a doktor, de kiderült, hogy bár a doktor igen összefüggően és sokáig beszélt, azt, amit mondott, sehogy sem lehetett továbbadni. A legérdekesebb az volt, hogy a külföldi út mellett döntöttek.
Dolly önkéntelenül fölsóhajtott. A legjobb barátnője, a húga elutazik. Pedig az ő élete nem volt vidám. Viszonya Sztyepan Arkagyiccsal a kibékülés után megalázóvá vált. A forrasztás, Anna munkája, nem bizonyult tartósnak; a családi egyetértés ugyanazon a ponton tört el. Nem volt különösebb baj, de Sztyepan Arkagyics szinte sohasem volt otthon, pénz szinte sohasem volt, a hűtlenség gyanúja állandóan gyötörte Dollyt, csakhogy most már elűzte, félt a féltékenység már megismert szenvedésétől. Az első roham, ahogy egyszer már átélte, nem ismétlődhetett meg; a hűtlenség felfedezése sem hatott volna rá úgy, mint első ízben. Az efféle fölfedezés már csak megszokott családi életét forgatta volna föl; hagyta hát, hogy csalják, megvetve az urát s magát még jobban ezért a gyöngeségért. A nagy család gondja is szakadatlanul gyötörte, majd a kisbaba táplálásával volt baj, majd a dada ment el, vagy mint most, az egyik gyerek betegedett meg.
- Hát a tieid? - kérdezte az anyja.
- Ó, maman, baj, épp elég bajotok van magatoknak is. Lily megbetegedett; félek, skarlát. Eljöttem, hogy hírt halljak; de ha Isten ments, csakugyan skarlát, nem mozdulhatok ki otthonról.
Az orvos távozása után az öreg herceg is kijött a szobájából. Odatartotta Dollynak az arcát, elbeszélgetett vele, aztán a feleségéhez fordult:
- Nos, mit határoztatok, utaztok? Hát velem mit kezdtek?
- Azt hiszem, jobb, ha te maradsz, Alekszandr - mondta a felesége.
- Ahogy tetszik.
- De maman, miért ne jöhetne papa is velünk? - kérdezte Kitty. - Vidámabban lennénk.
Az öreg herceg felállt, s megcirógatta Kitty haját. A lánya fölemelte az arcát, erőltetett mosollyal nézett az apjára. Kitty mindig úgy érezte, hogy az apja mindenkinél jobban megérti a családban, habár az apja keveset beszélt róla. Mint legkisebb, ő volt a kedvence, s a szeretete, úgy érezte, éleslátóvá tette. Ahogy tekintete merőn rászegezett, jóságos, kék szemével találkozott, úgy rémlett, az apja átlát rajta; látja mindazt a bajt, ami benne kavarog. Pirulva hajolt hozzá, a csókját várta; de az apja csak a haját simogatta meg.
- Ezek az ostoba chignon-ok!  - mondta. - Oda sem férhetsz az igazi lányodhoz, egy elpatkolt nő haját simogatod. No, Dolinyka - fordult az idősebb lányához -, a te piperkőcöd mit csinál?
- Megvan, papa - felelte Dolly, elértve, hogy az uráról van szó. - Folyton jár-kel, szinte nem is látom. - Nem állhatta meg, hogy gúnyos mosollyal ennyit hozzá ne tegyen.
- Nem utazott le még falura az erdejét eladni?
- Nem, egyre készülődik csak.
- No lám - mondta a herceg. - Akkor hát én is készülődjek? Ahogy parancsoljátok - fordult a feleségéhez, leülve. - Hallgass csak ide, Kátya - tette hozzá, a legkisebb lányához fordulva: - Egy szép napon, amikor fölébredsz, mondd ezt magadnak: hisz én egészséges és jókedvű vagyok; újra sétálgathatok a friss, kora reggeli fagyban a papával. No?
Amit az apja mondott, látszólag nagyon egyszerű volt, Kitty azonban zavarba jött tőle, s mint a tetten ért bűnös, elvesztette a fejét. “Igen, ő mindent tud, mindent ért, s ezzel csak azt adja tudtomra, hogy ha szégyenletes is, el kell a szégyent is viselnünk.” Képtelen volt összeszedni magát, hogy feleljen valamit. Belekezdett, de elsírta magát, és kiszaladt.
- Tessék, a te tréfáid - esett a hercegnő az urának. - Te mindig... - kezdte a korholást.
A herceg elég soká némán hallgatta a hercegnő szemrehányását, az arca azonban mindjobban elborult.
- Olyan szánni való szegényke, olyan szánni való, te meg nem érzed, hogy minden célzás fáj neki, arra, ami az oka volt. Ekkorát csalódni az emberekben! - mondta a hercegnő, s hangja változásából Dolly és a herceg is elértette, hogy Vronszkijról beszél. - Nem is értem, hogy nincs törvény az ilyen undok, nemtelen emberek ellen.
- Csak ezt ne hallanám! - mondta a herceg, a karosszékéből fölállva, komoran. Úgy tett, mint aki menni készül, de az ajtóban megállt. - Törvény, anya, az van, s ha már egyszer rákénysze-rítesz, hát megmondom neked, mindebben ki a bűnös: te és te, egyedül te. Törvény az ilyen uracsok ellen mindig volt és lesz. Ne volna csak az, aminek nem kellett volna lennie - öreg vagyok, hát én állítanám azt a ficsúrt a pisztolyom elé. Most persze gyógyítgatjátok, és ideszabadítjátok ezeket a sarlatánokat.
A hercegnek, úgy látszik, még sok mondanivalója volt; a hercegnő azonban alig hallotta meg ezt a hangot; ahogy komoly kérdéseknél lenni szokott, rögtön békülékeny és bűnbánó lett.
- Alexandre, Alexandre - suttogta odahúzódva, és elsírta magát.
Ahogy felsírt, a herceg elhallgatott.
- No, hagyjuk, hagyjuk! - lépett hozzá. - Nehéz neked is, tudom. Mit tegyünk? Nem olyan nagy a baj. Az Isten irgalmas... adj hálát... - mondta, s már maga sem tudta, mit mond. Vissza-adta a hercegnő nedves csókjait, amelyeket ott érzett a kezén, s kiment a szobából.
Anyai, családias ösztönével Dolly tüstént meglátta, már amikor a könnyező Kitty a szobából kiment, hogy itt asszonyi munkára van szükség, s föl is készült rá. Levetette a kalapját, s lelke ruhaujjait föltűrve, készült a beavatkozásra. Amikor az anyja az apjának esett, megpróbálta, amennyire a leányi tisztelet engedte, csillapítani. A herceg kitörése alatt hallgatott; az anyjáért szégyent, az apja iránt, gyorsan visszatérő jósága miatt, gyöngédséget érzett; hanem amikor az apja kiment, a fődologra szedte össze magát, arra, amire szükség volt: bemenni Kittyhez s megnyugtatni.
- Már rég akartam mondani, maman; tudja-e, hogy Levin, amikor utolszor volt itt, meg akarta Kittyt kérni? Sztyivának beszélt róla.
- No és? Nem értem.
- Lehetséges, hogy Kitty kikosarazta? Nem mondta?
- Nem, semmit sem mondott, sem róla, sem amarról. Túl büszke. De én tudom, hogy minden azért van.
- De tessék elképzelni, ha csakugyan kikosarazta! Pedig ha a másik nincs, nem ad kosarat, tudom. Az meg ilyen szörnyű mód rászedte!
A hercegnőnek rettenetes volt elgondolnia, mekkorát vétett a lányával szemben, ezért hát megharagudott.
- Eh, én már semmit sem értek az egészből. Manapság mindenki a maga esze szerint akar élni. Az anyjuknak nem mondanak semmit, aztán itt van.
- Maman, én bemegyek hozzá.
- Menj. Megtiltottam tán? - mondta az anyja.
3
Ahogy a Kitty csinos, rózsás, vieux saxe  babákkal díszített szobácskájába lépett, amely éppen olyan fiatalos, rózsás és vidám volt, amilyen még csak két hónappal ezelőtt Kitty is, Dollynak az jutott eszébe, hogyan rendezték be együtt a múlt évben ezt a szobácskát, milyen jókedvűen, milyen szeretettel. Elhűlt a szíve, amikor Kittyt az ajtó melletti alacsony széken, a szőnyeg sarkára meresztett, mozdulatlan szemmel megpillantotta. Kitty a nővérére nézett, s arcának hideg, kissé komor kifejezése nem változott meg.
- Én most elmegyek, és sokáig nem jöhetek el, és te sem jöhetsz hozzám - ült le Darja Alekszandrovna a húga mellé. - De szeretnék beszélni veled.
- Miről? - kérdezte gyorsan Kitty, s ijedten kapta föl a fejét.
- Mi másról, mint a bánatodról?
- Nincs bánatom.
- Ugyan, Kitty! Azt hiszed, nem tudom? Mindent tudok, s az egész dolog, hidd el, olyan jelentéktelen. Mindnyájan átestünk rajta.
Kitty hallgatott, az arca szigorú volt.
- Nem érdemli meg, hogy szenvedj miatta - folytatta Darja Alekszandrovna, egyenest a tárgyra térve.
- Igen, mert megvetett - mondta reszkető hangon Kitty. - Ne beszélj! Kérlek, ne beszélj erről!
- De ki mondta ezt neked? Senki. Meg vagyok győződve, hogy szerelmes volt beléd, s ma is az, de...
- Mindennél szörnyűbbek ezek a részvétnyilvánítások! - kiáltott föl Kitty haragra lobbanva. Megfordult a széken, elpirult, az ujjai gyorsan jártak; hol ezzel, hol azzal a kezével szoron¬gatta az öve csatját. Dolly ismerte már a húga szokását, ha megharagudott, így babrált mindig az ujjaival. A harag percében, tudta, képes volt megfeledkezni magáról, és sok fölösleges és bántó dolgot összehadart. Le akarta hát csillapítani, de késő volt már.
- Mit akarsz velem éreztetni, mit? - mondta Kitty sebesen. - Azt, hogy szerelmes voltam egy emberbe, aki nem akart tudni rólam, s hogy belehalok a szerelembe? S ezt a néném mondja, aki azt hiszi, hogy... hogy... részvéttel van irántam. Nem kérek ebből a részvétből és ebből a tettetésből.
- Kitty, nem vagy igazságos.
- Mit kínzol?
- Épp ellenkezőleg... Látom, hogy el vagy keseredve.
De Kitty hevességében nem hallgatott már rá.
- Nincs miért bánkódnom vagy vigasztalódnom. Elég büszke vagyok, s nem engedem meg magamnak, hogy olyan embert szeressek, aki nem szeret engem.
- De hát... nem is azt mondom. Csak azt kérdem, de az igazat mondd - szólt Darja Alekszandrovna a kezét megfogva -, Levin beszélt veled?
Levin nevének az említése mintha végső önuralmától is megfosztotta volna Kittyt. Fölugrott a székről, földhöz vágta a csatot, és hevesen hadonászott.
- Mi köze ehhez Levinnek? - mondta. - Nem értem, miért kell így kínoznod. Megmondtam s még egyszer mondom, hogy büszke vagyok, és soha, de soha meg nem teszem, amit te: hogy visszatérjek egy emberhez, aki megcsalt, aki más nőt szeret. Én ezt nem értem, nem értem. Te képes vagy rá, én nem.
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a nénjére nézett. Látva, hogy Dolly hallgat s szomorúan csüggeszti le a fejét, Kitty ahelyett, hogy mint szándéka volt, kiment volna a szobából, leült az ajtó mellé, zsebkendőjébe temette az arcát, s lehorgasztotta a fejét.
A hallgatás vagy két percig tarthatott. Dolly magára gondolt. Megaláztatása, melyet állandóan érzett, most, hogy a húga hányta a szemére, különös fájdalommal támadt föl benne. Nem várt ilyen kegyetlenséget tőle, s megharagudott. De hirtelen ruhasuhogást hallott, ugyanakkor türtőztetett és ki-kitörő zokogást, s alulról két kar ölelte át a nyakát. Kitty térdelt előtte.
- Dolinyka, én olyan, olyan boldogtalan vagyok - suttogta bűnbánóan.
S kedves, könnyborította arcát Darja Alekszandrovna ruhaaljába rejtette.
Mintha a könny lett volna a nélkülözhetetlen kenőcs, ami nélkül a két testvér közt a kölcsönös eszmecsere gépezete meg nem indulhatott - a sírás után a testvérek nem arról beszéltek, ami foglalkoztatta őket; de ha másról beszéltek is, megértették egymást. Kitty belátta, hogy a férje hűtlenségéről s a maga megaláztatásáról haragjában mondott szavak szíve mélyéig bántották szegény nénjét, de megbocsátott neki. Másrészről Dolly is megtudta, amit tudni akart; meggyőződött, hogy gyanúja helyes volt; Kitty gyógyíthatatlan bánata épp az, hogy Levin megkérte, ő visszautasította, Vronszkij pedig megcsalta, s hogy most már kész volna szeretni Levint, Vronszkijt meg gyűlölni. Kitty egy szót sem szólt erről, csak a lelkiállapotáról beszélt.
- Énnekem nincs semmiféle bánatom - mondta megnyugodva -, de meg tudod-e ezt érteni: minden olyan undok, ellenszenves és durva a szememben, elsősorban én magam. Nincs fogalmad, milyen undok gondolataim támadnak mindenről.
- Ugyan, milyen undok gondolataid lehetnek neked? - kérdezte Dolly elmosolyodva.
- A legeslegundokabbak, legdurvábbak: el sem mondhatom neked. Ez nem bánat vagy epekedés; sokkal rosszabb. Mintha mindaz, ami jó volt bennem, elrejtőzött volna, s csak a legundokabb maradna meg. Hogy mondjam el? - folytatta, látva nénje szemében a meghökke-nést. - Papa éppen az imént beszélni kezd hozzám... s nekem úgy rémlik, arra gondol, hogy férjhez kéne mennem. Mama bálba visz, énnekem úgy rémlik, csak azért visz, hogy minél előbb férjhez adjon, s megszabaduljon tőlem. Tudom, hogy nem igaz, de nem tudom ezeket a gondolatokat elkergetni. Az úgynevezett kérőket látni sem bírom. Mintha mértéket vennének rólam. Báli ruhában menni valahová régebben egyszerűen öröm volt számomra; élveztem magam ilyenkor, s most szégyellem, kényelmetlenül érzem magamat. Mit mondjak? Az orvos... Még... - Kitty elakadt. Azt akarta mondani, hogy amióta ez a változás végbement benne, Sztyepan Arkagyics is kiállhatatlanul kellemetlen neki; nem tud ránézni anélkül, hogy a legdurvább és legidétlenebb dolgokat ne gondolná.
- Igen, minden a legdurvább, legundokabb színben van előttem - folytatta. - Ez a betegségem. Lehet, hogy elmúlik.
- Ne gondolj rá.
- Nem tudok. Csak a gyerekek közt jó és nálad.
- Kár, hogy nálam most nem lehetsz.
- De, odamegyek. Volt vörhenyem, megkérem maman-t.
Kitty kitartott a szándéka mellett, átköltözött a nénjéhez, s az egész vörheny alatt, mely valóban kitört, a gyerekeket ápolta. A két testvér mind a hat gyereket szerencsésen áthúzta a betegségeken. Kitty egészségi állapota azonban nem javult, és Scserbackijék a nagyböjtben külföldre utaztak.
4
Pétervári magasabb társaság tulajdonképp egy van; abban mindenki ismeri egymást, járnak egymáshoz. De ennek a nagy körnek megvannak az alcsoportjai. Anna Arkagyevna Kareni¬ná-nak három különböző csoportban voltak barátai és szoros kapcsolatai. Az egyik férje hivata¬los, szolgálati köre volt: ez hivataltársaiból és alárendeltjeiből állt, társadalmi tekintetben a legkülönfélébb s legszeszélyesebb módon összefűzött és elválasztott emberek¬ből. Anna most már csak nehezen tudott arra a csaknem áhítatos tiszteletre visszaemlékezni, amellyel kezdetben ezek iránt az emberek iránt viseltetett. Most már mindnyájukat ismerte, ahogy csak egy vidéki városban ismerik egymást; tudta, kinek mi a szokása, gyengéje; kit hol szorít a cipő, ki milyen viszonyban van a központtal és a többiekkel, ki miért, kivel és miben ért vagy nem ért egyet. Ez a kör azonban férfias, politikai érdeklődésével Ligyija Ivanovna grófnő sugalmazása ellenére sem tudta soha érdekelni, s kerülte is.
A másik, Annához közel álló kör az volt, amelyen át Alekszej Alekszandrovics karriert csinált. Ennek a körnek Ligyija Ivanovna grófnő volt a központja. Ez az öreg, csúnya, erényes és istenfélő nők s az okos, tanult, becsvágyó férfiak csoportja volt. A társasághoz tartozó okos emberek egyike a “pétervári társaság lelkiismereté”-nek nevezte el. Alekszej Alekszandrovics nagyon sokra tartotta ezt a kört, s Anna, aki annyira értett hozzá, hogy mindenkivel össze-szokjék, pétervári élete első idejében ebben a körben is talált barátokat. Amióta Moszkvából visszatért, ezt a kört elviselhetetlennek találta. Úgy rémlett, hogy ő meg azok is, mind csak képmutatóskodnak, s úgy unta s olyan kényelmetlenül érezte magát ebben a társaságban, hogy Ligyija Ivanovna grófnőhöz is a lehető legritkábban járt el.
A harmadik kör végül, amelyben összeköttetései voltak, a tulajdonképpeni nagyvilág, a bálok, ebédek, ragyogó toalettek világa, az, amely egyik kezével az udvarba kapaszkodik, nehogy a félvilágba csússzék, melyről e kör tagjai azt hitték, megvetik, holott ízlésük nemcsak hogy hasonló volt, de egy és ugyanaz. Ezzel a körrel Betsy Tverszkaja hercegnőn át tartották a kapcsolatot, aki unokatestvérének volt a felesége, évi százhúszezer rubel jövedelme volt, s Annát attól fogva, hogy a társaságban feltűnt, rendkívül megszerette, udvarolt neki, a körébe vonta, Ligyija Ivanovna grófnő körét pedig kinevette.
- Ha öreg és csúnya leszek, én is úgy fogok viselkedni - mondta Betsy -, de magának, fiatal, csinos asszonynak korai még szegényházba vonulni.
Anna az első időben, amennyire csak tehette, elkerülte Tverszkaja hercegnő világát; tehetségén felüli költekezést is követelt, de meg az első kört többre becsülte; moszkvai útja után azonban fordulat következett be. Erkölcsös barátait kerülte, s a nagyvilágba járt. Itt találkozott Vronszkijjal, s találkozásaik nyugtalanító örömet szereztek neki. Különösen gyakran találkozott vele Betsynél, aki született Vronszkaja volt, Vronszkij unokatestvére. Vronszkij ott volt mindenütt, ahol Annával találkozhatott, s beszélt neki, amikor csak módja volt rá, a szerelméről. Anna nem biztatta erre, de valahányszor együtt volt vele, lelkében ugyanaz az elevenség gyúlt fel, mint aznap, a vonatban, amikor váratlanul megpillantotta, s maga is érezte, hogy ha látja, szemében öröm ragyog föl, ajka mosolyra húzódik, s öröme kitörését nem tudja elnyomni.
Az első időben Anna őszintén hitte, hogy neheztel rá, amiért üldözni meri; de nemsokára az után, hogy Moszkvából visszatért, egy estélyre volt híva, ahol azt hitte, Vronszkij is ott lesz, és nem volt ott, s ő a rácsapó szomorúságból világosan megértette, hogy csalja magát; ez az üldözés nemcsak nem kellemetlen neki, de életének ez minden értelme.
A híres énekesnő másodszor lépett föl, s az egész előkelő világ ott volt a színházban. Ahogy első sorbeli székéből az unokanővérét meglátta, Vronszkij a szünetet be sem várva, fölment hozzá a páholyba.
- Miért nem jött el ebédre? - mondta neki a hercegnő. - Bámulom a szerelmeseknek ezt az éleslátását - tette hozzá mosolyogva, úgy, hogy csak Vronszkij hallhatta: - Nem volt ott. De jöjjön el opera után.
Vronszkij kérdően nézett rá. Betsy lehajtotta a fejét. Vronszkij egy mosollyal mondott neki köszönetet, s melléje ült.
- Hogy emlékszem a gúnyolódásaira! - folytatta Betsy hercegnő, aki különös gyönyörűséggel követte ennek a szenvedélynek a fejlődését. - Hova lett mindez? Meg van fogva, kedvesem.
- Nem is kívánok mást, mint hogy meg legyek fogva - felelte Vronszkij nyugodt, jóindulatú mosolyával. - Ha panaszkodom, hát csak arra, hogy őszintén szólva nagyon kevéssé vagyok megfogva. Kezdem elveszteni a reményemet.
- Milyen reménye lehet egyáltalán? - kérdezte Betsy, a barátnőjéért megbántódva. - Entendons nous  - de a szemébe szökő tűz azt mutatta, nagyon is jól tudja, éppúgy, mint Vronszkij, milyen reménye lehet.
- Semmiféle - nevetett Vronszkij, sűrű fogait villantva. - Szabad? - tette hozzá, s Betsy kezéből a látcsövet kivéve, meztelen válla fölött a szemben levő páholysort kezdte nézegetni. - Attól tartok, nevetségessé válok.
Nagyon jól tudta, hogy Betsy és a többi társaságbeli ember szemében nem kell félnie, nem válhat nevetségessé. Nevetségessé ezeknek az embereknek a szemében, nagyon jól tudta, csak akkor válhat, ha lányba vagy szabad asszonyba lesz reménytelenül szerelmes. Aki férjes asszonyhoz szegődik, s az életét teszi rá, hogy törik-szakad, házasságtörésre csábítsa, annak a szerepében van valami szép, fenséges, és nem is lehet soha nevetséges; az ő bajusza alatt is büszke, vidám mosoly játszott hát, ahogy a távcsövet leeresztve a hercegnőre nézett.
- De hát miért nem jött el az ebédre? - kérdezte a hercegnő, s gyönyörködve nézett végig a férfin.
- Ezt el kell mondanom. El voltam foglalva. Hogy mivel? Százat, ezret egy ellen, nem találja el. Egy férjet békítgettem a felesége megsértőjével. De komolyan!
- No és kibékítette?
- Majdnem.
- Ezt muszáj elmesélnie - mondta Betsy fölállva. - Jöjjön föl a következő felvonásközben.
- Lehetetlen. A Francia Színházba megyek.
- Nilsson kedvéért? - kérdezte elszörnyedve Betsy, aki a világ minden kincséért sem tett volna különbséget Nilsson s egy kóristalány közt.
- Mit tegyek? Ott van találkám; még mindig ebben a békéltetési ügyben.
- Boldogok a békéltetők, mert ők üdvözülnek - mondta Betsy, emlékezve, hogy valami hasonlót hallott valakitől. - No, akkor üljön le hát, s mondja el, mi az.
S visszaült a helyére.
5
- Egy kicsit illetlen, de olyan bájos, hogy nagyon nagy kedvem van elmondani - szólt Vronszkij, nevető szemmel pillantva rá. - Nem mondok neveket.
- De én majd kitalálom; annál érdekesebb.
- Hallgassa hát: két vidám fiatalember megy az utcán.
- Ezredének a tisztjei, természetesen.
- Nem mondom, hogy tisztek; egyszerűen két jól bereggelizett fiatalember.
- Fordítsuk le így: becsípett.
- Lehet. Ebédre mennek az egyik cimborájukhoz, a legvidámabb lelkiállapotban. Egyszer csak azt látják, hogy egy csinos kis asszonyka kerüli el őket bérkocsin; visszanéz, őnekik legalább úgy tetszik, int s rájuk nevet. Ők persze utána. Lélekszakadva rohannak. Nagy csodálkozá-sukra a szépség ott áll meg, annak a háznak a bejáratánál, amelybe ők is igyekeznek. A szépség fölfut a legfelső emeletre. A rövid fátyol alatt csak ajka pirosságát látják, s ahogy a szoknyáját megemeli, a gyönyörű pici lábát.
- Annyi érzéssel meséli, mintha maga lett volna az egyik.
- Mit is mondott az imént? Nos, a fiatalemberek fölmennek a cimborájukhoz, aki búcsúebédre hívta őket. Ott iszogatnak egy kicsit, többet is talán a kelleténél; ahogy az már búcsúebédeken szokás. Ebédnél kérdezősködni kezdenek, ki lakik fölöttük a házban. Senki sem tudja. A gazda inasa arra a kérdésre, laknak-e odafenn mamzelek, azt feleli, nem is egy. Ebéd után a fiatalemberek a házigazda dolgozószobájába mennek, levelet írnak az ismeretlennek. Szenvedélyes levelet, vallomást; a levelet maguk viszik föl, hogy ami a levélben nem volna egészen világos, elmagyarázzák.
- Mit mesél nekem ilyen undokságokat? Nos?
- Csöngetnek. Kijön a szobalány, átadják neki a levelet; annyira szerelmesek, erősködnek, mindketten, hogy itt halnak meg tüstént az ajtóban. Az elképedt szobalány tárgyalásba ereszkedik velük. Egyszer csak megjelenik egy úr, kolbászforma pofaszakállal, vörös, mint a rák, s kijelenti, hogy a feleségén kívül nem lakik senki a házban, s kikergeti őket.
- Honnan tudja, hogy a pofaszakálla, amint mondja, kolbászforma?
- Csak hallgassa meg. Most voltam békíteni őket.
- No és?
- Ez a legérdekesebb. Kiderül, hogy boldog párral van dolgunk, címzetes tanácsos és címzetes tanácsosné. A címzetes tanácsos panaszt emel, s én békéltető leszek, de még milyen! Biztosíthatom, Talleyrand hozzám képest egy senki.
- Mi volt a bonyodalom?
- Hallgassa csak meg. Mi bocsánatot kérünk, ahogy illik: “Kétségbe vagyunk esve, elnézést kérünk a szerencsétlen félreértés miatt.” A címzetes tanácsos a kolbászforma pofaszakállával felenged, de ő is kifejezést akar adni az érzelmeinek, s ahányszor csak rákezd, nekitüzesedik, gorombaságokat kezd mondani, s nekem egész diplomáciai képességemet mozgósítanom kell. “Egyetértek önnel, hogy eljárásuk nem volt szép, de vegye figyelembe, kérem, a félreértést és ifjúságukat. A fiatalemberek épp akkor reggeliztek. Megért engem? Teljes lelkükből meg-bánták, és bocsánatot kérnek bűnükért.” A címzetes tanácsos megint puhul: “Én egyetértek önnel, gróf, s kész vagyok megbocsátani, de belátja, hogy a feleségem, az én feleségem, egy tisztességes asszony, nem tudom, miféle fickók üldözésének, durvaságának és arcátlanságának volt kitéve. A gazfic...” A fickók persze ott vannak - érti -, s nekem ki kell békítenem őket. Megint mozgásba hozom diplomáciai tehetségemet, s amikor az egész ügy megint lezáródna, az én címzetes tanácsosom megint dühbe jön, kivörösödik, két kolbász-szakálla föláll, s én megint nyakig vagyok a diplomáciai finomságokban.
- Ah, ezt el kell mondanom magának is - fordult Betsy mosolyogva a páholyba lépő hölgyhöz. - Úgy megnevettetett.
- Nos, bonne chance  - tette hozzá, a legyező tartásában szabadon maradt ujját Vronszkijnak nyújtva s fölcsúszott vállpántját egy vállrándítással lerázva, hogy amikor a gázlángok s a rászegezett szemek elé kerül, ahogy illik, teljesen meztelen legyen.
Vronszkij elment a Francia Színházba, ahol valóban találkoznia kellett az ezredparancsnoká¬val, aki a színház egyetlen előadását sem engedte el, hogy a békéltetésről, amely már harmadnapja foglalkoztatta s szórakoztatta, beszámoljon neki. A dologba Petrickij volt belekeverve, akit szeretett, s egy másik derék, nemrég odakerült pompás fiú s kitűnő barát, a fiatal Kedrov herceg. De legfőképpen az ezred érdekei.
Mind a ketten Vronszkij századában szolgáltak. Az ezredest fölkereste egy tisztviselő, Venden címzetes tanácsos, s panaszt emelt a tisztek ellen, akik megsértették a feleségét. Ahogy Venden elbeszélte, fiatal felesége - fél éve házasodtak össze - az anyjával templomban volt. Hirtelen rosszul lett - mostani állapotával ez vele jár -, nem bírta tovább az állást, s az első útjába akadó bérkocsin hazahajtatott. Ekkor vették üldözőbe a tisztek, ő megrémült, s még rosszabbul lett, ahogy fölrohant a lépcsőn a lakásba. Maga Venden, ahogy a törvényszékről hazajött, csöngetést hallott, s valami hangokat; kiment, részeg tiszteket látott, akik levelet hoztak, s kituszkolta őket. Most szigorú büntetést kér.
- Nem, akármit beszéltek - mondta az ezredparancsnok, Vronszkijt magához híva -, Petrickij lehetetlenné teszi magát. Nem múlik el hét botrány nélkül. Ez a tisztviselő nem hagyja annyiban, továbbmegy.
Vronszkij látta az ügy kényes voltát, hogy párbajról szó sem lehet, s mindent meg kell tenni, hogy ezt a címzetes tanácsost megbékítsék, s az ügyet elsimítsák. Az ezredparancsnok épp azért hívatta magához Vronszkijt, mert nemes gondolkodású, okos embernek ismerte, s ami fő, olyannak, aki szívén hordja az ezred becsületét. Megbeszélték a dolgot, s azt határozták, hogy Petrickijnek és Kedrovnak el kell menniük Vronszkijjal a címzetes tanácsoshoz, bocsánatot kérni. Az ezredparancsnok, de maga Vronszkij is tudta, hogy Vronszkij neve s a szárnysegédi vállpánt puhító hatással lesz a címzetes tanácsosra. S ez a két tényező részben csakugyan hatásosnak bizonyult, a békítés eredménye azonban még mindig kétes maradt, amint azt Vronszkij elmesélte.
Ahogy a Francia Színházba ért, Vronszkij félrevonult az ezredparancsnokkal a foyer-ba, s beszámolt vállalkozása sikeréről, illetőleg kudarcáról. Mindent megfontolva, az ezredparancs-nok úgy döntött, hogy nem csinál ügyet a dologból; utána azonban a maga gyönyörűségére a találkozás részleteiről kezdte Vronszkijt kérdezgetni, s amikor Vronszkij elbeszéléséből meg-hallotta, hogy az elcsendesedett címzetes tanácsos hogy lobbant föl megint, amint a dolog részletei eszébe jutottak, Vronszkij pedig a békítés utolsó félszavai körül lavírozva, hogy húzódott vissza s tolta Petrickijt maga elé, jó darabig nem tudta a nevetést abbahagyni.
- Csúnya történet, de roppant mulatságos. Csak nem verekedhetik meg Kedrov ezzel az urasággal! Olyan rettenetes dühbe jött? - kérdezte nevetve. - Hanem hogy milyen jó volt ma Claire! Csuda! - mondta az új francia színésznőre. - Ahányszor látja az ember, mindig más. Erre csak franciák képesek.
6
Betsy hercegnő nem várta be az utolsó felvonás végét; eltávozott a színházból. Annyi ideje volt csak, hogy az öltözőjébe menjen, hosszú, sápadt arcát berizsporozza s letörölje, rendbe szedje a haját, a teát a nagy szalonba rendelje; máris egymás után érkeztek Bolsaja Morszkaja-i hatalmas háza elé a fogatok. A vendégek kiléptek a széles feljáróra; a testes kapus, aki az üvegajtó mögött délelőttönként az arra menők épülésére újságot olvasott, nesztelen nyitogatta a hatalmas ajtót, s engedte be maga mellett az érkezőket.
A fölfrissített frizurájú és fölfrissített arcú háziasszony az egyik ajtón, a vendégek a másikon csaknem egyidőben léptek a sötét falú, bolyhos szőnyegű nagyszalonba, ahol a ragyogó gyertyafényben úszó asztal a terítő fehér, a szamovár ezüst s a teáskészlet áttetsző porcelán fényében szikrázott.
A háziasszony a szamovárhoz ült, s levetette a kesztyűjét. A vendégek az észrevétlenül bekapcsolódó lakájok segítségével addig rendezgették a székeket, mígnem két részre oszlott a társaság: a szamovárnál a háziasszony, a szalon ellenkező végén egy követ felesége, egy fekete bársonyruhás, feltűnő fekete szemöldökű szépség körül. A társalgás, mint az első percekben általában, mind a két központban ingadozott; találkozás, üdvözlés, a tea kínálása szakította félbe; kereste szinte, min állapodjék meg.
- Színésznő létére szokatlanul jól mozgott. Látszik, hogy Kaulbachot tanulmányozta  - mondta a nagykövetné körében egy diplomata. - Észrevették, hogy esett el?
- Jaj, kérem, ne beszéljünk erről a Nilssonról! Róla semmi újat sem lehet már mondani - szólt rá egy kövér, piros arcú, szemöldöktelen és chignon nélküli szőke hölgy, régi selyemruhában. Az egyszerűségéről, goromba modoráról híres Mjagkaja hercegnő volt, akit nem is hívtak másképp, csak enfant terrible-nek.  Mjagkaja hercegnő a két kör közt középütt ült, ide is, oda is fülelt, hol az egyik, hol a másik társalgásba elegyedett bele. - Ma már hárman mondták nekem ugyanezt Kaulbachról, mintha csak összebeszéltek volna. Ez a mondás, nem tudom, miért, nagyon megtetszett nekik.
Ez a megjegyzés elakasztotta a társalgást; új témát kellett kitalálni.
- Meséljen nekünk valami mulatságosat, de ne gonoszkodjék - fordult a követ felesége, a választékos társalgás, az úgynevezett, small-talk nagymestere a diplomatához, aki maga sem tudta, mihez fogjon.
- Ez, azt mondják, igen nehéz, hisz csak a rossz mulatságos - kezdte mosolyogva. - De megpróbálom. Adjanak témát. Minden a témán múlik. Ha a téma megvan, kihímezni már könnyű. Gyakran eszembe jut, hogy a múlt század nagy társalgói bajban lennének most, ha okosan akarnának beszélni. Ami okos, mind olyan unalmas.
- Régi dolog - szakította félbe mosolyogva a követ felesége.
A beszélgetés kedvesen kezdődött, de éppen mert túlságosan is kedves volt, megint elakadt.
A biztos, mindig eredményes szerhez kellett folyamodni: megszólni az embereket.
- Nem találják, hogy Tuskevicsben van valami XV. Lajosból? - mondta a diplomata, s szemével az asztalnál álló szép, szőke fiatalemberre mutatott.
- De igen! Ugyanaz a stílus, mint a szaloné. Azért is jár ide olyan sűrűn.
Ez a beszélgetés tartotta magát; hisz célzások útján épp arról beszéltek, amiről itt nem lehetett beszélni, azaz Tuskevics és a háziasszony viszonyáról.
A szamovár és a háziasszony körül, ahol a beszélgetés egy ideig szintén a három kikerülhetet-len téma: a legutóbbi társasági hírek, a színház s felebarátaink megítélése közt ingadozott, szintén az utolsó témánál állapodtak meg.
- Hallották, hogy Maltyiscseva is - nem a leány, az anyja - diable rose  kosztümöt varrat magának?
- Nem lehet. Nahát, ez gyönyörű lesz.
- Csodálkozom, hogy okos asszony létére - mert hisz nem buta - nem látja, hogy nevetséges.
Mindenkinek volt szava a szerencsétlen Maltyiscseva elítélésére és kigúnyolására, s a beszélgetés jókedvűen ropogott, mint a meggyűlt máglya.
Betsy hercegnő férje, egy kedélyes, kövér ember, szenvedélyes metszetgyűjtő, meghallva, hogy a feleségénél vendégek vannak, mielőtt elment volna a klubjába, benézett a szalonba. A puha szőnyegen nesztelenül Mjagkaja hercegnőhöz lépett.
- Hogy tetszett Nilsson? - kérdezte.
- Hogy lehet így idelopakodni? Úgy megijesztett! Ne beszéljen velem, kérem, operákról, hisz nem ért semmit a zenéhez. Okosabb, ha én ereszkedem le magához, s a majolikáiról meg a metszeteiről beszélek. No, miféle kincseket vásárolt megint össze mostanában a zsibvásáron?
- Akarja, hogy megmutassam? De hisz nem ért hozzá.
- Mutassa csak. Kitanultam ezeknél a hogy is hívják... bankáréknál. Gyönyörű metszeteik vannak. Megmutatták nekünk.
- Hogyan, voltak Schützburgéknál? - kérdezte a háziasszony a szamovár mellől.
- Voltunk, ma chere. Meghívtak az urammal ebédre, s elmondták, hogy a mártás azon az ebéden ezer rubelükbe került - mondta Mjagkaja hercegnő jó hangosan, érezve, hogy min¬denki őt hallgatja. - Mégpedig nagyon undorító mártás, olyan zöldes. Vissza kellett adnom a meghívást; csináltattam egy nyolcvanöt kopejkás mártást, mindenkinek nagyon ízlett. Nem tudok ezerrubeles szószokat csináltatni.
- Páratlan teremtés! - mondta a háziasszony.
- Csodálatos! - mondta valaki.
A hatás, amit Mjagkaja hercegnő szavai keltettek, mindig páratlan volt; a hatás titka pedig az, hogy ha nem is mindig olyan talpraesetten, mint most, de mindig egyszerű dolgokat mondott, amiknek értelmük volt. Abban a társaságban, ahol élt, az efféle beszéd éles elméjű tréfaként hatott. Mjagkaja hercegnő nem értette, miért hat így, de tudta, hogy így hat, s kihasználta.
Amíg Mjagkaja hercegnő beszélt, mindenki őt hallgatta, úgyhogy a követ felesége körül a társalgás elakadt: a háziasszony, aki az egész társaságot egybe akarta vonni, a követ feleségéhez fordult:
- Csakugyan nem kér teát? Jöjjenek át hozzánk.
- Nem, nagyon jól megvagyunk itt - felelte mosolyogva a követné, s folytatta a megkezdett beszélgetést.
A társalgás igen kellemes volt, Kareninékat szólták, az asszonyt és az urát.
- Anna nagyon megváltozott a moszkvai útja óta. Van benne valami különös - mondta a barátnője.
- A változás lényege, hogy magával hozta Alekszej Vronszkij árnyékát - mondta a követ felesége.
- Hát aztán! Van Grimmnek egy meséje:  az árnyék nélküli ember; egy ember, akit meg-fosztottak az árnyékától. Ez a büntetése valamiért. Sohasem tudtam megérteni, mi ebben a büntetés. Egy asszony azonban rosszul érezheti magát árnyék nélkül.
- Csakhogy az árnyékkal bíró nők rendesen rosszul végzik - mondta Anna barátnője.
- Ne jártassa a száját, kedvesem - szólt közbe hirtelen Mjagkaja hercegnő, meghallva ezt a beszédet. - Karenina nagyszerű asszony. Az urát nem szeretem, de őt nagyon.
- Miért nem szereti az urát? Olyan kiváló ember - mondta a követné. - A férjem azt mondja, kevés ilyen államférfi van Európában.
- Az én férjem is ezt mondja, de én nem hiszem - szólt Mjagkaja hercegnő. - Ha a férjeink nem beszélnének, meglátnánk, mi micsoda. Alekszej Alekszandrovics szerintem egyszerűen ostoba. Suttogva mondom csak. Ugye, hogy egyszeriben minden világos lett? Régebben, amikor azt kívánták, hogy okosnak tartsam, folyton kerestem az eszét, s minthogy nem talál¬tam, azt hittem, én vagyok ostoba. Mihelyt egyszer kimondtam, hogy ő az ostoba - suttogva persze -, egyszerre minden világos lett. Igaz?
- Milyen gonosz ma.
- Egyáltalán nem. Nem maradt más menekvésem. Kettőnk közül az egyik ostoba. S az ember magáról, tudják, mégsem ismerhet el ilyet.
- Senki sincs megelégedve a vagyonával, mindenki elégedett az eszével - idézte a diplomata a francia verset.
- Pontosan így van - fordult feléje gyorsan Mjagkaja hercegnő. - Annát azonban nem hagyom. Olyan kedves, derék teremtés. Mit tegyen, ha mindenki beleszeret, s árnyékként jár mögötte?
- Én nem is akarom elítélni - mentegette magát Anna barátnője.
- Ha miutánunk nem szegődik árnyék, nem jelenti azt, hogy jogunk van megszólni.
S miután Anna barátnőjét annak rendje-módja szerint elintézte, Mjagkaja hercegnő fölállt, s a követ feleségével együtt ahhoz az asztalhoz ült, ahol a társalgás épp az porosz királyról folyt.
- Kit szapultok ott? - kérdezte Betsy.
- Kareninékat. A hercegnő Alekszej Alekszandrovicsról adott jellemrajzot - ült a követ felesége mosolyogva az asztalhoz.
- Kár, hogy nem hallottuk - mondta a háziasszony az ajtóra nézve. - No, itt van végre - fordult mosolyogva a belépő Vronszkijhoz.
Vronszkij nemcsak hogy mindnyájuknak ismerőse volt, de az itt levőkkel naponta találkozott; épp ezért azzal a nyugodt fesztelenséggel lépett be, amellyel olyanokhoz lép az ember, akiket csak az imént hagyott ott.
- Hogy honnan? - felelte a követné kérdésére. - Mit tegyek, be kell vallanom, a Bouffból.  Úgy tetszik, századszor már s mindig új gyönyörűséggel. Nagyszerű! Tudom, hogy szégyellni kell, de az operában alszom, a Bouffban meg az utolsó percig ott ülök s szórakozom. Ma...
Egy francia színésznő neve jött a szájára, s el akart mesélni róla valamit, de a követ felesége tréfás iszonyattal szakította félbe:
- Ne beszéljen, kérem, arról a borzalomról.
- No jó, nem beszélek, annál inkább, mert ezt a borzalmat mindenki ismeri.
- És mind el is járnának oda, ha ez is olyan divatos lenne, mint az opera - kapta el Mjagkaja hercegnő a szót.
7
A bejárat felől léptek hallatszottak. Betsy hercegnő, tudva, hogy Karenina az, Vronszkijra pillantott. Vronszkij az ajtóra nézett, s arca különös, új kifejezést vett föl. Örömmel és merően, de egyszersmind félénken nézett a bejövőre, s lassan fölemelkedett. A szalonba Anna lépett be. Mint mindig, rendkívül egyenesen tartotta magát; gyors, határozott és könnyed járásával, mely annyira különbözött más nagyvilági asszonyok járásától, anélkül, hogy tekin¬tete irányán változtatott volna, megtette azt a néhány lépést, ami a háziasszonytól elválasz¬totta, kezet fogott vele, rámosolygott, s ugyanezzel a mosollyal Vronszkijra is rápillantott. Vronszkij mélyen meghajolt, s széket tolt alá.
Anna csak egy fejbólintással felelt; elpirult és elkomorodott, ismerőseinek gyorsan bólintott, s a felé nyújtott kezeket megszorítva, tüstént a háziasszonyhoz fordult:
- Ligyija grófnőnél voltam; korábban akartam jönni, de elüldögéltem az időt. Sir John volt nála. Nagyon érdekes ember.
- Á, az a hittérítő?
- Az; érdekes dolgokat mesélt az indiai életről.
A beszéd, melyet Anna érkezése megszakított, mint a felélesztett lámpaláng, ismét megélén-kült.
- Sir John! Igen, Sir John. Találkoztam vele. Nagyon jól beszél. Vlaszjeva egész beleszeretett.
- Igaz, hogy a kisebbik Vlaszjeva Topovhoz megy?
- Igen, azt mondják, eldöntött dolog.
- Csodálkozom a szülőkön. Úgy mondják, szerelmi házasság.
- Szerelem? Milyen özönvíz előtti fogalom! Ki beszél ma már szerelemről? - mondta a követ felesége.
- Mit tegyünk? Ez a régi, ostoba divat sehogy sem akar kipusztulni - szólt Vronszkij.
- Annál rosszabb azoknak, akik ehhez a divathoz ragaszkodnak. Csak az észházasságok közt ismerek boldogat.
- Igen, csakhogy az észházasságok boldogsága gyakran épp attól foszlik szét por gyanánt - szólt Vronszkij -, hogy megjelenik a szenvedély, melyet nem ismertek el.
- Csakhogy észházasságnak épp azt nevezzük, amelyiknél mind a két fél kitombolta már magát. Olyan az, mint a vörheny, át kell esni rajta.
- Ahhoz meg kellene tanulni, hogy mint a himlővel, a szerelmi szenvedéllyel is meg tudják fertőzni az embereket.
- Én fiatal koromban egy sekrestyésbe voltam szerelmes - mondta Mjagkaja hercegnő. - Nem tudom, hogy használt-e valamit.
- De tréfán kívül - szólt Betsy hercegnő -, az embernek, hogy a szerelmet megismerhesse, én azt hiszem, előbb tévednie kell, s utána a jó útra térni!
- Ha mindjárt a házasság után is? - kérdezte tréfálkozva a követ felesége.
- A megbánás sosem késő - sütötte el a diplomata az angol közmondást.
- Ahogy mondja - kapta el Betsy -, tévedni kell, és a jó útra térni. Mi a véleménye? - fordult Annához, aki ajkán alig észrevehető, kemény mosollyal hallgatta ezt a beszélgetést.
- Én azt gondolom - mondta Anna, a lehúzott kesztyűjével játszva -, hogyha ahány fej, annyi ész, akkor ahány szív, annyiféle szerelem is.
Vronszkij Annára nézett, s szorongó szívvel várta, mit mond. Amikor Anna elhallgatott, Vronszkij, mint valami veszedelem után, fölsóhajtott.
Anna hirtelen odafordult hozzá:
- Levelet kaptam Moszkvából. Azt írják, hogy Kitty Scserbackaja nagybeteg.
- Igazán? - mondta Vronszkij elkomorodva.
Anna szigorúan nézett rá.
- Nem érdekli?
- Ellenkezőleg, nagyon. Mit írnak tulajdonképpen - kérdezte -, ha szabad tudnom?
Anna fölállt, és Betsyhez ment.
- Kérek egy csésze teát - mondta, s a széke mellé állt.
Mialatt Betsy a teát töltötte, Vronszkij Annához lépett.
- Mit írnak hát?
- Gyakran elgondolkozom rajta, hogy a férfiak, bár folyton emlegetik, nem tudják, mi az a nemtelen viselkedés - mondta Anna anélkül, hogy felelt volna. - Rég meg akartam mondani magának - tette hozzá, s néhány lépést téve, egy sarokasztal mellé ült, mely albumokkal volt telerakva.
- Nem egészen értem, mit jelentenek a szavai - mondta Vronszkij a csészéjét odanyújtva.
Anna a díványra pillantott, maga mellé. Vronszkij azonnal odaült.
- Igen, meg akartam mondani - szólt, rá se nézve. - Csúnyán viselkedett, csúnyán, nagyon csúnyán.
- Azt hiszi, nem tudom, hogy csúnyán viselkedtem? De ki az oka, hogy így viselkedtem?
- Miért mondja ezt nekem? - nézett rá Anna szigorúan.
- Tudja, hogy miért - felelte Vronszkij merészen és örömmel, a tekintetét elkapva s nem eresztve el.
Nem ő jött zavarba, hanem Anna.
- Ez azt mutatja csak, hogy nincs szíve - mondta. De a tekintete azt mondta, tudja, hogy van, s épp ettől fél.
- Az, amiről az imént beszélt, tévedés volt, nem szerelem.
- Nem emlékszik? Megtiltom, hogy ezt a szót, ezt az undok szót kimondja - szólt Anna megrebbenve, de már érezte is, hogy ezzel az egy szóval: “megtiltom”, bizonyos jogot formál rá, s ezzel arra ösztökéli, hogy a szerelméről beszéljen. - Már rég akartam mondani - folytatta elszántan a szemébe nézve, s arcán égő pír lobogott föl -, s most épp azért jöttem ide, mert tudtam, hogy itt találom. Azért jöttem, hogy megmondjam, ennek véget kell vetnünk. Én soha senki előtt nem pirultam, s maga arra visz, hogy bűnösnek érezzem magam valamiben.
Vronszkij ránézett, s meg volt lepve arca új, átszellemült szépségétől.
- Mit akar tőlem? - kérdezte egyszerűen és komolyan.
- Azt akarom, hogy menjen el Moszkvába, és kérjen Kittytől bocsánatot.
- Ezt maga nem akarja - mondta Vronszkij.
Látta, hogy Anna azt mondja, amire rákényszeríti magát, s nem amit kíván.
- Ha, amint mondja, szeret - suttogta -, tegye meg, hogy nyugodt lehessek.
Vronszkij arca fölsugárzott.
- Mintha nem tudná, hogy maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek, és nem adhatok; magamat, a szerelmemet... igen. Nem tudok külön gondolni magára s magamra. Maga és én, egy nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom... és lehetségesnek a boldogságot; milyen boldogságot!... Vagy lehetetlen talán? - tette hozzá az ajkával csak; Anna azonban meghallotta.
Minden erejét megfeszítette, hogy azt mondja, amit kell, ehelyett csak a tekintete állt meg rajta, telve szerelemmel - s nem felelt semmit sem.
“Megvan hát - gondolta Vronszkij elragadtatással. - Amikor már kétségbeestem, amikor úgy látszott már, hogy nem érem el, íme, megvan. Szeret. Beismeri.”
- Akkor hát tegye meg, ne mondja ki többé azt a szót, s jó barátok leszünk - mondta Anna, a tekintete azonban egészen mást beszélt.
- Barátok mi nem leszünk, ezt maga is tudja. De a legboldogabbak vagy legboldogtalanabbak az emberek közt: ez magától függ.
Anna mondani akart valamit, de Vronszkij félbeszakította:
- Hisz én csak egyet kérek, jogot a reményre, hogy gyötrődhessek, mint most; de ha ez is lehetetlen, parancsolja meg, hogy eltűnjek, s én eltűnök. Ha a jelenlétem terhes, nem lát többé.
- Én nem akarom elkergetni.
- Csak ne változtasson semmin. Maradjon minden, ahogy van - mondta Vronszkij remegő hangon. - Itt a férje.
Valóban, ebben a percben Alekszej Alekszandrovics lépett be nyugodt, esetlen járásával a szalonba.
Egy pillantást vetett Vronszkijra és a feleségére, a háziasszonyhoz ment, leült egy csésze tea mellé, s lassú, tisztán hallható hangján, szokott tréfás modorában, valamin csúfolódva, beszélgetni kezdett.
- Az ön Rambouillet-ja megint teljes  - mondta a társaságon végignézve -, gráciák és múzsák.
De Betsy hercegnő nem szívelhette az ő, ahogy nevezte, sneering  modorát, s mint okos házi-asszony, rögtön belevonta egy komoly társalgásba az általános hadkötelezettségről. Alekszej Alekszandrovicsot a beszélgetés azonnal elkapta, s most már komolyan kezdte védelmezni az új rendeletet Betsy hercegnő ellen, aki megtámadta.
Vronszkij és Anna ott maradtak a kisasztalnál.
- Kezd a dolog illetlenné válni - suttogta egy hölgy, a szemével Vronszkijra, Kareninára s a férjére mutatva.
- Mit mondtam? - felelte Anna barátnője.
De nemcsak ezek a hölgyek, a szalonban levők majd mind, még Mjagkaja hercegnő s maga Betsy is többször odapillantottak a félrehúzódó párra, mintha zavarta volna őket a dolog. Egyedül Alekszej Alekszandrovics nem pillantott egyetlenegyszer sem abba az irányba; az ő figyelmét semmi sem vonta el a megkezdett érdekes beszélgetéstől.
Észrevéve az általános kellemetlen benyomást, Betsy hercegnő más hallgatót ültetett Alekszej Alekszandrovics mellé, maga pedig Annához lépett.
- Mindig csodálkozom, hogy az ura milyen világosan és pontosan fejezi ki magát - mondta. - Amikor beszél, a legelvontabb fogalmak is érthetővé válnak a számomra.
- Ó, igen - mondta Anna a boldogság sugárzó mosolyával, bár egy szót sem értett abból, amit Betsy mondott neki. Átment a nagy asztalhoz, s a közös társalgásba vegyült.
Alekszej Alekszandrovics ott ült egy félórát, aztán a feleségéhez lépett, s fölajánlotta, hogy menjenek együtt haza; de Anna, anélkül, hogy ránézett volna, azt felelte, hogy itt marad vacsorára. A férfi meghajolt, és elment.
Az öreg, kövér tatár, Karenina fényes bőrkabátot viselő kocsisa alig tudta a bejáratnál az átfázott, megbokrosodott, bal oldali szürkét visszatartani. Az inas ott állt, a kocsi ajtaját kitárva. A kapus is állt; a külső ajtót fogta. Anna Arkagyevna pici, gyors kezével kiszabadí-totta ruhája csipkéit a bunda kapcsából, s lehajtott fejjel, elragadtatottan hallgatta Vronszkijt, aki kikísérte, s egyfolytában beszélt hozzá.
- Maga semmit sem mondott - mondta Vronszkij -, s tegyük föl, hogy én nem is kívánok semmit. De tudja, hogy nekem nem barátság kell, számomra az életben egy boldogság lehetséges: az a szó, amelyet annyira nem szeret... igen, a szerelem...
- Szerelem... - ismételte meg Anna lassan, bensőséges hangon. S hirtelen, épp akkor, amikor a csipkét kiszabadította, még ezt tette hozzá: - Én azért nem szeretem ezt a szót, mert túlságosan sokat jelent nekem; sokkal többet, mint képzelné - s az arcába nézett. - A viszontlátásra.
Kezet nyújtott; gyors, ruganyos léptekkel ment el a kapus mellett, s eltűnt a kocsiban.
A pillantása, keze érintése megperzselte Vronszkijt. Ott, ahol Anna hozzáért, megcsókolta a tenyerét, s abban a boldog tudatban ment haza, hogy ezen az estén közelebb ért a céljához, mint a két utolsó hónapban.
8
Alekszej Alekszandrovics semmi különöset és illetlent nem talált benne, hogy felesége Vronszkijjal külön asztalnál ült, s valamiről élénken beszélgetett vele. De észrevette, hogy a többiek, akik a szalonban voltak, különösnek és illetlennek találták, ezért aztán ő is annak találta. Elhatározta, hogy beszélnie kell róla a feleségével.
Hazaérve, ahogy ezt megszokta, bement a dolgozószobájába, s a karosszékbe ült; kinyitotta a papírvágó késsel megjelölt helyen a pápizmusról szóló könyvet, s ahogy azt megszokta, olvasott egy órát, csak néha-néha dörzsölte meg közben magas homlokát s rázta meg a fejét, mintha el akarna kergetni valamit. A megszokott órában fölállt, és átöltözött éjszakára. Anna Arkagyevna még nem volt otthon. Hóna alatt a könyvével felment a hálószobába, de ezen az estén, ahelyett, hogy szokása szerint hivatali ügyeket forgatott volna a fejében, gondolatai a felesége körül forogtak: az volt az érzése, hogy valami kellemetlen dolog történt vele. Szokása ellenére nem feküdt le, hanem a háta mögé kulcsolt kézzel föl-alá kezdett a szobában járkálni. Nem tudott lefeküdni, mert érezte, hogy az újonnan felmerült körülményt okvetlenül át kell gondolnia.
Amikor Alekszej Alekszandrovics eltökélte, hogy beszélnie kell a feleségével, ez igen könnyűnek és egyszerűnek látszott; most azonban, hogy az újonnan fölmerült körülményt átgondolta, nagyon is bonyolult és kényes dolognak érezte.
Alekszej Alekszandrovics nem volt féltékeny. A féltékenység, meggyőződése szerint sértő a feleségre nézve; az embernek meg kell bíznia a feleségében. Hogy miért kell megbízni benne, azaz teljesen bizonyosnak lennie, hogy fiatal felesége mindig szeretni fogja, nem kérdezte meg magától, minthogy azonban nem érzett magában bizalmatlanságot, hát megbízott, s azt mondta magában, hogy ennek így kell lennie. Meggyőződése, hogy a féltékenység szégyenle-tes érzés, s hogy az embernek bizalommal kell lennie, most sem omlott össze; mégis úgy érezte, hogy valami logikátlannal s értelmetlennel áll szemtől szemben, s nem tudta, mit csináljon. Alekszej Alekszandrovics ott állt szemtől szemben az élettel - azzal a lehetőséggel, hogy a felesége rajta kívül másba is beleszerethet, s ez igen ésszerűtlennek és értelmetlennek tűnt föl előtte, hisz ez volt az élet. Alekszej Alekszandrovics egész életét a hivatal világában élte és dolgozta végig, s az életnek csak a tükörképével volt dolga. S valahányszor a valóságos életbe ütközött, elhúzódott tőle. Most aztán olyan érzése volt, mint annak az embernek, aki nyugodtan sétál át az örvény felett a hídon, s hirtelen azt látja, hogy a híd föl van szedve, s előtte az örvény. Ez az örvény maga volt az élet, a híd pedig az a mesterséges élet, melyet Alekszej Alekszandrovics élt. Először jutott eszébe, hogy a felesége másba is beleszerethet, s elszörnyedt.
Föl-alá járkált egyenletes lépteivel az ebédlő recsegő parkettjén, melyet egyetlen asztali lámpa világított csak meg, végig a sötét fogadószoba szőnyegén, ahol csak az ő nemrég csináltatott nagy arcképére vetődött némi fény a dívány fölött, át Anna szobáján, amelyben két gyertya égett, s vetett világot a rokonok és barátnők arcképeire s íróasztala csinos, rég ismert csecsebecséire. A felesége szobáján át a hálószoba ajtajáig ment; aztán megint visszafordult.
Sétája közben meg-megállt, legtöbbször a világos ebédlő parkettjén. “Igen, ezt föltétlenül el kell intézni - mondta magában -, véget kell vetni neki, közölni vele a véleményemet és az elhatározásomat. - S megindult visszafelé. - De mit közöljek vele, miféle elhatározást? - mondta a szalonban, s nem talált rá választ. - Végül is - kérdezte meg magát, mielőtt a szobájába visszatért - mi történt hát? Semmi. Hosszasan beszélt vele. No és? Nagy dolog, hogy egy asszony a társaságban beszél valakivel? Aztán féltékenykedni annyi, mint megalázni magamat és őt” - mondta magának, a felesége nappalijába lépve. Ez az eszmefuttatás azonban, amelynek régen olyan súlya volt, most mit sem nyomott a latban. A háló ajtajából megint visszaindult a szalon felé, de visszafelé, ahányszor csak a sötét fogadószobába lépett, egy hang azt mondta, hogy másképp van ez, hogy ha mások észrevették, akkor van is ott valami. S az ebédlőben megint azt mondta magában: “Igen, okvetlenül el kell intéznem, véget kell ennek vetnem, meg kell mondanom a véleményemet.” A szalonban, mielőtt sarkon fordult, megint csak megkérdezte: elintézni, véget vetni, de hogyan? Azután megint: de mi is történt hát? S a felelet: semmi. S megint eszébe jutott, hogy a féltékenység megalázza a nőt; a szalonban azonban megint meggyőződött, hogy mégiscsak történt valami. Gondolatai, mint a teste is, körben jártak, de semmi újra nem bukkantak. Maga is észrevette ezt, megtörölte a homlokát, és leült a felesége szobájában.
Itt, ahogy az asztalára nézett, a fölül fekvő malachit itatósnyomóra, a megkezdett levélre, a gondolatai hirtelen más irányt vettek. Róla kezdett gondolkozni. Arra, amit ő gondol s érez. Először képzelte el élénken a felesége külön életét, gondolatait, kívánságait, s a gondolat, hogy lehet és kell is külön életének lennie, oly iszonyúnak tetszett, hogy sietve elűzte. Ez volt az örvény, melybe rettenetes volt belenézni. Egy másik lény gondolataiba, érzéseibe helyez-kedni Alekszej Alekszandrovicstól teljesen idegen lelki tevékenység volt. S ő ezt a lelki tevékenységet káros és veszélyes képzelgésnek tartotta.
“S a legborzasztóbb - gondolta -, hogy épp most, amikor ügyem a végéhez közeledik (a tervre gondolt, amellyel épp foglalkozott), amikor minden nyugalmamra és lelkierőmre szükség van, most szakad rám ez az értelmetlen izgalom. De mit tegyek? Nem tartozom azok közé, akik elviselik ugyan a nyugtalanságot és izgalmat, de nincs erejük szembenézni vele.”
- Meg kell gondolnom, döntenem, és elvetnem a gondját - mondta fennhangon.
“Az érzései, ami őbenne, a lelkében történt és történhet, nem tartozik rám; ez az ő lelkiisme-retének a dolga, s mint ilyen, a vallás körébe tartozik” - mondta magában megkönnyebbülve, hogy megtalálta a fogalomkört, amelybe ez az újonnan fölmerült körülmény tartozik.
“Eszerint - mondta magában Alekszej Alekszandrovics - az ő érzelmei s a többi ehhez hasonló kérdés: lelkiismereti kérdés, melyhez énnekem nem lehet közöm. Az én kötelességem világosan meg van határozva. Mint családfő, én vagyok az a személy, akinek vezetnem kell őt, ilyeténképp felelős személy vagyok, az én kötelességem tehát rámutatni, hogy milyen veszélyeket látok, s intenem kell, sőt szükség esetén erőszakot is kell alkalmaznom. Ezt tudomására kell hoznom.”
Alekszej Alekszandrovics fejében világosan együtt volt már minden, amit a feleségének mondani akart. Mialatt átgondolta, mit mond, sajnálta, hogy az idejét s szellemi erejét ilyen haszontalan házi ügyekre kell vesztegetnie; a fejében ennek ellenére, olyan világosan és szabatosan volt ott a tartandó beszéd alakja s tartalmi egymásutánja, akár egy jelentés. “A következőket kell mondanom s kijelentenem: először, magyarázat a közvélemény és illem jelentőségéről; másodszor, a házasság jelentősége vallási szempontból; harmadszor, ha szükség van rá, utalás, hogy milyen szerencsétlenség érheti a fiát; negyedszer, utalás a saját boldogtalanságára.” S ujjait tenyérrel lefelé egymásba kulcsolva, Alekszej Alekszandrovics kinyújtózott, s az ujjízületei megroppantak.
Ez a mozdulat - rossz szokása: a kézkulcsolás és ujjainak ropogtatása - mindig megnyugtatta; azt a pedantériát idézte föl benne, melyre most olyan nagy szüksége volt. A bejáró felől érkező fogat zaja hallatszott. Alekszej Alekszandrovics megállt a szalon közepén.
A lépcsőn asszonyi léptek közeledtek: Alekszej Alekszandrovics a beszédére készülve, ropogó ujjait szorongatva állt ott, s várta, nem roppan-e még valami. Az egyik ízület reccsent még egyet.
A könnyű léptek zaja a lépcsőkön Anna közelségét éreztette már, s bár a beszédével meg volt elégedve, az előtte álló magyarázkodás rémülettel töltötte el...
9
Anna lehorgasztott fejjel jött, a csuklyája bojtjával játszott. Az arca sugárzott; ez a fény azonban nem volt vidám, a tűzvész rettenetes fényére emlékeztetett az éjszaka sötétjében. Ahogy a férjét meglátta, fölkapta a fejét, s mintha most ébredne, elmosolyodott.
- Még nem vagy ágyban? Ilyen csodát! - mondta hátravetve a csuklyát, s anélkül, hogy megállt volna, továbbment az öltözőjébe. - Ideje lefeküdni, Alekszej Alekszandrovics - szólt ki az ajtó mögül.
- Anna, beszélnem kell veled.
- Velem? - jött ki ő csodálkozva, és ránézett. - Hát ez meg mi? Miről van szó? - kérdezte és leült. - Rajta, beszéljünk hát, ha egyszer meg kell lennie. Bár jobb lenne aludni.
Anna azt mondta, ami a nyelvére jött, s ahogy hallgatta magát, maga is elcsodálkozott, hogy tud hazudni. Milyen egyszerűek, természetesek voltak a szavai; mennyire úgy festett, mintha csak aludni szeretne. A hazugság áthatolhatatlan páncéljába öltözöttnek érezte magát. Úgy érezte, egy láthatatlan erő segíti s támogatja.
- Anna, figyelmeztetnem kell téged - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Figyelmeztetned? - kérdezte Anna. - Mire?
Olyan természetesen nézett rá, olyan jókedvűen, hogy aki nem ismeri, ahogy az ura ismerte, semmi természetelleneset sem vesz észre sem szavai csengésében, sem az értelmében. Neki azonban, aki ismerte, s tudta, hogy ha öt perccel később feküdt le, Anna már észrevette s megkérdezte az okát, s azt is tudta, hogy minden örömét, jókedvét, bánatát rögtön közli vele, neki az, hogy az ura állapotát most nem akarja észrevenni, s egy szót sem hajlandó magáról beszélni, sokat mondott. Lelkének a mélye, amely régebben mindig nyitva volt előtte, most, látta, becsukódott. Mi több: a modora azt mutatta, hogy nem is jön zavarba miatta, sőt, mintha egyenest kimondaná: igen, bezárult, ennek így kell lennie, s ezentúl így is lesz. Alekszej Alekszandrovicsnak olyan érzése volt, mint aki hazatér, s a házát zárva találja. “De azért lehet - gondolta -, hogy még megtaláljuk a kulcsát.”
- Figyelmeztetnem kell téged - mondta csendesen -, nehogy nemtörődömségből és könnyel-műségből alkalmat adj a világnak, hogy beszéljen rólad. A te mai, túlságosan eleven társal-gásod Vronszkij gróffal (határozott és nyugodt tagolással ejtette ki a nevét) rád irányította a figyelmet.
Mialatt beszélt, Anna nevető s kifürkészhetetlenségük miatt rettenetes szemeibe nézett, s szavai, érezte, hasztalanok és hiábavalók.
- Te mindig ilyen vagy - mondta Anna, mintha egyáltalán nem értette volna meg; mindabból, amit mondott, szándékosan csak a végét fogta föl. - Az sincs kedvedre, hogyha unatkozom, s az sem, ha vidám vagyok. Hát most nem unatkoztam. Ez bánt?
Alekszej Alekszandrovics összerezzent, s összekulcsolta az ujjait, hogy megroppantsa.
- Jaj, ne roppantsd, úgy nem szeretem - mondta Anna.
- Anna, te vagy az? - kérdezte csendesen Alekszej Alekszandrovics, erőt véve magán, a kéz-mozdulatát türtőztetve.
- De hát mi ez az egész? - kérdezte Anna őszinte, komikus csodálkozással. - Mit akarsz tőlem?
Alekszej Alekszandrovics hallgatott, megdörgölte kezével a homlokát s szemét. Ahelyett, amit tenni akart, hogy visszatartaná a feleségét attól, amit a világ hibának tart, azt látta, olyasmin ingerül föl, ami Anna lelkiismereti ügye, s valami elképzelt falat ostromol.
- A következőket akarom mondani - folytatta hidegen s nyugodtan -, s kérlek, hogy hallgass meg. Amint tudod, a féltékenységet sértő és lealacsonyító érzésnek tartom, és meg nem engedném soha, hogy az kormányozzon; vannak azonban az illemnek bizonyos törvényei, amelyeket büntetlenül nem lehet áthágni. Ma nem is én lettem figyelmes rá, a benyomásból következtettem, amit a dolog a társaságra tett; mindenki észrevette, hogy nem egészen úgy viselkedtél, ahogyan kívánni lehet.
- Végképp nem értek semmit sem - mondta Anna vállat vonva. “Neki mindegy - gondolta -, de a társaság észrevette, s ez izgatja.” - Nem vagy jól, Alekszej Alekszandrovics - tette hozzá, és ki akart menni. Az ura azonban előrelépett, mintha meg akarná állítani.
Arca csúnya volt és komor, amilyennek Anna sohasem látta. Anna megállt, s hátra, majd oldalt vetve a fejét, gyors kezével szedni kezdte a hajtűket.
- Nos, hallgatom, mi lesz - mondta nyugodtan s gúnyosan. - Sőt érdeklődéssel várom: szeret-ném megérteni végre, miről van szó.
Beszélt, s elcsodálkozott a természetes, meggyőző hangon, amellyel beszélt; a jól megválasz-tott szavakon, amelyeket használt.
- Nincs jogom, hogy érzelmeid részleteibe hatoljak, ezt különben is hasztalannak és károsnak tartom - kezdte Alekszej Alekszandrovics. - Ha az ember a lelkében vájkál, gyakran olyasmit ás ki, ami észrevétlen hevert volna ott. Az érzéseid: a lelkiismereted dolga; de tartozom vele neked, magamnak, Istennek, hogy figyelmeztesselek a kötelességeidre. Az életünk össze van kötve, nem emberek kötötték össze, hanem Isten. Ezt a köteléket csak bűn tépheti szét, s az ilyenféle bűn súlyos büntetést von maga után.
- Nem értek semmit! És ráadásul irtózatosan álmos vagyok - babrált Anna fürgén a hajában, a benn maradt hajtűket keresve.
- Anna, az Isten szerelmére, ne beszélj így - szólt Alekszej Alekszandrovics szelíden. - Lehet, hogy tévedek, de amit mondok, hidd el, magamért és teérted mondom. A férjed vagyok, és szeretlek.
Anna arca egy percre elsimult, tekintetében kialudt a gúnyolódó szikra, a “szeretlek” szó azonban megint fölkavarta. “Szeret? - gondolta. - Hát képes egyáltalán szeretni? Ha nem hallotta volna, hogy van szerelem, sosem használná ezt a szót. Nem is tudja, mi a szerelem.”
- Alekszej Alekszandrovics, igazán nem értelek - mondta. - Mondd meg világosan, miről van szó.
- Engedd végigmondanom. Én szeretlek. De nem magamról beszélek, a fő személy itt a fiunk s te magad. Nagyon könnyen lehet, ismétlem, hogy amit mondok, azt te egészen fölöslegesnek és helyén nem valónak találod; lehet, hogy egy tévedés mondatja velem. Ebben az esetben, kérlek, bocsáss meg. De ha te magad is úgy érzed, hogy van alapja, ha csak a legkisebb is, kérlek, gondolkozz el, s ha a szíved azt súgja, közöld velem.
Alekszej Alekszandrovics maga sem vette észre, hogy egyáltalán nem azt mondta, amire készült.
- Nincs mit mondanom. Különben is - hadarta Anna, nehezen tartva vissza egy mosolyt - igazán ideje már, hogy lefeküdjünk.
Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtott, s nem szólt egy szót sem, indult a hálószobába.
Mikorra Anna is bement, lefeküdt már. Az ajka szorosan össze volt szorítva, a szeme nem nézett rá. Anna lefeküdt az ágyába, s minden percben várta, hogy újra beszélni kezd. Félt is tőle, hogy megszólal, meg kívánta is. De Alekszej Alekszandrovics hallgatott. Anna soká várt mozdulatlanul, s már el is feledkezett róla. Másra gondolt, Vronszkijt látta, s érezte, mint telik meg a szíve izgalommal és bűnös örömmel erre a gondolatra. Hirtelen egyenletes, nyugodt, sípoló orrhangot hallott. Alekszej Alekszandrovics az első pillanatban, mintha megijedt volna a maga sípolásától, megállt, de miután két lélegzetvételt kihagyott, a sípolás nyugodt egyenletességgel újra fölhangzott.
- Késő, késő, már késő - suttogta Anna mosolyogva. Sokáig feküdt mozdulatlanul, csillogó, nyitott szemmel; fényét, úgy rémlett, maga is látja a sötétben.
10
Ettől az estétől új élet kezdődött Alekszej Alekszandrovics és a felesége számára. Semmi különös nem történt. Anna szokása szerint eljárt a társaságba, rendkívül gyakran fordult meg Betsy hercegnőnél, s mindenütt együtt volt Vronszkijjal. Alekszej Alekszandrovics látta ezt, de semmit sem tehetett. Minden próbálkozása, hogy magyarázkodásra kényszerítse, Anna derült értetlenségének falába ütközött. Kifelé minden a régiben maradt, befelé azonban a viszonyuk teljesen megváltozott. Amilyen erős volt államügyekben, Alekszej Alekszandrovics itt olyan erőtlennek érezte magát. Mint az ökör, alázatosan horgasztotta le fejét, s várta a bárdot, amely, érezte, állandóan ott van a feje fölött. Ahányszor erre gondolt, úgy érezte, még egy kísérletet kell tennie, jósággal, gyöngédséggel, meggyőzéssel még van remény rá, hogy megmenti, magához téríti a feleségét. Készült is napról napra, hogy beszél vele. De valahányszor beszélni kezdett, a gonoszság és hamisság szelleme, amely Annát megszállta, érezte, őt is hatalmába keríti; egyáltalán nem azt mondja s nem azon a hangon, amelyen akarta. Önkéntelenül is a megszokott módján beszélt vele, mintha csúfolna valakit, akinek ilyen gunyoros a modora. S ezen a hangon pedig nem lehetett megmondani, amit el kellett mondania.
11
Ami Vronszkij életének csaknem egy éven át minden korábbit fölváltó egyetlen és kizárólagos vágya volt, Annának pedig a boldogság lehetetlen, iszonyú, de annál varázslatosabb álma - az a vágy teljesült. Vronszkij sápadtan, remegő állkapoccsal állt Anna fölé hajolva; úgy könyör-gött neki, hogy nyugodjék meg, maga sem tudta, miért és miben.
- Anna, Anna - mondta reszkető hangon -, Anna, az Isten szerelmére!
De minél hangosabban szólongatta, Anna annál mélyebbre horgasztotta hajdan büszke, vidám, most megszégyenült fejét; aztán lehanyatlott a díványról, amelyen ült, Vronszkij lábához a földre. A szőnyegre esett volna, ha Vronszkij föl nem fogja.
- Istenem! Bocsáss meg! - mondta fölzokogva, Vronszkij kezét a melléhez szorítva.
Olyannyira vétkesnek és bűnösnek érezte magát, hogy egy maradt csak neki, megalázkodni s bocsánatot kérni. Vronszkijon kívül azonban nem volt most már az életben senkije, őhozzá fohászkodott hát bocsánatért. De ahogy ránézett, fizikai megaláztatást érzett, s nem tudott szólni többet. Vronszkij pedig azt érezte, amit a gyilkos érezhet, amikor látja a testet, amelyet ő fosztott meg az élettől. Ez az élettől megfosztott test a szerelmük volt; szerelmük első korszaka. Volt valami rettenetes és visszataszító az emlékezésben: mit kellett ilyen rettenetes árú szégyennel megfizetniük. A lelki meztelenség szégyene, amely Annát fojtogatta, átragadt Vronszkijra is. De akármilyen irtózás fogja is el a gyilkost a megölt test fölött, föl kell darabolni, elrejteni s felhasználni azt, amihez a gyilkosság révén jutott.
A gyilkos is nekivadultan, szinte szenvedéllyel veti magát a testre, rángatja, vagdalja, így borította Vronszkij is csókkal Anna arcát és vállait. Anna fogta a kezét, és nem mozdult. Igen, ezek a csókok, ezt vásárolta meg a szégyenén. Igen, ez az egyetlen kéz, mely mindig az enyém lesz: bűntársam keze. Fölemelte ezt a kezet, és megcsókolta. Vronszkij térdre ereszkedett; az arcát akarta látni, de Anna elrejtette, s nem szólt. Végre, mint aki erőt vesz magán, fölemelkedett, s eltolta magától. Arca éppen olyan szép volt, de annál szánalmasabb.
- Mindennek vége - mondta. - Most már semmim sincs rajtad kívül. Ezt el ne feledd.
- Nem felejthetem el, ami az életem... A boldogságnak ezért a percéért...
- Micsoda boldogság - mondta Anna undorral és irtózva, s ez az irtózás önkéntelenül átragadt Vronszkijra is. - Az Isten szerelmére, egy szót se, egy szót se többet.
Gyorsan fölállt, és elhúzódott tőle.
- Egy szót se többet - ismételte Anna, s Vronszkij különösnek találta az asszony arcán a hideg kétségbeesést, amellyel elhúzódott tőle. Anna érezte, hogy ebben a percben képtelen lenne szavakkal kifejezni a szégyent, örömöt és rémületet, ami most, hogy újfajta életbe készült lépni, elfogta, és nem akart beszélni róla, nehogy pontatlan szavakkal tegye közönségessé érzelmeit. Később is, a második, harmadik napon, nemcsak hogy szavakat nem talált, amivel ennek az érzésnek a bonyolultságát kifejezhette volna, de gondolatot sem, amellyel azt, ami a lelkében volt, magának el tudná mondani.
“Nem, most nem tudok erre gondolni - mondta magának -, később, majd ha nyugodtabb leszek.” Csakhogy ez a nyugodtság, a gondolatoké, nem következett be soha. Valahányszor arra gondolt, hogy mit csinált, mi lesz vele, mit kéne tennie: elfogta a rémület, s elűzte a gondolatait.
- Később, majd később - mondta -, majd ha nyugodtabb leszek.
Álmában azonban, amikor nem volt a gondolatai ura, helyzete idétlen meztelenségben jelent meg előtte. Volt egy álma, az majd minden éjjel üldözte. Azt álmodta, hogy mindketten a férjei, mindketten elhalmozzák kedveskedésükkel, Alekszej Alekszandrovics, ahogy a kezét csókolta, sírt, s azt mondta: milyen jó is most. S Alekszej Vronszkij is ott volt, ő is a férje volt. Ő pedig csodálkozott, hogy ezt eddig lehetetlennek tartotta; nevetve magyarázta nekik, hogy így sokkal egyszerűbb, most mind a ketten elégedettek s boldogok. De ez az álomkép lidércként fojtogatta, s elborzadva riadt föl belőle.
12
Az első időben, hogy Moszkvából visszatért, amikor még minden alkalommal összerándult és elpirult, ha kikosarazásának a szégyene eszébe jutott, Levin így beszélt magához: “Éppígy pirultam s rándultam össze, elveszett embernek tartva magamat, amikor fizikából egyest kaptam, s meg kellett ismételnem a második évfolyamot; ilyen elveszettnek hittem magamat akkor is, amikor egy ügyet, amit a nővérem bízott rám, elpuskáztam. No és mi történt? Most, évek múlva, ahogy visszaemlékszem rá, csodálkozom, hogy keseríthetett el ennyire, így lesz ezzel a bánattal is. Telik az idő, s eziránt is közönyös leszek.”
De elmúlt három hónap, s nem lett közönyössé; akárcsak az első napokban, most is fájt visszagondolni rá. Nem nyugodhatott meg, hisz ő, aki annyit ábrándozott a családi életről, s olyan érettnek is érezte rá magát, mégsem volt nős, sőt távolabb volt a nősüléstől, mint valaha. Fájdalmasan érezte, amit egész környezete is, hogy az ő korában nem jó az embernek egyedül élnie. Visszaemlékezett, mit mondott egyszer, mielőtt még Moszkvába utazott, Nyikolajnak, a tehenesének, egy naiv parasztembernek, akivel szeretett elbeszélgetni: “No, Nyikolaj, nősülni készülök”, s hogy Nyikolaj milyen gyorsan felelt, mint aki olyat hall, amihez nem férhet kétség: “Rég itt az ideje, Konsztantyin Dmitrics.” A nősülés azonban most távolabb volt tőle, mint valaha. Elfoglalták a helyét, s ha képzeletben más ismerős lányt tett arra a helyre, érezte, hogy ez teljességgel lehetetlen; azonkívül a visszautasítás s a szégyenteljes szerep emléke is kínozta. Akármennyit mondogatta is magának, hogy ő semmiben sem hibás, az emlék, éppúgy, mint a többi ilyenfajta szégyenletes emlék, összerezzentette és elpirította. Voltak a múltjában, mint minden embernek, csúnya, belátott ballépések, amelyek miatt a lelkiismere¬tének kínoznia kellett volna; a rossz, csúnya tettek emléke azonban korántsem gyötörte úgy, mint ezek a jelentéktelen, de szégyenletes visszaemlékezések. Ezek a sebek sohasem hegedtek be. S ezeknek az emlékeknek a sorában a kikosarazás s a szánalmas helyzet is ott volt már, amelyben azon az estén mások szemében lennie kellett. Az idő s a munka megtette mégis a magáét. A súlyos emlékekre mindjobban rárakódtak a falusi élet nem mutatós, de jelentős eseményei, Kitty mind ritkábban jutott az eszébe; türelmetlenül várta a hírt, hogy férjhez ment, vagy a napokban férjhez megy; ez a hír, azt remélte, akár a foghúzás, végleg megszünteti a fájdalmat.
Eközben megjött a tavasz, a gyönyörű, barátságos, az időjárás hitegetései és csalfasága nélkül; egyike azoknak a ritka tavaszoknak, amelyeknek növény, állat, ember együtt örül. Ez a gyönyörű tavasz még jobban fölbuzdította Levint, még jobban megerősítette benne, hogy a múltjával szakítson, s magányos életét szilárd alapokon, függetlenül rendezze be. Bár a tervek közül, amelyekkel a falujába visszatért, sok nem valósult meg, a legfontosabbra, élete tisztaságára vigyázott. Nem érezte többé a szégyent, amely bukásai után kínozni szokta, bátran tekinthetett az emberek szeme közé. Még februárban levelet kapott Marja Nyikolajevnától, hogy Nyikolaj bátyjának az állapota rosszabbra fordult, de nem akarja gyógyíttatni magát. Levin a levél hatására Moszkvába utazott, és sikerült is rábeszélnie a bátyját, hogy doktorhoz forduljon, s külföldi fürdőre utazzék. A rábeszélés jól sikerült, kölcsönt is úgy adott az útra, hogy nem izgatta föl: ebben a tekintetben meg volt tehát magával elégedve. A gazdálkodáson kívül, ami tavasszal különös figyelmet követel, az olvasás mellett Levin ezen a télen még egy gazdasági mű írásába is belefogott. Elgondolása az volt, hogy a munkás természetét a gazdálkodásban abszolút adottságnak kell vennünk, úgy, mint a talajt és az éghajlatot; a gazdaságtan föltevéseit tehát nemcsak a talaj és éghajlat adottságaiból kell levezetnünk, hanem a munkás ismert és változhatatlan jelleméből is. Így, magányossága ellenére, vagy épp annak következtében, az élete rendkívül tartalmas volt, s csak ritkán jelentkezett benne a kielégítetlen vágy, hogy a fejében kóválygó gondolatokat Agafja Mihajlovnán kívül mással is közölje; megtörtént ugyanis nemegyszer, hogy fizikai, gazdaságtani s különösképp filozófiai kérdésekről elmélkedett vele; a filozófia volt Agafja Mihajlovna kedvenc tárgya.
A tavasz sokáig váratott magára. A böjt utolsó heteiben derült, fagyos idő volt. A napon napközben olvadt, éjjel azonban mínusz hét fok is megvolt; a föld felszíne olyan fagykérges, hogy a szekér úttalan utakon járt. A húsvét hóval jött; ünnep másnapján aztán meleg szél érkezett, felhőket hozott, és három nap s három éjjel viharos, meleg esők estek. Negyednapra a szél elállt, sűrű szürke köd támadt, mintha csak a természetben végbemenő változás titkát akarta volna elrejteni. A ködben megindultak a vizek; fölpattant és elhúzódott a jég, a zavaros, tajtékos patakok futása meggyorsult, a Krasznaja Gorkán estére meghasadt a köd, a felhők bárányfelhőkké oszlottak, kiderült, kinyílt az igazi tavasz. Reggelre, ahogy a ragyogó nap megjelent, a vizeket fedő vékony jégkéreg gyorsan fölengedett, s a meleg levegő az éledő föld párolgásában reszketett. A régi fű megint zöld lett, s az új is kizöldült kibúvó tűivel; meg-duzzadtak a bangita, a ribiszke s a nyír ragadós-szöszös rügyei; az aranyvirággal beszórt füzeken fölbúgott a kitelelt s ide-oda röpdöső méh. Láthatatlan pacsirták öntötték a dalt a zöld rétek bársonya s a jégtől tisztuló tarlók felett; a barna, vadvízzel borított mélyedések és mocsarak fölött bíbicek sírtak föl; s tavaszi krúgással, gágogással húztak a magasban a darvak és vadlibák. A legelőkön felbőgött a szőrét hullató, helyenként még le nem vedlett marha, görbe lábú bárányok futkostak gyapjavesztett, bégető anyák körül; gyors lábú gyerekek szaladoztak, meztelen talpuk nyoma ott maradt a szikkadó ösvényeken; a tónál fölcsendült a sulykoló asszonyok vidám hangja; az udvarokon az ekét, boronát javító parasztok fejszéje kopogott. Itt volt az igazi tavasz.
13
Levin nagy csizmába bújt, s most először nem húzott subát, hanem posztókabátot; így ment ki a gazdaságba; hol jégen járt, hol ragadós sárban, csermelyeket lépegetve át, amelyek a napfényben csak úgy vakították a szemet.
A tavasz a tervek és elgondolások ideje. S ahogy az udvarba kilépett, akár a tavaszi fa, amelyik nem tudja még, merre s hogyan hajtanak ki a duzzadt rügyébe zárt fiatal ágak és hajtások, Levin maga sem tudta még jóformán, hogy kedves gazdaságában milyen vállalko-zásba fog, de érezte, hogy teli van a lehető legjobb elgondolásokkal és szándékokkal. Mindenekelőtt a barmokhoz ment. A tehenek kinn voltak a karámban, szőrük a vedlés után simán fénylett; sütkéreztek, bőgtek, a mezőre kéredzkedtek. Elgyönyörködött a legkisebb porcikájukig ismert állatokban, aztán kihajtatta őket a mezőre, a karámba meg borjakat eresztett. A csordás vidáman futott el, s készült a mezőre. A tehenesasszonyok fölfogták szoknyájukat, s meztelen, fehér, még le nem égett lábbal cuppogtak a sárban; vesszőkkel futkostak a tavasz örömétől megmámorosodott bőgő borjak után, s terelték őket az udvarba.
Levin elgyönyörködött az idei szaporulatban, amely rendkívül szép volt. A korai borjak, mint egy-egy paraszttehén; Páva borja, a háromhónapos, felért egy esztendőssel. Levin vályút hozatott ki a számukra, s szénát vettetett a rácsuk mögé. De kiderült, hogy a rácsok, melyeket a télen át nem használt karám számára az ősszel csináltak, összetörtek. Elküldött az ácsért, akinek az ő rendelete szerint a cséplőgépen kellett volna dolgoznia. Kiderült, hogy az ács a boronákat javítja, amelyeket már a farsang hetében ki kellett volna igazítani. Ez nagyon bosszantó volt. Bosszantó, hogy a gazdaságban tovább folyik a rendetlenség, amely ellen annyi éve minden erejével küzd. A rácsokat, mivel télen át nem volt rájuk szükség, ahogy megtudta, átvitték az igáslovak istállójába, ott törtek el, minthogy csak úgy könnyedén, a borjaknak rótták össze őket. Mindebből az is kiderült, hogy a borona s a többi mezőgazdasági szerszám, amelyet még a télen átnézetett, s kijavíttatásukra három külön ácsot fogadott, nem volt kész: a boronákat még csak most csinálták, amikor már boronálni kellett volna velük. Levin elküldött az ispánért, de maga is a keresésére indult mindjárt. Az ispán, aki ezen a napon éppen olyan ragyogó volt, mint mindig, prémmel szegélyezett birkabőr bekecsében, egy szalmaszálat tördelve került elő a szérűskertből.
- Az ács meg mért nincs a cséplőnél?
- Az ám, jelenteni akartam már tegnap: a boronákat kell javítania. Szántani kell már.
- Hát a tél mire volt?
- Mire méltóztatna használni most az ácsot?
- A borjak karámjából hol vannak a rácsok?
- Megmondtam, vigyék a helyére; de beszélhet az ember ennek a népnek - legyintett az ispán.
- Nem ennek a népnek, ennek az ispánnak! - lobbant föl Levin. - Mire tartom magát?! - kiabálta. De aztán eszébe jutott, hogy ezzel nem sokra megy; félbeszakította magát, s fölsóhajtott. - Vetni lehet már? - kérdezte, miután egy darabot hallgatott.
- A Turkinon túl holnap vagy holnapután már lehet.
- Hát a lóhere?
- Elküldtem Vaszilijt és Miskát, vetik már. Csak azt nem tudom, nagy a sár, ki tudtak-e kecmeregni.
- Hány gyeszjatyinán?
- Haton.
- Miért nem az egészen? - kiáltott föl Levin.
Hogy a húsz helyett csak hat gyeszjatyinán vetnek lóherét, még bosszantóbb volt. A herevetés az elmélet, de a maga tapasztalata szerint is csak akkor jó, ha minél korábban, szinte hóban vetnek. De ezt soha el nem tudta érni.
- Nincs ember rá. Mit kezdjek, könyörgöm, ezzel a néppel? Hárman nem jöttek be, Szemjon se.
- Otthagyhatta volna a szalmát.
- Ott is hagytam.
- Akkor hát hol vannak az emberek?
- Öt kompótot csinál (értsd: komposztot); négyen a zabot forgatják, Konsztantyin Dmitrics, hogy meg ne dohosodjék.
Az, hogy “meg ne dohosodjék” - Levin ismerte már -, azt jelentette, hogy a magnak való angol zabját tönkretették; megint nem azt csinálták, amit ő parancsolt.
- De hiszen már a böjtben megmondtam, szellőztető kémények kellenek! - kiáltott föl.
- Ne nyugtalankodjék, mindent megteszünk idejében.
Levin mérgesen legyintett, ment a magtárba, megnézte a zabot, s jött vissza az istállóba. A zab még nem romlott meg. De a munkások lapáttal forgatták, amikor egyenesen az alsó magtárba ereszthették volna. Miután ezt is elrendelte, s két munkást a lóherevetéshez irányított, az ispán iránti haragja is lecsillapult. Olyan szép nap volt, nem lehetett haragudni.
- Ignat! - kiáltotta a kocsisnak, aki felgyűrt ujjal a hintót mosta a kútnál. - Nyergelj!
- Melyiket parancsolja?
- Hát Kolpikot.
- Szolgálatjára.
Amíg a lovat nyergelték, megint odahívta a láthatáron őgyelgő ispánt, hogy kibéküljön vele; a rájuk váró tavaszi munkáról s gazdasági terveiről beszélt neki.
A trágyahordást korábban kell kezdeni, hogy első kaszálásig minden készen legyen. Azt a távolabbi földet végig fel kell szántani, hogy ne száradjon ki. A kaszálást nem részért, hanem napszámosokkal végeztetik.
Az ispán figyelmesen hallgatta, azon volt, hogy a gazda szándékait helyeselje, de azért csak azzal a reménytelen, csüggedt képpel állt ott, amit Levin annyira ismert már, s amin mindig úgy dühbe jött. “Ez mind szép, de úgy lesz, ahogy Isten akarja” - mondta ez az arc.
Semmi sem keserítette el úgy Levint, mint ez a modor. De ilyen volt minden ispán, ahány csak dolgozott nála. Mind így bánt az ő elgondolásaival, úgyhogy nem is haragudott már rájuk; csak nekikeseredett, s még nagyobb felbuzdulást érzett magában, a harcra ez ellen az elemi erő ellen, melyet nem is tudott másképp nevezni, mint “ahogy az Isten akarja”: ez akasztotta meg a szekerét mindig.
- Ahogy majd az időből telik, Konsztantyin Dmitrics - mondta az ispán.
- Már mért ne telne?
- Még vagy tizenöt munkást föltétlen föl kellene vennünk. De nem jönnek. Ma voltak itt, hetven rubelt kérnek a nyárra.
Levin elhallgatott. Megint itt volt vele szemben ez az erő. Akárhogy is próbálgatják, a mostani árak mellett negyven vagy harminchét-harmincnyolc munkásnál többet, tudta, nem vehetnek föl. Negyvenet fölvettek, többet nem lehet. S mégsem tudott fölhagyni a harccal.
- Ha nem jönnek, küldjenek Szuriba, Csefirovkába. Keresni kell.
- Küldeni küldök - mondta csüggedten Vaszilij Fjodorovics. - Csak a lovak is el vannak csigázva.
- Veszünk hozzá. De hiszen tudom - tette hozzá nevetve -, magának minden kevés meg rossz; hanem ebben az évben nem engedhetem ám a maga feje után menni. Mindent magam csinálok.
- Amondó vagyok, most nem sokat alszik. Mi is jobb kedvvel csináljuk, ha rajtunk a gazda szeme...
- Szóval Berjozovij Dolnál vetik a lóherét? Elmegyek, megnézem - mondta fölugorva a fakó kis Kolpikra, melyet a kocsis elővezetett.
- A patakon nem tud ám átmenni, Konsztantyin Dmitrics!
- Akkor hát az erdőn.
A derék, kipihent lovacska a tócsák fölött fel-felhorkant, aztán a gyeplőbe feküdve, fürge poroszkálással vitte át Levint az udvar sarkán, ki a kapun, a földekre. Ha Levinnek a karámnál s a baromfiudvarban már jókedve támadt, a mezőn még jobb kedve kerekedett. Ahogy a helyenként ott maradt, szétfolyó lábnyomokkal teleszórt poros havon, jó lova poroszkálásától csendesen himbálva, a hó és levegő meleg, friss illatát szívta, s az erdőn keresztülment, minden fájának örült, kérgükön a megéledő moha, a duzzadó rügy, mind külön öröm volt neki. Ahogy az erdőből kiért, a roppant térségen egyenletes bársonyszőnyegként terült szét a zöld mező, sehol egy kopasz folt vagy kimosás, csak itt-ott a mélyedésekben vetett rá foltot az olvadó hó nyoma. Még a csődörcsikó s a vetésbe taposó parasztlovak sem haragították meg (egy szembejövő paraszttal elhajtatta őket), sem a paraszt csúfondáros, buta válasza, akitől találkozóban azt kérdezte: “No, Ipat, lehet-e vetni már?” “Előbb szántani kell, Konsztantyin Dmitrics” - felelte Ipat. Minél messzebb haladt, annál jobb kedve kerekedett; egymás után jutottak eszébe a jobbnál jobb gazdasági tervek. A déli oldalakon, hogy a hó össze ne gyűljön alattuk, az egész földet fűzbokrokkal veszi körül; a trágyázott földeket hat részbe vágja, a szénatermő tartalék földeket háromba, a föld végében istállót csináltat, tavat ásat, a trágyázáshoz a marháknak hordozható karámot készíttet. Akkor lesz háromszáz gyeszjatyina búzája, száz burgonyája, százötven lóheréje, s egyetlen kimerült gyeszjatyinája sem.
Ilyen ábrándok közt ért a lóherevető munkásokhoz, óvatosan a mezsgyére fordítva lovát, nehogy a friss zöldbe tapodjon. A vetőmagos kordé nem a mezsgyén állt, hanem a szántáson: az őszi vetést a kerék kivágta, a ló kikapálta. Mindkét munkás a mezsgyén ült, valószínűleg a közös pipát szítták. A kordén a föld, amelybe a magot kellett keverni, nem volt szétzúzva; összetapadt vagy göröngyökbe fagyott. Ahogy a gazdát meglátta, az egyik munkás, Vaszilij, a kordéhoz ment, Miska meg vetni kezdett. Ez nem volt rendjén való, de a munkásokra Levin ritkán haragudott meg.
Amikor Vaszilij odajött hozzá, Levin rászólt, hogy vezesse a mezsgyére a lovát.
- Nem tesz semmit, uram, benövi - felelte Vaszilij.
- Ne okoskodj, kérlek - mondta Levin -, tedd, amit mondanak.
- Igenis - felelte Vaszilij, s a ló feje után nyúlt. - Ez aztán vetés, Konsztantyin Dmitrics, príma - mondta hízelegve -, csak járni rettenetes rajta. Egy pud sarat hurcol az ember a bocskorán.
- A föld mért nincs megszitálva? - szólt rá Levin.
- Szétnyomkodjuk - vett föl Vaszilij egy marék magot, s tenyere közt szétdörgölte a földet.
Vaszilij nem volt hibás benne, hogy szitálatlan földet adtak neki, a dolog mégis bosszantó volt.
Levinnek volt egy szere, amelynek nemegyszer látta már jó hasznát, ha a bosszúságát kellett csillapítania, s ami rossz, megint jóvátenni; most is ehhez folyamodott. Nézte, hogy lépdel Miska, a lábára tapadt hatalmas földkoloncokat forgatva; leszállt a lováról, átvette Vaszilij vetőzsákját, s hozzáfogott a vetéshez.
- Hol hagytad abba?
Vaszilij megmutatta lábával a jelet; Levin ment, ahogy tudott, és szórta a földdel kevert magot. A járás nehéz volt, akár a mocsárban. Egy paszta után megizzadt, s visszaadta a zsákot.
- No, uram, nyáron aztán meg ne szidjon ezért a pasztáért - mondta Vaszilij.
- Hogyhogy? - mondta Levin jókedvűen; a módszer hatása érzett már.
- Nézze meg majd a nyáron. Kiválik. Ehol, amit a múlt tavasszal vetettem. Hogy elosztottam! Úgy iparkodom, Konsztantyin Dmitrics, mintha az édesapámnak csinálnám. Magam sem szeretem rosszul csinálni, s másnak sem engedem. Ha a gazdának jó, nekünk is jó. Örül az ember szíve - mondta Vaszilij a földekre mutatva -, ahogy széttekint.
- Bizony, szép tavasz, Vaszilij.
- Az öregek sem emlékeznek ilyen tavaszra. Voltam otthon; az öregünk elvetett három véka búzát. Úgy mondja, nem lehet a rozstól megkülönböztetni.
- Mióta vetnek búzát?
- Az úr tanított meg rá, harmadéve; meg is ajándékozott két mérővel. A negyedét eladtuk, de három vékával elvetettünk.
- No, akkor hát vigyázz, s nyomd szét a göröngyöt - mondta Levin a lovához lépve -, s Miskára is nézz. Ha jól kel, ötven kopejkát kapsz gyeszjatyinánként.
- Köszönöm alázatosan. Mi az úrral amúgy is meg vagyunk elégedve.
Levin fölült a lovára, átment arra a földre, amelyiken a tavalyi lóhere volt, aztán arra, amelyiket tavaszi búza alá szántották.
A lóhere a tarlón csodásan hajtott. Már egészen kibújt, s javában zöldellt a múlt évi letört búzaszárak közt. A ló csüdig beleragadt, s lábai, ahogy a félig olvadt földből kirántotta, cuppantak egyet. A felszántott földön egyáltalán nem lehetett átmenni; csak ott tartotta meg az embert, ahol jég volt; a föllágyult barázdákban bokán felül belesüppedt. A szántás kitűnő; két nap múlva lehet boronálni és vetni. Minden gyönyörű volt, jókedvre hangoló. Visszafelé Levin a pataknak ment, azt remélte, hogy a víz megapadt már. S csakugyan át is jutott rajta, s két vadkacsát riasztott fel. “Szalonkának is kell lenni” - gondolta. Ahogy a ház felé befordult, az erdőőrrel találkozott, az megerősítette feltevésében.
Levin ügetve ment haza, hogy gyorsan megebédeljen, s elkészítse a puskáját estére.
14
Ahogy a legvidámabb hangulatában hazafelé tartott, csengőszót hallott a főbejárat felől.
“Igen, a vasútról jön - gondolta -, a moszkvai vonatnak most van az ideje... Ki lehet? Hátha Nyikolaj bátyám? Hisz azt mondta: Lehet, elmegyek fürdőre, de lehet, hogy leutazom hozzád.” Első pillanatban szörnyű kellemetlennek találta, hogy a bátyja ittléte az ő boldog, tavaszi hangulatát szétdúlhatja. De mindjárt el is szégyellte magát ezért az érzésért, s lélekben máris ölelésre készen, ellágyult örömmel várta, s most már egész szívéből remélte, hogy a bátyja lesz az. Megveregette a lovát, s az akácsor mögé kiérve, meglátta az állomásról érkező bértrojkát s az urat a bundában. Nem a bátyja volt. “Bárcsak egy kellemes ember lenne - gondolta -, akivel el lehet beszélgetni!”
- Á! - kiáltott föl megörülve, s mindkét kezét a magasba lódította. - Ez aztán a kedves vendég! Ó, hogy örülök! - kiáltott föl, ahogy Sztyepan Arkagyicsot megismerte.
“Most bizonyára megtudom, hogy férjhez ment-e már, vagy mikor megy férjhez” - gondolta.
Ezen a gyönyörű tavaszi napon, úgy érezte, egyáltalán nem fáj Kitty emléke.
- Nem vártál, ugye? - mondta Sztyepan Arkagyics a szánból leszállva. Az orra tája, az arca, a szemöldöke tele volt sárrögökkel, de azért csak úgy sugárzott a jókedvtől és egészségtől. - Eljöttem, hogy megnézzelek, ez az első - mondta átölelve és megcsókolva Levint. - Hogy vadásszak, kettő; hogy a jergusovói erdőt eladjam, három.
- Nagyszerű! De micsoda tavasz! Hogyhogy szánon jöttél?
- Szekéren még rosszabb, Konsztantyin Dmitrics - felelt az ismerős bérkocsis.
- Nohát, nagyon, de nagyon örülök - mondta Levin őszinte, gyermekin örvendező mosollyal.
Levin bevitte a vendéget a vendégszobába, ahova a holmija: egy útizsák, tokban a fegyver s a szivarostáska is bekerült; aztán otthagyta, hogy megmosdjék s átöltözzék, maga meg az irodába ment, hogy a szántásról és herevetésről intézkedjék. Agafja Mihajlovna, aki mindig nagyon sokat adott a ház becsületére, az ebédre vonatkozó kérdésekkel állta el az előszobában az útját.
- Csinálja, ahogy jólesik, csak minél előbb - mondta Levin, s ment az ispánjához. Amikor visszatért, Sztyepan Arkagyics kimosdva, megfésülve, ragyogó mosollyal lépett ki az ajtaján; együtt mentek föl az emeletre.
- Mennyire örülök, hogy itt vagyok nálad. Most végre megértem, mi az a titokzatos dolog, amit itt művelsz. De nem; igazán irigyellek. Milyen ház ez, milyen remek itt minden! Ragyogó, vidám - mondta Sztyepan Arkagyics, elfeledve, hogy nem mindig van tavasz, s a napok nem ilyen derültek, mint most. - A dajkád is milyen pompás asszony. Kívánatosabb volna egy csinos, kötényes szobalány, de a te szigorú szerzetesi stílusodnak ez felel meg.
Sztyepan Arkagyics sok érdekes újdonságot mondott; Levin számára különösen fontos hír volt, hogy a bátyja, Szergej Ivanovics, nyárra ide készül hozzá.
De Kittyről s általában Scserbackijékról nem szólt Sztyepan Arkagyics egy szót sem, egyedül a felesége üdvözletét adta át. Levin hálás volt a tapintatért, s boldog a vendégével. Egyedülléte alatt, mint mindig, most is egy zuhatagnyi gondolat és érzés gyűlt föl benne, amit a környe¬zetének nem adhatott át, s most Sztyepan Arkagyicsra zúdította: a tavasz költői örömét, gazdasági kudarcait és terveit, gondolatait és megjegyzéseit az olvasott könyvekről, különösképpen pedig megírandó könyve eszméjét, amelynek az alapja, bár maga se vette észre, minden régebbi gazdasági mű kritikája volt. Sztyepan Arkagyics, a mindig kedves, egy megjegyzésből mindent megértő, most különösen kedves volt, s Levin egy új, hiúságát legyező vonást figyelt meg benne: tiszteletet s valami gyengédségfélét maga iránt.
Agafja Mihajlovna és a szakács azon voltak, hogy az ebéd különösen jó legyen; a következ-ménye ennek az lett csupán, hogy a két kiéhezett jó barát nekiült az előételnek, s vajas kenyérrel, füstölt hallal és sózott gombával ette teli magát, no meg még az, hogy Levin pirog nélkül adatta föl a levest, amivel pedig a szakács különösképp el akarta a vendéget kápráz-tatni. Sztyepan Arkagyics azonban, noha más ebédekhez volt szokva, mindent elsőrangúnak talált; a kisüsti, a kenyér, a vaj, főként pedig a füstölt hal, gomba, a csalánleves, tyúkhús fehér szósszal s a fehér krími bor - minden elsőrangú volt és csodálatos.
- Kitűnő, kitűnő - mondta, a sült után vastag szivarra gyújtva. - Úgy érzem itt magam, mint aki egy gőzhajóról a rázás és zaj után a csendes partra lép. Szóval te azt mondod, hogy magát a munkáselemet is tanulmányozni kell, s gazdasági módszereinket eszerint kell megválaszta-nunk. Hát én laikus vagyok ebben, de azért úgy rémlik, hogy az elmélet s alkalmazása hatással lehet a munkásra is.
- Igen, de várj csak: én nem a közgazdaságtanról beszélek, hanem a gazdálkodás tudományá-ról. Ennek a természettudománynak kell lennie, s az adott jelenségeket kell figyelembe venni, köztük a munkást, az ő gazdasági, néprajzi...
Ebben a pillanatban jött be Agafja Mihajlovna a befőttel.
- Nos, Agafja Mihajlovna - mondta neki Sztyepan Arkagyics, a tulajdon duzzadt ujja begyét megcsókolva -, micsoda füstölt haluk van maguknak, s az a pálinka! De nem kéne mennünk már, Kosztya? - tette hozzá.
Levin kinézett az ablakon, a fák csupasz csúcsai mögé lenyugvó napra.
- Bizony ideje - mondta. - Kuzma, fogj be a bricskába! - s maga is szaladt lefelé.
Sztyepan Arkagyics is lement, s nagy gondosan maga húzta le a lakktáskáról a vitorlavászon tokot, kezdte összeszerelni drága, új típusú fegyverét. Kuzma, nagy borravalót szimatolva, nem mozdult el Sztyepan Arkagyics mellől; ő húzta föl a harisnyáit, csizmáját, amit Sztyepan Arkagyics szívesen rá is hagyott.
- Hagyd meg, Kosztya - mondta Sztyepan Arkagyics -, hogy ha Rjabinyin, a kereskedő, eljön - már hívattam -, vezessék be, és kérjék meg, hogy várjon.
- Csak nem Rjabinyinnak adod el az erdőt?
- De igen, ismered tán?
- Hogyne, volt vele dolgom, “véglegesen és pozitíve”.
Sztyepan Arkagyics elnevette magát. “Véglegesen és pozitíve” a kereskedő kedvenc szava-járása volt.
- Igen, roppant nevetségesen beszél. Megértette, hová készül a gazdája! - tette hozzá, s meg-veregette Laszkát, aki nyüszítve forgolódott Levin körül, s hol a kezét nyalta, hol a csizmáját, fegyverét.
A kocsi, amikor kimentek, már a tornác előtt állt.
- Befogattam, bár nincs messze; vagy gyalog menjünk inkább?
- Nem, menjünk csak kocsin - mondta Sztyepan Arkagyics, a bricskához lépve. Beült, körülbugyolálta a lábát a tigrissávos pléddel, és szivarra gyújtott. - Hogy lehet, hogy nem dohányzol? A szivar nemcsak hogy élvezet: jele és megkoronázása az élvezetnek. Hanem ez aztán az élet! Milyen szép! Így szeretnék én élni!
- Ki akadályoz meg benne? - mondta mosolyogva Levin.
- Nem, te igazán boldog ember vagy. Amit szeretsz, az meg is van. Szereted a lovat - van; kutya - van; vadászat - van; gazdaság - van.
- Talán mert örülök annak, amim van, s nem búsulok azon, amim nincs - jutott Levin eszébe Kitty.
Sztyepan Arkagyics elértette, rápillantott, de nem szólt.
Levin hálás volt Oblonszkijnak, amiért észrevette, hogy fél Scserbackijékról beszélni, s szokott tapintatával elő se hozta őket; most azonban már ő szerette volna kitudni, ami gyötörte, de nem mert megszólalni.
- Hát a te dolgaid? - mondta, meggondolva, mennyire nem szép, hogy folyton csak magán jár az esze.
Sztyepan Arkagyics szeme jókedvűt csillant.
- Te persze nem ismered el, hogy az ember a kalácsot is szeretheti, amikor megvan a házi-kenyere, szerinted ez vétek; én meg az életet nem ismerem el szerelem nélkül - mondta, a maga módján fogva föl Levin kérdését. - Mit tegyek, ha egyszer így vagyok teremtve? S másnak igazán olyan kevés bajt okozok vele; magamnak meg akkora gyönyörűség.
- Mi az, csak nincs valami új? - kérdezte Levin.
- De van, testvér. Ismered az ossziáni nőtípust: nők, amilyeneket álmodban látsz. Ilyen asszonyok ébren is akadnak, és döbbenetesek. Az asszony, látod, olyasmi: akármennyit tanulmányozod, mindig tökéletesen más.
- Akkor jobb nem tanulmányozni.
- Dehogynem. Egy matematikus azt mondta, hogy nem az igazság fölfedezése a gyönyör, hanem a keresése.
Levin némán hallgatta, s bármennyire erőltette is magát, sehogy sem tudott barátja lelkébe helyezkedni, érzéseit s hogy az efféle nők tanulmányozásában mi örömet lel, megérteni.
15
A húzás helye nem messze volt, egy kis nyárfásban a patak fölött. Ahogy az erdőhöz értek, Levin leugrott, s Oblonszkijt egy mohos, nyirkos tisztás sarkára vitte, amelyről a hó letisztult már. Ő a tisztás másik szélére húzódott, egy kettős törzsű nyírfa mellé; fegyverét a száraz, alsó ág villájának támasztotta, köpenyét levetette, fölvette a töltényövét, s kipróbálta, szabadon mozog-e a keze.
Az öreg, őszülő Laszka, aki mindig ott volt a nyomában, óvatosan leült vele szemben, s a fülét hegyezte. A nap a nagy erdő mögé szállt; a nyárfák közt elszórt nyírfák lecsüngő ágaikkal, kipattanni kész, duzzadt rügyeikkel élesen rajzolódtak ki az alkonyfényben.
Az erdő sűrűjéből, ahol még állt a hó, kis, kanyargó erekben, alig hallhatóan csörgedezett a víz. Apró madarak csevegtek, szálltak olykor-olykor egyik fáról a másikra.
A teljes csönd időközeiben hallatszott, hogy zizzen a felengedő föld s a növekvő fű moccanásaitól az avar.
“Lám, lám! Hallani s látni lehet a fű növését” - mondta magában Levin, egy palaszínű, nedves nyírlevél moccanását a fiatal fűszál mellett észrevéve. Állt, hallgatózott, hol le, a nedves és mohás fűre nézett, hol a fülelő Laszkára, hol a hegy tövébe, az erdő meztelen facsúcsainak előttük kiterülő tengerére, a fehér felhősávokkal bevont, elboruló égre. Egy ölyv lassan lengő szárnnyal röpült el, magasan a távoli erdő fölött, a másik utána ugyanabba az irányba, míg el nem tűnt. A madarak mind hangosabban, mind nyugtalanabbul csiviteltek a sűrűben. Nem messze egy fülesbagoly huhogott. Laszka összerezzent, nagy óvatosan néhány lépést tett előre, s oldalt hajtott fejjel fülelni kezdett. A patak mögül kakukkszó hallott. Kettőt kakukkolt a megszokott hangján, aztán elrekedt, hadarni kezdett, s belezavarodott.
- Hogyan! Már kakukk is van? - mondta Sztyepan Arkagyics a bokor mögül kilépve.
- Igen, hallom - felelte Levin; nem szívesen törte meg az erdő csöndjét magának is kellemet¬len hangjával. - Már nem kell sokáig várni.
Sztyepan Arkagyics alakja megint eltűnt a bokor mögött. Levin csak a gyufa felfénylő lángját látta, s nyomban utána a cigaretta vörös parazsát s egy kis kékes füstöt.
- Csek, csek! - csattant meg, ahogyan felhúzta, Sztyepan Arkagyics puskakakasa.
- Hát ez meg miféle hang? - hívta föl Oblonszkij egy elnyújtott horkanásra Levin figyelmét; mintha egy rosszalkodó csikó nyerített volna vékony hangon.
- Nem ismered? A hím nyúl. Hanem elég lesz a beszédből. Hallod? Jönnek! - szólt Levin kiáltva szinte, miközben a kakast felhúzta.
Távoli vékony pisszegés hallatszott, pontosan két másodpercenként, a vadász által jól ismert ütemre - a második, harmadik után már kurrogást is lehetett hallani.
Levin jobbra-balra vetette a szemét, s íme, a homályos, kék égen, éppen előtte, a nyárfacsúcs összefolyó, gyöngéd ágai fölött egy repülő madár tűnt föl. Egyenest feléje röpült; a kurrogás közeli hangja, mintha feszes szövetet szakítanának egyenletesen, pont a füle mellett hallatszott; a madár hosszú csőrét és nyakát is látta már, de abban a pillanatban, amelyikben célba vette, a bokor mögül, ahol Oblonszkij állt, vörös fény villant fel, a madár, mint a nyíl, leereszkedett, azután megint fölcsapott. Új villanás, utána egy dördülés; a madár mintha a levegőbe akarna kapaszkodni, vergődő szárnyakkal megállt: egy pillanatig így maradt, aztán lezuppant a nyirkos földre.
- Csak nem hibáztam el? - kiabálta Sztyepan Arkagyics, aki a füsttől nem láthatta.
- Ott van - mondta Levin, s Laszkára mutatott, aki egyik fülét fölemelve, bolyhos farkavégét a magasban csóválta, s mint aki nyújtani akarja az élvezetet, mosolyogva szinte, lassú léptekkel hozta a megölt madarat gazdájának.
- No, örülök, hogy sikerült - mondta Levin, s ugyanakkor irigységet is érzett, hogy nem ő ejtette el a szalonkát.
- A jobb csővel csúnyát hibáztam - felelte Sztyepan Arkagyics, a fegyverét megtöltve. - Sss... jön.
Valóban, átható, egymást gyorsan követő pisszegések hallatszottak. Két játszó, egymást kergető szalonka repült el kurrogás nélkül, pisszegve csak, épp a vadászok feje fölött. Négy lövés dördült el; a szalonkák, mint a fecskék, gyorsan megfordultak, s eltűntek szem elől.
A húzás nagyszerű volt, Sztyepan Arkagyics még két szalonkát lőtt, Levin is kettőt; az egyiket nem találták meg. Sötétedni kezdett. A ragyogó, ezüstös Venus, mélyen lenn nyugaton, már a nyírfák mögül csillogott ki gyöngéd világával; magasan keleten pedig a komor Arkturusz öntötte vörös fényét. Levin a feje fölött elfogta s megint elvesztette a Göncöl csillagait. Szalonkák már nem szálltak, de Levin úgy döntött, megvárja, amíg a Venus, amelyet a nyírfaág alatt látott, fölébe kerül, s a Göncöl csillagai egészen fölragyognak. A Venus az ág fölé került már, a Göncöl kereke és rúdja a sötétkék égen egészen láthatóvá vált, s ő még mindig várt.
- Nem kéne indulnunk már? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. Az erdőben már csönd volt, egyetlen madár sem mocorgott.
- Várjunk még - felelte Levin.
- Ahogy akarod.
Vagy tizenöt lépésre álltak egymástól.
- Sztyiva - szólalt meg váratlanul Levin -, mért nem mondod, megvolt-e már vagy mikor lesz a sógornőd esküvője?
Levin annyira erősnek és nyugodtnak érezte magát, hogy azt gondolta, semmiféle válasz sem izgatja fel. De arra, amit Sztyepan Arkagyics mondott, semmiképpen sem számított.
- Nem gondolt és nem is gondol rá, hogy férjhez menjen; nagyon beteg, az orvosok külföldre küldték. Az életéért is aggódnak.
- Mit mondasz? - kiáltott föl Levin. - Nagyon beteg? De hát mi baja? Hogy lehet, hogy ő...
Mialatt beszéltek, Laszka a fülét hegyezve fölfelé nézett az égre, majd szemrehányóan az emberekre pillantott.
“Eltalálták, mikor beszéljenek - gondolta. - Az meg ott repül. Már itt is van. Elszalasztják.”
Ebben a pillanatban ők is meghallották az átható füttyöt, amely mintha csak fülön ütötte volna őket: mindketten fegyver után kaptak. Két villanás villant, s két durranás hangzott föl ugyan-abban a pillanatban; a magasan repülő szalonka összecsukta a szárnyát, s a sűrűbe esett, a vékony ágakat meghajlítva.
- No, ez nagyszerű! Közös! - kiáltott fel Levin, s maga is beszaladt Laszkával a sűrűbe, a szalonkát megkeresni. “Mi is volt az a kellemetlen dolog? - jutott közben az eszébe. - Persze, Kitty beteg. Mit tegyünk, nagyon sajnálom.”
- Á, megtaláltad! Okos állat vagy - vette ki Laszka szájából a még meleg madarat, s csaknem megtelt vadásztáskájába tette. - Megvan, Sztyiva! - kiáltotta aztán.
16
Hazatérőben Levin apróra elkérdezte Kitty egész betegségét és Scserbackijék terveit, s bár szégyellte volna beismerni, az, amit megtudott, kellemes volt neki. Kellemes azért is, mert volt még remény, de még kellemesebb, hogy aki annyi szenvedést okozott neki, maga is szenvedett. Hanem amikor Sztyepan Arkagyics Kitty betegségének az okáról kezdett beszélni s Vronszkij nevét említette, Levin félbeszakította:
- Nincs semmiféle jogom, hogy családi intimitásokat tudjak meg; az igazat megvallva, egyáltalán nem érdekelnek.
Sztyepan Arkagyics alig észrevehetően elmosolyodott; látta Levin arcán a jól ismert hirtelen változást; egy pillanat alatt ugyanolyan komor lett, amilyen vidám volt az előbb.
- Rjabinyinnal végleg megegyeztél az erdőre? - kérdezte Levin.
- Meg. Az ár nagyon szép: harmincnyolcezer. Nyolc előre, a többi hat esztendő alatt. Sokat bajlódtam vele. Senki sem adott többet.
- Ez azt jelenti, hogy ingyen adtad oda - mondta komoran Levin.
- Már mért ingyen? - mondta jólelkű mosollyal Sztyepan Arkagyics, aki tudta, hogy Levinnek most semmi sem lesz jó.
- Mert az erdő legalább ötszáz rubelt ér gyeszjatyinánként - felelte Levin.
- Ó, ezek a gazdák! - mondta Sztyepan Arkagyics tréfásan. - Milyen megvetően beszéltek ti velünk, városiakkal! De üzletet mégis mindig mi tudunk jobban kötni. Hidd el, mindent kiszámítottam - mondta -, nagyon előnyösen adtam el az erdőt, úgyhogy félek, nem lép-e még vissza. Ez nem haszonerdő - mondta Sztyepan Arkagyics, aki a haszon szóval, azt remélte, egészen meggyőzi Levint véleménye helytelenségéről -, inkább tüzelőfa. Nincs benne harminc ölnél több gyeszjatyinánként, s ő kétszáz rubelt ad érte.
Levin megvetően elmosolyodott. “Ismerem már - gondolta - ezt a tempót, nemcsak az övét, minden városiét. Tíz év alatt kétszer ha megfordulnak falun, fölszednek két-három falusi szót, aztán használják jókor-rosszkor, abban a szent hitben, hogy most már mindent tudnak. Haszonerdő, harminc öl van benne. Mondják a szót, de nem értenek semmit sem belőle.”
- Én nem tanítalak, hogy mit irkálj ott a hivatalban - mondta -, de ha szükségem van rá, megkérdezlek. Te pedig meg vagy győződve, hogy az erdő egész tudományát érted. Nehéz dolog ez. Megszámoltad a fákat?
- Hogy számoljam meg? - nevette el magát Sztyepan Arkagyics, aki, akárhogy is, ki szerette volna zökkenteni barátját a rossz hangulatból. - A homokszemeket, a planéták sugarát egy nagy szellem ha meg is számolhatná... 
- No, a Rjabinyin nagy szelleme megszámolja. Egyetlen kereskedő sem veszi meg számolat¬lan, hacsak ingyen nem adják neki, mint te. Én ismerem azt a te erdődet. Minden évben járok ott vadászni, ötszáz rubelt ér készpénzben gyeszjatyinája: te részletre adod kétszázért, azaz vagy harmincezret ajándékoztál neki.
- Ugyan, hagyd már - mondta Sztyepan Arkagyics panaszosan -, akkor miért nem adta meg senki sem?
- Azért, mert a kereskedőink összebeszéltek; lelépést adott nekik. Volt dolgom minddel, ismerem őket; ezek nem kereskedők, hanem uzsorások. Ha csak tíz-tizenöt percentre van kilátás, bele sem megy, megvárja, amíg húsz kopejkán egy rubelt vehet.
- Hagyd el, rossz kedvedben vagy.
- Egyáltalán nem - mondta komoran Levin, ahogy a ház elé értek.
A tornác előtt ott állt már a vassal és bőrrel feszesen bevont parasztkocsi, előtte a széles istránggal befogott, jól táplált ló. A szekérben a vérbőségtől duzzadó, feszes övű segéd, aki egyszersmind kocsisa is Rjabinyinnak. Maga Rjabinyin benn volt már a házban, s az elő-csarnokban köszöntötte a két barátot. Magas, sovány, középkorú ember volt; bajuszt hordott, kiugró álla borotvált, zavaros szeme dülledt; hosszú kék kabátot viselt, a hátulján gombok, magas csizmája bokában ráncos, szárban egyenes, fölötte még egy nagy sárcipő. Kendőjével jól körültörölte a képét, begombolta a kabátját, amely anélkül is igen jól állt, s mosolyogva köszöntötte a belépőket, olyanformán nyújtva Sztyepan Arkagyics felé a kezét, mintha valamit el akarna venni tőle.
- Hát megjött? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, kezet fogva vele. - Nagyszerű.
- Az utak ugyan rendkívül rosszak, de nem merészeltem kegyelmességed parancsának nem engedelmeskedni. Az egész úton végig gyalog jöttem, de itt vagyok időre. Konsztantyin Dmitrics, tiszteletem - fordult Levinhez, azon igyekezve, hogy vele is kezet fogjon. De Levin komor képet vágott, s úgy tett, mint aki nem veszi észre a kezét; a szalonkákat szedte ki. - Vadászattal méltóztatnak szórakozni? Ez ugyan miféle madár lesz? - tette hozzá Rjabinyin, megvetően pillantva a szalonkákra. - Nyilván ízletes! - s rosszallóan csóválta a fejét, mint aki erősen kétli, hogy a gomb megérte a kabátot.
- Be akarsz menni a dolgozószobámba? - kérdezte Levin Sztyepan Arkagyicstól franciául, rosszkedvűen hunyorítva. - Menjetek be, beszéljétek meg ott.
- Tessék csak, ahova méltóztatnak - mondta Rjabinyin megvető méltósággal, mintha csak azt akarta volna éreztetni, hogy másnak okozhat nehézséget, kivel hogyan érintkezzék, neki azonban nehézséget soha és semmi sem okozhat.
A dolgozószobában Rjabinyin szokása szerint körülnézett, mintha a szentképet keresné, de amikor megtalálta, nem vetett keresztet. Megnézte a szekrényeket és könyvespolcokat, s azzal a gyanakvással, amellyel a szalonkákat nézte, megvetően elmosolyodott, s rosszallólag csóválta megint a fejét, sehogy sem látva be, hogy ez a gomb megérte a kabátot.
- No, elhozta a pénzt? - kérdezte Oblonszkij. - Üljön le.
- A pénzben nincs hiba. Azért jöttem, hogy találkozzunk, megbeszéljük.
- Mit kell itt megbeszélni? De üljön már le.
- Lehet - ült le Rjabinyin, a lehető legkényelmetlenebb módon könyökölve a karosszék támlájára. - Engednie kell, herceg. Bűn ez így. A pénz együtt van az utolsó kopejkáig. A pénz nem okoz fennakadást.
Levin, aki eközben a fegyverét rakta a szekrénybe, kiment volna már, de ahogy a kereskedő szavát hallotta, megállt.
- Így is ingyen kapta az erdőt - mondta. - A herceg későn jött hozzám, különben én szabtam volna meg az árát.
Rjabinyin fölállt, s mosolyogva mérte végig Levint.
- Túl fösvény, Konsztantyin Dmitrics - mondta mosolyogva, majd Sztyepan Arkagyicshoz fordult: - Végleg nem lehet semmit sem megvenni tőle, a búzájára alkudtam, jó pénzt adtam volna.
- Miért adjam oda ingyen a magamét? Nem a földön találtam; nem is loptam.
- Már engedelmet, a mai időben lopni pozitíve lehetetlen. A mostani világban végképpen nyilvános a törvénykezés. Szép rend van mindenben, nemhogy lopni lehetne. Mi becsületesen tárgyaltunk. Drágára tartják az erdőt, nem találja meg az ember a számítását. Csak egy picikét tessék engedni belőle.
- De hát meg van kötve ez az üzlet vagy nincs? Ha meg, nincs mit alkudni, ha pedig nincs - mondta Levin -, én megveszem az erdőt.
A mosoly egyszeriben eltűnt Rjabinyin arcáról. Karvaly szerű, mohó, kegyetlen kifejezés ült ki rá... Csontos ujjaival gyorsan kigombolta a kabátját; fölfedte kívül hordott buggyos ingét, mellénye rézgombját, az óraláncot, s kivette a vastag, öreg erszényt.
- Kérem, az erdő az enyém - mondta keresztet vetve gyorsan, s a kezét nyújtotta. - Itt a pénz, az erdő az enyém, így vásárol Rjabinyin, nem számolja a garast - mondta a homlokát ráncolva s az erszényt meglóbálva.
- Én a helyedben nem sietnék - mondta Levin.
- Miért? Bocsáss meg - csodálkozott el Oblonszkij -, hisz a szavamat adtam.
Levin kiment a szobából, s becsapta az ajtót, Rjabinyin az ajtóra nézett, s mosolyogva csóválta a fejét.
- Csupa fiatalság, végleg gyerek. Megveszem; a becsületszavamra mondom, a híréért csak, szóval hogy Rjabinyin s nem más vette meg az Oblonszkij rőzseligetét. A számításomat meg, ahogy Isten adja... Bizony isten. Ha tetszik, megírhatjuk a szerződést.
Köpenyét gondosan összefogva, a kabátja kapcsát begombolva, a kereskedő egy óra múlva a szerződéssel a zsebében a feszesen vasalt kocsiban ült, s indult hazafelé.
- Ó, ezek az urak - mondta a segédjének -, egy portéka mind.
- Úgy is van - felelte a segéd a gyeplőt átadva s a bőr sármentőt begombolva. - No és a vételecske, Mihail Ignatyics?
- Soha rosszabbat...
17
Sztyepan Arkagyics bankóktól duzzadó zsebbel ment fel az emeletre, a kereskedő három hónapot előre kifizetett. Az erdőügy elintézve, a pénz a zsebben, a húzás nagyszerű. Sztyepan Arkagyics a lehető legvidámabb lelkiállapotban volt, s épp ezért Levin rosszkedvét is rend-kívül szerette volna eloszlatni. Azt szerette volna, ha a nap a vacsorával éppolyan kellemes véget ér, ahogy elkezdődött.
Levin valóban rosszkedvű volt, s hiába akart kedves vendégével nyájas és szíves lenni, nem tudott erőt venni magán. A hír, hogy Kitty nem ment férjhez, mámorossá tette, s mindjobban felzaklatta.
Kitty nem ment férjhez és beteg, beteg, mert olyan emberbe szerelmes, aki semmibe sem vette. Ez a sértés mintha őt érte volna. Vronszkij semmibe sem vette Kittyt, Kitty pedig őt, Levint - Vronszkijnak eszerint joga van Levint megvetni, tehát az ellensége. De mindezt nem gondolta el. Érezte csak homályosan, hogy itt van valami, ami sérti őt, s nem arra haragudott, ami fölzaklatta, hanem civódott mindenen, ami az útjába akadt. Az ostoba erdőeladás, a család, a balsors, amelynek Oblonszkij áldozata lett, s amely itt, az ő házában pecsételődött meg, fölháborította.
- No, végeztetek? - mondta, ahogy Sztyepan Arkagyiccsal odafönt találkozott. - Akarsz vacsorázni?
- Nem utasítom vissza. Hogy milyen étvágyam van itt falun, csuda. Mért nem hívtad meg ezt a Rjabinyint is?
- Az ördög belé!
- Hanem hogy te hogy bánsz vele! - mondta Oblonszkij. - Még kezet sem nyújtottál. Mért nem adsz kezet neki?
- Mert az inasomnak sem adok, pedig az százszor különb nála.
- Milyen retrográd vagy! Hát a társadalmi rétegek összeolvadása? - kérdezte Oblonszkij.
- Akinek tetszik, olvadjon - egészségére; engem undorít.
- Látom, végleg retrográd vagy.
- Az igazat megvallva, soha nem gondolkodtam rajta, hogy ki vagyok. Konsztantyin Levin vagyok, több semmi.
- Konsztantyin Levin, aki nagyon rosszkedvű - mondta elmosolyodva Sztyepan Arkagyics.
- Igaz, rosszkedvű, s tudod, miért? Bocsáss meg, a te ostoba üzleted miatt.
Sztyepan Arkagyics kedélyesen ráncolta össze a homlokát, mint akit ok nélkül sértegetnek, s rontják el a kedvét.
- Ugyan, hagyd már - mondta -, mikor történt meg, hogy valaki eladott valamit, s rögtön utána azt nem mondták: “Sokkal többet ér”? Hanem amíg el nem adta, senki sem ad meg annyit. Ez a szerencsétlen Rjabinyin, látom, a bögyödben van.
- A bögyömben, lehet. És tudod, miért? Megint azt mondod majd, hogy retrográd vagyok, vagy valami más rettenetes szót; engem azonban mégis bosszant és bánt, ha látom, hogy szegényedik el mindenfelé az a nemesség, amelyhez magam is tartozom, s az osztályok összeolvadása ellenére örülök is, hogy tartozom. S ez az elszegényedés nem a fényűzés következménye - az semmi volna; úri módra élni nemeshez illő dolog, csak nemesember ért hozzá. A parasztok körülöttünk mostanában összevásárolják a földeket; ez nem bánt. Az úr nem csinál semmit, a paraszt dolgozik, és kiszorítja a henyét. Ennek így is kell lennie. A parasztnak nagyon örülök. De bánt, ha ezt a, hogy is nevezzem, együgyű elszegényedést látom. Egy lengyel árendás féláron vett meg egy csodálatos jószágot a Nizzában élő föld-birtokosnőtől. Amott gyeszjatyinánként egy rubelért adják bérbe a tíz rubelt érő földet egy kupecnek. Te minden ok nélkül harmincezret ajándékoztál ennek a csalónak.
- De hát mit tegyek? Számoljak meg minden egyes fát?
- Föltétlenül. Te nem számoltad, de Rjabinyin megszámolta. Rjabinyin gyermekeinek lesz miből élniük, tanulniuk, a tieidnek, elnézést, nem lesz.
- Már megbocsáss, van valami kicsinyes ebben a számolgatásban. Nekünk is megvan a foglal-kozásunk, nekik is; a hasznuknak meg kell lenni. Különben lezártuk, vége... Hó, tükörtojás, ez az én kedvenc ételem. S Agafja Mihajlovna ad nekünk hozzá abból a csudás kisüstiből.
Sztyepan Arkagyics az asztalhoz ült, s Agafja Mihajlovnával kezdett tréfálkozni, neki bizonygatta, hogy ilyen ebédet s vacsorát régen nem evett már.
- Lám, ön legalább megdicsér - mondta Agafja Mihajlovna -, de Konsztantyin Dmitrics, akármit tesz elébe az ember, akár a kenyérhéját, megeszi s megy.
Bárhogy igyekezett is Levin erőt venni magán: komor volt s hallgatag. Még egy kérdése volt Sztyepan Arkagyicshoz, de nem tudta rászánni magát; nem talált rá sem formát, sem időt, hogyan s mikor tegye föl. Sztyepan Arkagyics már lement a maga szobájába; levetkőzött, újból megmosdott, belebújt a pliszírozott hálóingébe, s lefeküdt; Levin pedig még mindig ott ténfergett nála, különféle haszontalanságokról beszélt, s nem volt ereje megkérdezni azt, amit akart.
- Milyen bámulatos gyártmány ez a szappan - mondta megnézegetve s ide-oda forgatva a darab szagos szappant, melyet Agafja Mihajlovna a vendégnek odakészített, Oblonszkij azonban nem használt. - Nézd csak, valóságos műalkotás.
- Igen, minden a legnagyobb tökéletességet éri el manapság - mondta Sztyepan Arkagyics, nedveset és boldogat ásítva. - A színházak például és a mulatók, áá - ásította. - Mindenütt villanyvilágítás...
- Az ám, villanyvilágítás - mondta Levin. - No és Vronszkij hol van most? - kérdezte hirtelen, a szappant letéve.
- Vronszkij? - állt meg Sztyepan Arkagyics az ásításban. Pétervárott. - Rögtön utánad elutazott, s azóta nem volt Moszkvában egyszer sem. Tudod, Kosztya, hogy az igazat megmondjam - folytatta az asztalra könyökölve, szép piros arcát, amelyből mint a csillagok ragyogtak ki az olajos fényű, jóságosan álmos szemek, a kezébe hajtva -, magad voltál a hibás, megijedtél az ellenfeledtől. Én pedig - ahogy akkor is mondtam neked - nem tudom, melyiketeknek volt több esélye. Mért nem vitted törésre a dolgot? Megmondtam akkor is, hogy... - Csak az állcsontjaival ásított, anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.
“Tudja vagy nem, hogy megkértem? - gondolta Levin, rápillantva. - Valami ravasz, diplomatikus van a képében.” S érezve, hogy elvörösödik, némán Sztyepan Arkagyics szeme közé nézett.
- Ha volt is akkor Kittyben valami, csak a külső vonzóerő hatott rá - folytatta Oblonszkij. - A tökéletes arisztokratizmusa, tudod, s a jövendő helye a világban: ez hatott, nem is Kittyre, hanem az anyjára.
Levin elkomorodott. A visszautasítás elszenvedett sérelme mint friss, most kapott seb gyúlt fel a szívében. A maga házában volt, s otthon még a falak is segítenek.
- Várj csak! - szólalt meg Oblonszkijt félbeszakítva. - Te azt mondod, arisztokratizmus. De hadd kérdem meg tőled, mi is hát Vronszkijnak vagy akárki másnak ez az arisztokratizmusa, amely feljogosíthatná, hogy megvessen. Te Vronszkijt arisztokratának tartod, én nem. Egy ember, akinek az apja mindenféle alattomossággal kúszott elő a semmiből, az anyjának meg isten tudja, kivel nem volt viszonya. Nem, bocsáss meg, én tartom magamat arisztokratának, s a hozzám hasonlókat, akik a múltban három-négy becsületes nemzedékre mutathatnak vissza, a műveltség legmagasabb fokán - tehetség, ész más lapra tartozik -, soha senki előtt meg nem alázkodtak, soha senkire rá nem szorultak, s úgy éltek, ahogy az apám vagy a nagyapám. S én sok ilyet ismerek. Te kicsinyes dolognak tartod, hogy megszámlálom az erdőben a fát; magad pedig harmincezret ajándékozol Rjabinyinnak. De te földbért kapsz, s még nem tudom én, mit, én meg nem kapok, s épp ezért megbecsülöm az örökségem, a munkával szerzettet. Mi vagyunk az arisztokraták, nem azok, akik csak a világ hatalmasainak az ajándékából tudnak élni, s akiket két garason megvásárolhatsz.
- De kire célzol? Én teljesen egyetértek veled - mondta Sztyepan Arkagyics őszintén s jókedvűen, noha érezte, hogy Levin a két garason megvehetők közé őt is odaérti. Levin hevessége őszintén tetszett neki. - Kit akarsz meggyőzni? Ha sok minden nem is igaz abból, amit Vronszkijról mondasz, én nem erről beszélek. Megmondom neked egyenest, a helyedben felmennék Moszkvába, most velem, és...
- Nem tudom, tudod-e vagy sem, énnekem mindegy. Megmondom: kérőként léptem fel, és kosarat kaptam, s Katyerina Alekszandrovna most már csak nyomasztó és megszégyenítő emlék nekem.
- Miért? Micsoda badarság!
- Ne beszéljünk erről. Bocsáss meg, kérlek, ha goromba voltam - mondta Levin. Most, hogy mindent kimondott, megint olyan lett, mint reggel volt. - Nem haragszol rám, Sztyiva? Kérlek, ne haragudj - mondta, s mosolyogva fogta meg a kezét.
- Dehogyis, nincs miért, örülök, hogy kimagyarázkodtunk. Hanem tudod, hogy a reggeli húzás gyönyörű szokott lenni? Ne menjünk ki? Én úgysem aludnék, s a lesről egyenest az állomásra megyünk.
- Nagyszerű.
18
Annak ellenére, hogy Vronszkij egész belső életét szenvedélye töltötte be, külső élete a társasági és ezredbeli kapcsolatok és érdekek régi, megszokott kerékvágásában gördült változatlanul és feltartóztathatatlanul tovább. Az ezred érdekei, minthogy szerette az ezredét, s még inkább mert az ezrede szerette őt, fontos helyet foglalt el Vronszkij életében. Az ezredben nemcsak hogy szerették, de tisztelték és büszkélkedtek vele; büszkék voltak, hogy ez a fantasztikusan gazdag, nagy műveltségű és kiváló képességű ember, akinek nyitott útja van a siker, becsvágy és hiúság minden neme felé, mindezt elhanyagolta, s valamennyi életérdeke közül ezredének és bajtársainak az ügyei álltak legközelebb szívéhez. Vronszkij tudatában volt, hogy bajtársai így tekintenek rá, s azonfelül, hogy szerette ezt az életet, kötelességének is érezte, hogy róla alkotott véleményüknek megfeleljen.
Magától értetődik, hogy bajtársai közül senkivel sem beszélt a szerelméről, nem szólta el magát a legnagyobb tivornyák közben sem (nem is volt soha annyira részeg, hogy elveszítse az önuralmát), s elhallgattatta azokat a könnyelmű bajtársait, akik célozgatni próbáltak a viszonyára. De annak ellenére, hogy szerelme az egész városban ismeretes volt, s viszonyáról többé-kevésbé igaz találgatások folytak, a fiatalemberek nagy része épp azért irigyelte őt, ami szerelmében a legnehezebb volt: Karenin magas társadalmi helye, s ami ebből adódott, a viszony szembetűnő volta miatt.
A fiatal nők nagy része, Anna irigyei, akiket rég bosszantott már, hogy feddhetetlennek nevezik, örültek annak, amit előre láttak; a közvélemény fordulását várták csak, hogy megvetésük egész súlyát rázúdítsák. Már készítették a sárgöröngyöket, amiket alkalomadtán ráhajítsanak. Az idősebb emberek többsége s a magas állásúak a készülő társasági botrány miatt bosszankodtak.
Vronszkij anyja kezdetben, amikor a fia viszonyáról értesült, örült neki. Örült, mert egy ragyogó fiatalembernek szerinte semmi nem adja meg úgy az utolsó csiszolást, mint egy magasabb körbeli viszony, de meg azért is örült, mert Karenina, aki úgy megtetszett neki, s aki annyit emlegette a kisfiát, végül mégiscsak olyannak bizonyult, mint a többiek, akiket egyébként Vronszkaja grófnő szép és rendes asszonyoknak tartott. Az utóbbi időben azonban azt hallotta, hogy a fia, csak hogy az ezrednél maradhasson s Kareninával találkozhassak, egy megbízást, amely a karrierje szempontjából fontos lett volna, visszautasított, s hogy magas állású személyek emiatt elégedetlenkednek, s megváltoztatta a véleményét. Az sem tetszett neki, hogy amit erről a viszonyról hallott, mind arra vallott, hogy ez nem az a ragyogó, könnyed, nagyvilági szerelem, amelyet ő is helyeselt volna, hanem, amint mesélték, valami kétségbeesett, wertheri szenvedély, amely ostobaságokba ránthatja a fiát. Amióta Moszkvából olyan hirtelen elutazott, nem találkozott vele, s az idősebb fián át sürgette, hogy látogassa meg.
Az idősebb fiú sem volt az öccsével megelégedve. Ő nem elemezte, miféle szerelem ez, nagy vagy kicsiny, szenvedélyes vagy szenvedélymentes, bűnös vagy nem bűnös (maga, noha gyermekei voltak, kitartott egy táncosnőt, s elnéző volt az ilyesmi iránt), de tudta, hogy ez a szerelem nem tetszik azoknak, akiknek tetszeni kell; épp ezért nem helyeselte az öccse viselkedését.
Szolgálati és társaságbeli elfoglaltságán kívül Vronszkijnak még egy foglalatossága volt: a lovak, amelyeknek szenvedélyes kedvelője volt.
Ebben az évben tiszti akadályversenyeket írtak ki. Vronszkij is jelentkezett, angol fajkancát vásárolt, s szerelme ellenére, ha türtőztette is magát, szenvedélyesen készült a küszöbönálló versenyre. A két szenvedély nem zavarta egymást. Épp ellenkezőleg, szüksége volt erre a foglalatosságra és szórakozásra, amely független a szerelmétől, hogy fölüdüljön benne, s túlságosan izgató élményei után pihenést találjon.
19
A krasznoje-szelói verseny napján a szokásosnál korábban ment be az ezredkantin közös étkezőjébe, hogy a bifsztekjét megegye. Nem nagyon kellett tartóztatnia magát; súlya éppen hogy megütötte a kiszabott négy és fél pudot; de híznia sem volt szabad; kerülte hát a liszteset és édeset. Ott ült, fehér mellénye fölött kigombolta a kabátját, s mindkét karjával az asztalra könyökölt - várta a megrendelt bifszteket, s a tányérjára tett francia regénybe nézett. Csak azért nézett a könyvbe, hogy ne kelljen a ki-be járó tisztekkel beszélgetnie, s tűnődött.
Arra gondolt, hogy Anna ma a verseny utánra találkát ígért neki. Három napja nem látta már, és most, hogy az ura külföldről visszatért, nem tudta, találkozhatnak-e ma, s azt sem, hogy ezt honnét tudhatná meg. Utoljára az unokatestvére, Betsy nyaralójában találkozott vele. Kareninék nyaralójába lehetőleg minél ritkábban járt el. Most oda akart menni, s azon tűnődött, hogy csinálja a dolgot.
“Természetesen azt mondom majd, hogy Betsy küldött; ő kérdezteti, hogy a versenyre eljön e? Persze hogy odamegyek” - döntötte el, fejét a könyvéből felütve. S olyan elevenen állt előtte a viszontlátás boldogsága, hogy az arca fölsugárzott.
- Küldj el a lakásomra, hogy fogják be hamar a trojkát - mondta a szolgának, aki a bifszteket forró ezüsttálon eléje rakta, s a tálat közelebb húzva, enni kezdett.
A szomszéd biliárdteremből golyócsattogás, beszéd és nevetés hallatszott. A bejáratnál két tiszt jelent meg; az egyik fiatalocska, vékony, finom arcú, nemrég került az apródiskolából az ezredhez; a másik pufók, öreg tiszt, a kezén karperec, apró szeme könnyezett.
Vronszkij rájuk nézett, összeráncolta a homlokát, s mintha nem látta volna őket, a könyvébe kancsalítva egyszerre evett és olvasott.
- Mi az, erőt gyűjtesz a munkára? - mondta a köpcös tiszt, melléülve.
- Látod - felelte Vronszkij rosszkedvűen, a száját törülve, anélkül, hogy rápillantott volna.
- Nem félsz, hogy meghízol? - mondta amaz, egy széket fordítva oda a fiatal tisztnek.
- Mi? - szólt oda Vronszkij bosszúsan, undorodó grimasszal, sűrű fogait kimutatva.
- Nem félsz, hogy meghízol?
- Pincér, xerest!  - mondta Vronszkij, és nem felelt. Arrébb tette a könyvet, és tovább olva-sott.
A köpcös tiszt fogta a borlapot, és a fiatalhoz fordult.
- Válaszd ki magad, hogy mit igyunk - nyújtotta oda neki, rápillantva.
- Talán rajnait - mondta a fiatal tiszt, félénken Vronszkijra sandítva, s alig serkenő bajszát az ujjai közé próbálta fogni. Látva, hogy Vronszkij nem fordult feléjük, a fiatal tiszt fölállt.
- Menjünk a biliárdterembe - mondta.
A köpcös tiszt engedelmesen fölkelt, s az ajtó felé indultak.
Ebben a pillanatban lépett be a szobába a magas és daliás Jasvin százados. Fölényesen és megvetően biccentett a két tisztnek, és Vronszkijhoz ment.
- Itt van ő! - kiáltott föl, nagy kezével jót vágva a váll-lapjára. Vronszkij haragosan nézett hátra, de arcán tüstént a rá jellemző nyugodt, magabiztos kedvesség sugárzott föl.
- Csak okosan, Aljosa - mondta a százados hangos baritonján. - Ezt edd meg most, és igyál rá egy pohárkával.
- De nem kívánom az ételt.
- Íme, az elválaszthatatlanok - tette hozzá Jasvin, gúnyos pillantást vetve a két tisztre, akik ebben a pillanatban mentek ki a szobából, s a szék magasságához képest túl hosszú lábszárát, melyen szűk lovaglónadrág feszült, éles szögbe törve, Vronszkij mellé ült. - Miért nem jöttél el tegnap a Krasznyenszkij színházba? Numerova igazán nem volt rossz. Hol voltál?
- Tverszkijéknél ültem el az időt - felelte Vronszkij.
- Á! - kiáltott föl Jasvin.
Jasvin - a dorbézoló és játékos, aki nem egyszerűen elvtelen ember volt, hanem erkölcstelen elvei voltak -, Jasvin volt Vronszkij legjobb barátja az ezredben. Szerette őt szokatlan testi erejéért, ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy ivott, mint a gödény, s az éjszakázás nem látszott meg rajta, de nagy erkölcsi erejéért is, amelyet főnökeivel és bajtársaival szemben mutatott meg - félelmet és tiszteletet víva ki maga iránt -, s a játékban, amelyet tízezrekben folytatott, de bármennyit ivott, olyan finoman és határozottan játszott, hogy az Angol Klub legjobb játékosának tartották. Különösen pedig azért tisztelte és szerette, mert érezte, hogy Jasvin nem a nevéért és gazdagságáért, hanem önmagáért szereti. Minden élő ember közül egyedül vele szeretett volna a szerelméről beszélni. Jasvin látszólag minden érzést megvetett, Vronszkijnak mégis úgy rémlett, ő az egyetlen, aki azt az erős szenvedélyt, amely most egész életét eltöltötte, meg tudná érteni. S meg is volt győződve, hogy Jasvin nem talál a pletykában és botrányban örömet, hanem úgy fogja föl ezt a szerelmet, ahogyan kell, azaz elhiszi, hogy nem tréfa, nem mulatság, hanem komoly, életbe vágó dolog.
Vronszkij nem beszélt vele a szerelméről, de tudta, hogy mindent tud, és úgy nézi, ahogyan kell, s ezt jólesett a szeméből látnia.
- Á, igen! - mondta arra, hogy Vronszkij Tverszkijéknél volt, miután fekete szeme fölvillant, s bajusza bal felét rossz szokása szerint megfogta s a szájába dugta.
- Hát te mit csináltál tegnap? Nyertél? - kérdezte Vronszkij.
- Nyolcezret. Három belőle nem jó pénz, aligha kapom meg.
- Rajtam akkor akár veszthetsz is most már - mondta Vronszkij nevetve. (Jasvin nagyban fogadott Vronszkijra.)
- Terajtad nem vesztek. Egyedül Mahotyintól kell tartani.
A beszélgetés a mai verseny esélyeire tért; Vronszkij nem is igen tudott másra gondolni most.
- Gyerünk, kész vagyok - állt föl Vronszkij, s az ajtó felé indult. Hatalmas lábát s hosszú hátát kiegyenesítve Jasvin is fölkelt.
- Ebédelnem még korán van; innom kell. Rögtön jövök. Hé, bort! - kiáltotta a vezénylésben híressé vált vastag, ablakrezegtető hangján. - Nem, mégse! - kiáltotta rögtön utána megint. - Ha te hazamégy, én is veled megyek.
S elment Vronszkijjal.
20
Vronszkij ott állt a kétfelé választott, tágas és tiszta finn parasztházban. A táborban is Petrickijjel lakott. Az még aludt, amikor Vronszkij és Jasvin a szobába lépett.
- Kelj föl, elég az alvásból - ment be Jasvin a válaszfal mögé, a borzas Petrickij vállát, aki orrát a párnájába fúrta, jól megrázva. Petrickij a térdére szökött, s körülnézett.
- Itt volt a bátyád - mondta Vronszkijnak. - Fölébresztett, vigye el az ördög; azt mondta, újra eljön. - És megint magára húzta a takarót, s a párnájára dobta magát. - Hagyjál már, Jasvin - mondta mérgesen Jasvinnak, aki lerángatta róla a takarót. - Maradhass! - megfordult, és kinyitotta a szemét. - Azt mondd meg inkább, mit igyam; olyan undokság van a számban, hogy...
- Vodka a legjobb! - harsogta Jasvin. - Tyerescsenko! Vodkát hozz az úrnak meg uborkát! - kiabálta; nyilván szerette hallani a hangját.
- Azt gondolod, vodkát? Mi? - kérdezte Petrickij, homlokát ráncolva s szemét dörzsölgetve. - Te is iszol? Együtt, akkor iszom. Vronszkij, iszol? - állt föl Petrickij, hóna alá csavarva a tigriscsíkos ágytakarót.
Kijött a válaszfal ajtaján, fölemelte a kezét, s franciául kezdte énekelni: - Volt egy király Tuléban... Vronszkij, iszol?
- Pusztulj innen - mondta Vronszkij, s fölhúzta a kabátot, melyet az inas odahozott.
- Hát te hová mégy? - kérdezte Jasvin. - Ni, a trojka is itt van - tette hozzá, meglátva a ház elé álló fogatot.
- Az istállóba, utána meg Brjanszkijhoz is ki kell mennem - mondta Vronszkij - a lovak miatt.
Vronszkij valóban megígérte, hogy elmegy Brjanszkijhoz, aki tízversztányira lakott Peterhoftól, és megviszi neki a lovakért a pénzt, s el is akart jutni hozzá. A cimborái azonban rögtön látták, hogy nemcsak oda megy.
Petrickij tovább énekelt, hunyorgatva s az ajkait fölfújva, mintha azt mondaná: tudjuk, miféle Brjanszkij az.
- Vigyázz, el ne késs - Jasvin csak ennyit mondott, majd hogy másra terelje a szót: - Hát az én pejem hogy szolgál? - kérdezte az ablakon át a rudasra pillantva, melyet Vronszkij őtőle vett meg.
- Állj! - kiáltott Petrickij Vronszkij után, aki már kiment. - A bátyád egy levelet s valami cédulát hagyott a számodra. Várj csak, hol is van?
Vronszkij megállt.
- No, hol van hát?
- Hol, hol? Ez a kérdés - mondta ünnepélyesen Petrickij, homlokára bökve a mutatóujját.
- Beszélj már, micsoda butaság ez! - mondta mosolyogva Vronszkij.
- A kályhát nem fűtöttem. Itt van valahol.
- Elég a hazugságból, hol az a levél?
- Nem, csakugyan elfeledtem. Vagy álmodtam csak? Várj, várj. Mit haragszol úgy? Ha te is megittál volna négy olyan palackkal, mint én tegnap, azt se tudnád, hol vagy. Várj csak, mindjárt eszembe fog jutni.
Bement a válaszfal mögé, s az ágyára feküdt.
- Várj! Én itt feküdtem, ő ott állt. Igeeen, igeeen, megvan - s kihúzta a matrac alól a levelet.
Vronszkij fogta a levelet s a bátyja céduláját. Az volt, amit várt - a levél az anyjától, szemrehányásokkal, hogy nem ment el hozzá, a cédula a bátyjától, arról volt benne szó, hogy valamit meg kell beszélniük. Vronszkij tudta, hogy a kettő egy és ugyanaz. “Mi közük hozzá?” - gondolta; összehajtotta s a zubbonygombjai közé dugta a leveleket, hogy az úton figyelmesen átolvassa. A pitvarban két tiszttel találkozott: az egyik az ezredükből való, a másik egy másikból.
Vronszkij lakása a tisztek állandó tanyája volt.
- Hová?
- Peterhofba kell mennem.
- A lovad megjött Carszkojéból?
- Meg, de még nem láttam.
- Azt mondják, Mahotyin Gladiátora megsántult.
- Badarság. Hanem hogy fogtok ebben a sárban lovagolni? - mondta a másik.
- Íme az én megmentőim! - kiáltott föl a belépőket megpillantva Petrickij, aki előtt ott állt már a tisztiszolgája, egy tálcán a vodkával s a sózott uborkával. - Jasvin itat, hogy magamhoz térjek.
- Tegnap jól elbántatok velünk - mondta az egyik belépő -, egész éjjel nem hagytatok aludni.
- Hogy mi mit vittünk végbe! - mesélte Petrickij. - Volkov fölmászott a tetőre, azt mondja, szomorú. Mondom: adjunk neki zenét, gyászindulót. Úgy aludt el a tetőn, a gyászindulóra.
- Idd meg föltétlenül a vodkát, aztán ásványvizet sok citrommal - mondta Jasvin, aki úgy állt Petrickij fölött, mint az anya, aki a gyereket az orvosság bevételére akarja rábírni -, utána egy kis pezsgőt is, egy palackocskával.
- Ez már beszéd. Várj, Vronszkij, iszunk egyet.
- Nem, szervusztok, urak, ma nem iszom.
- Mi az, tán elnehezedsz tőle? No, akkor mi magunk. Add ide az ásványvizet s a citromot.
- Vronszkij! - kiáltott utána valaki, amikor Vronszkij már a pitvarban volt.
- Mi az?
- Nyírasd le a hajad, az is nehéz, különösen a kopaszságod.
Vronszkij valóban idő előtt kezdett kopaszodni. Sűrű fogait kimutatva jókedvűen elmosolyo-dott, és sapkáját a kopaszodására húzva kiment, s beült a hintóba.
- Az istállóhoz - mondta, s elővette a leveleket, hogy átolvassa. De aztán meggondolta magát; amíg a lovát nem látta, nem osztja meg a figyelmét. “Majd utána!”
21
Az időszaki istálló deszkabódé volt, ott verték össze közvetlenül a versenytér mellett; ide kellett átszállítani még előző nap a lovát. Vronszkij nem látta még. Az utolsó napokban nem maga lovagolta, rábízta a trénerre, s most fogalma sem volt róla, milyen állapotban jött meg és van most a lova. Alig lépett ki a hintójából, az istállófiú (groom), az úgynevezett “kisfiú”, aki messziről megismerte a fogatot, előhívta a trénert. Az inas, magas csizmás, rövid kabátú angol - álla alatt egy szőrpamat, járása az esetlen zsokéjárás - széttartott könyökkel, imbolyogva jött elébe.
- No, mit csinál Frufru? - kérdezte Vronszkij angolul.
- All right, sir, minden rendben van, uram - mondta a torka mélyéből az angol. - Jobb, ha nem megy be - tette hozzá a kalapját megemelve. - Föladtam rá a szájkosarat, s most nagyon izgatott. Jobb, ha nem megy be hozzá, az csak fölingerli.
- De én bemegyek. Látni akarom.
- Gyerünk hát - mondta mogorván az angol, még most is alig nyitva ki a száját, s a könyökét himbálva, kitekert járásával előrement.
Beléptek a barakk előtti udvarba. A napos - egy csinosan öltözött, jóvágású fiú, tiszta zubbonyban, a kezében seprű - a belépők elé jött, s hozzájuk szegődött. A barakk rekeszeiben öt ló állt, s Vronszkij tudta, hogy fő versenytársának, Mahotyin vörösének, az ötversokos Gladiátornak is itt kell lennie. Gladiátort, akit sohasem látott még, Vronszkij a maga lovánál is jobban szerette volna látni, a lósport illemszabályai szerint azonban tudta, hogy nemcsak megnéznie nem illik, de még csak nem is kérdezősködhet róla. Ahogy a folyosón végigment, a fiú kinyitotta balra a második rekesz ajtaját, s Vronszkij ott látta a hatalmas vörös lovat s fehér lábait. Tudta, hogy ez a Gladiátor, de annak az embernek az érzésével, aki elfordul a feltört idegen levéltől, elfordult, s Frufru rekeszébe ment.
- Ez a ló azé a Ma-k... Mak... soha nem tudom a nevét kimondani - szólt az angol, nagy, piszkos körmű ujjával a vállán át Gladiátor rekeszére mutatva.
- Mahotyiné? - mondta Vronszkij. - Igen, az egyetlen komoly versenytársam.
- Ha ön lovagolná - mondta az angol -, önre fogadnék.
- Frufru idegesebb, ő erősebb - szólt Vronszkij, lovaglása dicséretén elmosolyodva.
- Akadályversenynél minden a lovagláson múlik; meg a pluck-on - mondta az angol.
Pluck-ot, azaz erőt és merészséget Vronszkij nemcsak hogy eleget érzett magában, de ami sokkal fontosabb, meg volt győződve, hogy pluck-ja a világon senkinek sem lehet több, mint neki.
- Biztos, hogy nem lett volna szükség nagyobb izzasztásra?
- Biztos - felelte az angol. - Ne beszéljen, kérem, hangosan. A ló fölizgul - tette hozzá, fejével a zárt rekesz felé intve, amely előtt álltak, s amelyből paták topogása hallatszott.
Kinyitotta az ajtót, s Vronszkij bement a rekeszbe, amelybe egy kis ablak szűrt némi fényt. A rekeszben, a friss szalmán, a lábait váltogatva egy szájkosaras, sötétbarna ló állt. A rekesz félhomályában szétnézve, Vronszkij egy futó pillantással újból fölmérte kedves lova egész testalkatát. Frufru középtermetű ló volt, testalkata nem hibátlan. Egészen vékony csontú, melle erősen előreálló, de szűk. Fara kissé lecsapott; az első lábai is, de a hátsók különösen, erősen lőcsösek. Hátsó és első lábának az inai nem voltak túlságosan erősek; hátul, haslóban azonban szokatlan széles volt, ami most, edzés után, apadt hasa mellett erősen feltűnt. Lábcsontja, ha elölről nézte az ember, a térde alatt nem látszott ujjnál vastagabbnak; oldalról viszont szokatlanul széles volt. Bordáit kivéve, mintha két oldalról össze lett volna nyomva s hosszában kinyújtva. De a legnagyobb mértékben megvolt benne az a sajátság, amely minden tökéletlenséget feledtet: a vér, az a vér, amely angol kifejezés szerint beszél magáért. Az érháló alatt élesen kirajzolódó izmai s a ráboruló finom, mozgékony, atlaszsima bőr ugyan¬olyan erősnek látszott, mint a csontja. Száraz feje, a ragyogó és vidám, kidülledt szemekkel, orrban a kiugró orrlikak vérrel lövellt hártyájába szélesedett ki. Egész alakjának, de különösen a fejének határozott, energikus s ugyanakkor gyöngéd kifejezése volt. Egyike volt azoknak az állatoknak, amelyről úgy érezzük, csak azért nem beszélnek, mert szájuk mechanikai felépítése nem engedi meg.
Vronszkijnak legalább úgy rémlett, hogy Frufru mindent megért, s ezt érezte most, amint rápillantott a lóra.
Ahogy Vronszkij bement hozzá, mélyet lélegzett, s az ellenkező oldal felől nézve a belépőkre, úgy forgatta kidülledt szemét, hogy szeme fehérjét elöntötte a vér. A szájkosarat rázta, s ruganyosan váltogatta a lábait.
- No látja, milyen izgatott - mondta az angol.
- Te kedves, te - mondta Vronszkij a lóhoz lépve, bátorítón.
De minél közelebb ment hozzá, a ló annál izgatottabb lett. Csak amikor a fejéhez ért, akkor csendesedett el; izmai megrándultak vékony, gyöngéd szőre alatt, Vronszkij megsimogatta erős nyakát, sörénye egyik tincsét, amely a másik oldalra hullott át, éles marján megigazította, s arcát megfeszült, denevérszárny finomságú orrlikához nyomta. A ló összerándult, hangosan szítta és fújta ki megfeszült orrlikain a levegőt, s úgy húzta hátra a fülét s nyújtotta Vronszkij felé erős, fekete ajkait, mintha csak meg akarná fogni a kabátujját. De aztán eszébe jutott a szájkosár, megrázta, s megint váltogatni kezdte hegyes kis lábait.
- Nyughass, kedves - mondta Vronszkij, s hátulról még egyszer megsimogatva, abban a boldog tudatban ment ki a rekeszből, hogy a lova a legjobb állapotban van.
A ló izgalma Vronszkijra is átragadt, érezte, hogy a vér a szívére tódul; akár a ló, ő is mozogni, harapni szeretett volna; ijesztő volt és mulatságos.
- Tehát bízhatom magában - mondta az angolnak -, fél hétre ott lesz a helyén.
- Minden rendben lesz - mondta az angol. - S ön hova megy most, mylord? - kérdezte hirtelen, a mylord megszólítást használva, amellyel szinte sohasem élt.
Vronszkij csodálkozva kapta föl a fejét, s ránézett, ahogy csak ő tudott nézni, nem a szemébe, hanem a homlokára - elcsodálkozva kérdése merészségén. De belátta, hogy az angol, amikor a kérdést föltette, nem úgy nézte, mint gazdáját, hanem mint zsokét.
- Brjanszkijhoz kell mennem - felelte neki -, egy óra múlva otthon vagyok.
“Hányadszor teszik föl ma már ezt a kérdést?” - mondta magának, s elvörösödött, ami ritkán fordult elő nála. Az angol figyelmesen nézte. S mintha csak tudta volna, hova megy Vronszkij, ezt mondta még:
- A legfontosabb, hogy az ember lovaglás előtt nyugodt legyen; ne legyen rosszkedvű, ne hozza ki semmi a sodrából.
- All right - felelte Vronszkij mosolyogva, s a hintóba ugorva, odaszólt a kocsisnak, hogy hajtson Peterhofba.
Alig mentek néhány lépést, a felhő, amely reggel óta fenyegetett már esővel, föléjük került, s a zápor megeredt.
“Ez baj - gondolta Vronszkij, a kocsitetőt felhúzva. - Sár eddig is volt, de most már mocsár lesz.” S a zárt hintó magányában ülve elővette az anyja levelét s a bátyja céduláját, s elolvasta őket.
Igen, mindig egy és ugyanaz. Az anyja, a bátyja, mind szükségesnek tartják, hogy szívügyébe avatkozzanak. Ez a beavatkozás haragra lobbantotta, pedig ez az érzés ritka volt nála. “Mi közük hozzá? Mért tartja mind kötelességének, hogy énvelem törődjék? S mit tolakodnak? Mert látják, hogy ez olyasmi, amit ők nem tudnak megérteni. Ha a szokott, közönséges és romlott nagyvilági viszony volna, békén hagynának. De érzik, hogy másvalami, hogy ez nem játékszer, ez az asszony drágább az életemnél. Ezt nem tudják megérteni, és ezért bosszan-kodnak. Akármilyen, s akármilyen lesz is még a sorsunk, mi csináltuk, s nem panaszkodunk - mondta magában a »mi« szóban egyesítve önmagát Annával. - De nem, nekik tanítaniuk kell bennünket, hogyan éljünk. Fogalmuk sincs róla, mi az a boldogság; nem tudják - gondolta -, hogy e nélkül a szerelem nélkül a mi számunkra nincs sem boldogság, sem boldogtalanság, nincs élet sem.”
Épp azért haragudott a beavatkozókra, mert a lelke mélyén tudta, hogy igazuk van. A szerelem, amely Annához fűzte, érezte, nem múló, percnyi felindulás, amely elmúlik, ahogy a nagyvilági viszonyok elmúlnak, kellemes vagy kellemetlen emlékeken kívül nem hagyva sem az egyik, sem a másik életében nyomot. Érezte kettejük helyzetének egész kínosságát, hogy milyen nehéz ennyire a világ szeme előtt a szerelmüket titkolni, csalni és hazudni. Csalni, hazudni, ravaszkodni s folyton másokra gondolni akkor, amikor a szenvedély, mely összefűzte őket, olyan erős, hogy szerelmükön kívül mind a ketten minden másról megfeledkeznek.
Élénken emlékezetében voltak a sűrűn ismétlődő, természetével annyira ellenkező esetek, amikor a hazugság és csalás elkerülhetetlen volt, s különösen élénken volt emlékezetében a szégyenérzet, melyet e miatt a kényszerű csalás és hazugság miatt gyakran figyelt meg Annán. Amióta Annával viszonya volt, egy különös érzés vett erőt rajta, amelyet korábban sohasem tapasztalt. Az utálat érzése volt ez; Alekszej Alekszandrovics, önmaga vagy az egész világ iránt-e, jóformán maga sem tudta. Ezt a különös érzést azonban mindig elűzte magától. Most is megrázkódott, s a megkezdett gondolatsort folytatta tovább.
“Anna azelőtt boldogtalan volt, de büszke és nyugodt; most, ha nem is mutatja, nem lehet nyugodt és önérzetes. Nem, ennek véget kell vetni” - határozta el magában.
Először merült fel benne világosan a gondolat, hogy ennek a hazugságnak föltétlenül véget kell vetni, minél hamarább, annál jobb.
“Hagyjunk ott ő is, én is mindent - mondta magában - s rejtőzzünk el valahová, csak a szerelmünkkel.”
22
A zápor nem volt tartós, s mikor Vronszkij ügető rudasa a sárban már gyeplő nélkül szökellő lógósokat magával rántva a ház elé ért, a nap megint kikukkantott, s a nyaralók teteje és a kertek öreg hársfái a főutca mindkét oldalán nedves fényben csillogtak, az ágakról vígan csöpögött, a tetőkről meg szakadt a víz. Már nem gondolt arra, hogy ez a zápor elrontja a lóversenyteret; annak örült csak, hogy hála az esőnek, Annát valószínűleg egyedül találja otthon, hiszen tudta, hogy Alekszej Alekszandrovics nemrég tért vissza a fürdőről, s nem költözött még ki Pétervárról.
Abban a reményben, hogy Annát egyedül találja, s hogy minél kevésbé fordítsa a figyelmet magára, ahogy mindig tette, még a kishíd előtt leszállt, és gyalog ment be. Nem az utcai feljáróhoz ment; az udvarba tért be.
- Az úr megérkezett? - kérdezte a kertészt.
- Nem, csak az úrnő van otthon. De parancsoljon a bejárat felől; ott van, aki ajtót nyisson - felelte a kertész.
- Nem, a kerten át megyek.
Meggyőződve, hogy maga van, meg akarta lepni; hiszen nem ígérkezett mára, Anna meg valószínűleg nem gondolta, hogy a futtatás előtt idejön; kardját fölfogva óvatosan haladt hát a virággal szegett utacska kavicsán a kertre nyíló terasz felé. Elfelejtett most mindent, amit az úton helyzete terhéről és súlyosságáról gondolt. Csak az volt az eszében, hogy rögtön meglátja, nem képzeletben, de élve, a valóság teljességében. Ott járt már - hogy zajt ne okozzon, egész talppal lépve - a terasz meredek lépcsőin, amikor hirtelen eszébe jutott, amit mindig el szokott felejteni, s ami viszonyuk legkínosabb oldala volt: Anna fia, kérdő, vagy ahogy rémlett, ellenséges tekintete.
A fiú többször feszélyezte őket, mint akárki más. Amikor ott volt, Vronszkij és Anna nemcsak azt nem engedték meg maguknak, hogy olyasmiről beszéljenek, amit bárki előtt meg ne ismételhetnének, de még azt sem, hogy célzásokat tegyenek, amelyeket a fiú nem értett volna meg. Nem állapodtak meg ebben, magától alakult ki; önmagukat bántják meg, úgy érezték, ha ezt a gyereket megcsalják. Ha ő ott volt, úgy beszélgettek, mint ismerősök. De elővigyázatos-ságuk ellenére Vronszkij gyakran figyelte meg a gyermek kutatón és habozva rámeredő tekintetét; viselkedésében a különös félénkséget és bizonytalanságot, hol kedveskedést, hol hidegséget és szorongást. Mintha megérezte volna, hogy e közt az ember és az anyja közt fontos kapcsolat van, amelynek a jelentőségét nem tudja felfogni.
A gyerek valóban azt érezte, hogy nem tudja a viszonyukat megérteni, s bár erőltette, nem képes tisztázni az érzést, amellyel ez iránt az ember iránt lennie kell. Azzal a fogékonysággal, mellyel a gyermek az érzésmegnyilvánulásokat kíséri, világosan látta, hogy az apja, a nevelőnő, a dajka, ha nem is beszélnek róla, nemcsak hogy nem szeretik, de undorral és félelemmel néznek Vronszkijra, az anyja meg mintha a legjobb barátja volna.
“Mit jelent ez? Miféle ember ő? Hogy kell szeretni? Én vagyok a hibás, ha nem értem, ostoba vagy rossz fiú vagyok?” - gondolta, s ebből eredt az a találgató, kérdő, részben ellenséges kifejezés, félénkség és változékonyság, amely Vronszkijt annyira feszélyezte. Ennek a gyereknek a jelenléte mindig kiváltotta belőle azt a különös, megindokolhatatlan undort. Ennek a gyereknek a jelenléte benne és Annában is olyan érzést keltett, amilyen a hajósé lehet, aki az iránytűre néz, s azt látja, hogy az irány, amely felé sebesen halad, messzi eltér a tervbe vettől, a mozgást megállítani azonban nincs már hatalmában; közben minden perc messzebb és messzebb viszi a helyes iránytól, s beismerni az eltérést annyi, mint beismerni a pusztulást.
A gyermek naiv pillantása az életre: ez volt az iránytű, ez mutatta meg elhajlásuk fokát attól, amit tudtak, de amiről nem akartak tudomást venni.
Szerjozsa ezúttal nem volt otthon. Anna teljesen egyedül volt, ott ült a teraszon, a fia visszatérését várta, aki sétálni ment, s valahol beérte az eső. Elküldte utána az inast és a lányt, s most várakozva ült ott. Széles hímzésű fehér ruha volt rajta, a terasz sarkában ült, a virágok mögött, és nem hallotta meg Vronszkijt. Fekete fürtű fejét lehajtva, a korláton álló hideg öntözőkannához nyomta a homlokát; két gyönyörű keze, az annyira ismerős gyűrűkkel, a kannát szorította. Alakjának, fejének, nyakának, kezeinek szépsége, mint valami váratlan dolog, mindig meglepte Vronszkijt. Megállt, és elragadtatottan pillantott rá. De ahogy lépni akart, hogy közelebb kerüljön hozzá, Anna már meg is érezte a közelségét, eltolta a kannát, s felé fordította fölhevült arcát.
- Mi lelte? Beteg? - szólt Vronszkij feléje indulva, franciául. Oda akart futni hozzá, de aztán eszébe jutott, hogy lehet ott idegen is, a balkonajtóra pillantott, s elvörösödött; ahogy mindig elvörösödött, amikor azt érezte, hogy félnie, tekingetnie kell.
- Nem, egészséges vagyok - állt föl Anna, keményen szorítva meg odanyújtott kezét - Nem... vártalak.
- Istenem, milyen hideg a kezed! - mondta Vronszkij.
- Megijesztettél - szólt Anna. - Egyedül vagyok, és Szerjozsát várom. Sétálni ment, s erről jönnek.
De annak ellenére, hogy igyekezett nyugodtan viselkedni, az ajka remegett.
- Bocsásson meg, hogy eljöttem, de nem tudtam úgy eltölteni a napot, hogy ne lássam - folytatta Vronszkij franciául. Mindig így beszélt, ha el akarta kerülni az oroszul rendkívül hidegen hangzó ön-t s a félelmetes te-t.
- Mit bocsássak meg? Boldog vagyok.
- De vagy beteg, vagy bánatos - folytatta Vronszkij, el nem engedve a kezét, s felé hajolt. - Mire gondolt?
- Mindig ugyanarra - mondta Anna mosolyogva.
Igazat mondott. Akármikor, bármely pillanatban kérdezték volna, hogy mire gondol, nem lett volna hiba a válaszában: ugyanarra: a boldogságomra s a boldogtalanságomra. Most például, amikor meglepte, mire is gondolt? Éppen arra, hogy másoknak, Betsynek például (ismerte a világ elől titkolt viszonyát Tuskeviccsel), miért olyan könnyű mindez, neki meg miért annyira gyötrelmes? Ez a gondolat most bizonyos okból különösképp gyötörte. A versenyről kérdezte Vronszkijt. Vronszkij felelt; de látta, hogy izgatott, próbálta elszórakoztatni, s a legközvetle-nebb modorban, részletesen beszámolt neki a verseny előkészületeiről.
“Megmondjam, ne mondjam? - gondolta Anna, Vronszkij nyugodt, nyájas szemébe pillantva. - Olyan boldog, úgy el van telve a versenyével; nem úgy fogná föl, ahogyan kell, nem értené meg, mit jelent ez az esemény minekünk.”
- De nem mondta meg, mi járt a fejében, amikor jöttem - szólt Vronszkij, elbeszélését félbeszakítva. - Mondja el, kérem.
Anna nem felelt, lehajtotta kicsit a fejét, lopva és kérdőn nézett rá, hosszú szempillái alól kiragyogó szemeivel. Keze egy eltépett levéllel játszott és reszketett. Vronszkij látta ezt; arcán az az alázat, az a rabszolgai odaadás volt, amely Annát úgy megvesztegette.
- Látom, hogy történt valami. Lehetek-e egy percig is nyugodt, tudva, hogy bánata van, amelyben nem osztozom? Az Istenért, beszéljen - ismételte könyörögve.
“Igen, de én nem bocsátom meg, ha nem fogja föl a teljes jelentőségét. Jobb nem mondani; mit tegyem próbára?” - gondolta, még mindig úgy nézve rá, s keze a levéllel, érezte, még jobban megremeg.
- Az Istenért! - ismételte meg Vronszkij, megfogva a kezét.
- Megmondjam?
- Igen, igen, igen.
- Állapotos vagyok - szólt Anna csendesen és lassan.
A levél a kezében még jobban reszketett, de nem vette le Vronszkijról a szemét, hogy lássa, hogyan fogadja. Vronszkij elsápadt, mondani akart valamit, de megállt, eleresztette Anna kezét, s lehajtotta a fejét. “Igen, megértette teljesen, mit jelent” - gondolta Anna, és hálásan szorította meg a kezét.
De tévedett abban, hogy Vronszkij úgy fogta föl a hír jelentőségét, ahogy ő, az asszony. E hírre tízszeres erővel érezte annak a különös, rá-rátámadó undornak a rohamát, ugyanakkor azonban azt is belátta, hogy a krízis, amelyet óhajtott, itt van - nem lehet tovább titkolózni a férj előtt; így vagy úgy, minél előbb meg kell bontani ezt a természetellenes helyzetet. De Anna izgalma testileg is átterjedt rá. Ellágyult, alázatos pillantással tekintett rá, megcsókolta a kezét, fölállt, s hallgatagon járt föl-le a teraszon.
- Igen - mondta elszántan hozzálépve. - Sem én, sem maga, egyikünk sem tekintette játéknak a viszonyunkat, s a sorsunk most eldőlt. Föltétlenül véget kell vetnünk - mondta körülnézve - a hazugságnak, amelyben élünk.
- Véget vetni? De hát hogy vessünk véget, Alekszej? - kérdezte Anna halkan. Megnyugodott már, s arcán gyöngéd mosoly ragyogott.
- Hagyja ott a férjét, s egyesítsük az életünket.
- Így is egy - felelte Anna alig hallhatóan.
- Igen, de egészen, egészen.
- De hogyan, Alekszej, taníts meg rá, hogyan? - kérdezte szomorúan mosolyogva helyzete reménytelenségén. - Van kivezető út az efféle helyzetből? Nem vagyok felesége az uramnak?
- Minden helyzetből van kivezető út. Csak el kell szánnunk rá magunkat - mondta Vronszkij. - Minden jobb, mint az a helyzet, amiben élsz. Talán nem látom, hogy gyötör minden, a társaság, a fiad, az urad?
- Ah, az uram, az nem - mondta Anna természetes mosollyal. - Nem ismerem; nem is gondolok rá. Nincs.
- Nem beszélsz őszintén. Ismerlek, miatta is gyötrődsz.
- De hisz ő nem is tud róla - mondta Anna, s hirtelen sugárzó vörösség öntötte el; arca, nyaka, homloka elvörösödött, s a szégyen könnye ült ki a szemébe. - Ne is beszéljünk róla.
23
Vronszkij többször megpróbálta már, ha nem is olyan határozottan, mint most, hogy Annát helyzete megfontolására bírja, de mindig ebbe a felületes és könnyelmű gondolkozásba ütközött, amellyel most felelt a kihívásra. Mintha olyasmi lett volna ebben a dologban, amit nem tudott vagy nem is akart megmagyarázni magának, s mihelyt beszélni kezdett róla, az igazi Anna mintha visszahúzódott volna valahová a belsejébe, s egy másik lépett volna elő, egy furcsa, idegen nő, akit nem szeretett, sőt félt tőle, aki ellenállt neki. De Vronszkij most eltökélte, hogy mindent kimond.
- Tudja-e vagy sem - mondta Vronszkij szokott szilárd és nyugodt modorában -, tudja-e vagy sem, mi ezzel nem törődünk. Nem maradhatunk, nem maradhat így, különösen most.
- Maga szerint tehát mit tegyünk? - kérdezte Anna ugyanazzal a könnyed, gunyoros tréfálkozással. Ő, aki annyira félt, hogy Vronszkij könnyen veszi a terhességét, bosszankodott, amiért azt a következtetést vonta le belőle, hogy kezdeniük kell valamit.
- Elmondani neki mindent, és otthagyni.
- Nagyon szép; tegyük fel, hogy megteszem - mondta Anna. - Tudja, mi lesz ebből? Előre megmondom - s gonosz fény gyűlt egy pillanattal előbb még gyöngéd szemében. - “Á, ön mást szeret, s bűnös viszonyra lépett vele (az urát utánozta, s éppúgy hangsúlyozta a bűnös szót, ahogy Alekszej Alekszandrovics szokta). Én óva intettem önt, mind vallási, mind társadalmi és családi tekintetben a következményektől. Nem hallgatott rám. Most nem tehetem ki a nevemet... - és a fiam nevét, akarta mondani, de a fiával nem tudott tréfálni - a gyalázatnak”... s még valami effélét - tette hozzá aztán. - Egyszóval a rá jellemző államférfiúi modorban világosan és szabatosan elmondja majd, hogy nem engedhet el, ellenben megteszi a tőle függő lépéseket, hogy a botrányt megakadályozza. S amit mond, meg is teszi: nyugodtan, pontosan. Ez fog történni. Ez nem ember, hanem gép, s ha megharagszik, igen gonosz gép - tette hozzá, maga elé képzelve Alekszej Alekszandrovicsot, alakja, beszédmodora, jelleme minden részletével, bűnül róva föl, ami rosszat csak találhatott benne, nem bocsátott meg neki semmit a rettenetes bűn miatt, amelyet ő maga követett el ellene.
- De Anna - szólt Vronszkij lágy, meggyőző hangon, igyekezve megnyugtatni -, mégiscsak meg kell mondani neki, aztán majd ahhoz tartjuk magunkat, amit ő határoz.
- Megszökjek tán?
- És miért ne szökne? Lehetetlennek tartom, hogy tovább folytassa ezt. Nem magam miatt; látom, mennyire szenved.
- Megszökjek, s a kitartottja legyek? - kérdezte Anna haragosan.
- Anna - szólt rá Vronszkij gyöngéd korholással.
- Igen - mondta ő tovább -, a szeretőjévé legyek, s tönkretegyek mindent?
Megint azt akarta mondani: “a fiamat”, de nem tudta a szót kimondani.
Vronszkij nem tudta megérteni, becsületes, erős természete hogy képes ezt a hazug helyzetet elviselni; miért nem kíván belőle szabadulni; nem jött rá, hogy a fő ok az a fiam szó volt, amit nem tudott kimondani. Amikor a fiára gondolt, hogy mi lesz a viszonya az apját elhagyó anyához, olyan rettenetes érzés fogta el amiatt, amit cselekedett, hogy nem latolt tovább, hanem asszony módra, szavakkal és hazug okoskodásokkal próbálta megnyugtatni magát, csakhogy minden a régiben maradjon, s elfelejthesse a rettenetes kérdést: mi lesz a fiával.
- Kérlek, könyörgök - mondta hirtelen egészen más, őszinte s gyöngéd hangon, s kezét megfogva -, erről ne beszélj velem többet!
- De Anna...
- Soha! Hagyd ezt rám. Ismerem a helyzetem egész aljasságát és szörnyűségét, de a döntés nem olyan könnyű, mint hiszed. Hagyd rám, és fogadj szót. Ne beszélj soha erről. Megígéred? Nem, nem, meg kell ígérned.
- Én mindent megígérek, de nem lehetek nyugodt, főként azután, amit mondtál. Nem lehetek nyugodt, ha te nem lehetsz az.
- Én? - ismételte meg Anna. - Igen, gyötrődöm néha, de ez elmúlik, csak te soha elő ne hozd. Csak az gyötör, ha erről beszélsz velem.
- Nem értem - mondta Vronszkij.
- Tudom - szakította félbe Anna -, milyen nehéz a te becsületes természetednek hazudnia, és sajnállak is érte. Gyakran elgondolom, hogy tönkretetted az életed miattam.
- Épp most gondoltam ugyanezt - mondta Vronszkij -, hogy te mint áldoztál föl miattam mindent. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy boldogtalan vagy.
- Én boldogtalan? - mondta Anna, közel húzódva hozzá, s a szerelem elragadtatott mosolyával nézett rá. - Én... akár az éhes ember, akinek enni adtak. Lehet, hogy fázik, s a ruhája rongyos, szégyelli is magát, de nem boldogtalan. Én boldogtalan? Nem, itt a boldogságom.
Meghallotta visszatérő fiának a hangját; gyors pillantást vetett a terasz felé, s hirtelen felállt. Pillantásában az ismerős tűz gyűlt föl, szép, gyűrűs kezét egy gyors mozdulattal fölemelte, megfogta Vronszkij fejét, s hosszan elnézte; elnyílt, mosolygó ajakkal közeledett felé; gyorsan megcsókolta a száját s két szemét, azután eltolta magától. El akart menni, de Vronszkij visszatartotta.
- Mikor? - kérdezte suttogva, s elragadtatással pillantott reá.
- Ma; egy órakor - suttogta Anna nehezet sóhajtva, és könnyű, gyors lépteivel a fia elé ment.
Szerjozsát az eső a nagy kertben érte, egy lugasban ült a dajkájával.
- Nos, a viszontlátásra - mondta Anna Vronszkijnak. - Mindjárt indulnom kell a versenyre. Betsy megígérte, hogy értem jön.
Vronszkij az órájára nézett, és sietve elment.
24
Amikor Vronszkij Kareninék teraszán az órájára nézett, olyan nyugtalan volt, gondolatai úgy elfoglalták, hogy látta ugyan az óralapon a mutatót, de azt, hogy hány óra, nem tudta. Kiment a műútra, s a sárban óvatosan lépve a kocsija felé indult. Annyira tele volt azzal, amit Anna iránt érzett, nem is gondolta meg, hogy hány óra, s van-e még ideje Brjanszkijhoz elmenni. Amint az gyakran előfordul, csak a felületes emlékezete működött, diktálva, mi után mit kell csinálnunk. Odament a kocsisához, aki ott szunyókált a bakon egy sűrű hársfa már elferdülő árnyában; elgyönyörködött az izzadt lovak fölött oszlopban keringő muslicákban, s a kocsist felébresztve beugrott a hintóba, és Brjanszkijhoz hajtatott.
Csak amikor már vagy hét versztát mentek, akkor ocsúdott föl annyira, hogy az órájára nézett; látta, hogy fél hat, s elkésett már.
Ezen a napon több futam volt; az istállófiúk versenye, aztán a kétversztás tiszti, utána egy négyversztás, s végül az a verseny, amelyben ő lovagol. Az ő futamára még odaérhet, de ha elmegy Brjanszkijhoz, s aztán hajtat oda, éppen hogy odaér, s az egész udvar ott lesz már akkor. Ez nem szép. De Brjanszkijnak szavát adta, hogy elmegy hozzá; s ezért úgy határozott, továbbhajtat, s a kocsisnak megparancsolta, ne sajnálja a trojkát.
Brjanszkijhoz érve öt percet ott töltött nála, s vágtatott visszafelé. Ez a gyors iram megnyug-tatta. Annához fűződő viszonyának minden nehézsége, a beszélgetésük után benne maradt határozatlanság mind kipárolgott a fejéből; élvezettel és izgalommal gondolt a futamra, arra, hogy mégis odaér; a ma éjszakai találka boldogságvárása csak olykor-olykor lobbant fel ragyogó fénnyel a képzeletében.
Ahogy a nyaralókból és Pétervárról jövő fogatokat megkerülte, s a verseny légkörébe beljebb került, a verseny izgalma mindjobban elkapta.
A lakásán már nem talált senkit sem, mind a versenyen voltak, az inasa a kapuban várta. Mialatt átöltözött, az inas elmondta, hogy a második futamot elkezdték már, hogy sok úr kereste; az istállóból a fiú kétszer is átfutott már.
Miután minden sietség nélkül átöltözött (sohasem sietett, és sohasem vesztette el az önural-mát), Vronszkij a barakkokhoz hajtatott. Onnét már látni lehetett a versenyteret körülvevő fogatok, gyalogosok, katonák tengerét, az embertől nyüzsgő tribünöket. Nyilván a második futam ment, mert ahogy a barakkba lépett, csengetést hallott. Az istállóhoz érve Mahotyin fehér lábú Gladiátorával akadt össze; kék sávos, narancssárga lópokróc volt rajta, s kékkel szegett, hatalmasnak látszó, szétálló fülvédők, így vezették a lóversenytérre.
- Cord merre van? - kérdezte a lovászt.
- Az istállóban; nyergelnek.
A nyitott rekeszben Frufru föl volt már nyergelve. Most készültek kivezetni.
- Nem késtem el?
- All right! All right! Minden rendben, minden rendben - mondta az angol. - Csak ne izguljon.
Vronszkij még egy pillantást vetett az egész testében reszkető lova gyönyörű, kedves formáira, s miután nagy nehezen megvált ettől a látványtól, kiment a barakkból. A legkedve¬zőbb pillanatban ért a tribünhöz, hogy a figyelem rá ne terelődjék. Épp most végződött a kétversztás futam; minden szem az elöl haladó lovas testőrre s mögötte a huszárra meredt, amint végső erejükből szorítva a lovat, épp a célba érnek. A pálya közepéről és kívülről is mindenki a céloszlop felé nyomult, a lovas testőrkatonák s tisztek csoportja hangos fölkiáltásokkal fejezte ki örömét tisztje és bajtársa várható győzelmén. Vronszkij csaknem ugyanakkor vegyült észrevétlenül a tömeg közé, amikor a futam végét jelző csöngetés felhangzott, s a magas, sárral befröcskölt lovas testőr, aki elsőnek ért be, a nyeregbe ereszkedve, az izzadságtól sötét, nehezen lélegző, szürke csődör gyeplőjét elengedte.
A csődör erőlködve rakta a lábait, nagy teste sebes futását lelassítva, a testőrtiszt meg mint nehéz álomból ébredő pillantott körül, s nagy erőfeszítéssel elmosolyodott. A tömeg: az övéi s az idegenek, köré gyűltek.
Vronszkij szándékosan kerülte el a válogatott, nagyvilági társaságot, amely tartózkodva, de fesztelenül mozgott és beszélgetett a tribünök előtt. Látta, hogy Karenina, Betsy, a bátyja felesége is ott van, s szándékosan nem ment oda, nehogy a figyelmét elvonják. De a szembe-jövő ismerősök minduntalan megállították, apróra elmondták a lefolyt futamokat, s faggatták, miért késett el.
Mialatt a versenyzőket díjkiosztásra a tribünök elé szólították, s mindenki arrafelé fordult, Vronszkij bátyja, Alekszandr, egy vállrojtos ezredes lépett oda hozzá. Nem volt nagy növésű ember, éppen olyan zömök, mint Alekszej, csak szebb s pirosabb; az orra vörös, az arca nyílt, de korhelyforma.
- Megkaptad a levelemet? - kérdezte. - Az ember sosem talál otthon.
Alekszandr Vronszkij züllött s rendkívül korhely élete ellenére, amelyről mindenki tudott, tökéletes udvaronc volt.
Most is, ahogy az öccsével egy nagyon is kellemetlen dologról beszélt, tudva, hogy sokak szeme lehet rajta, olyan mosolygó képet vágott, mintha valami semmiségen tréfálkozna vele.
- Megkaptam, s igazán nem értem, te mit törődsz vele - mondta Alekszej.
- Azért, mert amint épp megjegyeztem, nem vagy ott sehol, ellenben hétfőn Peterhofban találkoztak veled.
- Vannak dolgok, amelyek csak azokra tartoznak, akiket közvetlenül érintenek, s ez az ügy, amivel annyit foglalkozol, ilyen.
- Igen, de akkor ne szolgálj.
- Kérlek, ne avatkozz bele, és kész.
Alekszej Vronszkij komor arca elsápadt, kiugró állcsontja, ami ritkán történt meg vele, megreszketett. Mint igen jószívű ember, csak ritkán haragudott meg, de ha megharagudott, az álla egyszeriben reszketni kezdett, s ilyenkor, amint ezt a bátyja is tudta, veszélyes volt. Alekszandr Vronszkij jókedvűen mosolygott.
- Csak anyuskánk levelét akartam átadni. Válaszolj neki, és ne izgasd fel magad lovaglás előtt. Bonne chance  - tette hozzá mosolyogva, és otthagyta.
De rögtön utána megint baráti üdvözlések állították meg.
- Nem akarod megismerni a barátaidat. Jó napot, mon cher! - szólt rá Sztyepan Arkagyics, aki piros arcával s ápolt, ragyogó pofaszakállával itt, a pétervári fény közepén éppen úgy csillogott, akárcsak Moszkvában. - Tegnap érkeztem, s nagyon örülök, hogy győzelmed láthatom. Mikor találkozhatunk?
- Gyere el holnap a kantinba - mondta Vronszkij, a karját szorítva meg bocsánatkérésül, s a pálya közepére ment, ahova a nagy akadályversenyre már vezették be a lovakat.
Az izzadt, futásban elgyötört lovak lovászaiktól vezetve istállójukba mentek, s egymás után jelentek meg a következő futamra az újak és frissek; többnyire csuklyás angol lovak. Horpadt hasukkal különös, hatalmas madarakhoz hasonlítottak. Jobbról az ösztövér szépséget, Frufrut hozták; rugalmas, hosszú bokáin mint valami rugókon lépegetett. Nem messze tőle a széles fülű Gladiátorról vették le a pokrócot. A csődör nagydarab, gyönyörű, teljesen szabályos formái, csodálatos fara, szokatlanul rövid, közvetlenül a patája fölött ülő bokái önkéntelen is magukra vonták Vronszkij figyelmét. Oda akart menni a lovához, de újabb ismerős tartóztatta föl.
- Itt van Karenin - mondta az ismerőse, akivel beszédbe ereszkedett. - A feleségét keresi; az meg a tribün közepén van. Nem látta?
- Nem, nem láttam - felelt Vronszkij, s még csak hátra se pillantva a páholy felé, amelyikben Kareninát mutatták neki, lovához lépett.
Alig nézhette meg a nyergét, amin egy kis igazítást kellett tenni, s a lovasokat már a páholyhoz hívták, hogy számot és pályát húzzanak. Komoly, szigorú arccal - egyesek sápadtan - tizenhét tiszt lépett a tribünhöz, s húzta ki egymás után a számokat. Vronszkijnak a hetes szám jutott. “Nyeregbe!” - hallotta.
Érezve, hogy ő s a többi versenyző a központ, amelyre minden szem irányul, Vronszkij feszült lelkiállapotban, mely mozgását rendesen lassúvá és nyugodttá tette, odament a lovához, Cord, a verseny örömére, a parádés ruháját vette fel; fekete, begombolt kabát, feszesre keményített, az arcát föltámasztó gallér, kerek, fekete kalap, magas szárú csizma. Mint mindig, most is nyugodt és méltóságteljes volt; ott állt a ló előtt, s maga tartotta mindkét kantárszárat. Frufru tovább reszketett, mintha a hideg rázná. Tűzzel teli szemei a mellélépő Vronszkijra bandzsí-tottak. Vronszkij a heveder alá dugta a kezét. A ló még erősebben bandzsított, a fogát vicsorította, a fülét hátrahúzta. Az angol összeráncolta az ajkát, meg akarta mutatni, hogy mosolyog azon, hogy a nyergelését valaki ellenőrzi.
- Üljön le, akkor nem izgul ennyire - mondta.
Vronszkij utolszor pillantott versenytársaira. Futam közben, tudta, nem látja már őket. Ketten előrementek már az indítás helyére. Galcin, egyik félelmetes versenytársa, Vronszkij barátja, a pej csődör körül forgott, amely nem akarta magára engedni. Egy szűk nadrágos kis huszártestőr galoppban jött, összegugyorodva, mint a kandúr, a ló farán; az angolokat szerette volna utánozni. Kuzovlev herceg sápadtan ült Grabovszkij-fajú, telivér kancáján; az angolja kantárjánál fogva vezette a lovat. Vronszkij és bajtársai mind ismerték “gyenge” idegeit s szörnyű becsvágyát. Tudták, hogy mindentől fél: fél katonalóra ülni, de most, éppen mert félelmetes, mert az emberek itt a nyakukat törhetik, s minden akadálynál doktor s mentőkocsi áll, vöröskereszttel s irgalmasnővérrel, futtatni akart. A tekintetük találkozott, s Vronszkij nyájasan és bátorítón hunyorított reá. Csak egyet nem látott, fő versenytársát, Mahotyint, a Gladiátoron.
- Ne siessen - mondta Cord Vronszkijnak -, s jegyezze meg: az akadályoknál ne tartsa vissza és ne hajtsa; hagyja, tegye, ahogy őneki tetszik.
- Jó, jó - mondta Vronszkij, átvéve a kantárt.
- Ha lehet, vezesse a futamot, de ha hátramarad, ne essen kétségbe az utolsó percig.
A ló meg sem mozdulhatott, s Vronszkij egy hajlékony, erőteljes mozdulattal már a rovátkás acélkengyelben volt, lefogyott testét könnyen és biztosan nyomva a nyikorgó nyeregbőrre. Miután jobb lábával is a kengyelbe hágott, megszokott mozdulattal egyengette ki ujjai közt a kettős kantárszárat, Cord pedig eleresztette a kezét. Mintha nem tudta volna, melyik lábával lépjen előbb, Frufru hosszú nyakával feszesre húzta a gyeplőt, s ahogy megindult, hajlékony hátán mint rugókon himbálta lovasát. Cord gyorsított lépésekkel ment mögöttük. Az izgatott ló, mintha lovasát be akarná csapni, majd erre, majd arra húzta a gyeplőt, s Vronszkij hasztalan próbálta hanggal és kézzel megnyugtatni.
Az indítás helye felé tartva, a folyó zsilipjéhez értek. A lovasok közül egyesek előtte, mások hátrább voltak, amikor Vronszkij egyszer csak vágtatást hallott maga mögött a sárban, s Mahotyin előzte meg őt fehér lábú, kajla fülű Gladiátorán. Mahotyin hosszú fogait kivillantva rámosolygott, de Vronszkij komoran nézett rá. Különben sem szerette, itt azonban a legfélelmetesebb ellenfelének számította, s bosszantotta, hogy mellette vágtat el, és fölingerli a lovát. Frufru a bal lábával vágtába kapott, kettőt szökött, s a megfeszült gyeplő elleni haraggal, lovasát föl-földobva, zötykölő vágtába kezdett. Cord is komor képet vágott, s szinte ügetve szaladt Vronszkij után.
25
Összesen tizenhét tiszt vett részt e versenyben. A futamnak egy nagy, négyversztás, ellipszisforma pályán kellett a tribünök előtt lefolynia. Ezen a pályán kilenc akadály készült: a folyó, épp a tribün előtt egy nagy, kétarsinnyi,  csupasz gát, egy száraz és egy vizes árok, ferde sánc, az ír padka (egyike a legnehezebb akadályoknak): egy rőzsével teletűzdelt sánc, mögötte pedig úgy, hogy a ló nem láthatta meg, egy árok (a ló vagy átvitte mind a két akadályt, vagy felbukott); aztán még két vizes árok, egy száraz, végül a tribünnel szemben a futam vége. A futamot azonban nem a pályáról indították, hanem vagy száz ölre oldalt tőle; ezen a darabon volt az első akadály is: a háromarsinnyi széles, megduzzasztott folyó, amelyen a lovasok vagy átugrottak, vagy átgázoltak, kinek ahogy tetszett.
A lovasok háromszor is sorba igazodtak, de valakinek a lova mindig kiugrott, úgyhogy újból kellett indítani. Az indító, Sesztrin ezredes már haragudni kezdett, amikor negyedszer végre elkiálthatta: “Rajta!” - s a lovasok nekiiramodtak.
Ahogy sorba álltak, minden szem, minden távcső a lovasok tarka csoportjára szegeződött.
“Elindultak! Futnak már!” - hallatszott mindenfelől a várakozás némasága után.
Magányos gyalogosok s egész csoportok futkostak, hogy jobban lássanak, egyik helyről a másikra. A lovasok tömött csoportja már az első percben szétnyílt, látni lehetett, amint kettesével, hármasával, egyik a másik után, közelednek a folyóhoz. A nézők úgy látták, hogy mind egyszerre szöknek át rajta, a lovasok azonban számon tartották a számukra jelentős, másodpercnyi különbségeket.
Az izgatott és nagyon ideges Frufru az első pillanatot elveszítette, néhány ló elébe került; de még nem érték el a folyót, s Vronszkij a szárba fekvő lovat minden erejéből türtőztetve, hármat könnyedén megelőzött, úgyhogy csak Mahotyin sárga Gladiátora maradt, farát egyenletesen és könnyedén mozgatva, épp Vronszkij előtt; legelöl pedig a gyönyörű Diana, a sem élő, sem holt Kuzovlevvel a hátán.
Az első percekben Vronszkij még nem volt ura sem a lovának, sem magának. Az első akadályig, a folyóig, lova mozgását sem tudta irányítani.
Gladiátor és Diana egyszerre érkeztek a folyóhoz; csaknem egy és ugyanabban a pillanatban emelkedtek fölé s szöktek át a másik oldalra; utánuk, repülve szinte, Frufru emelkedett észrevétlen a magasba; de ugyanabban a pillanatban, amikor Vronszkij a levegőben érezte magát, Kuzovlevet pillantotta meg, majdnem a lova lába előtt, amint Dianával a folyó túlsó partján fölbukfencezik. (Kuzovlev az ugrás után eleresztette a gyeplőt, s a lova vele együtt átbukott a fején.) A részleteket Vronszkij később tudta meg, most csak azt látta, hogy pont a lába elé, ahova Frufrunak ugrania kellett, Diana lába vagy feje kerül. De Frufru ugrás közben, eső macskaként, még egy lökést adott a lábával s hátával, s a lovat elkerülve tovább rohant.
“Ó, te kedves!” - gondolta Vronszkij.
A folyón túl Vronszkij már teljesen hatalmába kerítette a lovát, s kezdte visszafogni, mert az volt a szándéka, hogy a nagy akadályt Mahotyin mögött veszi, s az azután következő, akadály nélküli kétszáz öl térségen próbálja megelőzni.
A nagy akadály épp a cári páholy előtt volt. Az uralkodó, az egész udvar, a néptömeg mindkettőjüket nézte - őt s a lóhosszal előtte járó Mahotyint, ahogy az “ördög” felé (így hívták a csupasz gátat) közeledtek. Vronszkij ott érezte magán a mindenfelől ráirányuló szemeket, de a lova fülén és nyakán kívül semmit sem látott, csak a szembefutó földet, s mindig ugyanabban a távolságban Gladiátor gyors ütemben járó farát és fehér lábait. Gladiátor a levegőbe emelkedett, nem verődött bele semmibe, s kurta farkát megcsóválva eltűnt Vronszkij szeme elől.
- Bravó! - mondta egy hang.
Ugyanebben a pillanatban, közvetlen a szeme előtt, a gát deszkái villantak föl. A ló a legkisebb mozgásváltozás nélkül emelkedett fölébük; a deszkák eltűntek, csak hátul koppant meg valami. Az előtte járó Gladiátor fölizgatta Frufrut, túl korán vette a gátat, s a hátsó patáját beleverte. A futása azonban nem változott, s az arcába csapódó sárcsomóról Vronszkij azt látta, hogy ismét ugyanabban a távolságban van Gladiátortól. A fara, a kurta farok s a nem távolodó, gyorsan mozgó fehér lábak megint ott voltak előtte.
Ugyanabban a pillanatban, amikor Vronszkij azt gondolta, no, most kell Mahotyint meg-előznie, Frufru már elértette, hogy mit gondolt; nem is kellett sarkantyúzni, jól belefeküdt, s épp az előnyösebbik oldalon, a kötél felől közeledni kezdett Gladiátorhoz. Mahotyin nem adott utat a kötélnél; Vronszkij még éppen csak gondolt rá, hogy kívül is előzhet, s Frufru máris lépést váltott, s arról kezdte kerülni. Az izzadságtól lassan feketedő válla Gladiátor farával került egy vonalba. Néhány másodpercig egy vonalban vágtattak. De a közeledő akadály előtt, nehogy a külső körön kelljen mennie, Vronszkij dolgozni kezdett a gyeplővel, s nagy sebesen, épp a sánc előtt lekörözte Mahotyint. Futólag látta is sárral befröcskölt arcát. Úgy rémlett neki, még mosolygott is. Vronszkij megkerülte Mahotyint, de ott érezte őt közvetlenül maga mögött, s továbbra is ott hallotta közvetlenül a hátában az egyenletes dobogást s Gladiátor orrlikainak szaggatott, de friss lélegzetét.
A következő két akadályon, az árkon és a gáton, könnyen ment át, de Gladiátor vágtatását és szökését most még közelebb hallotta. Nekiengedte a lovát, s örömmel érezte, hogy könnyen gyorsít, s Gladiátor patadobogása megint az előbbi távolságból hallik.
Vronszkij vezette a futamot, ez volt, amit maga is akart, s amit Cord is ajánlott neki, s most már bizonyos volt a győzelmében. Izgalma, öröme, gyengédsége Frufru iránt folyton erősö-dött. Hátra szeretett volna nézni, de nem merte megtenni; azon volt, hogy nyugodt maradjon, ne hajtsa túl a lovat; annyi tartalékot őrizzen meg benne, amennyi, úgy érezte, Gladiátorban is benne van még. Egy akadály volt már csak hátra, a legnehezebb, ha azon is a többiek előtt megy át, elsőnek fut be. Az ír padka elé ért. Frufruval együtt látta meg messziről már az akadályt, s mindkettőjüket, őt is, a lovat is pillanatnyilag kétség szállta meg. Észrevette a ló fülén a bizonytalanságot; fölemelte az ostort, de ugyanakkor már érezte is, hogy aggálya nem volt megokolt, a ló tudta, mit kell tennie. Fokozta az iramot, s szabályosan, pont úgy, ahogy Vronszkij kiszámította, a magasba emelkedett, s a földet elrúgva átadta magát a tehetetlenségi erőnek, amely messze túlvitte az árkon; majd erőlködés nélkül, ugyanabban az ütemben vágtatott tovább.
- Bravó, Vronszkij! - hallatszott egy embercsoport hangja, az ezredtársaké, a barátaié, akik ennél az akadálynál álltak; Jasvin hangját, bár nem látta, lehetetlen volt föl nem ismernie.
“Én gyönyörűségem!” - mondta magában Frufrunak, miközben a mögötte történőkre fülelt. “Átugrottak!” - gondolta, meghallva maga mögött Gladiátor ügetését. Már csak az utolsó, kétarsinnyi vizes árok volt hátra. Vronszkij rá se hederített, s hogy messzi elsőnek érjen be, kör alakban kezdett a gyeplővel dolgozni, a ló fejét az ügetés ütemében emelve - eresztve. A ló, érezte, utolsó tartalékából fut, nemcsak a nyaka és lapockája volt nedves, a sörénye alatt, a fején, a hegyes fülén is cseppekben vert ki az izzadság, s kurtán és zihálva lélegzett. Az erőtartaléka azonban, tudta, bőven elég a hátralevő kétszáz ölre. Csak mozgása különös lágyságáról, arról, hogy ő maga mennyivel közelebb van a földhöz, érezte, hogy mennyit gyorsított a lova. Az árkot úgy repülte át, mintha észre sem vette volna. Úgy repülte át, mint a madár; ugyanebben a pillanatban azonban Vronszkij iszonyodva érezte, hogy nem követte jól a ló mozgását, s maga sem tudta, hogyan, csúnya, megbocsáthatatlan mozdulatot tett; visszaereszkedett a nyergébe. A helyzet hirtelen megváltozott, s megértette, hogy valami rettenetes történt. Még nem is tudott számot adni magának, hogy mi, s a sárga csődör fehér lábai már ott villantak el mellette, s Mahotyin gyors vágtában hagyta el. Vronszkij egyik lába a földhöz ért, s a ló is erre a lábára esett. Alig bírta kiszabadítani alóla, s a ló máris az oldalára dőlt, nehezen hörgött, megpróbált föltápászkodni, s vékony, izzadt nyakát hasztalan erőltetve, lelőtt madárként vergődött a földön a lábánál. Vronszkij ügyetlen mozdulata eltörte a hátgerincét. Ezt azonban csak sokkal később értette meg. Most csak azt látta, hogy Mahotyin gyorsan távolodik, ő meg támolyogva egyedül áll a sáros, mozdulatlan földön, Frufru nehezen zihálva ott fekszik előtte, a fejét feléje nyújtva, s ránéz gyönyörű szemével. Még mindig nem értette, hogy mi történt, s megrántotta a ló gyeplőjét. Az, mint a hal, megint feldobta magát, elülső lábait a nyereg szárnyait recsegtetve kinyújtotta, de a farát nem bírta fölemelni; meglóbálta a fejét, és oldalt esett. Vronszkij a szenvedélytől eltorzult arccal, sápadtan, reszkető állal állt ott, sarkával a ló hasába rúgott, s megint megrántotta a gyeplőjét. A ló azonban nem mozdult, orrát a földbe fúrta, beszédes szemeivel nézett csak a gazdájára.
- Ááá! - nyögött fel Vronszkij, a fejéhez kapva. - Mit tettem? - kiáltott fel újra. - Elvesztettem a versenyt. Az én hibámból, szégyenletesen, megbocsáthatatlanul. S ez a szerencsétlen, kedves, elpusztított ló. Jaj! Mit tettem!
A tömeg, az orvos és a felcser, ezrede tisztjei hozzáfutottak. Szerencsétlenségére azt érezte, hogy ő maga ép, nem történt baja. A lónak eltört a gerince, s le kellett lőni. Vronszkij nem tudott a kérdésekre felelni, nem tudott senkihez sem szólni. Megfordult; föl sem vette a fejéről leröpült sapkát, ment ki a versenytérről; maga sem tudta, hogy hova. Boldogtalannak érezte magát. Életében először érezte a legsúlyosabb boldogtalanságot, a jóvátehetetlent, melynek maga az oka.
Jasvin utánaszaladt a sapkájával, s hazavitte. Egy fél óra múlva magához tért. De ennek a futamnak az emléke élete legnyomasztóbb és leggyötrőbb emlékeként maradt meg sokáig a lelkében.
26
Alekszej Alekszandrovics viszonya a feleségéhez külsőleg a régi maradt. Az egyetlen különbség az volt, hogy még jobban el volt foglalva. Hogy az erőltetett téli munkában meg-viselt egészségét rendbe szedje, mint azelőtt, a tavasz kezdetén külföldi fürdőre utazott, most is, mint máskor, júliusban tért haza, s megnőtt energiával látott hozzá rögtön szokott munkájához. A felesége, mint rendesen, a nyaralójukba költözött, ő meg Pétervárott maradt.
Az óta a beszélgetés óta, Tverszkaja hercegnő vacsorája után, nem beszélt Annával a gyanújáról és féltékenységéről, s szokott modoránál - mintha mindig mást utánozna - nem is lehetett volna a mostani viszonyukhoz megfelelőbbet találni. A feleségéhez valamivel hidegebb volt. Mintha egy kis neheztelés lett volna benne a miatt az első éjszakai beszélgetés miatt, amelyet Anna elhárított. A bosszúság árnya volt a viselkedésében, de semmi több. “Nem akartál kimagyarázkodni - mintha ezt mondta volna, amikor gondolatban hozzáfordult. - Annál rosszabb neked. Most majd te kérsz, s én nem leszek hajlandó rá! Annál rosszabb neked” - mondogatta gondolatban, mint aki hiába próbált eloltani egy tüzet, s hasztalan erőfeszítése miatt haragra gyúl, s azt mondja: “Úgy kell neked, égj el.”
Ez a szolgálati ügyekben okos és tapintatos ember nem értette meg, milyen esztelen az ilyen viselkedés. Nem értette meg, mert valódi helyzetét túlságosan szörnyű volt felfognia; inkább betolta, elzárta, lepecsételte hát lelke fiókját, amelyben családi, azaz felesége és fia iránti érzéseit tartogatta. A figyelmes apa a tél vége óta a fiához is különösen hideg lett; vele is azt az élcelődő modort vette föl, amit a feleségével “Á, fiatalember!” - fordult hozzá.
Alekszej Alekszandrovics azt gondolta és mondta is, hogy a korábbi években sohasem volt annyi hivatali dolga, mint a mostaniban. Nem jött rá, hogy ebben az évben maga eszelte ki az ügyeket; ez is egyik módja volt, hogy azt a fiókot, melyben a feleségére és családjára vonatkozó érzései és gondolatai hevertek, s amelyek annál rettenetesebbé váltak, minél régebben feküdtek ott, ki ne nyissa. Ha valakinek joga lett volna Alekszej Alekszandrovicsot megkérdeznie, hogy mit gondol a felesége viselkedéséről, a szelíd és békés Alekszej Alekszandrovics nem felel semmit, de nagyon megharagszik arra, aki ez iránt érdeklődik. Az arca is emiatt öltött egyszeriben büszke és szigorú kifejezést, ha a felesége hogylétéről kérdezte valaki. Alekszej Alekszandrovics nem akart a felesége viselkedésére és érzéseire gondolni, s valóban nem is gondolt.
Alekszej Alekszandrovics állandó nyaralója Peterhofban volt; a nyarat Ligyija Ivanovna grófnő is ott szokta tölteni, Anna szomszédságában, s állandó érintkezésben vele. Ebben az esztendőben azonban letett róla, hogy Peterhofba menjen; egyetlenegyszer sem volt Anna Arkagyevnánál, s Alekszej Alekszandrovicsnak célzást is tett, hogy Anna barátkozása Betsyvel és Vronszkijjal mennyire helytelen. Alekszej Alekszandrovics szigorú arccal szakította félbe; kijelentette, hogy felesége fölötte áll a gyanúnak, s ettől az időtől fogva kerülte Ligyija Ivanovna grófnőt. Nem akarta észrevenni, s nem is vette észre, hogy a társaságban már sokan görbe szemmel néznek a feleségére, s nem akarta megérteni, és nem is értette meg, hogy a felesége miért erőlteti annyira, hogy Carszkojéba költözzenek, ahol Betsy lakott, s ahonnét Vronszkij ezredének a tábora sem volt messze. Nem engedte meg, hogy gondolkozzék rajta, és nem is gondolkozott; ugyanakkor, bár magának sem vallotta be, s nemcsak bizonyítéka, de gyanúoka sem volt rá, a lelke mélyén kétségtelenül tudta, hogy megcsalt férj, s ez mélyen boldogtalanná tette.
Nyolcesztendei boldog házasélete alatt, ha más hűtlen asszonyokat és megcsalt férjeket látott, hányszor mondta Alekszej Alekszandrovics magában: hogy lehet ennyire engedni a dolgot? Hogy nem bontják föl ezt az idétlen viszonyt? S most, amikor a baj az ő fejére szállt, nemcsak nem gondolt rá, hogy felbontsa, de egyáltalán nem is akart tudni róla, épp azért nem, mert túlságosan szörnyű és természetellenes volt.
Amióta külföldről visszatért, Alekszej Alekszandrovics kétszer járt kinn a nyaralójában. Egyszer kinn ebédelt, másodszor az estét töltötte kinn a vendégeivel, de egyszer sem hált ott, ahogy más években szokta.
A verseny napja nagyon elfoglalt napja volt, de már reggel, amikor a napi teendőit összeírta, elhatározta, hogy villásreggeli után azonnal kimegy a feleségéhez a nyaralójába, s onnan a versenyre, ahol az egész udvar ott lesz, s neki is ott kell lennie. A feleségéhez azért megy ki, mert elhatározta, hogy hetente egyszer kimegy az illendőség kedvéért. Azonkívül ezen a napon a bevezetett rend szerint a tizenötödiki háztartási pénzt is át kell adnia neki.
Mialatt Annáról mindezt elgondolta, megszokott önuralmával nem engedte meg, hogy gondolatai a feleségét érintő dolgokban messzebb kalandozzanak.
Alekszej Alekszandrovicsnak ez a délelőttje nagyon elfoglalt volt. Az előző este Ligyija Ivanovna egy Pétervárott időző híres kínai utazó röpiratát küldte meg neki, s levélben arra kérte, fogadja magát az utazót is, aki különböző szempontokból igen érdekes és hasznos ember. Alekszej Alekszandrovics nem ért rá a röpiratot este elolvasni; elolvasta hát reggel. Aztán megjelentek a folyamodók; kezdődtek a jelentések, fogadások, kinevezések, elbocsá-tások s jutalmak, nyugdíjak, fizetések kiosztása, levelezés - a napi ügyek, ahogy Alekszej Alekszandrovics nevezte, amelyek annyi idejét vették el. Utána a személyes ügyek intézése, az orvos és a titkár látogatása következett. A titkár nem vette el sok idejét. Csak a szükséges pénzt adta át, s egy rövid beszámolót, amely nem volt egészen megnyugtató; az derült ki belőle, hogy a gyakori utazgatás miatt többet költöttek, és deficit mutatkozott. A doktor azonban, egy híres pétervári orvos, aki baráti viszonyban volt Alekszej Alekszandroviccsal, sok idejét vette el. Alekszej Alekszandrovics nem is várta, csodálkozott, hogy megjelent, s még inkább, hogy milyen figyelmesen kérdezi ki; meghallgatta a mellét, kikopogtatta, és megtapogatta a máját is. Alekszej Alekszandrovics nem tudta, hogy barátnőjének, Ligyija Ivanovnának tűnt föl, hogy egészségi állapota ebben az évben nem jó; ő küldte el hozzá az orvost is, hogy a beteget megnézze. - Tegye meg a kedvemért - mondta neki Ligyija Ivanovna grófnő.
- Oroszországért teszem, grófnő - felelte a doktor.
- Minden pénzt megér ez az ember! - mondta Ligyija Ivanovna grófnő.
A doktor sehogy sem volt Alekszej Alekszandroviccsal megelégedve. A máját jóval nagyobb-nak találta, a testsúlya csökkent, a fürdő hatása semmi. Minél több testi mozgást írt elő, s minél kevesebb szellemi elfoglaltságot, és ami a legfőbb, a lelki izgalmak kerülését, vagyis pontosan azt, ami Alekszej Alekszandrovicsnak éppoly lehetetlen volt, mint nem lélegzeni. Amikor elment, abban a kellemetlen tudatban hagyta Alekszej Alekszandrovicsot, hogy valami nincs rendjén nála, s ezen nem is lehet segíteni.
Ahogy Alekszej Alekszandrovicstól kijött, a doktor a feljárón régi ismerősébe, Alekszej Alekszand¬rovics irodafőnökébe, Szljugyinba ütközött. Az egyetemről ismerték egymást, s noha ritkán találkoztak, tisztelték egymást, és jó barátok voltak; úgyhogy a doktor senkinek sem mondta volna el olyan őszintén véleményét a betegről, mint neki.
- Nagyon örülök, hogy megnézte - mondta Szljugyin. - Nincs jól, és úgy látom... Nos, mit talált?
- Hogy mit? - mondta az orvos, s Szljugyin feje fölött odaintett a kocsisának, hogy álljon elő. - Hogy mit? - mondta az orvos, s fehér kezébe fogva glaszé-kesztyűjét, lassan felhúzta. - Pró-báljon meg egy húrt, ha nincs megfeszítve, elszakítani: igen nehéz; feszítse meg a végletekig, s tegye a megfeszített húrra az ujját, s az elpattan. Az ő lelkiismeretessége, kitartása a munkában a végletekig feszítette az erejét, és más dolog is nyomja, mégpedig súlyos - fejezte be szemöldökét jelentőségteljesen felhúzva az orvos. - Ott lesz a versenyen? - kérdezte aztán, az előállt kocsi felé menve. - Hát persze, sok időt vesz el - felelte valamire, amit Szljugyin mondott, s ő nem is hallott tisztán.
Rögtön a doktor után, aki annyi idejét vette el, a híres utazó jelent meg. Alekszej Alekszand-rovics fölhasználta az imént olvasott brosúrát, meg amit már előbb is tudott erről a tárgyról, s mély tárgyismeretével s széles körű felvilágosult nézeteivel elképesztette az utazót.
Az utazóval egyidőben jelentették be egy kormányzósági vezető érkezését, aki most jött meg Pétervárra, s akivel megbeszélést kellett folytatnia. Távozása után a napi ügyeket kellett az irodafőnökével befejeznie, utána meg egy komoly és fontos ügyben egy befolyásos szemé-lyiséghez elhajtatnia, úgyhogy Alekszej Alekszandrovicsnak csak öt felé, ebédidőre sikerült hazaérnie. Miután az irodafőnökével megebédelt, meghívta, menjenek ki együtt a nyaralóba s a versenyre.
Noha nem adott magának számot róla, Alekszej Alekszandrovics mostanában kereste az alkalmat, hogy a feleségével harmadik személy jelenlétében találkozzék.
27
Anna ott állt fönn a tükör előtt; az utolsó szalagot illesztette Annuska segítségével a ruhájára, amikor a följáró felől a kavicsot csikorgató kerekek neszét meghallotta.
“Betsynek még korán lenne” - gondolta, s az ablakon kinézve, a fogatjukat s Alekszej Alekszandrovics kinyomuló fekete kalapját s nagyon is ismerős füleit pillantotta meg. “A leg-rosszabbkor: éjszakára is itt marad?” - gondolta, s ami ebből következhet, olyan rettenetesnek és szörnyűnek tűnt föl neki, hogy egy pillanatot sem gondolkozott, vidám és sugárzó arccal ment elébük; a hazugság és csalás már ismerős szellemét érezte magában, tüstént át is adta magát ennek a szellemnek, s beszélni kezdett, maga sem tudta, mit.
- Ez igazán kedves - szorította meg a férje kezét, s mosolyogva üdvözölte Szljugyint, a ház barátját. - Remélem, itt maradsz éjszakára - volt az első szó, amit a csalás szelleme súgott -, most pedig együtt megyünk. Kár, hogy Betsynek elígérkeztem. Értem jön.
Alekszej Alekszandrovics Betsy nevére összeráncolta a szemöldökét.
- Nem akarom elválasztani az elválaszthatatlanokat - mondta szokott tréfálkozó modorában. - Majd Mihail Vasziljeviccsel megyek. A doktorok is azt rendelték, hogy sétáljak. Megyek az úton, s azt képzelem, fürdőn vagyok.
- Nincs mit sietni - mondta Anna. - Akarnak teát? - csöngetett.
- Hozzon teát, és mondja meg Szerjozsának, hogy Alekszej Alekszandrovics megérkezett. Nos, az egészséged? Mihail Vasziljevics, maga még nem is volt nálam. Nézze meg, milyen szép az erkélyem - mondta, hol az egyikükhöz, hol a másikukhoz fordulva.
Nagyon egyszerűen és természetesen beszélt, csak túlságosan sokat és sebesen. Maga is érezte ezt, annál inkább, mert a kíváncsi pillantásból, amellyel Mihail Vasziljevics nézte, úgy vette észre, mintha figyelné.
Mihail Vasziljevics azonnal kiment a teraszra.
Anna az ura mellé ült.
- Nem vagy valami jó színben - mondta.
- Igen - mondta Alekszej Alekszandrovics -, most volt nálam az orvos; egyórányi időt rabolt el tőlem. Valamelyik barátom küldte, érzem; ilyen drága az egészségem.
- De hát mit mondott?
S az egészsége és az elfoglaltsága felől kérdezte az urát, igyekezett rábeszélni, hogy pihenjen, s költözzön ki hozzá.
Mindezt jókedvűen, gyorsan mondta, különös fénnyel a szemében, Alekszej Alekszandrovics azonban nem tulajdonított most semmi jelentőséget a modorának. Csak a szavait hallgatta, s pontosan azt az értelmet adta nekik, amit épp mondtak is. Ő is egyszerűen felelt, bár tréfásan. Az egész beszélgetésben nem volt semmi különös: Anna később mégsem tudott a szégyen gyötrő kínjai nélkül gondolni erre a rövid jelenetre. Szerjozsa lépett be a nevelőnője kísére-tében. Ha Alekszej Alekszandrovics megengedte volna magának, hogy megfigyeléseket tegyen, észreveszi a félénk és zavart tekintetet, amellyel Szerjozsa az apjára, aztán az anyjára nézett. De semmit sem akart látni, és nem is látott.
- Á, fiatalember! Hogy megnőtt. Igazán egész férfi lesz maholnap. Szervusz, fiatalember. - S kezet adott a megrémült Szerjozsának.
Az amúgy is félénk Szerjozsának most, hogy Alekszej Alekszandrovics fiatalembernek kezdte nevezni, a talány, hogy Vronszkij barát vagy ellenség-e, megint eszébe jutott, s idegenkedve nézett az apjára. S mintha védelmet keresett volna, anyjára pillantott. Csak az anyjával érezte jól magát. Alekszej Alekszandrovics eközben a nevelőnővel beszélgetett, és a fia vállát fogta; Szerjozsa ettől olyan kínosan és kényelmetlenül érezte magát, hogy Anna látta, mindjárt elsírja magát.
Anna abban a pillanatban, amikor a fia belépett, elpirult, majd észrevéve, hogy Szerjozsa kényelmetlenül érzi magát, gyorsan fölugrott, levette a gyerek válláról Alekszej Alekszandro-vics kezét, megcsókolta, kivezette a teraszra, s azonnal visszatért.
- Hanem ideje már - mondta az órájára nézve. - De hogy ez a Betsy még nem jön!
- Csakugyan - mondta Alekszej Alekszandrovics, és fölállva összekulcsolta a kezét, és megropogtatta az ujjait. - Azért is jöttem, hogy pénzt hozzak neked. A fülemülét sem etetik mesével - mondta. - Úgy hiszem, szükséged van rá.
- Nem, nincs, de igen... hogyne - mondta Anna, rá sem nézve közben, s a haja tövéig pirult. - De hisz a versenyről, úgy gondolom, idejössz majd.
- Ó, igen! - felelte Alekszej Alekszandrovics. - Íme, Peterhof dísze, Tverszkaja hercegnő - tette hozzá, amikor az ablakon kinézve, a ház elé hajtó angol szerszámos fogatot a rendkívül magasra helyezett, apró bakkal megpillantotta. - Micsoda elegancia! Gyönyörű! No, akkor gyerünk hát mi is.
Tverszkaja hercegnő nem szállt ki, csak csizmás, körgalléros, fekete kalapos inasa ugrott le a bejárónál.
- Megyek, Isten veletek - mondta Anna; megcsókolta a fiát, s Alekszej Alekszandrovicshoz lépve kezet nyújtott neki. - Nagyon kedves, hogy eljöttél.
Alekszej Alekszandrovics kezet csókolt neki.
- Akkor hát a viszontlátásra. Eljössz teára, nagyszerű lesz - mondta Anna, s elment, jókedvűen és sugározva. De mihelyt nem látta többé az urát, érezni kezdte kezén, ahol az ajkai érintették a helyet, s összerándult az undortól.
28
Amikor Alekszej Alekszandrovics a versenyen megjelent, Anna ott ült már Betsy mellett a tribünön, amelyen az egész előkelő társaság összegyűlt. Már messziről meglátta az urát. Ez a két ember, a férje s a szeretője volt élete központja; külső érzékek segítsége nélkül is észrevette a közelségüket. Az urát már messziről megnézte, s önkéntelenül is figyelte a tömeg hullámzását, amit a férje közeledése idézett elő. Látta, amint a tribün felé megy, s hol a hízelgő meghajlásokra felel leereszkedőn, hol a vele egyenrangúakat üdvözli barátságos szórakozottsággal, hol a felsőbb világ hatalmasainak a pillantását lesi buzgón, s emeli meg nagy, kerek, a füle hegyét lenyomó kalapját. Ismerte minden szokását, s mind ellenszenves volt neki. “Csak a hiúság, a siker szomja, ez van a lelkében - gondolta -, fennkölt gondolatok, a felvilágosodás, vallás szeretete mind csak az érvényesülés eszköze.”
A pillantásokból, amiket a nők tribünje felé vetett (egyenesen ránézett, de a muszlinok, szalagok, tollak, napernyők, virágok tengerében nem ismerte föl a feleségét), Anna látta, hogy őt keresi, de készakarva nem intett neki.
- Alekszej Alekszandrovics - kiáltott oda Betsy hercegnő -, bizonyára nem látja a feleségét; itt van, nézze!
Alekszej Alekszandrovics a hideg mosolyával mosolygott:
- Itt annyi a fény, hogy az ember szeme csak úgy káprázik - mondta, s fölment a tribünre. Rámosolyodott a feleségére, ahogy egy férjnek mosolyogni kell, ha a feleségével, akit csak az imént látott, találkozik; üdvözölte a hercegnőt s a többi ismerőst, megadva mindenkinek azt, ami jár: a hölgyekkel tréfálkozott, s egy-egy üdvözlést váltott a férfiakkal. A tribün alatt ott állt az eszéről és műveltségéről híres főhadsegéd, akinek Alekszej Alekszandrovics nagy tisztelője volt. Alekszej Alekszandrovics vele ereszkedett beszédbe.
Épp szünet volt, s így a beszélgetést semmi sem zavarta. A főhadsegéd elítélte a versenyeket. Alekszej Alekszandrovics ellentmondott, s a pártjukra állt. Anna hallotta vékony, egyenletes hangját; egyetlen szavát sem szalasztotta el; úgy érezte, hamisan cseng, amit mond, s csak úgy sajdította a fülét.
Amikor a négyversztás akadályverseny elkezdődött, Anna előrehajolt, s a szemét le nem véve róla, a lovához menő s nyeregbe szálló Vronszkijt nézte; közben az ura visszataszító, el nem hallgató hangját hallgatta. Féltette Vronszkijt, és gyötrődött miatta, de még jobban gyötörte, legalábbis úgy rémlett neki, az ura vékony, nem szűnő hangja, az ismerős hanglejtés.
“Rossz asszony vagyok, bukott asszony - gondolta. - De nem szeretek hazudni, nem tudom elviselni a hazugságot, neki pedig (férjének) a hazugság a tápláléka. Mindent tud, és mindent lát; mit érez, hogy ilyen nyugodtan tud beszélgetni? Öljön meg, ölje meg Vronszkijt, még tisztelni is tudnám érte. De nem, neki csak a hazugság és az illendőség kell” - mondta magának Anna, meg sem gondolva, hogy mit is akar az urától voltaképpen, s milyennek is szeretné látni. Azt sem értette meg, hogy Alekszej Alekszandrovics mostani különös szó¬szaporítása, ami őt annyira fölingerelte, csak a belső izgalom és nyugtalanság kifejezése volt. Mint a magát megütő gyerek, aki fölugorva mozgatni kezdi izmait, csak hogy a fájdalmat tompítsa, Alekszej Alekszandrovicsnak is szellemi mozgásra volt feltétlen szüksége, hogy eltompítsa a felesége körül járó gondolatait, amelyek most, hogy Anna is itt volt és Vronszkij is - s a nevét állandóan ismételték -, figyelmét egészen lekötötték. S mint ahogy a gyereknek természetes, hogy ugráljon, neki is természetes volt, hogy szépen és okosan beszéljen.
- A katonai, lovassági futamokban a veszély a verseny kikerülhetetlen feltétele - mondta. - Ha Anglia hadtörténete a legragyogóbb lovassági tetteket mutathatja fel, azt csak annak köszön-heti, hogy az állatoknak és az embereknek ezt a képességét történelme során kifejlesztette. A sportnak szerintem igen nagy jelentősége van; de mi, mint mindig, csak a felszínt látjuk.
- Nemcsak a felszínt - szólt Tverszkaja hercegnő. - Egy tiszt, azt mondják, két bordáját törte.
Alekszej Alekszandrovics az ő sajátságos mosolyával mosolyodott el, mely éppen csak a fogait fedte fel, ennél többet azonban nem árult el.
- Tegyük föl, hercegnő, hogy ez nem a felszíne - mondta -, hanem a tartalma a dolognak. De nem erről van szó. - S megint a tábornokhoz fordult, akivel komolyan beszélt: - Ne feledje el, hogy katonák lovagolnak, akik ezt a foglalkozást választották, s egyetért velem, hogy minden hivatásban van másik oldala is az éremnek. Ez egyenesen kötelessége a katonának. Az olyan idétlen harc, mint az ökölvívás vagy a spanyol bikaviadal, a barbárságnak, a specializált sport azonban a fejlődésnek a jele.
- Nem, többé nem jövök el, túlságosan fölizgat - mondta Betsy hercegnő. - Igaz, Anna?
- Izgat, de mégsem lehet elszakadni tőle - szólt egy másik hölgy. - Ha római nő lennék, el nem mulasztanék egyetlen cirkuszt sem.
Anna nem szólt semmit, a távcsövét le nem véve, egyetlen helyet nézett.
Ebben a pillanatban egy magas tábornok ment át a tribünön. Alekszej Alekszandrovics félbeszakította a beszédet, gyorsan, de méltósággal fölállt, s mélyen meghajolt az elhaladó katona felé.
- Ön nem indul? - tréfált vele a katona.
- Az én futamom nehezebb - felelte tiszteletteljesen Alekszej Alekszandrovics.
A feleletnek semmi értelme sem volt, de a katona olyan képet vágott, mint aki okos embertől okos szót hallott, s tökéletesen érti a la pointe de la sauce-t. 
- Két oldala van a dolognak - mondta tovább Alekszej Alekszandrovics -: a versenyző és a néző. Abban egyetértek, hogy az efféle látványok kedvelése a nézőnél valóban alacsonyabb intelligencia jele, de...
- Hercegnő, fogadjunk - hallatszott lentről Sztyepan Arkagyics hangja, amint épp megszólítja Betsyt. - Kire fogad?
- Mi Annával Kuzovlev hercegre - felelte Betsy.
- Én Vronszkijra. Egy pár kesztyűben.
- Rendben van.
- Milyen szép, ugye?
Alekszej Alekszandrovics, míg körülötte beszéltek, hallgatott, de aztán újrakezdte:
- Ebben egyetértek, azonban a férfias játékok... - folytatta volna.
De ebben a pillanatban elindították a lovasokat, s minden társalgás megszakadt. Alekszej Alekszandrovics is elhallgatott. Mindenki fölemelkedett, s a folyó felé fordult. Alekszej Alekszandrovicsot a verseny nem érdekelte, ezért nem is a versenyzőket figyelte, a nézőket járta körül fáradt tekintetével. A pillantása Annán állt meg.
Anna arca sápadt és szigorú volt. Nyilván senkit és semmit nem látott egyvalakin kívül. Keze görcsösen szorította a legyezőjét, lélegzeni sem mert. Alekszej Alekszandrovics ránézett, s hirtelen elfordult, másokat kezdett nézegetni.
“De hisz az a hölgy ott s a többiek is nagyon izgatottak; ez egész természetes” - mondta magának Alekszej Alekszandrovics. Nem akart Annára nézni, de tekintete önkéntelenül feléje húzódott. Megint belepillantott ebbe az arcba, s bár azon volt, hogy ne olvassa ki, ami olyan világosan állt rajta, akarata ellenére is borzalommal olvasta, amiről tudni sem akart.
Az első zuhanás, Kuzovlevé a folyónál, mindenkit fölizgatott, Alekszej Alekszandrovics azonban tisztán látta Anna sápadt, diadalmas arcán, hogy akit ő nézett, nem esett el. Amikor azután, hogy Mahotyin és Vronszkij a nagy gátat átugrottak, a mögöttük jövő tiszt a fejére esett és félholtra zúzta magát, úgyhogy az egész közönségen a borzalom moraja futott végig, Alekszej Alekszandrovics azt látta, hogy Anna ezt észre sem veszi, s alig érti meg, miről beszélnek körülötte. Most már mind sűrűbben és makacsabban pillantott rá. Anna, mialatt egészen beleveszett az elöl lovagló Vronszkijba, a másik oldalról a férje hideg tekintetét érezte magára meredni.
Anna egy pillanatra körülnézett, kérdőn tekintett az urára, egy kicsit elkomorodott, aztán megint visszafordult.
“Nekem már egészen mindegy” - mintha ezt mondta volna neki, s többet nem is nézett rá.
A futam szerencsétlenül végződött; a tizenhét embernek több mint a fele lebukott, összetörte magát. A futam végére mindenki izgalomban volt, s az izgalom csak fokozódott attól, hogy az uralkodó is elégedetlen volt.
29
Mindenki hangosan rosszallta a dolgot, s egyvalakinek a mondatát ismételte: “Csak a cirkusz hiányzik még s az oroszlánok.” Borzalommal töltött el mindenkit, úgyhogy amikor Vronszkij lebukott, s Anna följajdult, ez nem tűnt fel senkinek. Hanem rögtön utána Anna arcán olyan változás ment végbe, amely már határozottan illetlen volt. Szemmel láthatóan kétségbeesett. Vergődött, mint a megfogott madár: hol föl akart állni, s indulni valahová, hol Betsyhez fordult.
- Menjünk, menjünk - mondta.
De Betsy nem hallotta. A tribünről kihajolva egy tábornokkal beszélt, aki odajött hozzá.
Alekszej Alekszandrovics Annához lépett, s udvariasan a karját nyújtotta.
- Menjünk, ha úgy tetszik - mondta franciául; de Anna azt hallgatta, amit a tábornok mond, s nem vette észre az urát.
- Ennek is eltört, azt mondják, a lába - újságolta a tábornok. - Ilyet még nem láttam.
Anna nem válaszolt az urának, fölemelte a látcsövét, s arra a helyre nézett, ahol Vronszkij lebukott; de az olyan messze volt, s annyi nép tódult köré, hogy semmit sem láthatott. Leeresztette a látcsövet, s indulni akart; ebben a pillanatban egy tiszt szaladt fel, s valamit jelentett az uralkodónak. Anna is előrehajolt, hogy hallhassa.
- Sztyiva! Sztyiva! - kiabált a bátyjának.
De a bátyja nem hallotta meg. Anna megint menni akart.
- Ha távozni akar, ismételten fölajánlom a karomat - mondta Alekszej Alekszandrovics a karjához érve.
Anna undorral fordult el tőle.
- Nem, hagyjon, maradok - felelte anélkül, hogy az arcába pillantott volna.
Most látta, hogy Vronszkij lezuhanása helyéről egy tiszt szalad a pályán át a tribün felé, Betsy a kendőjével integetett neki.
A tiszt azt a hírt hozta, hogy a lovasnak nem történt baja, a ló azonban a gerincét törte.
Ahogy ezt meghallotta, Anna gyorsan leült, s legyezőjébe temette az arcát.
Alekszej Alekszandrovics látta, hogy sír, s nemcsak a könnyeit nem tudja visszatartani, de a mellét rázó zokogást sem. Alekszej Alekszandrovics a testével fedte el, hogy időt adjon neki az ocsúdásra.
- Harmadszor ajánlom föl a karomat - mondta egy idő múlva feléje fordulva. Anna ránézett, s nem tudta, mit mondjon. Betsy hercegnő sietett a segítségére.
- Alekszej Alekszandrovics - szólt közbe -, én hoztam ide Annát, és megígértem, hogy haza is viszem.
- Bocsásson meg, hercegnő - mondta ő tiszteletteljes mosollyal, de keményen a szeme közé nézve -, Anna, úgy látom, nem érzi jól magát, s én azt kívánom, hogy velem jöjjön.
Anna ijedten pillantott körül, megadóan fölállt, s az ura karjába öltötte a karját.
- Majd elküldök hozzá, mindent megtudok, s megüzenem - suttogta Betsy.
Ahogy a tribünről lementek, Alekszej Alekszandrovics, mint mindig, szóba ereszkedett az útjába akadókkal; Annának is felelnie és beszélnie kellett, ahogy máskor; de közben nem volt ura magának, s mintegy álomban ment a férje karján.
“Megsérült vagy nem? Igaz, amit mondanak? Eljön vagy nem? Látom ma még?” - gondolta.
Némán ült Alekszej Alekszandrovics kocsijába, s némán került ki a fogatok tömegéből. Alekszej Alekszandrovics, annak ellenére, amit látott, nem engedte meg magának, hogy a felesége valódi állapotára gondoljon. Csak a külső jeleket látta. Csak azt, hogy illetlenül viselkedett, s kötelességének tartotta, hogy ezt megmondja neki. De ugyancsak nehezére esett, hogy csak ezt mondja s többet ne. Kinyitotta a száját, hogy szóljon, azt akarta mondani, hogy illetlenül viselkedett, de akaratlanul is egészen mást mondott.
- Hogy vonzanak bennünket ezek a kegyetlen látványosságok - mondta. - Úgy veszem észre, hogy...
- Mit? Nem értem - szólt megvetően Anna.
Alekszej Alekszandrovics megsértődött, s rögtön azt kezdte mondani, amit akart.
- Meg kell mondanom... - szólalt meg.
“Itt van a magyarázkodás” - gondolta Anna, s rettenetes érzése támadt.
- Meg kell mondanom, hogy ma illetlenül viselkedett - mondta neki franciául.
- Miért viselkedtem illetlenül? - kérdezte hangosan Anna, s hirtelen felé fordította a fejét, s egyenest a szemébe nézett, de egyáltalán nem a régebbi, leplező vidámsággal, hanem nagyon is eltökélten; eltökéltsége mögé igyekezett rejteni a kiállt félelmet.
- Ne feledkezzék meg róla - szólt rá Alekszej Alekszandrovics, s a kocsis mögött a nyitott ablakra mutatott. Fölkelt, és fölhúzta az ablakot.
- Mit talált illetlennek? - ismételte meg Anna.
- A kétségbeesést, amelyet az egyik lovas lezuhanásakor nem tudott elrejteni.
Azt várta, hogy tiltakozni fog, de Anna maga elé meredve hallgatott.
- Már kértem, viselkedjék úgy a társaságban, hogy a rossz nyelvek se mondhassanak magára semmit. Volt idő, amikor a belső viszonyunkról beszéltem, arról most már nem beszélek. Most csak a külső viszonyunkról beszélek. Illetlenül viselte magát, s azt kívánom, hogy ez ne ismétlődjék meg.
Anna a szavai felét sem hallotta; félelmet érzett csak, s azon gondolkozott, igaz-e, hogy Vronszkij nem sérült meg. Róla mondták-e, hogy ép, s a ló törte el a gerincét? Amikor Alekszej Alekszandrovics befejezte, színlelt gúnnyal mosolygott, s nem felelt, hiszen nem is hallotta, mit mondott. Alekszej Alekszandrovics kezdetben bátran beszélt, de amikor világosan megértette, mit mond, Anna félelme rá is átragadt. Látta ezt a mosolyt, és furcsa tévedésbe esett.
“Mosolyog a gyanúmon. Megint azt fogja mondani, amit akkor, hogy nincs alapja, hogy nevetséges.”
Most, amikor a fölfedezés ott függött fölötte, semmit sem kívánt úgy, mint hogy olyan gúnyosan, mint akkor, megint azt felelje neki, hogy a gyanúja nevetséges, nincs alapja. Olyan rettenetes volt az, amit tudott, hogy kész volt mindent elhinni már. De Anna ijedt és komor arca most már csalást sem ígért.
- Lehet, hogy tévedek - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Ebben az esetben bocsásson meg.
- Nem, nem téved - mondta Anna lassan, kétségbeesetten pillantva hideg arcába. - Nem tévedett. Kétségbeesett voltam, nem is lehetek más. Magát hallgatom, és őrá gondolok. Szeretem, a szeretője vagyok, s nem szenvedhetem, félem, gyűlölöm magát... Tegyen velem, amit akar.
S a hintó sarkába vetve magát, kezébe temette az arcát, s felzokogott. Alekszej Alekszand-rovics nem mozdult, merev tekintete nem változtatott irányt. De arca a halott ünnepélyes mozdulatlanságába meredt, s arckifejezése nem változott meg, amíg csak a nyaralóhoz nem értek. A ház előtt ugyanazzal a kifejezéssel fordította Anna felé a fejét.
- Úgy! De megkövetelem, hogy az illendőség szabályait addig is tartsa be - a hangja meg-remegett -, amíg nem foganatosítom a becsületemet biztosító intézkedéseket, amelyeket majd közlök önnel.
Ő szállt ki előbb, és kisegítette Annát. A személyzet előtt némán kezet fogott vele, visszaült a kocsijába, és Pétervárra hajtatott.
Rögtön utána megjött Betsy hercegnő inasa; egy cédulát hozott.
“Elküldtem Alekszejhez, megtudni, hogy van: azt írja, ép és egészséges, csak kétségbe van esve.”
“Tehát eljön - gondolta. - Milyen jól tettem, hogy mindent megmondtam neki.”
Az órára nézett. Még három órája volt, s az utolsó találka emléke lángba borította a vérét.
“Istenem, milyen világos van! Rettenetes, de szeretem látni az arcát, és szeretem ezt a fantasztikus fényt... A férjem! Ah, igen!... Hála Isten, hogy végeztem vele.”
30
Mint mindenütt, ahol emberek verődnek össze, a kis német fürdőhelyen is, ahova Scserbackijék megérkeztek, végbement a társaság szokott kikristályosodása, minden egyes tagjának határozott és változtathatatlan helyet szabva meg. Amilyen előre megszabottan és változtathatatlanul veszi föl a hidegben minden vízrészecske a hókristály ismert alakját, éppolyan gyorsan foglalja el a fürdőre érkező új személy a neki járó helyét.
„Fürst Scserbackij, seine Gemahlin und Tochter”  - bérelt lakásuk, nevük, itt talált ismerőseik révén azonnal az eleve megszabott, kijelölt helyen kristályosodtak ki.
A fürdőn ebben az évben egy valódi német hercegnő is tartózkodott; a társaság kikristályoso-dása ennek következtében még erőteljesebben ment végbe. Scserbackijné föltétlenül be akarta mutatni a lányát a német hercegnőnek, s ez a szertartás a második napon be is következett. Párizsból rendelt igen egyszerű, vagyis nagyon elegáns nyári ruhájában Kitty mélyet és kecseset bókolt. - A rózsák - mondta a hercegnő -, remélem, hamarosan visszatérnek erre a csinos arcocskára - s Scserbackijék számára ezzel meg is volt szabva az út, amelyről lehetetlen volt letérniük. Scserbackijék még egy angol lady családjával is megismerkedtek, aztán egy német grófnővel és a fiával, aki a legutóbbi háborúban sérült meg, aztán egy svéd tudóssal, továbbá Monsieur Canut-val és a nővérével. Scserbackijék fő társasága azonban akaratlanul mégis egy moszkvai hölgy, Marja Jevgenyijevna Rtyiscseva lett a lányával, aki Kittynek már csak azért is ellenszenves volt, mert, mint ő, a szerelmébe betegedett bele; továbbá egy moszkvai ezredes, akit Kitty gyermekkora óta egyenruhában, épaulette-tel  látott és ismert: és ez a pici szemű, kihajtott gallérú úr, aki ráadásul tarka nyakkendőcskét viselt, különösen nevetséges és unalmas volt, mivel lehetetlennek bizonyult megszabadulni tőle. Amikor mindez ilyen szilárdan kialakult, Kitty számára nagyon unalmassá is vált, annál inkább, mert a herceg Karlsbadba utazott, s ő egyedül maradt az anyjával. Akiket ismert, nem érdekelték már, tőlük, érezte, nem várhat semmit sem. Legfőbb lelki épülése így az lett, hogy kilétüket találgatva azokat figyelgesse, akiket nem ismert. Kitty jelleme olyan volt, hogy az emberekről, különösen pedig azokról, akiket nem ismert, mindig a legszebbet tételezze föl. Most is azt találgatta, ki kicsoda, milyen viszonyban van másokkal, s miféle ember lehet. A legcsodálatosabb és leggyönyörűbb jellemeket képzelte el közben, s megfigyeléseiben a bizonyítékot is megtalálta hozzá.
Ezek közül az emberek közül egy orosz lány foglalkoztatta különösen, aki egy beteg orosz hölggyel, ahogy mindenki hívta, Mme Stahllal jött a fürdőhelyre. Mme Stahl a legelőkelőbb körökhöz tartozott, de annyira beteg volt, hogy járni sem tudott; tolókocsijában csak ritkán, a legszebb napokon jelent meg a sétányon. Mme Stahl azonban, ahogy a hercegnő kiderítette, nem annyira a betegsége miatt nem ismerkedett össze oroszokkal, hanem inkább gőgből. Az orosz lány gondozta Mme Stahlt, azonkívül, amint azt Kitty észrevette, ismert minden súlyos beteget - a fürdőhelyen pedig sok ilyen volt -, s a legtermészetesebb módon gyámolította őket. Ez az orosz lány, Kitty megfigyelése szerint, nem volt Mme Stahl rokona, ugyanakkor azonban nem volt fizetett ápolónő sem. Mme Stahl Varenykának nevezte, mások Mlle Varenykának. Arról nem is beszélve, hogy Kitty nagy érdeklődéssel figyelte, milyen viszonyban van ez a lány Mme Stahllal és más ismeretlen személyekkel, ahogy ez már történni szokott, megmagyarázhatatlan rokonszenvet is érzett iránta, s találkozó pillantásukból azt látta, ő is tetszik neki.
Ez a Mlle Varenyka, nem mintha nem lett volna még egészen fiatal, de inkább afféle fiatalság nélküli lény volt; tizenkilencre s harmincra is lehetett becsülni. Ha az arcvonásait nézte az ember, beteges arcszíne ellenére inkább szép volt, mint csúnya. Ha a teste nem túlságosan szikár, feje középszerű termetéhez képest nem túlságosan nagy, a testalkata is szép lett volna; a férfiakat azonban nemigen vonzhatta. Igen szép s bár teljes szirmú, de már fonnyadó, illattalan virághoz hasonlított. Férfiak szemében már csak azért sem lehetett vonzó, mert hiányzott belőle az, amiből annyi volt Kittyben: az élet türtőztetett tüze s a maga vonzó voltának tudata.
Látszat szerint mindig olyan dolgok foglalták el, amelyeknek az értelméhez kétség nem fér; mellékes dolgok iránt így nem is érdeklődhetett. Ez a magáéval ellentétes természet különösen vonzotta Kittyt. Úgy érezte, benne, az életmódjában mintaképet talált arra, amit most oly gyötrődve keresett: az undorítóvá vált, társaságbeli lány-férfi viszonyon túl, amelyet most vevőt váró szégyenletes árukiállításnak érzett, értelmet és méltóságot az életének. Minél többet figyelte ismeretlen barátnőjét, annál jobban meggyőződött, hogy ez a lány valóban az a tökéletes lény, akinek elképzelte, s annál inkább vágyott megismerkedni vele.
A két lány naponta többször is találkozott. “Ki maga? Mi maga? - kérdezték Kitty szemei minden ilyen találkozáskor. - Csakugyan az a nagyszerű lény, akinek elképzelem? De az Isten szerelmére, azt ne higgye - tette hozzá a pillantása -, hogy magára akarok akaszkodni. Egyszerűen gyönyörködöm magában és szeretem.” “Én is szeretem, maga nagyon, nagyon kedves. S még jobban szeretném, hogyha több időm volna” - felelte az ismeretlen leány szeme. S Kitty csakugyan azt látta, hogy mindig el van foglalva; vagy egy orosz család gyerekeit kíséri haza a fürdőből, vagy egy beteg hölgy után hurcolja a plédet s bugyolálja belé, vagy egy ingerült beteg figyelmét igyekszik elvonni, vagy pedig süteményt választ s vesz valakinek a kávéjához.
Nem sokkal Scserbackijék érkezése után a reggeli fürdőnél még két személy jelent meg, s fordította a barátságtalan figyelmet magára. Egyikük igen magas, hajlott hátú, hatalmas kezű férfi, rövid, nem a termetére mért öreg kabátban, fekete, naiv s mégis iszonyú szemekkel, a másik himlőhelyes, csinos, de nagyon rosszul, ízléstelenül öltözött asszony. Miután föl¬ismerte, hogy oroszok, Kitty képzelete gyönyörű és megható regényt kezdett már szőni róluk. A hercegnő azonban, aki a Kurlisté-ről  megtudta, hogy ezek Nyikolaj Levin és Marja Nyikolajevna, felvilágosította Kittyt, milyen gonosz ember ez a Levin, s álmai a két emberről azonnal szétfoszlottak. Nem annyira azért, amit az anyja mondott, hanem mert a férfi Konsztantyin bátyja volt, Kitty szemében egyszerre a lehető legkellemetlenebb emberekké váltak. Levinnek az a szokása, hogy meg-megrándítja a fejét, legyőzhetetlen undort keltett benne.
Nagy, ijesztő szemeiben, amelyek makacsul figyelték, Kitty úgy látta, hogy gyűlölet és gúny ül, s azon volt, hogy elkerülje őket.
31
Borongós nap volt; az eső egész délelőtt esett; a betegek ernyőkkel tolongtak a folyosókon.
Kitty az anyjával s a moszkvai ezredessel ment, aki vidáman ficsúrkodott a Frankfurtban készen vett európai kabátjában. A folyosó egyik oldalán mentek, s azon voltak, hogy a másik oldalon haladó Levint elkerüljék. Varenykán sötét ruha volt, fekete, lehajtott szélű kalap, egy vak francia nőt kísért végig a folyosón, s valahányszor Kittyvel találkozott, barátságos pillantásokat váltottak.
- Mama, megszólíthatom? - mondta Kitty, ismeretlen barátnőjét követve, mert látta, hogy a forráshoz indul, s ott most összeakadhatna vele.
- Ha olyan nagy kedved van, tudakozódom felőle, s magam megyek oda - felelte a hercegnő. - Mi különöset találtál benne? Nyilván társalkodónő. Ha akarod, megismerkedem Mme Stahllal. Ismertem a belle-soeur-jét - tette hozzá büszkén felszegett fejjel a hercegnő.
A hercegnőt, Kitty tudta, az bántotta, hogy Mme Stahl mintegy kitért az ismeretség elől. S nem erőszakoskodott.
- Csoda, milyen kedves! - mondta Varenykára nézve épp akkor, mikor a poharat a francia nő kezébe adta. - Nézze, milyen egyszerű és kedves.
- Kimerítenek a te engouement-jaid  - mondta a hercegnő. - Nem, forduljunk inkább vissza - tette hozzá aztán, észrevéve a szembejövő Levint a hölgyével s egy német doktorral, akinek hangosan s haragosan magyarázott valamit.
Megfordultak, hogy visszamenjenek, amikor hirtelen már nem is hangos beszéd, de kiáltás hallatszott. Levin megállt, és úgy kiabált; a doktor is dühbe jött. Egész tömeg verődött köréjük. A hercegnő és Kitty gyorsan továbbmentek, az ezredes azonban a tömegbe vegyült, hogy megtudja, mi történt.
Néhány perc múlva beérte őket.
- Mi volt az? - kérdezte a hercegnő.
- Szégyen, gyalázat! - felelte az ezredes. - Egytől félhet az ember: külföldön oroszokkal találkozni. Ez a magas úr összekapott a doktorral, szemtelenségeket mondott neki, s a botjával fenyegette meg, amiért nem jól gyógyítja. Igazán szégyen!
- Ó, milyen kellemetlen! - mondta a hercegnő. - No és hogy végződött?
- Hála Isten, beleavatkozott az... az a gombakalapos. Orosz lány, úgy látszik - mondta az ezredes.
- Mlle Varenyka? - kérdezte Kitty örömmel.
- Igen, igen. Ő találta föl magát legelőbb; karon fogta azt az urat, és elvezette.
- Látja, mama - mondta Kitty az anyjának -, s csodálkozik, hogy el vagyok ragadtatva tőle.
A következő nap, ismeretlen barátnőjét figyelve, Kitty azt vette észre, hogy Mlle Varenyka Levinnel s az asszonyával is olyan viszonyban van már, mint a többi protégée-jével.  Oda-ment hozzájuk, elbeszélgetett velük, s tolmácsul szegődött az asszony mellé, aki semmiféle idegen nyelvet nem tudott.
Kitty még jobban kezdett könyörögni az anyjának, engedje meg, hogy Varenykával össze-ismerkedjék. S akármilyen kellemetlen volt a hercegnőnek, hogy ő tegye az első lépést, mintha ezzel a ki tudja, miért gőgösködő Stahlnéval ő akarna összeismerkedni, tudakozódott Varenyka felől, s miután a megtudott részletekből azt a következtetést vonta le, hogy ebben az ismeretségben nincs semmi rossz, bár jó is kevés, maga ment oda hozzá és ismerkedett össze vele.
Kivárta az időt, amikor a lánya éppen a kúthoz ment, Varenyka pedig a pék előtt állt, s hozzálépett.
- Engedje meg, hogy összeismerkedjünk - mondta méltóságteljes mosolyával. - A leányom szerelmes magába. Lehet, hogy nem ismer. Én...
- A vonzalom több mint kölcsönös, hercegnő - felelte gyorsan Varenyka.
- Milyen jót tett tegnap a mi szegény honfitársunkkal is! - mondta a hercegnő.
Varenyka elpirult.
- Nem emlékszem, hogy tettem volna valamit - mondta.
- De hát hogyne, nagy kellemetlenségtől mentette meg ezt a Levint.
- Sa compagne  hívott oda, s én iparkodtam megnyugtatni. Nagyon beteg, és elégedetlen az orvosával. Megszoktam, hogy ilyen betegeket gondozzak.
- Igen, hallottam, hogy Mentonban élt a nagynénikéjével; ha jól tudom, Mme Stahllal. Ismertem a belle-soeur-jét.
- Nem a nagynéném; maman-nak hívom, de nem vagyok rokona, ő nevelt - felelte Varenyka, s megint elpirult.
Olyan egyszerűen mondta, egyenes és nyílt arckifejezése olyan kedves volt, hogy a hercegnő megértette, mért szeretett bele Kitty ebbe a Varenykába.
- No és mit kezd most ez a Levin? - kérdezte.
- Elutazik - felelte Varenyka.
Ebben a pillanatban jött vissza Kitty a forrástól; csak úgy ragyogott az örömtől, hogy anyja az ő ismeretlen barátnőjével összeismerkedett.
- Nos, Kitty, a te forró kívánságod, hogy megismerkedj Mlle...
- Varenykával - szólt közbe Varenyka mosolyogva. - Mindenki így hív.
Kitty piros lett az örömtől, hosszasan, szótlanul szorongatta új barátnője kezét, amely a szorításra nem felelt, csak mozdulatlanul pihent az övében. A keze nem felelt a szorításra, de az arca csendes, boldog, bár némiképp szomorú mosollyal sugárzott föl, amely nagy, de gyönyörű fogakat fedett fel.
- Már én is rég akartam - mondta.
- De olyan elfoglalt.
- Épp ellenkezőleg, semmi dolgom - felelte Varenyka, de ugyanabban a pillanatban már ott is kellett hagynia új ismerőseit, mert két kis orosz leány, egy beteg gyerekei, futottak feléje.
- Varenyka, mama hív! - kiabálták.
S Varenyka elment velük.
32
A részletek, amelyeket a hercegnő Varenyka múltjáról, Varenyka és Mme Stahl viszonyáról s magáról Mme Stahlról megtudott, a következők voltak.
Mme Stahl, akiről egyesek azt beszélték, hogy halálra gyötörte a férjét, mások meg, hogy erkölcstelen életével az gyötörte őt agyon, mindig beteges, egzaltált asszony volt. Amikor első gyermekét már elváltan megszülte, a gyerek azonnal meghalt, és Stahlné rokonai, akik ismer¬ték érzékenységét, s féltek, hogy a hír megölheti, kicserélték a gyereket; egy udvari szakács leányát tették a helyébe, aki ugyanazon az éjjelen ugyanabban a pétervári házban született. Ez volt Varenyka. Mme Stahl később megtudta, hogy Varenyka nem az ő leánya, de tovább nevelte, annál inkább, mert nem sokkal ezután Varenykának egy hozzátartozója sem maradt.
Mme Stahl több mint tíz éve élt már külföldön, délen, nem járt ki, s nem kelt föl soha az ágyából. Egyesek azt mondták, hogy Mme Stahl az erényes és rendkívül vallásos asszony szerepében társadalmi pozíciót szerzett magának, mások, hogy lelkében is az a magas erköl¬csi-ségű lény, akinek mutatta magát, s csak felebarátai javára él. Senki sem tudta, milyen vallású, katolikus, protestáns vagy pravoszláv, egy volt csak kétségtelen, hogy minden egyház és felekezet vezetőivel barátságos viszonyt tartott fenn.
Varenyka állandóan künn élt vele külföldön, s aki Mme Stahlt ismerte, ismerte és szerette Mlle Varenykát is, ahogy mindnyájan nevezték.
Amikor a hercegnő ezeket a részleteket megtudta, nem talált semmi elítélendőt abban, hogy a lánya Varenykával érintkezzék, annál is kevésbé, mert Varenyka modora és neveltetése a lehető legjobb volt, kitűnően beszélt franciául és angolul, s ami a fő, Stahlné tolmácsolta sajnálkozását, amiért betegsége megfosztja az örömtől, hogy a hercegnővel megismerkedjék.
Attól fogva, hogy Varenykát megismerte, Kittyt a barátnője mind jobban és jobban elbűvölte, s napról napra több kiválóságot fedezett föl benne.
A hercegnő, hallva, hogy Varenyka szépen énekel, megkérte, jöjjön el hozzájuk egy este énekelni.
- Kitty majd kíséri; zongoránk is van, igaz, nem jó, de nagyon nagy élvezetet szerezne nekünk - mondta a hercegnő mesterkélt mosolyával, amely Kittynek most különösen kellemetlen volt, hisz látta, hogy Varenyka nem akar énekelni. De Varenyka azért csak eljött este, s egy kottafüzetet is hozott magával. A hercegnő az ezredest és Marja Jevgenyijevnát is meghívta, a leányával együtt.
Varenyka, mintha teljesen közömbös lett volna az iránt, hogy idegenek is vannak ott, azonnal a zongorához lépett. Nem tudta kísérni magát, de gyönyörűen énekelt kottáról. Kitty, aki jól játszott, kísérte.
- Maga rendkívül tehetséges - mondta a hercegnő, amikor Varenyka az első dalt igen szépen énekelte.
Marja Jevgenyijevna s a leánya hálálkodva magasztalták.
- Nézze csak - mondta az ezredes, az ablakon kitekintve -, milyen közönség hallgatja már magát. - Az ablak alatt valóban elég nagy tömeg gyűlt össze.
- Nagyon örülök, hogy örömet szereztem vele - felelte egyszerűen Varenyka.
Kitty büszkén tekintett a barátnőjére. El volt ragadtatva a művészetétől, a hangjától, az arcától, de mindenekfölött a modorától, attól, hogy Varenyka szemmel láthatólag nem sokat adott az énekére, s teljesen közönyös volt a dicséret iránt, mintha csak azt kérdezte volna: kell-e még énekelnem, vagy elég volt már?
“Ha én volnék a helyében - gondolta Kitty -, hogy büszkélkedném vele! Milyen boldog volnék, látva az ablak alatt a tömeget! S neki tökéletesen mindegy. Az ösztönzi csak, hogy maman-t vissza ne utasítsa, s egy kis szórakozást szerezzen. Mi ez benne? Mi adja neki az erőt, hogy ne hederítsen semmire, s ilyen független és nyugodt legyen? Hogy szeretném tudni, és megtanulni tőle!” - gondolta Kitty, ahogy erre a nyugodt arcra nézett. A hercegnő kérte, énekeljen még. Varenyka pedig ott állt egyenesen a zongoránál, és sovány, barna kezével a taktust ütve, a második dalt éppolyan egyenletesen, szabatosan és szépen énekelte el.
A füzet következő darabja egy olasz dal volt. Kitty eljátszotta a bevezetőjét, s Varenykára nézett.
- Hagyjuk ezt - mondta Varenyka elpirulva.
Kitty ijedten és kérdőn pillantott Varenykára.
- Akkor hát egy másikat - mondta sietve, s lapozott; rögtön látta, hogy ezzel a dallal összefügg valami.
- Nem - felelte Varenyka, s kezét mosolyogva tette a kottára -, énekeljük mégiscsak ezt. - S ezt is éppolyan nyugodtan, hidegen és szépen énekelte, mint az előbbieket.
Amikor befejezte, mindnyájan újra megköszönték, s teázni mentek. Kitty Varenykával a ház melletti kertecskébe vonult.
- Valami emléke fűződik ahhoz a dalhoz, igaz? - kérdezte Kitty. - Ne beszéljen róla - tette hozzá gyorsan -, csak azt mondja, úgy van-e?
- De miért ne? Megmondhatom - mondta egyszerűen Varenyka. - Igen, emlék - tette hozzá azután, választ sem várva -, valamikor fájóan súlyos volt: szerettem egy embert, s neki énekeltem.
Kitty nagy, tágra nyílt szemmel, néma ellágyulással pillantott Varenykára.
- Szerettem, és ő is szeretett, de az anyja nem akarta, és mást vett el. Most nem messze él tőlünk, néha találkozom vele. Nem gondolta, hogy volt nekem is regényem? - mondta, s szép arcán éppen hogy felderengett a tűz, amely, Kitty megérezte, egykor egész lényét besugározta.
- Hogyne gondoltam volna? Ha férfi lennék, senkit sem tudnék szeretni azután, hogy magát megismertem. Csak azt nem értem, hogy feledhette el az anyja kedvéért magát, s hogy tehette boldogtalanná; annak az embernek nincs szíve.
- Nem, nagyon jó ember, s én nem vagyok boldogtalan, ellenkezőleg, nagyon boldog vagyok. No, nem énekelünk ma többet? - tette hozzá, s a ház felé indult.
- Milyen jó maga, milyen jó! - kiáltott fel Kitty, s megállítva, megcsókolta. - Ha csak egy picit hasonlíthatnék magához!
- Miért hasonlítana bárkihez is? Jó, ahogy van - mondta Varenyka szelíd és fáradt mosolyával.
- Nem, egyáltalán nem vagyok jó. De mondja csak... Várjon, üljünk le itt - szólt Kitty, s megint maga mellé ültette a padra. - Mondja, igazán nem bántó arra gondolnia, hogy egy ember semmibe vette, nem akarta a szerelmét?
- De hiszen nem vette semmibe, meg vagyok győződve róla, hogy szeretett, csak engedelmes fia volt az anyjának.
- De ha nem az anyja akaratából, hanem egyszerűen ő maga? - mondta Kitty, érezve, hogy kiszolgáltatta a titkát, szégyenpírban égő arca el is árulta már.
- Akkor csúnyán járt volna el, s nem sajnálnám - felelte Varenyka, megértve nyilván, hogy most már nem róla, hanem Kittyről van szó.
- De a sértés? - mondta Kitty. - A sértést nem lehet, nem lehet elfeledni - s a maga pillantása jutott az eszébe, az utolsó bálon a szünetben.
- Miféle sértés? Hisz nem maga viselkedett csúnyán?
- Rosszabbul, mint csúnyán, szégyenletesen.
Varenyka megcsóválta a fejét, s Kitty kezére tette a kezét.
- De hol itt a szégyen? - mondta. - Egy embernek, aki közönyös maga iránt, csak nem mond-hatta, hogy szereti?
- Nem, természetes, soha egy szót sem; de tudta. Nem, nem, vannak pillantások, vannak gesztusok. Ha száz évet élek, akkor sem feledem el.
- Hogyan? Nem értem. A kérdés az, szereti-e még most is, vagy nem - mondta Varenyka, mindent a nevén nevezve.
- Gyűlölöm, de nem tudom megbocsátani magamnak.
- De hát mit?
- A szégyent, a sértést.
- Ó, ha mindenki ilyen érzékeny volna - mondta Varenyka. - Nincs leány, aki ezen át nem esett. S mindez annyira nem fontos.
- De hát mi a fontos? - kérdezte Kitty, kíváncsi csodálkozással nézve az arcába.
- Sok minden fontos - mondta mosolyogva Varenyka.
- De hát mi?
- Sok minden fontosabb - felelte Varenyka, nem tudva, mit mondjon. De ebben a pillanatban a hercegnő hangja hallatszott az ablakból:
- Kitty, hűvös van! Végy sált, vagy jöjj be a szobába.
- Igaz, ideje - mondta Varenyka fölállva. - Nekem el kell még mennem Mme Berthe-hez, kéretett.
Kitty a kezét fogta, s a tekintete szenvedélyes kíváncsisággal és esdekléssel faggatta. “Mi, mi az a legfontosabb, ami ilyen nyugalmat ad? Maga tudja, mondja meg hát!” De Varenyka meg sem értette, amit a Kitty pillantása kérdezett. Ő csak azt tudta, hogy most Mme Berthe-hez kell mennie, s tizenkettőre, teára, haza kell érni maman-hoz. Bement a szobába, szedte a kottáit; mindenkitől elbúcsúzott, és menni készült.
- Engedje meg, hazakísérem - mondta az ezredes.
- Hogy is mehetne éjszaka magában? - erősítgette a hercegnő is. - Elküldöm legalább Parasát.
Kitty látta, hogy Varenyka arra, hogy őt haza kell kísérni, nehezen türtőzteti a mosolygását.
- De hisz én mindig magam járok, és soha semmi nem történik velem - mondta a kalapját véve. Még egyszer megcsókolta Kittyt, s nem mondva meg, mi a fontos, kottáival a hóna alatt, fürge léptekkel tűnt el a nyári éj homályában, magával víve titkát, hogy mi a fontos, s honnét van az ő irigylésre méltó nyugalma és méltósága.
33
Kitty Stahlnéval is megismerkedett, s ez az ismeretség és a barátsága Varenykával nemcsak hogy nagy hatással volt rá, de bánatának is vigasza lett. A vigasztaló az volt, hogy ennek az ismeretségnek a jóvoltából egészen új világ nyílt meg előtte, amelynek az ő múltjához semmi köze sem volt - emelkedettebb, gyönyörű világ, amelynek a magasából nyugodtan tekinthetett a múltjára. Most fedezte fel, hogy az ösztönvilágon kívül, amelynek idáig átadta magát, van egy másik is, a lélek világa. Ezt a világot a vallás tárta föl, de ennek a vallásnak semmi köze sem volt ahhoz, amelyet Kitty gyermekkora óta ismert: hogy az ember eljár az Özvegyek Házába,  a misékre s vecsernyékre; ott ismerősökkel találkozhatik, s a pópával ószláv szövegeket tanul be. Ez a vallás emelkedett volt és titokzatos; gyönyörű gondolatokkal és érzésekkel volt kapcsolatban, amelyeket nemcsak hinni lehetett, minthogy úgy rendelték, de szeretni is.
Kitty mindezt nem szavakból tudta meg. Mme Stahl úgy beszélt vele, mint kedves gyerekkel, akiben az ember ifjúsága emlékeként gyönyörködik, s csak egyetlenegyszer említette meg, hogy az emberi fájdalmakra csak a szeretet s a hit ad vigaszt, s hogy Krisztus részvéte nem ismer csekély és jelentéktelen fájdalmat - de rögtön másra terelte a szót, Kitty azonban minden mozdulatában, minden szavában, s - ahogy mondta - mennyei pillantásában, különösen pedig élettörténetében, amelyet Varenykától megtudott, mind azt a bizonyos “fontosat” ismerte fel, amelyről idáig nem tudott.
De akármilyen magasztos volt is Mme Stahl jelleme, akármilyen megható az élettörténete, s akármilyen emelkedett és gyengéd a beszéde, Kitty akaratlanul is olyan vonásokat fedezett föl benne, amelyek megzavarták. Megfigyelte, hogy Mme Stahl, miközben Kitty családja felől érdeklődött, megvetően elmosolyodott, ami ellenkezett a keresztény jósággal. Azt is észre-vette, hogy amikor egy katolikus papot talált nála, Mme Stahl a lámpaernyő árnyékában igyekezett tartani az arcát, s furcsán mosolygott. Akármilyen jelentéktelen is volt ez a két megfigyelés, megzavarta, s kételyt ébresztett benne Mme Stahl iránt. Hanem Varenyka aztán, a rokontalan, baráttalan árva, a fájdalmasan csalódott, semmit sem kívánó, semmit meg nem bánó lény maga a tökéletesség volt, amiről csak álmodni merészelt. Varenykát figyelve értette meg, hogy elég elfeledkezni magunkról és másokat szeretni, s az ember nyugodt, boldog és igen jó lehet. És ő ilyen akart lenni. Most már világosan látta, mi az a legfontosabb, s nem érte be, hogy lelkesedjék érte, rögtön egész lelkével odaadta magát az újonnan föltárult életnek. Varenyka elmondta, mit tesz Mme Stahl, s mit mások, akiket megnevezett, s Kitty ennek alapján el is készítette már jövendő élettervét. Mint Aline, Mme Stahl unokahúga, akiről Varenyka sokat beszélt neki, ő is, akárhol él, fölkeresi a boldogtalanokat; amennyire tud, segít, evangéliumot osztogat; betegeknek, bűnözőknek és haldoklóknak olvas fel belőle. Az a gondolat, hogy mint Aline, bűnözőknek olvassa az evangéliumot, különösen csábította Kittyt. De mindezek titkos ábrándok voltak csak, amelyeket sem az anyjának, sem Varenykának el nem mondott volna.
Különben csak az alkalmas időt várta, amikor nagyobb arányokban valósíthatja meg a terveit. Már most, itt a fürdőn is, ahol annyi beteg és boldogtalan ember volt, könnyen talált alkalmat, hogy új életelveit, Varenykát utánozva, a gyakorlatba is átvigye.
A hercegnő kezdetben csak azt vette észre, hogy Kitty erősen a befolyása alá került az ő - ahogy nevezte - engouement-jának Stahlné, különösen pedig Varenyka iránt. Észrevette, hogy nemcsak a tetteiben utánozza Varenykát, de anélkül, hogy akarná, abban is, ahogy jár, ahogy a szemével hunyorít. Később azonban azt is észrevette, hogy a leányában, függetlenül ettől az elbűvöléstől, komolyabb lelki fordulat megy végbe.
A hercegnő azt látta, hogy Kitty esténként, amit idáig sohasem tett, egy francia evangéliumot olvas, Stahlné ajándékát, társaságbeli ismerőseit elkerüli, s a Varenyka védnöksége alatt álló betegekkel, különösen pedig egy Petrov nevű beteg festő szegény családjával járkál. Nyilvánvalóan büszke volt rá, hogy az irgalmasnővér kötelességeit teljesíti ebben a családban. Mindez szép volt, s a hercegnőnek nem volt ellene kifogása, annál kevésbé, mert Petrov felesége minden tekintetben rendes asszony volt, s a német hercegnő, amikor Kitty működését észrevette, megdicsérte érte, s vigasztaló angyalnak nevezte. Mindez nagyon szép lett volna, ha nem lett volna benne túlzás. A hercegnő azonban azt látta, hogy a leánya túlzásba viszi a dolgot, s ezt meg is mondta neki.
- Il ne faut jamais rien outrer  - mondta.
De a leánya nem felelt semmit, csak úgy magában gondolta, hogy kereszténység dolgában nem lehet túlzásról beszélni. Miféle túlzásról lehet beszélni egy olyan tanítás követéséből, amely azt parancsolja, hogy ha az egyik orcádat megütik, tartsd oda a másikat is, és ha elveszik a köpenyed, add oda az inged is? A hercegnőnek azonban nem tetszett ez a túlzás, s még kevésbé tetszett, hogy Kitty, úgy érezte, nem akarja az egész lelkét föltárni előtte. Kitty valóban eltitkolta az anyja elől új nézeteit és érzéseit. Nem azért titkolta, mintha nem tisztelte és nem szerette volna, hanem éppen mivel az anyja volt. Mindenkinek előbb föltárta volna, mint őneki.
- Anna Pavlovna már elég rég nem volt nálunk - mondta egy ízben a hercegnő Petrovnéról. - Hívtam. De mintha valamiért neheztelne.
- Nem, én nem vettem észre, maman - mondta Kitty, és elpirult.
- Rég nem voltál náluk?
- Holnap készülünk egy sétát tenni a hegyekben - felelte Kitty.
- Jó, csak menjetek - felelte a hercegnő, leánya zavart arcába nézve, s azon volt, hogy a zavar okát kitalálja.
Ugyanezen a napon Varenyka náluk ebédelt, s közölte, hogy Anna Pavlovna meggondolta a dolgot, nem megy holnap a hegyekbe. A hercegnő látta, hogy Kitty megint elpirult.
- Kitty, nem volt valami kellemetlenséged Petrovékkal? - kérdezte a hercegnő, amikor magukra maradtak. - Miért nem küldi ide többé a gyerekeit, és miért nem jön el hozzánk?
Kitty azt felelte, hogy semmi sem volt köztük, és egyáltalán nem érti, miért neheztelhetne rá Anna Pavlovna. Kitty a teljes igazságot mondta. Nem tudta, miért változott meg Anna Pavlovna iránta, de gyanította. Olyasmit gyanított, amit nem mondhatott meg az anyjának, és nem vallott meg magának sem. Olyasmi volt ez, amit az ember tud, de még magának sem mondhat meg, olyan szörnyű és szégyenletes lenne a tévedés.
Emlékezetében újra és újra átfutotta viszonyát ehhez a családhoz. Visszaemlékezett a naiv örömre, amely Anna Pavlovna jóságos, kerek arcára találkozásaikkor kiült; visszaemlékezett titkos megbeszéléseikre a betegről; a tanakodásra, hogy lehetne a munkától, amelyet meg-tiltottak neki, elvonni és sétára bírni; a kisebbik gyerek vonzódására, aki az én Kittymnek nevezte, s nélküle még lefeküdni sem akart. Milyen szép volt mindez! Azután Petrov igen sovány alakja, hosszú nyaka jelent meg előtte fahéjbarna kabátjában, ritka, csapzott haja, kérdő, kék szeme, amely az első időben olyan rettenetes volt Kitty számára, s beteges erőlködése, hogy a jelenlétében fürgének és elevennek lássék. Visszaemlékezett a maga kezdeti igyekezetére, hogy viszolygását, amelyet mint minden tüdővészessel, vele szemben is érzett, legyőzze, iparkodását, amivel elgondolta, mit mond majd neki. Fölmerült a félénk, ellágyult tekintet, amellyel Petrov pillantott rá, a részvét és félszegség furcsa érzése, majd jótettének a tudata, amit ő érzett ilyenkor. Mindez milyen szép volt! De csak kezdetben volt így. Néhány nappal ezelőtt hirtelen minden elromlott. Anna Pavlovna színlelt kedvességgel ment Kitty elé, s folyton figyelte őt és az urát.
Csakugyan az a megható öröm volt Anna Pavlovna elhidegedésének az oka, amit férje az ő közelében érzett?
“Igen - jutott eszébe. - Volt valami természetellenes s a jóságától elütő Anna Pavlovnában, amikor harmadnapja bosszúsan azt mondta: - Folyton csak magát várja, már kávét sem akar maga nélkül inni; pedig így is rettenetesen gyönge már.”
“Lehet, az is bántotta, amikor a plédet odavittem neki. Egész mindennapi dolog, de Petrov olyan félszegen vette el, olyan soká hálálkodott érte, hogy én is kényelmetlenül éreztem magam. Aztán az arcképem, amit olyan szépen festett meg. S ami fő, az a zavart és gyöngéd pillantás! Igen, igen, így kell lennie! - ismételte meg Kitty magában rémülten. - De nem lehet, nem szabad így lennie. Hisz olyan sajnálatra méltó!” - mondta magának, rögtön utána.
Ez a gyanú azonban megmérgezte új életének gyönyörűségét.
34
Még nem ért véget a fürdőidény, és Scserbackij herceg, aki Karlsbadból Badenbe és Kissingenbe ment orosz ismerőseihez, hogy, mint mondta, egy kis orosz levegőt szívjon magába, visszatért övéihez.
A herceg és a hercegnő felfogása a külföldi életről homlokegyenest ellenkező volt. A hercegnő mindent nagyszerűnek talált, s annak ellenére, hogy az orosz társaságban megvolt a maga biztos helye, külföldön európai hölgynek akart számítani, ami pedig, orosz nemes¬asszony lévén, nem volt; éppen ezért alakoskodott, s ez időnként sutává tette.
A herceg, épp ellenkezőleg, mindent komisznak talált külföldön, az európai élet terhére volt, kitartott orosz szokásai mellett, s azon igyekezett, hogy kevésbé lássék európainak, mint amennyire valóban volt.
A herceg lesoványodottan jött vissza, arcán lelógó bőrzacskókkal, de a legvidámabb hangu¬lat-ban. Jókedve csak nőtt, amikor a teljesen magához tért Kittyt megpillantotta. Kitty barátsá-gának a híre Mme Stahllal és Varenykával, az észrevételek, melyeket a hercegnő a Kittyben végbemenő változásról közölt, megzavarták, s mint minden, ami a leányát elvonta mellőle, a szokásos féltékenységet ébresztette fel benne, félelmet, nem kerül-e a lánya az ő hatása alól valami számára hozzáférhetetlen területre. De ezek a kellemetlen hírek elmerültek jóindulata és vidámsága tengerében; ezek a tulajdonságok, melyek mindig is jellemezték, a karlsbadi fürdő után még fokozódtak.
Megérkezése másnapján a herceg hosszú kabátjában, ráncos, puffadt orosz arcával, fölálló keménygallérjában a legjobb hangulatban indult a lányával a kúthoz.
A reggel gyönyörű volt; a takaros, vidám kertek és házak, a piros arcú, piros kezű, sörtől duzzadt, vidáman dolgozó német szolgálólányok és a ragyogó nap jókedvre hangolták szívét. De minél közelebb értek a fürdőhöz, annál gyakrabban találkoztak betegekkel, akiknek a külseje a jól rendezett német élet megszokott viszonyai közt még siralmasabbnak tetszett. Kittyt már nem hökkentette meg ez az ellentét. A ragyogó nap, a növények vidám csillogása, a zeneszó az ő szemében természetes kerete volt az ismerős arcoknak - s gyógyulásuknak vagy gyengülésüknek, amit nagy figyelemmel kísért; a herceg előtt azonban a júniusi reggel fénye, csillogása, a divatos, vidám valcert játszó zenekar, különösen pedig az egészséges cselédlá-nyok illetleneknek és idétleneknek tűntek fel az Európa minden sarkából összegyűlt, csüggedten mozgó haldoklók szomszédságában.
Annak ellenére, hogy büszke volt, s szinte megfiatalodottnak érezte magát, amikor kedvenc lánya karonfogva sétált vele, valahogy mégis kényelmetlen, lelkiismeret-furdalásszerű érzés fogta el biztos járása, erős, zsírpárnás teste miatt. Majdnem úgy érezte magát, mint aki öltözetlenül megy társaságba.
- Mutass be, csak mutass be az új barátaidnak - mondta a lányának, könyökével a karját megszorítva. - Még ezt a te undok Sodenedet is megszerettem, amiért úgy rendbe hozott. Hanem szomorú, nagyon szomorú itten nálatok. Ez ki?
Kitty megnevezte az ismerős és nem ismerős alakokat, akikkel találkoztak. Épp a kert bejáratánál a vak Mme Berthe-tel és kísérőnőjével találkoztak, s a herceg örömmel látta, hogy lágyul el az öreg francia hölgy arca, amint Kitty hangját meghallja. Túlzó francia nyájasságá¬val mindjárt szóba is ereszkedett a herceggel; dicsérte, hogy ilyen nagyszerű leánya van, szemtől szembe az égig magasztalta Kittyt, s kincsnek, gyöngyszemnek, vigasztaló angyalnak nevezte.
- No, akkor ő a második számú angyal - mondta a herceg mosolyogva. - Mert ő Varenykát nevezi az egyes számú angyalnak.
- Ó, allez,  Mlle Varenyka igazi angyal - kapta el azonnal Mme Berthe.
A folyosón magával Varenykával is találkoztak. Sietve jött szembe velük, elegáns vörös tarsoly volt nála.
- Papa is megjött! - mondta neki Kitty.
Varenyka mozdulata, mint minden, amit csinált, egyszerű és természetes volt, valami a meghajlás és a bókolás közt; s rögtön beszédbe is ereszkedett a herceggel, ahogy mindenkivel szokott, természetesen és egyszerűen.
- Én persze ismerem magát, nagyon jól ismerem - mondta neki a herceg, s Kitty örömmel látta a mosolygásából, hogy barátnője megtetszett neki. - De hova siet annyira?
- Maman itt van - mondta Varenyka Kittyhez fordulva. - Egész éjjel nem aludt, s az orvos azt tanácsolta, menjen ki a levegőre. Munkát viszek neki.
- Szóval ő az egyes számú angyal - mondta a herceg, amikor Varenyka elment. Kitty látta, hogy az apja szívesen csúfolódna Varenykán, de képtelen megtenni, mert Varenyka megtetszett neki.
- Valamennyi barátoddal találkozunk hát - mondta azután a herceg -, Mme Stahllal is, ha méltat rá, hogy megismerjen.
- Hát ismered őt, papa? - kérdezte Kitty ijedten, Mme Stahl említésére a gúny fölgyúló szikráját véve észre a herceg szemében.
- Ismertem a férjét és őt is egy kicsit, még mielőtt pietistává lett.
- Mi az a pietista, papa? - kérdezte Kitty, s már attól is megijedt, hogy amit ő Mme Stahlban olyan nagyra becsült, annak neve is van.
- Magam sem tudom jóformán, azt tudom csak, hogy mindenért hálát ad az Istennek, minden szerencsétlenségért, azért is, hogy az ura meghalt. Ez, persze, minthogy rosszul éltek, mulatságosan hat.
- És ez ki? Milyen szánalomra méltó az arca! - kérdezte, amint a padon meglátta azt az alacsony termetű beteget, aki barna felöltőben és fehér pantallóban volt; pantallója furcsa ráncot vetett csontig lesoványodott lábán.
Ez az úr, ahogy szalmakalapját ritka, kusza hajáról a magasba emelte, a kalaptól betegesen kivörösödött homlokot fedett föl.
- Ez Petrov, a festő - mondta Kitty elpirulva. - Az meg a felesége - tette hozzá, Anna Pavlov-nára mutatva, aki, mintha szándékosan történt volna, amikor elment előttük, a gyermeke után indult, aki az utacskán elfutott.
- Milyen szánalomra méltó, pedig milyen kedves arc! - mondta a herceg. - Miért nem mentél oda hozzá? Mondani akart valamit.
- Akkor menjünk hát oda - szólt Kitty, s elszántan megfordult. - Hogy érzi magát? - kérdezte Petrovot.
Petrov a botjára támaszkodva felállt, s bátortalanul nézett a hercegre.
- A leányom - mondta a herceg. - Engedje meg, hogy összeismerkedjünk.
A festő meghajolt, s ahogy elmosolyodott, láthatókká váltak furcsán fénylő fehér fogai.
- Vártuk tegnap, hercegkisasszony - mondta Kittynek.
Ahogy ezt mondta, megtántorodott, majd megismételte a mozdulatot, igyekezvén azt a látszatot kelteni, hogy szándékosan csinálta.
- El akartam menni, de Varenyka azt mondta, Anna Pavlovna üzeni, nem mennek.
- Hogyhogy nem megyünk? - mondta Petrov elpirulva s mindjárt köhécselve is, szemével a feleségét keresve. - Anyeta, Anyeta! - szólt hangosan, s vékony, fehér nyakán, mint a kötelek, megfeszültek a vastag erek.
Anna Pavlovna odament.
- Hogy üzenhetted a hercegkisasszonynak - suttogta ingerülten, a hangját vesztve -, hogy nem megyünk?!
- Jó napot, hercegnő - mondta Anna Pavlovna kényszeredett mosollyal, amely korábbi modorától annyira elütött. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem - fordult a herceghez. - Rég vártuk.
- Hogy üzenhetted a hercegkisasszonynak, hogy nem megyünk? - suttogta rekedten a festő még egyszer és még haragosabban; nyilvánvalóan még jobban fölingerelve, amiért a hangja is elhagyja, s nem adhatja meg szavának a színt, amit akar.
- Eh, istenem, azt gondoltam, hogy nem megyünk - felelte bosszúsan a felesége.
- De hogyan, amikor... - A beteg köhögni kezdett, és legyintett.
A herceg megemelte a kalapját, s elment a lányával.
- Ó - sóhajtott föl mélyen -, a boldogtalanok!
- Bizony, papa - felelte Kitty. - De tudni kell, hogy három gyerekük van, cselédjük meg nincs, s pénzük majdnem hogy semmi. Az Akadémiától kap valamit - mesélte megelevenedve, így próbálta elnyomni az izgalmát, amely Anna Pavlovna furcsán megváltozott viselkedése miatt támadt benne.
- De Mme Stahl is itt van - mondta Kitty a tolókocsira mutatva, amelyben a napernyő alatt, párnákkal körülrakva, kékben és szürkében ott feküdt valami.
Ez volt Stahl asszony.
Mögötte egy makkegészséges, komor német munkás állt, ő tologatta. Mellette meg egy szőke svéd gróf, akit Kitty névről már ismert. Néhány beteg lézengett még a tolókocsi körül, s úgy néztek erre a hölgyre, mint valami különlegességre.
A herceg odament hozzá. Kitty rögtön észrevette a gúnyos szikrát a szemében, s zavarba jött. Apja Mme Stahlhoz lépett, s azzal a kitűnő franciasággal szólította meg, amelyet ma már olyan kevesen beszélnek - rendkívül udvariasan s nyájasan.
- Nem tudom, emlékszik-e rám, de emlékezetébe kell idéznem magam, hogy megköszönjem a lányom iránti jóságát - mondta a herceg, levéve és többé föl sem téve a kalapját.
- Alekszandr Scserbackij herceg - mondta Mme Stahl, mennyei szemeit, melyekben Kitty kedvetlenséget vett észre, ráemelve. - Nagyon örülök. Úgy megszerettem a lányát.
- Az egészsége még mindig nem a legjobb?
- Megszoktam már - mondta Mme Stahl, s összeismertette a herceget a svéd gróffal.
- Nagyon keveset változott - mondta Mme Stahlnak a herceg. - Tíz vagy tizenegy éve nem volt szerencsém látni.
- Igen, Isten adja a keresztet, s ő adja az erőt is, hogy elviseljük. Az ember gyakran elcsodálkozik, miért is tart még ez az élet... Amarról! - fordult bosszúsan Varenykához, aki nem jól csavarta a plédet a lábára.
- Nyilván azért, hogy jót tehessen - mondta a herceg, s a szeme nevetett.
- Ezt nem a mi dolgunk megítélni - mondta Stahl asszony, észrevéve a herceg arcán azt a bizonyos kifejezést. - Szóval elküldi nekem azt a könyvet, kedves gróf? Nagyon hálás vagyok érte - fordult a fiatal svédhez.
- Á! - kiáltott föl a herceg, ahogy a közelben álló moszkvai ezredest meglátta, majd Stahl asszony előtt meghajolva, lányával s a hozzájuk szegődött ezredessel továbbhaladt.
- Ez a mi arisztokráciánk - igyekezett csúfondáros lenni a moszkvai ezredes, aki neheztelt Stahlnéra, amiért az nem ismerkedett össze vele.
- Még mindig ugyanolyan - felelte a herceg.
- Herceg már a betegsége előtt is ismerte, azaz mielőtt ágynak esett?
- Igen. Akkortájt lett beteg.
- Azt mondják, tíz éve nem kelt föl...
- Nem, mert rövid a lába. Nagyon rossz az alakja.
- Papa, az nem lehet! - kiáltott föl Kitty.
- A rossz nyelvek így mondják, barátocskám! A te Varenykádnak is kijut - tette hozzá. - Ó, ezek a beteg úrinők!
- De nem, papa! - tiltakozott hevesen Kitty. - Varenyka imádja. És annyi jót tesz! Kérdezz meg akárkit, őt és Aline Stahlt mindenki ismeri.
- Lehet - mondta a herceg, lánya karját a könyökével megszorítva. - De jobb, amikor úgy csinálják, hogy akárkit kérdezel, senki sem tudja.
Kitty elhallgatott, nem azért, mert nem volt mit mondania, de az apja előtt sem akarta titkos gondolatait fölfedni. Hanem furcsa, akármennyire föl is készült rá, hogy az apja nézeteinek alá ne vesse magát, s a szentélybe be ne engedje, Stahl asszony istenített képe, amit egy egész hónapon át hordott a lelkében, úgy érezte, visszavonhatatlanul eltűnt, mint az az alak, amelyet egy odadobott ruhához képzelünk, amíg rá nem jövünk, hogy csak üres burok. Csak egy kurta lábú nő maradt, aki azért fekszik, mert csúnya az alakja, s a félénk Varenykát gyötri, amiért nem jól tekeri köréje a plédet. S képzeletének semmiféle erőfeszítése sem tudta többé a korábbi Mme Stahlt visszahozni.
35
A herceg jókedve átragadt a háznépére, az ismerősökre, még a német házigazdára is, akinél Scserbackijék laktak.
Amikor Kittyvel a forrástól visszajött, a herceg az ezredest, Marja Jevgenyijevnát és Varenykát meghívta kávéra, a kertbe, a gesztenyefa alá asztalt és karosszékeket vitetett ki, s ott teríttetett reggelire. Vígságának a hatására a házigazda és a személyzet is fölvillanyozódott. Ismerték bőkezűségét, s a beteg hamburgi orvos, aki az emeleten lakott, egy fél óra múlva irigyen nézte ablakából a gesztenyefa alatt a vidám és egészséges orosz kompániát. A levelek reszkető árnykarikái alatt a fehér abrosszal megterített, kávéskannákkal, kenyérrel, vajjal, sajttal, hideg vaddal megrakott asztalnál ott ült a hercegnő lila szalagos főkötőjében, s a csészéket és vajas kenyérkéket osztogatta. Az asztal másik végén a herceg ült, jóízűen evett, han¬gosan és vidoran beszélt. Maga mellé rakta szerzeményeit, a faragott dobozkákat, csecse-becsé¬ket, a bicskák minden nemét, amelyeket halomszámra vett minden fürdőhelyen, s min-denkit megajándékozott, még Lieschent, a szolgálót s a házigazdát is, akivel tört, komikus német nyelven tréfálkozott, biztosítva, hogy nem a fürdő gyógyította meg Kittyt, hanem az ő kitűnő konyhája, különösen pedig az aszaltszilva-leves. A hercegnő gúnyos megjegyzéseket tett orosz szokásai miatt a férjére, de egész ottlétük alatt sohasem volt még ilyen eleven és vidám. Az ezredes, mint mindig, a herceg tréfáin nevetett. Európát illetőleg azonban, amelyet, úgy gondolta, alaposan tanulmányozott, a hercegnő pártján volt. A jólelkű Marja Jevgenyijev-na majd eldőlt a nevetéstől a herceg mulatságos mondásain, s amit Kitty sohasem látott még, Varenyka is egész elbágyadt a gyenge, de ragadós nevetéstől, melyet a herceg tréfái fakasztottak benne.
Mindez Kittyt is jókedvre hangolta, de gondtalan azért nem tudott lenni. Nem tudta megoldani a feladványt, amit az apja adott föl neki akaratlanul, csúfondáros nézetével a lánya barátairól s arról az életmódról, amelyet Kitty annyira megszeretett. Ehhez a feladványhoz az is hozzájárult még, hogy viszonya Petrovékkal a mai napon olyan nyilvánvalóan kellemetlenné változott. Mindenki vidám volt, Kitty azonban nem tudott vidám lenni, s ez még jobban bántotta. Olyanféle érzése volt, mint gyermekkorában, amikor büntetésből a szobájába zárták, s onnét hallgatta nővérei vidám nevetését.
- De minek vásároltál össze ennyi mindent? - kérdezte mosolyogva a hercegnő, és egy csésze kávét tett az ura elé.
- Elmegy az ember, jár egyet, odaér a bolthoz, biztatják, hogy vegyen valamit: “Erlaucht, Excellenz, Durchlaucht.”  Amikor odáig jutnak hogy: Durchlaucht, nem bírom tovább: leg-alább tíz tallérom bánja.
- Az unalomtól van - mondta a hercegnő.
- Persze hogy attól. Olyan unalom, mátuska, az ember nem tudja, hova legyen.
- De hát hogy unatkozhat, herceg? Annyi érdekes dolog van most Németországban - mondta Marja Jevgenyijevna.
- Már minden érdekességet ismerek: az aszaltszilva-levest, a sárgaborsó színű kolbászt. Mindent.
- Nem, akármit mond, herceg, az intézményeik érdekesek - szólt az ezredes.
- Mi az érdekes? Villognak az elégedettségtől mind, mint a rézkrajcár. Ők mindenkit legyőztek. Én azonban miért lennék elégedett? Én senkit sem győztem le; csak a csizmámat húzom le magam, még az ajtó elé is én teszem ki. Reggel keljek föl, öltözzem föl tüstént, s menjek a szalonba, azt a komisz teát inni, mennyire másképp van otthon! Az ember nem siet a felébredéssel, megharagszik valamiért, morog, szép lassan magához tér, mindent jól meg-gondol, semmi sem sürgős neki.
- Elfelejti, hogy az idő pénz - mondta az ezredes.
- Már amelyik idő! Némelyik idő olyan, hogy egy egész hónapot odaadsz belőle egy fél garasért; de van, amiből egy fél órát sem lehet semmi pénzzel megfizetni. Igaz, Katyenka? Mi az? Miért vagy olyan rosszkedvű?
- Semmi, papa.
- Hová készül? Üljön le még egy kicsit - fordult Varenykához.
- Haza kell mennem - mondta Varenyka fölállva, és újra elkacagta magát.
Mikor magához tért, elbúcsúzott, s bement a házba a kalapjáért. Kitty utánament. Még Varenykát is másnak látta most. Nem volt rosszabb, csak más, mint amilyennek korábban elképzelte.
- Jaj, rég nem nevettem így - szedte Varenyka az ernyőjét, tarsolyát. - Milyen kedves ember a papája!
Kitty hallgatott.
- Mikor találkozunk? - kérdezte Varenyka.
- Mama el akart menni Petrovékhoz. Maga nem lesz ott? - tette Kitty próbára Varenykát.
- Ott leszek - felelte Varenyka. - Utazni készülnek, megígértem, hogy segítek a csomagolás¬nál.
- Akkor én is odamegyek.
- Nem, miért jönne?
- Miért? Miért? Miért? - kérdezte Kitty tágra meredt szemmel, s Varenyka ernyőjébe kapasz-kodott, hogy el ne mehessen. - Nem, maradjon csak, miért?
- Csak. A papája megjött, s különben is, maga, ha ott van, feszélyezi őket.
- Nem, mondja csak meg, miért nem akarja, hogy gyakran legyek Petrovéknál? Mert hisz nem akarja. Miért?
- Én nem mondtam azt - szólt Varenyka.
- De kérem, mondja meg!
- Mindent? - kérdezte Varenyka.
- Mindent, mindent! - kapott rajta Kitty.
- Semmi különös mondanivalóm nincs, csak az, hogy Mihail Alekszejevics (így hívták a festőt) azelőtt hamarább akart elutazni, most meg nem akar - mondta mosolyogva Varenyka.
- No és? - sürgette Kitty, komoran nézve Varenykára.
- No és Anna Pavlovna azt találta mondani, hogy azért nem akar, mert maga itt van. Ez természetesen nem volt helyénvaló, de hát ebből lett, maga miatt, a veszekedés. S tudja, hogy a betegek milyen ingerlékenyek.
Kitty arca mindjobban elborult, elhallgatott; Varenyka már csak maga beszélt; látva a készülő kitörést - maga sem tudta, könny lesz-e vagy szó -, puhítani, csillapítani próbálta.
- Így hát jobb is, ha nem megy oda... Hisz megérti, s nem sértődik meg...
- Úgy kell nekem, úgy kell nekem! - mondta gyorsan Kitty, az ernyőt Varenyka kezéből kikapva s barátnője tekintetét elkerülve.
Varenyka, barátnője gyerekes dühét látva, mosolyogni szeretett volna, de félt, hogy megbántja vele.
- Miért kell úgy? Nem értem - mondta.
- Úgy kell, mert mindez csak képmutatás volt, mesterkélt dolog az egész, nem szívből jött. Mi közöm nekem egy idegen emberhez? S az lett belőle, hogy én vagyok a veszekedés oka; azt csináltam, amire senki sem kért. Mert ez mind csak képmutatás! Képmutatás! Képmutatás!...
- De hát mi célja volna a képmutatásnak? - kérdezte csendesen Varenyka.
- Ó, milyen buta, undok dolog! Nem volt semmi szükségem rá... Képmutatás az egész! - mondta Kitty, hol kinyitva, hol becsukva a napernyőt.
- De mi lett volna a célja?
- Hogy jobbnak látsszam az emberek, magam, az Isten előtt; hogy mindenkit becsapjak. Nem, többé nem vetemedem ilyesmire! Inkább legyek rossz, de legalább ne hazug, ne csaló!
- De hát ki a csaló? - kérdezte szemrehányóan Varenyka. - Úgy beszél, mintha...
De Kittyt, ha egyszer heveskedni kezdett, nem lehetett megállítani. Közbevágott:
- Nem, egyáltalán nem magáról beszélek. Maga a tökéletesség; igen, igen, én tudom, hogy egészen az; de mit tegyek, ha én rossz vagyok? Ez nem történik meg, ha rossz nem vagyok. De most már legyek akármilyen, képmutató nem leszek. Mi közöm nekem Anna Pavlov¬nához? Éljenek, ahogy akarnak, és én is, ahogy én akarok. Nem tudok mássá lenni. Ez az egész nem az, nem az!...
- Mi nem az? - kérdezte Varenyka értetlenül.
- Ez az egész. Én nem tudok másképp élni, csak a szívem szerint; maga pedig elvek szerint él. Én magát egyszerűen megszerettem, de maga engem, biztos, azért szeret csak, hogy megmentsen, oktasson!
- Maga nem igazságos - szólt Varenyka.
- Én nem mondok másokról semmit, én magamról beszélek.
- Kitty - hallatszott az anyja hangja -, gyere ide, mutasd meg papának a korallfüzéredet.
Kitty, anélkül, hogy a barátnőjével megbékélt volna, büszke képpel vette az asztalról a dobozt a korallfüzérrel, s ment ki az anyjához.
- Mi lelt? Miért vagy olyan piros? - szólt rá az anyja, apja egyszerre.
- Semmi - felelte -, mindjárt jövök. - És visszafutott.
“Még itt van - gondolta. - Mit mondok neki, Istenem? Mit tettem, mit mondtam! Miért is bántottam meg? Mit tegyek? Mit mondjak?” - gondolta Kitty, s megállt az ajtóban.
Varenyka ott ült az asztalnál, kalapban, kezében az ernyő; a rugót nézegette, amelyet Kitty eltört. Most fölemelte a fejét.
- Varenyka, bocsásson meg, bocsásson meg nekem! - suttogta Kitty hozzálépve. - Nem tudom, mit beszéltem. Én...
- Igazán nem akartam elkeseríteni - mondta Varenyka mosolyogva.
A béke meg volt kötve. De attól fogva, hogy az apja odaérkezett, Kitty szemében megválto-zott a világ, amelyben élt. Nem tagadott meg mindent, amit megismert, de belátta, hogy csalja magát, ha azt hiszi, azzá lehet, amivé akar. Fölocsúdott, szinte megérezte, milyen nehéz azon a magasságon, amelyre föl akart emelkedni, színlelés és kérkedés nélkül megmaradnia. A súlyát is érezte már a fájdalom, a betegség s a haldoklók eme világának. Az erőszak, amelyet magán követett el, hogy szeresse, gyötrőnek tűnt föl: friss levegőre, Oroszországba, Jergu¬sovóba akart minél előbb jutni, oda, ahová, mint leveléből tudta, Dolly nénje is kiköltözött már a gyerekekkel.
Szeretete Varenykája iránt azonban nem gyöngült. Ahogy elbúcsúztak, Kitty arra kérte, jöjjön el hozzájuk Oroszországba.
- Majd ha férjhez megy, elmegyek - mondta Varenyka.
- Nem megyek soha.
- No, akkor én sem.
- Akkor inkább már csak azért is férjhez megyek. De aztán eszében tartsa az ígéretét - mondta Kitty.
A doktor jóslata bevált, Kitty gyógyultan tért haza Oroszországba. Nem volt olyan gondtalan és vidám, mint azelőtt, de megnyugodott. A moszkvai bánat emlék volt csak.
HARMADIK RÉSZ
1
Szergej Ivanovics Koznisev megerőltető szellemi munkája után pihenni akart, s ahelyett, hogy szokása szerint külföldre utazott volna, május végén leutazott az öccséhez falura. Meggyőző-dése szerint a legszebb élet a falusi. Most azért jött le az öccséhez, hogy ezt az életet élvezze. Konsztantyin Levin nagyon örült neki, annál inkább, mert Nyikolaj bátyjára ezen a nyáron nem számíthatott már. De bárhogy szerette és tisztelte is Szergej Ivanovicsot, falusi együttlétük kényelmetlen volt Levinnek. Kényelmetlen, sőt kellemetlen volt bátyja viszonyát látni a faluhoz. Konsztantyin Levin szemében a falu az élet színtere volt, tehát az örömé, szenvedésé, munkáé. Szergej Ivanovics szemében a falu egyrészt a munka utáni pihenőhely volt, másrészt a romlottság hasznos ellenmérge, amelyet ő gyönyörrel s hasznossága tudatában élvezett. Konsztantyin Levin a falut azért tartotta szépnek, mert kétségtelenül hasznos munkának volt a terepe, Szergej Ivanovics pedig azért tartotta különösen szépnek, mert ott nem lehetett s nem is kellett semmit sem csinálnia. Azonkívül Szergej és a nép viszonya is bántotta egy kicsit Konsztantyint. Szergej Ivanovics, mint mondta, szerette és ismerte a népet, gyakran szóba ereszkedett a parasztokkal, s ezt jól is csinálta, nem alakoskodott, nem illegette magát, s beszélgetéseiből a nép javára s népismerete bizonyítékául általános tételeket vezetett le. Az ilyenféle viszony Konsztantyin Levinnek nem tetszett. Konsztantyin szemében a nép csak a fő résztvevő volt a közös munkában. Tisztelete és bizonyos vérségi vonzalom ellenére, amelyet, mint mondta, bizonyára még dajkája tejével szítt be, mint közös munkájuk részese, néha maga is el volt ragadtatva ezeknek az embereknek erejétől, szelídségétől, igazságosságá-tól, amikor azonban a közös munka más tulajdonságokat kívánt volna, gondatlansága, rendetlensége, részegessége és hazudozása miatt igen gyakran fel is bőszült a nép ellen. Ha megkérdezték volna, szereti-e vagy nem szereti a népet, Konsztantyin Levin egyáltalán nem tudott volna válaszolni. Szerette és nem szerette a népet, ahogy általában az embereket. Mint jó ember, természetesen inkább szerette, mint nem szerette az embereket, következésképp a népet is. De hogy mint valami különlegességet szeresse vagy ne szeresse, arra nem volt képes; hiszen nemcsak hogy együtt élt a néppel, nemcsak hogy minden érdeke az övébe fűződött, de magamagát is a nép részének tekintette, nem látott elütő képességeket és fogyatkozásokat a népben és magában, s nem is tudta magát a néppel szembeállítani. Ezenkívül, noha mint gazda, békéltető és főként tanácsadó (a parasztok megbíztak benne, s negyven mérföldről is eljöttek tanácsát kérni), sokáig élt a legszorosabb viszonyban parasztokkal, nem volt megállapodott véleménye a népről, s arra a kérdésre, hogy ismeri-e, éppolyan bajos lett volna felelnie, mint arra, hogy szereti-e. Azt mondani, hogy ismeri a népet, annyi lett volna, mint azt mondani, hogy ismeri az embereket. Az embereket is állandóan figyelte és tanulmányozta, megismert belőlük mindenfélét, köztük parasztembereket is, akiket derék és érdekes embereknek tartott, közben azonban állandóan új vonásokat vett észre rajtuk, korábbi véleményét meg-megváltoztatta, és újakat alkotott. Szergej Ivanovics épp fordítva. Ugyanúgy, ahogy a falusi életet annak az életnek az ellentéteként szerette s dicsérte, amelyet nem szeretett, a népet is az embereknek azzal az osztályával szemben szerette, amelyet nem szeretett; ismerni is úgy ismerte, mint valami szembenállót az emberekkel általában. A népélet formái az ő rendszerező agyában világosan kialakultak, ezeket részben magából a népéletből vonta ki, legfőképpen azonban ebből az ellenlábasságból. Véleménye a népről sohasem változott, éppen így a rokonszenve sem.
Ha a nép megítélésében a testvérek közt nézeteltérés támadt, Szergej Ivanovics mindig azzal kerekedett öccse fölé, hogy neki a népről, jelleméről, sajátságairól, ízléséről határozott fogalma volt, míg Konsztantyin Levinnek semmiféle meghatározott és változhatatlan fogalma nem volt; úgyhogy ezekben a vitákban Konsztantyint mindig ellentmondáson lehetett érni.
Szergej Ivanovics az öccsét derék fiúnak tartotta, szíve (ahogy franciásan mondta) helyén volt, elméje azonban, ha elég fürge is, de a perc befolyása alatt álló, s épp ezért teli ellentmondá-sokkal. S ha a dolgok értelmét az idősebb testvér leereszkedésével el is magyarázta neki, vitájukban nem talált gyönyörűséget, nagyon is könnyen tönkreverte.
Konsztantyin Levin viszont úgy tekintett a bátyjára, mint hatalmas eszű és műveltségű emberre, aki a szó legmagasabb értelmében volt nemes, s a közjó szolgálatára megvolt a képes-sége. De minél idősebb lett, s minél közelebbről ismerte meg a bátyját, lelke mélyén annál sűrűbben és sűrűbben merült föl a gondolat, hogy ez a képesség a közjó előmozdítására, amely, úgy érezte, belőle teljesen hiányzik, talán nem is képesség, hanem valaminek a hiánya - nem a derék, becsületes, nemes vágyaké, hajlamoké, hanem az életerőé, amit szívnek is neveznek, azé a törekvésé, amely arra sarkallja az embert, hogy az élet előtte álló megszám-lálhatatlan útja közül egyet kiválasszon, és csak azt kívánja. Minél inkább megismerte a bátyját, annál többször figyelte meg, hogy Szergej Ivanovicsot, éppúgy, mint a közjó más előmozdítóit, nem a szívük viszi a közjó szeretetére; az elméjükben tökélik el, hogy ilyesmivel szép dolog foglalkozni, s csak azután kezdenek foglalkozni vele. Megerősítette Levint ebben a föltevésében az az észrevétel, hogy bátyja semmivel sem vette jobban a szívére a közjó vagy a lélek halhatatlanságának a kérdését, mint hogyha egy sakkpartiról vagy egy új gép elmés szerkezetéről volt szó.
Falusi együttlétük még azért is kényelmetlen volt Levin számára, mert falun, különösen nyáron, őt állandóan elfoglalta a gazdaság, s a hosszú nyári nap sem volt elég, hogy amit kellett, elintézze; Szergej Ivanovics viszont pihent. De ha pihent is, azaz nem dolgozott a művein, a szellemi tevékenységhez annyira hozzászokott, hogy az eszébe ötlő gondolatokat szerette szép, tömör alakban kifejezni, s szerette, ha ilyenkor hallgatója akadt. A legnyilvánva-lóbb és legtermészetesebb hallgatója az öccse volt. Épp ezért, noha viszonyuk baráti és közvetlen volt, Konsztantyint feszélyezte, hogy egyedül hagyja. Szergej Ivanovics szeretett a fűben heverészni, sütkérezni és kényelmesen fecsegni.
- Nem is képzeled - mondta az öccsének -, milyen élvezet ez a hohol  henyélés. Üres a fejem, sehol egy gondolat.
De Konsztantyin Levin unta, hogy ott üljön s hallgassa, különösen mikor tudta, hogy ha nincs ott, nem a kijelölt földre viszik a trágyát, s ha nem ellenőrzi, ki tudja, hogy terítik szét. A csoroszlyát nem csavarják rá az ekére, hanem még le is szedik, s azután azt mondják, hogy a vaseke haszontalan kitalálás, s a régi jó András ekéje, az az igazi.
- Eleget mászkáltál már ebben a hőségben - mondta Szergej Ivanovics.
- Csak egy pillanatra futok be az irodába - mondta Levin, és szaladt a földekre.
2
Június első napjaiban történt, hogy a gazdasszony és hajdani dajka, Agafja Mihajlovna, egy csupor frissen sózott gombát vitt le a pincébe, megcsúszott, elesett, s kificamította csuklóban a kezét. Eljött a fiatal, fecsegő zemsztvo-orvos, aki csak nemrég végezte az egyetemet. Megnézte a kezét, s azt mondta, nincs kificamodva, borogatást tett rá, s ott maradt ebédre; nyilván nagy gyönyörűsége telt benne, hogy a híres Szergej Ivanovics Koznisevvel beszél-gethet. Hogy felvilágosodott nézeteit kimutathassa, elmondta az összes járási pletykákat, s elpanaszolta, hogy a zemsztvo ügyei is milyen rosszul állnak. Szergej Ivanovics figyelmesen hallgatta, kérdezgette; az új hallgatón fölbuzdulva mind beszédesebb lett, s néhány találó és fontos megjegyzést tett, amelyeket a fiatal doktor tiszteletteljesen méltányolt, s végül is abba az öccse előtt jól ismert eleven lelkiállapotba került, amelybe ragyogó és élénk beszélgetések után rendesen kerülni szokott. A doktor távozása után horgászni kívánkozott a folyóra. Szeretett horgászni, szinte büszkélkedett vele, hogy ilyen ostoba foglalkozást szeretni tud. Konsztantyin Levin, akinek a szántás és a kaszálók után kellett nézni, ajánlkozott, hogy a bricskán majd kiviszi.
A nyár hágója, az a szaka volt az esztendőnek, amikor az idei termés sorsa már eldőlt, a jövő esztendő vetésgondjai kezdődnek, s itt a szénakaszálás ideje, amikor a rozs már egészen kihányta fejét, szürkészölden, még könnyű, üres kalásszal hullámzik a szélben; a zöld zab, a sárga fű közibeszórt bokraival, egyenlőtlenül hajt a kései vetésben, a leveledző korai hajdina pedig már betakarja a földet; amikor a marháktól kőkeményre tiport parlagok, meghagyott utaikkal, amelyeket az eke nem vág föl, félig fel vannak már szántva; a kihordott trágya száradó halmai együtt árasztják szagukat az alkonyatban a méztermő gyomokkal; a lapo¬sokban pedig kaszát várva, sűrű tengerként nyúlnak el a jól gondozott rétek, köztük a kigyomlált sóska feketedő szárának csomói.
Az az idő, amikor a mezei munkában, az évente ismétlődő s a nép erejét esztendőről esztendőre igénybe vevő aratás kezdete előtt rövid pihenő áll be. A termés gyönyörű volt, a ragyogó, forró nyári napok rövid, harmatos éjszakákkal váltakoztak.
A két testvérnek az erdőn át kellett hajtania, hogy kijussanak a kaszálóra. Szergej Ivanovics egész idő alatt a sűrűsödő lombú erdő szépségében gyönyörködött, egy öreg, virágozni készülő, sárga bimbóktól tarka, árnyékos oldalán sötét hársfát mutatott öccsének, majd a fák ez idei, smaragdszínű, ragyogó hajtását dicsérte. Konsztantyin Levin nem szeretett a természet szépségeiről sem beszélni, sem hallani. A szavak elvették a szépségét annak, amit látott. A bátyja beszédjére rábólintott, de akaratlanul is máson kezdett gondolkozni. Amikor átértek az erdőn, egész figyelmét a parlag foglalta le fönn a halmon, amely hol fűvel sárgállt, hol legázolt és kivájt foltokkal volt kockás, hol kupacokkal szórták teli, hol pedig föl is szántották már. A földeken hosszú sorban jöttek a szekerek. Levin megszámolta őket; elégedetten látta, hogy amit kellett, mindent kihordanak, s gondolatai a rét láttára a széna kaszálására kanya¬rodtak. A szénakaszálásban volt valami, ami mindig az elevenébe nyilallt. Ahogy a réthez ért, megállította a lovát.
A reggeli harmat még ott ült a fű sűrű tövén, s Szergej Ivanovics, hogy a lábát be ne vizezze, arra kérte, hogy vigye őt oda a bricskán a fűzfabokorhoz, amelynél a sügért szokták fogni. Akárhogy fájt is Konsztantyin Levinnek, hogy a füvét legázolja, bement a rétre. A magas fű lágyan csavarodott a kerék és a lova lába köré, otthagyva magvait a nedves küllőkön és a kerékagyon.
A bátyja leült a bokor alá, szétszedte a horgászószerszámát, Levin pedig elvezette és kikötötte a lovát, és bement a rét hatalmas, szél nem mozgatta, szürkészöld tengerébe. Az ártéren majd övig ért a selymes, érett magvú fű.
Ahogy a réten keresztülvágott s az útra tért, Konsztantyin Levin egy dagadt szemű öreggel találkozott, aki egy rajfogót vitt méhekkel a vállán.
- Mi az, tán fogtad, Fomics? - kérdezte tőle.
- Már hogy fogtam volna, Konsztantyin Dmitrics? Elég, ha a magáét megőrzi az ember. Már másodszor szöknek el az idén. Szerencsére a gyerekek odavágtattak. Épp az úrnál szántanak. Kifogták a lovat, s utánanyargaltak.
- No, mit mondasz, Fomics, kaszáljunk már, vagy várjunk még?
- Hát hogyne! Mi azt tartjuk, meg kell a Péter napját várni. De az úr mindig korábban kaszál. Ha Isten akarja, jó lesz a fű. Legelője is lesz a baromnak.
- Hát az idő, mit gondolsz?
- Isten dolga. Lehet, hogy az idő is jó lesz.
Levin odament a bátyjához. Szergej Ivanovics nem fogott semmit, de azért nem unatkozott, a legvidámabb hangulatban volt. A beszélgetés a doktorral, Levin látta, fölvillanyozta, s most újra beszélgetni akart. Levin pedig, épp ellenkezőleg, minél előbb otthon akart lenni, hogy holnapra kaszásokat hívasson, hogy a kaszálás dolgában, amely erősen foglalkoztatta, döntsön végre.
- Hát akkor menjünk - mondta.
- Hová sietnénk? Üljünk le. Hogy átizzadtál! Ha nem is fogtam, azért csak szép itt. A vadászatban, akármiféle, az a szép, hogy a természettel van dolgod. Micsoda gyönyörűség ez az acélos víz - mondta. - Ezek a partok, rétek - folytatta - mindig arra a találós kérdésre emlékeztetnek. Ismered? A fű azt mondja a víznek: ingadozzunk, tántorogjunk.
- Nem ismerem ezt a találós kérdést - felelte Levin csüggedten.
3
- Tudod, hogy épp felőled gondolkoztam - mondta Szergej Ivanovics. - Igazán példátlan, ami a járásban történik, ahogy ez a doktor elmesélte. Egyáltalán nem ostoba fiú. Mondtam már neked, és most is azt mondom, nem szép, hogy nem jársz el a gyűlésekre, általában távol tartod magad a zemsztvo ügyeitől. Ha a tisztességes emberek távol tartják magukat, persze hogy rosszul megy minden. A pénzt kifizetjük, el is megy fizetésekre, aztán se iskola, se felcser, se szülésznő, se patika - semmi sincsen.
- Hiszen én próbáltam - felelte halkan és kelletlenül Levin -, de nem bírom! Mit csináljak hát?
- De hát miért nem bírod? Bevallom, nem értem. Közönyösséget, tudatlanságot nem tételezek föl benned; valóban csak lustaság?
- Sem ez, sem az, sem a harmadik. Megpróbáltam, s látom, hogy semmit sem bírok tenni - mondta Levin.
Nemigen fogta föl, amit a bátyja mondott. Ahogy a folyón túl a szántást nézte, valami feketét vett észre, de nem tudta kivenni, magányos ló-e az vagy a kasznárja lóháton.
- Semmit sem tudsz tenni? Megpróbáltad, szerinted nem sikerült, s most beletörődsz. Hát nincs benned hiúság?
- Hiúság? - mondta Levin, akit a bátyja szava elevenén talált. - Nem értelek. Ha az egyetemen azt hallottam volna, hogy a többiek értik az integrálszámítást, én pedig nem, az sértette volna a hiúságom. De ehhez előzetes meggyőződésre van szükség, biztosnak kell lennem abban, hogy ezekhez a dolgokhoz tehetség kell, s ami a lényeg, hinnem kell, hogy mindezek a dolgok nagyon fontosak.
- Hogyan! Hát ez talán nem fontos? - kiáltotta Szergej Ivanovics, akinek meg az nyilallt elevenébe, hogy az öccse nem tartja fontosnak, amit ő annak tart, különösképp pedig, hogy szemmel láthatóan alig figyel rá.
- Én nem tartom fontosnak; nem vonz, mit akarsz hát tőlem? - felelte Levin. Most már tudta, hogy amit látott, az ispán volt, s hogy az ispán nyilván elengedte a szántásból a parasztokat. Már meg is fordították az ekéket. “Igazán fölszántottak már?” - gondolta.
- De hallgass meg legalább - mondta a bátyja, és szép, okos arca elkomorodott. - Mindennek van határa. Nagyon szép dolog, ha az ember különc, szereti az őszinteséget, a hamis dolgokat meg nem szereti; mindezt tudom, de annak, amit mondasz, vagy nincs értelme, vagy nagyon csúnya értelme van. Hogy tarthatod nem fontosnak, hogy a nép, amelyet, mint bizonygatod, szeretsz...
“Sohasem bizonygattam” - gondolta Levin.
- ...elpusztul, mert nem segítenek rajta? Ostoba javasasszonyok gyerekeket mérgeznek, a nép belecsontosodik a műveletlenségbe, s minden kis írnoknak ki van szolgáltatva; te pedig, noha kezedben van a segítség, nem segítesz rajta, mert szerinted nem fontos. - És Szergej Ivanovics dilemmát állított fel neki: - Vagy fejletlen vagy, s nem tudod átlátni, mit tehetnél, vagy nem akarsz a nyugalmadból és hiúságodból, vagy nem tudom, miből, engedni, hogy megtedd.
Konsztantyin Levin érezte, hogy itt nem marad más, mint megadni magát, vagy elismernie, hogy nincs benne elég szeretet a közjó iránt. S ez bántotta és elkeserítette.
- Ez is, az is - mondotta elszántan. - Nem látom, hogy egyáltalán lehetséges volna...
- Hogyan? Ha a pénzt jól használjuk fel, nem lehet orvosi segítséget adni?
- Nem lehet, én úgy látom legalább... A mi járásunk négyezer négyzetversztáján, a mi jég-zajlásaink, hóviharaink, munkaidőnk mellett, nem látom, hogy adhatnánk mindenkinek orvosi segítséget. Különben sem hiszek az orvostudományban.
- Már megbocsáss, ez igazságtalan... Ezer példát hozhatnék föl... No és az iskolák?
- Minek iskola?
- Mit mondasz? Lehet kételkedni a műveltség hasznában? Ami jó belőle neked, mindenkinek jó.
Levin érezte, hogy erkölcsileg sarokba szorították, s ettől úgy méregbe gurult, hogy önkénte-lenül is kimondta a közügyek iránti közönyének a fő okát.
- Lehetséges, hogy mindez jó - mondta -, de miért vesződjek én orvosi központok fölállításá-val, amikor soha nem veszem hasznukat, iskolákkal, amelyekbe az én gyermekeimet soha nem járatnám, s a parasztok sem akarják a magukét elküldeni, de még magam sem vagyok egészen meggyőződve - mondta -, hogy oda kell küldeniük?
Szergej Ivanovicsot ez a váratlan szemlélet meglepte egy percre, de azonnal ki is dolgozta az új támadási tervet.
Elhallgatott, kirántotta és újra bedobta az egyik horgát, s mosolyogva fordult az öccséhez.
- Ide figyelj... Először is, orvosi rendelőkre szükség van. Lám, mi is zemsztvo-orvost hívtunk Agafja Mihajlovnához.
- Ferde is marad a keze, azt hiszem.
- Ez más kérdés. Aztán az írástudó paraszt mint munkás neked is jobban kell, s többet ér.
- Nem, kérdezz meg akárkit - felelte elszántan Konsztantyin Levin. - Az írástudó mint munkás sokkal rosszabb. És az utakat sem lehet kijavíttatni: a hidat, ahogy megcsinálják, el is lopják.
- Különben - mondta a homlokát ráncolva Szergej Ivanovics, aki nem szerette az ellentmon-dást, különösen nem azt, amelyik egy dologról folyton a másikra ugrik, s minden összefüggés nélkül új és új érvvel áll elő, úgyhogy az ember nem tudja, melyikre válaszoljon -, különben is nem erről van most szó. Már engedd meg. Elismered, hogy a műveltség áldás a népre?
- Elismerem - mondta Levin találomra, s rögtön észre is vette, hogy nem azt mondja, amit gondol. Hogyha ezt elismeri, érezte, rábizonyítják, hogy haszontalanságokat beszél, amiknek semmi értelmük nincs. Hogy ezt hogy bizonyítják rá, nem tudta, de kétségkívül tudta, hogy ki fogják logikailag mutatni, s várta a bizonyítást.
A bizonyítás sokkal egyszerűbben ütött ki, mint ahogy Konsztantyin Levin várta.
- Ha elismered, hogy áldás - mondta Szergej Ivanovics -, akkor mint becsületes ember, lehetetlen, hogy ne szeresd és együtt ne érezz ezzel a dologgal, s az is, hogy dolgozni ne kívánj érte.
- Csakhogy én még nem ismertem el egészen, hogy jó - mondta Konsztantyin Levin elpirulva.
- Hogyan? Hiszen most mondtad...
- Vagyis nem ismerem el sem jónak, sem lehetségesnek.
- Ezt nem tudhatod, hiszen még nem tettél érte semmit.
- Nos, gondoljuk el - mondta Levin, noha egyáltalán nem így gondolta -, gondoljuk el, hogy úgy van, akkor se látom be, miért vesződjem vele?
- Hogyhogy?
- Nem, ha egyszer már belefogtunk, magyarázd meg filozófiai szempontból - mondta Levin.
- Nem értem, mire kell itt a filozófia? - mondta Szergej Ivanovics olyan hangon - Levinnek legalább úgy rémlett -, mintha nem ismerné el öccse jogát a filozófiai elmélkedésekre. S ez fölingerelte Levint.
- Hogy mire? - mondta heveskedve. - Tetteinknek, én azt hiszem, mégiscsak egyéni boldogulásunk a mozgatója. A zemsztvo-intézményekben én mint nemesember egyelőre nem látok semmit, ami a boldogulásomat elősegítené. Az utak nem jobbak, és nem is lehetnek jobbak; lovaim pedig elvisznek a rosszon is. Orvosok és egészségügyi állomások nekem nem kellenek, a békebíróra nincs szükségem, sohasem fordultam hozzájuk, s nem is fogok. Az iskolákra nemcsak szükségem nincs, de ahogy mondtam már, káromra vannak. A zemsztvo-intézmények számomra csak kötelezettséget jelentenek: tizennyolc kopejkát fizetni gyeszjatyi¬nánként, s a városba hajtatnom, ott poloskák közt éjszakázni, mindenféle esztelenséget és undokságot meghallgatni; az egyéni érdek nem serkent közben.
- Már engedd meg - szakította félbe Szergej Ivanovics mosolyogva -, az egyéni érdek arra sem serkentett minket, hogy a jobbágyság felszabadítása érdekében dolgozzunk, s mégiscsak dolgoztunk.
- Nem! - szakította félbe Konsztantyin, mindjobban nekihevülve. - A jobbágyfelszabadítás más dolog. Ott megvolt az egyéni érdek. Le kellett dobnunk magunkról ezt a jármot, amely, mint minden rendes embert, minket is nyomott. De bizottsági tagnak lenni, vitatkozni, hogy hány árnyékszéktisztító legyen, s hogy vezessék a csövet egy városban, ahol én nem lakom, esküdtnek lenni és sonkatolvaj parasztokon ítélkezni; hat órán át hallgatni mindenféle esztelenséget, amit a védők és a vádlók összezagyválnak; s hogy az elnök hogy kérdezi az én vén bolond Aljoskámat: “Elismeri-e ön, vádlott úr, a sonka eltulajdonításának tényét?” “Mi?”
Konsztantyin Levint már megint elkapta a hév, maga előtt látta az elnököt, a bolond Aljoskát, s azt hitte, ez célravezető eszmefuttatás.
De Szergej Ivanovics a vállát vonta.
- No és mit akarsz ezzel mondani?
- Én csak azt, hogy azokat a jogokat, melyek engem, az én érdekeimet illetik, mindig, minden erővel védeni fogom. Amikor nálunk, diákoknál, házkutatást tartottak, s csendőrök olvasták a leveleinket, én minden erőmmel kész voltam a jogaimat védeni, az én jogaimat a tanulásra és szabadságra. Megértem a katonakötelezettséget, mert a gyermekeim, testvéreim s a magam sorsába vág. Azt, ami rám tartozik, kész vagyok mérlegelni: de eldönteni, hogy negyvenezer rubel zemsztvo-pénzt mire fordítsanak, vagy hogy a bolond Aljoskán ítélkezzem, ehhez nem értek, s erre képtelen is vagyok.
Konsztantyin Levin úgy beszélt, mintha szavai gátat szakítottak volna. Szergej Ivanovics elmosolyodott.
- És ha holnap te kerülsz bíróság elé? Kellemesebb lesz, ha a régi törvényszék ítélkezik fölötted?
- Én nem kerülök bíróság elé. Soha meg nem ölök senkit; nincs is szükségem rá. Ugyan már! - folytatta, megint olyasmire ugorva, ami egyáltalán nem ide tartozott. - A mi zemsztvo-intézményeink a többi effélékkel a nyírfákhoz hasonlók, amelyeket pünkösdkor tűzdelünk le, hogy egy Európában magától kinőtt erdőre hasonlítsanak. Nem tudom szívből öntözni, nem tudok hinni ezekben a nyírfácskákban.
Szergej Ivanovics csak a vállát vonogatta, ezzel mutatta csodálkozását, honnan kerültek vitájukba a nyírfák, bár rögtön megértette, hogy az öccse mit akar mondani vele.
- Bocsáss meg, de így nem lehet vitatkozni - jegyezte meg.
De Konsztantyin Levin igazolni szerette volna fogyatékosságát, melyet maga is ismert, hogy közönyös a közjó iránt.
- Én azt gondolom - folytatta -, semmiféle tevékenység sem lehet elég megalapozott, ha nem az egyéni érdekeltségben gyökeredzik. Ez általános filozófiai igazság - mondta, elszántan ismételve meg a filozófia szót, mintha meg akarta volna mutatni, hogy neki is joga van, mint akárkinek, filozófiáról beszélni.
Szergej Ivanovics még egyszer elmosolyodott. “Neki is van - gondolta - hajlamai igazolására valami külön filozófiája.”
- Nos, a filozófiát hagyd csak - mondta. - A filozófia fő feladata minden korban épp az volt, hogy megtalálja az egyéni és közérdek közt a kikerülhetetlen kapcsolatot. De ez nem tartozik ide, ide az tartozik, hogy ki kell javítanom a hasonlatodat. A nyírfákat nem úgy tűzték le; egyiket ültették, a másikat vetették, s most csínján kell bánni velük. Csak azoknak a népeknek van jövőjük, azokat lehet történelmi népeknek nevezni, amelyek érzik, hogy intézményeikben mi a fontos és jelentős, és ragaszkodnak hozzájuk.
És Szergej Ivanovics filozófiatörténeti területre vitte a kérdést, ahova Levin nem tudta már követni, s kimutatta nézete teljes helytelenségét.
- Ami pedig azt illeti, hogy neked mindez nem tetszik, már megbocsáss, ez csak a mi orosz lomhaságunk és úrhatnámságunk, meg is vagyok győződve, hogy nálad ez múló eltévelyedés csak, amely megszűnik majd.
Konsztantyin hallgatott. Érezte, hogy tökéletesen meg van verve, de egyszersmind azt is, hogy a bátyja nem értette meg, amit mondani akart. Csak azt nem tudta, miért nem: azért-e, mert nem tudta világosan kifejezni, amit akart, vagy mert a bátyja nem akarta vagy nem tudta megérteni. De nem mélyedt bele ezekbe a gondolatokba, nem mondott ellent, egészen máson gondolkozott már - a maga dolgán.
Szergej Ivanovics felcsavarta az utolsó horgászzsinórt, eloldozta a lovat, s elindultak.
4
A maga ügye, ami Levint a beszélgetés alatt foglalkoztatta, a következő volt: amikor egyszer az elmúlt esztendőben kiment a szénakaszáláshoz, s az ispánjára megharagudott, régi csillapítószeréhez fordult: kivette egyik muzsik kezéből a kaszát, és elkezdett kaszálni.
Ez a munka annyira megtetszett neki, hogy néhányszor azóta is hozzálátott a kaszáláshoz, a ház előtt az egész rétet lekaszálta, s idén tavasszal úgy tervezte már, hogy egész napokat együtt kaszál majd a parasztokkal. Hogy a bátyja megjött, habozott, kaszáljon-e vagy sem. Röstellte, hogy egész napokra egyedül hagyja, de meg félt is, nem neveti-e ki a bátyja majd miatta. De ahogy átment a réten s a kaszálás emléke eszébe jutott, majdnem el is tökélte már, hogy kaszálni fog. A bátyjával folytatott idegesítő beszélgetés után megint visszaemlékezett a szándékára.
“Szükségem van testmozgásra, a jellemem különben végképpen megromlik” - gondolta, s eltökélte, hogy kaszálni fog, akármilyen kényelmetlen lesz is ez neki bátyja s a nép előtt.
Este Konsztantyin Levin bement az irodájába, intézkedett a munkák felől, s kaszásokért küldött a falvakba másnapra, akikkel a kalinovi mezőt, a legnagyobbat és legszebbet, lekaszáltassa.
- Igaz, az én kaszámat is küldje el, kérem, Tyithez, hogy kalapálja ki, és hozza el holnap; lehet, magam is kaszálok majd - mondta, s iparkodott zavarba nem jönni.
Az ispán elmosolyodott.
- Szolgálatjára - mondta.
Este a teánál a bátyjának is előhozta:
- Az idő, úgy látszik, megállapodott - mondta. - Holnap hozzálátok a széna kaszálásához.
- Nagyon szeretem ezt a munkát - mondta Szergej Ivanovics.
- Én is. Roppantul. Magam is kaszáltam néha a parasztokkal; holnap egész nap kaszálni akarok.
Szergej Ivanovics felütötte a fejét, s kíváncsian nézett az öccsére.
- Hogy érted ezt? A parasztokkal együtt, egész nap?
- Igen, nagyon kellemes dolog - mondta Levin.
- Testgyakorlatnak kitűnő, de aligha fogod bírni - mondta Szergej Ivanovics minden gúny nélkül.
- Próbáltam már. Kezdetben nehéz; aztán belejön az ember. Úgy hiszem, nem maradok le...
- Ugyan! De mondd, a parasztok mit szólnak hozzá? Biztosan nevetnek, hogy az úr különc-ködik.
- Nem, nem hiszem; de különben is olyan vidám s amellett olyan nehéz munka ez, hogy az ember nem is ér rá gondolkozni.
- De hogy fogsz velük ebédelni? Idétlen dolog volna Lafite-et  és sült pulykát küldeni utánad.
- Nem, a pihenőjük alatt hazafutok majd.
Másnap reggel Konsztantyin Levin korábban kelt föl a szokottnál, de gazdasági teendői visszatartották, úgyhogy amikor a kaszálóra ért, a kaszások már a második rendet vágták.
Már a hegyről föltárult előtte a rét árnyékos, lekaszált fele a hegylábban, rajta a szürke rendek s a felsőruhák fekete halma, melyeket a kaszások ott vetettek le, ahol az első rendnek nekiálltak.
Ahogy mind közelebb ért, az elnyúlt sorban egymás nyomába lépő, kaszájukat másképp és másképp lendítő kaszásokat is látta már, egyik ruhában volt, a másik csak ingben. Negyvenkét embert számolt meg.
Lassan mozogtak a rét egyenlőtlen földjén, melyen egy régi töltés is volt. Levin megismert néhányat az övéiből. Ott volt rendkívül hosszú, fehér ingében az öreg Jermil, meghajolt, úgy suhintott a kaszájával; ott volt a fiatal Vaszka gyerek, aki Levinnél volt kocsis, s lendülettel vett minden rendet. Ott volt Tyit is, a kaszálásnál Levin tanítója, kis, sovány parasztocska. Ő nem hajolt meg, csak ment előre, s mintha játszana a kaszájával, úgy vágta a maga széles rendjét.
Levin leszállt a lóról, kikötötte az útszélre, és Tyithez ment, aki a bokorból egy másik kaszát vett ki, s Levinnek adta.
- Kész van, uram. Mint a beretva, magától vág - vette le Tyit mosolyogva a sapkáját, s odaadta neki a kaszát.
Levin fogta a kaszát, s próbálgatni kezdte. A kaszások, akik épp a rendjük végére értek, izzadtan és vidáman jöttek ki egymás után az útra, s mosolyogva üdvözölték az urat. Mind megnézték, de egyik sem szólt egy szót sem, míg végre egy magas, ráncos arcú, szakállatlan öreg, báránybőr ujjasában, az útra kiérve oda nem fordult hozzá:
- Vigyázz, uram; ha nekigyürkőztél, abba ne hagyd - mondta, s Levin visszafojtott nevetést hallott a kaszások közt.
- Magam is azon vagyok - mondta, s beállt Tyit mögé, az idejét várva, mikor láthat neki.
- Hát csak vigyázz - ismételte az öreg.
Tyit helyet csinált neki. Levin pedig mögéje állt. A fű alacsony volt, afféle út menti. Levin rég nem kaszált már, a rászegzett tekintetek is zavarták, úgyhogy az első percekben, noha nagyokat suhintott, rosszul kaszált. Mögötte hangok hallatszottak.
- Nem jól veszi, magasan fogja, nézd, hogy neki kell hajolnia - mondta az egyik.
- Feszülj neki jobban a sarkaddal - mondta a másik.
- Nem baj, jól van az, belejön - folytatta az öreg. - Lám, megy már. Ha az ember széles rendet vesz, elfárad. Nemhiába gazda, magának dolgozik. Nézd azt a rendet. A magunkfajtának a púpjára ütnek az ilyenért.
A fű puhább lett; Levin hallotta őket, de nem felelt, csak iparkodott minél jobban kaszálni. Tyit mögött ment. Vagy száz lépést haladtak, Tyit ment megállás nélkül, nyoma sem volt rajta a fáradtságnak. Levin megijedt már, hogy nem győzi, annyira kifáradt.
Érezte, hogy végső erejéből suhint, elszánta magát, hogy megkéri Tyitet, álljanak meg. De ugyanabban a pillanatban Tyit magától megállt, lehajolt, egy kis füvet tépett, megtörülte vele a kaszát, fenni kezdett. Levin kiegyenesedett, s fölsóhajtva körülnézett. A mögötte haladó paraszt is nyilván elfáradt már, mert anélkül, hogy Levint beérte volna, azonnal megállt, s ő is hozzáfogott a fenéshez. Tyit megfente kaszáját meg a Levinét is, azzal továbbmentek.
A második nekifogás éppen így ütött ki. Tyit megállás nélkül ment, lendületet véve lendület után, fáradhatatlanul. Levin ott volt a nyomában, igyekezett el nem maradni, közben egyre nehezebb és nehezebb lett neki; már úgy volt, hogy nem bírja tovább, de Tyit abban a pillanatban megállt és fent.
Így mentek végig az első renden. Ezt a hosszú rendet Levin különösen nehéznek találta, de amikor a végére értek, és Tyit vállára vetve a kaszát, a nyomon, amit a sarka a kaszálón hagyott, lassú léptekkel megindult visszafelé, Levin ugyanígy ment vissza a maga kaszálásán. A verejték csak úgy szakadt az arcáról, ott csöpögött az orrán, a hátán, mintha vízben áztatta volna, egészen nyirkos volt, mégis nagyszerűen érezte magát. Különösen az okozott örömet neki, hogy most már tudta: ki fog tartani.
Gyönyörűségét csak az mérgezte meg, hogy a rendje csúnya volt. “A karommal kisebb lendületet veszek, az egész testemmel nagyobbat” - gondolta, ahogy Tyit szinte zsinór mentén vágott rendjét a maga zilált, egyenlőtlen rendjével összehasonlította.
Az első renden, ahogy azt Levin észrevette, Tyit különösen gyorsan haladt végig, bizonyára meg akarta próbálni az urat, s rend is épp hosszabb került sorra. A következők már könnyebbek voltak, Levinnek mégis minden erejét bele kellett adni, hogy el ne maradjon a parasztoktól.
Azon kívül, hogy a parasztoktól el ne maradjon, s lehetőleg minél jobban dolgozzék, nem gondolt semmire, nem kívánt semmit sem. Csak a kaszák suhogását hallotta, s Tyit távolodó egyenes alakját látta maga előtt, a kaszája éle körül félkörben kiterülő pásztát, a hullámformán lehajló füvet és virágfejeket; messze elöl pedig a rend végét, ahol majd pihenéshez jut.
Nem értette, honnét jön s mi ez: a munka derekán hirtelen kellemes, hűvös érzése támadt forró, kiizzadt vállain. Kaszafenés alatt fölnézett az égre. Alacsony, súlyos felhő futott át rajta, nagy szemű esővel. Néhány paraszt a ruhájához szaladt és fölvette, mások, éppen úgy, mint Levin, örvendve vonogatták csak a válluk a kellemes frisseségre.
Rend következett rend után. Hosszabb, rövidebb, szebb s rosszabb füvű rendeken mentek végig. Levin elvesztette az időérzékét; végképp nem tudta, késő van-e vagy korán. Munká-jában most változás állt be, s ez óriási gyönyörűséget szerzett neki. Munka közben voltak már percei, amikor elfelejtette, mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ezekben a percekben az ő rendje is majdnem olyan szép egyforma lett, mint Tyité. De mihelyt eszébe jutott, hogy mit csinál, s jobban akarta csinálni, a munka mindjárt nehézzé vált, s a rend is rosszabbul sikerült.
Egy újabb rendnek ért éppen a végére, indult volna vissza, de Tyit megállt, az öreghez lépve, halkan odaszólt neki. Mind a ketten a napra néztek. “Miről beszélnek itt, és miért nem kezdenek új rendet?” - gondolta Levin. Nem jutott eszébe, hogy a parasztok legalább négy órája kaszálnak már megállás nélkül, s ideje, hogy reggelizzenek.
- Reggelizünk, uram - mondta az öreg.
- Már annyi az idő? Akkor hát reggelizzünk.
Levin odaadta a kaszáját Tyitnek, s a lekaszált csík esőfröcskölte rendjein a kenyérért, ruháikhoz siető parasztokkal együtt ő is elment a lovához. Csak itt jutott eszébe, hogy nem találta el az időt; az eső eláztatja a szénáját.
- Elromlik a széna - mondta.
- Nem lesz semmi baj, uram, esőben kaszálj, jó idővel gyűjts! - mondta az öreg.
Levin eloldotta a lovát, s hazament kávézni.
Szergej Ivanovics csak akkor kelt föl. Kávézás után, még mielőtt Szergej Ivanovics felöltözhetett s az ebédlőbe kijött volna, Levin újra visszament a kaszálóra.
5
Reggeli után Levin nem a régi helyén állt be a sorba, egy tréfás öreg hívta őt szomszédul, a közé meg egy fiatal paraszt közé állt, aki az őszön nősült csak, s első nyáron volt kinn kaszáláson.
Az öreg egyenes tartással ment elöl, egyenletesen és szélesen mozgatva kifordult lábait; a pontos, egyenletes mozdulatok, amikkel játszva terítette a magas, egyforma rendeket, szemmel láthatóan nem kerültek több fáradságába, mint járás közben a keze lóbálása. Mintha nem is ő, hanem az éles kasza sustorgott volna önmagától a nedvdús füvön.
Levin mögött a fiatal Miska lépkedett. Csinos, fiatal arca, melyet a haja mentén friss fűből csavart gúzzsal kötött körül, folyton összerándult az erőlködéstől; de ha valaki rápillantott, azonnal elmosolyodott. Látszott, hogy inkább meghal, mint hogy bevallja, hogy elfáradt.
Levin ott ment kettejük közt. A kaszálás most, a legnagyobb hőségben, nem tűnt föl olyan nehéznek. A szakadó izzadság lehűtötte; a hátát, fejét és a karját könyökig égető nap pedig erőt és kitartást adott a munkához. Már mind sűrűbben és sűrűbben álltak be azok a tudat nélküli pillanatok, amikor nem kellett arra gondolnia, hogy mit csinál. A kasza magától vágott. Boldog percek voltak ezek. De még boldogabbak voltak azok, amikor a rend végében a folyóhoz értek, az öreg a sűrű, nedves fűvel a kaszáját letörölte, acélját friss vízzel locsolta meg, s a fenőkő tokját megmerítve, Levinnek nyújtotta.
- Ehol az én kvaszom! Jó, mi? - mondta hunyorítva.
És Levin valóban nem ivott még ilyen italt, mint ez a meleg víz, a rajt úszó fűszálakkal s a bádogtokból eredő rozsdaízzel. S mindjárt utána, kaszával a karján, az a lassú, boldog séta következett, amely alatt az ember az ömlő verejtéket letörülhette, teli tüdővel egy nagyot szívhatott, s a kaszások elnyúlt során s azon, ami körül a földön s az erdőben történt, végigtekinthetett.
Minél tovább kaszált, annál sűrűbben jöttek rá a magafelejtés percei, amikor már nem karja lendítette a kaszát, hanem a kasza húzta maga után a magára ocsúdott, élettel teli testet, s a munka, anélkül hogy gondolt volna rá, mintegy varázslatszerűen ment, szabatosan és helyesen, magától. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok.
Nehéz csak akkor lett, amikor ezeket a tudattalanul folyó mozdulatokat meg kellett szakítani és gondolkozni; amikor egy földbuckát vagy ki nem gyomlált sóskatövet kellett lekaszálni. Az öreg könnyen csinálta. Jött a bucka, változtatott a mozgásán, s apró ütésekkel - a kaszának hol a sarkával, hol a végével - verte szét kétfelől a buckát. S amíg ezt csinálta, folyton tekingetett és figyelt, mi kerül elé: hol néhány csicsókát tépett ki, megette, vagy Levint kínálta meg vele; hol egy ágat dobott félre a kasza hegyével, hol fürjfészket pillantott meg, amelyből közvetlen a kasza elől röppent föl a nőstény; hol az útjába akadó kígyót fogta meg kaszájával; mint valami villával, fölvette, odamutatta Levinnek, s messzire eldobta.
Ezek az átváltások nehezére estek Levinnek és a mögötte haladó fiatal fiúnak. Kettejüket, ha megfeszített mozgásukba belejöttek, vitte a munka heve, s nem voltak képesek ugyanakkor változtatni a mozgáson s arra is ügyelni, ami előttük van.
Levin észre sem vette az idő múlását. Ha megkérdezik, mennyi ideje kaszál, azt mondta volna, félórája, pedig ebédre járt már. Ahogy a rend végére értek, az öreg azokra a gyerekekre fordította a figyelmét, akik a magas fűben s az úton alig látszottak, úgy jöttek mindenfelől a kaszások felé; hozták a karjukat lehúzó kenyeres bugyrokat s a ronggyal bedugott kvaszos kannát.
- Ahol ni, másznak a bogárkák - mondta rájuk mutatva, s tenyere alól a napba nézett.
Még két rendet fogtak, akkor az öreg megállt.
- Ebédeljünk, uram - mondta határozottan. S a folyóhoz érve a kaszások a rendeken át a ruhájuk felé tartottak, amelyeknél ott üldögéltek már, rájuk várva, az ebédet hozó gyerekek. A parasztok letelepedtek; a messzibbre valók a szekerek, a közelebbiek egy fűzfabokor alá.
Levin odaült hozzájuk, nem akaródzott hazamenni.
Az úr jelenléte rég nem feszélyezett már senkit. A parasztok ebédhez készülődtek. Némelyik megmosdott; a fiatal gyerekek a folyóban fürödtek; mások pihenésre készítettek helyet, megoldották a kenyeres zsákjukat, kihúzták a kvaszos korsóból a dugót. Az öreg kenyeret aprított egy tálba, a kanál nyelével szétnyomkodta, a fenőkő tokjából vizet öntött rá, felaprított még egy darab kenyeret, besózta, aztán kelet felé fordult és imádkozott.
- Tessék, uram, a tyurkámból  - mondta a tál elé guggolva. A tyurka olyan jóízű volt, hogy Levin megváltoztatta a szándékát, nem ment haza ebédelni. Megebédelt az öreggel, elbe-szélgetett vele az otthoni dolgairól, élénk részt vett bennük, s a maga ügyeiről, körülményeiről is elmondta, ami az öreget érdekelhette. Sokkal közelebb érezte magához, mint a bátyját, s a gyöngédségtől, melyet ez iránt az ember iránt érzett, önkéntelenül is elmosolyodott. Az öreg újból fölkelt, imádkozott, s fűből készítve fejaljat, mindjárt le is feküdt a bokor alá; Levin ugyanezt tette - a napon makacs, ragadós legyek és bogarak hiába csiklandozták átizzadt arcát és testét, azonnal elaludt, s csak akkor ébredt föl, amikor a nap már a bokor másik oldalára hajlott, s kezdte beérni őt. Az öreg rég nem aludt már, ott ült, a fiatal gyerekek kaszáját verte ki.
Levin körülpillantott, s nem ismerte meg a helyet: annyira elváltozott minden. A rét hatalmas térsége le volt már kaszálva, s illatozni kezdő rendjei új, különös fényt kaptak az esti nap ferde sugaraiban. A folyónál a lekaszált bokrok és maga a folyó, amely előbb alig volt látható a kanyarulataival, most acélként csillogott; megmozduló, tápászkodó nép; a rét le nem kaszált részein a fű meredek fala; a csupasz rét fölött keringő ölyvek - mindez egészen új volt, Levin most kezdte csak ocsúdva számba venni, mennyit kaszáltak, s mennyit lehet még aznap elvégezni.
Ahhoz képest, hogy negyvenketten voltak, rendkívül sokat végeztek. Az egész nagy rét, melyet robotban harminc kasza két nap kaszált le, le volt már kaszálva. Kaszálatlanok csak a sarkok maradtak, rövid rendjeikkel. De Levin minél többet szeretett volna ezen a napon lekaszálni, s haragudott a napra, amely olyan hamar lenyugodott. Semmi fáradtságot nem érzett, csak még gyorsabban és még többet szeretett volna elvégezni.
- Mit gondolsz, lekaszáljuk még Maskin Verhet? - mondta az öregnek.
- Ha az Isten is úgy akarja. De a nap már alacsonyan áll. Tán egy kis pálinkát adnánk a fiúknak?
Uzsonnatájt, amikor megint leültek, s a dohányosok rágyújtottak, az öreg az emberek értésére adta, hogy ha Maskin Verh lemegy, lesz pálinka.
- Már hogyne kaszálnánk le! Álljunk neki, Tyit! Fürgén azt a kaszát! Majd eszel éjszaka, gyerünk! - hallatszottak a hangok, s befalva kenyerüket, a kaszások a helyükre álltak.
- Szorítsuk meg, gyerekek! - mondta Tyit, s szinte ügetve ment előre.
- Menj csak! - mondta az öreg, s utánairamodva könnyedén beérte. - Leváglak! Vigyázz!
Fiatalok és öregek szinte versenyt kaszáltak. De akárhogy siettek, nem tettek kárt a fűben; a rendek éppolyan tisztán és szabályosan terültek ki. Az egyik sarkon maradt egy kis szöglet; öt perc alatt az is a földön volt. Az utolsó kaszások a rend végén jártak még, amikor az elsők már a vállukra dobták a göncüket, s mentek az úton át Maskin Verh felé.
A nap már a fák mögé hajolt, amikor tokjaikkal zörögve, Maskin Verh erdős szakadékához értek. A fű a mélyedés közepén övig ért; gyönge volt, lágy és leveles, az erdőben itt-ott csormolya kéklett benne.
Rövid tanácskozás után, hogy hosszában vagy keresztben menjenek-e, az egyik híres kaszás, Prohor Jermilin, egy hatalmas, fekete paraszt, állt az élre. Egy rendet ment előre, majd visszafordult s kitért; a többiek utánaigazodtak; a hegy alatt a völgyhajlásban haladtak, a hegyen pedig egész az erdőszélig. A nap az erdő mögé szállt. A harmat már hullt; a kaszásokat csak fönn a hegyen érte nap; a páráit bocsátó laposban és a másik oldalon friss, harmatos árnyékban jártak. Égett a kezük alatt a munka.
A vágott fű hars hangot adott; magas rendjei fűszeresen illatoztak. A rövid rendeken mindenfelől összeszorult kaszásokon zörgött a bádogtok; hol kaszáik pendültek össze, hol a fenőkő fütyült az élesített pengén, hol maguk kurjongtak vidáman; így hajtották egymást nagy lármásan előre.
Levin még mindig a fiatal fiú és az öreg közt ment. Az öreg, akin már a báránybőr ujjas is rajta volt, éppolyan vidám és tréfás volt, mozgásában éppolyan szabad. Az erdőben lépten-nyomon nyírgombára akadtak, mely a nedves fűben felpuffadt, s a kasza belevágott. Az öreg, ahányszor csak gombára akadt, mindig lehajolt, fölszedte s a mellébe dugta.
- Jó lesz az öregasszonynak - mondta -, csemegének.
De akármilyen könnyű kaszálás esett is a gyenge, nedves fűben, a szakadék meredek partján nehéz volt az ereszkedés és kapaszkodás. Az öreget azonban ez sem zavarta. Éppen úgy lendítette a kaszáját, nagy bocskorba bújtatott lábai apró, biztos lépésekkel lassan vették a meredeket, s bár egész testében rázkódott, s gatyája is lecsúszott az inge alatt, útközben egyetlen fűszálat és egyetlen gombát el nem engedett volna, s ugyanúgy tréfált a parasztokkal és Levinnel is. Levin ott ment mögötte: sokszor azt gondolta, amíg arra a meredek halomra - ahova kasza nélkül is elég volt följutni - kaszástul fölvergődik, biztosan elvágódik; de azért csak fölmászott, s tette, amit kellett. Úgy érezte, valamiféle külső erő viszi.
6
Maskin Verhet lekaszálták; a földön hevert az utolsó rend is. Fölvették a gúnyájukat, s vidáman indultak haza. Levin is fölült a lovára, nagy sajnálkozva búcsúzott el a parasztoktól, s hazanyargalt. A hegyről még visszanézett; a laposból fölszálló ködben már nem láthatta őket, csak a jókedvű, vaskos hangokat, a kacagást s az összependülő kaszákat hallhatta.
Szergej Ivanovics réges-rég megebédelt már. Jeges limonádét iszogatott a szobájában, s a postával imént érkezett napilapokat és folyóiratokat nézegette, amikor Levin az izzadságtól homlokába ragadt kócos hajjal, nedves, megfeketedett háttal és mellel s vidám szóval a szobájába toppant.
- Az egész réttel végeztünk! Ha tudnád, milyen nagyszerű volt! Hát te mit csináltál? - mondta, egész megfeledkezve a tegnapi kellemetlen beszélgetésről.
- Szent Isten! Hogy nézel ki? - kiáltotta Szergej Ivanovics, s az első pillanatban bosszúsan nézett az öccsére. - És az ajtó, tedd be az ajtót - kiáltott föl -, vagy tízet biztosan beengedtél!
Szergej Ivanovics ki nem állhatta a legyeket; szobájában csak éjszakára nyitotta ki az ablakot, s gondosan csukogatta az ajtókat.
- Bizony isten, egyet sem. De ha beengedtem, meg is fogom. Nem is hiszed, mekkora élvezet! Te hogy töltötted a napot?
- Én jól. De csakugyan egész nap kaszáltál? Éhes vagy, gondolom, mint a farkas. Kuzma mindent odakészített neked...
- Nem, nem vagyok éhes. Ott ettem. Most megyek és megmosdom.
- No, menj csak, én is mindjárt átmegyek hozzád - mondta Szergej Ivanovics, s fejcsóválva nézett az öccsére. - Menj gyorsan - tette hozzá mosolyogva, összeszedte a könyveit, s menni készült. Ő maga is egészen fölvidult, s nem volt kedve az öccsétől elválni. - Az eső alatt hol voltál?
- Miféle eső? Alig csöpörgött. Akkor hát mindjárt jövök. Szóval jól töltötted a napot? Nagyszerű! - S ment átöltözni.
Öt percre rá a két testvér lenn volt az ebédlőben. Levin maga is azt hitte, nem éhes, s csak azért ült le az ebédjéhez, hogy Kuzmát meg ne bántsa, hanem amikor hozzálátott, rendkívül ízlett neki az ebéd. Szergej Ivanovics mosolyogva nézte.
- Igaz, leveled van - mondta. - Kuzma, hozd fel, kérlek. De vigyázz, csukd be az ajtót.
A levél Oblonszkijtól jött. Levin fölolvasta. Pétervárról írt: “Levelet kaptam Dollytól, Jer¬guso-vóban van, és sehogy sem találja fel magát. Hajts át hozzá, kérlek, segítsed tanáccsal, te mindenhez értesz. Olyan öröm lesz neki, ha lát. Egész egyedül van szegény. Az anyósom az övéivel még mindig külföldön van.”
- Nagyszerű! Feltétlen átmegyek - mondta Levin. - Tudod, mit? Menjünk együtt. Olyan derék asszony. Igaz?
- Nincsenek messze ide?
- Vagy harminc verszta. Negyven is megvan talán. De kitűnő út. Pompás kirándulás lesz.
- Nagyon örülök - mondta Szergej Ivanovics még mindig mosolyogva.
Öccsének vidámsága őt is egyenest jókedvre hangolta.
- Hanem étvágyad, az van! - mondta, ahogy a tányér fölé hajoló Levin vörösbarna arcára és nyakára nézett.
- Kitűnő! Nem is hinnéd, milyen hasznos ez az életmód mindenféle baj ellen. Új terminussal fogom az orvostudományt gazdagítani: Arbeitskur. 
- Neked, úgy látom, nincs rá szükséged.
- Nekem nincs, de a sokféle idegbetegnek igen.
- Csakugyan meg kell próbálni. Én is ki akartam, lám, menni a kaszáláshoz, hogy megnézze¬lek, de a hőség olyan elviselhetetlen volt, hogy csak az erdőig jutottam. Ültem egy kicsit, aztán elmentem az erdőn a falu felé; találkoztam a dajkáddal, s kipuhatoltam, hogy vélekednek rólad a parasztok. Ahogy értettem, nem helyeslik az ilyesmit. “Nem úrnak való” - mondta a dadád. Általában úgy látom, hogy a nép fogalom világa nagyon szigorúan szabja meg, hogy annak a bizonyos tevékenységnek, amit ők úrinak neveznek, mik a szabályai. És nem engedik, hogy az urak a fogalmaik megszabta keretből kilépjenek.
- Lehet, de ha egyszer olyan nagy élvezet; életemben sem volt ilyenben részem. Hiszen rossz nincs benne. Nem igaz? - felelte Levin. - Mit tegyek, ha nem tetszik nekik? Különben is, nincs benne semmi, azt hiszem. Mi?
- Amint látom - folytatta Szergej Ivanovics -, meg vagy a napoddal elégedve.
- Nagyon. Az egész rétet lekaszáltuk. S milyen öreggel barátkoztam ott össze! El sem tudod képzelni, micsoda gyöngyember!
- Szóval meg vagy a napoddal elégedve... Én is. Először is megoldottam két sakkrejtvényt, az egyik nagyon kedves, paraszttal nyit. Majd megmutatom. Aztán a tegnapi beszélgetésünkön gondolkoztam.
- Min? A tegnapi beszélgetésünkön? - mondta Levin, boldogan hunyorogva s az ebéd befejeztével kifújva magát. Végképp nem volt képes visszaemlékezni, mi volt az a tegnapi beszélgetés.
- Úgy találom, részben igazad van. Nézeteink abban térnek el, hogy te az egyéni érdekeket teszed meg hajtóerőnek, én meg azt tartom, hogy a közjó iránti érdeklődésnek a műveltség bizonyos fokán mindenkiben meg kell lennie. Abban igazad lehet, hogy az olyan tevékenység, amelyben anyagilag is érdekeltek vagyunk, kívánatosabb lenne. Általában te, ahogy a franciák mondják, erősen primesautiere  természet vagy: szenvedélyes, energikus tevékenységet akarsz, vagy semmit sem.
Levin hallgatta a bátyját, s végképp nem értett és nem is akart mit sem érteni. Attól félt csak, hogy a bátyja olyat talál kérdezni, amiből látni való lesz, hogy oda sem figyel.
- Úgy bizony, barátocskám - mondta Szergej Ivanovics, a vállára téve a kezét.
- Hát persze. Hogy is volna! Én nem ragaszkodom ahhoz, amit mondtam! - felelte Levin bűntudatos gyermeki mosollyal. “De miről is vitatkoztam? - gondolta. - Természetesen, neki is igaza van, meg nekem is, s minden rendben van. - Csak le kell menni az irodába kiadni az utasításokat.” Fölállt, kinyújtózott és elmosolyodott.
Szergej Ivanovics is mosolygott.
- Ha járni akarsz, gyerünk együtt - mondta. Nem akart elszakadni az öccsétől, akiből csak úgy áradt a frisseség és elevenség. - Gyerünk, s ha ott van dolgod, bemegyünk az irodába is.
- Úristen! - kiáltott föl Levin olyan hangosan, hogy Szergej Ivanovics megijedt.
- No, mi az már?
- Hát az Agafja Mihajlovna keze? - mondta Levin a fejére csapva. - El is feledkeztem róla.
- Sokkal jobban van.
- Mégiscsak lefutok hozzá. Mialatt kalapot veszel, megfordulok.
S ahogy a lépcsőn leszaladt, a sarka kereplőként csattogott.
7
Mialatt Sztyepan Arkagyics Pétervárott járt, hogy ott, nem hivatalnokoknak érthetetlen, de minden hivatalnok előtt ismeretes, legtermészetesebb és legfontosabb kötelességét, ami nélkül hivatalnokoskodni nem is lehet, teljesítse, azaz a minisztériumban magát megmutassa, s e kötelezettség teljesítésére hazulról szinte minden pénzt elvitt, s a lóversenyeken és nyaraló-helyeken vidáman töltötte idejét, Dolly a gyerekeivel falura utazott, hogy amennyire lehet, csökkentse a kiadásokat. A maga hozományul kapott falujába, Jergusovóba ment; oda, ahol a tavaszon az erdőt eladták, ötvenversztányira Levin Pokrovszkojéjától.
Jergusovóban a nagy, öreg épületet régen lebontották, az egyik oldalszárnyat azonban még a herceg rendbe hozatta és kibővíttette. Úgy húsz éve, Dolly gyerekkorában, ez a szárny elég tágas és megfelelő volt még, bár mint minden szárnyépület, oldalával fordult délnek s a bejárati fasornak. Most azonban ez a szárny is öreg volt már és reves. Amikor Sztyepan Arkagyics, a tavaszon még, az erdő eladására leutazott, Dolly megkérte, nézze meg a házat, s rendelje el a szükséges javításokat. Sztyepan Arkagyics, mint a bűnös férjek általában, akik mind igen nagy gondban vannak a feleségük véleménye miatt, maga nézte meg a házat, s rendelt el mindent, ami felfogása szerint szükséges lehetett. Az ő felfogása szerint szükséges volt, hogy a bútorokat kretonnal vonják be, hogy függönyöket akasszanak, a kertet kitisz¬to-gassák, a tavon a hidat megcsinálják, virágot ültessenek; megfeledkezett azonban sok más nélkülözhetetlen dologról, amelyeknek a hiánya Darja Alekszandrovnának később annyi bosszúságot okozott.
Akárhogy igyekezett is Sztyepan Arkagyics gondos apa és férj lenni, azt, hogy felesége és gyermekei vannak, sehogy sem tudta észben tartani. Legényemberhajlamai voltak. Az ízlése is egy legényemberé; ahhoz tudott csak igazodni. Amikor Moszkvába visszatért, büszkén jelen-tette a feleségének, hogy minden kész; a ház igazi babaház, melegen ajánlja, hogy leutazza¬nak. Feleségének a leutazása minden szempontból igen kellemes volt neki: a gyerekeknek jót tesz, a kiadás kisebb, ő is szabadabban van. Darja Alekszandrovna is elkerülhetetlennek tartotta, hogy a gyerekekkel nyárra falura utazzék, főként a kislány miatt, aki a vörheny óta sehogy sem tudta összeszedni magát, az apró megaláztatásoktól is szabadulni akart már, adósságaitól a fásnál, halasnál, cipésznél, amelyek annyira kínozták. Ez az utazás mindezen felül azért is kedves volt még neki, mert úgy tervezte, hogy Kittyt, akinek a nyár közepén kellett külföldről hazajönni s itthon fürdőznie, szintén lecsalja magához. Kitty a fürdőről azt írta, hogy semminek sem örül úgy, mint hogy a nyarat Dollyval Jergusovóban töltheti; ez a hely mindkettőjük számára gyermekkori emlékekkel volt teli.
Falusi életének az első ideje igen nehéz volt. Gyerekkorában időnként falun élt, s az a benyomás maradt benne, hogy a falu szabadulás minden városi kellemetlenségtől, s ha az élet ott nem is szép (Dolly ezzel könnyen megbékült), de olcsó és kényelmes, minden van, minden olcsó, mindenhez hozzá lehet jutni, s a gyerekeknek is jó. Most azonban, hogy háziasszony-ként került falura, azt látta, hogy minden másképp van, mint ahogy gondolta.
Leérkezésük másnapján felhőszakadás támadt; a folyosó s a gyerekszoba az éjszaka beázott, úgyhogy a kis ágyakat a fogadószobába kellett áthurcolni. A cselédség között szakácsnő nem volt; a kilenc tehén közül, amint a tehenesné szavából kiderült, egyik vemhes volt, a másik elsőt borjazott, a harmadik öreg, a negyedik rossz tejelő; vaj és tej még a gyerekeknek sem jutott. Tojás nem volt. Csirkét nem lehetett kapni, a vén, inas, lila kakasokat sütötték, főzték. Még padlómosásra sem lehetett asszonyt kapni, mind a krumpliföldön voltak. Kikocsikázni sem lehetett; az egyik ló csökönyös volt, s a rudat rángatta. Fürdeni nem volt hol, a marhák az egész folyópartot összejárták, meg az útról is oda lehetett látni; még sétálni sem mehettek, a jószág a tört kerítésen át bejárt a kertbe; egy komor bika is volt közte, s minthogy bömbölt, biztosan döfött is. Ruhásszekrény nem volt. Ami volt is, nem csukódott, s ha elmentek mellette, magától kinyílt. Lábos, agyagedény nem volt, sem üst a mosókonyhában, sem vasalódeszka a lányoknak.
Az első időben, amikor nyugalom és pihenés helyett ebbe az ő szempontjából rettenetes szegénységbe került, Darja Alekszandrovna kétségbeesett. Minden erejéből törte magát; érezte helyzete reménytelenségét, a szemébe tóduló könnyeket kellett minduntalan visszatartania. Az ispán, egy volt őrmester, akit Sztyepan Arkagyics szép s tiszteletteljes külseje miatt kedvelt meg és emelt ki a kapusságból, semmivel sem igyekezett enyhíteni Darja Alekszandrovna nyomorúságát. “Nem lehet semmit sem kezdeni, komisz nép” - mondta tiszteletteljesen, és nem is segített semmiben sem.
A helyzet reménytelennek látszott. De az Oblonszkij-házban is, mint minden családi házban, volt egy alig észrevehető, de igen fontos és igen hasznos személy: Matrjona Filimonovna.
Ő lecsillapította úrnőjét, biztosította, hogy minden eligazodik (a szó az övé volt, Matvej tőle vette át); maga pedig kapkodás és izgalom nélkül tevékenykedni kezdett.
Azonnal összeült az ispánnéval; már az első nap együtt teázott vele s az ispánnal, a dolgokat meghányva-vetve, az akácfák alatt. Ezek alatt az akácfák alatt alakult meg hamarosan Matrjona Filimonovna klubja, s ezen a klubon keresztül, amely az ispánnén kívül a sztarosztá-ból és az irodásból állt, az élet nehézségei lassacskán kezdtek elsimulni, s egy hét alatt valóban minden eligazodott. Megcsinálták a tetőt, találtak szakácsnőt, a bíróné koma¬asszonyát, vettek csirkét, a tehenek elkezdtek tejelni, a kertet cölöpökkel vették körül, az ács kijavította a mángorlót, a szekrényekre horgot tettek, úgyhogy nem nyíltak ki már maguktól, a katonaposztóval körülcsavart vasalódeszka is ott feszült a székhát és komód közt; a cselédszobából pedig dőlt a vasalószag.
- No lám, s hogy kétségbeesett! - mondta Matrjona Filimonovna a deszkára mutatva.
Szalmaellenzőkből még fürdőházat is csináltak; Lily fürödhetett már, s Darja Alekszandrovna reményei, ha csak részben is, teljesültek; megvolt, ha nem is nyugodt, de legalább a kényelmes falusi élet. Nyugton hat gyerekkel Darja Alekszandrovna persze nem lehetett. Az egyik már beteg volt, a másik megbetegedhetett, a harmadiknak nem volt meg valamije, a negyediken rossz természet jelei mutatkoztak stb. stb. Igen ritkán adódtak rövid, nyugodt időszakok. De ez a nyűgölődés és nyugtalanság az ő számára egyetlen lehetősége volt a boldogságnak. Ha ez nincs, magára marad, s a férjére kell gondolnia, aki nem szerette. Aztán meg akármilyen szörnyű volt is az anyának a betegség félelme, maga a betegség, s a bánat, ha rossz hajlam jelét látta a gyermekekben - maguk a gyermekek most már apró örömökkel fizettek meg a bánatért. Ezek az örömök olyan csekélyek voltak, hogy akár a homokban az aranyat, alig lehetett észrevenni őket, rossz perceiben nem is látta, csak a homokot, a bánatokat, de voltak jó percei is, amikor csak az örömet, az aranyat látta.
Most, a falusi egyedüllétben, egyre sűrűbben ébredt ezeknek az örömöknek a tudatára. Ahogy a gyerekeire nézett, sokszor minden erejét megfeszítette, hogy tévedéséről meggyőzze magát, hogy mint anya ő is elfogult a gyermekeivel, mégsem tudta megállni: azt kellett mondania, hogy gyönyörű gyermekei vannak; mind a hat másféle, de mind olyan, amilyen ritkán terem, s boldog volt velük, és büszke rájuk.
8
Május végén, amikor többé-kevésbé minden rendbe jött már, megkapta az ura válaszát a levelére, melyben a falusi rendetlenségeket panaszolta fel. Bocsánatát kérte, hogy nem gondolt mindenre, s megígérte, hogy mihelyt lehet, lemegy hozzájuk. Ilyen lehetőség azonban nem mutatkozott, úgyhogy június elején Darja Alekszandrovna még mindig maga volt odalenn.
Péter-Pál hetében, vasárnap, Darja Alekszandrovna elment a misére, hogy a gyerekeivel együtt megáldozzék. Bizalmas filozófiai beszélgetéseikben Darja Alekszandrovna igen gyakran képesztette el szabadgondolkodó vallási nézeteivel a testvéreit, anyját, barátnőit. Megvolt a maga különös, metempszichózisos  vallása, amelyben szilárdan hitt, s keveset törődött az egyház dogmáival. Családjában azonban - nemcsak a példa kedvéért, de egész lelkéből - szigorúan megtartotta az egyház minden előírását. Hogy a gyerekei körülbelül egy éve nem áldoztak, igen nyugtalanította, s Matrjona Filimonovna legteljesebb helyeslése s együttérzése mellett úgy döntött, hogy most, a nyár folyamán ennek is eleget tesz.
Néhány nappal előbb egyre azon gondolkozott már, hogy öltözteti föl a gyerekeket. Ruhákat varrtak, mostak, alakítottak, szegélyeket és felhajtásokat engedtek ki, gombokat varrtak föl, szalagokat készítettek. Egyedül Tánya ruhája, melynek a varrását az angol nevelőnő vállalta, került sok mérgébe Darja Alekszandrovnának. Az angol nő átvarrás közben rossz helyre tette a szegőt, a ruhaujj erősen húzott, s a ruha egészen elromlott. Tánya ruhájának a válla annyira fölkapott, hogy rossz volt még nézni is. Matrjona Filimonovna azt találta ki, hogy varrjanak egy éket bele, s csináljanak pelerint rá. A dolog elsimult, bár majdnem összeveszett miatta a nevelőnővel. Reggelre azonban minden rendben volt, s kilencre - megkérték a pópát, hogy addig várjon rájuk a misével - az örömtől ragyogó, kicsípett gyerekek ott álltak, anyjukat várva, a feljárónál, a hintó mellett.
A hintóba a makrancos Voron helyett Matrjona Filimonovna protekciójára az ispán Buriját fogták be, s Darja Alekszandrovna, akit a toalettje tartóztatott, fehér muszlinruhájában végre maga is kijött, és beült a kocsiba.
Darja Alekszandrovna gonddal és izgatottan fésülködött és öltözködött. Valaha a maga kedvéért öltözött, hogy szép legyen s meglessék; később, ahogy öregedett, mind kellemetle-nebb lett neki az öltözködés, hisz látta, hogy megcsúnyult. Most azonban megint élvezettel és izgatottan öltözött. Hiszen most nem magának, a maga szépségéért tette, hanem hogy mint ezeknek a gyönyörűségeknek az anyja, az általános benyomást el ne rontsa. S ahogy utolszor nézett a tükörbe, meg is volt magával elégedve. Szép volt. Nem úgy, ahogy a bálokon szeretett szép lenni; szép arra a célra, ami most előtte lebegett.
A templomban a parasztokon, a férficselédeken s a feleségükön kívül nem volt senki sem. De Darja Alekszandrovna látta, vagy legalábbis látni vélte az elragadtatást, amelyet ő és a gyerekei keltettek. Parádés ruhájukban a gyerekek nemcsak hogy gyönyörűek voltak, de amellett kedvesek is, hogy olyan jól viselkedtek. Aljosa, igaz, nem állt egészen szépen, folyton forgott, s hátulról is látni akarta a kabátkáját, de azért mégis rendkívül kedves volt. Tánya úgy állt ott, mint egy nagy; a kisebbekre ügyelt. A legkisebb, Lily azonban bűbájos volt, ahogy naivan mindenen csodálkozott, s nehéz volt megállni mosoly nélkül, amikor áldozás közben azt mondta: “Please some more.” 
Hazaérve a gyerekek érezték, hogy valami ünnepélyes dologban volt részük, s nagyon szelídek voltak.
Otthon is szépen ment minden, de a reggeli közben Grisa fütyülni kezdett, s ami a leg-rosszabb, nem engedelmeskedett az angol nevelőnőnek, úgyhogy sütemény nélkül maradt. Darja Alekszandrovna, ha ott van, nem engedi meg, hogy ilyen napon megbüntessék, de most már támogatnia kellett az angol nevelőnő intézkedését, s megerősíteni a döntést, hogy Grisa nem kap süteményt. Ez az általános örömet elrontotta egy kicsit.
Grisa sírt, s azt mondta, hogy Nyikolinyka is fütyült, mégsem büntették meg, s hogy ő nem a pirog miatt sír - neki egészen mindegy -, hanem mert nem igazságosak vele. Ez már túlságosan szomorú dolog volt, s Darja Alekszandrovna elhatározta, hogy megbeszéli a nevelőnővel, s megbocsát Grisának. El is indult, de ahogy a fogadótermen keresztülment, tanúja lett egy jelenetnek, s az olyan örömmel töltötte el, hogy könnyek szöktek a szemébe, s a kis bűnösnek maga bocsátott meg.
A megbüntetett ott ült a terem sarokablakában, mellette Tánya állt, a tányérkájával. Azzal az ürüggyel, hogy a babájának szeretne ebédet adni, engedélyt kért a nevelőnőtől, hogy pirog-részét a gyerekszobába vihesse; ehelyett azonban a testvérének vitte. Az az igaztalanul elszenvedett büntetés miatt tovább sírdogált, úgy ette a kicsent pirogot, s a zokogásán át mondogatta: “Te is egyél... együtt fogjuk enni... együtt.”
Tányát előbb a Grisa iránti részvét hatotta meg; aztán jótettének a tudata; az ő szeme is könnyes volt már, de nem tiltakozott, ette a maga részét.
Ahogy az anyjukat meglátták, elrémültek; de az arcára tekintve megértették, hogy amit csinálnak, jó, és elmosolyodtak. A szájuk teli volt piroggal - s ők mosolygó ajkukat kezdték dörgölni, s ragyogó arcukat könnyel és lekvárral kenték be.
- Szent anyám! Az új fehér ruha! Tánya! Grisa! - mondta az anyjuk, s azon volt, hogy megmentse a ruhát; de könnyes szeme közben boldog, elragadtatott mosollyal mosolygott.
Az új ruhákat levetették, a lánykákra blúzt adtak, a fiúcskákra a régi zubbonyt, és befogattak - az ispán keserűségére megint Burij volt a rúdnál - a bricskába, hogy gombászni s fürödni menjenek. A gyermekszobában ujjongó visítás hangzott fel, s nem is csendesedett el, amíg el nem indultak fürödni.
Gombát egy kosárra valót szedtek, még Lily is talált egy vargányát. Azelőtt úgy szokott lenni, hogy Miss Hull találta meg, s megmutatta neki: most azonban ő akadt egy nagy vargányára, s általános volt a lelkes kiabálás: Lily egy óriásit talált!
Aztán lementek a folyóra, a lovakkal, a nyírfák alá álltak, s bevonultak a fürdőházba. Tyerentyij, a kocsis, a fához kötötte a bögölyöket hessegető lovakat, s füvet gyúrva maga alá, a nyírfák alá feküdt, és rágyújtott; a fürdőből odahallatszott hozzá a szakadatlan vidám gyermeki rikoltozás.
S bár vesződséges volt ennyi gyerekre ügyelni, pajkosságukat visszatartani, nehéz ezeket a kis harisnyákat, nadrágokat, a különféle lábakra illő cipőcskéket észben tartani s össze nem keverni, a zsinórokat és gombokat megoldani, kigombolni és befűzni, Darja Alekszandrovna - noha magát a fürdést is szerette, mert azt tartotta, jót tesz a gyerekeknek - semmit sem élvezett úgy, mintha az egész gyerekhaddal együtt fürödhetett. Sorba menni a puha kis lábakon, fölhúzni rájuk a harisnyákat, kézbe venni s alámeríteni a meztelen testeket, hallgatni a hol ujjongó, hol ijedt visítást, látni a lihegő arcocskát, az elnyílt, megrémült, vidám szemeket, ezeket az ő fröcskölődő kerubinjait, a legnagyobb élvezet volt neki.
Amikor a gyerekek fele föl volt már öltöztetve, félősen meg-megállva asszonyok jöttek oda ünneplőben a fürdőhöz, kikiricset és nyirokgombát szedtek. Matrjona Filimonovna odakiál-totta az egyiket, hogy egy vízbe esett lepedőt, ingecskét terítsen ki szárítani. Darja Alekszand-rov¬na beszédbe elegyedett velük. Az asszonyok előbb csak a tenyerükbe nevettek, s nem értették a kérdéseket; de csakhamar nekibátorodtak, beszédesek lettek, és őszinte gyönyörkö-désük a gyermekekben egyszeriben megnyerte Darja Alekszandrovnát.
- Nézd, milyen kis szépség, fehér, mint a cukor - szólt Tányuskában gyönyörködve az egyik. - Csak sovány.
- Az, beteg volt.
- Nézd csak, tán őt is megfürdették - mondta a másik a csecsemőre.
- Dehogy, hiszen csak háromhónapos - felelte büszkén Darja Alekszandrovna.
- No, nézd már!
- Hát neked van-e gyereked?
- Volt négy, kettő megmaradt; egy fiú meg egy kislány. Őt most böjt előtt választottam el.
- S mennyi idős?
- Második évében van.
- Ilyen sokáig szoptattad?
- Nálunk ez a szokás: három böjtön keresztül.
A beszélgetés nagyon érdekessé vált Darja Alekszandrovna számára: a szülése hogy folyt le? a gyereknek milyen betegsége volt? hát a férje hol van? gyakran jön-e haza?
Olyan érdekes volt elbeszélgetnie velük, annyira azonos volt az érdeklődéskörük, hogy Darja Alekszandrovnának nem akaródzott az asszonyokat otthagynia. A legkellemesebb azonban az volt, hogy ezek az asszonyok, tisztán látta, abban gyönyörködnek a legjobban, hogy annyi gyereke van, s mind olyan szépek. Az asszonyok még meg is nevettették Darja Alekszandrov-nát, s megsértették az angol nevelőnőt, aki látta, hogy az érthetetlen nevetésnek ő volt az oka. Az egyik fiatalasszony, aki végignézte az utolsónak öltöző nevelőnőt, amikor már a harmadik szoknyát szedte föl, nem tudott egy megjegyzést visszatartani.
- Nézd csak, mind csavarja, csavarja, s még mindig nem csavarta be magát - mondta, s mindnyájan kacagásra fakadtak.
9
Kifürdetett, nedves hajú gyerekei közt, kendővel a fején, Darja Alekszandrovna a ház felé járt már, amikor a kocsis odaszólt:
- Valami uraság jön, a pokrovszkojei, úgy látom.
Darja Alekszandrovna előrepillantott, s megörült, mert Levin ismerős alakját látta szürke kalapban, szürke felöltőben szembejönni. Mindig örült neki, de most, hogy egész dicsőségé¬ben mutathatta be magát, különösen. Az ő nagyságát Levinnél jobban senki sem tudta méltányolni.
Levin, ahogy meglátta, azoknak a képeknek egyike előtt találta magát, amelyekben jövendő családi életét szokta elképzelni.
- Mint a kotlós, Darja Alekszandrovna.
- Ó, hogy örülök! - mondta ő, kezet nyújtva neki.
- Örül, de azért nem értesített. Nálam ott a bátyám; Sztyivától kaptam néhány sort, hogy itt van.
- Sztyivától? - kérdezte csodálkozva Darja Alekszandrovna.
- Igen, írja, hogy leköltözött, s azt hiszi, segítségére lehetnék valamiben - mondta Levin, s ahogy kimondta, már zavarba is jött, s a beszédet félbeszakítva, némán ment a bricska mellett, hárshajtásokat tépve s harapdálva. Az a föltevés hozta zavarba, hogy olyan ügyben, amit az urának kellett volna intéznie, Darja Alekszandrovnának kellemetlen lesz egy idegen férfi segítsége. Darja Alekszandrovnának csakugyan nem tetszett Sztyepan Arkagyics eljárása, hogy idegenek nyakába varrja a maga családi ügyeit. És rögtön látta, hogy Levin is érti ezt. A megértésnek ez a finomsága, ez a tapintat volt az, amiért annyira szerette.
- Elértettem természetesen - szólt Levin -, hogy ez mit jelent; maga látni akar, és nagyon örülök neki. Egy városi háziasszonynak, elképzelem, persze hogy sivár itt, s ha szüksége van valamire, szolgálatára állok.
- Ó, nem! - mondta Dolly. - Eleinte döcögött a dolog, de most, hála az én öreg dajkámnak, minden gyönyörűen rendbe jött - mondta Matrjona Filimonovnára mutatva, aki hallván, hogy róla beszélnek, vidáman és barátságosan mosolygott Levinre. Ismerte Levint, s tudta, hogy a kisasszonyuknak való vőlegény; kívánta is, hogy a dolog sikerüljön.
- Üljön föl, kérem, majd összébb szorulunk - mondta neki.
- Nem, inkább megyek gyalog. Gyerekek, ki jön velem? Versenyt futunk a lovakkal?
A gyerekek nagyon kevéssé ismerték Levint, nem is emlékeztek már, mikor látták, de nem voltak azzal a különös, szorongó és húzódó érzéssel vele szemben, amellyel mesterkélt felnőttek iránt szoktak viseltetni - s amelyért elég gyakran és keservesen ki is kapnak. A tettetés, bármiféle, megcsalhatja a legokosabb, legélesebb eszű embert; de akármilyen művészien leplezik, a legkorlátoltabb gyerek is fölismeri, és elfordul tőle. Bármilyen hibái is voltak Levinnek, a mesterkéltségnek még csak nyoma sem volt meg benne; a gyerekek épp ezért ugyanazzal a barátsággal voltak iránta, amit az anyjuk arcán láttak. Felszólítására a két idősebb mindjárt le is ugrott, s olyan természetesen futkosott vele, mintha Miss Hull-lal, a dajkájukkal vagy az anyjukkal szaladnának. Lily is lekéredzett; az anyja át is adta neki; Levin a vállára ültette, s úgy futott vele.
- Ne féljen, ne féljen, Darja Alekszandrovna - mondta az anyjára mosolyogva -, lehetetlen, hogy rosszul lépjek vagy leejtsem.
Ügyes, erőteljes, igen éber, óvatos, gondos mozdulatait látva, az anya megnyugodott, s vidám, helybenhagyó mosollyal pillantott rá.
Itt falun, a gyerekek közt, a rokonszenves Darja Alekszandrovna társaságában, Levin hamar belekerült abba a nála gyakori, gyermekesen vidám hangulatba, amelyet Darja Alekszand¬rov¬na annyira szeretett benne. A gyerekekkel szaladgálva, tornászni tanította őket; rossz angolsá¬gá-val megnevettette Miss Hullt; Darja Alekszandrovnának meg elmesélte, mivel foglalkozik idelenn.
Ebéd után, ahogy egyedül maradt vele az erkélyen, Darja Alekszandrovna Kittyről kezdett el beszélni.
- Tudja már? Kitty idejön, és velem tölti a nyarat.
- Igazán? - pirult el Levin, de mindjárt másra iparkodott a beszédet fordítani. - Akkor küldök tán két tehenet - mondta. - Ha fizetni akar értük, tessék, fizessen, ha nem szégyelli, öt rubelt havonta.
- Nem, köszönöm. Lesz most már nálunk is.
- Akkor megnézem a teheneiket, s ha megengedi, utasítást adok, hogyan etessék őket. A takarmánytól függ minden.
És Levin, csak hogy másra fordítsa a szót, előadta Darja Alekszandrovnának tej gazdálkodási elméletét, ami abból állt, hogy a tehén csak gép, amely a takarmányt tejjé alakítja stb.
Erről beszélt, s közben szenvedélyesen vágyott rá s egyben félt is tőle, hogy Kittyről újabb részleteket halljon. Rettenetes volt, hogy oly nehezen megszerzett nyugalma megint fölbomolhat.
- Csakhogy mindezt ellenőrizni kell, s azt ki csinálja? - mondta kelletlenül Darja Alekszand-rovna.
A háztartást Matrjona Filimonovna segítségével oly szépen rendbe hozta, hogy nem szívesen változtatott rajta, de meg nem is bízott Levin gazdászi tudományában. Az az elmélet, hogy a tehén tejcsináló gép, az ő szemében gyanús volt. Az ilyenfajta elméletek, úgy rémlett neki, csak összezavarhatják a gazdaságot. Ő ezt mind sokkal egyszerűbben látta: Pjosztruhának és Belopahának, ahogy Matrjona Filimonovna elmagyarázta, csak több takarmányt és moslékot kell adni, s vigyázni, hogy a szakács a konyháról a moslékot el ne vigye a mosónő tehenének. Ez világos volt. De az elmélet a lisztes és szálas takarmányról kétes és homályos. Főképpen pedig Kittyről szeretett volna beszélni vele.
10
- Kitty azt írja, semmire sem vágyik úgy, mint az egyedüllétre és nyugalomra - mondta Dolly a beállt hallgatásban.
- No és jobban van már? - kérdezte Levin fölindultan.
- Hála Isten, egészen rendbe jött. Én nem is hittem soha, hogy tüdőbaja van.
- Ennek nagyon örülök - mondta Levin, és mialatt ezt mondta, majd némán őrá nézett, Dolly valami megilletődés- és gyámoltalanságfélét vett észre az arcán.
- Ide hallgasson, Konsztantyin Dmitrics - mondta jóságos, kicsit gúnyos mosolyával -, miért haragszik maga Kittyre?
- Én? Én nem haragszom - mondta Levin.
- De igen, haragszik. Miért nem jött el sem hozzánk, sem hozzájuk, amikor Moszkvában volt?
- Darja Alekszandrovna - mondta Levin a haja tövéig pirulva -, csodálkozom, hogy maga, a jóságával, ezt nem érzi. Hogy nem szán legalább, amikor tudja.
- Mit tudok?
- Tudja, hogy megkértem és kosarat kaptam - mondta Levin, s mindaz a gyöngédség, amit egy perccel előbb Kitty iránt érzett, szívében a sérelme miatti haraggá vált.
- Miért hiszi, hogy tudom?
- Mert mindenki tudja.
- Hát ebben téved; én sem tudtam, ha gyanítottam is.
- No, akkor most már tudja.
- Én csak azt tudtam, hogy volt valami, ami őt rettenetesen gyötörte, s kért, hogy erről sohase beszéljek vele. S ha nekem nem mondta, nem mondta senkinek sem. De hát mi volt az kettőjük közt? Mondja el.
- Elmondtam, hogy mi.
- Mikor történt?
- Amikor utoljára fönn voltam maguknál.
- S tudja, mit mondok én magának? - szólt Darja Alekszandrovna. - Én őt rettentőn, de rettentőn sajnálom. Maga csak a büszkeségétől szenved.
- Lehet - mondta Levin -, de...
- De őt, szegénykét, rettentőn, rettentőn sajnálom. Most már mindent értek.
- Nos, Darja Alekszandrovna, megbocsát - mondta Levin, és fölállt. - Isten vele, a viszontlá-tásra.
- Nem, várjon még - mondta Dolly, a ruhaujját megragadva. - Várjon és üljön le.
- De nagyon kérem, ne beszéljünk erről - mondta Levin leülve, s a szívében úgy érezte, közben újra mozdul s emelkedik az eltemetettnek hitt remény.
- Ha nem szeretném magát - mondta Darja Alekszandrovna, s könnyek szöktek a szemébe -, ha nem ismerném úgy, ahogy ismerem...
Az a holtnak látszó érzés mind elevenebb lett, föltámadt s hatalmába ejtette Levin szívét.
- Igen, most már mindent értek - folytatta Darja Alekszandrovna. - Maguk ezt nem tudják fölfogni. Maguk, férfiak, akik szabadok, választhatnak, maguk mindig tisztán látják, kit szeretnek. De a lányban, aki folyton csak vár, s köti a női, a hajadoni szemérem - aki magukat, férfiakat, csak távolról látja, s mindent szó szerint vesz -, sokszor van és lehet olyan érzés, hogy nem tudja, mit mondjon.
- Ha a szíve nem szólal meg...
- A szív, az szól, de gondolja csak el, maguk, férfiak, ha valami szándékuk van a lánnyal, elmennek hozzá, a közelébe kerülnek; megnézhetik, kivárhatják, hogy megtalálják-e benne azt, amit szeretnek; amikor aztán meggyőződtek, hogy szeretik, megkérik.
- Ez nem egészen így van.
- Egyre megy. Akkor kérik meg, amikor a szerelmük megérett, vagy amikor a két választható közül az egyik fölülkerült. A lányt nem kérdik meg. Azt akarják, maga válasszon; ő azonban nem tud választani, s csak igennel vagy nemmel felel.
“Igen, a választás köztem és Vronszkij közt” - gondolta Levin, s a föltámadt halott újra meghalt benne, csak a szívét nyomta gyötrelmesen.
- Darja Alekszandrovna - mondta -, így ruhát, vagy nem tudom, miféle bevásárolnivalót válogatnak, s nem szerelmet. A választás megtörtént, s annál jobb... Megismételni nem lehet.
- Gőg és gőg! - mondta Darja Alekszandrovna, mint aki azzal a másik érzéssel hasonlítja össze, amit csak a nők ismernek, s megveti őt ezért az alacsony érzésért. - Amikor maga megkérte, Kitty olyan helyzetben volt éppen, hogy nem tudhatott válaszolni. Ingadozott; maga vagy Vronszkij. Őt mindennap látta, magát meg már rég nem. Tegyük föl, hogy idősebb akkor; én például az ő helyében nem haboztam volna. Nekem Vronszkij mindig ellenszenves volt, s végül is igazam lett.
Levin visszaemlékezett Kitty válaszára. Azt mondta: “Nem, ez lehetetlen.”
- Darja Alekszandrovna - mondta szárazon -, én becsülöm a bizalmát irántam, de azt hiszem, téved. Igazam van vagy nincs, a büszkeség, melyet annyira megvet, teljesen lehetetlenné teszi, hogy Katyerina Alekszandrovnára csak gondoljak is - értsen meg engem, teljesen lehetetlenné.
- Egyet mondok még: vegye tekintetbe, hogy én a húgomról beszélek, akit úgy szeretek, mint a gyermekeimet. Nem azt mondom, hogy szerette magát; azt akartam csak mondani, hogy elutasítása, abban a percben, semmit sem bizonyít.
- Én nem tudom! - mondta Levin fölugorva. - De ha maga tudná, milyen fájdalmat okoz! Olyan ez, mintha egy gyereke meghal, s magának azt mondják: most ilyen meg ilyen volna, élhetne, örömét lelhetné benne. Pedig hát meghalt, meghalt, meghalt...
- Milyen nevetséges maga - mondta Darja Alekszandrovna, Levin izgalma ellenére is, szomorú mosollyal. - Igen, most már mind jobban és jobban értem - folytatta elgondolkozva. - Így hát nem is jön el hozzánk, amikor Kitty itt lesz?
- Nem, nem jövök. Kerülni természetesen nem fogom Katyerina Alekszandrovnát; de ha csak tehetem, megkímélem kellemetlen jelenlétemtől.
- Nagyon, de nagyon nevetséges - ismételte el Darja Alekszandrovna, gyöngéden nézve az arcába. - Akkor hát jó, mintha nem is beszéltünk volna róla. Mit keresel itt, Tánya? - szólt rá franciául a belépő lánykára.
- Hol a kis lapátom, mama?
- Franciául szóltam, te is úgy felelj.
A lányka meg akarta mondani, de elfelejtette, hogy hívják franciául a lapátot; az anyja segített neki, aztán franciául mondta, hol keresse. És Levin ezt kellemetlennek találta.
Mindazt, amit Darja Alekszandrovna házában látott, beleértve a gyerekeit is, egyáltalán nem érezte már olyan kedvesnek, mint előbb.
“S miért beszél franciául a gyermekekkel? - gondolta. - Milyen természetellenes és hamis dolog ez! A gyerekek is érzik. Ráneveli a franciára, s elszoktatja az őszinteségtől.” Nem tudta, hogy Darja Alekszandrovna ugyanezt hússzor is végiggondolta már, s mégis elkerülhetetlen-nek tartotta, hogy gyerekeit, ha az őszinteség rovására is, ilyen módon tanítsa.
- De hova siet hát? Üljön már le...
Levin ott maradt teára, de a jókedve teljesen odavolt, s kényelmetlenül érezte magát.
Tea után kiment az előszobába, befogatni, s amikor visszatért, Darja Alekszandrovnát nagy izgalomban, földúlt arccal, könnyek közt találta. Mialatt Levin kinn járt, olyasmi történt vele, ami egyszeriben földúlta egész napi boldogságát s büszkeségét a gyermekei miatt. Grisa és Tánya a labdán összeverekedtek. A gyerekszobából kiáltást hallva Darja Alekszandrovna kifutott, és rettenetes állapotban találta őket. Tánya Grisa haját markolta, ez meg a dühtől eltorzult arccal verte, ahol csak érte, az öklével. Amikor ezt meglátta, Darja Alekszandrovna szívében megszakadt valami. Mintha homály borult volna az életére; megértette, hogy a gyerekei, akikre olyan büszke, nemcsak hogy a legmindennapibb, hanem haszontalan és rosszul nevelt gyerekek is, durva, állati hajlamokkal, egyszóval rossz gyerekek.
Semmi másról nem tudott beszélni s gondolkozni többet, s nem állhatta meg, hogy boldog-talanságát Levinnek el ne mondja.
Levin látta, hogy boldogtalan, s vigasztalni iparkodott; nem vall ez, mondta, semmi rosszra, minden gyerek verekszik; de amíg mondta, a lelkében azt gondolta: “Nem, én nem töröm majd magamat, hogy a gyermekeimmel franciául beszéljek, de nekem nem is lesznek ilyen gyermekeim. Csak el ne rontsa, el ne torzítsa őket az ember, s mind kitűnő lesz. Nem, nekem nem lesznek ilyen gyermekeim.”
Elbúcsúzott s elment anélkül, hogy tartóztatták volna.
11
Július derekán Levinhez a nővére falujából, amely vagy húszversztányira volt Pokrovszko¬jétól, eljött a sztaroszta, a dolgok állásáról s a szénakaszálásról beszámolni. Nővére birtokán az árterület rétjei hozták a legtöbbet. Az előző években a szénát a parasztok adták el, húsz rubeljével gyeszjatyináját. Amikor Levin vette át a birtok kezelését, megnézte a kaszálókat; úgy látta, többet érnek, s gyeszjatyinánként huszonöt rubelben szabta meg a bérüket. A parasztok nem adták meg ezt az árat, s ahogy Levin gyanította, más vevőket is elriasztottak. Akkor Levin maga ment oda, s részint napszámosokkal, részint részesekkel kaszáltatta le a réteket. A parasztjai minden módon ellenálltak ennek az újításnak, de a dolog ment, s már az első évben majd kétszer annyit keresett rajta. Harmadéve s az elmúlt esztendőben tovább tartott a parasztok ellenállása; a gyűjtés ugyanabban a rendben ment. Ebben az évben a parasztok harmadából vállalták fel a kaszálót, s a sztaroszta most azt jött jelenteni, hogy a szénát összegyűjtötték, s ő az esőtől félve, odahívta az irodást, jelenlétében elvégezte az osztást, s már tizenegy urasági kazlat szétosztott s behordatott. De arra a kérdésre, hogy a nagy réten mennyi széna termett, igen határozatlan választ kapott, s a sztaroszta nagy sietségéből, amellyel a szénát megkérdezése nélkül szétosztotta, s általában a paraszt egész viselkedéséből Levin azt érezte, hogy ebben a szénaosztásban nem tiszta valami, s elhatározta, hogy maga megy át meggyőződni a dologról.
Ebédre érkezett a faluba, s lovát egy ismerős öregnél, bátyja dajkájának az uránál hagyta, maga meg bement az öreghez, a méhesébe, tőle szeretett volna a szénagyűjtésről egyet-mást megtudni. Parmenics, a derék, beszédes öreg örömmel fogadta Levint, megmutatta neki az egész gazdaságát; a méheiről s az ez évi rajzásról mesélt részletesen; Levin kérdéseire a kaszálásról azonban határozatlanul és kelletlenül felelt. Ez még jobban megerősítette föltevé-sében. Kiment a kaszálóra, és megnézte a kazlakat. A kazlakban nem lehetett meg az ötven szekér, s hogy a parasztokat leleplezze, Levin rögtön odahívta a szénahordó fogatokat; egy kazlat fölrakatott, és bevitette a pajtába. A kazal csak harminckét szekérnyi volt. Hiába bizonygatta a bíró, hogy a széna laza volt, a kazalban süllyedt meg; hiába esküdözött, hogy minden istenesen folyt, Levin kitartott a meggyőződése mellett; a szénát nem az ő utasítására osztották szét, ezért hát nem is veszi át kazlanként ötven szekerével. Hosszú veszekedés után úgy döntöttek, hogy a parasztok ezt a tizenegy kazlat ötven szekerével a maguk részeként veszik át, az uraságét meg újból kiadják. Ez a tárgyalás s a kazlak szétosztása délutánig tartott. Amikor a széna utolja is szét volt már osztva, Levin a további felügyeletet az irodásra bízta, maga meg az egyik, fűzfaággal megjelölt boglyára ült, s onnét gyönyörködött a néptől nyüzsgő rétben.
A folyó hajlatában, a kis láp mögött asszonyok tarka füzére mozgott; csengő hangon, jóked-vűen csacsogtak, s a szétterített szénából a világoszöld kaszálón szürke, kanyargó széna-hányásokat húztak ki sebesen. Az asszonyok után parasztok jöttek villákkal, s a hányásokból széles, magas, duzzadó boglyák nőttek. Balra, a már letakarított réten szekerek zörögtek, s villahegyen, hatalmas csomókban felnyújtva, egymás után tűntek el a boglyák; a helyükön nehéz szekérterük nőttek ki, a lovak farára lógó illatos szénával.
- Jó idő volt a gyűjtésre! Lesz már széna! - mondta az öreg, Levin mellé ülve. - Tea ez, nem széna! Mint a kiskacsák a magot, úgy fölszedik - tette hozzá a boglyákra mutatva. - Ebéd óta jó felét elvitték.
- Az utolsó, mi? - kiáltott oda a legényre, aki a szekér elején állva, a kender gyeplőszárat rángatva haladt el mellettük.
- Az utolsó, bátyuska! - kiáltott oda a fiú a lovat megállítva, s mosolyogva nézett a vidám, piros képű asszonyra, aki maga is mosolyogva ült a szekéren, s továbbhajtott.
- Ki ez? A fiad? - kérdezte Levin.
- A legkisebbik - mondta gyöngéd mosollyal az öreg.
- Milyen nagyszerű fickó!
- Megteszi.
- S már felesége is van?
- Filipp napján volt három éve már.
- Ugyan, és gyerekei is vannak?
- Miféle gyerekei! Egy egész esztendőn át föl se fogta a dolgot, no meg szégyenkezett is - felelte az öreg. - Hanem a széna! Tea ez, csakugyan - ismételte, mint aki másról kíván beszélni. Levin figyelmesebben nézte Vanyka Permanovot s a feleségét. Tőle nem messze rakták a boglyát. Iván Permanov ott állt a kocsin; hatalmas villahegy szénákat vett át, egyengetett ki s taposott le, amelyeket előbb nyalábszám, majd ügyesen villavégen adott föl neki fiatal, csinos felesége. A menyecske könnyedén, jókedvűen és ügyesen dolgozott. A hosszú, összenyomódott szénát nem lehetett egyszerre a villára venni, ő előbb eligazította, beledöfte a villát, aztán ruganyos és gyors mozdulattal teste egész súlyával ránehezedett, széles vörös vállpánttal átfűzött háta meghajolt, majd mindjárt ki is egyenesedett, s telt mellét a fehér ing alatt kifeszítve, ügyes fogással ragadta meg a villát, s dobta föl a nyaláb szénát magasan a szekér tetejébe. Iván nyilván azon volt, hogy minden pillanat felesleges munkától megkímélje; karját szélesen széttárta, úgy kapta el s egyengette ki a kocsin a föladott nyalábot. Amikor gereblyéjével a széna alját is föladta, az asszony lerázta a nyakába szóródott töreket, megigazította a fehér, le nem sült homlokába csúszott piros kendőt, s a szekér alá mászott, lekötni a terüt. Iván tanítgatta, hogy akassza be a kötelet a karikába; az asszony közben mondott neki valamit, amin fölkacagott. Mindkettőjük arcán az erős, ifjú, nemrég ébredt szerelem kifejezése ült.
12
A terü le volt kötve: Iván leugrott, gyeplőjénél fogva vezette a szép, jól táplált lovat. Az asszony földobta a kocsira a gereblyét, s karját lóbálva, fürge léptekkel a karba gyülekező asszonyokhoz ment. Iván kihajtott az útra, s beállt a szekérsorba. Az asszonyok, villa a vállukon, csupa tüzes szín s csengő pergő, vidám hang, a kocsik után jöttek. Egy nyers, vad asszonyi hang kezdte rá, az ismétlésig egyedül énekelte a dalt; akkor hirtelen vagy félszáz különféle mély, magas, egészséges hang zendített rá karban, az elejéről ugyanarra a dalra.
A daloló asszonyok Levin felé tartottak; úgy érezte, mintha egy felhő indult volna felé a vidámság mennydörgésével. A felhő odaért, őt is elkapta, s a boglya, amelyen feküdt, a többi boglyák, a szekerek, az egész rét a távolabbi földekkel - mind ennek a vad, vidáman áradó, kurjantásokkal, közbefütyölésekkel, dobbantásokkal kevert éneknek az ütemére ingott, himbálózott. Levin megirigyelte ezt az egészséges vidámságot, részt szeretett volna kérni az életörömnek ebből a kitöréséből. De semmit sem tehetett, feküdnie kellett, néznie és hallgatnia. Amikor az éneklő parasztok eltűntek a szeme és füle elől, súlyos bánat fogta el a magánya, a testének haszontalansága s amiatt, hogy mint ellenség áll szemben ezzel a világgal.
Néhányan épp azok közül a parasztok közül, akik a többinél is jobban veszekedtek vele a szénáért, azok, akiket megsértett, vagy akik meg akarták csalni, most vidáman köszöntek oda, nyilván nem volt és nem is lehetett bennük semmiféle harag, de még csak megbánás sem, sőt nem is emlékeztek rá, hogy meg akarták csalni. Ez mind elmerült a közös munka vidám tengerében. Isten megadta a napot, és megadta az erőt hozzá. Ők a napot és az erőt is a munkának szentelték, s megtalálták benne jutalmukat. Kié a munka? S mi lesz a gyümölcse? Mellékes, haszontalan fontolgatások.
Levin gyakran gyönyörködött ebben az életben; gyakran fogta el irigység azok iránt, akik ezt az életet élték, most azonban főként annak a hatására, amit Iván Permanov és fiatal felesége viszonyában látott, először merült föl benne világosan a gondolat, hogy egyedül tőle függ, s ezt a nagyon is terhes és haszontalan, mesterkélt és magányos életet, amelyet élt, erre a munkás, tiszta, közös, gyönyörű életre cserélheti föl.
A mellette ülő öreg már rég hazament, a nép is elszéledt. A közeliek hazamentek, a távolabb lakók vacsorára gyülekeztek, s éjjeli szállást készítettek a mezőn. Levin ott feküdt tovább is, anélkül hogy észrevették volna, nézett, hallgatózott és gondolkozott a boglyán. Akik éjszakára a réten maradtak, alig aludtak valamit a rövid nyári éjjelen. Kezdetben, a vacsora alatt, virgonc társalgás és kacagás hallatszott, aztán megint nótázás, tréfálkozás.
Ez a vidámság volt az egész hosszú munkanap egyetlen nyoma bennük. Virradat felé minden elcsendesült. Csak a fáradhatatlan békák hangja hallatszott az éjjeli mocsárból, s a lovak fúvása a mezőn emelkedő kora reggeli ködben. Fölocsúdva Levin fölállt a boglyán; a csillagokra nézett, s látta, hogy elmúlt az éjszaka.
“Mit is csinálok hát? És hogy csinálom?” - mondta magában, s azon volt, hogy megfogal¬mazza magának, amit ezen a kurta éjszakán végiggondolt és átérzett.
Amit végiggondolt és átérzett, három külön gondolatmenetbe vált. Az első: szakítás a régi életével, haszontalan tudásával, senkinek sem használó műveltségével. Ez a szakítás élvezet volt neki, könnyű és egyszerű. Más gondolatai és elképzelései arra az életre vonatkoztak, amelyet most óhajtott élni. Világosan érezte ennek az életnek az egyszerűségét, tisztaságát és törvényszerűségét, s biztos volt benne, hogy megtalálja majd a megelégedést, nyugalmat s méltóságot, amelynek a hiányától annyira szenvedett. Gondolatainak harmadik rendje azt forgatta, hogy régi élete s az új közt hogy üsse nyélbe az átmenetet. Itt már nem volt semmi sem világos. Megnősüljön? Munkát vállaljon, amelyet nem lehet nem végezni? Hagyja el Pokrovszkojét? Vásároljon földet? Lépjen be az obscsinába? Vegyen el parasztlányt? “Hogy csinálom meg mindezt? - kérdezte magától újra, s nem talált választ. - De hiszen nem aludtam egész éjszaka; azért nem tudok világos választ adni - mondta magának -, később majd kitisztul. Egy bizonyos: ez az éjszaka eldöntötte a sorsomat. Minden korábbi álmom a családi életről zagyvaság, nem az igazi. Ez sokkal egyszerűbb és jobb.”
“Milyen szép - gondolta, ahogy épp a feje fölött az ég közepén a fehér bárányfelhők furcsa, már-már gyöngyházfényű kagylójára nézett. - Milyen gyönyörű minden ezen az éjszakán. Mikor is képződhetett ez a kagyló? Nemrég néztem föl az égre, s nem volt rajta semmi, csak két fehér sáv. Ilyen hirtelen változtak meg, lám, az én nézeteim is az életről.”
Eljött a rétről; a falu felé vivő országútnak vágott. Egy kis szél támadt, a világ szürke és komor lett. Itt volt a barátságtalan perc, mely a hajnalt, a fény teljes győzelmét szokta megelőzni a sötétség fölött.
Gyorsan ment, a hidegtől összehúzódva, földre szegzett szemmel. “Hát ez ki? Jön valaki” - gondolta, csengőhangot hallva, s fölvetette a fejét. Vagy negyven lépésre tőle, a füves országúton, amelyen maga is haladt, négyes fogat hajtott vele szemben. A rudas lovak a kerékvágásból a rúdnak szorultak, de a bakon oldalvást ülő ügyes kocsis a keréknyomban tartotta a rudat, a kerekek így simán gördültek tovább.
Levin csak ennyit vett észre, s rá sem gondolva, ki jöhet erre, szórakozottan nézett a hintóba.
A hintó sarkában egy öregasszony aludt, az ablaknál pedig egy fiatal lány ült, nyilván most ébredt föl, fehér főkötője szalagját fogta mind a két kezével. Ragyogóan és elgondolkozva, eltelve idegen, előkelő és bonyolult belső életével, a napfelkelte fényét nézte Levin mögött.
Ugyanabban a pillanatban, amelyikben a látomás már eltűnt, a becsületes szemek rápillantot-tak. A lány megismerte, s meglepett öröm világította be az arcát.
Nem tévedhetett. A világon csak egyetlen ilyen szempár van. Csak egy lény volt a földön, aki az ő számára az egész világot, az élet egész fényét és értelmét összpontosítani tudta. Ő volt, Kitty. Biztosan a vasútállomásról jött Jergusovóba. Mindaz, ami ezen az álmatlan éjszakán Levint fölzaklatta, mindaz, amit elhatározott, egy szemvillanás alatt elpárolgott. Undorral gondolt arra a tervére, hogy parasztlányt vesz el. Csak ott, abban a gyorsan távolodó s az út másik oldalára átvágó hintóban lehetett megoldás élete talányaira, melyek az utóbbi időben annyira gyötörték.
Kitty nem nézett ki többé. A rugók nesze megszűnt, a csengők is alig hallatszottak. Kutya-ugatás jelezte, hogy a hintó átment a falun. Levin körül csak puszta földek maradtak; előtte a falu, s ő magányosan és idegenül, egyedül ballag az elhagyott országúton.
Az égre nézett; azt remélte, megtalálja rajta a kagylót, amelyben gyönyörködött, s amely a mostani éjszaka egész gondolat- és érzésáramát testesítette meg a számára. Az égen nem volt többé semmi kagylóhoz hasonló. Ott, az elérhetetlen magasságban, végbement már a titok-zatos átalakulás. A kagylónak nyoma sem volt, csak a folyton kisebbedő bárányfelhők fél égre kiterülő szőnyege volt ott. Az ég kékült, fölsugárzott; ugyanazzal a gyöngédséggel és ugyanazzal az elérhetetlenséggel felelt kérdő pillantására.
“Nem - mondta magában -, akármilyen szép, egyszerű és munkás is ez az élet, nem élhetek így. Kittyt szeretem.”
13
Alekszej Alekszandrovics legmeghittebb emberein kívül senki sem tudta, hogy ennek a látszólag igen hideg és megfontolt embernek van egy gyengéje, amely ellentétben áll egész jellemével. Alekszej Alekszandrovics nem tudta közönyösen nézni és hallgatni a gyermek- és asszonysírást. Ha könnyeket látott, elvesztette a fejét, s ítélőképessége teljesen elhagyta. Titkára és irodafőnöke tudták ezt, s előre figyelmeztették a nőnemű kérelmezőket, hogy ha nem akarják a dolgukat elrontani, valahogy el ne sírják magukat. “Megharagszik - mondták -, és meg sem hallgatja magukat.” Az a lelki ziláltság, amelyet a könnyek idéztek föl Alekszej Alekszandrovicsban, ebben az esetben csakugyan hirtelen dühben szokott megnyilatkozni. “Nem tehetek, nem tehetek semmit. Távozzék, kérem!” - kiáltotta ilyenkor.
Amikor a lóversenyről visszatérőben Anna tudtára adta, hogy Vronszkijjal viszonya van, s rögtön ezután arcát eltakarva sírva fakadt, Alekszej Alekszandrovics, bármily düh gerjedt is benne ellene, annak a lelki ziláltságnak a rohamát is ott érezte magában, amelyet a könnyek szoktak fölidézni benne. Tudva ezt, s tudva, hogy magatartása ebben a pillanatban nem felelne meg a helyzetnek, azon volt, hogy minden életmegnyilvánulását visszatartsa; ezért nem mozdult meg, és nem nézett Annára. Innét volt arcán az a különös, halotti kifejezés, amely Annát annyira megdöbbentette.
Amikor a házhoz értek, kisegítette Annát a kocsiból, és erőt véve magán, a megszokott udvarias¬sággal búcsúzott el tőle, s néhány olyan szót mondott, ami semmire sem kötelezte, másnap - mondta - közli majd, mit határozott.
Felesége szavai, amelyek a legcsúnyább gyanúját erősítették meg, kegyetlen fájdalmat keltettek Alekszej Alekszandrovics szívében. Ezt a fájdalmat csak erősítette az a sajátságos, fizikai szánalom, amelyet a könnyek ébresztettek benne. De ahogy a hintóban magára maradt, örömére és bámulatára úgy érezte, hogy teljesen megszabadult ettől a szánalomtól, az utóbbi idők gyötrő kételyétől s a féltékenység kínjaitól is.
Olyasmit érzett, mint akinek rég fájó fogát húzzák ki. A beteg rettenetes fájdalmat érez, mintha valami hatalmasat, a fejénél is nagyobbat húznának ki az állkapcsából, s utána alig akar a boldogságának hinni; ami olyan soká mérgezte az életét, béklyózta a figyelmét, hirtelen úgy érzi, nincs többé, újból élhet és gondolkozhat, érdekelheti más is, nemcsak a foga. Így érzett Alekszej Alekszandrovics is. A fájdalom furcsa és szörnyű volt, de elmúlt, s ő azt érzi, újból élhet, és másra is gondolhat, nemcsak a feleségére.
“Sem becsülete, sem szíve, sem vallása; romlott asszony! Mindig tudtam, és mindig láttam, bár szántam, s azon voltam, hogy ámítsam magam” - mondta magának. S valóban úgy rémlett, hogy ezt mindig látta. Apró események villantak föl előtte elmúlt életükből, amelyekben akkor semmi rosszat nem látott; ezek az apróságok most világosan megmutatták, hogy mindig is romlott volt. “Hibáztam, hogy az életemet az övéhez kötöttem, de e hibámban nincs semmi rossz, s épp ezért nem is lehetek boldogtalan. A bűnös nem én vagyok - mondta magának -, hanem ő. Nekem azonban nincs közöm hozzája. Az én számomra ő nem létezik...”
Mindaz, ami a feleségére s a fiára vonatkozott, aki iránt az érzései éppúgy megváltoztak, mint Anna iránt, nem foglalkoztatta többé. Egy kérdés foglalkoztatta csak, hogy verhetné le a legjobb, legillőbb, számára a legmegfelelőbb, tehát legigazságosabb módon a sarat, mellyel a felesége bukásában befröcskölte, s becsületes, hasznos és tevékeny élete útján hogy halad majd tovább.
“Nem lehetek boldogtalan, mert egy megvetésre méltó nő bűnbe esett; az én kötelességem, hogy nehéz helyzetemből, amelybe ő juttatott, a legjobb kivezető utat megtaláljam. És meg is találom - mondta magának, mindjobban elkomorodva. - Nem én vagyok az első, s nem én az utolsó.” S elhagyva a történelmi példákat, Menelaoszon kezdve, akit a Szép Heléna mindenki emlékezetében újra fölidézett, az asszonyi hűtleség eseteinek egész sora merült föl képzeletében a legmagasabb társaság életéből. “Darjalov, Poltavszkij, Karibanov herceg, Paszkugyin gróf, Dram... igen, Dram is... ez a becsületes, dolgos ember... Szemjonov, Csagin, Szigonyin - sorolta Alekszej Alekszandrovics. - Valami érthetetlen ridicule  hull, ismerjük el, ezekre az emberekre, bár én szerencsétlenségen kívül soha semmit sem láttam benne, s mindig részvétet éreztem irántuk” - mondta magában Alekszej Alekszandrovics; noha ez sem volt igaz, mert hisz sohasem volt részvéttel az ilyesféle boldogtalanság iránt, s annál többre becsülte magát, minél sűrűbbé lett a férjüket megcsaló asszonyok példája. “Olyan szerencsét-lenség ez, amely mindenkit utolérhet. Most engem is utolért. A kérdés az, hogy lehet az ilyen helyzetet a legkönnyebben elviselni.” S hozzáfogott, hogy azoknak az embereknek a visel-kedését, akik az övéhez hasonló helyzetben voltak, apróra megvizsgálja.
“Darjalov megverekedett.”
A párbaj gondolata, éppen mert testileg félénk ember volt, s ezt tudta is, ifjúkorában külö-nösen vonzotta Alekszej Alekszandrovicsot. Nem tudott borzalom nélkül a ráirányított pisztolyra gondolni, és soha életében nem nyúlt semmiféle fegyverhez sem. Ez a borzalom kora ifjúságától gyakran ösztönözte, hogy a párbajra gondoljon, s képzeletében kipróbálja a helyzetet, melyben életét veszedelemnek kell kitennie. Az életben elért sikere és biztos helyzete rég elfeledtették vele ezt az érzést; de a megszokás követelte a magáét, s elrémülése gyávasága fölött most is olyan erősnek bizonyult, hogy hosszan, minden oldalról körülgon-dolta s elbecézgette a párbaj gondolatát, noha előre tudta, hogy megverekedni nem fog soha, semmilyen esetben.
“A mi társadalmunk kétségkívül annyira vad még (nem úgy, mint az angol), hogy igen sokan (s e sokak közt voltak olyanok is, akiknek a véleményét Alekszej Alekszandrovics különösen nagyra becsülte) helyeslik a párbajt; de mit lehet elérni vele? Tegyük föl, kihívom párbajra - vitte végig Alekszej Alekszandrovics magában a gondolatot (s olyan élénken állt előtte a kihívást követő éjszaka, hogy soha meg nem tenné) -, tegyük föl, kihívom párbajra. Tegyük föl, megtanítanak rá - gondolta tovább -, hogy kell odaállnom, meghúzom a ravaszt - folytatta a szemét elfödve -, és kiderül, hogy megöltem - mondta magának Alekszej Alekszandrovics, s megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket az ostoba gondolatokat. - Mi értelme az emberölésnek, amikor az ember a bűnös feleségével s a fiával akarja a viszonyát rendezni? Akkor is csak el kell döntenem, hogy mit csináljak velük. S ami még valószínűbb, s kétségkívül úgy is lenne, engem ölnek vagy sebesítenek majd meg. Én, az ártatlan, leszek az áldozat - halott vagy sebesült. Ez még értelmetlenebb. De mind semmi: a kihívás nem is lenne tisztességes lépés a részemről. Vagy tán nem tudom előre, hogy barátaim soha oda nem engednek a pisztolya elé, nem engedik meg, hogy egy államférfi, akire Oroszországnak szüksége van, kockára tegye az életét? Mi sül ki akkor? Az, hogy előre tudom, hogy a dolog nem jár veszéllyel, s a kihívással némi hazug fényt akartam magamra lopni. Ez becstelen, hazug dolog, mások és a magam becsapása. A párbajnak nincs értelme, és nem is várja el tőlem senki. Az én célom megóvni a reputációmat, amelyre, hogy működésemet akadálytalanul folytathassam, szükségem van.” Hivatali munkájának régebben is nagy jelentősége volt Alekszej Alekszandrovics szemében; most azonban különösen fontosnak tűnt föl.
Miután a párbajt megfontolta és elvetette, Alekszej Alekszandrovics a válást vette elő - ez volt a másik kivezető út, az emlékezetében megjelenő férjek közül néhány ezt választotta. Az összes ismert válási eseteket sorra véve - a legmagasabb társaságban, amelyet jól ismert, igen sok példa volt rá -, Alekszej Alekszandrovics egyetlenegyet sem talált, ahol a válás célja az lett volna, ami az ő szeme előtt lebegett. A férj ezekben az esetekben átengedte vagy eladta a hűtlen asszonyt, s épp az a fél, akinek bűne miatt nem volt joga házasságra lépni, új férjével koholt módon állítólag törvényes viszonyra léphetett. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy az ő esetében törvényes válást, azaz olyat, amely csak a bűnös nőt löki el, elérni lehetetlen. Bonyolult életkörülményei, belátta, nem tűrik el a durva bizonyítékokat, amelyeket a törvény a női bűnösség megállapításához megkövetel. Ez az élet, mint ismeretes, olyan kifinomult, hogy a fölhasználását sem tűri el ezeknek a bizonyítékoknak, még ha vannak is. Ha fölhasználná, az a közvéleményben többet ártana neki, mint a feleségének.
A válási kísérlet csak botrányos pörre vezethetne, amely ellenségeinek volna csak csemege, s a pletykát, magas társadalmi helyén a gyalázatot szabadítaná rá. A fő célt - minél biztosabb helyzet minél kisebb megrázkódtatás árán - a válással sem érhetné el. Azonkívül válás esetén, már a megkísérlésnél is, bizonyos volt, hogy a felesége szakít vele, s szeretőjéhez költözik. S akármilyen teljes volt is most, mint ő hitte, lelkében a megvető közönyösség felesége iránt, egy érzése megmaradt vele szemben: nem óhajtotta, hogy akadály nélkül egyesülhessen Vronszkijjal, s a bűnéből még haszna is legyen. Elég volt erre gondolnia, és Alekszej Alekszandrovics olyan izgalomba jött, hogy mihelyt elképzelte, felnyögött a belső fájdalom¬tól; fölkelt, és helyét váltogatta a hintóban; csontos, didergő lábait csak jóval utóbb csavarta be elkomorodva a bolyhos takaróba.
“A formális váláson kívül eljárhat még úgy is az ember, mint Karibanov, Paszkugyin s ez a derék Dram; azaz elköltözik az asszonytól” - folytatta megnyugodva a gondolatait; ez az eljárás azonban éppúgy kitette volna a szégyen kellemetlenségeinek, mint a formális válás, s ami a legfőbb, szinte éppúgy Vronszkij karjaiba dobná a feleségét, mint az. “Nem, ez lehetetlen, lehetetlen - mondta fennhangon, a plédjét újra megforgatva. - Én nem lehetek boldogtalan, és nekik sem szabad boldogoknak lenniük.”
A féltékenység, amely a bizonytalanság idején gyötörte, elmúlt abban a percben, amikor az asszony szava a fájdalommal együtt a fogat is kihúzta. De ezt az érzést egy másik váltotta fel, a kívánság, hogy felesége ne csak ne győzedelmeskedjék, de bűne meg is toroltassék. Nem ismerte föl ezt az érzést, de lelke mélyén azt kívánta, hogy felesége megszenvedjen, amiért becsületét és nyugalmát feldúlta. S miután újra végigment a párbajon, váláson és szétköltözé-sen, s újra elvetette őket, Alekszej Alekszandrovics arra a meggyőződésre jutott, hogy csak egy kivezető út maradt: ott tartani a feleségét maga mellett; ami történt, elrejteni a világ elől; minden eszközt fölhasználni a viszony megszakítására, főként pedig - ezt magának sem ismerte be - Anna megbüntetésére. “Közölnöm kell vele elhatározásomat, hogy megfontolva a súlyos helyzetet, amelybe családját juttatta, a legjobb megoldás mindkét fél részére a status quo fönntartása a külvilág számára, s én hajlandó is vagyok erre, azzal a szigorú föltétellel persze, hogy teljesíti akaratomat, azaz szakít a szeretőjével.” Elhatározása megerősítéséül, amikor végképp elfogadta már, Alekszej Alekszandrovicsnak még egy fontos gondolata támadt. “A vallással is egyedül ez a döntés van összhangban - mondotta magában. - Ha így döntök, nem dobom el a bűnös nőt, lehetőséget adok neki a javulásra; sőt - bármily nehezemre esik is - erőm egy részét megjavítására s megmentésére fordítom.” Habár Alekszej Alekszand-ro¬vics tudta, hogy a feleségére úgysem hathat erkölcsi szempontjaival, és hogy ebből az egész megjavítási kísérletből nem lesz semmi, csak csupa hazugság, s habár, miközben átélte ezeket a súlyos perceket, egyszer sem gondolt arra, hogy a vallásban keressen vezérlő elvet, most, hogy döntése - ahogy ő képzelte - egybeesett a vallás követelményeivel, elhatározásának vallásos szentesítése tökéletes megelégedésére szolgált, s egy kissé meg is nyugtatta. Öröm volt elgondolnia, hogy ilyen életbevágó dologban senki sem mondhatja majd, hogy nem ama vallás szabályaival összhangban járt el, melynek zászlaját az általános elhidegülés és közönyösség közepette mindig magasan tartotta. S ahogy a további részleteken is végigment, Alekszej Alekszandrovics már azt sem látta be, miért ne maradhatna kettőjük viszonya csaknem olyan, mint azelőtt volt. Kétségtelen, hogy ő sohasem fordulhat Anna felé a régi tisztelettel, de nem volt és nem lehetett semmiféle oka, hogy életét feldúlja, s azért szenvedjen, mert rossz és hűtlen felesége van. “Igen, múlik az idő, a mindent rendező idő, s viszonyunk megint a régivé válik - mondta magában Alekszej Alekszandrovics -, a régivé olyan mértékben, hogy életem folyásában zavart nem érzek majd. Neki boldogtalannak kell lennie, én azonban nem vagyok bűnös, s épp ezért boldogtalan sem lehetek.”
14
Mialatt Pétervárra hajtatott, nemcsak elhatározásában állapodott meg teljesen, de a levelet is megfogalmazta a fejében, amit a feleségének ír majd. A portásfülkébe lépve egy pillantást vetett a minisztériumból érkezett levelekre és iratokra, s utasítást adott, hogy hozzák utána a dolgozószobájába.
- Fogjanak ki, senkit sem fogadok - mondta a portás kérdésére némi elégültséggel, amely jó hangulatának volt a jele, a “nem fogadok” szavakat megnyomva.
Alekszej Alekszandrovics végigment vagy kétszer a dolgozószobáján, s a hatalmas íróasztal előtt állt meg, amelyen a komornyik hat gyertyát gyújtott meg előre, megreccsentette ujjait, s írószerszámai közt válogatva leült. Könyökét az asztalra helyezte, fejét oldalt fordította, egy percig gondolkozott, aztán nekifogott az írásnak, egy pillanatra sem állva meg közben. Megszólítás nélkül írt, franciául; az ön névmásnak, amelyet használt, így nem volt olyan hideg a jellege, mint az orosz nyelvben.
Utolsó beszélgetésünk során azt a szándékomat fejeztem ki, hogy tudatára adom, beszélgeté-sünk tárgyában mit döntöttem. Alaposan végiggondolva mindent, most azért írok, hogy ígéretemet teljesítsem. Határozatom a következő: bármit tett is Ön, úgy vélem, nincs jogom elszakítani a köteléket, amellyel felsőbb hatalmak kötöttek össze minket. A családot nem lehet a házastársak egyikének a szeszélye, önkénye vagy akár félrelépése miatt földúlni; a mi életünknek is folynia kell, ahogy idáig folyt. Erre van szükségem, nekem, Önnek, a fiunknak. Meggyőződésem, hogy megbánta s megfogja bánni, ami levelem írására okot ad, s együtt-működik majd velem, hogy viszályunk indítékát gyökerestül kitépjük, s a múltat elfeledjük. Ellenkező esetben elképzelheti, mi vár Önre s a fiára. Minderre élőszóval, remélem, még részletesebben is visszatérhetek. Minthogy a nyaralószezon vége felé jár, megkérem, hogy minél előbb, de legkésőbb keddig költözzék vissza Pétervárra. A költözéshez szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére külön súlyt helyezek.
A. Karenin
P. S. A levélhez pénzt is mellékelek, kiadásai fedezésére, szüksége lehet rá.
Átolvasta a levelet, s meg volt elégedve, különösen hogy eszébe jutott pénzt is küldeni; nem volt benne egyetlen durva szó, szemrehányás, de nem volt elnézés sem. S ami a legfőbb: ott volt az aranyhíd a visszatéréshez. A levelet összehajtogatta, s a pénzzel együtt borítékba tette; aztán azzal a gyönyörűséggel, amely mindig elfogta, ha szépen elrendezett írószerszámaival foglalkozott, nagy, masszív, elefántcsont késével végigsimította a levelet, s csöngetett.
- Add át a futárnak, hogy holnap juttassa el Anna Arkagyevnához a nyaralóba - mondta és fölállt.
- Szolgálatára, kegyelmes uram. A teát a dolgozóba parancsolja?
Alekszej Alekszandrovics a teáját a dolgozószobájában szolgáltatta föl, s masszív késével játszadozva karosszékéhez ment, amely mellé oda volt már készítve a lámpával együtt a meg-kezdett francia könyv az eugubiai feliratokról. A karosszék fölött aranykeretben Anna ovális képe függött, egy neves festő remeke. Alekszej Alekszandrovics fölpillantott rá. Kifürkész-hetetlen szempár nézett rá gúnyosan és szemtelenül, mint azon az estén, amikor magyarázatot kért tőle. Különösen fején a kitűnően megfestett fekete csipke, a fekete haj, gyönyörű fehér keze, a gyűrűkkel borított gyűrűsujj volt az, amit Alekszej Alekszandrovics elviselhetetlenül szemtelennek és kihívónak érzett. Vagy egy percet nézte a képet, s úgy összerázkódott, hogy ajkai összeverődtek s egy “brr” hangot adtak, azután elfordult. A karosszékhez sietett, leült, s kinyitotta a könyvet. Megpróbált olvasni, de sehogy sem bírta korábbi, igen élénk érdek¬lődé-sét az eugubiai feliratok iránt felkelteni. A könyvet nézte, és másra gondolt. Nem a feleségére, hanem közéleti tevékenységének egy nemrég fölmerült bonyodalmára, amely hivatali érdek-lődését ez idő tájt leginkább foglalkoztatta. Érezte, hogy mélyebben hatol, mint bármikor, ebbe a bonyodalomba, s fejében, nagyzolás nélkül mondhatta, egy kapitális gondolat született; alkalmas rá, hogy az egész ügyet megoldja, őt hivatali pályáján följebb vigye, ellenségeit tönkretegye, s ezzel az államnak is a legnagyobb hasznot hajtsa. Mihelyt a teát fölszolgáló inas a szobából kiment, Alekszej Alekszandrovics fölkelt, s az íróasztalhoz lépett. A folyó ügyek dossziéját középre húzta; a tartóból az önelégültség alig észrevehető mosolyával egy ceruzát vett ki, s a mostani bonyodalommal összefüggő komplikált ügyirat olvasásába mélyedt. A bonyodalom a következő volt: Alekszej Alekszandrovicsnak mint államférfiúnak volt egy sajátos jellemvonása, amely minden kiváló hivatalnokban megvan, s makacs becsvágyával, kitartásával, becsületességével és önbizalmá¬val együtt karrierjének alapja volt: nem sokat törődött a hivatal papírvilágával, levelezését csökkentette, amennyire lehetett, az élő üggyel került közvetlen viszonyba, amellett még takarékos is volt. Most az történt, hogy a nevezetes június 2-i bizottsági ülésen a zarajszki kormányzóságbeli földek öntözése került szőnyegre. Ez az ügy Alekszej Alekszandrovics minisztériuma alá tartozott, s a bürokrata gazdálkodás és meddő költekezés szembeszökő, ékes példája volt. Alekszej Alekszandrovics tudta, hogy ez így van. A zarajszki kormányzó¬ságbeli földek öntözésének intézését az ő elődjének az elődje kezdte el. Erre a dologra valóban igen sok pénzt pocsékoltak s pocsé¬kolnak is még majd el teljesen haszontalanul, hisz az egész ügyből nyilvánvalóan semmi sem sülhetett ki. Alekszej Alekszandrovics, ahogy hivatalát elfoglalta, rögtön látta ezt; bele is akart nyúlni, de az első időben, amikor nem érezte még elég erősnek magát, tudta, hogy nagyon sok érdeket érintene vele, úgyhogy nem lett volna bölcs dolog megbolygatnia, később pedig más ügyek foglalták el, s egyszerűen elfelejtette. Ment magától, mint a legtöbb ügy, a dolog tehetetlenségénél fogva. (Sok ember élt belőle, többek közt egy igen tisztességes, zeneértő család: a lányok mind húros hangszeren játszottak. Alekszej Alekszandrovics ismerte a családot, s tiszteletbeli örömapja volt az idősebb lányok egyikének.) Hogy az ellenséges minisztérium ezt az ügyet szőnyegre hozta, véleménye szerint nem volt tisztességes dolog; hiszen minden minisztériumnak van ennél különb ügye is, amelyet bizonyos hivatali illemből senki sem bolygat. De most, ha egyszer már odadobták neki a kesztyűt, merészen fölvette, s különbizottság kinevezését sürgette, amely a zarajszki kormányzóság mezőöntözési bizottsá¬gá-nak a munkáját tanulmányozza s felülvizsgálja. Hanem aztán most már ő sem hagyott nyugtot ezeknek az uraknak. Még egy különbizottság kinevezését sürgette, amely a más¬nemzetiségűek helyzetét vizsgálja felül. A másnemzetiségűek helyzete véletlenül került a június 2-i ülésen szőnyegre; Alekszej Alekszandrovics azonban erőteljesen felkarolta, mint olyan ügyet, amely a másnemzetiségűek siralmas helyzete miatt nem tűrhet halasztást. A bizottságban ez az ügy több minisztérium összekülönbözésére adott alkalmat. Az Alekszej Alekszandroviccsal szemben ellenséges minisztérium kimutatta, hogy a másnemzetiségűek helyzete kifejezetten virágzó, a tervbe vett intézkedések csak rontanának rajta; ha van is valami rossz, az abból ered, hogy Alekszej Alekszandrovics minisztériuma nem hajtotta végre a törvény előírta rendszabályokat. Alekszej Alekszandrovics most a következőket szándé¬kozott követelni: először is, hogy új bizottságot állítsanak föl, amelynek az a feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a másnemzetiségűek állapotát; másodszor, ha az bizonyosodik be, hogy a másnemzetiségűek helyzete valóban olyan, mint ahogy az a bizottság kezében levő hivatalos adatokból kitűnik, nevezzenek ki még egy tudományos bizottságot is, amely a másnemzetiségűek vigasztalan helyzetének az okát tanulmányozza, éspedig a) politikai, b) közigazgatási, c) gazdasági, d) néprajzi, e) anyagi, f) vallási szempontból; harmadszor felvilágosítást kell kérni az ellenséges minisztériumtól azokról a rendszabályokról, amelyeket ez a minisztérium az utolsó tíz évben a meg nem felelő viszonyoknak, melyek között a másnemzetiségűek leledzenek, a megváltoztatására tett; negyedszer s legvégül felvilágosítás követelendő a minisztériumtól arra vonatkozólag, hogy amint 1863. december 5-i és 1864. június 7-i kelettel 17015. és 18308. szám alatt a bizottsághoz érkezett jelentésükből kitűnik, miért járt el az alap- és szervezeti törvény 18. cikkelyével s a 36. cikkelyhez fűzött megjegyzésekkel épp ellenkező szellemben? Míg ezeknek a gondolatoknak vázlatát gyorsan papírra vetette, Alekszej Alekszandrovics arcát élénk pír öntötte el. Teleírt egy ívet, fölkelt, csöngetett, egy kis cédulát küldött az irodafőnö¬kének, hogy milyen felvilágosításokra van szüksége. Ahogy fölállt, s a szobán végigment, újra fölpillantott az arcképre, elkomorodott, s megvetően elmosolyodott. Egy kicsit olvasott még az eugubiai feliratokról szóló könyvből, érdeklődése föl is újult iránta, tizenegy órakor azonban lefeküdt, s ahogy az ágyában a felesége dolgára visszagondolt, egyáltalán nem látta már olyan komor színben, mint előbb.
15
Noha Anna makacsul és dühösen tiltakozott, amikor Vronszkij helyzete lehetetlen voltát emlegette, s rábeszélte, valljon be mindent a férjének, helyzetüket a lelke mélyén ő is hazugnak és becstelennek tartotta, s szíve minden vágya az volt, hogy változtasson rajta. A lóversenyről visszatérőben az izgalom egy pillanatában mindent szemébe mondott az urának, s akárhogy fájt is akkor, örült, hogy így történt. Amikor az ura egyedül hagyta, magában azt mondta, hogy örül; hisz most minden tisztázódik, s hazugság és csalás legalább nem lesz többet. Kétségtelennek tartotta, hogy helyzete most már végleg rendeződik. Ez az új helyzet, lehet, rossz lesz, de egyértelmű; nem lesz benne homály és hazugság. A fájdalom, melyet szavai kimondásával magának és férjének okozott, úgy gondolta, kárpótlást nyer azzal, hogy minden megállapodik. Vronszkijjal még aznap este találkozott, de nem szólt róla, hogy közte s az ura közt mi történt, bár, ha helyzetét rendezni akarta, meg kellett mondania.
Amikor másnap reggel fölébredt, a férjének mondott szavak jutottak elsőül eszébe. Ezek a szavak most szörnyűnek tűntek föl; meg sem tudta érteni, hogy ezeket a durva, különös szavakat hogy is ejthette ki, s el sem tudta képzelni, mi lesz mindennek a vége. De a szavakat kimondta; s Alekszej Alekszandrovics elment, anélkül hogy egy szót is szólt volna. “Találkoztam Vronszkijjal, és nem mondtam meg neki. Az utolsó pillanatban, amikor elment, vissza akartam hívni, hogy megmondjam, de meggondoltam; furcsa lett volna, hogy miért nem szóltam mindjárt az első percben. Miért akartam, és miért nem tettem meg?” S feleletül erre a kérdésre a szégyen égő pírja öntötte el az arcát. Értette már, mi tartotta vissza; megértette, hogy szégyellte magát. Helyzete, amely tegnap, úgy látta, kitisztult, nemcsak hogy nem tisztult ki, de hirtelen minden kivezető út nélkül állt előtte. Megborzadt a gyalázattól, amelyre idáig nem is gondolt. Ha csak eszébe is jutott, mit csinál majd az ura, a legrettenete¬sebb gondolatai támadtak. Az jutott eszébe, hogy jön mindjárt az irodafőnök, kikergeti a házból, s gyalázatát világgá kürtölik. Hová megy, tette föl magának a kérdést, ha hazulról elűzik, s nem talált választ rá.
Amikor Vronszkijra gondolt, azt képzelte, ő sem szereti, terhére van már a férfinak, úgyhogy nem is ajánlhatja föl magát neki, s emiatt ellenségesen érzett iránta. Úgy rémlett neki, hogy az urának mondott szavakat, amelyeket magában szüntelen ismételgetett, az egész világnak mondta, s mindenki hallotta is. Nem tudta rászánni magát, hogy a szemébe nézzen azoknak, akik egy fedél alatt laktak vele. Nem tudta elhatározni, hogy a szobalányt behívja; még kevésbé, hogy elmenjen s megnézze a fiát s a nevelőnőt.
A lány, aki rég ott hallgatózott már az ajtóban, maga jött be hozzá. Anna kérdőn nézett a szemébe, s ijedtében elpirult. A lány szabadkozott, hogy bejött, úgy hallotta - mondta -, hogy csöngettek. A ruhát hozta s egy levelet. A levelet Betsy írta. Emlékeztette, hogy ma reggel Liza Merkalova és Stolz bárónő ott lesznek nála egy játszma krokettre a hódolóikkal, Kaluzsszkijjal és az öreg Sztremovval. “Jöjjön el, ha másért nem, szemlélődni, az erkölcsöket tanulmányozni. Várom” - írta a végére.
Anna elolvasta a levelet, s mélyet sóhajtott.
- Nem kell, nincs semmire szükségem - mondta Annuskának, aki az üvegcséit és keféit rakosgat¬ta az öltözőasztalon. - Menjen csak, rögtön felöltözöm, és lemegyek. Nincs semmire szükségem.
Annuska kiment, de Anna nem fogott hozzá az öltözéshez, ott ült tovább, a fejét és karját eleresztve ugyanabban a helyzetben; időnként egész testében összerándult, mintha egy mozdulatot akart volna tenni, mondani valamit, azután megint megdermedt. “Én Istenem, én Istenem” - ismételte szünet nélkül. De sem az Istennek, sem annak, hogy “én”, nem volt a számára értelme. Bár a vallásban, melyben nevelkedett, sohasem kételkedett, az, hogy ebben keressen támaszt, éppolyan idegen gondolat volt, mint hogy Alekszej Alekszandrovicshoz forduljon segítségért. A vallás segítségének, előre tudta, az lehet csak a feltétele, hogy lemond arról, ami életének értelme lett. Nemcsak nyomasztó volt a hangulata, de lassanként félni kezdett egy új, sosem tapasztalt lelkiállapottól. Lelkében, úgy érezte, minden megkettőződik, mint ahogy a fáradt szemben néha a tárgyak is megkettőződnek. Olykor nem is tudta már, mitől fél, mit kíván. Féli vagy inkább kívánja azt, ami volt, ami lesz, és mit is kíván tulajdon-képpen - nem tudta.
“Jaj, mit tegyek?” - mondta magában, s hirtelen a feje mindkét oldala nyilallni kezdett. Amikor fölocsúdott, azon kapta magát, hogy haját a halántéka táján mind a két kezével fogja és szorongatja. Fölugrott, és járkálni kezdett.
- A kávé kész, a kisasszony és Szerjozsa várják már - mondta Annuska, aki újra bejött, s Annát ugyanabban a helyzetben találta.
- Szerjozsa? Mi van Szerjozsával? - kérdezte Anna megelevenedve. Egész reggel most gondolt először arra, hogy fia is van.
- Úgy látszik, bűnt követett el - felelte Annuska elmosolyodva.
- Bűnt?
- Az ön őszibarackjai ott voltak a sarokszobában; úgy látszik, alattomban megevett egyet.
Fiának az említése egyszeriben kiragadta Annát kiúttalan helyzetéből. Eszébe jutott a fiának élő anya szerepe, amelyet az utóbbi években félig-meddig őszintén, de erősen túlozva magára vett, s örömmel érezte, hogy mostani állapotában is van támasza, amely független attól, hogy a férjével és Vronszkijjal milyen viszonyba kerül. Ez a támasz a fia. Akármilyen helyzetbe jutott is, a fiát nem hagyhatja el. Csak szégyenítse meg és űzze el az ura, hidegedjen el tőle Vronszkij, s folytassa tovább független életét (megint epésen és szemrehányóan gondolt rá), a fiát nem hagyhatja el. Van célja az életének. Cselekednie kell, biztosítania kettejük viszonyát, hogy a fiát el ne vegyék tőle. Minél előbb, amilyen hamar csak lehet, cselekednie kell; ameddig el nem veszik a fiát. Fogja és elutazik vele. Ez az, amit most tennie kell. Meg kellett találnia a nyugalmát, kiszabadulnia ebből a gyötrő állapotból. A fiával kapcsolatos, közvetlen teendő gondolata - elutazni vele most mindjárt valahová - megadta ezt a nyugalmat.
Gyorsan felöltözött, lement, s határozott léptekkel nyitott a szalonba, ahol szokás szerint a kávé és Szerjozsa várt már rá a nevelőnőjével. Szerjozsa ott állt tiszta fehérben az asztalnál a tükör alatt, a háta meggörnyedt, a fejét lehajtotta, arcán az a feszült figyelem volt, amelyet Anna olyan jól ismert, s amely olyan hasonlatossá tette az apjához; a magával hozott virágokon babrált.
A nevelőnő rendkívül szigorú képet vágott. Szerjozsa, ahogy gyakran megtörtént, éleset kiáltott - “Á, mama!” -, aztán habozva megállt: odamenjen-e az anyjához köszönni, s hagyja a virágokat, vagy befejezze a koszorút, s a virágokkal menjen.
A nevelőnő köszönt, s hosszan, szabatosan kezdte Szerjozsa vétkét magyarázni; de Anna nem figyelt rá, azon gondolkozott, magával vigye-e őt is. “Nem, nem viszem - határozta el. - Magam megyek a fiammal.”
- Ez bizony nagyon csúnya - mondta Anna a fia vállát megfogva, s nem szigorú, inkább félénk tekintettel pillantott rá, amely a fiúcskát megzavarta, de ugyanakkor meg is örvendeztette, és megcsókolta. - Hagyja őt velem - mondta a csodálkozó nevelőnőnek, el nem engedve a fia kezét, s odaült a terített asztalhoz, a kávéja mellé.
- Mama! Én... én... nem... - mondta a fiú, s anyja arckifejezéséből iparkodott kiolvasni, mi vár rá a barack miatt.
- Szerjozsa - mondta Anna, mihelyt a nevelőnő kiment a szobából -, ez csúnya dolog volt, de többet nem teszed, ugye? És szeretsz engem?
Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. “Hát lehet nem szeretnem? - mondta magában, a fia rémült és egyben örvendező tekintetébe mélyedve. - Csakugyan összefog majd az apjával, hogy megbüntessen? Lehetséges, hogy nem lesz benne szánalom irántam?” A könnyek ott folytak már az arcán, s hogy elrejtse, heves mozdulattal fölállt, s majdnem futott ki a teraszra.
Az utóbbi napok viharos esői után hideg, derűs idő állt be. A ragyogó nap áttűzött a lemosott leveleken, a levegő azonban hideg volt. Összerándult a hidegtől, de a belső rémülettől is, amely a tiszta levegőn új erővel fogta el.
- Menj, menj Mariettához - mondta az utánajövő Szerjozsának, s föl-alá kezdett járkálni a terasz szalmaszőnyegén. “Lehetséges vajon, hogy nem bocsátanak meg nekem - gondolta -, nem értik meg, hogy nem történhetett másképp?”
Megállt, s a nyárfa szélingatta csúcsára nézett, a hideg napban ragyogva csillogó esőmosta levelekre, és megértette, hogy nem bocsátják meg; hogy mint ez az ég, mint ez a lomb, most már minden és mindenki kíméletlen lesz iránta. S a lelkében kettőződést érzett megint. “Nem kell, nem szabad gondolkoznom - mondta magában. - Csak szedni a sátorfám. Hova, mikor? Kit vigyek magammal? Moszkvába, igen, az esteli vonattal. Annuska és Szerjozsa s a leg-szükségesebb holmi. De előbb mindkettőjüknek írok.” Bement gyorsan a házba, a szobájába, asztalhoz ült, s levelet írt a férjének.
“Az után, ami történt, nem maradhatok tovább a házában. Elutazom, s magammal viszem a fiamat. Nem ismerem a törvényt, nem is tudom hát, melyik szülőnél kell maradnia; de magammal viszem, mert nélküle nem élhetek. Legyen nagylelkű, hagyja meg nekem.”
Idáig gyorsan és természetesen írt, de hogy Karenin nagylelkűségére apellált, pedig nem hitt benne, s a kényszerűség, hogy valami megindító dologgal zárja a levelet, megállította.
“A bűnömről és megbánásomról nem beszélhetek, hiszen...”
Megint megállt, mert gondolatai közt nem volt összefüggés.
“Nem - mondta magában -, nem kell semmi.” Széttépte s újra megírta a levelet, nem említve a nagylelkűséget, s leragasztotta.
A másik levelet Vronszkijnak kellett írnia. “Mindent megmondtam az uramnak” - írta, és sokáig ült ott, mert nem volt ereje tovább írni. Olyan durva dolog volt, olyan nőietlen. “Aztán meg mit is írhatok neki?” - mondta magában. A szégyenpír megint elfutotta az arcát; Vronszkij nyugalma jutott az eszébe, s bosszúsága arra ösztökélte, hogy apró darabokra szaggassa a papírt, a ráírt mondattal együtt. “Nem kell semmi sem” - mondta magában, s összehajtva a mappát, fölment, s tudomására hozta a nevelőnőnek s a személyzetnek, hogy még ma Moszkvába utazik, s mindjárt hozzá is fogott a csomagoláshoz.
16
A nyaraló szobáiban háziszolgák, kertészek, inasok járkáltak, hurcolták ki a holmit. A szekrények és komódok fölnyíltak, kétszer futottak zsinegért a boltba, a padlón újságpapír hányódott. Két láda, a zsákok, az átkötött plédek az előszobában voltak már. A hintó s két bérkocsi ott állt a felhajtónál. Anna a csomagolás munkájában elfeledkezett belső izgalmáról; a szobájában állt az asztal előtt, s épp az útitáskáját csomagolta, amikor Annuska a ház elé álló fogat zajára hívta fel a figyelmét. Kitekintett az ablakon, s Alekszej Alekszandrovics futárját pillantotta meg a ház előtt, amint a bejárónál csenget.
- Menj, tudd meg, mi az - mondta, s kezét a térdén összetéve, mindenre nyugodtan felkészülve egy karosszékbe ült. Az inas egy vastag csomagot hozott Alekszej Alekszandrovics címzésé¬vel.
- A futárnak - mondta - választ kell vinnie.
- Jól van - szólt Anna, s mihelyt a szolga kiment, reszkető ujjal bontotta föl a levelet. Behajtatlan bankjegycsomó hullott ki belőle, keresztkötésben. Kiszabadította a levelet, s a vége felől kezdte olvasni. “A költözéshez szükséges intézkedéseket megteszem. Jegyezze meg, kérem, hogy óhajom teljesítésére különös súlyt helyezek” - olvasta. Továbbfutott, vissza; elolvasott mindent, aztán még egyszer az egész levelet, az elejétől. Ahogy befejezte, érezte, hogy fázik, olyan rettenetes szerencsétlenség szakadt rá, amilyenre nem számított.
Reggel bánta, hogy szólt az urának; egyet kívánt csak, hogy bár azok a szavak kimondatlanok volnának. Most itt van ez a levél, ki nem mondottá tette a szavakat, megadta, amit kívánt. S a levél szörnyűbb volt, mint bármi, amit el tudott képzelni.
“Igaza van! Igaza! - mondogatta. - Mindig igaza, természetes; keresztény, nagylelkű! Az aljas, az undok! Ezt kívülem senki sem érti s nem fogja érteni, s én sem tudom megmagyarázni. Azt mondják: vallásos, erkölcsös, becsületes, okos; de nem látják, amit én láttam. Nem tudják, hogy fojtogatta nyolc éven át az életemet, hogy fojtott meg bennem mindent, ami élt; egyszer sem gondolt arra, hogy eleven asszony vagyok, akinek szerelemre van szüksége. Nem tudják, hogy bántott meg lépten-nyomon, s milyen elégedett volt közben önmagával. Nem voltam rajta minden erőmmel, hogy az életem igazolását megtaláljam? Nem próbáltam meg szeretni az uram, s amikor az uramat már nem szerethettem, a fiam? De eljött az idő, beláttam, hogy tovább nem csalhatom magam; eleven ember vagyok; nem az én hibám; Isten teremtett olyanná, hogy szeretnem s élnem kell. És most? Ha megölne engem, megölné Vronszkijt, mindent elviselnék, mindent megbocsátanék, de nem, ő...
Hogy nem találtam ki, mit tesz majd? Azt teszi, ami alantas jelleméhez illő. Neki továbbra is igaza lesz, s engem, az elbukottat, még jobban, még mélyebbre buktat! »Elképzelheti, mi vár önre s a fiára« - jutottak eszébe a levél szavai. - Ez fenyegetés, hogy elveszi tőlem a fiamat, s az ő ostoba törvényeik szerint bizonyosan meg is teheti. Vagy tán nem tudom, miért mondja ezt? Még abban sem hisz, hogy szeretem a fiam, vagy megveti (ahogy mindig is csúfolódott rajta) az érzésemet; azt azonban tudja, hogy nem hagyom el, nem tudom elhagyni a fiam, hogy nélküle, azzal sem élet az élet, akit szeretek, ha pedig elhagyom s elszököm tőle, a leggyalázatosabb, legundokabb asszonyok módjára cselekszem - mindezt tudja, s azt is, hogy nem lesz erőm megtenni.
»Az életünknek úgy kell folynia, mint eddig« - jutott eszébe a levél másik mondata. - Ez az élet idáig is gyötrő volt, az utóbbi időben rettenetes. Mi lesz most? Ő mindezt tudja; tudja, hogy nem bánhatom meg, amiért lélegzek, szeretek; hazugságon és csaláson kívül, tudja, mindebből semmi sem lesz; de azért tovább kell kínoznia. Ismerem, tudom, hogy mint hal a vízben, úgy úszkál és kéjeleg a hazugságban. De én nem szerzem meg neki ezt az élvezetet, történjék bármi, szétszakítom a hazugságnak ezt a pókhálóját, amelybe bele akar keverni. Minden jobb a hazugságnál és csalásnál.
De hogyan? Én Istenem! Én Istenem! Volt asszony valaha ilyen boldogtalan?”
- Nem, én széttépem, széttépem! - kiáltotta, s könnyeit visszatartva talpra szökött. Odament az íróasztalhoz, hogy egy másik levelet írjon. Lelke mélyén azonban érezte már, hogy nem lesz ereje semmit sem széttépni; nem lesz ereje eddigi helyzetéből, akármilyen hazug és becstelen, kiszabadulni.
Odaült az íróasztalhoz, de ahelyett, hogy írt volna, kezét összetette az asztalon, a fejével ráborult, és zokogva, egész melléből rázkódva, ahogy a gyerekek sírnak, elsírta magát. Sírt, mert ábrándja, hogy helyzete tisztázódik, rendeződik, örökre szétfoszlott. Tudta előre, hogy minden a régiben marad, sőt sokkal rosszabb lesz, mint idáig volt. A világban elfoglalt helyzete, amely reggel egész mellékesnek tűnt föl, érezte, drága neki, s nem lesz ereje annak a nőnek a gyalázatára fecsérelni, aki az urát és fiát elhagyva a szeretőjével egyesül; hogy bármint erőlködjék, önmagánál erősebb nem lehet. A szerelem szabadságát már meg nem ismeri, bűnös nő marad örökre, a leleplezés percenkénti fenyegetésével a feje fölött; hisz megcsalta az urát, hogy egy független, idegen férfival tartson fenn szégyenletes viszonyt, akivel közös életet nem élhet sohasem. Tudta, hogy ez így lesz, ugyanakkor olyan borzasztó volt, hogy el sem tudta képzelni, mi lesz hát a vége. És sírt, odaadva magát a sírásnak, mint a megbüntetett gyerek.
Az inas lépteit hallotta, az riasztotta föl. Hogy arcát elrejtse, úgy tett, mint aki ír.
- A futár választ vár - jelentette az inas.
- Választ? Jó - mondta Anna -, csak várjon. Majd csöngetek.
“Mit írhatok neki? - gondolta. - Mit határozhatok egyedül? Mit tudok? Mit akarok? Mit szeretnék?” Azt a kettőződést kezdte megint a lelkében érezni. Ez az érzés megrémítette, utánakapott az első tevékenységet kínáló ürügynek, amely elvonhatta attól, hogy magára gondoljon. “Látnom kell Alekszejt (gondolatban így hívta Vronszkijt), csak ő mondhatja meg, mit csináljak. Elmegyek Betsyhez; ott, lehet, találkozom vele” - mondta magában. Teljesen megfeledkezett róla, hogy tegnap, amikor megmondta neki, hogy nem megy el Tverszkaja hercegnőhöz, Vronszkij azt mondta, akkor ő sem lesz ott. Odalépett az asztalhoz, s ennyit írt csak a férjének: “Levelét megkaptam, A.” Aztán csöngetett, s odaadta az inasnak.
- Nem utazunk - mondta a bejövő Annuskának.
- Egyáltalán nem?
- Nem, de holnapig ne csomagoljatok ki, a hintó is maradjon. Elmegyek a hercegnőhöz.
- Melyik ruhát készítsem ki?
17
A krokett-társaságnak, amelybe Tverszkaja hercegnő Annát meghívta, két hölgyből s a hódolóikból kellett állnia. Ez a két hölgy fő képviselője volt egy új, előkelő pétervári körnek, amely egy utánzás utánzásaként les sept merveilles du monde-nak  nevezte magát. Ezek a höl-gyek, igaz, hogy a legmagasabb körhöz tartoztak, de ez a kör a legellenségesebb viszony¬ban volt azzal, amelybe Anna járt. Az öreg Sztremov, Pétervár egyik legbefolyásosabb embere, Liza Merkalova tisztelője, ezenkívül hivatali ellensége volt Alekszej Alekszandro¬vicsnak. Mindezt megfontolva, Anna nem akart elmenni; Tverszkaja hercegnő erre a lemondásra célzott levelében. Abban a reményben, hogy Vronszkijjal találkozik, most mégis kedve támadt elmenni.
Anna a többi vendég előtt érkezett Tverszkaja hercegnőhöz.
Abban a pillanatban ért oda, mikor Vronszkij szétfésült oldalszakállú, kamarásforma inasa is belépett. Megállt az ajtóban, levette sapkáját, s előreengedte Annát. Anna megismerte, s csak most jutott eszébe Vronszkij tegnapi mondása, hogy nem jön el. Bizonyára ezért küldte a levelet.
Mialatt felsőruháját az előszobában levetette, hallotta, amint az inas, aki az “r” hangot is kamarás módon ejtette, azt mondta: “A gróftól a hercegnőnek”, s átadta a levelet.
Meg szerette volna kérdezni, hol van a gazdája. Vissza szeretett volna fordulni, levelet küldeni, hogy vagy jöjjön el, vagy ő megy el hozzá. De sem ezt, sem azt nem tehette, sem valami harmadikat; hallotta maga előtt a jövetelét jelző csengőt, s Tverszkaja hercegnő inasa, félig felé fordulva, ott állt már a kinyitott ajtóban, várva, hogy a belső szobákba menjen.
- A hercegnő a kertben van, azonnal jelentik. Nem szíveskedne a kertbe fáradni? - jelentette a másik inas a másik szobában.
A határozatlanság és homály ugyanaz volt, mint otthon, rosszabb még, hisz nem lehetett semmihez sem fogni, lehetetlen Vronszkijjal találkozni, itt kellett maradnia ebben az idegen, annyira ellentétes hangulatú társaságban. De olyan toalettben volt, amelyről tudta, hogy jól áll neki, azután meg nem volt maga, ott volt körülötte a megszokott, parádés és henye környezet; mégiscsak könnyebb volt, mint otthon, nem kellett gondolkodnia, hogy mit csináljon. Itt minden magától csinálódott. Ahogy Betsy meglepő eleganciájú fehér ruhájában elébe sietett, s ő szembekerült vele, mint mindig, most is elmosolyodott. Tverszkaja hercegnő Tuskeviccsel s egy rokon kisasszonnyal volt, aki vidéken lakó szülei nagy boldogságára a nyarat a híres hercegnőnél töltötte.
Annán bizonyára volt valami furcsa, mert Betsy szóvá tette.
- Rosszul aludtam - felelte Anna, az inasra pillantva, aki szembejött, s számítása szerint Vronszkij levelét hozta.
- Mennyire örülök, hogy eljött - mondta Betsy. - Fáradt vagyok; épp egy csésze teát akartam meginni, amíg megérkeznek. Elmehetnének Másával - fordult Tuskevicshez -, próbálják ki a croquet-ground-ot  ott, ahol megnyírták. Mi meg a tea mellett jól kibeszélgetjük magunkat. We’ll have a cosy chat,  igaz? - fordult mosolyogva Annához, megszorítva a napernyőt tartó kezét.
- Annál inkább, mert nem maradhatok sokáig, föltétlenül el kell mennem az öreg Vredéhez. Száz éve ígérem - mondta Anna, akinek a hazugság, bár a természetétől idegen volt, társaság-ban nemcsak hogy egyszerűvé és természetessé vált, de még gyönyörűséget is okozott.
Hogy miért mondta épp ezt, amire egy másodpercre nem is gondolt, nem tudta volna semmiképp sem megmagyarázni. Azért mondta, mert látta, hogy Vronszkij nem lesz itt, s biztosítania kellett a szabadságát, megkísérelnie akárhogy is a találkozást.
De hogy jött éppen az öreg Vrede udvarhölgy a szájára, akihez éppúgy el kellett volna mennie, mint sok máshoz, nem tudta volna megmagyarázni; pedig, mint később kiderült, találkozá-sukra kieszelhette volna a legfurfangosabb módot, jobbat akkor sem tudott volna kitalálni.
- Nem, én semmiképp sem engedem el - felelte Betsy, figyelmesen pillantva Anna arcába. - Igazán megsértődnék, ha nem szeretném annyira. Mintha attól félne, hogy a társaságom kompromittálhatja. A kis szalonba kérem a teát - mondta, és mint mindig, ha az inashoz fordult, összehúzta a szemét.
Elvette tőle a levelet, s átolvasta.
- Alekszej felültetett minket - mondta franciául -, azt írja, nem jöhet - tette hozzá olyan természetesen és egyszerű hangon, mintha soha eszébe sem jutott volna, hogy Vronszkij mást is jelenthet Annának, mint partnert a krokettjátékban.
Anna tudta, hogy Betsy mindent tud, de hallva, hogyan beszél előtte Vronszkijról, egy-egy percre mindig elhitette magával, hogy semmit sem tud.
- Á - mondta Anna közönyösen, mintha kevéssé érdekelné, s mosolyogva folytatta: - Hogy kompromittálhatna bárkit is a maga társasága? - Ez a játék a szavakkal, a titoknak ez a rejtegetése, mint minden asszonynak, Annának is gyönyörűségére volt. Nem az, hogy el kellett rejteni, nem a cél, amelyért a rejtegetés történt, maga a rejtegetés volt, ami vonzotta. - Én nem lehetek - mondta - pápább a pápánál. Sztremov és Liza Merkalova a társaság krémjének is krémje. Aztán meg mindenütt fogadják is őket, és én - az “én”-t jól megnyomta - sohasem voltam szigorú és türelmetlen. Egyszerűen nincs időm.
- Talán Sztremovval nem akar találkozni? Ők csak törjenek lándzsát Alekszej Alekszandro-viccsal a bizottságban; nem tartozik ránk. Társaságban a legszeretetreméltóbb ember, akit csak ismerek, s szenvedélyes krokettjátékos. Majd meglátja. S akármilyen nevetséges is vén szerelmesként Liza mellett a helyzete, látni kell, hogy vágja ki magát ebből a nevetséges¬ségből. Nagyon kedves ember. Sappho Stolzot ismeri? Egészen új tónus, egészen új.
Betsy folyton beszélt, vidám és értelmes szemén Anna látta, hogy kapiskálja a helyzetét, s forral valamit. A kis szalonban voltak.
- Hanem most írnom kell Alekszejnek. - Betsy leült az asztalhoz; írt néhány sort, és borítékba tette. - Azt írom, jöjjön el ebédre. Az ebédnél egy hölgy gavallér nélkül maradt. Nézze meg, elég meggyőző? Bocsánat, egy pillanatra magára hagyom. Kérem, ragassza le és küldje el - mondta az ajtóból -, valamit el kell intéznem.
Anna egy pillanatot sem habozott, leült Betsy levelével az asztalhoz, s el sem olvasva, ezt írta hozzá: “Föltétlenül találkoznom kell magával. Jöjjön el Vrede kertjéhez. Hat órakor ott leszek.” Leragasztotta, s Betsy, aki visszajött közben, előtte adta oda a levelet.
A tea alatt, melyet a hűvös kis fogadóban egy tálalóasztalkán szolgáltak föl, a két asszony közt csakugyan megindult a cosy chat, amit Tverszkaja hercegnő a vendégek érkeztéig ígért. Azokról traccsoltak, akiket vártak, s a beszélgetés Liza Merkalován állapodott meg.
- Nagyon kedves - mondta Anna. - Nekem mindig rokonszenves volt.
- Szeretnie is kell. Mindig magáról ábrándozik. Tegnap a lóverseny után odajött hozzám, s kétségbe volt esve, hogy nem találta ott. Azt mondja, maga igazi regényhősnő; ha férfi volna, millió ostobaságot követne el magáért. Sztremov azt mondja, így is követ el eleget.
- De mondja, kérem, én sohasem tudtam megérteni - szólt Anna némi hallgatás után, olyan hangon, mely elárulta, hogy nem üres kérdést tesz föl, hanem amit kérdez, fontosabb neki, mint ahogy képzelnék. - Mondja, milyen viszonyban van ő Kaluzsszkij herceggel, azzal az úgynevezett Miskával? Keveset találkoztam velük. Mi van köztük?
Betsy szeme mosolygott, s figyelmesen pillantott Annára.
- Ez az új modor - mondta. - Most mind ezt veszik föl. A sarokba dobják a főkötőt. De nem mindegy, ki hogy dobja oda.
- Jó, jó, de milyen viszonyban van Kaluzsszkijjal?
Betsy, ami ritkán történt meg vele, váratlanul vidám, visszatarthatatlan kacagásra fakadt.
- Maga most Mjagkaja hercegnő szerepét bitorolja. A rettenetes gyermek tesz fel ilyen kérdéseket. - Nyilván akarta, de nem tudta türtőztetni magát, s abba a ragadós nevetésbe tört ki, amivel a ritkán nevető emberek nevetnek. - Őket kell megkérdezni - mondta a kacagás könnyein keresztül.
- Nevet - mondta Anna, s a kacagás akarata ellenére őrá is átragadt -, de én sohasem tudtam ezt megérteni. A férj szerepe az, amit nem értek.
- A férj? Liza Merkalovának a férje utánaviszi a plédet, és kész minden szolgálatra, s hogy valójában mi is van köztük, senki sem kíváncsi rá. Jó társaságban, hisz tudja, nem beszélnek és nem is gondolnak bizonyos ruhadarabokra. Ezzel is így van.
- Ott lesz Rolandaki ünnepélyén? - kérdezte Anna, hogy a társalgást másfelé terelje.
- Nem hiszem - felelte Betsy, s anélkül, hogy barátnőjére pillantott volna, az apró, átlátszó csészébe óvatosan töltögetni kezdte az illatozó teát. Majd Anna elé tolva a csészéjét, egy cigarettát vett elő, ezüstszipkába tette és rágyújtott.
- Én, látja, szerencsés helyzetben vagyok - kezdte a csészével a kezében, most már nevetés nélkül. - Értem magát, és értem Lizát. Liza egyike azoknak a naiv természeteknek, akik, mint a gyerek, nem értik, mi a jó, s mi a rossz. Legalábbis amikor nagyon fiatal volt, nem értette. Most pedig tudja, hogy ez a nemértés jól áll neki. S talán már szándékosan nem érti - mondta Betsy finom mosollyal. - De még mindig jól áll neki. Ugyanazt a dolgot lehet, látja, tragikusan nézni, s gyötrelmet csinálni belőle - s lehet egyszerűen, sőt jókedvűen. Magában talán nagyon is erős a hajlam, hogy a dolgokat tragikusan nézze.
- Hogy szeretnék másokat úgy ismerni, mint magamat - mondta Anna komolyan elgondol-kozva. - Vajon rosszabb vagy jobb vagyok-e másoknál? Azt hiszem, rosszabb.
- Rettenetes gyerek, rettenetes gyerek - ismételgette Betsy. - De itt is vannak már.
18
Léptek hangzottak föl és férfihang, aztán egy nő hangja; utána nevetés; s nyomban utána a várt vendégek léptek be: Sappho Stolz és egy erőfölöslegtől sugárzó fiatalember, bizonyos Vaszka. Meglátszott rajta, hogy nemhiába táplálkozott véres marhahússal, szarvasgombával s burgundival. Meghajolt a hölgyek előtt, rájuk nézett, de csak egy pillanatra. Aztán ment Sappho után a szalonba; ott is mindig a nyomában, mintha hozzá lett volna kötve, s le nem vette róla ragyogó szemét, mintha csak meg akarná enni. Sappho Stolz szőke volt, a szeme fekete. Apró, fürge léptekkel jött be magas cipősarkán, s férfi módra jól megszorította a hölgyek kezét.
Anna nem találkozott még ezzel az új hírességgel, s meg volt lepve, hogy milyen szép, a toalettje milyen különc, a modora milyen merész. Gyöngéd aranyszínű hajából, a magáéból és a máséból, akkora frizura-échafandage-t  készítettek, hogy a feje semmivel sem volt kisebb, mint merészen előreálló s igencsak fedetlen keble. Olyan hevesen tört előre, hogy térde s combja minden mozdulatnál kiütközött a ruhája alól; az ember önkéntelenül is azt kereste, hogy ebben a jól fölépített, ingó-ringó hegyben hol is végződik az ő valódi, apró és arányos, fönn nagyon meztelen, hátul és lefelé nagyon is elrejtett teste.
Betsy gyorsan összeismertette Annával.
- Képzeljék csak, majdnem elgázoltunk két katonát - kezdte rögtön mesélni, s közben egyre hunyorgatott és mosolygott, s hátra-hátrarántotta a sleppjét, amelyet rögtön megint az oldalára csapott. - Vaszkával jöttem... Ah, persze, nem is ismerik egymást... - S a családi nevét is megmondva, bemutatta a fiatalembert: majd elpirult, s hangosat nevetett a nyelvbotlásán, hogy egy idegen nő előtt Vaszkának nevezte.
Vaszka még egyszer meghajolt Anna előtt, de nem szólt semmit. Sapphóhoz fordult.
- Elvesztette a fogadást. Előbb érkeztünk. Tessék fizetni - mondta mosolyogva.
Sappho még vidámabbat kacagott.
- De most nem - mondta.
- Mindegy, később majd megkapom.
- Ah, igaz! - fordult Sappho hirtelen a háziasszonyhoz. - Jó alak vagyok. El is feledtem... Vendéget hoztam. Íme.
A váratlan fiatal vendég, akit Sappho magával hozott, s akiről elfeledkezett, fiatalsága ellenére olyan fontos személy volt, hogy a két hölgy fölállt, úgy fogadta.
Sappho új hódolója volt. Mint Vaszka, ő is folyton a sarkában járt.
Kaluzsszkij herceg és Liza Merkalova is megjött Sztremovval csakhamar. Liza Merkalova sovány, barna nő volt; tunya, keleties arc s gyönyörű, ahogy mindenki mondta, megfejthetet-len szemek. Sötét ruhájának a jellege (Anna rögtön észrevette s méltányolta) teljes össz-hangban volt szépségével. Amilyen kemény és felajzott volt Sappho, olyan lágy és ernyedt Liza.
De Anna ízlése szerint Liza sokkal vonzóbb volt. Betsy úgy beszélt róla, mint aki egy tudatlan gyerek modorát ölti magára; Anna azonban, ahogy meglátta, érezte, hogy ez nem igaz. Liza valóban tudatlan volt és romlott, de kedves és nemtörődöm. A modora, igaz, ugyanolyan volt, mint Sapphóé; hozzátapadva szinte s majd fölfalva a szemükkel, az ő nyomában is két udvarló járt, egyik fiatal, a másik öreg; de benne volt valami magasabb rendű is, mint ami körülvette - üvegcserepek közt a valódi gyémánt csillogása. Ez sugárzott gyönyörű, valóban megfejthetet-len szemeiből. Ezeknek a sötét karikás szemeknek fáradt s ugyanakkor szenvedélyes pillantása teljes őszinteségével lepte meg az embert. Aki ebbe a szembe belenézett, úgy rémlett, egészen kiismerte, s ha egyszer ismerte, nem lehetett nem szeretnie. Anna láttára örvendező mosollyal sugárzott föl az arca.
- Milyen boldog vagyok, hogy láthatom! - mondta hozzálépve. - Tegnap a versenyen épp oda akartam menni magához, amikor elment. Annyira szerettem volna épp tegnap látni. Rettenetes volt, igaz? - mondta Annára pillantva, s úgy rémlett, egész lelkét feltárja.
- Igen, nem is vártam volna, hogy annyira fölizgat - mondta Anna, és elpirult.
A társaság ebben a pillanatban fölállt, hogy a kertbe induljon.
- Én nem megyek - mondta Liza, s Annához ült. - Maga sem? Micsoda élvezet, krokettet játszani!
- Én szeretek - mondta Anna.
- De mondja, hogy csinálja, hogy nem unatkozik? Ha az ember magára néz, örül a szíve. Él, én meg csak unatkozom.
- Hogy unatkozna? - mondta Anna. - Hisz a maguké a legvidámabb társaság Péterváron.
- Akik nem tartoznak belé, lehet, még jobban unatkoznak, de mi sem mulatunk; én bizonyosan nem, ellenkezőleg, rettenetesen, de rettenetesen unatkozom.
Sappho cigarettára gyújtott, s a két fiatalemberrel kiment a kertbe. Betsy és Sztremov benn maradtak és teáztak.
- Már hogy lenne unalmas? - szólt Betsy. - Sappho azt mondja, tegnap kitűnően mulatott ma-guknál.
- Hogy micsoda keserves dolog volt - mondta Liza Merkalova. - A verseny után mind fölmentünk énhozzám. Mindig ugyanazok, mindig ugyanazok! Egy és ugyanaz! Egész este a díványokon henteregtünk. Mi a mulatság ebben? Hogy csinálja, igazán, hogy nem unatkozik? - fordult megint Annához. - Elég ránézni, s az ember látja: egy nő, aki lehet boldog vagy boldogtalan, de nem unatkozik. Tanítson meg rá, hogy csinálja?
- Sehogy sem csinálom - felelte Anna, a tolakodó kérdésekbe belepirulva.
- Ez a legjobb mód rá - vegyült a beszélgetésbe Sztremov.
Sztremov ötven körüli férfi volt, félig ősz már, de még üde, nagyon csúnya, de arca okos és jellegzetes. Liza Merkalova a feleségének volt unokahúga, minden szabad óráját ővele töl¬tötte. Hivatali ellensége volt Alekszej Alekszandrovicsnak, de most, hogy Anna Kareniná¬val találkozott, mint okos, nagyvilági ember, azon volt, hogy ellensége feleségéhez különösen szívélyes legyen.
- “Sehogy” - kapta föl finom mosollyal -, ez a legjobb mód. Rég mondom magának - fordult Liza Merkalovához -, ha nem akar unatkozni, ne gondoljon arra, hogy unatkozni fog. Ugyan-úgy, mintha álmatlanságban szenved: nem szabad félni, hogy nem alszik el. Ez ugyanaz, mint amit Anna Arkagyevna mond.
- Nagyon örülnék, ha ezt mondtam volna, mert nemcsak okos, de igaz is - szólt Anna mosolyogva.
- De csakugyan, mondja meg, miért nem tud elaludni az ember, és miért unatkozik?
- Mert az alvásért is meg kell dolgozni, és a mulatságért is.
- Miért dolgoznék én, amikor a munkámra senkinek sincs szüksége? Szántszándékkal színlelni nem tudok, s nem is akarok.
- Javíthatatlan - mondta Sztremov, anélkül, hogy ránézett volna, s újból Annához fordult.
Minthogy ritkán találkozott vele, banalitásokon kívül nem mondhatott egyebet neki, de ezeket a banalitásokat, hogy mikor költözik be Pétervárra, vagy mennyire szereti őt Ligyija Ivanovna grófnő, olyan arckifejezéssel mondta, amely arra vallott, hogy legfőbb vágya kedvesnek lenni hozzá; bebizonyítani, mennyire tiszteli, sőt ennél többet is.
Tuskevics jött be; a társaság, jelentette, már várja a krokettjátékosokat.
- Nem, ne menjen el, kérem - esdekelt Liza Merkalova, megtudva, hogy Anna máris indul. Sztremov is hozzászegődött.
- Nagyon nagy ellentét - mondta - ebből a társaságból az öreg Vredéhez menni. Neki csupán mások megszólására ad majd alkalmat, míg itt a legszebb érzéseket ébreszti, a kajánkodással épp ellenkezőket.
Anna egy percig határozatlanul tűnődött. Ennek az okos embernek a hízelgő beszéde, a naiv, gyermeki rokonszenv, amelyet Liza Merkalova mutatott iránta, a megszokott nagyvilági környezet - mindez olyan könnyű volt, s ami rá várt, olyan nehéz; egy pillanatra habozott, maradjon-e, ne tolja-e ki még a magyarázkodás nehéz perceit. De visszaemlékezett, mi vár rá otthon, egyedül, ha semmi elhatározásra nem jut; visszaemlékezett arra a mozdulatra, amelyre még emlékezni is szörnyű volt, amint mind a két kezével a hajához kapott, és elbúcsúzott s elhajtatott.
19
Vronszkij könnyelműnek látszó nagyvilági élete ellenére olyan ember volt, aki gyűlölte a rendetlenséget. Még fiatal korában, katonaiskolásként, amikor egyszer megszorult és kölcsön-kért, megalázó visszautasításban volt része, s azóta egyszer sem tette ki magát ilyesminek.
Hogy az ügyeit mindig rendben tartsa, sűrűbben vagy ritkábban, körülbelül ötször egy évben, ahogy a szükség hozta, elvonult és rendbe hozta az ügyeit. Ez volt, amit ő elszámolásnak vagy faire la lessive-nek  nevezett.
Amikor a verseny másnapján későn ébredt, meg sem borotválkozott, fürdőt sem vett, csak a köntösét kapta magára, az asztalra terítette a pénzét, számlákat, leveleket, s hozzáfogott a munkához. Petrickij tudta már, hogy ilyenkor könnyen megharagszik, s amikor fölébredt s cimboráját az íróasztalnál látta, csöndben felöltözött, s elment anélkül, hogy megzavarta volna.
Aki a maga életkörülményeinek bonyolultságát apróra ismeri, önkéntelenül is azt képzeli, hogy bonyolultságuk s a fáradság, amibe kibonyolításuk kerül, az ő különös, véletlen hely¬zetéből fakadnak, és sehogy sem akarja elhinni, hogy egyéni viszonyaik másokat is ugyanilyen labirintussal vesznek körül, így rémlett Vronszkijnak is, s nem minden belső büszkeség nélkül gondolta el, sőt nem is minden alap nélkül, hogy akárki más, ha ilyen nehéz viszonyok közé kerül, rég belezavarodik, vagy valami csúnya lépésre kényszerül. Épp most azonban úgy érezte, hogy ha össze nem akar zavarodni, feltétlenül számot kell vetnie magával, és tisztázni a helyzetét.
Elsőül, mint a legkönnyebbhez, pénzügyeihez látott hozzá. Apró betűivel egy levélpapíron összeírt mindent, amivel tartozott, összeadta, s úgy találta, hogy tizenhétezer rubellel adós, s még pár százzal, amit az egyszerűség kedvéért elhagyott. Aztán a pénzét s a csekk-könyvét számlálta össze, s azt látta, hogy mintegy ezernyolcszáz rubelje marad; bevételre azonban újévig nem számíthat. Átolvasva adósságai jegyzékét, három csoportba osztotta s újból leírta őket. Az első csoportba azok az adósságok tartoztak, amelyeket azonnal ki kellett fizetnie, vagy legalábbis készenlétben tartania a pénzt, hogy kifizethesse, nehogy egy percet is késsék, ha követelik. Ilyen adóssága négyezer körül volt; ezerötszáz a lóért, kétezerötszáz a kezesség egy fiatal bajtársáért, Venyevszkijért, akitől egy hamiskártyás az ő jelenlétében nyerte el a pénzt. Vronszkij már akkor oda akarta adni (volt nála pénz), de Venyevszkij és Jasvin ragaszkodtak hozzá, hogy ők fizetik meg s nem Vronszkij, aki nem is játszott. Ez nagyon szép lett volna, de Vronszkij tudta, hogy ebben a piszkos ügyben, amelyben csak annyi része volt, hogy Venyevszkijért szóbelileg jótállt, kétezer-ötszázat okvetlenül készenlétben kell tartania, hogy a gazfickónak odavághassa, s többé ne legyen vele dolga. Erre a legfontosabb csoportra tehát négyezer rubel kellett. A második csoport - nyolcezer - a kevésbé fontos adósságok. Ezek az adósságok nagyobbrészt a versenyistállóval függtek össze, a zab- és szénaszállítónak, az angoljának, a nyergesnek stb. tartozott vele. Ezekre az adósságokra is félre kellett tennie vagy kétezret, hogy egészen nyugodt lehessen. Az adósságok utolsó csoportjába - boltos, vendéglő, szabó - olyanok tartoztak, amikkel nem kellett sokat törődnie. A folyó kiadásokra legalább hatezer kellett volna, azonban csak ezernyolcszáza volt. Egy százezres jövedelmű embernél - ennyire becsülték Vronszkij vagyonát - ekkora adósság látszólag nem okozhatott nehézséget; csakhogy egyáltalán nem volt százezer rubele. A hatalmas apai vagyont, amely egymaga évi kétszázezret hozott, a két fiú között még nem osztották föl. Amikor bátyja, nyakig adósságban, Varja Csirkova hercegnőt, egy dekabrista vagyontalan leányát elvette, Alekszej az atyai vagyon minden jövedelméről lemondott bátyja javára, csak évi huszon¬ötezret kötött ki magának. Alekszej akkor azt mondta a bátyjának, hogy amíg meg nem nősül, ami valószínűleg sosem történik meg, ennyi elég lesz. S bátyja, aki az egyik legdrágább ezred parancsnoka volt, s éppen akkor nősült, nem tehetett mást, elfogadta az ajándékot. Anyja, akinek különvagyona is volt, a kikötött huszonötezren kívül még húszat adott neki évente, s azt Alekszej el is költötte. De az anyja Annával való viszonya miatt, meg amiért Moszkvából eljött, az utóbbi időben haragudott rá, s nem küldött több pénzt. Vronszkij, aki megszokta már, hogy életmódját a negyvenötezerhez szabja, s most csak huszonötöt kapott, pénz-gondokban volt. Hogy gondjaitól szabaduljon, az anyjától nem kérhetett pénzt. Utolsó levele, amelyet előző este kapott meg, különösen felháborította: arra volt benne célzás, hogy az anyja társasági és szolgálati előmenetelében kész őt támogatni, de az olyan életben, amely az egész jó társaságot megbotránkoztatja: nem. Anyja igyekezete, hogy megvásárolja, a lelke mélyéig sértette, s még jobban elhidegítette tőle. A nagylelkűen kimondott szót azonban nem vonhatta vissza, bár mióta gyanítani kezdte, hogy szerelmi viszonyának milyen következmé¬nyei lehetnek, a nagylelkű szót, érezte már, könnyelműen mondta ki, hisz nőtlenként is szüksége lehet az egész százezerre! Visszavonásról azonban szó sem lehetett. Elég volt bátyja feleségére gondolnia, arra, hogy ez a kedves és derék Varja minden alkalommal emlékeztette rá, hogy nagylelkűségét az eszében tartja és becsüli; s be kellett látnia, milyen lehetetlen az odaadottat visszavenni. Éppolyan lehetetlen, mint asszonyt ütni, lopni vagy hazudni. Egy volt, ami lehetséges volt és szükséges is, s amire Vronszkij egy percnyi habozás nélkül rászánta magát - s nem is okozhatott nehézséget: egy uzsorásnál tízezret fölvenni, a kiadásait meg¬nyírni, a versenylovait eladni. Ahogy ezt elhatározta, írt is mindjárt egy levelet Rolandakinak, aki nemegyszer üzent már neki, hogy a lovait megveszi. Aztán az angoljáért s az uzsorásért küldött, s a nála levő pénzt elosztotta a számlákra. Miután mindezzel végzett, hideg és éles választ írt az anyja levelére. Majd Anna három levelét vette ki a tárcájából, átolvasta és elégette. Erről a tegnapi beszélgetésük jutott eszébe, s azon kezdett el tűnődni.
20
Vronszkij életét különösen szerencséssé tette, hogy volt egy minden kétséget kizáró szabálygyűjteménye arra vonatkozólag, mit szükséges és mit tilos tennie. Ez a gyűjtemény az esetek igen kis körét ölelte föl, de szabályai kétségbevonhatatlanok voltak, s Vronszkij, aki sohasem lépett ki ebből a körből, egy pillanatra sem ingadozott, ha valamit meg kellett tennie. Ezek a szabályok félreérthetetlenül megszabták, hogy a hamiskártyást ki kell fizetni, a szabót azonban nem szükséges, hogy férfiaknak nem muszáj hazudni, nőknek azonban lehet, megcsalni senkit sem szabad, férjet azonban igen; hogy a sértést megbocsátani lehetetlen, sérteni azonban lehet stb. Mindezek a szabályok lehettek oktalanok, rosszak, de kétség nem fért hozzájuk, s ha megtartotta őket, úgy érezte, nyugodt lehet, és magasan hordhatja a fejét. Csak az utóbbi időben, Annához való viszonya során támadt olyan érzése, hogy ez a törvénykönyv mégsem ölel föl minden esetet, s a jövőben olyan nehézségek és kétségek várnak rá, amelyekhez nincs vezérfonál.
Mostani viszonya Annához s a férjéhez az ő szemében egyszerű és világos volt; szabálygyűj-teményében, amelyhez igazodott, világosan és pontosan meg volt határozva.
Anna tisztességes asszony, aki megajándékozta a szerelmével; ő is szereti, épp ezért annyi, sőt még több tiszteletre érdemes, mint egy törvényes feleség. Előbb levágatta volna a kezét, mint hogy olyan szót, célzást engedjen meg magának, amely nemhogy megsérti, de nem a legnagyobb tiszteletet árulja el, amire asszony csak számíthat.
A társasághoz is világos volt a viszonya. Mindenki tudhatja, gyaníthatja, de senki se merészeljen beszélni róla. Ellenkező esetben kész a beszélőt elhallgattatni és, kényszeríteni, hogy annak a nőnek, akit ő, Vronszkij szeret, a nem létező becsületét tartsa tiszteletben.
Viszonya a férjhez mindennél világosabb volt. Attól a perctől, hogy Anna beleszeretett, Vronszkij úgy érezte, elvitathatatlan joga van rá. A férj fölösleges és zavaró személy csak. Szánalmas helyzetbe került, ez kétségtelen, de mit lehet itt tenni? Egyetlen, amire a férjnek joga van, fegyverrel a kézben kérni elégtételt, s erre Vronszkij az első perctől kész volt.
Az utóbbi időben azonban új, bensőséges kapcsolat támadt közte és Anna közt, amely határozatlanságával megrémítette. Anna épp tegnap közölte vele, hogy állapotos. Ez a hír, s amit Anna elvár tőle, úgy érezte, valami olyasmit követel tőle, ami abban az illemkódexben, amelyhez az életben tartotta magát, nincs teljesen előírva. A hír váratlanul érte, s az első pillanatban, amikor Anna a helyzetét föltárta, a szíve azt súgta, ott kell hagyatnia vele az urát. Ezt is mondta neki, de most, újból átgondolva, világosan látta, hogy ezt mégiscsak jobb lenne elkerülni; miközben ezt mondta magában, mégis félt, nem csúnya dolog-e ez.
“Ha azt mondom neki, hagyja ott az urát, ez annyit jelent, hogy költözzék hozzám. Kész vagyok-e erre? Hogy veszem magamhoz, amikor nincs pénzem? Tegyük föl, hogy ezt még megoldom valahogy. De hogy veszem magamhoz, amikor szolgálok? De ha mondtam, készen is kell rá lennem, azaz pénzemnek kell lenni, s ki kell lépnem a szolgálatból.”
Elgondolkozott. A kérdés, hogy kilépjen-e vagy sem, élete másik titkos, de titkoltan is szinte legfontosabb törekvéséhez vezette, amelyről egyedül ő tudott.
A katonai karrier gyermekkorának s ifjúságának régi ábrándja volt; ábránd, amelyet magának sem vallott be, olyan erős mégis, hogy szerelmével most is harcba szállt. Első lépései a társaságban és a szolgálatban szerencsések voltak; két évvel ezelőtt azonban durva hibát követett el. A függetlenségét akarta kimutatni és följebb emelkedni, s egy állást, amelyet fölajánlottak neki, visszautasított, azt remélve, hogy ez a visszautasítás emeli az értékét. De amint kiderült, nagyon vakmerő volt, és otthagyták; akarva, nem akarva a független ember szerepét vívta ki s hordta is; most már igen finoman és okosan úgy viselkedett, mintha senkire nem haragudna, mint akit egyáltalán nem sértettek meg, s csak arra vágyik, hogy békén hagy-ják, minthogy így érzi jól magát. Ez a jó érzés valójában már a múlt évben megszűnt, amikor Moszkvába utazott. Ez a szerep, a független emberé, aki mindent megtehetne, épp csak nem akarja, érezte, kezd már laposodni; sokan azt gondolják, hogy becsületes és derék fiú, nem is telne tőle több. Viszonya Kareninával, amely akkora zajt vert fel s minden figyelmet felé fordított, új fényt sugárzott rá, s megnyugtatta a becsvágy rágó férgét. Egy héttel ezelőtt azonban ez a féreg új erővel ébredt föl. Gyerekkori cimborája, kivel egy körbe, egy társaságba tartozott, s a katonaiskolában is társa volt, Szerpuhovszkoj, akivel egyszerre végzett, s akivel tanulásban, tornában, csínyben s becsvágyó ábrándjaiban is versengett már, a napokban tért vissza Közép-Ázsiából; két rangfokozatot ugrott, s olyan kitüntetést kapott, amilyet ennyire fiatal tábornok ritkán kap meg.
Amikor Pétervárra érkezett, úgy kezdtek beszélni róla, mint újonnan feltűnt elsőrendű csillagról. Vronszkij kortársa volt és osztálytársa, s már tábornok, s olyan megbízásra várt, amelynek az államügyek menetére is befolyása lehet. Vronszkij pedig, bár független és ragyo-gó ember, egy gyönyörű asszony kedvese, de mégiscsak százados, akire ráhagyták, maradjon független, ameddig kedve tartja. “Én természetesen nem irigylem, nem is irigyelhetem Szerpuhovszkojt, de emelkedése arra figyelmeztet, hogy csak az időt kell kivárni, s az olyan ember, mint én, igen gyorsan karriert csinálhat. Három éve ugyanott tartott, ahol én. Ha kilépek, fölégetem a hajóimat. Ha szolgálatban maradok, nem vesztek semmit sem. Hisz Anna maga mondta, hogy nem akar a helyzetén változtatni. Én pedig, szerelme birtokában, nem irigyelhetem Szerpuhovszkojt.” S bajszát egy lassú mozdulattal megpödörve, fölállt az asztaltól, s végigment a szobán. Szeme a szokottnál is fényesebben csillogott; abban a határozott, nyugodt és örömteli hangulatban volt, amelyben dolgai rendbe szedése után szokott lenni. Tiszta és világos volt minden, mint a régi számvetések után. Megborotválko¬zott, hideg fürdőt vett, felöltözött s elment.
21
- Téged kereslek. A nagymosás ma sokáig tartott - mondta Petrickij. - Elkészültél?
- El - felelte Vronszkij, csak a szemével mosolyogva, s olyan óvatosan csavargatta a bajusza hegyét, mintha minden túlságosan gyors és merész mozdulat megbonthatná a rendet, amelybe dolgait hozta.
- Olyan vagy utána mindig, mint aki gőzfürdőből jött - mondta Petrickij. - Grickától jövök (így hívták egymás között az ezredparancsnokot); várnak már.
Vronszkij nem felelt, a barátjára nézett, és másra gondolt.
- Nála szól a muzsika? - kérdezte az odáig szálló polkák és valcerek trombitahangjaira fölfigyelve. - Mit ünnepelnek?
- Szerpuhovszkoj jött el.
- Áá! - mondta Vronszkij. - Nem is tudtam.
Szemében a mosoly még ragyogóbb lett.
Miután egyszer elhatározta magában, hogy szerelmében boldog s becsvágyát föláldozta - legalábbis ezt a szerepet öltötte magára -, Vronszkij nem tudott Szerpuhovszkojra irigykedni, bosszankodni sem, amiért az ezredet meglátogatta, s nem hozzá jött elsőnek. Szerpuhovszkoj jó barát volt, s örült neki.
- Á, nagyon örülök.
Gyemin ezredparancsnok nagy urasági házban lakott. Az egész társaság ott volt a tágas, alsó teraszon. Az udvaron a vászonruhás énekesek tűntek először Vronszkij szemébe, ott álltak a pálinkáshordó mellett; majd tisztjei közt az ezredparancsnok egészséges, vidám alakja, amint a terasz alsó lépcsőjére lépett, s az Offenbach-négyest játszó zenét túlkiabálva valamit rendelkezik, s az oldalt álló katonák felé integet. Egy csoport katona, egy őrmester s néhány altiszt Vronszkijjal együtt indult a terasz felé. Az ezredparancsnok az asztalhoz ment, majd serlegével újra kijött a ház elé, és tósztot mondott: “A mi volt bajtársunk, a bátor tábornok, Szerpuhovszkoj herceg egészségére. Hurrá!”
Az ezredparancsnok nyomában, serleggel a kezében, a mosolygó Szerpuhovszkoj is kijött.
- Egyre fiatalabb leszel, Bondarenko - fordult a közvetlen előtte álló, piros képű, fiatalos külsejű zupás őrmesterhez.
Vronszkij három éve nem látta Szerpuhovszkojt. Megférfiasodott, pofaszakállt növesztett, de ugyanolyan jókötésű volt; nem annyira szépsége, inkább arcának és termetének a finomsága, előkelősége lepte meg az embert. Az egyetlen változás, amit Vronszkij észrevett rajta, az az állandó, csöndes sugárzás volt, amely a sikert arató és sikerük elismeréséről meggyőződött emberek arcán szokott kiütni. Vronszkij ismerte ezt a sugárzást, s Szerpuhovszkojon rögtön fölismerte.
A lépcsőn lejövet Szerpuhovszkoj észrevette Vronszkijt. Az öröm mosolya ragyogta be az arcát. A fejét fölvetve odaintett, s üdvözlésül felemelte a serleget, ezzel a mozdulattal mutatta, hogy előbb az őrmesterhez kell odamennie, aki már kihúzta magát, s az ajkát csókra csücsörítette.
- Itt van ő! - kiáltott föl az ezredparancsnok. - Jasvin azt mondta, rossz kedvedben vagy.
Szerpuhovszkoj megcsókolta a derék őrmester nedves és üde ajkait, s a száját kendőjével megtörölve Vronszkijhoz lépett.
- Mennyire örülök! - szorította meg a kezét, s mindjárt félrevonta.
- Foglalkozzon velük! - kiáltott oda Vronszkijra mutatva az ezredparancsnok Jasvinnak, s lement a katonák közé.
- Miért nem voltál ott tegnap a versenyen? Azt hittem, találkozom veled - mondta Vronszkij, Szerpuhovszkojra pillantva.
- Odamentem, de későn. Bocsánat - tette hozzá, s az adjutánsához fordult: - Osztassa szét, kérem, amennyi egy emberre esik, a nevemben.
A tárcájából három százrubelest vett ki nagy gyorsan, és elpirult.
- Vronszkij! Eszel valamit, vagy iszol inkább? - kérdezte Jasvin. - Hé, adjatok enni a grófnak! De előbb idd ki ezt.
A mulatozás az ezredparancsnoknál jó soká eltartott. Igen sokat ittak. Szerpuhovszkojt meglóbálták és föl-földobták. Aztán az ezredparancsnokot lóbálták meg. Az ezredparancsnok később az énekesek szeme láttára Petrickijjel táncolt. Majd némileg elgyöngülve már, az udvaron egy padra ült, s bizonygatni kezdte Jasvinnak Oroszország fölényét Poroszország fölött, különösen a lovasrohamokban. A mulatság egy percre elcsendesedett. Szerpuhovszkoj bement a házba, a mosdóba, hogy kezet mosson, s ott Vronszkijba akadt, aki épp vízzel locsolta magát. Levette a zubbonyát; szőrrel benőtt vörös nyakát a mosdó vízsugara alá tartotta, s azt is meg a fejét is jól megdörgölte. Miután a mosdást befejezte, Vronszkij odaült Szerpuhovszkojhoz. Ott ültek egymás mellett a díványon, s mindkettőjüket igen érdeklő beszélgetésbe merültek.
- A feleségem révén mindent tudtam rólad - mondta Szerpuhovszkoj. - Örülök, hogy gyakran találkoztatok.
- Barátnője Varjának, ők ketten az egyedüli asszonyok Pétervárott, akikkel kellemes együtt lennem - felelte Vronszkij mosolyogva.
Azért mosolygott, mert látta már, merre fordul a beszéd, s ez jólesett neki.
- Az egyedüliek? - kérdezte Szerpuhovszkoj mosolyogva.
- Én is tudtam rólad, de nemcsak a feleségedtől - mondta Vronszkij, szigorú arckifejezéssel tiltva le a célzást. - Nagyon örültem a sikerednek, bár egyáltalán nem csodálkoztam rajta. Még többet vártam.
Szerpuhovszkoj elmosolyodott. Nyilván jólesett neki, hogy így vélekednek róla, s nem is tartotta szükségesnek, hogy rejtegesse.
- Én, ellenkezőleg, őszintén bevallom, kevesebbet vártam. De örülök, nagyon örülök neki. Becsvágyó vagyok, ez a gyöngém, de bevallom.
- Ha nem lenne sikered, talán nem vallanád be - mondta Vronszkij.
- Nem hiszem - mondta Szerpuhovszkoj, s újra elmosolyodott. - Nem mondom, hogy nem volna érdemes élni nélküle, de unalmas lenne. Lehet, természetesen, hogy tévedek, de ahhoz a tevékenységhez, amelyet választottam, úgy látom, van némi tehetségem, s a hatalom, bármi-féle legyen is, ha lesz, jobb helyen van az én kezemben, mint sokakéban, akiket ismerek - mondta Szerpuhovszkoj sikere sugárzó tudatában. - S épp ezért, minél közelebb vagyok hozzá, annál elégedettebb vagyok.
- Lehet, hogy te így vagy vele - mondta Vronszkij -, de nem mindenki. Én is gondolkoztam így; de lám, élek, s azt látom, nem érdemes egyedül ezért élni.
- Ez az! Ez az! - mondta nevetve Szerpuhovszkoj. - Azzal kezdtem, hogy hallottam rólad, s tudom, mit utasítottál vissza... Magától értetődik, igazat adok. De mindennek megvan a módja. A lépés maga, úgy hiszem, helyes volt, de nem úgy csináltad, ahogy kellett volna.
- Ami megtörtént, megtörtént. Ismersz, sohasem tagadom meg, amit elkövettem. Aztán meg olyan jól is érzem magam.
- Jól, egy ideig. Csakhogy téged ennyi nem elégít ki. A bátyádról nem beszélek. Kedves gyerek, mint ez a mi házigazdánk. Hallod? - tette hozzá, a hurrákiáltásra fölfigyelve. - Ő is jól érzi magát, de neked ez nem elég.
- Nem is mondom, hogy elég.
- És nemcsak ez. Az ilyen emberekre, mint te, szükség is van...
- Kinek?
- Kinek? A társadalomnak, Oroszországnak; emberek kellenek, egy párt, különben minden ebek harmincadjára jut.
- Mi lenne az? Bertyenyev pártja az orosz kommunisták ellen?
- Nem - mondta Szerpuhovszkoj, s a bosszúságtól, hogy ilyen ostobaságot tesznek föl róla, összevonta a homlokát. - Tout ça est une blague.  Ilyesmi mindig volt, mindig lesz. Nincsenek is kommunisták. De az intrikusoknak mindig ki kell találniuk valamilyen kártékony és félelmetes pártot. Régi fogás ez. Egy hatalommal bíró pártra van szükség, független emberekből, mint te meg én.
- De hát miért? - Vronszkij megnevezett néhány hatalmon levő embert. - Ezek miért nem függetlenek?
- Egyszerűen mert nincs meg vagy nem volt meg születésüktől fogva a független helyzetük; nem volt vagyonuk, nem születtek olyan közel a naphoz, mint mi. Meg lehet vásárolni őket, pénzzel vagy hízelgéssel. S hogy tarthassák magukat, irányzatokat kell kitalálniuk. Keresztül-visznek valami gondolatot, irányt, amelyben maguk sem hisznek, de kárt okoz. Az a sokféle irány mind arra való csak, hogy kincstári házuk legyen, s ennyi meg ennyi fizetésük. Cela n’est pas plus fin, que ça,  ha a kártyájukba nézel. Lehet, hogy én rosszabb és ostobább vagyok, mint ők, bár nem látom be, mért kellene rosszabbnak lennem; nekem azonban van egy igazán fontos előnyöm, az, hogy az én fajtámat nehezebb megvenni. Az ilyen emberekre nagyobb szükség van ma, mint bármikor.
Vronszkij figyelmesen hallgatta; nem is annyira a szavak tartalma foglalkoztatta, mint az, ahogy Szerpuhovszkoj a dolgokhoz viszonyul; már arra gondol, hogy a hatalommal harcba szálljon, s ebben a harcban megvannak az ellen- és rokonszenvei; míg ő a szolgálatban csak százada érdekét nézi. Azt is átlátta, hogy kétségtelen ítélő- s értelmi képessége, esze s a köreikben oly ritka szónoki tehetség milyen erőssé tehetik Szerpuhovszkojt. S akármennyire szégyellte is, irigység fogta el.
- Belőlem azonban egy nagy dolog hiányzik ehhez - felelte -, nincs bennem hatalomvágy. Volt, de vége.
- Bocsáss meg, de ez nem igaz - mondta elmosolyodva Szerpuhovszkoj.
- De igaz, igaz!... Most legalábbis - tette hozzá Vronszkij -, hogy őszinte legyek.
- Most, persze, ez már más; csakhogy ez a most nem tart örökké.
- Lehet - felelte Vronszkij.
- Azt mondod, lehet - folytatta Szerpuhovszkoj, kitalálva szinte a gondolatát -, én pedig azt mondom, biztosan. S ezért akartam találkozni veled. Úgy jártál el, ahogy kellett. Ezt meg-értem, de megmakacsolnod magad nem kell. Nem kérek tőled, csak carte blanche-t  Nem akarlak gyámolítani... Bár miért ne gyámolítanálak? Te hányszor gyámolítottál! A barát¬ságunk, remélem, fölötte áll ennek. Igen - mondta, s mint egy nő, gyengéden rámosoly¬gott. - Adj carte blanche-t, hagyd ott az ezredet, s én észrevétlen bevonlak az ügyekbe.
- De értsd meg, nekem nincs semmire szükségem - mondta Vronszkij -, legyen csak minden, ahogyan eddig volt.
Szerpuhovszkoj fölkelt, és szembeállt vele.
- Azt mondod, legyen, ahogy eddig volt. Értem, mit jelent. De hallgass meg, kortársak vagyunk, lehet, hogy te több asszonyt ismertél, mint én. - A mosolya és mozdulatai azt mondták, hogy Vronszkijnak nem kell félnie: gyöngéden és vigyázatosan nyúl a fájdalmas ponthoz. - De én nős vagyok, s hidd el, úgy van (ahogy azt valaki megírta), ha a magad feleségét, azt az egyet, akit szeretsz, kiismered, jobban ismered valamennyi nőt, mintha ezrével lett volna dolgod velük.
- Tüstént megyünk! - kiáltott oda Vronszkij a szobába bekukkantó tisztnek, aki az ezredpa-rancsnokhoz hívta őket.
Szerette volna végighallgatni, s megtudni, mit mond még.
- Hallgasd meg hát a véleményem. Az asszonyok: a férfi tevékenységének legfőbb kerékkötői. Bajos asszonyt szeretni, és csinálni is közben valamit. Kényelmesen és akadálytalan szeretni - erre egy mód van: megnősülni. Hogy is mondjam el, mit gondolok - mondta Szerpuhovszkoj, aki szerette a hasonlatokat. - No, várj csak. Fardeau-t  vinni, s közben a kezeddel is csinálni valamit, akkor lehet csak, ha a fardeau a hátadra van kötve. Ez a házasság. Ezt éreztem én, amikor megnősültem. A kezem egyszeriben szabaddá vált. De ha házasság nélkül cipeled a fardeau-t, a kezed úgy teli lesz, hogy nem kezdhetsz semmit vele. Nézd meg Mazankovot, Krupovot. Nő miatt tették tönkre a pályájukat.
- S micsoda nők miatt! - mondta Vronszkij, visszaemlékezve a színésznőre s a francia lányra, akikkel az említetteknek viszonyuk volt.
- Minél szilárdabb a nő társadalmi helyzete, annál rosszabb. Olyan az, mintha nemcsak cipelned kellene a kezeddel a fardeau-t, de a máséból kellene kitépned.
- Sohasem szerettél - mondta Vronszkij csendben maga elé nézve, s Annára gondolt.
- Lehet. De emlékezz arra, amit mondtam. S még egyet: a nők mindig anyagiasabbak a férfiaknál. Mi a szerelemből mindig valami óriási dolgot csinálunk; ők mindig terre-a-terre  vannak.
- Azonnal, azonnal! - fordult a belépő inashoz. De az inas nem azért jött, hogy, mint gondolta, újból hívja őket. Vronszkijnak hozott levelet.
- Tverszkaja hercegnő küldi.
Vronszkij feltörte s elpirult.
- Megfájdult a fejem, hazamegyek - mondta Szerpuhovszkojnak.
- Akkor hát isten veled. Adsz tehát carte blanche-t?
- Beszélünk még róla; Pétervárott majd megtalállak.
22
Hat fele járt már, s hogy idejében érjen oda, s ne a maga lovain menjen, amelyeket mindenki ismert, Jasvin bérkocsijába ült, s megparancsolta, hajtson, ahogy csak tud. A négyüléses, öreg bérkocsi jó tágas volt. Ő a sarkába vette be magát; lábait a szemben lévő ülésre rakta, s elgondolkozott.
A homályos tudat, hogy a dolgait rendbe szedte, a homályos emlék, hogy Szerpuhovszkoj barátian és hízelgőn bánt vele s nélkülözhetetlen embernek tartja, legfőképpen azonban a várt viszontlátás az életöröm általános érzésébe folyt össze benne. Ez az érzés olyan erős volt, hogy akaratlan elmosolyodott. A lábait leeresztette, a térdeit átvetette egymáson, ruganyos lábikráját, amelyet esés közben tegnap megsértett, a kezébe vette és megtapogatta, s hátravetve magát, néhányszor teli tüdőből sóhajtott.
“Jó, nagyon jó!” - mondta magamagának. Korábban is gyakran érezte testének ezt az örömteli öntudatát, de soha így nem szerette még önmagát, a testét, mint most. Erős lábában kellemes volt a könnyed fájdalom érzése; lélegző mellében kellemes a mozgással járó izomérzés. Ugyanazt a derűs és hideg augusztusi napot, amely olyan vigasztalanul hatott Annára, ő serkentően elevennek találta, a mosdástól égő arca és nyaka felfrissült tőle. Bajszának brillantinszaga is rendkívül kellemesnek tűnt föl ebben a friss levegőben. Amit a sápadt alkonyfényben, a tiszta és hideg levegőben a kocsi ablakán át látott: a hanyatló nap fényében csillogó háztetők, a kerítések és házsarkok éles rajza, a nagy ritkán szembejövő gyalogosok és fogatok, a fák és füvek mozdulatlan zöldje, a szabályos krumplisorokkal átszelt földek, házak, fák, bokrok, sőt a krumplisorok ferde árnyékai - mindez olyan üde volt, olyan vidám és erőteljes, mint ő maga. Olyan szép volt az egész, mint egy szép kis tájkép, amelyet épp most fejeztek be és vontak be lakkal.
- Gyorsabban, gyorsabban! - mondta az ablakon kihajolva; a zsebéből egy háromrubeles bankót kotort elő, s odanyomta a hátratekintő kocsisnak. A bérkocsis keze kitapogatott valamit a lámpa mellett, ostorpattogtatás hallatszott, s a fogat gyorsan gördült tovább a sima műúton.
“Semmi, semmi sem kell nekem ezen a boldogságon kívül - gondolta a két ablak közében a csengő csontgombjára nézve, s elképzelte Annát, amilyennek utoljára látta. - Minél tovább tart, annál jobban szeretem őt. Ez itt Vrede kincstári nyaralójának a kertje. Hol van vajon? Hol? Hogy került ide? Miért ide hívott találkára, s miért a Betsy levelébe írt?” Csak most kezdett gondolkozni rajta, de a gondolkodásra nem volt már ideje. Mielőtt a fasorhoz ért volna, intett a kocsisnak, kinyitotta az ajtócskát, s menet közben kiugorva, bement a ház felé vezető fasorba. A fasorban nem volt senki, de ahogy jobbra nézett, észrevette Annát. Arcát fátyol borította, de ő boldog pillantással ölelte körül különös, jellemző járását, válla hajlását, fejtartását, s testén mintha villanyos áram csapott volna át. Lába ruganyos mozdulataitól lélegző tüdeje mozgásáig megújult erővel érzékelte önmagát, s az ajkát csiklandozni kezdte valami.
Ahogy találkoztak, Anna erősen megszorította a kezét.
- Nem haragszol, hogy idehívtalak? Föltétlenül találkoznom kellett veled - mondta, s ajkának komoly szigorúsága, amit a fátyolon át is észrevett, Vronszkij hangulatát egyszeriben megváltoztatta.
- Én, haragudni! De hogy kerültél ide, hova készülsz?
- Mindegy - mondta Anna, karját az övébe öltve. - Gyerünk, sok mindent kell megbeszélnünk.
Vronszkij megértette, hogy történt valami, s ez a találka nem lesz örvendetes. Ha Anna ott volt, nem volt külön akarata; nem ismerte még izgalmának az okát, de az izgalom, érezte, önkéntelen is átterjedt már rája.
- Mi az, mi történt? - kérdezte, könyökével megszorítva karját, s arcáról próbálta gondolatait leolvasni.
Anna némán ment néhány lépést, hogy összeszedje magát, s hirtelen megállt.
- Tegnap nem mondtam meg neked - kezdte, gyorsan és nehezen szedve a levegőt -, amikor Alekszej Alekszandroviccsal hazamentünk, mindent bevallottam neki... megmondtam, hogy nem lehetek a felesége, hogy... megmondtam mindent.
Vronszkij hallgatta, s a teste közben önkéntelen is meghajolt, mintha ezzel akarná Anna számára helyzete súlyát enyhíteni. De ahogy az asszony elhallgatott, Vronszkij hirtelen kiegyenesedett; arca büszke és szigorú kifejezést vett föl.
- Igen, igen, jobb így, ezerszerte jobb! Megértem - mondta -, milyen nehéz volt neked.
De Anna nem hallgatta, mit mond, arcjátékában kereste a gondolatait. Nem tudhatta, hogy Vronszkij arckifejezése az első eszébe ötlő gondolatnak szólt: a kikerülhetetlen párbajnak. Eszébe sem jutott, hogy a párbajra gondoljon, az átfutó szigort másra magyarázta.
Amikor a férje levelét megkapta, lelke mélyén tudta már, hogy minden a régiben marad, nem lesz ereje társadalmi helyzetét semmibe venni, a fiát odadobni, s a szeretőjével egyesülni. A Tverszkaja hercegnőnél eltöltött délelőtt még jobban megerősítette ebben. Ez a találkozó mégis rendkívül fontos volt neki. Ez a találkozó, azt remélte, változtat a helyzetükön, és megmenti őt. Ha Vronszkij erre a hírre szenvedélyesen és határozottan, egy percnyi ingadozás nélkül azt mondja: “Hagyj ott mindent, s szökj meg velem!” otthagyja a fiát, és vele megy. De a hír nem azt váltotta ki, amit remélt; Vronszkij inkább mintha valamin megsértődött volna.
- Énnekem egyáltalán nem volt nehéz. Magától ment - mondta ingerülten -, de itt van... - s kivette az ura levelét a kesztyűjéből.
- Értem, értem - szakította félbe Vronszkij, a levelet átvéve; de nem olvasta el, Annát igyekezett megnyugtatni. - Én erre vágytam, egyet kértem: fölbontani ezt a helyzetet, hogy egész életem a te boldogságodnak szentelhessem.
- Miért mondod ezt nekem? - szólt Anna. - Kételkedhetek tán benne? Ha kételkednék...
- Ki jön ott? - mondta hirtelen Vronszkij két szembejövő hölgyre mutatva. - Esetleg ismernek bennünket - s gyorsan egy oldalútnak vágott, Annát is maga után húzva.
- Eh, énnekem mindegy már! - mondta Anna. Az ajka reszketett: szeme, Vronszkijnak úgy rémlett, különös haraggal pillant rá a fátyol alól. - Mondom, nem erről van szó, ebben nem is kételkedhetem, de nézd, mit ír nekem. Olvasd. - S újra megállt.
S ahogy Vronszkij a levelet olvasta, éppúgy, mint az első pillanatban, arra a hírre, hogy Anna szakított a férjével, önkéntelen is átadta magát annak a természetes érzésnek, amelyet a megsértett férj váltott ki belőle. Most, amikor a levele ott volt a kezében, önkéntelen is a kihívásra gondolt, amelyet ma vagy holnap megkap; a párbajra magára, amely alatt ugyan¬azzal a hideg és büszke kifejezéssel, ami most volt az arcán, lő majd a levegőbe, s állja a sértett férj lövését. Ugyanakkor az is fölmerült a fejében, amit csak az imént mondott neki Szerpuhovszkoj, s amire reggel maga is gondolt - hogy jobb, ha nem köti le magát -, de tudta, hogy ezt Annának nem mondhatja meg.
Ahogy a levelet átolvasta, Annára emelte a szemét, de a pillantásában nem volt eltökéltség. Anna rögtön megérezte, hogy régebben is gondolkozott már erről. Tudta, hogy bármit mond, nem mondja ki mindazt, amit gondol. S megértette, hogy az utolsó remény is megcsalta. Nem ez volt, amire várt.
- Látod, milyen ember... - mondta reszkető hangon. - Képes...
- Bocsáss meg, de én örülök ennek - szakította félbe Vronszkij. - Az Isten szerelmére, engedd befejeznem - tette hozzá könyörgő pillantással, hogy szavai megmagyarázására időt kapjon. - Örülök, mert ez nem maradhat, semmiképp sem maradhat úgy, ahogy ő tervezi.
- Miért nem maradhat? - mondta Anna a könnyeit türtőztetve: nyilván semmi jelentőséget sem tulajdonított már Vronszkij szavainak. A sorsa, érezte, eldőlt.
Vronszkij azt akarta mondani, hogy véleménye szerint a párbaj elkerülhetetlen, s utána nem maradhat ennyiben a dolguk, de mást mondott.
- Ez nem mehet így tovább. Ezek után, remélem, otthagyod. Remélem... - itt megzavarodott és elvörösödött - megengeded nekem, hogy az életünket rendezzem s megfontoljam. Holnap... - kezdte volna.
De Anna nem hagyta beszélni.
- És a fiam? - kiáltott föl. - Látod, mit ír? Ott kell hagynom, s én nem tudom, nem akarom.
- De az Isten szerelmére, mi jobb? Otthagyni a fiad, vagy tovább tűrni ezt a megalázó helyzetet?
- Kit aláz meg?
- Valamennyiünket, de leginkább téged.
- Azt mondod, megalázó... ne mondd. Ezeknek a szavaknak nincs a számomra értelmük - szólt reszkető hangon. Nem akarta, hogy olyat mondjon neki, ami nem igaz. Nem maradt meg, csak a szerelme, és szeretni akarta. - Az én számomra attól a naptól, hogy megszerettelek, értsd meg, minden megváltozott. Az én számomra egyetlen dolog létezik: a szerelmed. Ha az az enyém, olyan magasan érzem magam, olyan szilárdan, hogy semmi sem alázhat meg. Büszke vagyok a helyzetemre, mert... büszke vagyok arra, hogy... büszke... - Nem mondta meg, hogy mire büszke. A szégyen és kétségbeesés könnyei fojtották el a hangját. Megállt és fölzokogott.
Vronszkij is azt érezte, hogy valami emelkedik a torkában, s az orrát facsarja; életében először érezte úgy magát, mint aki sírni készül. Nem tudta volna megmondani, mi is hatotta meg. Sajnálta Annát; azt érezte, hogy nem tud segíteni rajta: egyben azt is tudta, hogy boldogtalan-ságában ő a bűnös, hogy valamit nem jól csinált.
- De hát nem lehetséges elválni? - kérdezte halkan. Anna nem felelt, a fejét rázta. - Vagy hogy elvidd a fiadat, s mégiscsak otthagyjad?
- De, csakhogy ez mind őtőle függ. Most őhozzá kell mennem - mondta szárazon. Előérzete, hogy minden a régiben marad, nem csalta meg.
- Kedden Pétervárott leszek, s minden eldől.
- Igen - mondta Anna. - De erről ne beszéljünk többet.
Anna kocsija, amelyet elküldött s a Vrede-kert rácsához rendelt, előállt. Anna elbúcsúzott Vronszkijtól, s hazament.
23
Hétfőn megvolt a június 2-i bizottság szokásos ülése, Alekszej Alekszandrovics bement az ülésterembe; üdvözölte, ahogy szokta, a tagokat és az elnököt, s leült a helyére, kezét az elébe készített iratokra téve. Ezek közt az iratok közt ott voltak a szükséges adatok s annak az előterjesztésnek a vázlata, amelyet tenni szándékozott. Különben nem is volt szüksége adatokra. Mindenre emlékezett, s nem tartotta szükségesnek, hogy amit majd mond, emléke-zetében felújítsa. Ha eljön az ideje, s ott látja maga előtt ellenfele arcát, amint hasztalan igyekszik közönyös lenni, a beszéd ömlik majd, tudta, magától is, jobban, mintha felkészülne raja. Beszédének a tartalma, érezte, olyan nagyszabású, hogy minden szavának meglesz a jelentősége. Közben a szokásos jelentést hallgatva, a legártatlanabb, leghétközna¬pibb képpel ült ott. Fehér, duzzadt erű kezére nézve, amely finom, hosszú ujjaival az előtte levő papír¬lapok két szélét tapogatta, félrehajtott fején a fáradtság kifejezését látva, senki sem gondolta volna, hogy szájából olyan rettenetes vihart kavaró beszéd fog azonnal ömleni, hogy hatására a tagok egymást félbeszakítva kiáltoznak majd, s az elnök kénytelen lesz figyelmez¬tetni őket. Amikor a jelentés véget ért, Alekszej Alekszandrovics finom, csöndes hangján bejelentette, hogy néhány elgondolását szeretné közölni a más nemzetiségűek helyzetéről. A figyelem egyszerre felé fordult; Alekszej Alekszandrovics köhintett, s ahelyett, hogy ellenfelére nézett volna, ahogy ez már beszédei alatt szokása volt, a vele szemben ülő alakot szemelte ki, egy kicsiny, békés öreget, akinek a bizottságban soha semmiféle véleménye nem volt, s annak kezdte a gondolatait kifejteni. Amikor az alaptörvényig ért, az ellenfél fölugrott, és ellent¬mondott. Sztremov, aki szintén tagja volt a bizottságnak, s a beszéd az elevenébe vágott, igazolni igyekezett magát... s az ülés általában viharossá vált. Alekszej Alekszandrovics azonban győzedelmeskedett, javaslatát elfogadták; három új bizottságot neveztek ki, s másnap egy bizonyos pétervári körben másról sem folyt a beszéd, csak erről az ülésről. Alekszej Alekszandrovics sikere még nagyobb volt, mint várta.
Másnap, kedd reggel, Alekszej Alekszandrovics, ahogy fölébredt, elégülten emlékezett vissza tegnapi győzelmére, s bár közömbös igyekezett maradni, nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék, amikor az irodafőnöke, aki hízelegni kívánt neki, elmondta, ami a bizottságban történtekről a fülébe jutott.
Az irodafőnökével tárgyalva Alekszej Alekszandrovics teljesen megfeledkezett róla, hogy ez az a kedd, amit Anna Arkagyevna beköltözésére kitűzött, s kellemetlen meglepetésként érte, amikor az inas Anna érkezését jelentette.
Anna kora reggel érkezett Pétervárra; s sürgönyére fogatot küldtek érte; Alekszej Alekszand-rovics ezért tudhatott a jöveteléről. De amikor megérkezett, nem találkozott vele. Annának azt mondták, hogy még nem jött ki, az irodafőnökével van elfoglalva. Anna meghagyta, mondják meg neki, hogy megérkezett, s bement a szobájába; holmija szétváloga¬tásába merült, várva, hogy az ura bejön hozzá. De eltelt egy óra, s nem jött. Intézkedések ürügyén kiment az ebédlőbe; készakarva jó hangosan beszélt, várva, hogy odajön, de nem jött, noha Anna hallotta, hogy az irodafőnököt kikísérve a dolgozószoba ajtajába lépett. Tudta, hogy szokása szerint nemsokára elmegy a hivatalba; azelőtt akart még találkozni vele, hogy a kettejük dolga eldőljön végre.
Átment hát a termen, elszánva magát, hogy bemegy hozzá. Ahogy a szobájába lépett, Alekszej Alekszandrovics egyenruhában, szemmel láthatóan indulásra készen ült ott, a kis asztalra könyökölve, s csüggedten nézett maga elé. Anna előbb látta meg, mint a férje őt, s megértette, hogy rá gondol.
Ahogy feleségét meglátta, föl akart kelni, aztán meggondolta magát: s amit Anna eddig sohasem látott, az arca lángba borult; gyorsan fölkelt, s elébe ment, de nem a szemébe nézett, hanem följebb, a homlokára, a frizurájára. Odament hozzá, megfogta a kezét, és leültette.
- Nagyon örülök, hogy megjött - mondta melléülve; látszott, mondani akart valamit, de megakadt. Néhányszor hozzáfogott a beszédhez, de megállt. Annak ellenére, hogy készült erre a találkozásra, s készült rá, hogy megvetéssel, vádakkal sújtsa, Anna nem tudta, mit mondjon; sajnálta. A hallgatás így elég sokáig tartott.
- Szerjozsa egészséges? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics, s választ sem várva, hozzátette: - Nem ebédelek ma itthon, hamarosan el kell mennem.
- Moszkvába akartam utazni - mondotta Anna.
- Nagyon, nagyon jól tette, hogy hazajött - mondta Alekszej Alekszandrovics, s újra elhallgatott.
Látva, hogy nincs ereje beszélgetést kezdeni, Anna maga kezdte el.
- Alekszej Alekszandrovics - nézett föl rá, nem sütve le a szemét a hajára irányított tekintete előtt -, én bűnös asszony vagyok, rossz asszony, de ugyanaz, ami voltam, aminek akkor mondtam magam, s azt jöttem megmondani, hogy semmin sem tudok változtatni.
- Ezt nem kérdeztem - mondta Alekszej Alekszandrovics hirtelen határozottsággal s gyűlölet-tel nézve egyenesen a szemébe -, ezt úgyis előre tudtam. - A harag nyilván újra képességei urává tette. - Ahogy mondtam és írtam is - szólt éles, vékony hangon -, ismétlem, nem vagyok köteles erről tudni. Ignorálom. Nem minden asszony olyan jó, mint ön, hogy ezt a kellemes hírt siet az urával közölni - mondta, a kellemes szót jól megnyomva. - És én, amíg a világ meg nem tudja, amíg a nevemet meg nem gyalázzák, nem is veszek róla tudomást. Épp ezért csak arra figyelmeztetem, hogy viszonyunknak olyannak kell maradnia, amilyen eddig volt. Csak ha kompromittálja magát, abban az esetben leszek kénytelen a becsületem védelmére intézkedéseket tenni.
- De a mi viszonyunk nem lehet olyan, mint eddig - szólt Anna bátortalan hangon, s félelemmel pillantott rá.
Ezeket a nyugodt mozdulatokat látva, ezt az átható, gyermekes, gúnyos hangot hallva, az undor elnyomta benne az iménti szánalmat; most már csak félelem volt benne, de mindenáron tisztázni akarta a helyzetét.
- Nem lehetek a felesége, amikor... - kezdte volna.
Alekszej Alekszandrovics hideg, gonosz nevetéssel szakította félbe.
- Az az élet, amelyet választott, úgy látszik, a fogalmaira is visszahat. Én annyira tisztelem ezt, s annyira megvetem azt - tisztelem, ami volt, s megvetem, amivé lett -, hogy távol álltam attól az interpretálástól, amelyet maga ad a szavaimnak.
Anna fölsóhajtott, és lehorgasztotta a fejét.
- Különben nem értem - folytatta Alekszej Alekszandrovics indulatosan -, hogy akinek, mint önnek, volt bátorsága hűtlenségét a férje szemébe mondani, s ebben semmi méltatlant nem talált, azt, hogy egy asszony a férje iránti kötelességét teljesítse, amint látom, méltatlannak találja.
- Alekszej Alekszandrovics! Mit akar tőlem?
- Azt akarom, hogy ne találkozzam itt azzal az emberrel; viselkedjék úgy, hogy se a világ, se a személyzet ne vádolhassa, s hogy... ne találkozzék vele itt. Ez, úgy hiszem, nem sok. S ennek fejében a tisztességes nő jogait élvezheti, anélkül, hogy kötelességét teljesítené. Ez minden, amit mondani akartam. Most mennem kell. Nem ebédelek itthon.
Fölállt, s az ajtó felé indult. Anna is fölkelt. Ő némán meghajolt, s előreengedte.
24
Az az éjszaka, melyet Levin a szénaboglyán töltött, nem múlt el következmények nélkül. Az a gazdálkodási mód, amelyet folytatott, ellenszenvessé lett neki, s nem érdekelte már. Hiába volt a termés kitűnő, nem érte soha, vagy legalábbis őneki úgy tűnt föl, ennyi kudarc, s ennyi ellenségeskedés sem volt soha közte s a parasztok közt, mint ebben az esztendőben. A kudarcoknak és az ellenségességnek az oka most már teljesen világos volt előtte. A gyönyö-rűség, amit a munkában talált, az, hogy ennek révén közelebb került a parasztokhoz, az irigység, amely felébredt benne az életük iránt, a vágy, hogy átkerüljön abba az életbe, a vágy, ami ezen az éjszakán már nem ábránd, hanem szándék volt számára, aminek megvalósítását részletesen végiggondolta, mindez olyannyira megváltoztatta a maga gazdálkodási módjáról addig érvényesnek tartott nézeteit, hogy sehogy sem tarthatta már olyan érdekesnek, és nem kerülhette el, hogy észrevegye, milyen kellemetlen viszonyban van a munkásaival - márpedig ez a viszony volt mindennek az alapja. A legjobb tehéngulya, olyan tehenek, mint Páva, a vasekével fölszántott, megtrágyázott földek fűzfabokrokkal szegett kilenc egyforma rétje, kilencven gyeszjatyina mélyen szántott, trágyázott föld, a sorvető gépek stb. - mindez gyönyörű, ha ő maga csinálja, vagy olyan munkatársakkal, akik egyetértenek vele. De most már világosan látta (s ebben nagy része volt a mezőgazdaságról készülő könyvének, mely szerint a gazdálkodás fő tényezőjének a munkásnak kéne lennie), hogy az a gazdálkodás, amit ő folytatott, kegyetlen és makacs harc közte s a munkások közt, melyben az egyik oldalon, az övén, ott van az állandó megfeszített iparkodás, hogy mindent a legjobbnak tartott példák szerint alakítson át, a másikon a dolgok természetes rendje. S ebben a harcban, a legnagyobb erőmegfeszítéssel az ő oldalán és az erőfeszítésnek még csak a szándéka nélkül is a másik oldalon, mindössze azt érik el, hogy a gazdaság éppen csak hogy van, a gyönyörű fölszerelés, gyönyörű föld és barom egész haszontalan romlik. S ami a fő, nemcsak hogy a ráfordított energia vész el egész haszontalanul, de most már, hogy gazdálkodásának a jellege meztelenül állt előtte, nem lehetett nem éreznie, hogy ennek az erőfeszítésnek a célja is a legméltatlanabb. Miben is állt valójában a harc? Ő küzdött minden garasért (s nem lehetett nem küzdenie, mert elég volt az erejét kicsit ellazítani, s nem lett volna pénze a munkásokat kifizetni), a munkások meg csak azon voltak, hogy nyugodtan és kényelmesen dolgozzanak, vagyis ahogyan megszokták. Az ő érdeke az volt, hogy minden munkás minél többet dolgozzon; magáról amellett ne feledkezzen meg, a rostálógépet, ekekapát, cséplőt igyekezzék el nem törni, s gondolkozzék azon, amit csinál; a munkás pedig minél kényelmesebben akart dolgozni, pihenőkkel, s ami a fő, gond nélkül, belefeledkezve, nem okoskodva. Ezen a nyáron Levin minden lépten-nyomon csak ezt látta. Kiküldte őket lucernaszénát kaszálni; a rosszabb, fűvel és ürömmel benőtt, magnak nem való gyeszjatyinákat szemelte ki, s a legjobb, magnak való gyeszjatyináit kaszálták le sorra, s azzal védekeztek, hogy az ispán parancsolta, s vigasztalták, hogy a szénája nagyszerű lesz; ő azonban tudta, hogy azért történt, mert ezeken a gyeszjatyinakon könnyebb kaszálás esett. Kiküldte a szénaforgatót a szénát fölrázni; az első renden eltörték: a parasztnak nem volt kedve ott ülni a bakon, a feje fölött csapkodó szárnyak alatt. Neki meg azt mondták: “Ne méltóztassék nyugtalankodni, az asszonyok egykettő megforgatják.” Az ekék használhatatlannak bizonyultak, mert a munkásnak nem jutott eszébe, hogy a fölhúzott ekevasat le kell ereszteni; az erőszakos fordulóval így elgyötörte a lovat, s a földet is rontotta csak, őt meg arra kérték, hogy maradjon csak nyugodt. A lovakat beengedték a búzába, mert egyik munkás sem akart éjjeliőr lenni; s bár meg volt parancsolva, hogy ne tegyék, éjszakán át fölváltva őrködtek, Vanyka pedig, aki egész nap dolgozott, el is aludt, s bűnét bánva mondta: “Rendelkezzék velem.” A három legjobb borját agyonzabáltatták, mert itatás nélkül engedték ki a lóherére, és sehogy sem akarták elhinni, hogy a lóhere fújta fel őket; vigaszul elmesélték, hogy a szomszédnál száztizenkét darab hullott el három nap alatt. Mindez nem azért történt, mert valaki rosszakarattal volt iránta vagy a gazdasága iránt, ellenkezőleg, tudta, hogy szeretik; egyszerű úrnak tartották, ami a legnagyobb dicséret; azért történt csak, mert vígan és gond nélkül akartak dolgozni, s az ő érdekei nemcsak idegenek és érthetetlenek voltak a számukra, de végzetesen ellentétesek is a maguk jogos érdekeivel. Levin rég elégedetlenkedett már vele, hogy milyen viszonyban van a gazdaságával. A ladikja, látta, ereszt, de nem látta s nem is kereste a lyukat; lehet, szándékosan is csalta magát. De most már nem csalhatta tovább. A gazdálkodás, amelyet folytatott, nemcsak érdektelenné, de undorítóvá is lett, s nem tudott többet törődni vele.
Ehhez járult, hogy Kitty Scserbackaja, akit látni akart s nem láthatott, harminc versztányira volt tőle. Darja Alekszandrovna Oblonszkaja, amikor nála volt, meghívta: jöjjön el, s kérje meg újra a húgát, aki, azt éreztette, most nem adna kosarat. Maga Levin, amikor Kittyt megpillantotta, megértette, hogy még mindig szereti, de tudva, hogy ott van, képtelen volt elmenni Oblonszkijékhoz. Az, hogy megkérte s Kitty visszautasította, áthághatatlan falat emelt közébük. “Nem kérhetem meg, hogy legyen a feleségem, csak mert nem lehetett azé, akié lenni szeretett volna” - mondta magában. S ha erre gondolt, hidegség és ellenségesség fogta el iránta. “Nem lenne erőm szemrehányás nélkül beszélni s harag nélkül tekinteni rá, s ő egész bizonyosan csak még jobban meggyűlölne. De meg azok után, amiket Darja Alekszandrovna mondott, hogy is mehetnék el hozzájuk? Tehetek-e úgy, mintha nem tudnám, mit mondott? Odamenjek nagylelkűen megbocsátani, megkönyörülni? Annak a szerepében álljak elé, aki megbocsát, és szerelmére méltatja? Minek is szólt Darja Alekszandrovna? Találkozhattam volna vele véletlenül; akkor minden magától ment volna; most már lehetetlen, lehetetlen.”
Darja Alekszandrovna egy levelet küldött hozzá; női nyerget kért Kittynek. “Azt mondták, van nyerge - írta. - Remélem, maga hozza el.”
Ezt már nem tudta elviselni. Egy okos, finom lelkű nő hogy alázhatja meg ennyire a húgát? Tíz levelet is írt, s mind eltépte; végül is minden válasz nélkül küldte el a nyerget. Azt, hogy elmegy, nem írhatta, mert hiszen nem mehet el; azt írnia, hogy nem mehet, mert akadályozza valami vagy elutazik, még rosszabb. Válasz nélkül küldte el a nyerget, abban a tudatban, hogy valami szégyenletest követett el, s megunt gazdaságát másnap az ispánra bízva, egy távoli járásba utazott, barátjához, Szvijazsszkijhoz; az ő környékén nagyszerű szalonkás mocsarak voltak, s csak nemrég írt neki, kérve, valósítsa meg régi tervét, látogassa meg. A szurovszki járás szalonkás lápjai rég csábították Levint, de a gazdaságban levő teendői miatt folyton halogatta az utazását. Most azonban örült, hogy Scserbackijék szomszédságából, s ami a fő, a gazdaságból elutazhatott; éppen vadászatra, ami minden bánatra a legjobb vigasztalás.
25
A szurovszki járásban nem volt sem vasút, sem postaút, Levin is a maga tarantászán ment.
Félúton egy gazdag parasztnál állt meg etetni. A kopasz és üde öregember, széles, vörös szakállával, amely az orcáján őszült már, a kapufához lapulva nyitott kaput, hogy a trojkát beengedje. A kocsisnak a tisztára takarított, perzselt kerítésű, nagy udvaron, a nyitott fészerben mutatta meg a helyét, Levint pedig a szobába tessékelte. Egy tisztán öltözött menyecske, meztelen lábára húzott sárcipőben, az új pitvar padlóját mosta meghajolva. A Levin nyomán befutó kutyától megijedt s fölsikoltott, de látva, hogy a kutya nem mérges, mindjárt el is nevette magát az ijedelmén. Feltűrt ruhaujjú karjával a szobaajtóra mutatott, aztán lehajolva megint, elrejtette szép arcát, s folytatta a fölmosást.
- Hozzam a szamovárt? - kérdezte.
- Igen, kérem.
A tisztaszoba nagy volt, benne hollandi kályha s válaszfal. A szentképek alatt kis, mintásra festett asztal állt, pad és két szék. Az almárium a bejárónál volt. Az ablaktáblák betéve, légy kevés, s minden olyan tiszta, hogy Levin gondoskodott róla, hogy Laszka, aki futva tette meg az utat s minden tócsában megfürdött, be ne sározza a padlót; az ajtó mellett a sarokba zavarta. Miután a szobában körülnézett, Levin a hátsó udvarba ment. A jóképű, kalocsnis menyecske rúdon lóbált üres vedrével előtte futott ki a kútra.
- Csak frissen! - kiáltott rá vígan az öreg, s Levinhez lépett. - Mi az, uram, Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkijhoz tart? Ő is be-benéz hozzánk - kezdte beszédre éhesen, a tornác korlátjának támaszkodva.
Az öreg javában mesélt ismeretségéről Szvijazsszkijjal, amikor a kapu megint megcsikordult, s mezei munkások jöttek be, ekével, boronával. Az ekébe és boronába befogott lovak jól táplált, megtermett állatok voltak. A munkások nyilván a háznéphez tartoztak; kettő fiatal volt, kartoninget és sapkát hordott; a másik kettő, a gyolcsingesek, napszámosok lehettek, az egyik öreg, a másik fiatal legény. Az öreg lement a tornácról, a lovakhoz állt, s kifogott.
- Mit szántottak? - kérdezte Levin.
- Krumplit töltöttek. Van egy kis földecskénk. Te, Fjodor, ne engedd el azt a heréket; vezesd a vályúhoz. Majd a másikat fogjuk be...
- Meghagytam, bátyuska, hogy vegyen néhány ekevasat, hozott? - kérdezte egy szálas, egészséges legény, nyilván az öregnek a fia.
- Ott van a pitvarban - felelte az öreg, a levett gyeplőt föltekerve s a földre dobva. - Szereld föl, amíg ebédelnek.
A jóképű menyecske a vállait lehúzó teli vödrökkel bement a pitvarba. Valahonnan még néhány asszony került elő; fiatalok és szépek, középkorúak és öregek, nem szépek; gyerekkel, gyerek nélkül.
A szamovár csöve búgott, a munkások és családtagok, miután a lovakkal végeztek, jöttek ebédelni; Levin kiszedte a hintóból az elemózsiát, s meghívta az öreget teára.
- De hisz ittunk ma már - mondta az öreg, aki nyilvánvaló örömmel fogadta a meghívást. - No, egy kicsit, a társaság kedvéért.
Teázás közben Levin kitudta az öreg gazdaságának az egész történetét. Tíz évvel ezelőtt százhúsz gyeszjatyina földet bérelt egy földbirtokosnőtől, a múlt évben meg is vette, s még háromszázat bérelt a szomszéd birtokból. A föld kis részét, a legrosszabbat, szétosztogatta bérbe; de vagy negyven gyeszjatyinát maga szántott a családjával s két napszámossal. Panasz-kodott, hogy rosszul megy a sora. De Levin elértette, hogy csak illendőségből panaszkodik, s a gazdasága virágzó. Ha rosszul megy, nem vesz százöt rubelével földet, s nem nősíti meg három fiát s egy unokaöccsét, két tűzvész után nem építkezik mind jobban és jobban. Panaszai ellenére is látni lehetett, hogy joggal büszke a módjára, fiaira, unokaöccsére, a menyeire, lovaira, teheneire, s különösképp arra, hogy a gazdaság ilyen jó karban van. Beszélgetésükből Levin azt is megtudta, hogy nincs az újítás ellen. Sok krumplit vetett, s a krumplija, amit jövet Levin is látott, elvirágzott már és kötött, amikor az övé most volt csak virágban. “Vazsegével” szántott a krumpli alá, ahogy ő a földesúrtól vett ekét hívta. Búzát is vetett. Az az apróság, hogy a kigyomlált rozsot a lovaival föletette, különösen meglepte Levint. Látva a veszendőbe menő nagyszerű takarmányt, hányszor akarta ő is összeszedetni, de sose sikerült. A parasztnál, lám, ment, s az öreg nem győzte ezt a takarmányt dicsérni.
- Mi más dolguk az asszonyoknak? Kiviszik a kupacokat az útra, a szekér meg odamegy.
- Hanem nálunk, földesuraknál, minden rosszul megy a munkásokkal - mondta Levin, egy pohár teát téve elé.
- Köszönöm - felelte az öreg. A poharat elvette, de a cukrot elhárította, s egy körülrágott megmaradt darabra mutatott. - Hogy is lehetne munkásokkal boldogulni? - mondta. - Kész pusztulás. Itt van Szvijazsszkij. Ismerjük, milyen föld az: mint a vaj, s mégsem igen dicsekedhetik a termésével. A gondatlanság!
- De hiszen te is munkásokkal gazdálkodsz!
- Nálunk paraszt módra megy. Mi mindent magunk csinálunk. Ha rossz a munkás, ki vele; s megtesszük mi magunk.
- Bátyuska, Finogen kátrányt kéret - mondta a belépő sárcipős menyecske.
- Úgy bizony, uram! - mondta az öreg fölállóban; nagy hosszadalmasan keresztet vetett, megköszönte Levinnek a teát, és kiment.
Amikor Levin a cselédházba lépett, hogy a kocsisát szólítsa, a család férfiait az asztalnál találta. Az asszonyok állva szolgáltak fel. Az a fiatal, egészséges fiú, a szája kásával teli, valami mulatságosat mesélt, s mind kacagtak, de különösen vígan a sárcipős menyecske, aki épp a káposztalevest öntötte a táljába.
A sárcipős menyecske csinos képének, nagyon meglehet, sok része volt benne, hogy Levinre ez a parasztház a jólét benyomását tette; ez a benyomás azonban oly erős volt, hogy sehogy sem tudott szabadulni tőle. Az öregtől Szvijazsszkijig az egész úton újra és újra visszaemlé-kezett erre a gazdaságra, mintha lett volna valami ebben az élményben, ami különös figyelmet követelt.
26
Szvijazsszkij nemességi vezető volt a járásban. Öt évvel volt idősebb Levinnél, s régen nős. A házban ott élt fiatal sógornője is, akit Levin igen rokonszenvesnek talált. Azt is tudta, hogy Szvijazsszkij meg a felesége nagyon szívesen adnák hozzá a lányt. Minden kétségen felül tudta ezt, ahogy a fiatalemberek, az úgynevezett vőlegényjelöltek mindig is tudják, bár soha senkinek el nem mondta volna; s azt is tudta, hogy bár ő meg akar nősülni, s ez a rendkívül vonzó lány minden jel szerint nagyszerű feleség lenne, mégis éppúgy lehetetlen, hogy feleségül vegye, még ha nem is volna Kitty Scserbackajába szerelmes, mint ahogy az égbe sem repülhet föl. S ez a tudat megmérgezte az örömét, amelyet látogatása, úgy remélte, okozni fog.
Ahogy Szvijazsszkij levelét s benne a meghívást a vadászatra megkapta, Levinnek rögtön ez is eszébe jutott, de aztán mégiscsak úgy döntött, hogy Szvijazsszkijék szándéka vele csak az ő meg nem alapozott föltevése, s mégiscsak elmegy. Azonkívül a szíve mélyén kedve is volt kipróbálni még egyszer önmagát, hátha mégis illik hozzá ez a lány. Szvijazsszkijék családi élete a lehető legkellemesebb volt, maga Szvijazsszkij pedig az általa ismert zemsztvo-tagok legkülönb típusa, mindig rendkívül érdekelte.
Szvijazsszkij egyike volt azoknak a Levint bámulatba ejtő embereknek, akiknek rendkívül következetes, bár sohasem önálló gondolkodásuk megy a maga útján, és erősen megszabott s határozott irányú életük is halad a magáén, teljesen függetlenül s csaknem mindig ellentétben a gondolataikkal. Szvijazsszkij rendkívül liberális volt. Megvetette a nemességet, a nemesek nagy részét a jobbágyvilág titkos hívének tekintette, akik ezt csak félénkségből nem mondják ki. Oroszországot Törökországhoz hasonló, elveszett országnak tartotta; az orosz kormányt pedig annyira rossznak, hogy még azt sem engedte meg soha magának, hogy komolyan bírálja; ugyanakkor maga is tisztet viselt, s mintaszerű vezére volt a nemességnek; s ha úton volt, mindig fölvette a kokárdás, vörös szegélyű sapkát. Az volt a véleménye, hogy emberi életet csak külföldön lehet élni, s ha csak módja volt rá, ki is utazott, ugyanakkor Orosz¬országban igen bonyolult és fejlett gazdálkodást folytatott, s rendkívüli figyelemmel kísért és tartott számon mindent, ami az országban történik. Az orosz paraszt, azt tartotta, a fejlődés közbülső fokán áll a majom és az ember között; ugyanakkor a zemsztvo-választáso¬kon ő szorongatta a legszívélyesebben a parasztok kezét, hallgatta meg véleményüket.
Nem hitt sem ördögben, sem Istenben, de nagy gondja volt a papság helyzetének a javítása, a papi jövedelmek csökkenése, s különösen sokat fáradt azon, hogy falujában a templom fönnmaradjon.
A nőkérdésben szélsőséges híve volt az asszonyok szabadságának, különösen pedig a munkához való joguk szélsőséges hívei közé tartozott; közben úgy élt a feleségével, hogy kiegyensúlyozott, gyermektelen családi életében mindenki gyönyörködött; felesége életét pedig úgy rendezte be, hogy nem csinált és nem is csinálhatott semmit, arra volt csak gondja, hogy töltse el minél jobban és minél vidámabban a férjével együtt az idejét.
Ha Levin nem olyan, hogy az emberek viselkedését a legelőnyösebb oldalról ítéli meg, Szvijazsszkij jelleme nem okoz fejtörést neki; azt mondja: “ostoba vagy rongy ember”, s mindent megmagyarázott. De nem mondhatta róla, hogy ostoba, hisz Szvijazsszkij kétség¬kívül nemcsak nagyon okos, de nagyon művelt ember is volt, s egyúttal szokatlanul szerény. Nem volt tárgy, amihez nem értett; de ismereteit csak akkor mutatta ki, amikor szükség volt rá. Még kevésbé mondhatta azt, hogy rongy ember, hisz Szvijazsszkij kétségkívül becsületes, jó és okos ember volt, akinek víg, eleven és szakadatlan tevékenységét a környezete nagyra becsülte, s tudatosan bizonyára sosem követett el s nem is tudott rosszat elkövetni.
Levin azon volt, hogy megértse, s nem értette, s mindig mint élő talányra nézett rá és az életére.
Barátságban volt Levinnel; ezért Levin megengedhette magának, hogy kifürkéssze, s élet¬fel-fogásának az alapjáig iparkodjék hatolni; de mindig hasztalanul. Valahányszor beljebb akart nyomulni esze mindenki számára nyitott fogadószobáinál, azt vette észre, hogy Szvijazs¬szkij egy kicsit zavarba jön: alig észrevehető félelem jelent meg tekintetében, mintha félt volna, hogy Levin rajtakapja valamin, s jólelkűen és vidáman hárította el.
Most, hogy a gazdálkodásból kiábrándult, Levinnek különösen jólesett Szvijazsszkijéknál lennie. Nem beszélve arról, hogy ez a boldog, magával és mindenkivel elégedett galambpár s az ő jól berendezett fészkük vidámítón hatott rá, most, hogy életével annyira elégedetlen lett, nagy kedve volt Szvijazsszkij titkáig hatolni, amely olyan derültté, határozottá és jókedvűvé tette az életét. Ezenkívül azt is tudta, hogy Szvijazsszkijnál birtokos szomszédokkal találkozik, s az ő számára most rendkívül érdekes volt ezeket a gazdabeszélgetéseket termés¬ről, munkásszegődtetésről stb. végigbeszélni, végighallgatni. Mások, tudta, nagyon lenézik az ilyesmit; neki azonban most csak ezek voltak fontosak. “Lehet, hogy nem volt fontos a jobbágyidőkben - gondolta Levin -, vagy nem fontos Angliában. A feltételek mindkét esetben meg voltak szabva: Oroszországban azonban most, amikor még minden alakulóban van s éppen csak hogy rendeződni kezd, ezeknek a feltételeknek a kialakítása az egyetlen fontos kérdés.”
A vadászat rosszabbul sikerült, mint Levin gondolta. A láp kiszáradt, szalonka egyáltalán nem volt. Egész nap járt, s csak három darabot hozott haza; hozott azonban ehelyett, mint a vadászatról mindig, kitűnő étvágyat, kitűnő hangulatot s azt a szellemi fölszabadulást, amely nála mindig vele járt az erős testmozgással. S a vadászaton is, amikor látszólag semmire sem gondolt, újra és újra eszébe ötlött az öreg és családja, s ez az emlék mintha nemcsak a figyelmét követelte volna meg, de valaminek, ami összefüggésben volt vele, az eldöntését is.
S este a teánál a két birtokossal, akik valami gyámügyben jártak ott, valóban megindult az az érdekes beszélgetés, amelyre Levin számított.
Levin a teásasztalnál a háziasszony mellett ült; vele és a húgával kellett beszélgetnie, aki szemben ült. A háziasszony szőke volt, kerek arcú, alacsony, az arcán gödröcskék, s csak úgy sugárzott a mosolya. Levin rajta át próbálta megoldani a fontos talányt, amit a férje jelentett neki; a gondolatai azonban nem voltak egész szabadok, mert állandóan kínos félszegséget érzett. Kínos félszegséget pedig azért érzett, mert szemben vele ott ült a sógornő, az ő tiszteletére felöltött - Levinnek legalább úgy rémlett - különös ruhában, fehér mellén egy különös, trapézforma kivágással. Ez a négyszögletes kivágás, annak ellenére, hogy a melle igen fehér volt, vagy talán épp azért, mert igen fehér volt, megfosztotta Levint gondolatai szabad mozgásától. Azt képzelte, bizonyára tévesen, hogy ez a kivágás miatta készült, s azt tartotta, nincs joga ránézni; iparkodott is nem rá nézni, de úgy érezte, már az is az ő bűne, hogy azt a kivágást megcsinálták. Úgy tűnt föl, hogy megcsal valakit; hogy illene megmagya¬rázni valamit, megmagyarázni azonban lehetetlen, s emiatt állandóan pirult, nyugtalan volt és félszeg. A félszegsége a csinos sógornőre is átragadt. A háziasszony azonban, úgy látszik, nem vette ezt észre, s a lányt is belevonta szándékosan a társalgásba.
- Maga azt mondja - folytatta a megkezdett beszélgetést -, hogy az uramat nem érdekli, ami orosz. Épp ellenkezőleg, külföldön nagyon vígan szokott lenni, de sohasem így, mint itt. Itt elemében érzi magát. Annyi a dolga, s megvan a képessége, hogy minden érdekelje. De maga, ugye, nem volt még az iskolánkban?
- Láttam. Az a repkénnyel befutott házacska?
- Igen. Nasztyenka műve - mondta a húgára mutatva.
- És maga tanít? - kérdezte Levin, azon igyekezve, hogy a kivágás mellé nézzen, de érezte, hogy akárhová néz is, a kivágást látni fogja.
- Igen, tanítottam s fogok is tanítani, de van egy kitűnő tanítónőnk. És a tornát is bevezettük.
- Nem, köszönöm, nem kérek több teát - mondta Levin, s bár érezte, hogy udvariatlanságot követ el, nem volt ereje tovább folytatni a beszélgetést, s elvörösödve fölállt. - Igen érdekes társalgást hallok - tette hozzá, s az asztal másik végére ment, ahol a háziúr ült a két birtokossal. Szvijazsszkij oldalt fordult az asztalnak, könyöklő kezében a csészéjét forgatta, a másikkal a szakállát fogta marokra, s mintha szagolgatta volna, az orrához emelte, majd megint leengedte. Csillogó fekete szemével a fölgerjedt, ősz bajszos birtokost nézte; nyilván szórakozott a beszédén. A birtokos a népre panaszkodott. Levin előtt világos volt, hogy Szvijazsszkijnak olyan válasza volna a panaszára, ami egyszeriben tönkretenné az érveit; de helyzete miatt nem adhatja meg ezt a választ, s nem minden gyönyörűség nélkül hallgatja a földbirtokos komikus beszédét.
Az ősz bajszos földbirtokos nyilván megrögzött jobbágytartó volt, régi vágású falusi ember, szenvedélyes gazda. Ennek a jelét Levin már a ruháján is látta; a régimódi, viseltes kabáton, amelyben szemlátomást szokatlanul érezte magát, aztán okos, hunyorító szemén, szép, tömör orosz beszédén, nyilván hosszú-hosszú gyakorlatban elsajátított parancsoló hangján, szép, nagy, lesült kezének - amelynek csak a negyedik ujján volt egy öreg jegygyűrű - határozott mozdulatain.
27
- Ha nem sajnálnám otthagyni, ami benne van... a sok beleölt munkát... legyintenék és eladnám, mennék, mint Nyikolaj Ivanovics... Heléná-t hallgatni - mondta a birtokos, és okos, vén arcát kellemes mosoly ragyogta be.
- De mégsem hagyja ott - mondta Nyikolaj Ivanovics Szvijazsszkij -, tehát megtalálja a maga számítását.
- Az én számításom annyi, hogy a magam házában lakom, nem vásároltban vagy béreltben. Aztán meg egyre bízik is az ember, hogy a nép megokosodik. Ami most van, higgye el... részegség, feslettség! Elzüllött mind, se lovacskája, se egy kis tehénkéje. Megdöglik az éhségtől, s ha fölfogadja az ember, kárt igyekszik tenni, és még ő mászkál békebíróhoz.
- De azért maga is csak panaszt tesz a békebírónál - jegyezte meg Szvijazsszkij.
- Én, panaszt? A világon semmiért! Olyan szóbeszéd lenne belőle, hogy nincs a panaszban köszönet. Itt van a gyár; fölvették az előleget, és elmentek. Mit csinált a békebíró? Nekik adott igazat. Már csak a régi községi bírók meg a sztaroszták tartják fönn a rendet. Azok a régi szokás szerint kiporolják őket, mint régen. Ha ez sincs, hagyjon ott mindent az ember, s fusson a világból!
A birtokos nyilván ugratta Szvijazsszkijt, de Szvijazsszkij nemcsak hogy nem haragudott meg, hanem szemmel láthatóan szórakozott rajta.
- De mi mégiscsak az effélék nélkül gazdálkodunk - mondta elmosolyodva. - Én, Levin, ők.
S a másik földbirtokosra mutatott.
- Mihail Petrovics, igaz, boldogul, de kérdezze meg, hogyan. Az talán racionális gazdálkodás? - kérdezte a birtokos, szemmel láthatóan kérkedve a “racionális” szóval.
- Az én gazdálkodásom egyszerű - mondta Mihail Petrovics. - Hála az Istennek. Az egész annyi, hogy az őszi adókra a pénzem készen álljon. Jönnek a parasztocskák: “Bátyuskám, apánk, segíts.” S minthogy szomszédaim, megszánom őket. Ad az ember az első harmadra, s annyit mond: “Aztán tartsátok eszetekben, gyerekek, én segítettem rajtatok, de ti is segítsetek, ha szükség lesz rá.” Zabvetéskor, szénagyűjtésnél, aratáskor; meg azt is kikötöm, mennyi igát adjanak. Köztük is van lelkiismeretlen, ez igaz.
Levin ismerte rég ezeket a patriarkális fogásokat, összepillantott Szvijazsszkijjal, s Mihail Petrovicsot félbeszakítva, megint az ősz bajuszú birtokoshoz fordult.
- Önnek mi a véleménye? - kérdezte. - Hogy kell most gazdálkodni?
- Úgy kell, ahogy Mihail Petrovics csinálja: vagy felesbe, vagy bérbe adni a muzsikoknak; ezt meg lehet tenni, csakhogy ezzel a közvagyon pusztul. Ahol az én földem jobbágymunkával jó gazdálkodás mellett kilencszerest hozott, felesben háromszorost hoz. A fölszabadítás megrontotta Oroszországot.
Szvijazsszkij mosolygó szemmel pillantott Levinre, alig észrevehetően még oda is hunyorí¬tott; Levin azonban nem találta a birtokos beszédét nevetségesnek - jobban értette, mint Szvijazsszkijt. Sok abból, amit később mondott, amikor azt bizonygatta, miért rontotta meg Oroszországot az emancipáció, nagyon is igaznak tetszett, és új volt neki s megcáfolha¬tatlan. A birtokos, ami elég ritka eset, nyilván a maga gondolatát mondta, s erre a gondolatra nem az a vágy vezette, hogy a tétlen agyát valamivel elfoglalja: életkörülményeiből következett; ott kotlotta ki, minden oldalról megforgatva, falusi magányában.
- A dolog veleje, hadd mondjam ki, az, hogy minden haladást csak hatalommal lehet meg-valósítani - mondta, nyilván azt óhajtva megmutatni, hogy nem idegenkedik ő a műveltségtől. - Vegye csak Péter, Katalin, Sándor reformjait. Vegye az európai történetet. Hát még a földművelés haladása. Még a krumplit is erővel honosították meg. Faekével sem szántottak mindig. Azt is úgy vezették be, tán a részfejedelemségek idején, de bizonyos, erővel. A mi korunkban, a jobbágy világban, mi, birtokosok, a haladás vívmányaival gazdálkodtunk, szárítók, rostálók, trágyaszekerek, az egész gazdasági fölszerelést, mind hatalommal vezettük be; a parasztok kezdetben ellenálltak, azután utánozni kezdtek. A jobbágyság eltörlésével elvették a hatalmat, s gazdálkodásunk, ahol már magas szinten volt, megint a legvadabb, legkezdetlegesebb állapotába züllik vissza. Én ezt így látom.
- De miért? Ha egyszer racionális, bérletben is művelheti - mondta Szvijazsszkij.
- Nincsen hatalmam rá. Kivel műveljem? Engedje meg a kérdést.
“Íme, a munkaerő, a gazdaság fő tényezője” - gondolta Levin.
- Munkásokkal.
- A munkások nem akarnak jól és jó szerszámokkal dolgozni. A munkás minálunk egyet tud: leinni magát, mint a disznó, s részeg fővel tönkretenni mindent, amit kezébe ad az ember. A lovat halálra itatja; a jó lószerszámot elszaggatja, a vasalt kereket kicseréli s elissza; a cséplőgépbe csapszeget enged, hogy eltörje. Rosszul lesz mindentől, ami nem az ő kedve szerint folyik. Ezért süllyed a gazdaság színvonala. A földek parlagon, benőve ürömmel, vagy eladták a parasztoknak. Ahol millió csetvertyet  termeltek, most százezret; a nemzeti vagyon egyre kisebb. Ha ugyanezt csinálják, de számítással...
S a maga fölszabadítási tervét kezdte fejtegetni, amely ezeket a bajokat elhárította volna.
Levint ez nem érdekelte már, s amikor befejezte, az előbbi tételére tért vissza.
- Az, hogy a gazdaság színvonala süllyed, s úgy, ahogy mi vagyunk a munkásainkkal, racionális gazdálkodást nem lehet űzni, tökéletesen igaz - mondta Szvijazsszkijhoz fordulva, hogy az ő komoly véleményét is előcsalja.
- Nem látom be, miért - mondott ellen komolyan Szvijazsszkij -, én csak azt látom, hogy nem értünk a gazdálkodáshoz, s hogy a jobbágykori gazdálkodás színvonala nemhogy túlságosan magas nem volt, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is alacsony. Se gép, se jó igásállat, se igazi vezetés - a számvetéshez sem értünk. Kérdezzen meg egy gazdát: nem tudja, mi előnyös és mi nem.
- Olasz könyvelés - mondta a birtokos gúnyosan. - Számoljon, ahogy csak jólesik, ha mindenét elrontják, nincs haszon.
- De miért rontják el? A rongy cséplőt, az ön orosz taposóját eltörik, az én gőzgépemet nem. Az orosz lovat, mi is a neve? taszkánai fajtát, amit a farkánál fogva kell ráncigálni, elrontják; vezessen be percheron vagy ahhoz hasonló fajtát, nem rontják el. S így van mindennel. Magasabb színvonalra kell a gazdaságunkat emelni.
- Ha volna miből, Nyikolaj Ivanovics. Önnek könnyű, de én egyetemre járatom a fiam, a kisebbiket gimnáziumban taníttatom, nem vehetek percheront.
- Arra való a bank.
- Hogy mindenem dobra kerüljön? Nem, köszönöm.
- Azzal, hogy a gazdaság színvonalát föl lehet és föl is kell emelni, én sem értek egyet - mondta Levin. - Azt csinálom, megvan hozzá a pénzem, mégsem értem el semmit. A bankok meg nem tudom, kinek jók. Én legalább, ami pénzt a gazdaságba beleöltem, mind kárba ment: a jószág - veszteség, a gép - veszteség.
- Ez már igaz - hagyta helyben a szürke bajuszú birtokos, az elégedettségtől elmosolyodva.
- És nemcsak én - folytatta Levin -, a gazdákra hivatkozom, akik racionálisan gazdálkodnak; ritka kivétellel mind veszteségben van. Az ön gazdasága, halljuk, tán hasznot hajtó? - mondta Levin, s Szvijazsszkij pillantásában észre is vette már az átfutó félelmet, amit mindig ott talált, ha a fogadószobáknál mélyebbre akart az agyába nyomulni.
Mellesleg ez a kérdés Levin részéről nem is volt egészen jóhiszemű. A háziasszony a teánál épp most mondta el neki, hogy a nyáron lehívattak Moszkvából egy német könyvvizsgálót, aki ötszáz rubel tiszteletdíjért áttanulmányozta az egész gazdaságukat, s azt sütötte ki, hogy háromezer-valahány rubel a ráfizetés. Nem emlékezett már pontosan, hogy mennyi, de a német, úgy rémlett, negyed kopejkáig kiszámította.
Amikor arra fordult a szó, hogy Szvijazsszkij birtoka mit jövedelmez, a földbirtokos elmoso-lyodott, nyilván tudta, mekkora lehet szomszédjának, a nemesség vezetőjének a haszna.
- Lehet, hogy nem jövedelmező - felelte Szvijazsszkij. - De ez vagy arra vall, hogy rossz gazda vagyok, vagy hogy a tőkémet fogyasztom, csak hogy a földjáradékot növeljem.
- Járadék! - kiáltott föl Levin elszörnyedve. - Európában, lehet, van ilyen. A föld ott valóban jobb lesz, ha munkát ölnek belé; de nálunk a föld a beléölt munkától rosszabb lesz, hiszen csak kimeríti vele az ember... tehát járadék sincsen.
- Hogyne lenne? Ez gazdasági törvény.
- Akkor mi törvényen kívül vagyunk. A földjáradék nekünk nem magyaráz meg semmit, éppen ellenkezőleg, összezavar. De mondja hát meg, hogy lehet a földjáradék tanát...
- Parancsolnak aludttejet? Mása, aludttejet vagy málnát ide - fordult Szvijazsszkij a feleségéhez. - A málna az idén feltűnő sokáig terem.
A legkellemesebb hangulatban kelt föl s ment odább, nyilván úgy találta, hogy a társalgás lezárult, pont ott, ahol Levin érzése szerint elkezdődött volna.
Beszélőtársától megfosztva, Levin a birtokossal beszélt tovább, azt akarta bebizonyítani neki, hogy minden baj a mi tudatlanságunkból ered; nem akarjuk kiismerni munkásaink természetét és szokásait; a birtokos azonban, mint minden magános és eredeti gondolkozó, az idegen gondolat megértésében lomha volt, a magáéban meg szenvedélyesen elfogult. Kitartott amellett, hogy az orosz paraszt disznó, a disznóságot szereti, s ahhoz, hogy a disznóságból kihúzzuk, hatalom kell, az pedig nincs. Bot kell, s mi olyan liberálisak lettünk, hogy az ezeréves botot holmi ügyvédekre és börtönökre cseréltük föl, ahol a haszontalan, büdös parasztokat jó levessel etetik, s köblábszámra számítgatják neki a levegőt.
- Miért gondolja - igyekezett Levin a tárgyhoz visszatérni -, hogy lehetetlen a munkaerővel olyan viszonyba kerülnünk, amely mellett a munka is hasznot hajtó volna?
- Az orosz néppel ez nem megy soha. Nincs hatalom - felelte a birtokos.
- De hogy is lehetne új feltételeket kitalálni? - mondta Szvijazsszkij, aki miután az aludttejét megitta s rágyújtott, ismét odament a vitatkozókhoz. - A munkaerőhöz való minden lehetséges viszonyt definiáltak és tanulmányoztak már - mondta. - A kezdetleges obscsina a kölcsönös kezességgel együtt, mint a barbár kor maradványa, magától szétesik; a jobbágyrendszer megszűnt; csak a szabad munka marad, annak a formái pedig készek, meghatározottak, élni kell csak velük. Urasági cseléd, napszámos, bérlő - ez az, amiből nem juthatunk ki...
- De Európa elégedetlen ezekkel a formákkal.
- Elégedetlen, és újakat keres. S meg is találja, bizonyára.
- Én is erről beszélek - felelte Levin. - Miért ne keressünk mi is a magunk szakállára?
- Mert ez ugyanaz volna, mint új eljárásokat eszelni ki a vasútépítésre. Azok készek már, kigondolták őket.
- De ha mihozzánk nem illenek, ha ostobák?
S újra ott látta Szvijazsszkij szemében azt az ijedelmet.
- Ez az, fölhajítjuk a sipkánkat, mi megtaláltuk, amit Európa keres. Ezt ismerem már, de bocsásson meg, tud ön mindent, amit Európa a munkáskérdésben csinált?
- Rosszul.
- Ez a kérdés ma Európa legjobb agyvelőit foglalkoztatja. Schulze-Delitzsch irányzata. Aztán a munkáskérdésnek az a hatalmas irodalma, a Lassalle-féle lehető legliberálisabb irányzaté, a Mühlhausen-féle szervezet. Ez már meg is valósult, amint azt bizonyára tudja.
- Van valami fogalmam, de igen zavaros.
- Ezt csak mondja, bizonyára éppen úgy tudja, mint én. Én persze nem vagyok a társadalom-tudomány professzora, de a téma érdekelt, s ha önt is érdekli, biztosan foglalkozik majd vele.
- No és mire jutottak?
- Bocsánat...
A birtokosok fölálltak, s Szvijazsszkij, aki újból megzavarta Levint kellemetlen szokásában, hogy esze fogadószobái mögé nézzen, kikísérte vendégeit.
28
Levin elviselhetetlenül unatkozott ezen az estén a hölgyekkel. Fölizgatta, jobban, mint valaha, a gondolat, hogy mostani elégedetlensége a gazdaságával nem kizárólag az ő ügye, hanem közügy; egész Oroszországban ez a helyet, s az olyanféle munkaviszonyoknak a megterem¬tése, amelyben úgy menne a dolog, mint annál az útba ejtett parasztnál, nem is ábránd, hanem feladat, amelyet föltétlen meg kell oldani. S ezt a feladatot, úgy látta, meg is lehet oldani, csak meg kell kísérelni.
Miután a hölgyektől elbúcsúzott, s megígérte, hogy másnap egész nap itt lesz még, s együtt lovagolnak ki a kincstári erdőbe egy érdekes beomlást megnézni, elalvás előtt bement még a házigazda dolgozószobájába, hogy elhozza a munkáskérdésről szóló könyveket, amelyeket Szvijazsszkij ajánlott neki. Szvijazsszkijnak hatalmas dolgozószobája volt; körül könyvszek-rények; két asztal, az egyik tömör íróasztal, a szoba közepén; a másik kerek, rajta lámpa, a különféle nyelvű újságok és folyóiratok legfrissebb számaival csillag alakban körülrakva. Az íróasztal mellett állvány, rajta aranyos címkékkel megjelölt ládikókban mindenféle ügyirat.
Szvijazsszkij levett egy könyvet, s a hintaszékbe ült.
- Mit néz ott? - mondta Levinnek, aki a kerek asztalnál állva a különféle folyóiratokat nézegette.
- Ah, igaz is, abban egy igen érdekes cikk van - mondta a Levin kezében levő folyóiratra. - Az derül ki - tette hozzá felvillanyozottan -, hogy Lengyelország fölosztásában a fő bűnös egyáltalán nem Frigyes volt. Kiderült...
S a rá jellemző világossággal rövidre fogva el is mondta, hogy mi ennek az új, igen fontos és érdekes fölfedezésnek a lényege. Noha Levint elsősorban a gazdaság foglalkoztatta, házi-gazdáját hallgatva, azt kérdezte magától; “Mi lakik ebben az emberben? S miért érdekli őt Lengyelország fölosztása?” Amikor Szvijazsszkij befejezte, Levin önkéntelen megkérdezte: “No és aztán?” De nem volt semmi sem. Az érdekes csak az volt, hogy ez “kiderült”. Azt azonban nem magyarázta meg, és nem is tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy miért érdekli.
- Igen, de engem nagyon foglalkoztat ez a haragos birtokos - mondta Levin fölsóhajtva. - Okos ember, és sok igazat mondott.
- Menjen már! Megcsontosodott, titkos jobbágytartó, mint a többi - mondta Szvijazsszkij.
- Akiknek ön a vezetőjük...
- Igen, csakhogy én a másik irányba vezetem őket.
- Engem nagyon foglalkoztat a következő - mondta Levin -: A mi dolgunk, a racionális gazdálkodás, igaza van, nem megy; csak az uzsorás gazdálkodás megy - amilyen azé a csöndes kis emberé -, vagy a legegyszerűbb. Ki a hibás ebben?
- Magától értetődik, mi magunk. Aztán meg nem is igaz, hogy nem megy. Vaszilcsikové megy.
- Méntelep...
- Tulajdonképpen még most se tudom, min csodálkozik. A nép az anyagi és erkölcsi fejlettség olyan alacsony fokán áll, hogy nyilvánvalóan ellene kell szegülnie mindennek, ami idegen neki. Európában a racionális gazdálkodás azért megy, mert a nép művelt; nálunk is művelni kell tehát a népet, ennyi az egész.
- De hogy művelné a népet?
- A népműveléshez három dolog kell: iskolák, iskolák, iskolák.
- De hisz maga mondta, hogy a nép az anyagi fejlettség alacsony fokán áll. Mit segít itt az iskola?
- Maga engem egy anekdotára emlékeztet. Tanácsokat adnak a betegnek. “Tán próbálkozzék meg hashajtóval.” “Adtak már: rosszabb.” “Akkor próbáljon piócát.” “Próbálták: még rosszabb.” “Imádkozzék hát Istenhez.” “Megpróbáltuk: még rosszabb.” Így vagyunk mi is magával. Azt mondom: közgazdaságtan, azt feleli: rosszabb. Szocializmus: rosszabb. Műveltség: még rosszabb.
- De hát mit segíthet az iskola?
- Új igényeket teremt.
- Ezt már aztán egyáltalán nem értem - felelte Levin nekitüzesedve. - Hogy segítheti a népet az iskola, hogy anyagi helyzetén javítson? Az iskolák, a műveltség, azt mondja, új igényekre neveli. Annál rosszabb, hisz nem lesz tehetsége kielégíteni. Azt azonban, hogy az összeadás, kivonás meg a katekizmus mit segít, hogy anyagi helyzetén javíthasson, nem tudom felfogni. Tegnapelőtt este egy asszonnyal találkoztam, a csecsemőjét vitte; kérdem, hova megy. Azt mondja: “A bábánál voltam, a kisfiúra rájött a frász, elvittem, hogy meggyógyítsa.” “S hogyan gyógyítja - kérdeztem - a bába a frászt?” “Odaülteti a gyereket a tyúkokhoz a tyúklétrára, s ráolvas valamit.”
- No lám, maga is mondja! Hát azért kell, hogy ne a tyúklétrára vigye a frászt kúrálni - mondta Szvijazsszkij vidáman elmosolyodva.
- Dehogyis! - szólt bosszúsan Levin. - Ez a gyógykezelés engem arra emlékeztet, amikor a népet iskolával gyógyítják. A nép szegény és műveletlen; ezt mi éppoly jól látjuk, mint az asszony a frászt, hisz a gyerek sivít. De hogy a szegénységnek és a műveletlenségnek ezen a nyomorúságán az iskola hogyan segít, az éppolyan érthetetlen, mint hogy a frásznak mit használ a tyúk meg a tyúklétra. Azon kell segíteni, amitől szegény.
- Ebben legalább egyetért Spencerrel, akit annyira nem szeret; ő is azt mondja, hogy a műveltség csak a nagyobb jólétnek, a kényelemnek, ahogy mondja, a sűrűbb mosdásnak lehet a következménye, nem pedig hogy olvasni és számolni tudunk.
- Nagyon örülök, vagy épp ellenkezőleg, nagyon nem örülök, hogy Spencerrel egy nézeten vagyok, csakhogy én ezt már réges-rég tudom. Az iskolák nem segítenek; olyan gazdasági rend segít, amely mellett a nép gazdagabb lesz, több a szabad ideje - akkor majd iskolái is lesznek.
- Az iskoláztatás mégis egész Európában kötelező már.
- És maga egyetért ebben Spencerrel? - kérdezte Levin. De Szvijazsszkij szemében megint fölvillant a félelem.
- Hanem ez a frász kitűnő - mondta elmosolyodva. - Igazán saját maga hallotta?
Levin látta, hogy ennek az embernek az élete s gondolatai közt most sem találja meg a kapcsolatot. Nyilvánvalóan egész mindegy volt neki, hogy véleménye hova vezet, neki csak a vélekedés folyamatára volt szüksége. S kellemetlen volt, ha ez a folyamat zsákutcába vitte. Ezt az egyet nem szerette, s ki is kerülte, valami kellemesebbre és vidámabbra fordítva a beszélgetést.
Ennek a napnak az eseményei, kezdve az útba ejtett paraszton, aki a nap benyomásaihoz és gondolataihoz mintegy alapul szolgált, erősen fölizgatták Levint. Ez a kedves Szvijazsszkij, aki csak társasági használatra tartogatta a gondolatait, s nyilván valami más, Levin előtt titkolt életelvekhez igazodott, ugyanakkor a tömeg segélyével, melynek a száma légió, tőle idegen gondolatokkal irányította a közvéleményt; ez a dühös gazda, akinek teljesen igaza volt az élet kigyötörte nézeteiben, viszont nem volt igaza a haragban, mellyel egy egész osztály, a legkülönb orosz társadalmi osztály iránt viseltetett; elégedetlensége a maga munkájával, s a homályos remény, hogy minderre valami gyógyszert találhat - mindez belső izgalomba, a közeli döntést megelőző várakozásba olvadt benne össze.
Amikor szobájában magára maradt, a ruganyos matracon fekve, amely, ahogy kezét vagy lábát megmozdította, váratlanul lökött rajta egyet, Levin sokáig hevert még álmatlan. Amit Szvijazsszkijjal beszélt, bár sok okosat mondott, nem érdekelte; az ősz bajuszú birtokos érveit azonban meg kellett fontolnia. Önkéntelen is fölidézte minden szavát, s képzeletben kiigazította a maga válaszát.
“Azt kellett volna mondanom neki: ön szerint a mi gazdálkodásunk azért nem megy, mert a paraszt minden tökéletesítést gyűlöl; hatalommal kéne ráerőszakolni. És ha a gazdálkodás ezek nélkül a reformok nélkül egyáltalán nem menne, igaza is lenne; csakhogy megy, még¬pedig kizárólag ott, ahol a munkás a maga szokásai szerint dolgozhat, mint annál az öreg parasztnál. A mi elégedetlenségünk azt bizonyítja, hogy vagy bennünk, vagy a munkásainkban van a hiba. Mi rég törjük már magunkat, hogy az európai módszereket bevezethessük, nem törődve azzal, mik a munkaerő sajátságai. Próbáljuk most elismerni, hogy a munkaerő nem az ideális munkaerő, hanem az orosz muzsik az ő ösztöneivel, s szervezzük meg ezzel összhangban a gazdaságot. Képzelje el - kellett volna mondanom neki -, hogy az ön gazdasága úgy megy, mint azé az öregé; megtalálta a módját, hogy a munka sikere a munkások érdeke is legyen, s megtalálta a reformokban azt a középutat, amelyet ők is elismernek, s anélkül, hogy tönkretenné a talajt, a kétszeresét, háromszorosát kapja a réginek. Ossza ketté a földjét, adja oda felét a munkaerőnek; az a rész, amely önnek marad, nagyobb lesz, s a munkaerőnek is több marad. Hogy ezt megtehesse, le kell szállítani a gazdálkodás színvonalát; s a munkást érdekeltté tenni a gazdálkodásban. Hogy ezt hogy csinálja: részletkérdés, de kétségtelen, hogy lehetséges.”
Ez a gondolat Levint erős izgalomba hozta. Nem aludt fél éjjel, folyton a részleteket latolgatta, hogy hajtsa végre. Nem akart másnap hazautazni, de most eltökélte, hogy már korán reggel elmegy. Ez a kivágott ruhájú sógornő is szégyenhez hasonló érzést keltett benne, mint akinek egy rossz cselekedetet kell megbánnia. A fő azonban: nem halaszthatta, mennie kellett: hisz minél előbb, még az őszi vetés előtt elő kellett a parasztoknak az ő új tervét adnia, hogy már az új alapon vethessenek. Úgy döntött, hogy egész addigi gazdálkodását megváltoztatja.
29
Levin terveinek végrehajtása igen sok nehézségbe ütközött, de ő minden erejéből küzdött, s ha nem is azt érte el, amit akart, hanem amit tudott, önámítás nélkül hihette, hogy a dolog megéri a fáradságot. Az egyik legnagyobb nehézség az volt, hogy a gazdaság ment már, lehetetlen volt megállítani s mindent elölről kezdeni; a gépet működés közben kellett átszerelni.
Amikor aznap este még, hogy hazaért, elmondta tervét az ispánnak, az nyilvánvaló elégtétellel értett egyet beszéde első részével, amely azt mutatta ki, hogy amit eddig csináltak, képtelenség volt és nem jövedelmező. Az ispán azt mondta, ő rég hajtogatja már ezt, de nem akarták meghallgatni. Ami Levin javaslatát illeti, hogy az egész gazdasági vállalkozásban a munká¬sok¬kal együtt mint részestárs vegyen részt - erre az ispán a legnagyobb fokú csüggedtségen kívül semmi határozott véleményt nem nyilvánított, s arról kezdett el tüstént beszélni, hogy a kinn maradt rozskévéket holnap okvetlen össze kell gyűjteni, aztán keresztbe rakni. Levin érezhette, hogy most nem tehet semmit.
Amikor a parasztokkal beszélt a dologról, s fölajánlotta, hogy az új feltételek mellett földet ad nekik, ugyanilyen nehézséggel találkozott: annyira el voltak foglalva a napi munkájukkal, hogy nem volt idejük a vállalkozás előnyét, hátrányát meggondolni.
Egy naiv paraszt, a tehenész Iván, mintha teljesen megértette volna Levin ajánlatát, hogy a marhagazdaság hasznában a családjával együtt részesedjék, s teljesen együtt érzett volna a kezdeményezéssel. De amikor Levin a várható előnyöket akarta magyarázni neki, Iván arcára izgalom és sajnálkozás ült ki, hogy nem hallgathatja tovább, s azon volt, hogy valami halogatást nem tűrő dolgot találjon: vagy a villát kapta föl, s a szénát hányta ki a marhaistálló-ból, vagy locsolni kezdett, vagy a trágyát takarítgatta.
A másik nehézség a parasztok legyőzhetetlen bizalmatlansága volt; nem hitték el, hogy a földesúr célja más is lehet, mint minél jobban megkopasztani őket. Az igazi célja (akármit mond is), meg voltak győződve, mindig az lesz, amit nem mond ki előttük. S ők maguk is úgy szóltak hozzá a dologhoz, hogy sokat beszéltek, de sohasem mondták azt, ami a valódi céljuk volt. A parasztok ezenkívül minden megegyezés első, változhatatlan feltételéül azt szabták ki (az epés földbirtokosnak, Levin érezte, igaza volt), hogy semmiféle új gazdasági eljárásra vagy új eszközök használatára ne kényszerítsék őket. Elismerték, hogy a vaseke jobban szánt, hogy a fogasoló gyorsabban dolgozik, de ezer okot találtak, hogy miért nem használhatják sem ezt, sem amazt. S ha Levin meg is volt győződve, hogy a gazdálkodás szintjét le kell szállítani, a tökéletesebb eszközökről, amelyeknek haszna oly nyilvánvaló volt, mégis fájt lemondania. De ennyi nehézség ellenére keresztülvitte a magáét, s őszre a dolog megindult, vagy legalább neki úgy tetszett.
Eleinte azt gondolta, hogy egész gazdaságát, úgy, ahogy volt, az új társas feltételek alapján a parasztmunkások és az ispán kezére adja, de igen hamar meggyőződött róla, hogy ez lehetetlen, s a gazdaság felosztása mellett döntött. A marhaistálló, a gyümölcsös, veteményes, kaszáló, a parcellákra osztott szántók külön területeket alkotnak. Úgy látta, hogy Iván, a naiv tehenész érti meg a legjobban a dolgot; az az artyel, amelyet jórészt a maga családjából szervezett, a marhagazdaságban lett részes. Egy távolabbi földet, amely nyolc éve hevert parlagon, az okos ács, Fjodor Rezunov közvetítésével hat parasztcsalád vett ki új, szövetkezeti alapon. Egy Surajev nevű paraszt a veteményeskerteket vette át, ugyanilyen feltételek mellett. Ami fönnmaradt, ment a régi módon; ez a három egység volt az új berendezés kezdete, s Levin minden idejét ezeknek szentelte.
A tehenészetben a dolgok, igaz, nem mentek jobban, mint előbb; Iván a tehenek meleg teleltetésének s a tejszínből készült vajnak erősen ellene volt; azt erősítgette, hogy a tehénnek a hidegen kevesebb takarmány kell, s a tejfölből készült vaj kiadósabb; a fizetést is meg-követelte, mint régen, s egyáltalán nem érdekelte, hogy a pénz, amit kap, nem fizetés, hanem előleg a haszonrészre.
Fjodor Rezunov társasága, igaz, nem szántott másodszor, ahogy kikötötték, ekével a vetés alá, azzal mentette magát, hogy nem volt rá idő. Az is igaz, hogy ennek a csoportnak a parasztjai, noha megegyeztek benne, hogy az új alapon viszik a dolgot, mégsem nevezték közösnek, hanem csak felesnek a földet, s a szövetkezet parasztjai, sőt maga Rezunov is nemegyszer mondták Levinnek: megkapná a kis pénzét a földjéért, az úr nyugodtabban lenne, mi meg szabadabban. Azonkívül ezek a parasztok a legkülönfélébb ürügyön egyre halogatták, amíg csak a tél be nem állt, hogy a kikötött karámot és gabonaszárítót a földjükre fölépítsék.
Az is igaz, hogy Surajev a kivett veteményeskertet kisebb bérletekben a parasztoknak akarta szétosztani. Nyilván egész hamisan értette, valószínűleg készakarva, a föltételeket, amelyek mellett a földet kapta.
Igaz az is, hogy a parasztokkal beszélgetve s a vállalkozás előnyeit bizonygatva Levin gyakran érezte, hogy a parasztok csak a hangja zengését hallgatják, s el vannak tökélve, hogy akármit beszél is, nem hagyják becsapni magukat. Ezt különösen akkor érezte tisztán, amikor a legokosabb paraszttal, Rezunovval beszélt, s szemében ott látta azt a játékosságot, amely világosan elárulta a Levinnek szóló gúnyt, de azt a szent meggyőződést is, hogy ha itt meg-csalnak valakit, az nem Rezunov lesz.
Levin mindennek ellenére úgy találta, hogy a dolog megy, s ha a számadásokat szigorúan vezeti s nem tágít, bebizonyítja majd nekik az új módszer hasznát, s akkor az egész magától megy már.
Ezek az ügyek, a kezén maradt gazdaság dolga s a könyve fölött a szobában eltöltött órák ezen a nyáron annyira elfoglalták, hogy vadászni is alig járt el. Augusztus végén tudta meg attól az embertől, aki a nyerget visszahozta, hogy Oblonszkijék Moszkvába utaztak. Amikor Darja Alekszandrovna levelére nem felelt, udvariatlanságával (melyre szégyenpír nélkül nem tudott gondolni), érezte, fölégette maga mögött a hajóit, most már nem is megy sohasem hozzájuk. Ugyanígy bánt el Szvijazsszkijjal, amikor búcsú nélkül jött el tőlük. De hozzájuk sem megy soha. Most már minden mindegy volt neki. A gazdaság újjászervezése annyira elfoglalta, mint soha semmi az életben. Átolvasta a Szvijazsszkijtól kapott könyveket, megrendelte, ami őnála nem volt meg, átolvasta a tárgyról szóló közgazdasági és szocialista irodalmat, s ahogy várta is, nem talált semmit, ami a tervbe vett dologra vonatkozott volna. A közgazdaságtani könyvekben, Millben például, akit a legnagyobb hévvel elsőül olvasott el, a maga kérdéseire várva minden pillanatban választ, csak az európai gazdasági helyzetből levont törvényeket talált, de nem tudta semmiképp belátni, hogy ezek a törvények, amelyek Oroszországra sehogy sem illettek, miért lennének általánosak. Ugyanezt látta a szocialista könyvekben: vagy gyönyörű, de használhatatlan álmodozások voltak, amelyekbe még mint diák belehabarodott; vagy az Európában uralkodó viszonyok javítgatásai, tatarozásai, amelyekhez az orosz földművelés ügyének semmi köze sem volt. A közgazdaságtan azt mondta, hogy a törvények, amelyek szerint Európa gazdasága kifejlődött és fejlődik, általános, kétségbevonhatatlan törvények. A szocialista tan azt mondta, hogy a fejlődés ugyanezen törvények szerint a pusztulásba visz. És sem az egyik, sem a másik nemcsak hogy feleletet nem adott, de a legkisebb célzást sem tette rá, hogy ő, Levin, s az a sok orosz paraszt és földbirtokos a millió kezével s gyeszjatyinájával mit kezdjen, hogy a köznek a legtöbbet termelhesse.
De ha egyszer már belekapott, lelkiismeretesen elolvasott mindent, ami a tárgyára tartozott, s az volt a szándéka, hogy ősszel külföldre utazik, s a helyszínen tanulmányozza a dolgot, nehogy ebben a kérdésben is az történjék, ami más kérdésekben olyan gyakran történt vele. Az szokott történni ugyanis, hogy amikor annak, akivel beszélt, az eszméit kezdte megérteni, s a magáét is elkezdte volna kifejteni, hirtelen azt mondták neki: “Hát Kauffmann, Jones, Dubois, Mitchelli? Nem olvasta őket? Olvassa el, ők feldolgozták ezt a kérdést.”
Most már világosan látta, hogy Kauffmann és Mitchelli semmit sem mondhatnak neki. Tudta, hogy mit akar. Oroszországnak, látta, gyönyörű földjei, nagyszerű munkásai vannak, s bizo-nyos esetekben, mint az útba ejtett parasztnál, munkás és föld sokat is hoz, viszont amikor európai módra fektetik be a tőkét, a legtöbbször keveset jövedelmez. Ez egyedül onnét van, hogy a munkások csak a maguk módján akarnak dolgozni, s csak úgy dolgoznak jól; az ellenszegülés pedig nem véletlen, hanem állandó, s alapja a nép lelkében van. Az orosz nép, amelynek az a hivatása, hogy hatalmas, el nem foglalt térségeket telepítsen be és műveljen meg, amíg csak minden föld el nincs foglalva, úgy gondolta, tudatosan ragaszkodik az ehhez szükséges szokásokhoz, s ezek a szokások egyáltalán nem olyan rosszak, mint ahogy rendesen gondolják. Ezt akarta ő kimutatni, elméletileg könyvben, gyakorlatilag a gazdaságában.
30
Szeptember végén leszállították a fát, amelyből a szövetkezetnek átadott földön majd istállót építenek; eladták a vajat, és szétosztották a hasznot. Gyakorlatban kitűnően mentek a gazda-ság dolgai, Levinnek legalább úgy tetszett. De hogy elméletben is megmagyarázzon mindent s befejezze a művét, amelynek álmai szerint a közgazdaságtanban nemcsak hogy fordulatot kellett jelenteni, de meg is semmisítené ezt a tudományt, s nép és föld viszonyáról egy új tudomány alapját vetné meg, külföldre kellett utaznia, a helyszínen tanulmányozni, mi is történt ezen a téren, s meggyőző bizonyítékokat találni, hogy ami történt, nem az, amire szükség van. Levin csak a búzaszállítást várta, hogy pénzt kapjon s elutazhassék. De elkezdett esni, a földeken maradt gabonát és krumplit nem lehetett behordani; minden munka, így a búza szállítása is elmaradt. Az utakon járhatatlan sár volt, az áradás elvitt két malmot, s az idő mind rosszabb és rosszabb lett.
Szeptember 30-án reggel kisütött a nap, s Levin a jó időben bízva egész komolyan hozzálátott az úti készületekhez. Zsákokba töltötte a búzát, elküldte az ispánt pénzért a kereskedőhöz, maga meg kiment a gazdaságba, hogy utazása előtt az utolsó intézkedéseket megtegye.
Miután mindent elintézett, nedvesen a víztől, amely a bőrkabátról hol a nyakába, hol a csizmaszárába folyt be, de a legelevenebb és leglelkesebb lelkiállapotban tért estefelé haza. Az idő estére még rosszabbra fordult, a hódara úgy csípte az egészen átázott, fülét s fejét rázó lovat, hogy oldalazva ment. Levin azonban jól érezte magát a csuklyában, vidáman pillant-gatott maga körül, hol a keréknyomban szaladó zavaros vízeret nézte, hol a pucér ágacskákról csüngő vízcseppeket, hol a híd deszkáin a szét nem olvadt hódarafolt fehérségét, hol a szilfa nedves, még húsos levelét, amely vastag rétegben vette körül a levetkőzött fát. A környező természet hiába volt olyan komor, ő élénknek érezte magát. Egy távoli falu parasztjaival beszélgetett, s azt látta, hogy kezdenek hozzászokni az új viszonyokhoz. Az öreg cseléd, akihez szárítkozni bement, szemmel láthatóan helyeselte Levin tervét, s maga ajánlotta, hogy belép a marhabeszerző közösségbe.
“Csak kitartóan a cél felé, s elérem, amit akarok - gondolta Levin. - Van miért dolgozni s vesződni. Ez nem az én személyes ügyem: a közjó kérdése. Az egész gazdálkodási módnak, s ami a fő, az egész nép helyzetének tökéletesen meg kell változnia. Szegénység helyett általá-nos jólét és megelégedés; gyűlölködés helyett egyetértés s az érdekek kapcsolata. Egyszóval: vértelen, de nagyszabású forradalom; kezdetben járásunk kis körében, aztán az egész kormányzóságban, Oroszországban, az egész világon. Minthogy a gondolat helyes, nem lehet gyümölcstelen. Igen, ez olyan cél, amelyért érdemes fáradni. S az, hogy én Kosztya Levin vagyok, ugyanaz, aki fekete nyakkendőben ment el a bálra, s akit Scserbackaja kikosarazott, önmagam szemében is szánalmas és jelentéktelen alak - semmit sem bizonyít. Meg vagyok győződve, hogy Franklin ugyanilyen jelentéktelennek érezte magát, s éppígy nem bízott magában, ha elgondolta, ki ő. Ez nem tesz semmit. Neki is volt bizonyára egy Agafja Mihajlovnája, akinek bizalmasan előadta a terveit.”
Sötét volt már, amikor Levin ilyen gondolatok között hazaért.
Az ispán, aki a kereskedőnél járt, megjött s elhozta a búza árának egy részét. Az öreg cseléddel is megállapodtak, s az ispán útközben arról győződött meg, hogy a gabona minde-nütt ott áll a földeken; az ő be nem hozott százhatvan keresztjük semmi ahhoz képest, ami másoknál kinn maradt.
Levin megebédelt, s ahogy szokta, leült egy könyvvel karosszékébe. Olvasás közben tovább gondolkozott, a könyvvel kapcsolatban, az előtte álló útról. Most már egészen tisztán látta munkája jelentőségét; fejében maguktól álltak össze az eszméje lényegét kifejező körmonda-tok. “Le kell írnom - gondolta. - Ez lesz az a rövid bevezetés, amelyet eddig fölöslegesnek tartottam.” Fölkelt, hogy az íróasztalhoz menjen. A lábánál fekvő Laszka is fölkelt, nagy nyújtózva, s ránézett, mintha kérdezné, hová. De írnia nem lehetett, a munkavezetők jöttek utasításokért, s Levin kiment hozzájuk az előszobába.
Parancsosztás után, azaz miután a másnapi munkára utasítást adott, s a parasztokat, akiknek dolguk volt vele, fogadta, Levin a dolgozójába ment, s munkához ült. Laszka az asztal alá feküdt, Agafja Mihajlovna is odaült kötésével a helyére.
Miután egy darabig írt, Levin előtt hirtelen szokatlan elevenséggel jelent meg Kitty, visszautasítása, az utolsó találkozás. Fölállt, s járkálni kezdett a szobában.
- Mit unatkozik itt? - mondta neki Agafja Mihajlovna. - Folyton csak itthon ül. Ahelyett, hogy elmenne valami hévízre, ahogy ígérte.
- Holnapután megyek, Agafja Mihajlovna. Be kell a dolgomat fejeznem.
- Mi az a dolog? Tán keveset ajándékozott még a parasztoknak? Így is azt mondják: “A ti uratok nagy kegyben részesül emiatt a cárnál.” Furcsa is: mit veszkődik annyit a parasztok miatt?
- Én nem miattuk veszkődöm, magamért csinálom.
Agafja Mihajlovna Levin gazdálkodási terveinek minden részletét ismerte. Levin gyakran fejtette ki neki minden finom ágbogukkal a gondolatait, s nemegyszer vitába is szállt vele, az érveit cáfolva. Most azonban Agafja Mihajlovna egészen másképp értette, amit mondott.
- A lelkünkkel gondolni, tudott dolog, mindennél fontosabb - mondta fölsóhajtva. - Itt van Parfjon Gyenyiszics, hiába volt írástudatlan, úgy halt meg, az Isten adjon olyat mindenkinek - mondta a nemrég elhalt béresről. - Megáldozott, az utolsó kenetet is fölvette.
- Én most nem erről beszélek - szólt Levin. - Azt mondom, hogy a magam hasznára dolgozom. Nekem is előnyösebb, ha a munkások jobban dolgoznak.
- Akármit csinál, amelyik lusta, annak mintha falra borsót hányna. Ha lelkiismeretes, dolgozik; ha meg nem, nem tehet semmit vele.
- De hisz maga mondja, hogy Iván is többet törődik a jószággal.
- Én egyet mondok - felelte Agafja Mihajlovna, nyilván nem véletlenül, hanem gondolatai szigorú következetességével -, meg kell nősülnie, ez az.
Hogy Agafja Mihajlovna arra emlékeztette, amin az imént maga is gondolkozott, elkeserítette és bántotta. Elkomorodott, s nem felelt, csak visszaült a munkájához, elismételve magában, amit műve jelentőségéről gondolt. A csöndben csak nagy néha figyelt föl Agafja Mihajlovna kötőtűinek a hangjára; azután, hogy eszébe jutott, amire nem akart emlékezni, újra összehúzta a homlokát.
Kilenc óra tájt csengőszó hallatszott s egy kocsikas tompa rengése a sárban.
- Lám, vendége jött, nem fog unatkozni - mondta Agafja Mihajlovna, s az ajtó felé indult. De Levin megelőzte. A munkája nem ment, s örült, akárki lesz is az a vendég.
31
Ahogy a lépcső feléig leszaladt, az előszobában ismerős köhécselést hallott, de lépései neszétől nem hallotta tisztán, s azt remélte, téved; a csontos, hosszú, jól ismert alakot is látta már, úgy tetszett, nem csalódhatik, de ő még mindig abban reménykedett, hogy téved, s ez a bundáját vető, hosszú, köhécselő ember nem az ő Nyikolaj bátyja. Levin szerette a bátyját, de együtt lenni vele mindig kín volt neki.
Most, amikor az eszébe ötlött gondolat s Agafja Mihajlovna megjegyzése úgyis bizonytalan, zavart állapotba hozta, a rá váró együttlét különösen nehéznek ígérkezett. Vidám, egészséges, idegen vendég helyett, aki borongásában, mint remélte, elszórakoztatja, a bátyjával kell együtt lennie, aki keresztül-kasul ismeri őt, a legtitkosabb gondolatait is előhúzza s kimondatja vele. Ehhez pedig nem volt kedve.
A csúf érzés miatt megharagudott magára; így futott le az előszobába. De mihelyt közelről látta, személyes csalódása egyszeriben megszűnt, s részvétbe ment át. Akármilyen szörnyű volt Nyikolaj bátyja soványságával, betegségével azelőtt is, most még soványabb lett, s még jobban elgyengült. Egy csontváz, bőrrel beborítva.
Ott állt az előszobában, a sál lefejtése közben hosszú, sovány nyakát rángatta, s furcsán, szánalmasan mosolygott. Ahogy ezt a szelíd és alázatos mosolyt megpillantotta, Levin úgy érezte, görcs szorítja össze a torkát.
- Itt vagyok, eljöttem - mondta Nyikolaj tompa hangon, egy pillanatra sem véve le öccse arcáról a szemét. - Rég akartam, de folyton betegeskedtem. Hanem most már sokkal jobban vagyok - mondta nagy, sovány tenyerét szakállán végighúzva.
- Igen, igen - felelte Levin. S most, hogy megcsókolta, s ajkán érezte teste szárazságát, s közelről látta nagy, különös ragyogású szemét, még jobban elborzadt.
Néhány hete levelet írt a bátyjának, hogy eladta azt a kis földdarabot, amely az örökségből osztatlan maradt; a bátyja fölveheti a részét, kétezer rubelt körülbelül.
Nyikolaj azt mondta, ezért a pénzért jön, s még inkább a régi fészek kedvéért; meg akarja érin-teni a földet, hogy mint a daliák, erőt merítsen az előtte álló vállalkozásra. Még görnyed¬tebb lett, s magas termete még megdöbbentőbbé tette soványságát; mozdulatai azonban gyorsak és hevesek voltak, mint rendesen. Levin bevezette a szobájába.
A bátyja, ami nem volt régebben szokása, különös gonddal öltözött át, megfésülte ritka, egyenes szálú haját, s mosolyogva ment fölfelé.
A legnyájasabb és legvidámabb hangulatban volt; Levin gyerekkorukban gyakran látta őt ilyennek. Még Szergej Ivanovicsról is harag nélkül emlékezett meg. Ahogy Agafja Mihaj¬lov-nát meglátta, eltréfált vele, s a régi szolgák felől kérdezgette. Parfjon Gyenyiszics halálhíre kellemetlenül érte. Arcára félelem ült ki, de tüstént összeszedte magát.
- Elég öreg volt már - mondta, s másra terelte a szót. - Itt töltök nálad egy hónapot, kettőt, aztán vissza Moszkvába. Tudod, Mjagkov állást ígért, szolgálatba lépek. Egész másképp rendezem be az életemet - folytatta. - Azt az asszonyt, tudod, elzavartam.
- Marja Nyikolajevnát? De hát miért?
- Undok nő volt! Tömérdek kellemetlenséget szerzett. - Azt azonban nem mondta el, mik voltak a kellemetlenségek. Nem mondhatta el, hogy azért zavarta el, mert oly gyenge volt, s mert - és ez a lényeg - Marja Nyikolajevna úgy bánt vele, mint egy beteggel. - Meg aztán egészen meg akarom az életem változtatni. Mint mindenki, én is csináltam ostobaságokat, de a vagyon nem számít; nem sajnálom. Legfőbb az egészség, s nekem, hála Isten, rendbe jött az egészségem.
Levin hallgatta, gondolkozott, s nem tudta eltalálni, mit mondjon. Nyikolaj nyilván ugyanúgy volt vele; a maga ügyeiről kezdte az öccsét kérdezgetni, s Levin örült, hogy magáról beszélhet, így legalább nem kellett színlelnie. Elmesélte bátyjának a terveit, s hogy mit hajtott végre.
A bátyja hallgatta, de nyilván nem érdekelte.
Ez a két ember annyira rokon volt, olyan közel álltak egymáshoz, hogy a legkisebb mozdulat, a hang színe mind a kettőjüknek többet mondott, mint mindaz, amit szavakkal mondhattak.
Most mind a ketten egyre gondoltak, Nyikolaj betegségére s közeli halálára; minden más háttérbe szorult. De sem az egyikük, sem a másikuk nem mert beszélni róla, s így mindaz, amiről beszéltek - anélkül, hogy kimondták volna az egyedülit, ami foglalkoztatta őket -, hazugság volt. Levin sosem örült még úgy, hogy az estének vége van, s aludni kell menni. Semmiféle idegennel, még hivatalos viziteken sem volt olyan mesterkélt és hazug, mint most. S ennek a mesterkéltségnek a tudata s a bűntudat miatta még mesterkéltebbé tették. Sírni lett volna kedve az ő drága, haldokló bátyja fölött, s hallgatnia kellett, s arról társalogni, hogy fog ezentúl élni.
Minthogy a ház nedves volt, s csak egy szobát fűtöttek, Levin a maga hálószobájában, a válaszfal mögött fektette le a bátyját.
Az lefeküdt, s aludt vagy nem aludt - mint afféle beteg, forgott, köhécselt, s ha nem tudta kiköhögni magát, morgott is kicsit. Néha egy nehezet sóhajtott. “Jaj, Istenem!” - mondta ilyenkor. Máskor meg, ha a nyál fojtogatta, “Az ördögbe!”, fakadt ki bosszúsan. Levin sokáig nem aludt; hallgatta. Gondolatai a legkülönfélébbek voltak, de minden gondolatának a vége egy volt: a halál.
A halál, mindennek a kikerülhetetlen vége, első ízben jelent meg előtte elháríthatatlan erejében. S ez a halál itt, az ő félálomban nyögő bátyjában, aki szokása szerint válogatás nélkül fordult hol Istenhez, hol pedig az ördöghöz, egyáltalán nem volt olyan messze tőle, mint ahogy azelőtt gondolta. Ott volt, érezte, benne magában is. Ha nem ma, hát holnap, ha nem holnap, hát harminc év múlva, nem mindegy talán? S hogy ez a kikerülhetetlen halál micsoda, nemcsak hogy nem tudta, nemcsak hogy nem gondolkozott rajta, de nem is tudott és nem is mert gondolkozni rajta.
“Dolgozok, csinálni akarok valamit, s elfeledem, hogy mindennek vége a halál.”
Ott ült az ágyán a sötétben, átkulcsolt térddel, összekuporodva, s a lélegzete is elállt, olyan feszülten gondolkodott. De mennél jobban megfeszítette az eszét, annál világosabb lett előtte, hogy kétségkívül így van: valóban elfelejtkezett, semmibe vett egy apró körülményt: hogy jön a halál, mindennek vége lesz, semmit sem érdemes kezdeni, és hogy ezen bizony nem lehet segíteni. Szörnyű, de így van.
“De hiszen élek még. Mit tegyek hát most, mit?” - mondogatta kétségbeesetten. Meggyújtotta a gyertyát, nagy óvatosan fölkelt, a tükörhöz ment, s az arcát, a haját kezdte nézegetni. A halántékán bizony már ősz hajszálak voltak. Kinyitotta a száját. A hátsó fogai romlani kezdtek. Lemeztelenítette izmos karját. Ereje, az van. De Nyikolajnak, aki a maradék tüde¬jé-vel zihál, szintén ép volt a teste. Az jutott hirtelen eszébe, amikor gyerekként együtt feküdtek le, s csak azt várták, hogy Fjodor Bogdanics kimenjen, s párnákkal kezdték hajigálni egymást, és kacagtak, olyan féktelenül kacagtak, hogy a Fjodor Bogdanicstól való félelem sem tudta az életöröm habzó, túláradó tudatát megállítani. “S most ez a beesett, üres mell, és én, aki nem tudom, miért vagyok, s mi is történik velem?”
- Kha! Kha! Az ördögbe is! Mit matatsz ott, miért nem alszol? - szólt rá a bátyja hangja.
- Nem is tudom, álmatlanság.
- Én egész jól aludtam, most már nem izzadok. Nézd csak, tapogasd meg az ingem. Ugye, nem izzadt?
Levin megtapogatta, aztán kijött a válaszfal mögül, s eloltotta a gyertyát; de még sokáig nem aludt el. Alig tisztult ki előtte kicsit, hogy miként éljen, itt volt előtte az új, megoldhatatlan kérdés: a halál.
“Meghal, meg fog halni a tavasszal már, hogy segítsek rajta? Mit mondhatok neki? Mit tudok én erről? El is felejtettem, hogy ez van.”
32
Levin rég megfigyelte már, hogy amikor rendkívüli előzékenységük és alázatosságuk miatt az együttlét az emberekkel kényelmetlenné kezd válni, hamarosan követelőzésük és kötekedésük miatt lesz elviselhetetlen, így lesz, érezte, a bátyjával is. S a bátyja szelídsége valóban nem soká tartott. Már másnap reggel ingerültté vált, s a legfájdalmasabb pontokat érintve, minduntalan belekötött az öccsébe.
Levin hibásnak érezte magát, de nem tudott a dolgon segíteni. Érezte, hogy ha nem színészkednek mind a ketten, hanem, ahogy mondani szokás, a szívük szerint beszélnek, azaz csakis azt mondhatta volna: “Meghalsz, meghalsz, meghalsz.” Nyikolaj pedig csak ezt felelhette volna: “Tudom, hogy meghalok, de félek, félek, félek.” Ha a szívük szerint beszélnek, többet nem is szólnak. De így nem lehet élni; így hát Konsztantyin azt próbálta, amit egész életében próbált és nem tudott, s amit, megfigyelése szerint, sokan olyan kitűnően csináltak, s ami nélkül nem lehet élni: megpróbálta nem azt mondani, amit gondol; s az volt az állandó érzése, hogy hamisan üt ki, a bátyja rajtaéri, és mérges lesz miatta.
Harmadnap Nyikolaj megint előadatta az öccsével a tervét, s nemcsak hogy elítélte, de szántszándékkal a kommunizmussal keverte össze.
- Fogtad azt az idegen eszmét, eltorzítottad, s arra alkalmaznád, amire nem lehet.
- De mondom, hogy semmi közös nincs bennük. Ők tagadják a magántulajdon, a tőke, az öröklés jogos voltát; én nem tagadom ezeket a nagy stimulusokat (nem szerette, hogy ilyen szavakat használ, de amióta a munkája elragadta, akaratlanul is mind sűrűbben használt nem orosz szavakat), én csak a munkát akarom szabályozni.
- Éppen ez az, vettél egy idegen gondolatot, lenyestél róla mindent, ami az erejét adja, s el akarod hitetni, hogy ez valami új - mondta Nyikolaj, dühösen rángatva a nyakát a szoros nyakkendőben.
- De az én gondolatomnak nincs semmi köze...
- Ott legalább - mondta haragosan csillogó szemmel és ironikusan mosolyogva Nyikolaj -, ott legalább megvan a világosságnak, határozottságnak, hogy úgy mondjam, geometriai gyönyöre. Lehet, hogy utópia. De tegyük föl, hogy minden eddigi után tabula rasát lehet csinálni: nincs magántulajdon, nincs család, a munka is megszerveződik majd. Nálad azonban nincs semmi...
- De mért kevered össze? Én sohasem voltam kommunista.
- Én voltam, s azt tartom, korai még, de van értelme s jövője, mint az első századok kereszténységének.
- Én úgy vélem, hogy a munkaerőt természettudományos szempontból kell nézni, azaz tanulmányozni, megismerni a sajátságait, és...
- Csakhogy mindez hiábavaló. Ez az erő maga is megtalálja fejlődése mindegyik fokán cselekvésének bizonyos formáját. Mindig voltak rabszolgák, aztán mélayer-k,  nálunk is van feles munka, árenda, napszámosmunka; mi az, amit keresel?
Ezekre a szavakra Levin, mivel a lelke mélyén félt, hogy a bátyjának igaza van - igaz, hogy ő a kommunizmus és az adott formák közt akar egyensúlyozni, s ez alig lehetséges, hirtelen fellobbant.
- Módot keresek, hogy én is meg a munkás is haszonnal dolgozhassunk. Meg akarom szervezni... - felelte hevesen.
- Semmit sem akarsz megszervezni, egyszerűen eredetieskedni akarsz, mint egész életedben; megmutatni, hogy nemcsak úgy egyszerűen zsákmányolod ki a muzsikot, hanem valami eszmével.
- Nos, ha így gondolod, maradj meg hitedben! - felelt Levin, s a bal arcában, érezte már, visszatarthatatlanul rángatózik az izom.
- Teneked nem volt és nincs is meggyőződésed; csak a hiúságodat akarod kielégíteni.
- Nagyszerű, de hagyjál már!
- Hagylak is. Legfőbb ideje, pusztulj a pokolba! Nagyon sajnálom, hogy lejöttem ide.
Akárhogy csillapította is utóbb Levin a bátyját, az nem akart semmit sem hallani; azt mondta, sokkal jobb, ha elválnak; Konsztantyin látta, hogy az élet a bátyja számára egyszerűen tűrhetetlenné lett.
Nyikolaj teljesen fölkészült már az útra, amikor Konsztantyin megint odament hozzá, s nem természetes hangon kérlelni kezdte: bocsásson meg, ha valamivel megbántotta.
- Ó, ez a nagylelkűség - mondta Nyikolaj, és elmosolyodott. - Nos, ha azt akarod, hogy igazad legyen, megszerezhetem a gyönyörűséget. Igazad van, de én mégiscsak elmegyek.
Közvetlen az elutazás előtt Nyikolaj megcsókolta az öccsét.
- Azért ne gondolj rám haraggal, Kosztya - nézett rá különös komolyan. S a hangja megreme-gett.
Ezek voltak az egyedüli őszinte szavak. Levin megértette, mit kell érteni rajta: “Látod és tudod, hogy rosszul vagyok, lehet, nem látjuk többet egymást.” Megértette, s könny csordult ki a szeméből. Még egyszer megcsókolta a bátyját, de nem tudott volna s nem is volt képes semmit sem mondani.
Három nappal a bátyja elutazása után Levin is külföldre utazott. A vasútnál Scserbackijjal, Kitty unokabátyjával találkozott. Az nagyon elcsodálkozott Levin komorságán.
- Mi lelt? - kérdezte.
- Semmi különös; éppen hogy kevés az öröm a világban.
- Hogy lenne kevés? Holmi Mulhouse helyett elmegyünk együtt Párizsba. Meglátod, milyen jól mulatsz majd!
- Nem, énnekem már végem. Ideje meghalnom.
- Mi a csuda! - mondta mosolyogva Scserbackij. - Én most akarom elkezdeni.
- Nemrég még én is azt gondoltam, de most már tudom, hogy csakhamar meghalok.
Azt mondta, amit az utóbbi időben őszintén gondolt is. Mindenben csak a halált látta vagy közeledtét. A tervbe vett munka azonban annál jobban foglalkoztatta. Amíg a halál el nem jön, le kell valahogy élni az életet. A sötétség miatt, az egyetlen vezérfonal benne, úgy érezte, csak a munkája lehet, s utolsó erejét összeszedve kapaszkodott belé.
NEGYEDIK RÉSZ
1
Kareninék, férj és feleség, továbbra is egy házban éltek, mindennap találkoztak, de teljesen idegenek voltak egymás számára. Alekszej Alekszandrovics szabályul állította föl, hogy mindennap találkozzék a feleségével - hogy a személyzetnek ne legyen oka találgatásokba bocsátkozni -, de lehetőleg nem ebédelt otthon. Vronszkij nem fordult meg Alekszej Alekszandrovics házában, de Anna házon kívül találkozott vele, s ezt a férje is tudta.
A helyzet mindhármójuknak kínos volt, s egyiküknek sem lett volna ereje csak egy napot is tovább élni benne, ha arra nem számítanak, hogy megváltozik, s mindez csak időleges, keserves akadály, amely elmúlik majd. Alekszej Alekszandrovics azt várta, hogy ez a szenvedély, mint minden a világon, elmúlik, mindenki elfeledkezik róla, s az ő nevére nem tapad folt. Anna, akitől a helyzet függött, s akit a legjobban gyötört, azért viselte el, mert nemcsak várta, de meg is volt győződve, hogy az egész igen hamar megoldódik és kitisztul. Hogy mi oldja meg, azt pontosan nem tudta, de szentül hitte, hogy ez a valami most már igen hamar bekövetkezik. Vronszkij, aki önkéntelenül is alárendelte magát neki, szintén valami nem tőle függőre várt, aminek minden nehézséget el kell oszlatnia.
A tél derekán Vronszkijnak igen unalmas hete volt. Egy Pétervárra érkezett idegen herceg mellé osztották be, Pétervár nevezetességeit kellett megmutatnia neki. Vronszkij magában véve is jó megjelenésű ember volt, ezenkívül művésze a méltóságosan tiszteletteljes visel-kedésnek; meg is szokta, hogy ilyesféle emberekkel érintkezzék, ezért rendelték ki a herceg mellé. De a megbízást most nagyon terhesnek találta. A herceg semmit sem akart elszalasz¬tani, amiről otthon megkérdezhetik, látta-e Oroszországban, de meg az orosz mulatságokból maga is ki akarta venni, amennyire csak lehet, a részét. Vronszkijnak ebben s amabban is kalauzolnia kellett. Délelőtt nevezetességeket mentek nézni, este a nemzeti mulatságokban vettek részt. A herceg még a hercegek közt is ritka egészségnek örvendett; hála a tornának s a gondos testápolásnak, olyan erőben volt, hogy bármily mértéktelenül vetette magát az élvezetekbe, friss volt, mint egy nagy, fényes, zöld hollandi uborka. A herceg sokat utazott, s a mostani könnyű közlekedésnek, úgy találta, egyik legfőbb haszna, hogy az ember könnyen fér hozzá más nemzetek élvezeteihez. Járt Spanyolországban, s ott szerenádot adott, s egy mando¬linozó spanyol nőnek udvarolt. Svájcban zergét lőtt, Angliában vörös frakkban sövé¬nyeken ugratott át, s fogadásból kétszáz fácánt lőtt le. Törökországban háremekben járt; Indiában elefánton utazott; most Oroszországban is meg akart ízlelni minden különös orosz élvezetet.
Vronszkijnak, aki a fő ceremóniamestere lett, nagy nehézségébe került mindazokat az orosz gyönyörűségeket, amiket különféle emberek a hercegnek ajánlottak, osztályoznia. Volt ügetőverseny, palacsintaevés, medvevadászat, trojka, cigányok, tányértörős orosz tivornya. S a herceg rendkívüli könnyedséggel sajátította el az orosz szellemet; tálcaszám törte az edényt, ölébe cigánylányt ültetett, s mintha csak azt kérdezte volna: mi van még, vagy csak ennyi az egész orosz szellem?
Valójában az összes orosz gyönyörűségek közül a francia színésznők, egy kis balett-táncosnő s a fehér pecsétes pezsgő tetszett neki a legjobban. Vronszkij hozzá volt szokva a hercegek¬hez, de azért-e, mert az utóbbi időben megváltozott, vagy mert ehhez a herceghez nagyon is közel került, ez a hét igen terhesnek tűnt föl neki. Az egész héten át mindig olyan érzése volt, mint annak, akit veszélyes őrjöngő mellé állítottak; félt az őrülttől, de ugyanakkor a közelség miatt a maga eszét is féltette. Úgy érezte, egy pillanatra sem lazíthat a szigorú, hivatalos tisztelet hangján, nehogy meg találják őt sérteni. A herceg viselkedése még azok iránt az emberek iránt is, akik Vronszkij csodálkozására majd kiugrottak a bőrükből, hogy orosz élvezetekben részesítsék, megvető volt. Véleménye az orosz nőkről, akiket tanulmányozni óhajtott, nemegyszer a fölháborodás pírját kergette Vronszkij arcába. A fő ok azonban, amiért a herceg különösen nyomasztotta, az volt, hogy akaratlanul is magát látta benne. S amit ebben a tükörben látott, nem hízelgett az önérzetének. Igen ostoba és igen magabízó, igen egészséges és igen tiszta ember volt, azonkívül semmi. Gentleman volt, igaz, ezt Vronszkij sem tagad¬hat¬ta meg tőle. Sima és keresetlen a fölötte állókkal, fesztelen és egyszerű, ha egyenrangúakkal érintkezett, megvetően kedélyes az alantasokkal. Vronszkij maga is ilyen volt, s ezt nagy érdemének tartotta; a herceg mellett azonban ő is alantas volt, s ez a megvetően kedélyes modor föllázította.
“Buta marha! - gondolta. - Én is ilyen volnék?”
Akárhogy is volt, amikor hetednap, Moszkvába utazása előtt, a herceg elbúcsúzott tőle, s köszönetet mondott neki, boldog volt, hogy a kényelmetlen szerepből kikerült, s a kellemetlen tükörtől megszabadult. Az állomáson búcsúzott el tőle, medvevadászatról jövet, ahol az orosz virtust mutatták be nekik egész éjszaka.
2
Hazaérve Anna levele várta már. “Beteg vagyok és boldogtalan - írta. - Nem mehetek ki, de nem is tudok meglenni tovább, hogy ne lássam. Jöjjön el este. Alekszej Alekszandrovics hétkor gyűlésbe megy, s tízig ott marad.” Egy pillanatig elgondolkozott rajta, milyen különös, hogy magához hívja, amikor az urának az volt a követelése, hogy ne fogadja, de aztán úgy döntött, hogy elmegy.
Vronszkijt ezen a télen ezredessé nevezték ki, elköltözött az ezredéből, s egyedül lakott. Megreggelizett, s rögtön a díványra dőlt. Az utolsó napokban látott idétlen jelenetek emléke vagy öt percen át Anna képével s a nyomkutató parasztéval keveredett s bogozódott össze, aki a medvevadászaton fontos szerepet játszott - aztán elaludt. Sötéttel ébredt, a félelemtől reszketve, s gyorsan gyertyát gyújtott. “Mi volt az? Mi? Mit álmodtam, micsoda rettenetest? Igen, igen, a nyomkereső paraszt, egy apró, piszkos, kuszált szakállú ember, úgy látszik, ő csinált előrehajolva valamit, s franciául hirtelen valami különöset mondott. Más semmi sem történt - mondta magában. - De miért volt olyan rettenetes?” Élénken előtte volt a paraszt s azok az érthetetlen francia szavak, s újra végigfutott hátán a hideg.
“Micsoda badarság” - gondolta, s az órájára nézett.
Fél kilenc volt már. Becsöngette az inasát, gyorsan felöltözött, s kiment a ház elé. Már egészen elfeledte az álmát, csak a késése bántotta. Ahogy Kareninék kapujához ért, az órájára pillan-tott, látta, hogy tíz perc múlva kilenc. Egy magas, keskeny kocsi, előtte egy pár szürke, ott állt a kapu előtt. Ismerte, Anna kocsija volt. “Hozzám készül - gondolta -, jobb is lett volna. Kellemetlen belépnem ebbe a házba. De mindegy, nem bújhatok már el” - mondta magának, s olyan ember módján, aki gyerekkorától megszokta, hogy nincs mit szégyellnie, kilépett a kapu alól, s az ajtó felé tartott. Az ajtó kinyílt, a kapus egy pléddel a kezében a hintót szólította. Vronszkij nem szokott apróságokra figyelni, most mégis feltűnt neki, hogy a kapus milyen csodálkozva néz rá. Pont az ajtóban csaknem beleütközött Alekszej Alek¬szandro¬vicsba. A gázláng épp rávilágított sápadt, lesoványodott arcára a fekete kalap alatt s a kabát hódprémjéből kivilágító fehér nyakkendőjére. Mozdulatlan, homályos szemei Vronszkij arcára meredtek. Vronszkij meghajolt, Alekszej Alekszandrovics a szája szélét beharapva a kalapjához emelte a kezét, és továbbment. Vronszkij látta, amint vissza se nézve a hintójába ül; az ablakon át beveszi a plédet és a látcsövet, s elhajtat. Vronszkij az előszobába lépett. Szemöldöke össze volt húzva, a szeme gonosz, büszke fényben villogott.
“Micsoda helyzet! - gondolta. - Ha harcolna legalább, ha kiállna a becsületéért, tehetnék valamit; megmutathatnám az érzéseimet, de ez a gyengeség vagy aljasság... A csaló szerepére kényszerít, amikor nem akartam és nem is akarok az lenni.”
Amióta Annával Vrede kertjében beszélt, Vronszkij nézetei sokat változtak. Akaratlanul is átragadt rá Anna gyengesége, aki teljesen átadta magát neki, s csak tőle várta, előre belenyugodva mindenbe, sorsa eldöntését. Ő sem hitte már, hogy ez a viszony véget érhet, ahogy akkor gondolta. Becsvágyó tervei megint a háttérbe szorultak; kilépett, érezte, abból a tevékenységi körből, amelyben minden meg volt szabva, s egészen átadta magát érzéseinek. Ez az érzés pedig mind erősebben és erősebben fűzte őt Annához.
Az előszobából még Anna távolodó lépteit hallotta. Kitalálta, hogy őt várta, ezért hallgatózott, s most megy vissza a fogadóba.
- Nem! - kiáltott föl Anna, amikor meglátta, s amint megszólalt, könnyek szöktek a szemébe. - Ha ez így folytatódik, akkor még sokkal, de sokkal előbb be fog következni.
- Micsoda, kedvesem?
- Mi? Én várok, kínlódom, egy órát, kettőt... Nem, nem teszem. Nem tudok veszekedni veled. Biztosan nem tudtál jönni. Nem veszekszem.
Mindkét kezét a vállára tette, és sokáig nézte őt rajongó s ugyanakkor kutató, mély pillantá-sával. Az arcát tanulmányozta, mit változott, mióta nem látta. Mint minden találkozásukkor, összehasonlította elképzelt (hasonlíthatatlanul szebb, a valóságban lehetetlen) képét azzal, amilyen valóban volt.
3
- Találkoztál vele? - kérdezte Anna, amikor odaültek a lámpa alá az asztalhoz. - Ez a büntetésed, amiért elkéstél.
- De hát hogy történhetett? Hisz az ülésen kellene lennie.
- Ott volt, s már visszajött. Most megint elment valahová. De nem tesz semmit. Ne is beszélj erről. Hol voltál? Egyre a herceggel?
Élete minden részletét ismerte. Vronszkij azt akarta mondani, hogy egész éjszaka nem aludt és elbóbiskolt, de ahogy fölzaklatott, boldog arcára nézett, elszégyellte magát. Jelentést kellett tennie, azt mondta, a herceg elutazásáról.
- S most vége? Elutazott?
- Hála Isten, vége. Nem is hiszed, milyen elviselhetetlen volt.
- Miért? Hiszen ti, fiatal férfiak állandóan így éltek - mondta a szemöldökét összehúzva, s az asztalon fekvő horgolás után nyúlt; abból kezdte, anélkül, hogy Vronszkijra nézett volna, a horgolótűt kiszabadítani.
- Én már rég fölhagytam ezzel a élettel - mondta Vronszkij, azon csodálkozva, hogy mennyire megváltozott közben Anna arca, próbálta megfejteni, mit jelent ez. - És be kell vallanom - mondta sűrű, fehér fogsorát egy mosolyban kivillantva -, ezen a héten, ahogy ezt az életet néztem, szinte tükörbe pillantottam, s ez nem volt kellemes.
Anna ott tartotta kezében a horgolást, de nem horgolt; furcsán csillogó, ellenséges pillantással nézte.
- Ma reggel itt volt Liza, ők még nem félnek hozzám járni, Ligyija Ivanovna grófnő ellenére sem - állt föl Anna -, s mesélt a ti athéni lakomátokról. Micsoda undokság!
- Épp azt akartam mondani, hogy...
De Anna félbeszakította:
- Ez az a Thérese, akit te is ismertél azelőtt?
- Azt akartam mondani...
- Milyen undokok vagytok, férfiak! Nem tudjátok elképzelni, hogy egy nő sem felejtheti el az ilyet - mondta egyre indulatosabban, s ezzel ingerültsége okát is elárulta. - Főleg az olyan nő, aki nem ismerheti meg az életedet. Mit tudok én? És miről tudtam? Amit te elmondasz. S honnét tudjam, hogy igazat mondasz-e?
- Anna! Megsértesz. Nem bízol bennem? Nem megmondtam, hogy nincs gondolatom, amit eltitkolnék előtted?
- Igen, igen - mondta Anna; szemmel láthatólag azon volt, hogy a féltékeny gondolatokat elkergesse. - De ha tudnád, milyen nehéz nekem. Igen, hiszek neked. Miről is beszéltél?
De Vronszkij nem tudott visszaemlékezni mindjárt, mit akart mondani. A féltékenységnek ezek a rohamai, melyek az utóbbi időben mind gyakrabban és gyakrabban jöttek rá Annára, megijesztették, és akárhogy igyekezett is elrejteni, hiába tudta, hogy féltékenységének a szerelem az oka, lehűtötték iránta. Hányszor mondta magának, hogy Anna szerelme a boldog-ság. Itt van, szerette őt, ahogy csak az olyan asszony szerethet, akinek a szívében a szerelem az élet minden javánál több, s ő sokkal messzebb volt a boldogságtól, mint amikor Moszkvá¬ból utánautazott. Akkor boldogtalannak tartotta magát, a boldogság azonban még előtte volt; most azonban azt érezte, hogy a legnagyobb boldogság mögötte van már. Anna egyáltalán nem az volt, akinek az első időben látta; testben-lélekben hátrányára változott. Elnehezedett; arca, amikor arról a színésznőről beszélt, gonosz, torz kifejezést öltött. Vronszkij úgy nézett rá, ahogy a leszakított, hervadó virágra néz az ember, alig találva meg rajta a szépséget, amelyért leszakította és elpusztította. S mégis, amikor a szerelme erősebb volt, érezte, ha akarja, ki tudta volna tépni a szívéből; most pedig, amikor, mint ebben a pillanatban is, úgy rémlett, nem is érez szerelmet iránta, kötelékük, tudta, széjjeltéphetetlen.
- Nos, mit akartál a hercegről mondani? Elűztem, elűztem már az ördögöt - tette hozzá. A féltékenységet nevezték ördögnek maguk közt. - Nos, mit kezdtél a hercegről mondani? Miért volt annyira terhedre?
- Kibírhatatlan volt - mondta Vronszkij, az elvesztett gondolat fonalát keresve. - Nincs előnyére, ha közelről ismeri meg az ember. Ha jellemezni akarom, gyönyörűen táplált állat; a kiállításokon ilyenek nyerik az első díjat; több semmi - mondta Anna kíváncsiságát föl¬ébresztő bosszúsággal.
- De hát hogyan? - vetette ellen Anna. - Mégiscsak sokat látott és művelt is?
- Egészen másfajta műveltség az - az ő műveltségük. Nyilván csak azért műveltek, hogy joguk legyen megvetniük a műveltséget, mint ahogy az állati élvezetet kivéve, meg is vetnek mindent.
- De hisz ti is szeretitek az állati élvezetet - mondta Anna, s Vronszkij megint észrevette tekintetét kerülő komor pillantását.
- Mit véded őt? - mondta mosolyogva.
- Nem védem, nekem egészen mindegy, én csak azt gondolom, ha magad nem szeretnéd ezeket az élvezeteket, lemondhattál volna. De neked is gyönyörűség Thérese-t Éva-kosztüm-ben látni.
- Már megint, megint az ördög! - mondta Vronszkij, és megcsókolta az asztalon nyugvó kezét.
- Nem tehetek róla! Nem tudod, mennyit gyötrődtem, mialatt vártalak! Azt hiszem, nem vagyok féltékeny. Nem is vagyok; amikor itt vagy velem, bízom is benned; de amikor, ki tudja, hol, magadban folytatod a te érthetetlen életedet...
Elfordult tőle, kiszabadította végre a horgolásból a tűt, s mutatóujja segítségével gyors egymásutánban rakta a lámpafényben csillogó fehér gyapjúszálból a szemeket, vékony csuklóját gyorsan és idegesen forgatva a hímzett ruhaujjban.
- Hogy történt? Hol találkoztál Alekszej Alekszandroviccsal? - csendült fel természetellenesen a hangja.
- Az ajtóban ütköztünk össze.
- Hogy hajolt meg? Így?
Elnyújtotta az arcát, és behunyta félig a szemét; arckifejezése gyorsan elváltozott, s kezét egymásba tette, s szép arcán Vronszkij egyszer csak ugyanazt a kifejezést látta, amellyel Alekszej Alekszandrovics köszönt neki. Vronszkij elmosolyodott. Ő pedig vidáman fölneve-tett, azzal a kedves, mellből jövő nevetéssel, amely egyik legfőbb varázsa volt.
- Sehogy sem értem őt - mondta Vronszkij. - Ha a nyaralóban a vallomásod után szakít veled, ha párbajra hív... de azt nem értem, hogy tudja ezt a helyzetet elviselni? Szenved tőle, az bizonyos.
- Ő? - mondta Anna gúnyosan. - Tökéletesen elégedett.
- De akkor mit kínlódunk mindnyájan? Amikor minden olyan jó lehetne?
- De nem neki. Nem ismerem tán őt, a hazugságot, ami átitatja? Élhet úgy valaki, ha érzés van benne, ahogy ő énvelem? Nem ért és nem érez semmit sem. Lakhat egy ember, akiben érzés van, egy házban a házasságtörő feleségével? Tudhat beszélni vele? Tegezheti?
S önkéntelen is újra elképzelte őt. “Te, ma chere Anna, te!”
- Ez nem férfi, nem ember, bábu. Senki sem tudja, de én igen. Ha én lennék a helyén, rég megölöm, darabokra tépem az asszonyt, aki olyan, mint én, és nem mondom neki: te, ma chere Anna. Ez nem ember, ez egy minisztériumi masina. Nem érti, hogy én a te feleséged vagyok, s ő idegen, fölösleges. Nem, ne is beszéljünk erről.
- Nincsen igazad, nincsen igazad, kedvesem - mondta Vronszkij, csillapítani próbálva. - De mindegy, ne beszéljünk róla. Mondd el, mit csináltál? Mi bajod? Mit mondott a doktor, miféle betegség ez?
Anna gúnyos örömmel pillantott rá. Nyilván még más nevetséges és torz vonásokat is talált a férjében, s az alkalmat kereste, hogy elmondhassa.
De Vronszkij tovább beszélt.
- Azt gyanítom, nem is betegség ez: az állapotod. Mikorra várod?
A gúnyos fény kialudt Anna szemében, s egy másféle mosoly - valami csendes bánatnak, Vronszkij számára ismeretlen tudásnak a jele - váltotta föl előbbi arckifejezését.
- Hamarosan, hamarosan. Azt mondtad, hogy a helyzetünk kínos, meg kell oldani. Ha tudnád, milyen nehéz nekem; mit adnék érte, ha szabadon s bátran szerethetnélek. Nem gyötörném sem magam, sem téged a féltékenységemmel... Hamarosan meg is lesz, de nem úgy, ahogyan gondoljuk.
Arra gondolva, hogy lesz meg, annyira megszánta magát, hogy könny tolult a szemébe, s nem tudta folytatni. A lámpafényben gyűrűktől és fehérségtől csillogó kezét Vronszkij kabátujjára tette.
- Nem úgy lesz, ahogyan gondoljuk. Nem akartam beszélni erről, te késztetsz rá. Nemsokára minden, minden megoldódik, mindnyájan megnyugszunk, s nem gyötrődünk többet.
- Nem értem - mondta Vronszkij, noha megértette.
- Azt kérded, mikor? Hamar. S én nem élem túl. Ne, ne szakíts félbe. - Mind sebesebben beszélt. - Tudom, bizonyosan tudom. Meghalok, és örülök neki, hogy meghalok; ez lesz nekem és nektek is a szabadulás.
Könnyek csordultak ki a szeméből. Vronszkij a kezére hajolt, csókolni kezdte, s azon volt, hogy elrejtse izgalmát, melynek, tudta, nem volt alapja, de mégsem tudott fölébe kerülni.
- Így van ez, s így lesz a legjobb - mondta Anna, hevesen megszorítva a kezét. - Ez az egy, ez maradt meg nekünk.
Vronszkij fölocsúdott, s fölvetette a fejét.
- Micsoda csacsiság! Micsoda értelmetlen csacsiságokat beszélsz!
- Nem, ez az igazság.
- Mi az igazság?
- Hogy meghalok. Megálmodtam.
- Megálmodtad? - ismételte Vronszkij, s hirtelen eszébe jutott az álombéli paraszt.
- Meg - mondta Anna. - Már rég történt. Azt álmodtam, beszaladok a hálószobámba; ki kellett hoznom, meg kellett tudnom ott valamit, tudod, hogy van ez álmunkban - mondta a borza-lomtól elnyílt szemmel -, s a hálószobában a sarokban ott áll valami.
- Eh, micsoda badarság. Hogy lehet azt hinni, hogy...
De Anna nem hagyta, hogy félbeszakítsa. Amit mondott, őneki rendkívül fontos volt.
- S ez a valami hirtelen megfordult; látom, hogy egy apró, bozontos szakállú paraszt, de rettenetes. El akartam futni, de ő ráhajol a zsákra, s a kezével matat valamit...
Meg is mutatta, ahogy a zsákban matat. Az arcán borzalom volt. S Vronszkijnak, az álmára emlékezve, ugyanaz a borzalom töltötte el a lelkét.
- Ott matat, s franciául hadar valamit, orrhangon, tudod: “Il faut le battre le fer, le broyer, le pétrir.”  Föl szerettem volna ébredni, félelmemben föl is ébredtem, de csak álmomban. Mit jelent ez, kezdtem tűnődni magamban. Mire Kornyej azt mondta: “Szülésben halsz meg, szülésben, mátuska.” Erre aztán tényleg fölébredtem.
- Milyen csacsiság, milyen csacsiság - mondta Vronszkij, de maga is érezte, hogy nincs semmi meggyőződés a hangjában.
- Ne is beszéljünk róla. Csöngess, behozatom a teát. Várjál csak, én már nem sokáig...
De hirtelen megint megállt. Arca egy szemvillanás alatt elváltozott. A borzalmat és zaklatottságot csöndes, komoly, boldog figyelem cserélte fel. Vronszkij nem tudta megérteni, mit jelent ez a változás. Anna egy új élet mozdulását figyelte magában.
4
Alekszej Alekszandrovics, miután a maga háza előtt Vronszkijba ütközött, ahogy szándéka is volt, az olasz operába ment. Végigült két felvonást, s találkozott, akivel találkoznia szükséges volt. Amikor hazatért, megnézte figyelmesen a fogast, s látva, hogy katonakabát nincs rajta, szokása szerint a dolgozószobájába ment. De az már szokása ellenére volt, hogy nem feküdt le, hanem éjjel háromig föl-alá járkált a szobájában. Haragja a felesége iránt, aki már az illemre sem ügyel, s az egyetlen előírt feltételt sem akarja betartani, hogy ne fogadja otthon a szeretőjét, nem hagyott nyugtot neki. Nem teljesítette a követelését; meg kell büntetnie, beváltania a fenyegetését - kikövetelni a válást, s elvenni tőle a fiát. Ismerte mindazokat a nehézségeket, amik várnak rá, de azt mondta, megteszi, s most be kell váltania a fenyegetését. Ligyija Ivanovna grófnő célzott már rá, hogy ebből a helyzetből ez a legjobb szabadulás, s a válás gyakorlata az utóbbi időben annyira tökéletesült, hogy Alekszej Alekszandrovics úgy látta, a formai akadályokat legyőzheti. A baj persze sosem jön magában, s a más nemzetisé-gűek helyzete és a zarajszki kormányzóságbeli mezőöntözések olyan hivatali kellemetlenséget zúdítottak Alekszej Alekszandrovicsra, hogy az utóbbi időben állandóan a legnagyobb izgalomban volt.
Egész éjjel nem aludt, s dühe, amely valami hatalmas haladvány szerint nőtt, reggelre tetőfokot ért el. Sebtében fölöltözött, s mint akinek egy teli csésze düh van a kezében, s fél, hogy kifröccsenti, ő is félt, hogy haragjával együtt a tárgyaláshoz szükséges energiát is elveszti, s mihelyt meghallotta, hogy Anna fölkelt, bement hozzá.
Anna, aki azt hitte, hogy kitűnően ismeri az urát, megdöbbent tőle, amikor belépett. A homloka felhős volt, szeme, a felesége tekintetét kerülve, komoran meredt maga elé; a száját keményen, megvetéssel szorította össze. Járásában, mozgásában, hanghordozásában olyan határozottság és elszántság volt, amilyet a felesége még sohasem tapasztalt. Bejött a szobába, s nem is köszönt, egyenesen az íróasztalhoz ment, fogta a kulcsot, s kinyitotta a fiókot.
- Mit akar? - kiáltott föl Anna.
- A szeretője leveleit.
- Azok nincsenek ott - mondta Anna, a fiókot bezárva. Alekszej Alekszandrovics épp ebből a mozdulatból látta, hogy jó helyen keres; gorombán odább lökte a kezét, s kikapta a tárcát, amelyben, tudta, hogy a legfontosabb iratait tartja. Anna ki akarta tépni a kezéből, de ő eltaszította.
- Üljön le, beszélnem kell magával - mondta, s a levéltárcát a hóna alá csapva, könyökével úgy odaszorította, hogy a válla fölemelkedett bele.
Anna csodálkozva, félénk hallgatással nézte.
- Megmondtam, nem engedem meg, hogy a szeretőjét itthon fogadja.
- Találkoznom kellett vele, mert...
Megállt, nem talált semmi ürügyet rá.
- Nem megyek bele a részletekbe, hogy egy asszonynak miért kell a szeretőjével találkoznia.
- Én csak... - mondta Anna elpirulva. A gorombasága fölingerelte, és bátorrá tette. - Valóban nem érzi - mondta -, milyen könnyű megsértenie?
- Megsérteni csak tisztességes embert és tisztességes asszonyt lehet; a tolvajnak azt mondani, hogy tolvaj, csak constatation d’un fait. 
- Ez a kegyetlenség új vonás, ezt eddig nem ismertem magában.
- Kegyetlenségnek nevezi, hogy egy férfi szabadjára engedi a feleségét, odaadja neki védelmül a becsületes nevét, azzal a feltétellel, hogy vigyáz az illemre? Ez kegyetlenség?
- Ez rosszabb a kegyetlenségnél, ez aljasság, ha tudni akarja! - kiáltott föl Anna kitörő dühvel, s fölállt, hogy kimegy.
- Nem! - kiáltott rá Alekszej Alekszandrovics sipító hangján, amely most még följebb siklott a szokásosnál, s nagy ujjaival olyan erősen fogta meg Anna karját, hogy miközben erőszakkal a helyére ültette, az odaszorított karkötő vörös nyomot hagyott rajta. - Aljasság? Ha már használni akarja a szót, hát eldobni a férjét és fiát egy szeretőért, s közben a férj kenyerét enni - ez, ami aljasság.
Anna lehajtotta a fejét. Nemcsak azt nem mondta, amit tegnap a kedvesének, hogy ő a férje, a férje pedig fölösleges személy; nem is gondolt erre. Érezte, hogy az ura szavai teljesen jogosak.
- Nem festheti le - mondta csak csendesen - rosszabbnak a helyzetem, mint amilyennek magam látom. De miért mondja mindezt?
- Miért mondom? Miért? - folytatta Alekszej Alekszandrovics dühösen. - Hogy megtudja: minthogy a kívánságomat nem teljesítette, az illendőségre nem vigyázott, intézkedni fogok, hogy véget vessek ennek a helyzetnek.
- Véget ér úgyis igen hamar - mondta Anna, s a közeli halál gondolatára, amelyet most kívánt is, megint könnybe lábadt a szeme.
- Hamarább, mint ahogyan a szeretőjével gondolták! Magának ki kell az állati szenvedélyét elégítenie.
- Alekszej Alekszandrovics! Nem azt mondom, hogy nem nagylelkű, de egyszerűen nem tisztességes megütni azt, aki a földön fekszik.
- Maga csak magára gondol; annak az embernek a szenvedése, aki a férje volt, nem érdekli. Mindegy, hogy az egész élete összeomlik, hogy mit szeny... sen... senved.
Alekszej Alekszandrovics olyan gyorsan beszélt, hogy belezavarodott, és sehogy sem tudta a szót kimondani. Végül is úgy mondta ki, hogy “senved”. Annának nevethetnékje támadt, de mindjárt el is szégyellte magát, hogy ilyen pillanatban valamit nevetségesnek talál. Első ízben érzett egy pillanatra együtt vele; a helyébe képzelte magát, és megszánta. De mit mondhatott vagy mit tehetett volna? Lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Alekszej Alekszandrovics is hallgatott egy darabig. Ahogy megszólalt, a hangja nem volt már olyan sipító és hideg: szeszélyesen összeválogatott szavait, amelyeknek tulajdonképpen semmi fontosságuk sem volt, időnként meg-megnyomta.
- Azt jöttem közölni... - mondta.
Anna ránézett. “Nem, csak nekem rémlett úgy - jutott eszébe az arckifejezésére gondolva, amellyel a »senved« szóba belekavarodott. - Ezekkel a zavaros szemekkel, ezzel az önelégült nyugalommal érezhet ember valamit?”
- Nem változtathatok semmin - suttogta.
- Azt jöttem közölni, hogy holnap Moszkvába utazom, s nem térek vissza többé ebbe a házba; az ügyvédtől, akire a válópert rábízom, majd értesül elhatározásomról. A fiam átköltözik a nővéremhez - mondta Alekszej Alekszandrovics. Csak nagy nehezen jutott eszébe, hogy mit is akart a fiáról mondani.
- Szerjozsára azért van szüksége, hogy fájdalmat okozzon nekem - mondta Anna orvul rápillantva. - Hiszen nem is szereti. Hagyja meg nekem!
- Igen, a szeretetemet iránta, azt is elvesztettem; az utálat, amit maga iránt érzek, rá is ráragad. De azért elviszem. Isten vele!
Ki akart menni, de most Anna tartotta vissza.
- Alekszej Alekszandrovics, hagyja nálam Szerjozsát! - suttogta még egyszer. - Más mondani-valóm nincs. Hagyja meg Szerjozsát, amíg... Hamarosan szülök, hagyja itt őt.
Alekszej Alekszandrovics elvörösödött, kirántotta a kezét, s szó nélkül ment ki a szobából.
5
A híres pétervári ügyvéd várószobája, amikor Alekszej Alekszandrovics belépett, teli volt. Három hölgy ült ott: egy öreg, egy fiatal és egy kereskedőné s három úr - az egyik egy német bankár, az ujján pecsétgyűrű, a másik egy szakállas kupec, a harmadik egy haragos hivatalnok, egyenruhában, kereszttel a nyakán; nyilván rég várakoztak már. A két ügyvédbojtár a tollat percegtetve az asztalnál írt. Az írószerszámok, melyeknek Alekszej Alekszandrovics nagy kedvelőjük volt, szokatlanul szépek voltak. Alekszej Alekszandrovics nem tehetett róla, ezt is megfigyelte. Az egyik bojtár, föl sem állva, bosszús hunyorgások közt fordult Alekszej Alekszandrovics felé.
- Mivel szolgálhatok?
- Az ügyvéd úrral van dolgom.
- Az ügyvéd úr el van foglalva - felelte ridegen a bojtár, tollával a várakozókra mutatott, s tovább írt.
- Nem szakíthatna időt? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Nincs szabad ideje, állandóan el van foglalva. Méltóztassék várni.
- Akkor legyen szíves, adja át neki a névjegyemet - szólt méltósággal Alekszej Alekszandro-vics, látva, hogy inkognitóját föl kell fednie.
A bojtár fogta a névjegyet, szemmel láthatóan nem tetszett neki, ami rajta állt, s eltűnt az ajtó mögött.
Alekszej Alekszandrovics elvben helyeselte a nyilvános bíráskodást, de azzal, ahogy náluk alkalmazták, egyes részleteiben, magasabb, előtte jól ismert szolgálati okokból nem értett egészen egyet, sőt el is ítélte, amennyire már ő valamit, amit legfelsőbb helyen megerősítettek, el tudott ítélni. Egész élete adminisztratív tevékenységben telt el, s így ha valamivel nem értett egyet, rosszallását enyhítette a tudat, hogy a hibák elkerülhetetlenek, s a javítás lehetősége minden ügyben megvan. De idáig nem volt dolga ügyvédekkel, s így helytelenítése csak elméleti volt; most azonban az a kellemetlen benyomás is erősítette, amit az ügyvéd előszobájában nyert.
- Tüstént kijön - mondta az ügyvédbojtár, s két perc múlva egy öreg jogász alakja tűnt föl, aki az ügyvéddel tanácskozott; majd magáé az ügyvédé is.
Az ügyvéd kicsiny, zömök ember volt, kopasz, a szakálla feketésvörös, szemöldöke hosszú és világos, a homloka előreugró. Nyakkendőjétől és dupla óraláncától a lakkcipőig úgy ki volt csípve, mint egy vőlegény. Arca okos volt, parasztos; az öltözete ficsúros, rossz ízlésű.
- Parancsoljon - mondta az ügyvéd Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva. Komor képpel bocsátotta be őt maga mellett, s betette az ajtót.
- Tessék helyet foglalni. - Egy karosszékre mutatott az ügyiratokkal elborított asztal mellett, maga meg a fő helyre ült, s kurta, világos szőrrel benőtt ujjaival kicsi kezeit dörgölgetve, oldalt hajtotta a fejét. De alig nyugodott meg ebben a pózban, az asztal fölött egy moly repült át. Olyan gyorsasággal, amilyet az ember nem várt volna tőle, kinyújtotta a kezét, elcsípte a molyt, s megint az előbbi tartást vette föl.
- Mielőtt a dologra térnék - mondta Alekszej Alekszandrovics, aki csodálkozva követte az ügyvéd mozdulatát -, meg kell jegyeznem, hogy az ügy, amelyről beszélni akarok önnel, titoktartást kíván.
Az ügyvéd lelógó bajuszát alig észrevehető mosoly rándította meg.
- Nem volnék ügyvéd, ha nem őrizném meg a rám bízott titkot. De ha biztosítékra van szüksége...
Alekszej Alekszandrovics az arcára nézett; okos, szürke szemei, úgy látta, nevetnek, mintha mindent tudnának már.
- Ismeri a nevemet? - folytatta Alekszej Alekszandrovics.
- Ismerem önt s az ön - újból elcsípett egy molyt - közhasznú tevékenységét, mint minden orosz - mondta az ügyvéd, meghajtva magát.
Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtott, s bátorságot gyűjtött. De ahogy egyszer rászánta magát, bátortalanság és megtorpanás nélkül folytatta, sipítós hangján, egy-egy szót kiemelve.
- Az a szerencsétlenség ért - mondta Alekszej Alekszandrovics -, hogy megcsalt férj vagyok, s törvényesen is meg szeretném szakítani viszonyomat a feleségemmel; válni tehát; de úgy, hogy a fiam ne maradjon az anyjánál.
Az ügyvéd szürke szemei iparkodtak nem nevetni, de csak úgy repestek a visszatarthatatlan örömtől. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy ez nemcsak a jövedelmező megbízást kapó ember öröme - győzelem volt és elragadtatás; fénye ahhoz a vészjósló csillogáshoz hasonló, amit a felesége szemében látott.
- S az én közreműködésemet kéri a válás lebonyolításában?
- Igen, de figyelmeztetnem kell, hogy esetleg visszaélek a figyelmével. Azért jöttem, hogy előzetes megbeszélést folytassak önnel. Kívánom a válást, de a formák is fontosak nekem, amelyek közt az lehetséges. Nagyon könnyen meglehet, hogy ha a formák kívánságaimnak nem felelnek meg, lemondok a törvényes keresetről.
- Ó, ez mindig így van - mondta az ügyvéd -, s ez bármikor módjában is áll.
Az ügyvéd Alekszej Alekszandrovics lábára nézett; visszatarthatatlan örömével, úgy érezte, megsérthetné a kliensét. Az orra előtt szálló molyra nézett, a keze megrándult, de Alekszej Alekszandrovics rangja iránti tiszteletből nem fogta meg.
- Bár törvényeink rendelkezéseit ebben a tárgyban nagy vonásokban ismerem - folytatta Alekszej Alekszandrovics -, mégis ismerni szeretném a formaságokat, amelyek közt az efféle ügyek a gyakorlatban lefolynak.
- Ön azt óhajtja - mondta az ügyvéd, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna, nem minden gyönyörűség nélkül véve át kliense beszédmodorát -, hogy kifejtsem a módozatokat, amelyek mellett kívánsága teljesedésbe mehet.
És Alekszej Alekszandrovics helybenhagyó fejbólintására tovább beszélt, ritkán vetve csak egy futó pillantást kliense vörös foltokban piruló arcára.
- A mi törvényeink szerint - mondta a rosszallás könnyed árnyalatával törvényeink iránt - a válás, amint ön is tudja, a következő esetekben lehetséges. Várjon, kérem - fordult az ajtón bekukkantó ügyvédbojtárhoz, hanem azért mégiscsak fölállt, mondott néhány szót, s újból leült. - A következő esetekben: a házastársak testi fogyatkozása; az egyik fél öt éven át nem ad hírt magáról (mondta szőrrel benőtt rövid ujját behajlítva); azután házasságtörés (ezt látható gyönyörűséggel ejtette ki). Az alosztályok a következők (tovább hajtogatta kövér ujjait, noha az esetek s az alosztályok nyilván nem tartoztak egymás mellé): a férfi vagy a nő fizikai alkalmatlansága, a férj vagy a nő házasságtörése. - Minthogy minden ujjából kifogyott, mindet kiegyenesítette, s úgy folytatta: - Ez a dolog elméleti oldala, de ön, fölteszem, azért tisztelt meg és fordult hozzám, hogy a gyakorlati alkalmazást megismerje. S épp ezért, a gyakorlat ismeretében, a válási esetek, azt kell mondanom, a következőkre redukálódnak: fizikai alkalmatlanság, amint értettem, nincs, híradás nélküli távollét sem...
Alekszej Alekszandrovics helybenhagyólag bólintott.
- A következőkre redukálódnak: a házastársak egyikének a házasságtörése s rábizonyítás a vétkes félre, közös megegyezéssel; ha pedig ilyen megegyezés nincs, kényszerű rábizonyítás. Meg kell mondanom, hogy az utóbbi eset a gyakorlatban ritkán fordul elő - szólt az ügyvéd, s futva Alekszej Alekszandrovicsra nézett s elhallgatott, mint a pisztolyárus, aki az egyik meg a másik fegyver előnyeit is leírta, s most várja, a vevője mit választ. De Alekszej Alekszand-rovics hallgatott; tehát az ügyvéd beszélt tovább: - A leggyakoribb és legegyszerűbb és nézetem szerint a legésszerűbb is: a házasságtörés közös megegyezés alapján. Ha műveletlen emberrel volna dolgom, nem engedném meg, hogy így fejezzem ki magam, de ön, föltételezem, megért.
Csakhogy Alekszej Alekszandrovics zavarában nem értette meg mindjárt, hogy a házasságtö-rés közös megegyezéssel mért olyan ésszerű, s tanácstalansága az arcára is kiült. Az ügyvéd azonban tüstént segítségére sietett.
- A felek nem tudnak többé együtt élni - ez a tény. S ha ebben mindketten egyetértenek, a részletek és külsőségek közömbösek már. Ugyanakkor a legegyszerűbb és legbiztosabb eljárás.
Alekszej Alekszandrovics most már teljesen értette. De neki vallási igényei is voltak, s azok nem engedték, hogy ezt a módszert helyeselje.
- Ez ebben az esetben nem jöhet szóba - mondta. - Itt csak egy eset lehetséges, egyoldalú rábizonyítás megegyezés nélkül, a birtokomban levő levelek segítségével.
A levelek említésére az ügyvéd beszívta a szája szélét, s egy vékony, részvevő és megvető hangot bocsátott ki.
- Méltóztassék meggondolni - kezdte -, hogy az efféle ügyek eldöntése, mint ismeretes, az egyházi hatóságra tartozik, s a protopópák nagy kedvelői az efféle ügyekben a legapróbb részleteknek - mondta olyan mosollyal, amely megértést árult el a protopópák ízlése iránt. - A levelek kétségkívül bizonyíthatnak valamit, de bizonyítani közvetlenül kell, azaz szemtanúk-kal. Általában, ha már bizalmával tisztel meg, hagyja rám, hogy én válasszam meg, milyen eljárásra van szükség. Aki eredményt akar, annak az eszközöket is vállalnia kell.
- Ha így van... - mondta Alekszej Alekszandrovics elsápadva; de az ügyvéd ebben a pillanatban megint fölállt, s az ajtóhoz ment, az újból bekukkantó ügyvédbojtárhoz.
- Mondja meg neki, hogy nem vagyunk olcsójánosok! - szólt, s visszaült Alekszej Alekszand-ro¬vicshoz.
A helyére érve, újra elcsípett észrevétlen egy molyt. “Milyen lesz a ripszem nyárra!” - gondol¬ta komoran.
- Tehát ön azt méltóztatik... - mondta.
- Levélben közlöm majd elhatározásomat - állt föl Alekszej Alekszandrovics az asztalba kapaszkodva. Miután egy darabig némán állt ott, így szólt: - Az ön szavaiból ezek szerint arra következtethetek, hogy a válás lehetséges. Még arra kérném, hogy az ön igényeit is közölje.
- Ha szabad kezet biztosít nekem, minden lehetséges - mondta az ügyvéd, anélkül, hogy a kérdésre felelt volna. - Mikor számíthatok rá, hogy értesítést kapok? - kérdezte, s csillogó szemmel és csillogó lakkcipővel indult az ajtó felé.
- Egy héten belül. S a válaszát is lesz szíves közölni majd, elfogadja-e s milyen feltételek mellett ennek az ügynek a vitelét.
- Nagyon szívesen.
Az ügyvéd tiszteletteljesen meghajolt, kiengedte az ajtón a kliensét, s egyedül maradva átadta magát az örömének. Olyan jó kedve kerekedett, hogy elvei ellenére engedett valamit egy alkudozó hölgynek, abbahagyta a molyfogdosást, s végképp elhatározva, hogy jövő télre (ahogy Szigonyinnál látta) bársonnyal huzatja be a bútorát.
6
Alekszej Alekszandrovics ragyogó győzelmet aratott az augusztus 17-i bizottsági ülésben, de ennek a győzelemnek a következményei neki is épp eleget ártottak. Az új bizottságot, melynek a más nemzetiségűek életkörülményeit kellett megvizsgálnia, Alekszej Alekszandro¬vics sürgetésére szokatlan gyorsasággal és eréllyel állították össze s irányították a kérdéses helyre. Három hónap múlva pedig beterjesztették a jelentést. A más nemzetiségűek élet¬körülményeit politikai, adminisztratív, gazdasági, etnográfiai, anyagi és vallási szempont¬ból vizsgálták meg. A kérdésekre gyönyörű válaszokat szerkesztettek, s ezek a válaszok, mint¬hogy nem a tévedésnek kitett emberi ész, hanem szolgálati tevékenység termékei voltak, minden kétségen fölül állottak. A válaszok mind hivatalos adatokra támaszkodtak, a kormányzók és püspökök jelentéseire, azoknak alapja a megyei főnökség és prépostok adatszolgáltatása, annak pedig a járási vezetők és az egyházközségek papjainak az adatszol¬gáltatása volt; így aztán kétség nem férhetett hozzájuk. Az olyan kérdésekre, mint például hogy mitől rossz a termés, miért ragaszkodnak a lakosok a hitükhöz és így tovább, melyeket a hivatalos gépezet előnyeinek kihasználása nélkül nem lehet s nem is tudtak volna századokon át eldönteni, világos és kétségen felül álló választ kaptak. Ez a válasz Alekszej Alekszand¬rovics véleményének kedvezett. De Sztremov, akinek az utolsó ülés az elevenébe vágott, amikor a bizottság jelentését megkapták, meglepő taktikához folyamodott. Megnyert még néhány bizottsági tagot, hirtelen Alekszej Alekszandrovics oldalára állt, s nemcsak azokat a rendszabályokat védelmezte nagy hévvel, amelyeket Karenin javasolt, hanem más, még túlzóbbakat terjesztett elő, ugyanabban a szellemben. Ezeket a rendszabályokat, amelyek Alekszej Alekszandrovics eredeti gondolatainál még erélyesebbek voltak, elfogadták, s ekkor lett nyilvánvaló Sztremov taktikája. Ezek a túlságba vitt rendszabályok olyan ostobának bizonyultak, hogy mind a közéleti emberek, mind a közvélemény, az okos asszonyok éppen úgy, mint az újságok, egyszerre estek nekik, s fejezték ki rosszallásukat a rendszabályokkal és közismert atyjukkal, Alekszej Alekszandroviccsal szemben. Sztremov pedig félreállt, s úgy tett, mint aki csupán vakon követte Karenin tervét, s most bámul, és föl van háborodva azon, ami történt! Ez ásta alá Alekszej Alekszandrovics tekintélyét. De Alekszej Alekszandrovics hanyatló egészsége és családi bajai ellenére sem adta meg magát. A bizottság kettészakadt. Egyes tagok, Sztremovval az élükön, azzal mentették tévedésüket, hogy ők megbíztak az Alekszej Alekszandrovics vezetése alatt álló ellenőrző bizottságban, amely a jelentést benyújtotta, s azt mondták, hogy ennek a bizottságnak a jelentése zagyvaságokkal telefirkált papír. Alekszej Alekszandrovics, azoknak az embereknek a pártjával, akik veszélyesnek tartották, hogy a papírokkal ilyen forradalmi viszonyba kerüljenek, továbbra is ragaszkodott az ellenőrző bizottság adataihoz. Ennek következtében a felsőbb körökben, sőt a társaságban is nagy kavarodás támadt, s noha a dolog mindenkit rendkívül érdekelt, senki sem tudta, nyomorognak és pusztulnak-e hát valójában a más nemzetiségűek, vagy a legjobban megy a soruk. Részben ez, részben a felesége hűtlensége miatt ráhulló megvetés teljesen megingatta Alekszej Alekszandrovics pozícióját. Alekszej Alekszandrovics ebben a helyzetben fontos dologra határozta el magát. A bizottság csodálkozására kijelentette, hogy engedélyt kér, s maga utazik a dolog tanulmányozására a helyszínre. S az engedélyt megkapva, el is indult a távoli kormányzóságokba.
Alekszej Alekszandrovics elutazása nagy port vert fel, annál inkább, mert az útiköltséget, amely tizenkét lóra szólt egész a rendeltetési helyig, elutazása előtt hivatalosan visszautasí-totta.
- Én ezt nagyon nemes gesztusnak tartom - mondta erről Betsy Mjagkaja hercegnőnek. - Minek postalovakra pénzt adni, amikor mindenki tudja, hogy ma már mindenütt vasút jár?
De Mjagkaja hercegnő nem értett egyet vele, Tverszkaja hercegnő véleménye még föl is ingerelte.
- Könnyen beszél maga - mondta -, amikor nem tudom, hány milliója van; én bizony nagyon szeretem, ha az uram nyáron ellenőrző körútra megy. Neki jót is tesz, és kellemes is az utazgatás; én meg úgy vezettem már be, hogy ezen a pénzen tartok fogatot s kocsist.
A távoli kormányzóságok felé utaztában Alekszej Alekszandrovics három napra Moszkvában is megállt.
Az érkezését követő napon látogatóba ment a főkormányzóhoz. Az egyik kis mellékutca, a Gazetnij köz torkolatánál, ahol mindig egész csomó fogat és bérkocsi gyűlik össze, Alekszej Alekszandrovics egyszer csak a nevét hallotta. Olyan hangosan és vidáman kiáltották, hogy nem lehetett meg nem fordulnia. Rövid, divatos kabátban, félrevágott, divatos, alacsony kalapban, vörös ajkai közt mosolygó fogait csillogtatva Sztyepan Arkagyics Oblonszkij állt vidáman, sugárzón és ifjan a járda sarkán, s elszántan és makacsul kiabált, s követelte, hogy álljon meg már. Egyik kezével a sarkon álló fogat ablakát fogta, amelyből egy bársonykalapos asszonyfej s két gyerekfejecske hajolt ki, és mosolyogva integetett a sógorának. A hölgy is jóságosan mosolygott, s ő is integetett. Dolly volt, a gyerekeivel.
Alekszej Alekszandrovics senkivel sem akart Moszkvában találkozni, legkevésbé a felesége bátyjával. Megemelte a kalapját, s tovább akart hajtatni, de Sztyepan Arkagyics megállította a kocsisát, s a havon át odafutott hozzá.
- Ez meg mi dolog, hogy nem is üzentél? Rég vagy itt? Tegnap voltam Dussot-nál, látom a táblán, hogy Karenin, de eszembe sem jutott, hogy te vagy! - mondta Sztyepan Arkagyics, fejét a fogat ablakán bedugva. - Különben elmentem volna hozzád. Mennyire örülök, hogy látlak - mondta egyik lábát a másikhoz koppintva, hogy lerázza róla a havat. - Csúnya dolog - ismételgette -, hogy nem tudósítottál.
- Nem volt időm, nagyon el vagyok foglalva - felelte szárazon Alekszej Alekszandrovics.
- Gyerünk oda a feleségemhez, annyira szeretne látni.
Alekszej Alekszandrovics kibontotta a plédet, amelybe didergő lábát göngyölte, kiszállt a fogatból, s a havon át Darja Alekszandrovnához lábalt.
- Mit jelent ez, Alekszej Alekszandrovics, miért kerül bennünket? - mondta Dolly moso¬lyogva.
- Nagyon el voltam foglalva. Örülök, hogy láthatom - mondta olyan hangon, amely világosan mutatta, hogy el van miatta keseredve. - Az egészsége?
- Hát az én kedves Annám?
Alekszej Alekszandrovics nyögött valamit, s el akart menni. De Sztyepan Arkagyics megállí-totta.
- Lássuk előbb, mit csinálunk holnap. Dolly, hívd meg ebédre! Meghívjuk Koznisevet és Peszcovot, vendégeljük meg a moszkvai intelligenciával.
- Igen, jöjjön el, kérem - mondta Dolly -, öt-hat óra tájt várjuk. De hát hogy van az én kedves Annám? Olyan régen...
- Egészséges - nyögte elkomorodva Alekszej Alekszandrovics. - Nagyon örültem... - s a kocsija felé indult.
- Eljön? - kiáltott utána Dolly.
Alekszej Alekszandrovics motyogott valamit, amit a mozgó fogatok zajában Dolly nem hallhatott.
- Holnap érted megyek! - kiáltott utána Sztyepan Arkagyics.
Alekszej Alekszandrovics a kocsijába ült, s úgy húzódott belé, hogy ő se lásson, s őt se láthas-sa senki sem.
- Csodabogár! - mondta Sztyepan Arkagyics a feleségének, s az órájára nézve egy mozdulatot tett az arca előtt - ezzel fejezte ki gyöngédségét a felesége és a gyerekei iránt -, s legényesen nekivágott a járdának.
- Sztyiva! Sztyiva! - kiáltott utána Dolly elpirulva.
Megfordult.
- Kabátot kell vennem, tudod, Grisának s Tányának. Adj rá pénzt!
- Semmi baj, mondd meg, hogy majd én kifizetem - s vidáman odabólintva egy arra jövő ismerősnek, eltűnt a szemük elől.
7
Másnap vasárnap volt; Sztyepan Arkagyics elment a Nagyszínházba, a balett próbájára, ahol Mása Csibiszovának, a pártfogása révén nemrég szerződtetett csinos táncosnőnek átadta az előző este megígért korallfüzért, s a színfalak mögött, a színház nappali homályában sikerült is az ajándéktól fölsugárzó csinos arcocskáját megcsókolnia. A korall átadásán kívül egy találkát is meg kellett beszélnie vele a balett utánra. Miután megmagyarázta neki, hogy a balett kezdetére nem lehet ott, megígérte, hogy az utolsó felvonásra eljön, s elviszi vacsorázni. A színházból Sztyepan Arkagyics az Ohotnij Rjadra ment, maga választotta ki az ebédhez a halat és a spárgát, s tizenkettőre már Dussot-nál volt, ahol három ismerősét kellett megláto¬gatnia, akik szerencséjére mind egy szállóban laktak; Levint, aki nemrég jött meg külföldről, s most itt szállt meg, új főnökét, aki nemrég került erre a magas polcra, s ellenőrző úton épp Moszkvában járt, végül Karenin sógorát, hogy az ebédre föltétlenül elvigye.
Sztyepan Arkagyics szeretett ebédeken részt venni, de még inkább ebédeket adni: nem nagyokat, de ételben, italban s a vendégek megválasztásában finomat. A mostani ebéd prog-ram¬ja nagyon tetszett neki, lesz friss sügér, spárga és la piece de résistance:  egyszerű, de remek rosztbif s a hozzá illő borok: ennyi az ételről-italról. Vendégnek ott lesz Kitty és Levin, s hogy ne legyen feltűnő, egyik unokahúga s a fiatal Scserbackij, és a vendégek piece de résistance-a: Szergej Koznisev és Alekszej Alekszandrovics, Szergej Ivanovics - moszkvai és filozófus, Alekszej Alekszandrovics - pétervári és a gyakorlat embere; meghívja még a híres különcöt, a fantaszta Peszcovot, ezt a szabadelvű, beszédes, zenekedvelő történészt és ötvenesztendős igen kedves ifjút; ő lesz a mártás vagy köret Koznisevhez és Kareninhoz. Ő majd megborsozza, fölpaprikázza őket.
Az erdő árának a második részletét a kereskedő már megküldte, s még nem fogyott el. Dolly nagyon kedves volt az utóbbi időben, s ennek az ebédnek a gondolata Sztyepan Arkagyicsnak minden tekintetben örömére szolgált. A legvidámabb hangulatban volt. Két kellemetlen körülmény volt csak, de ez a két körülmény elmerült a Sztyepan Arkagyics lelkében hullámzó kedélyes vidámság tengerében. A két körülmény ez volt: az egyik, hogy tegnap, amikor az utcán Alekszej Alekszandroviccsal találkozott, az, amint észrevette, száraz és merev volt vele szemben, s arckifejezését, meg hogy nem jött el hozzájuk és életjelt sem adott, az Annáról s Vronszkijról hallott hírekkel összevetve, Sztyepan Arkagyics kitalálta, hogy férj és feleség közt valami nincs rendjén.
Ez volt az egyik kellemetlenség. A másik kellemetlen dolog, hogy az új főnök, mint minden új hivatalfőnök máris rettenetes ember hírében állt; reggel hatkor kel, dolgozik, mint a ló, s azt kívánná, hogy alárendeltjei is így dolgozzanak. Azt is mondják róla, hogy az érintkezésben faragatlan, s épp az ellenkező irányhoz tartozik, mint az előbbi főnök s mind ez ideig Sztyepan Arkagyics is. Az előző nap Sztyepan Arkagyics egyenruhában jelent meg a hivatalban, s az új főnök igen barátságos volt, mint régi ismerőssel beszélgetett vele, úgyhogy Sztyepan Arkagyics elkerülhetetlennek tartotta, hogy civil ruhában leviziteljen nála. Az a gondolat, hogy az új főnök esetleg nem fogadja barátságosan, volt a második kellemetlen mozzanat. De Sztyepan Arkagyics ösztöne azt súgta, hogy minden gyönyörűen eligazodik. “Emberek vagyunk, gyarlók, mit haragudnánk és veszekednénk hát?” - gondolta, ahogy a szállodába bement.
- Adjon isten, Vaszilij - fordult az ismerős inashoz, ahogy félrevágott kalappal a folyosón végigment. - Te szakállat eresztettél? Levin a hetesben lakik, mi? Vezess oda, kérlek. Aztán tudd meg, Anyicskin gróf (ez volt az új főnök) fogad-e.
- Szolgálatára - felelte Vaszilij mosolyogva. - Rég nem méltóztatott nálunk lenni.
- Tegnap is voltam, csak a másik bejáró felől. Ez itt a hetes?
Levin, amikor Sztyepan Arkagyics belépett, ott állt egy tveri paraszttal a szoba közepén, s rőffel a kezében egy friss medvebőrt méregetett.
- Te lőtted? - kiáltott föl Sztyepan Arkagyics. - Nagyszerű példány. Nőstény medve? Adj’ isten, Arhip!
Kezet fogott a paraszttal, s odaült a székre, anélkül, hogy kabátját, kalapját levette volna.
- Vetkőzz már le, s ülj csak nyugodtan - szedte le róla Levin a kalapot.
- Nem, nincs időm, egy másodpercre jöttem - felelte Sztyepan Arkagyics. Kigombolta, majd le is vette a kabátját, s egy egész órát elült, a vadászatról s egyéb szívet melengető dolgokról beszélve Levinnel.
- No, mondd el hát, kérlek, mit csináltál ott külföldön? Hol voltál? - szólt Sztyepan Arkagyics, amikor a paraszt kiment.
- Hát voltam Németországban, Poroszországban, Franciaországban, Angliában, de nem a fővárosokban, hanem a gyártelepeken. Sok újat láttam, s boldog vagyok, hogy elmentem.
- Igen, ismerem ezt az elgondolásodat... a munkáskérdés rendezése.
- Egyáltalán nem, Oroszországban nem lehet munkáskérdés. Oroszországban a munkásnép és a föld viszonya a kérdés; ott is megvan ez, de ott csak az elrontottat kell kijavítani, míg nálunk...
Sztyepan Arkagyics figyelmesen hallgatta Levint.
- Igen, igen - mondta. - Nagyon meglehet, hogy igazad van. Örülök, hogy így föl vagy villanyozva, medvére vadászol, dolgozol, szórakozol. Ez a Scserbackij meg azt mondta, talál-kozott veled, búskomor vagy, folyton a halálról beszélsz.
- Hogyne, azóta is egyre gondolok rá - mondta Levin. - Az igazság az, hogy ideje volna meghalnunk. S hogy mindez értelmetlenség. Megmondom neked az igazat: ez az én gondolatom meg a munkám is szörnyen a szívemhez nőtt, de lényegében... gondold csak el... ez a mi egész világunk itt egy kis penész egy morzsányi planétán. S mi azt gondoljuk, hogy itt valami nagy is lehet: eszmék, ügyek. Homokszem mind.
- Régi dolog ez, testvér, akár a világ.
- Régi, de látod, ha ezt világosan megérted, mintha minden semmiséggé válna. Amikor belátod, hogy maholnap meghalsz, és nem marad semmi, egyszerre minden semmivé lesz. Nagyon fontosnak tartom a gondolatomat, s az is olyan haszontalannak tűnik föl, még ha teljesül is, mint ezt a nőstény medvét tőrbe csalni. De az életet így is csak eltöltöd, vadászgatsz, dolgozol, csak hogy a halálra ne gondolj.
Sztyepan Arkagyics, mialatt Levint hallgatta, finoman és nyájasan elmosolyodott.
- Hát persze! Bejöttél az utcámba. Emlékszel, hogy nekem estél, amiért az életben élvezetet keresek? Moralista, ne légy oly szigorú!
- Nem, az életben azért jó az, hogy... - Levin belezavarodott. - Hát nem tudom. Azt tudom csak, hogy nemsokára meghalunk.
- Miért nemsokára?
- És tudod, ha az ember a halálra gondol, az élet varázsa megfogy, de nyugodtabb lesz.
- Épp ellenkezőleg, az utója a legvidámabb. No de énnekem mennem kell már - mondta Sztyepan Arkagyics, vagy tizedszer állva már fel.
- Ne, ülj le már - tartóztatta Levin. - Mikor látjuk egymást? Holnap elutazom.
- Na, én jól csinálom! Hisz épp ezért jöttem. Okvetlen gyere el ma ebédre. A bátyád is ott lesz, meg a sógorom, Karenin.
- Hát itt van? - mondta Levin, s Kittyről szerette volna kérdezni. Hallotta, hogy a tél elején Pétervárott volt, a diplomatafeleség nővérénél, s nem tudta, hazajött-e vagy sem, de aztán meggondolta, s nem kérdezősködött. Ott lesz vagy sem, egyre megy.
- Akkor hát eljössz?
- Magától értetődik.
- Ötkor, zakóban.
Sztyepan fölállt, s lement az új főnökéhez. Az ösztöne nem csalta meg. A rettenetes új főnök egész nyájas embernek bizonyult. Sztyepan Arkagyics vele reggelizett, s úgy elüldögélt nála, hogy csak négy óra tájt jutott el Alekszej Alekszandrovicshoz.
8
Alekszej Alekszandrovics, a miséről hazatérve, az egész délelőttöt otthon töltötte. Ezen a délelőttön két dolog várt rá: először is fogadni s útbaigazítani a más nemzetiségűek Pétervárra igyekvő küldöttségét, amely most épp Moszkvában volt; a másik: ügyvédjének az ígért levelet megírni. A küldöttség, noha épp Alekszej Alekszandrovics kezdeményezésére alakították meg, igen kényelmetlenné, sőt veszedelmessé válhatott, s Alekszej Alekszandrovics nagyon örült, hogy sikerült Moszkvában elcsípnie.
A küldöttség tagjainak halvány fogalmuk sem volt szerepükről és kötelességükről. Naivul meg voltak győződve, hogy az ő dolguk az, hogy bajaikat, kívánságaikat s az ügyek valódi állását előadják, és a kormány segítségét kérjék; végképp nem értették, hogy egynémely kijelentésük és követelésük az ellenséges párt malmára hajtja a vizet, s árt az ügynek. Alekszej Alekszandrovics sokáig vesződött velük: napirendet írt elő nekik, amelytől nem szabad eltérniük, s miután elbocsátotta őket, leveleket írt Pétervárra, a küldöttség útbaigazítása végett. Legfőbb segítségének Ligyija Ivanovna grófnőnek kellett ebben az ügyben lennie. Küldöttsé-gek terén ő specialista volt, senki sem értett úgy hozzá, hogy megdolgozza s a helyes irányba terelje őket. Amikor velük végzett, megírta a levelet az ügyvédjének. A legkisebb ingadozás nélkül adta meg a felhatalmazást, hogy járjon el belátása szerint. A levélhez Vronszkijnak az elkobzott tárcában talált három levelét mellékelte.
Amióta otthonról eljött, azzal az elhatározással, hogy a családjához nem tér vissza többé, s az ügyvédnél is járt, és legalább egy embernek beszélt a szándékáról, főként pedig amióta az élő ügyet irattá alakította, Alekszej Alekszandrovics mind jobban és jobban hozzászokott a tervhez, s most már világosan látta, hogy végre is hajthatja.
Épp az ügyvéd borítékát zárta le, amikor Sztyepan Arkagyics hangja zendülését meghallotta. Sztyepan Arkagyics Alekszej Alekszandrovics szolgájával pörölt; azt követelte, jelentsék be.
“Mindegy - gondolta Alekszej Alekszandrovics -, legalább mindjárt fölvilágosítom, milyen viszonyban vagyok a húgával, s miért nem ebédelhetek nála.”
- Ereszd be! - mondta hangosan, összeszedve s a mappába dugva az iratait.
- Ugye látod, hogy hazudsz, idehaza van! - felelte Sztyepan Arkagyics hangja az inasnak, aki nem akarta beengedni, s felöltőjét már útközben levetve, a szobába lépett. - Nagyon örülök, hogy elcsíptelek. Remélhetem tehát... - kezdte vidáman Sztyepan Arkagyics.
- Nem mehetek el - mondta Alekszej Alekszandrovics kimérten állva, s a vendéget sem ültette le.
Azt gondolta, rögtön azt a hideg modort veszi fel, amelyet a felesége bátyjával, ha egyszer a válópört megindította, használnia kell; csakhogy nem számolt a jólelkűségnek azzal a tengerével, amely Sztyepan Arkagyics lelke partján kicsapott.
Sztyepan Arkagyics tágra nyitotta ragyogó, világos szemeit.
- Miért nem jöhetsz? Mit akarsz ezzel mondani? - mondta elképedve, franciául. - De hiszen megígérted. És számítottunk rád.
- Azt akarom mondani, hogy nem mehetek el önökhöz, mert a köztünk levő rokoni viszonynak meg kell szűnnie.
- Hogy? Mit jelentsen ez? Miért? - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Válópört indítok ugyanis az ön húga, a feleségem ellen. Meg kellett tennem...
Alekszej Alekszandrovics azonban nem fejezhette be a szavait, mert Sztyepan Arkagyics egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy várta. Sztyepan Arkagyics följajdult, s egy karosszékbe rogyott.
- De Alekszej Alekszandrovics, mit beszélsz? - kiáltott föl, s szenvedés ült ki az arcára.
- Ez a helyzet.
- Bocsáss meg, de nem tudom, nem tudom elhinni...
Alekszej Alekszandrovics leült; szavainak, érezte, nem volt meg a várt hatásuk; a magyaráz-kodás elkerülhetetlen lesz, s akárhogy üt is ki, viszonya a sógorához attól a régi marad.
- Igen - mondta -, az elé a súlyos kényszerűség elé állítottak, hogy a válást kell követelnem.
- Egyet mondok, Alekszej Alekszandrovics. Én kitűnő, igazságszerető embernek ismerlek, Annát pedig - bocsáss meg, nem tudom megváltoztatni róla a véleményemet - nagyszerű, kitűnő asszonynak; épp ezért, engedd meg, nem tudom elhinni ezt. Itt valami félreértés van - mondta.
- Ha csak félreértés volna...
- Bocsáss meg, én megértelek - szakította félbe Sztyepan Arkagyics. - De természetes... Egyet csak: ne hamarkodd el. Nem szabad, nem szabad elhamarkodnod.
- Nem hamarkodtam el - mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics -, de ilyen ügyet senkivel sem lehet megtanácskozni. Szilárdan el vagyok tökélve.
- Ez rettenetes! - mondta Sztyepan Arkagyics, mélyet sóhajtva. - Egyet azonban még meg-tennék a helyedben, Alekszej Alekszandrovics. Tedd meg, könyörgöm! A dolog, ahogy látom, nincs még elindítva. Mielőtt elkezded, látogasd meg a feleségemet, mondd el neki is. Úgy szereti Annát, mint a testvérét, téged is szeret; csodálatos asszony. Az Isten szerelmére, beszélj vele. Tedd meg nekem, könyörgöm, ezt a szívességet!
Alekszej Alekszandrovics elgondolkozott. Sztyepan Arkagyics részvéttel nézett rá, s nem szakította félbe hallgatását.
- Eljössz hozzá?
- Még nem tudom. Ezért nem voltam nálatok. A mi viszonyunknak, úgy gondolom, meg kell változnia.
- De miért? Nem látom be. Köztünk, engedd hinnem, nemcsak rokoni kapcsolat van; részben talán te is azzal a baráti érzéssel vagy irántam, amellyel én voltam mindig teirántad... Azzal az őszinte tisztelettel - mondta Sztyepan Arkagyics Alekszej Alekszandrovics kezét megszorítva. - Még ha a te legrosszabb feltevéseid jogosak volnának is, én nem veszem és sosem fogom magamra venni, hogy ezt vagy azt a felet elítéljem, s nem látom okát, hogy a viszonyunknak miért kellene megváltoznia. De most tedd meg, gyere el a feleségemhez.
- Eltérően gondolkozunk erről a dologról - mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics. - Különben ne is beszéljünk róla.
- De igazán, miért ne jönnél el? Legalább ma ebédre. A feleségem vár, kérlek, gyere el. S ami a fő, beszéld meg vele. Dolly csodálatos asszony. Az Isten szerelmére, térden állva kérlek.
- Ha annyira akarja, jó, elmegyek - mondta Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtva, s mivel másra akarta a társalgást terelni, arról kezdte kérdezni, ami mindkettőjüket érdekelte: Sztyepan Arkagyics új főnökéről, aki nem is idős ember, s már ilyen magas megbízást kapott.
Alekszej Alekszandrovics azelőtt sem szerette Anyicskin grófot, véleménye mindig eltért az övétől, és most nem tudta visszatartani a szolgálatban vereséget szenvedő ember hivatalnokok számára érthető gyűlöletét az előléptetett iránt.
- Nos, találkoztál már vele? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics epés mosollyal.
- Hogyne, ott volt tegnap a hivatalban. Úgy látszik, kitűnően érti a dolgát, és nagyon tevékeny ember.
- Igen, de mire irányul a tevékenysége? - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Hogy valóban csináljon valamit, vagy hogy átalakítsa, amit már megcsináltak? A mi országunk szerencsét-lensége az a papíradminisztráció, amelyiknek ő egyik méltó képviselője.
- Nem tudom, mi a kárhoztatható benne. Hogy milyen irányzatot képvisel, nem tudom; egy biztos, pompás fiú - felelte Sztyepan Arkagyics. - Most voltam nála, s igazán pompás fiú. Megreggeliztünk, s megtanítottam annak az italnak a készítésére - tudod, bor naranccsal. Nagyon hűsít. Csodálatos, de nem ismerte. Nagyon tetszett neki. Nem, igazán pompás fiú.
Sztyepan Arkagyics az órájára nézett.
- Már ötre jár, uramisten, s még Dolgovusinhoz kell mennem! Tehát jöjj el, kérlek, az ebédünkre. Nem tudod elképzelni, mennyire megbántanál engem s a feleségemet is.
Alekszej Alekszandrovics egész másképp kísérte ki a sógorát, mint ahogy fogadta.
- Megígértem és elmegyek - felelte csüggedten.
- Hidd el, méltányolom, s remélem, nem fogod megbánni - felelte mosolyogva Sztyepan Arkagyics.
A felöltőjét útközben magára véve, véletlenül beleütközött a karjával az inas fejébe, elnevette magát, és kiment.
- Ötre, zakóban, kérlek! - kiáltotta még egyszer, megfordulva.
9
Öt óra elmúlt, néhány vendég ott is volt már, amikor maga a házigazda is megérkezett. Szergej Ivanovics Koznisevvel és Peszcovval lépett be egyszerre, akik a följárónál találkoztak össze. Ők voltak, ahogy Oblonszkij hívta őket, a moszkvai intelligencia két fő képviselője. Tiszteletben álló emberek, mind jellemüknél, mind eszüknél fogva. Egymást is tisztelték, de csaknem mindenben tökéletesen és reménytelenül más véleményen voltak; nem mintha ellenkező irányzatokhoz tartoztak volna, hanem épp azért, mert egy táborban voltak (ellen-ségeik össze is keverték őket), ebben a táborban azonban különböző árnyalatokat képviseltek. S minthogy nincs semmi, ami az egyetértésnek nagyobb akadálya lenne, mint félig elvont dolgokban a másféle észjárás, véleményeik nemcsak hogy sohasem egyeztek, de rég meg is szokták, hogy egymás javíthatatlan tévelygésén harag nélkül mosolyogjanak.
Az időjárásról beszélgetve mentek be az ajtón, amikor Sztyepan Arkagyics beérte őket.
A szalonban már ott ült Alekszandr Dmitrijevics herceg, Oblonszkij apósa; a fiatal Scserbackij, Turovcin, Kitty és Karenin.
Sztyepan Arkagyics rögtön látta, hogy a szalonban minden rosszul megy nélküle. Darja Alekszandrovna parádés szürke selyemruhájában nyilván a gyerekei miatt volt gondban, akiknek magukban kellett a gyerekszobában enniük, meg hogy az ura miért nem jön már, és sehogy sem tudta a társaságot szépecskén megkeverni. Úgy ültek, ahogy az öreg herceg kifejezte magát, mint paplány a vendégségben; nyilván nem értették, hogy csöppentek ide, s úgy préselték magukból a szót, csak hogy ne hallgassanak. A jólelkű Turovcin szemmel láthatólag nem érezte magát elemében, s kövér ajkán a mosoly, amivel Sztyepan Arkagyicsot fogadta, szinte élőszóként mondta: “No, testvér, ideültettél ezek közé az okosok közé - iddogálni és Château des fleurs, ez való nekem.” Az öreg herceg szótlanul ült ott; csillogó szemecskéivel oldalvást pillantgatott; Sztyepan Arkagyics látta, hogy kitalált már valami találó kifejezést, amellyel ezt az államférfit, akire mint a kecsegére, vendéget hívnak, jellemezze. Kitty az ajtót nézte, s erőt gyűjtött, hogy el ne piruljon, ha Konsztantyin Levin belép. A fiatal Scserbackij, akit Kareninnak nem mutattak be, igyekezett úgy viselkedni, mint akit ez nem feszélyez. Karenin pétervári szokás szerint, tekintve, hogy hölgyek is vannak az ebéden, frakkban és fehér nyakkendőben volt, s Sztyepan Arkagyics látta az arcán, hogy csak azért jött el, hogy az adott szavát beváltsa, s jelenléte ebben a társaságban keserves adósság neki. Ő volt a főbűnös a fagyosságban, amely Sztyepan Arkagyics érkeztéig a vendégeket megdermesztette.
A szalonba lépve Sztyepan Arkagyics kimentette magát, megmagyarázta, hogy az a herceg tartotta föl, aki késéseinek és elmaradásainak állandó bűnbakja volt; egy pillanat alatt mindenkit összeismertetett, Alekszej Alekszandrovicsot Szergej Koznisevhez vezette, Lengyelország eloroszosítását csúsztatva témául közébük, amibe Peszcovval együtt mindjárt bele is kaptak, Turovcinnak a vállára paskolt, valami tréfásat súgott neki, s a felesége és a herceg mellé ültette, Kittynek azt mondta, hogy nagyon csinos ma, Scserbackijt pedig bemutatta Kareninnak. Egy perc alatt úgy átgyúrta a társaság-tésztát, hogy remek hangulat támadt, s a fogadó eleven hangokkal telt meg. Csak Konsztantyin Levin nem volt még itt. De jobb is volt, mert ahogy az ebédlőbe átment, Sztyepan Arkagyics elrémülve fedezte fel, hogy a csemegebor és a xeres Deprétől és nem Löwétől való, s miután utasítást adott, hogy a kocsist, amilyen gyorsan lehet, Löwéhöz küldjék, indult vissza a szalonba.
Az ebédlőben Konsztantyin Levinnel találkozott.
- Elkéstem?
- Tudsz is te el nem késni! - mondta Sztyepan Arkagyics belékarolva.
- Sokan vannak itt? Kicsodák? - kérdezte Levin, miközben sapkájáról kesztyűjével a havat leverte, s önkéntelenül elpirult.
- Csupa jó barát. Kitty is itt van. De gyerünk, majd megismertetlek Kareninnal.
Sztyepan Arkagyics, akármilyen liberális volt is, tudta, hogy Kareninnal összeismerkedni mégiscsak hízelgő dolog, s épp ezért a legkedvesebb barátait vendégelte meg vele. Konsztan-tyin Levin azonban nem volt ebben a percben olyan állapotban, hogy ennek az ismeretségnek minden gyönyörét átérezhette volna. Kittyt, ha csak azt a percet nem számítja, amikor az országúton megpillantotta, az emlékezetes este óta, amelyen Vronszkijjal talál¬kozott, nem látta. Lelke mélyén azonban tudta, hogy itt találkozni fog vele. De gondolatai szabad folyását biztosítandó, iparkodott meggyőzni magát, hogy nem tudja. Most azonban, amikor meg-hallotta, hogy itt van, olyan örömet s egyszersmind ijedelmet érzett, hogy a lélegzete elállt, s nem tudta kimondani, amit akart.
“Vajon milyen lehet? Olyan, mint azelőtt, vagy olyan, amilyen a hintóban volt? Hátha igazat mondott Darja Alekszandrovna? Mért is ne mondott volna?” - gondolta.
- Ó, igen, ismertess össze, kérlek, Kareninnal - nyögte ki nagy nehezen, s kétségbeesetten elszánt léptekkel ment a szalonba. Ott rögtön meglátta Kittyt.
Nem olyan volt, mint régen, nem olyan, mint a hintóban, egészen más.
Ijedt volt, félénk, szégyenkező, s ettől még gyönyörűbb. Abban a szempillantásban észrevette Levint, ahogy a férfi a szobába lépett. Várta. S most megörült, s belezavarodott az örömébe, úgyhogy abban a pillanatban, amikor Levin a háziasszonyhoz lépett s megint rátekintett, mindenki úgy látta: ő is, Levin és Dolly is, aki mindent megfigyelt, hogy nem bírja tovább, s elsírja magát. Elpirult, elsápadt, újra elpirult, megmeredt, így várta meg-megránduló ajakkal. Levin odament hozzá, meghajolt, s némán kezet nyújtott neki. Ha ajkában ott nincs az a kis reszketés, szeme ragyogását a nedvesség nem fokozza, a mosolya csaknem hogy nyugodt lett volna, amikor megszólalt:
- Milyen rég láttuk egymást! - s kétségbeesett elszántsággal szorította meg hideg kezével a Levin kezét.
- Nem látott, de én láttam - mondta Levin boldogságtól sugárzó mosolyával. - Láttam, amikor Jergusovóba ment a vasúttól.
- Mikor? - kérdezte Kitty csodálkozva.
- Jergusovóba ment - mondta Levin, s érezte, hogy elfullad a lelkét elöntő boldogságtól.
“Hogy is merészeltem én erre a szelíd teremtésre s valami nem ártatlanra együtt gondolni! Igen, úgy látszik, igaz - gondolta -, amit Darja Alekszandrovna mondott.”
Sztyepan Arkagyics kézen fogta, és Kareninhoz vezette.
- Hadd ismertesselek össze - mondta a nevüket.
- Nagyon örülök, hogy megint találkozunk mondta hidegen Alekszej Alekszandrovics, Levinnel kezet fogva.
- Ismeritek egymást? - csodálkozott el Sztyepan Arkagyics.
- Együtt töltöttünk el három órát a vasúton - mondta mosolyogva Levin -, de úgy jöttünk ki, mint az álarcosbálból, kíváncsian - én legalábbis -, hogy a másik ki is volt hát.
- No, akkor méltóztassanak - mondta Sztyepan Arkagyics, az ebédlő felé mutatva.
A férfiak átmentek az ebédlőbe, s odaléptek a büféasztalhoz, amelyre hatféle pálinka s ugyan-annyi fajta sajt volt kirakva, ezüstlapátocskákkal és anélkül; meg kaviár, hering, különféle savanyúságok, tányérokon szendvicsszeletek.
A férfiak ott álltak az illatozó pálinkák és előételek körül, és a Lengyelország eloroszosításá¬ról folyó beszélgetést Szergej Ivanovics Koznisev, Karenin és Peszcov között elnémította az ebédre való várakozás.
Szergej Ivanovics, aki nagyon értett hozzá, hogy a legelvontabb s legkomolyabb vita befejezéséül egy csepp attikai sót váratlanul odaszórjon, s a beszélgetők hangulatát ezzel megváltoztassa, most is ezt csinálta.
Alekszej Alekszandrovics azt bizonygatta, hogy Lengyelország eloroszosítása csak magasabb elvek következtében mehet végbe, amelyeket az orosz közigazgatásnak kell érvényesítenie. Peszcov kitartott amellett, hogy egyik nép csak akkor asszimilálhatja a másikat, ha nagyobb létszámú.
Koznisev elismerte ezt is, azt is, de megszorításokkal. Amikor a szalonból kijöttek, hogy a társalgást lezárja, mosolyogva így szólt:
- Eszerint a más nemzetiségűek eloroszosítására egy mód van: minél több gyereket hozni a világra. Mi az öcsémmel rosszabbul működtünk bárkinél. De önök, nős emberek, s különösen ön, Sztyepan Arkagyics, egész hazafiasan jár el; hány gyereke is van? - fordult kedveskedő mosollyal a házigazdához, s egy kis poharat állított elébe.
Mind nevettek, s különösen jókedvűen Sztyepan Arkagyics.
- Igen, ez a legjobb módszer! - mondta a sajtot majszolva, s valami egész különös fajta pálinkát töltött az odaállított pohárba. Ez a tréfa valóban megszakította a beszélgetést.
- Ez a sajt nem rossz. Parancsolnak? - mondta a házigazda. - Te megint ráadtad magad a tornára? - fordult Levinhez, bal kezével az izmait tapogatva. Levin elmosolyodott, és megfeszítette a karját, Sztyepan Arkagyics ujjai alatt a kabát vékony szövete alól, mint egy kerek sajt, acélos csomó emelkedett föl.
- Micsoda bicepsz! Sámson!
- A medvevadászathoz, úgy gondolom, nagy erőre van szükség - mondta Alekszej Alekszand-rovics (akinek a vadászatról csak egész ködös fogalmai voltak), miközben a sajtot fölkente, s letört egy pókhálóvékony kenyérszeletet.
Levin elmosolyodott.
- Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, egy gyermek is megölheti - mondta, a hölgyek útjából, akik a háziasszonnyal a harapnivalók asztalához léptek, könnyű meghajlással félreállva.
- Medvét lőtt, azt hallom - mondta Kitty, aki hasztalan erőlködött, hogy villájával egy nyugtalan, kisikamló gombát kivegyen, fehér karját átvillantó csipkéit rázva közben. - Hát van maguknál medve? - tette hozzá, félig felé fordítva gyönyörű fejecskéjét, s elmosolyodott.
Úgy látszott, nem volt semmi különös abban, amit mondott; de milyen szóban ki nem fejezhető jelentősége volt minden hangjának, ajka, szeme, keze minden mozdulatának, mialatt beszélt! Volt abban bocsánatkérés, bizakodás, kedveskedés - gyöngéd és félénk kedveskedés -, ígéret, remény és szerelem is, amelyben Levinnek nem lehetett többé nem hinnie, s boldogsággal fojtogatta.
- Nem, a tveri kormányzóságban jártunk. S ahogy visszajövök, találkozom a vonatban a beau-frere-jével;  helyesebben a beau-frere-je sógorával - mondta mosolyogva. - Mulatságos találkozás volt.
S vígan és mulatságosan mesélte el, hogy tört be, amúgy bekecsesen, miután egész éjszaka nem aludt, Alekszej Alekszandrovics szakaszába.
- A kalauz, a közmondás ellenére, a ruhám miatt ki akart dobni, de erre én is magas hangon kezdtem beszélni. Ön is - mondta Kareninhoz fordulva, akinek elfeledte a nevét -, a beke-csemet látva, kezdetben ön is ki akart kergetni, de aztán védelmébe vett, amiért nagyon hálás vagyok.
- Az utas joga a helymegválasztásban általában igen bizonytalan - mondta Alekszej Alekszand¬rovics, megtörülve kendőjével az ujja hegyét.
- Láttam, hogy nem tudta, mit gondoljon rólam - mondta Levin jóindulatú mosollyal -, de én siettem valami okos beszélgetést kezdeni, hogy jóvátegyem a bekecsemet.
Szergej Ivanovics, miközben a háziasszonnyal beszélgetett, fél fülével az öccsét hallgatta, s rásandított. “Mi lelte ma? Olyan diadalittas” - gondolta. Nem tudta, hogy Levin úgy érzi, mintha szárnya nőtt volna. Tudta, hogy Kitty hallgatja, s kellemes hallgatnia. S csak ezzel az eggyel törődött. Nemcsak ebben a szobában, de az egész világon ők voltak csak, ketten; ő, aki most rendkívül jelentőssé s fontossá vált a maga számára, és Kitty. Olyan magasságban érezte magát, hogy a feje szédült tőle, valahol messze lenn pedig ott voltak ezek a jóravaló, derék Kareninok, Oblonszkijok s az egész világ.
Sztyepan Arkagyics, anélkül, hogy rájuk nézett volna, mintha nem volna már hely hova ültetni őket, Levint és Kittyt egész észrevétlenül egymás mellé ültette.
- Te ülj akkor ide - mondta Levinnek.
Az ebéd éppolyan finom volt, mint az edények, amelyeknek Sztyepan Arkagyics nagy kedvelőjük volt. A Mária Lujza-leves kitűnően sikerült, a pirog csak úgy olvadt a szájban: nem lehetett rá semmit sem mondani. A két inas és Matvej fehér nyakkendőben észrevétlen, csendben és fürgén végezte az étel és bor körül a dolgát. S ha az ebéd anyagi tekintetben jól sikerült, nem anyagiakban sem volt kevésbé sikeres. A beszélgetés, amely hol általános volt, hol csoportokban folyt, nem némult el, s az ebéd végére olyan eleven lett, hogy a férfiak az asztaltól fölállva, tovább beszéltek; még Alekszej Alekszandrovics is megélénkült.
10
Peszcov szeretett mindent végigvitatni, s nem nyugodott meg abban, amit Szergej Ivanovics mondott, annál kevésbé, mert a maga véleménye, érezte, nem volt helyes.
- Nem úgy értettem - mondta a leves után Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva -, hogy egyedül a népsűrűség a fontos, hanem hogy ez a maga alapjaival s nem holmi elvekkel együtt az.
- Én úgy látom - mondta Alekszej Alekszandrovics vontatottan és lankadtan -, hogy ez egy és ugyanaz. Véleményem szerint a másik népre csak az hathat, amelyik fejlettebb, amelyik...
- De épp ez a kérdés - szakította félbe basszusával Peszcov, akinek mindig sürgős volt a beszéd, mintha egész lelkét tenné föl arra, amit mond -, hogy mi a jele ennek a magasabb fejlettségnek? Az angolok, franciák, németek: kik vannak a fejlettség magasabb fokán? Melyik asszimilálja a másikat? A Rajna-vidék, láttuk, elfranciásodott - kiáltotta -, pedig a németek nem állnak alacsonyabban! Itt más törvény lappang!
- Nekem úgy tetszik, mindig az igazibb műveltségnek van nagyobb befolyása - mondta Alekszej Alekszandrovics, szemöldökét egy kicsit fölhúzva.
- De hát miben kell felismernünk az igazi műveltség jeleit? - kérdezte Peszcov.
- Feltételezem, hogy ezek a jelek közismertek - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Vajon teljesen ismeretesek? - szólt közbe finom mosollyal Szergej Ivanovics. - Ma elfogadott dolog, hogy valódi műveltség csak a tisztán klasszikus lehet, de mindkét oldalról elkeseredett vitának vagyunk a tanúi, s nem lehet tagadni, hogy az ellentábornak is megvannak a maga igazán erős érvei.
- Ön a klasszikus műveltség barátja, Szergej Ivanovics. Vöröset parancsol? - érdeklődött Sztyepan Arkagyics.
- Én nem foglalok állást egyik fajta műveltség mellett sem - mondta Szergej Ivanovics leereszkedő mosollyal, mintha egy gyerekhez beszélne, és odatartotta a poharat. - Én csak azt mondom, hogy mindkét oldalnak erős érvei vannak - folytatta Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva. - Magam, műveltségemnél fogva, klasszicista vagyok, de ebben a vitában nem találom a helyem. Nem látok világos érveket, hogy a klasszikus tudományokat miért kellene előnyben részesíteni a reáliákkal szemben.
- A természettudományoknak is ugyanannyi a nevelő hatásuk - szólt közbe Peszcov. - Vegye a csillagászatot, vegye a növénytant, állattant, egyetemes törvényeken épülő rendszerével!
- Ezzel nem tudok egészen egyetérteni - felelt Alekszej Alekszandrovics. - Azt hiszem, vitat-ha¬tatlan, hogy maga a folyamat, amelynek során a nyelvek formáit tanulmányozzák, külö¬nösen áldásosan hat a lelki fejlődésre. Ezenkívül azt sem lehet tagadni, hogy a klasszikus írók hatása a legnagyobb mértékben erkölcsképző, ugyanakkor, amikor a természettudomá¬nyok oktatásával szerencsétlenségünkre együtt járnak azok a kártékony és hazug tanok, amelyek korunk rákfenéi.
Szergej Ivanovics mondani akart valamit, de Peszcov mély basszusával félbeszakította. Nagy tűzzel kezdte bizonygatni ennek a nézetnek a hibás voltát. Szergej Ivanovics nyugodtan bevárta, amit mond, a diadalmas cáfolatra nyilván felkészülten.
- De - fordult Szergej Ivanovics, finoman elmosolyodva, Kareninhoz - el kell ismerni, hogy nehéz a két tudománycsoportnak előnyeit és hátrányait pontosan fölmérni. Azt a kérdést, hogy melyiket kell többre tartanunk, nem is lehetne egyhamar és véglegesen eldönteni, ha a klasszikus tudományok oldalán ott nem volna az előny, amit ön épp most mondott ki, az erkölcsi disons le mot,  az antinihilista befolyás.
- Kétségtelen.
- Ha az antinihilista befolyás előnye a klasszikus tudományok oldalán nem volna, a két oldal érveit jobban meggondolnánk és mérlegelnénk - mondta finom mosollyal Szergej Ivanovics -, s mindkét irányzatnak teret adtunk volna. Mivel azonban tudjuk, hogy a klasszikus műveltség piruláiban ott rejlik az antinihilizmus gyógyító ereje, s bátran rendeljük a pácienseknek... Vagy tán nem is létezik ez a gyógyhatás? - fejezte be, az attikai sót elcsöppentve.
Szergej Ivanovics piruláján mindnyájan nevettek, különösen jókedvűen és hangosan Turovcin, aki végre megkapta a nevetnivalót, amire a beszélgetést hallgatva egész idő alatt várt.
Sztyepan Arkagyics nem tévedett, amikor Peszcovot meghívta. Peszcov jelenlétében a tartalmas társalgás egy pillanatra sem némulhatott el. Alig zárta be Szergej Ivanovics tréfájával a beszédet, Peszcov azonnal újat kezdett.
- Nem tudok azzal sem egyetérteni - mondta -, hogy a kormánynak ez lenne a célja. A kormányzatot nyilván általános megfontolások vezetik, s közömbös neki, hogy intézkedései-nek milyen hatása lehet. A nők képzését, művelődését például károsnak kellene tartania, s mégis női felső iskolákat nyitnak, beengedik őket az egyetemre is.
S a beszélgetés azonnal az új témára, a nők képzésére ugrott.
Alekszej Alekszandrovicsnak az volt a véleménye, hogy a nők képzését rendesen a női szabadság kérdésével keverik össze, s ez az egyedüli oka, amiért károsnak lehet tartani.
- Én, épp ellenkezőleg, azt hiszem, hogy a két kérdés elszakíthatatlanul összeforr - mondta Peszcov -, circulus vitiosus. A nőnek azért nincsenek jogai, mert nem eléggé művelt; műveltsége viszont azért hiányos, mert nincsenek jogai. Nem szabad elfelejteni - mondta -, hogy a nők leigázása olyan nagymérvű és ősrégi, hogy gyakran nem is akarjuk észrevenni az ösvényt, amely elválasztja őket tőlünk.
- Ön azt mondta: jogok - szólalt meg Szergej Ivanovics, bevárva, amikor Peszcov elhallgat -, jogok, hogy esküdtek, képviselőtestületi tagok, törvényszéki elnökök lehessenek, jogok, hogy tisztviselők, parlamenti tagok lehessenek...
- Kétségkívül.
- De ha a nők ritka kivételként el is foglalhatnak ilyen állásokat, a jog szót, énnekem legalább úgy tetszik, akkor sem használja helyesen. Helyesebb volna kötelességet mondani. Mind¬nyájan egyetértünk benne, hogy bármiféle hivatalt töltünk be, amikor esküdtek, bizottsági tagok, távírászok leszünk, úgy érezzük, kötelességet vállaltunk. S épp ezért helyesebb volna azt mondanunk, hogy a nők kötelességeket akarnak vállalni, és nagyon helyesen. S azzal az óhajukkal, hogy a férfimunkában segítségünkre akarnak sietni, csak rokonszenveznünk lehet.
- Tökéletesen igaz - hagyta helyben Alekszej Alekszandrovics. - A kérdés csak az, alkal-masak-e ezekre a munkákra.
- Nyilván nagyon is alkalmasak - szólt közbe Sztyepan Arkagyics -, mihelyt a műveltség általánossá válik köztük. Láthatjuk...
- És a közmondás? - mondta a herceg, aki rég hallgatta már, apró szemeivel tréfásan villogva, a beszélgetést. - A lányaim előtt mondhatom: hosszú haj...
- A négerekről éppígy gondolkoztak, mielőtt felszabadították őket! - mondta Peszcov haragosan.
- Én csak azt találom furcsának - szólt Szergej Ivanovics -, hogy a nők új kötelezettségeket keresnek, amikor a férfiak, sajnos, azt látjuk, menekülnek tőlük.
- Kötelezettségek és jogok együtt járnak; hatalom, pénz, megbecsülés: ezeket keresik a nők - mondta Peszcov.
- Mintha én szoptatós dajka akarnék lenni - mondta az öreg herceg -, s megsértődnék, amiért a nőket fizetik érte, engem meg nem.
Turovcin hangos nevetésbe tört ki: Szergej Ivanovics pedig sajnálta, hogy nem ő volt, aki mondta. Még Alekszej Alekszandrovics is elmosolyodott.
- Igen, csakhogy a férfi nem képes szoptatni - mondta Peszcov -, a nő pedig...
- Dehogynem, egy angol maga szoptatta a hajón a gyerekét - szólt az öreg herceg, megengedve ennyi szabadosságot a lányai előtt.
- Ahány ilyen angol van, annyi nőből lesz hivatalnok - mondta most már Szergej Ivanovics.
- De mit kezdjen a lány, akinek nincs családja? - szólt közbe Sztyepan Arkagyics, Csibiszo¬vára gondolva; mialatt Peszcovnak helyeselt és segített, ő járt folyton az eszében.
- Ha annak a lánynak a históriáját kicsit megkaparják, az derül ki, hogy az a lány otthagyta a családját, vagy a magáét vagy a testvéréét, ahol asszonyi munkát találhatott volna - elegyedett váratlanul a társalgásba Darja Alekszandrovna ingerülten; nyilván kitalálta, miféle lányka lebeg Sztyepan Arkagyics előtt.
- De mi az elvekért harcolunk, az eszményekért - tiltakozott Peszcov harsány basszusa. - A nő azt kívánja, hogy joga legyen a függetlenségre és műveltségre. Ha azt látja, hogy ez lehetetlen, korlátozottnak és elnyomottnak érzi magát.
- Én is korlátozottnak és elnyomottnak érzem magam, amiért nem vesznek föl dadának a csecsemőotthonba - szólalt meg újra az öreg herceg, Turovcin nagy örömére, aki a nevetéstől vastag végével nyomta a spárgát a mártásba.
11
Mindenki részt vett a közös társalgásban, csak Kitty és Levin nem. Kezdetben, amikor arról beszéltek, milyen hatással lehet egy nép a másikra, Levinnek önkéntelenül is eszébe ötlött, mi mondanivalója lenne erről a dologról; de ezek a gondolatok, amelyeket régebben olyan fontosnak tartott, most szinte álomszerűen merültek föl a fejében, s a legkevésbé sem érdekelték. Sőt, furcsának találta, mit hánytorgatják annyit, amire nincs senkinek szüksége. Kittyt is, azt hinné az ember, érdekelnie kéne, amit a nők jogairól és képzéséről mondtak. Hányszor gondolkozott erről, amikor külföldi barátnője, Varenyka jutott az eszébe, az ő súlyos függő helyzete; hányszor tűnődött el saját magán is, mi lesz belőle, ha nem megy férjhez, hányszor vitatkozott ezen a nővérével! Most azonban egyáltalán nem érdekelte. Közöttük is folyt, közte és Levin közt, a beszélgetés: nem is beszélgetés... valami titokzatos közlekedés, amely percről percre szorosabbra fűzte össze őket, örömteli rémületet gerjesztve mindkettőjükben az ismeretlen előtt, amibe beléptek.
Először, Kitty kérdésére, hogy a múlt évben hogy láthatta meg őt a kocsiban, Levin elmesélte, hogy jött az országúton a kaszálóról, s hogy találkozott vele.
- Korán reggel volt, egész korán. Bizonyára akkor ébredt csak föl. Anyukája a sarokban aludt. Csodaszép reggel volt. Megyek; ki jön ezzel a négyes fogattal, gondolom. Gyönyörű, csöngős négyes. Csak egy pillanatra merült föl előttem: ott látom az ablakban, ül, mind a két kezével fogja a főkötő szalagját, s valamin rettenetesen gondolkodik - mondta mosolyogva. - Hogy szerettem volna tudni, min tűnődött akkor. Valami fontoson?
“Nem voltam nagyon kócos?” - gondolta Kitty, de látva az elragadtatott mosolyt, amit ezeknek a részleteknek az emléke keltett föl Levinben, megérezte, hogy épp ellenkezőleg, a benyomás, amit tett, nagyon jó volt. Elpirult, s fölnevetett az örömtől.
- Igazán nem emlékszem.
- Milyen szépen nevet Turovcin! - mondta Levin, Turovcin nedves szemében és rázkódó testében gyönyörködve.
- Rég ismeri? - kérdezte Kitty.
- Ki nem ismeri?
- Látom, azt gondolja, hogy rossz ember.
- Nem rossz, csak jelentéktelen.
- Nem úgy van! Gondolkozzék róla minél előbb másképp! - mondta Kitty. - Nekem is gyönge véleményem volt róla; de igen kedves és csodálatosan jó ember. Arany szíve van.
- Mikor ismerhette ki a szívét?
- Ó, mi jó barátok vagyunk. Nagyon jól ismerem. Múlt télen, nem sokkal azután... hogy nálunk volt - mondta bűnbánóan s ugyanakkor bizakodó mosollyal -, Dolly gyermekei vör¬henybe estek, s Turovcin valahogy elment hozzá. S képzelje el - mondta suttogva -, annyira megszánta, hogy ott maradt, segített neki, ápolta a gyerekeit. Úgy bizony; három hetet töltött nálunk, s mint valami dajka, úgy gondozta a gyerekeket.
- Turovcinról mesélek Konsztantyin Dmitricsnek, a vörhenyt - mondta Kitty a nővéréhez hajolva.
- Ó, az csodálatos volt, gyönyörű! - mondta Dolly Turovcinra pillantva, aki érezte, hogy róla beszélnek, s szelíden rámosolygott. Levin még egyszer ránézett Turovcinra, s elcsodálkozott, hogy idáig nem fogta föl ennek az embernek a nagyszerűségét.
- Bocsánat, bocsánat, nem gondolok többé rosszat az emberekről! - szólt jókedvűen, őszintén kimondva, amit most érzett.
12
Az asszonyok jogairól szőtt beszélgetésben a hölgyekre nézve kényes kérdések lappangtak: a jogok egyenlőtlensége a házasságban. Peszcov az ebéd alatt néhányszor érintette ezt, de Szergej Ivanovics és Sztyepan Arkagyics óvatosan eltérítették.
Amikor azonban az asztaltól fölálltak s a hölgyek kimentek, Peszcov nem követte őket, hanem Alekszej Alekszandrovicshoz fordult, s az egyenlőtlenség legfőbb okát kezdte fejtegetni. A házastársak egyenlőtlensége, véleménye szerint, abban állt, hogy a feleség és férj hűtlenségét a törvény s a közvélemény másképpen bünteti.
Sztyepan Arkagyics Kareninhoz sietett, s cigarettával kínálta.
- Nem kérek, nem dohányzom - felelte nyugodtan Alekszej Alekszandrovics, mintha csak készakarva mutatná, hogy nem fél ettől a beszélgetéstől, s hideg mosollyal Peszcovhoz fordult.
- Én úgy találom, hogy ennek a fölfogásnak az alapja a dolgok természetében van - mondta, és át akart menni a fogadóba, de ebben a pillanatban Turovcin szólalt meg váratlanul.
- Engedelmet, hallott Prjacsnyikovról? - fordult Alekszej Alekszandrovicshoz. A megivott pezsgő felvillanyozta, s rég várta már az alkalmat, hogy nyomasztó hallgatását megtörje. - Vaszja Prjacsnyikov - mondta, nedves, piros ajkai jóságos mosolyával elsősorban a fő ven-déghez, Alekszej Alekszandrovicshoz fordulva -, ma hallottam, hogy megverekedett Tverben Kvitszkijjel, s megölte.
Az ember mintha készakarva mindig a fájdalmas helyét ütné meg; Sztyepan Arkagyics is úgy érezte most, hogy a társalgás szerencsétlen módon mindig az Alekszej Alekszandrovics fájó pontját éri. Odább akarta vinni a sógorát, de maga Alekszej Alekszandrovics kérdezte meg kíváncsian:
- És miért hívta ki?
- A felesége miatt. Legény volt a talpán. Kihívta s megölte.
- Á! - mondta Alekszej Alekszandrovics közömbösen, s szemöldökét fölhúzva átment a szalonba.
- Mennyire örülök, hogy eljött - mondta neki Dolly ijedt mosollyal, ahogy a középső szalonba menet találkozott vele. - Beszélnem kell magával. Üljünk le itt.
Alekszej Alekszandrovics azzal a közönyös arckifejezéssel ült Darja Alekszandrovna mellé, melyet fölhúzott szemöldöke adott neki, s kényszeredetten elmosolyodott.
- Annál inkább - mondta -, mert én is épp bocsánatát akartam kérni, hogy azonnal elköszönök. Holnap tovább kell utaznom.
Darja Alekszandrovna rendületlenül meg volt győződve Anna ártatlanságáról; érezte, hogy elhalványodik, az ajka reszket, olyan dühös erre a hideg, érzéketlen emberre, aki az ő ártatlan barátnőjét ilyen nyugodtan készül tönkretenni.
- Alekszej Alekszandrovics - mondta, s kétségbeesett elszántsággal nézett a szemébe -, Anná-ról kérdezősködtem, s nem felelt. Hogy van?
- Azt hiszem, egészséges, Darja Alekszandrovna - felelte Alekszej Alekszandrovics anélkül, hogy ránézett volna.
- Alekszej Alekszandrovics, bocsásson meg, nincs jogom rá, de én Annát mint a testvéremet tisztelem s szeretem. Kérem, könyörgök, mondja meg, mi van maguk közt? Mivel vádolja?
Alekszej Alekszandrovics összeráncolta a homlokát, a szemét csaknem egészen behunyta, és lehorgasztotta a fejét.
- A férje, fölteszem, elmondta az okokat, miért érzem szükségét, hogy eddigi kapcsolatomat Anna Arkagyevnával megváltoztassam - mondta, anélkül, hogy Dolly szemébe nézett volna; s bosszús pillantást vetett a fogadón áthaladó Scserbackij felé.
- Nem hiszem el, nem tudok hinni benne! - mondta Dolly, csontos kezeit maga előtt összeszorítva, erélyes gesztussal. Hirtelen felkelt, kezét Alekszej Alekszandrovics karjára tette. - Itt háborgatnak. Gyerünk át oda, kérem.
Dolly izgalma Alekszej Alekszandrovicsra is átragadt. Fölállt, s engedelmesen utánament a tanulószobába. Leültek a zsebkéssel összemetélt, viaszosvászon huzatú asztalhoz.
- Nem hiszem, nem hiszek ebben! - mondogatta Dolly, s azon volt, hogy kisikló pillantását elfogja.
- Nem lehet a tényeknek nem hinni, Darja Alekszandrovna - mondta ő a “tény” szót megnyomva.
- De hát mit csinált? - szólt Darja Alekszandrovna. - Mit csinált voltaképp?
- Megfeledkezett a kötelességéről, megcsalta az urát. Ez az, amit csinált - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Nem, nem, az nem lehet. Az Isten szerelmére, maga tévedett! - kapott Dolly a halántékához, s behunyta a szemét.
Alekszej Alekszandrovics hidegen mosolygott, csak az ajkával, ezzel akarta mutatni Dollynak s önmagának is meggyőződése szilárdságát; de ez a szenvedélyes védelem, ha nem is ingatta meg, föltépte a sebét. Ő is élénkebben beszélt már.
- Nagyon nehéz tévedni, amikor az asszony maga világosítja föl a férjét. Felvilágosítja, hogy nyolcévi életük, a fia, mind tévedés volt, s ő új életet akar kezdeni - mondta szipogva, haragosan.
- Anna és a bűn... nem tudom összeegyeztetni, nem tudok hinni benne!
- Darja Alekszandrovna! - mondta ő, s most már egyenest a Dolly jóságos, felzaklatott arcába nézett, s nyelve, érezte, akarata ellenére megoldódik: - Sokért nem adnám, ha még kétségem lehetne. Amíg kételkedtem, nehéz volt, de könnyebb, mint most. Amíg kételkedtem, reménykedtem is; most nincs többé reményem, s én mégis tele vagyok kétkedéssel. Annyira, hogy még a fiamat is gyűlölöm, s néha nem is hiszem már, hogy a fiam. Nagyon boldogtalan vagyok.
Nem kellett mondania, Darja Alekszandrovna látta; elég volt az arcába néznie. És megsaj¬nálta; hite a barátnője ártatlanságában megingott.
- Ó, ez iszonyú, iszonyú! De csakugyan igaz, hogy elszánta magát a válásra?
- El, az utolsó lépésre. Nem tehetek semmi mást.
- Semmi mást, semmi mást - mondogatta Dolly könnyel a szemében. - Nem lehet - mondta -, hogy nem tehet semmi mást!
- Az ilyenféle bánatban épp az a borzasztó, hogy lehetetlen, mint bármely más esetben - csapásnál, halálnál - viselni a keresztünket. Itt cselekedni kell - mondta Alekszej Alekszand-rovics, mintha csak kitalálta volna Dolly gondolatát. - Ki kell jutni a megalázó helyzetből, amelybe az ember belekerült; hármasban nem élhetünk.
- Értem, tökéletesen értem - mondta Dolly, s lehorgasztotta a fejét. Elhallgatott, magára gondolt, a maga családi bánatára, majd erélyes mozdulattal hirtelen fölvetette a fejét, s a kezét könyörögve tette össze. - De várjon csak, hisz maga keresztény. Gondoljon Annára! Mi lesz vele, ha eltaszítja?
- Ezen is gondolkoztam, Darja Alekszandrovna, mégpedig sokat - mondta Alekszej Alek-szand¬rovics. Arcán vörös foltok ütöttek ki, zavaros szemét egyenest Dollyra szegezte. Darja Alekszandrovna most már egész szívéből sajnálta. - Amikor ő maga adta tudtomra a szégyenemet, pontosan ezt tettem: hagytam mindent a régiben. Megadtam a lehetőséget a javulásra, igyekeztem megmenteni. S mi történt? A legenyhébb kívánságomat sem teljesítette, hogy az illemre vigyázzon - mondta fölindulva. - Megmenteni csak az olyan embert lehet, aki nem akar elpusztulni; de ha a természete annyira romlott és züllött, hogy a pusztulást tartja megváltásnak, mit kezdjen akkor az ember?
- Mindent, csak válást ne - felelte Darja Alekszandrovna.
- De hát mi az a minden?
- Nem, ez rettenetes. Senki asszonya lesz, el fog pusztulni!
- De mit tehetek én? - húzta föl Alekszej Alekszandrovics a vállát, szemöldökét. Ahogy a felesége utolsó ballépése az eszébe jutott, annyira fölindult, hogy megint olyan hideggé lett, mint beszélgetésük kezdetén. - Nagyon hálás vagyok a részvétéért - mondta fölkelve -, de sajnos mennem kell.
- Nem, várjon! Nem szabad elpusztítania! Maradjon, magamról mondok valamit. Férjhez mentem, s a férjem megcsalt; haragomban, féltékenységemben mindent otthagytam volna, én akartam... De észre tértem, és ki mentett meg? Anna. S lám, élek. A gyerekeim nőnek, a férjem megtért a családjához, érzi a bűnét, tisztábbá, jobbá válik - én pedig élek. Megbocsátot¬tam - mondta -, magának is meg kell bocsátania!
Alekszej Alekszandrovics hallgatta, de a szava már nem hatott rá. Annak a napnak a dühe támadt föl megint lelkében, amelyen a válásra elszánta magát. Megrázkódott, s átható, éles hangon mondta:
- Megbocsátani nem tudok és nem akarok, de nem is tartanám igazságosnak. Én ezért az asszonyért mindent megtettem, s ő mindent beletaposott a sárba, amely az eleme. Nem vagyok rossz ember, soha senkit sem gyűlöltem, de őt lelkem minden erejéből gyűlölöm, s már csak azért sem tudok megbocsátani neki, mert a sok rosszért, amit ellenem elkövetett, nagyon is gyűlölöm - mondta a harag könnyeivel a szemében.
- Szeressétek, akik gyűlölnek titeket... - suttogta Darja Alekszandrovna szégyenlősen.
Alekszej Alekszandrovics megvetően mosolygott. Rég tudta ő is, de nem illett az esetére.
- Szeressétek, akik gyűlölnek titeket, de szeretni azt, akit az ember maga gyűlöl, lehetetlen. Bocsássa meg, hogy fölzaklattam. Elég mindenkinek a maga bánata. - S erőt véve magán, Alekszej Alekszandrovics nyugodtan elbúcsúzott és elment.
13
Amikor az asztaltól fölálltak, Levin Kitty után akart menni a szalonba; de félt, nem lesz-e kellemetlen neki, hogy ilyen szembetűnően foglalkozik vele. Ott maradt hát a férfiak körében, részt vett a közös társalgásban, s anélkül, hogy Kittyre nézett volna, érezte a mozgását, a tekintetét, a helyet, ahol a szalonban ült.
A legkisebb erőltetés nélkül tette máris, amit megígért; hogy mindenkiről jót gondol, és mindenkit szeretni fog. A beszélgetés az obscsinára tért, amelyben Peszcov valami különös elvet látott, ahogy ő mondta, kórus-elvet. Levin nem értett egyet sem Peszcovval, sem a bátyjával, aki a maga módján el is ismerte meg nem is az orosz faluközösség jelentőségét. De azért beszélt velük; azon volt, hogy összebékítse őket, enyhítse az ellentéteket. Egyáltalán nem érdekelte, hogy maga mit mond, még kevésbé, amit azok beszéltek; egyet kívánt csak, hogy valamennyien jól és kellemesen érezzék magukat. Tudta már, mi az egyetlen, ami fontos. Ez az egyetlen ott volt előbb a szalonban, aztán közelebb jött, s megállt az ajtóban. Nem fordult meg; de érezte a ráirányuló tekintetet és mosolyt, s nem tudott vissza nem fordulni. Kitty az ajtóban állt Scserbackijjal, s őt nézte.
- Azt gondoltam, a zongorához megy - szólt Levin hozzálépve. - Ez az, a zene, amiben nincs részem falun.
- Nem, azért jöttünk csak, hogy magát kihívjuk, s nagyon köszönöm, hogy idejött - mondta Kitty, a mosolyával, mint valami ajándékkal jutalmazva meg Levint. - Mi örömük telik abban a vitában? Soha meg nem győzik egymást.
- Ez már igaz - mondta Levin -, többnyire úgy van, hogy az ember csak azért vitázik, tüzeskedik, mert sehogy sem tudja megérteni, mit is akar az ellenfele bebizonyítani.
Levin még a legokosabb emberek vitáiban is gyakran megfigyelte, hogy óriási erőfeszítés, szavak s logikai finomságok hatalmas özöne után a vitatkozóknak végül is be kell látniuk, hogy amiről oly szívósan próbálták meggyőzni, a másik előtt réges-rég, a vita kezdete óta ismeretes, azonban mindegyikük mást szeret, csak nem akarják elárulni, hogy mit, nehogy alulmaradjanak. Gyakran tapasztalta, hogy az ember vita közben egyszer csak rájön, hogy az ellenfele mit szeret, s hirtelen maga is beleszeret, és tüstént egyetért vele, s akkor mint fölösleges, egyszeriben minden érv lehull; máskor meg épp a fordítottja történik; az ember kimondja végre, hogy maga mit szeret, mihez eszelt ki érveket, s ha történetesen szépen és őszintén mondja ki, az ellenfél hirtelen melléáll, s nem vitázik tovább. Ezt akarta most elmondani.
Kitty ráncba szedte a homlokát, igyekezett megérteni. De alig kezdte el Levin magyarázni, már értette is.
- Értem: rá kell jönni, hogy minek az érdekében vitatkozik, s hogy mit szeret, akkor lehet csak...
Tökéletesen eltalálta s ki is fejezte az ő rosszul kifejezett gondolatát. Levin elmosolyodott az örömtől, annyira meglepte az átmenet Peszcov és a bátyja zavaros, sokszavú vitájából a legbonyolultabb gondolatoknak erre a lakonikus, világos, szinte szavak nélküli közlésére.
Scserbackij otthagyta őket; Kitty az előkészített kártyaasztalhoz ment, leült mellé, fölvett egy darab krétát, s az új, zöld posztóra csigavonalakat kezdett rajzolgatni.
Fölújították az ebéd fölötti beszédet a nők szabadságáról s munkájáról. Levin egyetértett Darja Alekszandrovnával, hogy a lány, ha nem megy férjhez, találhat női munkát a családban. Ezt azzal bizonyította, hogy nincs család, amely női segítség nélkül meglehetne, hisz minden családban, ha szegény, ha gazdag, van s kell is dajkának lennie, fogadottnak vagy rokonnak.
- Nem - mondta Kitty elpirulva, de annál bátrabban nézve rá becsületes szemével -, a leányt kezelhetik úgy is, hogy megaláztatás nélkül nem léphet be abba a családba, pedig ő...
Levin értett már ennyiből.
- Igen - mondta -, igen, igen, igaza van, teljesen igaza!
S mindent megértett, amit Peszcov az ebédnél a nők szabadságáról bizonygatott, csak mert Kitty szívében a hajadoni megaláztatás félelmét látta, s minthogy szerette, vele érezte ezt a félelmet és megaláztatást, s a maga érveiről azonnal lemondott.
Elhallgattak. Kitty még mindig az asztalon irkált a krétával. Szeme csöndes fényben ragyo-gott. Levinre is átragadt a hangulata; a boldogság erősödő feszültségét érezte egész lényében.
- Ó! Az egész asztalt összefirkáltam! - mondta Kitty, s a krétát lerakva olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna kelni.
“Hogy maradjak itt nélküle?” - gondolta Levin, s elszörnyedve fölvette a krétát. - Várjon csak - mondta az asztalhoz ülve. - Rég akarok kérdezni valamit magától.
S egyenest Kitty nyájas, bár kissé ijedt szemébe nézett.
- Tessék, kérdezzen.
- Itt van - mondta Levin, s fölírta a kezdőbetűket: a, a, v: n, l, a, j: s, v, cs, a? Ezek a betűk azt jelentették: “Amikor azt válaszolta: nem lehet, azt jelentette: soha, vagy csak akkor?” Nem volt semmi valószínűsége, hogy ezt a bonyolult mondatot meg tudja fejteni, de Levin úgy nézett rá, mintha az élete függne tőle, hogy megérti-e.
Kitty egy komoly pillantást vetett rá, kezébe támasztotta összevont homlokát, s hozzáfogott a kibetűzéshez. Néha rápillantott, a tekintetével kérdezte: “Az-e, amire gondolok?”
- Megértettem - mondta és elpirult.
- Ez a szó mi? - mondta Levin az s-re mutatva, amely a soha szót jelentette.
- Ez azt jelenti: soha - mondta ő. - Csakhogy ez nem igaz!
Levin gyorsan letörölte, amit fölírt, odaadta neki a krétát, és fölállt, Kitty azt írta: a, é, n, t, m, v.
Dolly egész megvigasztalódott a bánattól, amit az Alekszej Alekszandroviccsal folytatott beszélgetés váltott ki belőle, amikor ezt a két alakot megpillantotta: Kittyt, kezében kréta, amint félénk és boldog mosollyal pillant föl Levinre, s a férfi szép alakját, amint az asztal fölé hajol, s égő szemét hol az asztalra, hol Kittyre mereszti. Most hirtelen fölsugárzott, meg¬értette. Azt jelentette: “Akkor én nem tudtam másképp válaszolni.”
Kérdőn, félénken pillantott Kittyre.
- Csak akkor?
- Igen - felelt a mosolygása.
- És m... és most? - kérdezte Levin.
- Olvassa el. Azt mondom, amit szeretnék. Nagyon szeretnék. - S ezeket a kezdőbetűket írta föl: h, e, t, f, é, m, a, a, t. Ez azt jelentette: “Ha el tudná felejteni és megbocsátani azt, ami történt.”
Levin megfeszült, reszkető ujjaiba fogta a krétát, eltörte, s a következő szavak kezdőbetűit írta föl: “Nincs mit elfelednem és megbocsátanom, nem szűntem meg szeretni.”
Kitty elakadt mosollyal pillantott rá.
- Megértettem - suttogta.
Levin leült, és egy hosszú mondatot írt föl. Kitty mindent megértett, meg sem kérdezte, úgy van-e, fogta a krétát, és felelt.
Levin sokáig nem tudta kitalálni, mit írt, s minduntalan a szemébe nézett. A boldogságtól szinte megvakult. Sehogy sem tudta beiktatni a szavakat, amiket Kitty gondolt, de boldogság-tól sugárzó, gyönyörű szeméből kiolvasta, amit tudnia kellett. Ő is felírt három betűt. Még oda sem írta, Kitty a könyöke mögül már elolvasta, s maga fejezte be és írta oda a válaszát: igen.
- Secrétaire-t játsztok? - mondta az öreg herceg odalépve. - Hanem gyerünk ám, ha oda akarsz érni a színházba.
Levin fölállt, s az ajtóig kísérte Kittyt.
Társalgásukban mindent elmondtak: hogy szereti Levint, s szól apjának-anyjának, hogy holnap reggel eljön hozzájuk.
14
Amikor Kitty elment, s Levin magára maradt, olyan nyugtalanság fogta el nélküle, olyan türelmetlen vágy, hogy minél előbb reggel legyen már, amikor viszontlátja s örökre egyesül vele, hogy ez a tizennégy óra, amit nélküle kellett eltöltenie, úgy megrémítette, mint a halál. Föltétlenül együtt kellett lennie s beszélgetnie valakivel, hogy ne maradjon egyedül, s meg-csalja valahogy az időt. Sztyepan Arkagyics lett volna a legkellemesebb beszélgető társ, de ő, mint mondta, estélyre ment, valójában a baletthez. Levin csak annyit mondhatott neki, hogy boldog és szereti, és soha el nem felejti, amit érte tett. Sztyepan Arkagyics pillantása és mosolya azt mutatta, hogy úgy fogja föl ezt az érzést, ahogyan kell.
- Mi az, hát nem volna ideje meghalnunk? - mondta Sztyepan Arkagyics, s ellágyultan szorította meg Levin kezét.
- Nnnem - mondta Levin.
Darja Alekszandrovna búcsúzóban mintha szintén gratulált volna.
- Mennyire örülök, hogy megint összekerültek Kittyvel; meg kell becsülni a régi barátokat.
Levint azonban bántották Darja Alekszandrovna szavai. Az asszony nem érthette, milyen magasrendű s számára mennyire felfoghatatlan mindez, s nem lett volna szabad, hogy célozni merjen rá.
Levin elbúcsúzott tőlük, de hogy ne maradjon egyedül, a bátyjához csatlakozott.
- Te hova mégy?
- Gyűlésbe.
- Veled megyek. Szabad?
- Mért ne? Gyerünk - mondta mosolyogva Szergej Ivanovics. - Mi van veled ma?
- Velem? A boldogság van velem! - mondta Levin, leeresztve a fogatjuk ablakát. - Nem zavar? Olyan fülledt itt. A boldogság van velem! Te mért nem nősültél meg?
Szergej Ivanovics elmosolyodott.
- Nagyon örülök, úgy látszik, derék kislány - kezdte.
- Ne beszélj, ne beszélj, ne beszélj! - kiáltott fel Levin, bátyja bundagallérját mind a két kezével megragadva és összecsapva. “Derék kislány”: olyan közönséges, lapos kifejezés; sehogy sem felelt meg az érzésének.
Szergej Ivanovics, ami ritka volt nála, vidámat nevetett.
- Annyit mégiscsak mondhatok, hogy nagyon örülök neki.
- Holnap, majd holnap, de semmi egyebet! Semmit, semmit, hallgatás! - mondta Levin, s még egyszer összecsapta a fivére bundáját. - Nagyon szeretlek téged! - tette még hozzá. - Ott lehetek én is a gyűlésen?
- Persze hogy ott.
- Miről lesz ma szó? - kérdezte Levin, állandóan mosolyogva. Odaértek az ülésre. Levin hallotta, amint a titkár el-elakadva a jegyzőkönyvet olvassa. Nyilván maga sem értette, de Levinnek csak a titkár arcára kellett néznie, s látta, hogy milyen kedves, derék, jóságos fiú. Már abból is látni lehetett, ahogy a jegyzőkönyv olvasásában elakadt, s belezavarodott. Megkezdődtek a beszédek. Valami összegek elszámolásán s valami csövek lefektetésén vitatkoztak. Szergej Ivanovics két tagot megbántott, s nagyon hosszan és sikeresen beszélt valamiről; egy másik tag, aki egy papírra jegyzett, kezdetben megszeppent, de aztán ő is igen epésen és kedvesen felelt. Majd Szvijazsszkij is mondott (ő is itt volt) valami szépet és nemeset. Levin hallgatta őket, s egész tisztán látta, hogy az el nem számolt pénz s azok a csövek mind semmiségek; ezek itt egyáltalán nem is haragszanak, mindnyájan nagyon jó, derék emberek, s olyan kellemesen folyik itt minden. Senkit sem háborgattak, mindenki jól érezte magát. Nagyszerű volt az is, hogy most mindnyájukon úgy keresztüllátott - a legkisebb jelből, amit régebben észre sem vett, mindnyájukat mindjárt kiismerte, s tisztán látta, milyen jók mind. Különösen őt, Levint, szerették ma rendkívül, mindnyájan. Ez abból is kitűnt, ahogy beszéltek vele; még az ismeretlenek is nyájasan és gyöngéden néztek rá.
- No, meg vagy elégedve? - kérdezte tőle Szergej Ivanovics.
- Nagyon. Sohasem gondoltam, hogy ilyen érdekes! Kitűnő, nagyszerű.
Szvijazsszkij odament Levinhez, s hívta, jöjjön el hozzájuk teára. Levin sehogy sem tudta megérteni, miért is elégedetlenkedett ő Szvijazsszkijjal, meg mit is várt tőle. Hisz olyan okos és csodálatosan jó ember.
- Nagyon szívesen - mondta, s a feleségét s a sógornőjét kérdezte. S minthogy Szvijazsszkij sógornője Levin tudatában a házassággal kapcsolódott, különös gondolattársítással azt képzelte, senkinek sem beszélheti el inkább boldogságát, mint Szvijazsszkij feleségének és sógornőjének, s nagyon örült, hogy elmehet hozzájuk.
Szvijazsszkij a falujabeli dolgokról kérdezősködött, s mint mindig, a lehetőségét sem tudta elképzelni, hogy lehessen valami, amit Európában még nem találtak ki. Ez azonban most egyál-talán nem bántotta Levint. Épp ellenkezőleg, Szvijazsszkijnak, érezte, igaza van: az egész semmiség; és csodálatos finomságot és gyöngédséget látott benne, ahogy igaza rábizo¬nyítását elkerülte. A Szvijazsszkij hölgyek is rendkívül kedvesek voltak. Levinnek úgy rémlett, hogy mindent tudnak már, együtt is éreznek vele, csak tapintatból nem beszélnek a dologról. Ott ült náluk egy órát, kettőt, hármat, elbeszélgetett a legkülönfélébb témákról, de mindenben azt kereste, ami a lelkét betöltötte, s nem vette észre, hogy rettentően untatja őket, s már rég lefeküdtek volna. Szvijazsszkij ásítozva kísérte ki az előszobába, barátja furcsa állapotán csodálkozva. Két órára járt: Levin visszatért a szállodába; s elrémült, hogy a hátra¬levő tíz órát türelmetlenségével egyedül maradva tölti majd el. Az éjjeles inas, aki még nem aludt, gyertyát gyújtott neki s ki akart menni, de Levin megállította. Ez az inas, Jegor, akit Levin eddig észre sem vett, nagyon okos, derék és ami a fő, jólelkű embernek bizonyult.
- Nehéz a virrasztás, Jegor?
- Mit tegyünk? A mi állásunk már ilyen. Uraságoknál nyugodtabb, itt viszont nagyobb a fizetés.
Mint kiderült, Jegornak családja is volt, három fia s egy varrónő lánya, akit egy szíjgyártóse-gédhez akart férjhez adni.
Levin ennek az esetnek a kapcsán elmondta Jegornak, hogy véleménye szerint a házasságban a szerelem a fő dolog; ha az ember szerelmes, a boldogság is megvan, mert a boldogságot az ember csak önmagában találja meg.
Jegor figyelmesen hallgatta, s látszott, hogy tökéletesen megértette Levin gondolatát, de helyeslésképpen egy Levint váratlanul érő megjegyzést tett; hogy amikor ő jó uraknál szolgált, mindig meg volt elégedve velük; most is teljesen meg van elégedve, ha francia is a gazdája.
“Csodálatosan derék ember” - gondolta Levin.
- No és, Jegor, amikor megnősültél, szeretted-e a feleségedet?
- Már hogyne szerettem volna - felelte Jegor.
És Levin látta, hogy Jegor is lelkesült hangulatban van, ő is a legszívbélibb érzelmeiről szeretne beszélni.
- Az én életem is csodálatos... Kicsiny koromtól... - kezdte ragyogó szemmel, nyilván rá is átragadt Levin lelkesültsége, ahogy az ásítást is elkapják az emberek egymástól.
De ebben a pillanatban csöngetés hallatszott. Jegor kiment, s Levin magára maradt. Ebédre majd semmit sem evett, Szvijazsszkijéknál visszautasította a teát és vacsorát, de nem is tudott vacsorázásra gondolni. Előző éjszaka nem aludt, de azért alvásra sem tudott gondolni. A szobában hűvös volt, de őt hőség fullasztotta. Kinyitotta mind a két szellőztetőablakot, s fölült az asztalra, a szellőztetőablakokkal szemben. A hófödte tető mögött egy díszes, láncokkal megerősített kereszt volt látható; följebb a Szekeres háromszögletű csillagképe s a sárgásan ragyogó Capella. Hol a keresztre nézett, hol a csillagokra, s nagyot szívott a friss, fagyos levegőből, amely egyenletesen ömlött a szobába, s ahogy álmában szokta az ember, a tuda¬tában felmerülő képeket és emlékeket követte. Négy óra tájban lépéseket hallott a folyosón, s kikukkantott. Ismerőse, a kártyás Mjaszkin jött meg a klubból. Komoran jött, a homlokát ráncolva s köhécselve. “Szegény szerencsétlen” - gondolta Levin, és könnyek tódultak szemébe a szeretettől és részvéttől. Beszélgetni akart vele, megvigasztalni, de eszébe jutott, hogy ingben van, meggondolta magát, s újból odaült a szellőzőhöz, hogy fürödjék a hideg levegőben, s a csodálatos alakú, hallgatag, de neki sokat mondó keresztet és a fölemelkedő, fényes, sárga csillagot nézze. Hét óra felé fölhangzott a padlókefélők zaja, valamiért csöngettek, s Levin érezte, hogy dideregni kezd. Becsukta a szellőztetőt, megmosdott, fölöltözött, és kiment az utcára.
15
Az utcák még néptelenek voltak. Levin elment a Scserbackij-házhoz. A parádés kapu még zárva volt, mindenki aludt. Hazament szállodai szobájába, s kávét rendelt. A nappali inas, már nem Jegor, hozott; Levin vele is beszélgetést akart kezdeni, de csöngettek, s az inas elment. Levin megpróbálta meginni a kávét s a kalácsot a szájába tenni, de a szája végképpen nem tudta, mit kezdjen vele. Kiköpte a kalácsot, kabátot vett, s újra járkálni kezdett. Kilenc múlt, amikor másodszor ért a Scserbackijék tornáca elé. A házban akkor keltek, a szakács éppen bevásárolni indult. Még legalább két órát kellett kihúznia.
Ezt az éjszakát és délelőttöt Levin egész öntudatlanul élte át, az élet anyagi föltételein, úgy érezte, teljesen kívül áll. Egész nap nem evett, két éjjel nem aludt, néhány órát levetkőzve töltött a hidegen, s nemcsak hogy frissebbnek és egészségesebbnek érezte magát, mint valaha, de a testétől is egészen függetlenedett, az izmait minden erőfeszítés nélkül mozgatta, s úgy érezte, mindent meg tud tenni: ha az lett volna a kívánatos, meg volt győződve, föl is repül, s a házat is kimozdítja a sarkából. A hátralevő időt az utcán járkálta el; folyton az óráját nézegette, s jobbra-balra tekingetett.
S amit ekkor látott, később nem látta sohasem. Különösen az iskolába siető gyerekek, a tetőről a járdára röppenő szürkéskék galambok s a liszttel beszórt zsemlék, amelyeket egy láthatatlan kéz akkor rakott ki: ezek hatották meg. Ezek a zsemlék, a két fiúcska s a galambok földöntúli lények voltak. S minden egyidőben történt: a fiú a galamb felé futott, s közben mosolyogva Levinre pillantott; a galamb csapkodni kezdett a szárnyával, s a levegőben reszkető hópihék közt, a napban megvillanva fölröppent, egy ablakocskából pedig megcsapta a frissen sült kenyér illata, s ugyanakkor zsemléket raktak ki. Mindez oly szokatlanul szép volt így együtt, hogy Levin elnevette és elsírta magát az örömtől. A Gazetnij közön s a Kiszlovkán át, nagy kerülőt téve, visszament a szállodába, s az óráját maga elé rakva, leült a tizenkettőt várni. A szomszéd szobában gépekről és csalásról beszéltek valamit, s a reggeli köhögésüket végezték. Nem fogták föl, hogy a mutató már a tizenkettőhöz közelít. A mutató odaért. Levin kiment a ház elé. A kocsisok nyilván tudtak már mindent. Boldog arccal vették körül, s versengve ajánlották föl szolgálatukat. Levin azon volt, hogy a többi kocsist meg ne bántsa; megígérte, hogy máskor velük megy majd, s egyet fölfogadva, Scserbackijékhoz hajtatott. A kocsis pompás alak volt a kaftánjából kiálló fehér inggallérban, amely vastag, erős, vörös nyakára feszült. A szánkó magas volt, könnyű, olyan, amilyenen Levin később sohasem ment; a ló is jó, és igyekezett is futni; de nem jutott előbbre. A kocsis ismerte a Scserbackij-házat, s különös tiszteletből az utasa iránt, a karját begörbítve s “Hó!”-t kiáltva hajtott a följáró elé. Scserbackijék portása bizonyára mindent tudott már. Ezt látni lehetett arról, ahogy moso-lyogva azt mondta:
- Rég volt itt, Konsztantyin Dmitrics.
Nemcsak hogy mindent tudott, de szemmel láthatóan ujjongott, s erőlködnie kellett, hogy az örömét elrejtse. Ahogy kedves, öreges szemébe nézett, Levin a maga boldogságában is valami újat fedezett fel.
- Fölkeltek?
- Parancsoljon. De ezt tessék itt hagyni - mondta mosolyogva, amikor Levin meg akart fordulni a sapkájáért. Ez is jelentett valamit.
- Kinek parancsolja, hogy bejelentsem?
A lakáj fiatal volt és piperkőc, mégis jó lélek volt, és mindent megértett.
- A hercegnőnek, a hercegnek... a hercegkisasszonynak... - mondotta Levin.
Az első, akivel találkozott, Mlle Linon volt. A fogadótermen ment át, s az arca és csigás fürtjei csak úgy ragyogtak. Éppen hogy szólt hozzá, az ajtó mögül már ruhasuhogás hallatszott; Mlle Linon eltűnt Levin szeme elől, s a közeli boldogság örömteli borzadálya csapott át rajta. Mlle Linon elsietett, s otthagyva őt, egy másik ajtóhoz ment. Alig ment ki, gyors, könnyű lépések hallatszottak a parketten, s a boldogság, az élete, ő maga - lényének legjobb része, az, amit olyan régen keres, sebesen közeledett hozzá. Nem lépkedett; valami láthatatlan erő hajtotta felé.
Csak tiszta, becsületes szemét látta; a szerelem örömének ugyanaz az ijedelme volt bennük, ami az ő szívét is eltöltötte. Ezek a szemek mind közelebb és közelebb ragyogtak, s elvakították a szerelem fényével. Egészen közel állt meg hozzá; megérintette. Kitty keze fölemelkedett, és a vállára ereszkedett.
Mindent megtett, amit csak tehetett, odaszaladt hozzá, s átadta magát, félénken, boldogan. Levin átölelte, s csókját kereső szájához odaszorította az ajkát.
Kitty sem aludt az éjszaka, őt várta egész délelőtt. Anyja, apja szó nélkül egyeztek bele, boldoggá tette őket a boldogsága. S most várt. Elsőül akarta Levin tudtára adni a kettőjük boldogságát. Készült rá, hogy egyedül fogadja majd; örült ennek a gondolatnak, de félt és szégyenkezett is, s maga sem tudta, mit csinál. Hallotta Levin lépteit, hangját; az ajtó mögött várta, hogy Mlle Linon mikor megy ki. Mlle Linon kiment; ő nem gondolkozott, nem kérdezgette, hogy s mint, odament hozzá, s tette, amit tett.
- Gyerünk mamához! - mondta Levint kézen fogva. Levin jó soká nem tudott semmit sem mondani; nemcsak azért, mert félt szóval rontani meg érzése magasztosságát, hanem azért se, mert ahányszor meg akart szólalni, szó helyett, érezte, a boldogság könnye csordul ki belőle. Megfogta Kitty kezét, és megcsókolta.
- Hát igaz? - mondta végre tompa hangon. - Nem tudok hinni benne, hogy szeretsz.
Kitty elmosolyodott ezen a “te”-n s a félénkségen, amivel rápillantott.
- Igen - mondta jelentősen, lassan ejtve a szót. - Olyan boldog vagyok.
Nem eresztette el Levin kezét, úgy ment be a szalonba. A hercegnő, ahogy meglátta őket, sűrűbbeket lélegzett, s rögtön elsírta magát, majd azonnal nevetni kezdett, s olyan erőteljes léptekkel szaladt hozzá, amilyeneket Levin nem is várt volna tőle; átölelte Levin fejét, megcsókolta, s könnyel áztatta meg az orcáját.
- Megvan hát. Örülök. Szeresd. Úgy örülök, Kitty!
- Gyorsan elintéztétek! - mondta az öreg herceg, s igyekezett közönyös lenni; de ahogy odafordult hozzá, Levin látta, hogy nedves a szeme.
- Rég, mindig ezt óhajtottam - mondta, s kézen fogva Levint, magához húzta. - Már akkor, amikor ez a szeleburdi azt forgatta a fejében, hogy...
- Papa! - kiáltott fel Kitty, s befogta a száját kezével.
- Jó, nem beszélek - mondta a herceg -, nagyon, nagyon ör... Ah, milyen ostoba is vagyok.
Átölelte Kittyt, s megcsókolta az arcát, kezét, aztán megint az arcát, és keresztet vetett rá.
Látva, hogy Kitty milyen hosszan és gyöngéden csókolgatja húsos kezét, Levint a szeretet új érzése öntötte el az öreg herceg iránt, aki régebben egész idegen volt neki.
16
A hercegnő némán és mosolyogva ült a karosszékben, a herceg melléje ült, Kitty az apja karosszékénél állt, s még mindig nem eresztette el a kezét.
Mindnyájan hallgattak.
A hercegnő volt az első, aki mindent nevén nevezett, s gondolataikat és érzéseiket a gyakorlat kérdéseire fordította. Az első pillanatban ez furcsa, sőt fájó volt mindnyájuknak.
- No és mikor? Meg kell áldatni, kihirdetni. És mikor legyen az esküvő? Mit gondolsz, Alekszandr?
- Itt van ő - mondta az öreg herceg, Levinre mutatva. - Ő itt a fő személy.
- Mikor? - pirult el Levin. - Holnap. Ha engem kérdeznek, szerintem ma az áldás s holnap az esküvő.
- Menj már, mon cher, ez csacsiság!
- Akkor egy hét múlva.
- Meg van zavarodva.
- De hát miért ne?
- De kérlek! - mosolyodott el az anya boldogan erre a sietségre. - S a hozomány?
“Hát igazán lesz hozomány és minden egyéb? - gondolta Levin elborzadva. - Különben az a hozomány, áldás meg a többi efféle el tudja tán az én boldogságomat rontani? Semmi sem ronthatja el!” Kittyre nézett, s látta, hogy őt egyáltalán, de egyáltalán nem sérti a hozomány emlegetése. “Úgy látszik, ennek így kell lennie” - gondolta.
- Én nem értek az egészhez - mondta mentegetőzve -, csak az óhajomat mondtam meg.
- Akkor majd mi fontoljuk meg. Most meglehet az áldás és a kihirdetés, így is lesz.
A hercegnő odalépett a férjéhez, megcsókolta, és el akart menni; de az visszatartotta, átölelte, s mint a fiatal szerelmes, gyöngéden, mosolyogva, többször is megcsókolta. Az öregek egy pillanatra láthatólag zavarba jöttek; nem is tudták jóformán, ők lettek-e megint szerelmesek, vagy csak a lányuk. Mikor a herceg és a hercegnő kiment, Levin a menyasszonyához lépett, és kézen fogta. Most már ura volt magának, tudott beszélni, és sok mindent el is kellett mondania. De egyáltalán nem azt mondta, amit kellett.
- Tudtam, hogy így lesz! - szólt. - Soha nem reméltem, de a lelkem mélyén mindig meg voltam győződve. Azt hiszem, így volt elrendelve.
- Hát én? - mondta Kitty. - Már akkor is... - megállt, de aztán csak tovább mondta, a becsületes szemével elszántan nézve rá. - Már akkor is, amikor a boldogságomat ellöktem magamtól. Mindig csak magát szerettem, de eltévelyedtem. Ezt meg kell mondanom... El tudja feledni?
- Talán jobb is volt így. Magának is sok megbocsátanivalója van. El kell mondanom...
Ez lett volna az egyik, amit eltökélt, hogy megmond neki. Két dolgot mond el, úgy határozott, már az első napokban: hogy nem olyan tiszta, mint ő; a másik, hogy nem vallásos. Gyötrelmes volt, de azt tartotta, meg kell mondania ezt is meg amazt is. De meggondolta.
- Nem, nem most, később! - folytatta Levin.
- Jó, később, de föltétlen mondja meg. Nem félek semmitől. Tudnom kell mindent. Most már úgyis eldőlt...
Levin fejezte be:
- Eldőlt, hogy elfogad, akármilyen vagyok, és nem utasít el! Igaz?
- Igen, igen.
Mlle Linon szakította meg a beszélgetésüket. Ő jött elsőnek, ha színlelve is, de gyöngéden mosolyogva, kedves növendékét köszönteni. Még ki sem ment, s a személyzet jött gratulálni. Aztán a rokonok, s megkezdődött az a boldog zűrzavar, amelyből Levin az esküvője másnap-jáig nem keveredett ki. Közben állandóan kényelmetlenül érezte magát, unta a dolgot, a boldogság feszültsége azonban tovább tartott, sőt folyvást erősödött. Az volt az állandó érzése, hogy olyasmit követelnek tőle, amihez ő nem ért; de megcsinált mindent, amit mond-tak neki, s ez boldoggá tette. Azt hitte, az ő mátkasága semmiben sem fog más mátka¬ságához hasonlítani; hogy a mátkaság szokott velejárói megrontanák rendkívüli boldogságát; de a vége az lett, hogy ugyanazt csinálta, amit a többiek, s boldogsága ettől csak nőtt, s egyre rend-kívülibb lett - hasonló hozzá nem volt és nem is lesz.
- Ehetnénk egy kis bonbont - mondta Mlle Linon. És Levin elment, és vett bonbont.
- Igazán nagyon örülök - mondta Szvijazsszkij -, azt tanácsolom, a csokrot Fominnál vedd.
- Azt is kell? - És elment Fominhoz.
A bátyja azt mondta, pénzt kell fölvennie, mert sok lesz a kiadás, ajándék...
- Hát ajándék is kell? - s elrohant Fuldéhoz.
S a cukrászdában, Fominnál, Fuldénál azt látta, várták már és örültek neki, és ujjongtak a boldogságán, mint mind, akikkel ezekben a napokban dolga volt. A különös az volt, hogy nemcsak hogy mindenki szerette, de az összes eddig ellenszenves, hideg és közönyös emberek is el voltak ragadtatva tőle, mindenben kedvében jártak, érzéseit gyöngéden és tapintatosan kezelték, s osztották a meggyőződését, hogy a földön ő a legboldogabb ember, minthogy menyasszonya maga a tökéletesség. Ugyanezt érezte Kitty is. Amikor Nordstone grófnő célzást mert tenni rá, hogy különb férjet kívánt neki, Kitty annyira tűzbe jött, s olyan meggyőzően bizonygatta, hogy Levinnél különb senki a világon nem lehet, hogy a grófnőnek is el kellett ismernie; Kitty jelenlétében nem is üdvözölte Levint az elragadtatás mosolya nélkül.
A megígért vallomás volt egyetlen súlyos eseménye ennek az időnek. Megbeszélte az öreg herceggel, megkapta rá az engedélyt, s átadta Kittynek a naplóját, amelyben mindent leírt, ami kínozta. Úgy is írta már ezt a naplót, jövendő menyasszonyára gondolva. Két dolog gyötörte: hogy nem volt ártatlan, és hogy nem hitt. Hitetlensége megvallásán észrevétlen siklottak át. Kitty vallásos volt, a vallás igazságaiban soha nem kételkedett, de Levin látszólagos hitet¬len-sége nem zavarta. Szerelmével megismerte a lelkét, abban azt találta, amit keresett, s mindegy volt neki, hogy ezt a lelkiállapotot hitetlenségnek hívják-e. A másik vallomás keserves sírásra fakasztotta.
Levin nem minden belső harc nélkül adta át neki a naplóját. Tudta, hogy kettőjük közt nem lehet és nem szabad titoknak lennie, ezért is tökélte el, hogy megteszi; azzal azonban nem vetett számot, hogy Kittyre hogy hat majd, nem helyezkedett bele a lelkébe. Csak amikor azon az estén színház előtt érte jött, s szobájába lépve látta a szánalomra méltó, kedves, agyonsírt arcocskát, melyet az általa okozott jóvátehetetlen bánat tett boldogtalanná, akkor mérte föl az örvényt, mely gyalázatos múltját menyasszonya galambtisztaságától elválasztja, s csak akkor borzadt el, hogy mit csinált.
- Vigye, vigye ezeket a szörnyű könyveket! - tolta el Kitty az asztalon előtte fekvő füzeteket. - Minek is adta ide?... Nem, jobb mégis - tette hozzá, megszánva Levin kétségbeesett arcát. - De ez borzasztó, borzasztó!
Levin lehorgasztotta a fejét, és hallgatott. Nem tudott semmit sem mondani.
- Nem bocsát meg - suttogta.
- De, már megbocsátottam, hanem ez borzasztó!
Boldogsága azonban olyan nagy volt, hogy ez a vallomás nem tette tönkre, csak új árnyalatot vitt bele. Kitty megbocsátott neki; ő pedig ettől fogva még méltatlanabbnak érezte rá magát, erkölcsileg még mélyebben hajolt meg előtte, s még nagyobbra tartotta meg nem érdemelt boldogságát.
17
Emlékezetében önkéntelenül is az ebéd alatti s utáni beszélgetés mozzanatait forgatva, Alekszej Alekszandrovics visszatért magányos szállodai szobájába. Amit Darja Alekszand-rovna a megbocsátásról mondott, csak bosszúságot ébresztett benne. Hogy a keresztény tanítás az ő esetére illik-e vagy sem, rendkívül nehéz kérdés volt, amelyről nem lehetett könnyedén beszélni, s ő ezt a kérdést már rég elintézte, tagadólag. Abból, amit hallott, képzeletét a legjobban az ostoba, jólelkű Turovcin szavai ragadták meg: Legény volt a talpán; kihívta s megölte. Nyilván mind egyetértettek vele, ha udvariasságból nem is mondták ki.
“Ez az ügy különben el van intézve, nincs mit gondolkozni rajta” - mondta magában Alekszej Alekszandrovics. S már csak az előtte álló utazásra, az ellenőrzés dolgaira gondolt. Bement a szobájába, a kapustól, aki felkísérte, megkérdezte, hol van az inasa; a kapus azt mondta, éppen most ment el; Alekszej Alekszandrovics teát rendelt, leült az asztalhoz, elővette a Frum-ot, s útitervét kezdte mérlegelni.
- Két sürgöny - mondta a visszatérő inas a szobába lépve. - Bocsásson meg, kegyelmes uram, csak most mentem ki.
Alekszej Alekszandrovics fogta a sürgönyöket, és feltörte. Az első sürgöny arról adott hírt, hogy Sztremovot nevezték ki arra az állásra, amelyre Karenin pályázott. Alekszej Alekszand-rovics eldobta a sürgönyt, elvörösödve felállt, és föl-alá járkált a szobában. “Quos vult perdere, dementat”  - mondta; quos-on azokat értette, akik a kinevezésben közreműköd¬tek. Nem azon bosszankodott, hogy nem ő kapta meg az állást, hogy szemmel láthatóan mellőzték; az érthetetlen és meglepő az volt, hogy nem látják, hogy ez a fecsegő, szószátyár Sztremov a legkevésbé alkalmas rá. Nem látják, hogy magukat a presztízsüket teszik tönkre ezzel a kinevezéssel.
“Még egy efféle” - mondta magában epésen, amikor a második sürgönyt is feltörte. A sürgöny a feleségétől jött. A kék ceruzás aláírás, Anna, ötlött legelőször a szemébe. “Haldoklom, kérlek, könyörgöm, jöjj - olvasta. - Nyugodtabban halok meg, ha megbocsátasz.” Megvetően mosolyodott el, s félrelökte a sürgönyt. Hogy ez is csak csalás és furfang, abban, első pillanatra úgy rémlett neki, semmiféle kétsége sem lehet.
“Nincs csalás - gondolta -, amitől visszariad. Szülni fog. Talán a szüléstől beteg. De mi a céljuk vele? Törvényesíteni a gyermeket, kompromittálni engem, meghiúsítani a válást? De itt olyasmi van, hogy haldoklom...” Átolvasta a sürgönyt, csak most döbbent meg, mi is van benne valójában. “S hátha igaz? - mondta magában. - Hátha igaz, hogy a szenvedés perceiben, a halál közelében őszintén megbánt mindent, én meg csalásnak tartom, s nem vagyok hajlandó odamenni. Ez nemcsak kegyetlenség, amiért mindenki elítél, de ostobaság is lenne a részemről.”
- Pjotr, kocsit, Pétervárra utazom - mondta az inasnak. Úgy döntött, elmegy Pétervárra, s megnézi feleségét. Ha a betegség csalás, hallgat és távozik. Ha valóban halálos beteg, s halála előtt látni akarja, amennyiben életben találja, megbocsát neki, ha pedig későn érkezik, megadja a végső tisztességet. Az úton nem gondolt többet arra, mit kell tennie.
A vonatban töltött éjszaka után a fáradtság és tisztátalanság érzésével hajtatott a reggeli ködben a puszta Nyevszkij Proszpekten; maga elé bámult, s nem gondolt arra, hogy mi vár rá. Nem gondolhatott, mert ha elképzelte, mi lesz, nem tudta leküzdeni a gondolatot, hogy a halál helyzete minden nehézségét egyszeriben megoldaná. Pékek, bezárt boltok, éjjeli bérkocsik, a járdát söprő házmesterek villantak el szeme előtt, s ő mindent megfigyelt, így iparkodott elnyomni annak, ami várja, amit remélni nem mert s mégiscsak remélt, a gondolatát. Odaért a bejáróhoz. Egy bérkocsi s egy fogat állt ott, alvó kocsisával a ház előtt. Ahogy az előcsar¬nokba lépett, mintha csak agya távoli sarkából venné elő az elhatározását, s ahhoz igazodna. Az így szólt: “Ha csalás, nyugodt megvetés és elutazás. Ha igaz, az illendőség megőrzése.”
Alekszej Alekszandrovics még nem is csöngetett, a kapus már nyitotta az ajtót. Petrov kapus, másképpen Kapitonics, vén kabátjában, nyakkendő nélkül és papucsban, elég furcsán festett.
- Az úrnő?
- Tegnap szerencsésen átesett rajta.
Alekszej Alekszandrovics megállt és elsápadt. Most világosan megértette, milyen erősen kívánta Anna halálát.
- S az állapota?
Kornyej szaladt le reggeli kötényében a lépcsőn.
- Nagyon rosszul van - felelte. - Tegnap orvosi tanácskozás volt. A doktor most is itt van.
- Hozd a holmimat - mondta Alekszej Alekszandrovics, s arra a hírre, hogy mégiscsak van remény a halálra, némileg megkönnyebbülve lépett az előszobába.
A fogason egy katonakabát függött, Alekszej Alekszandrovics észrevette.
- Ki van itt? - kérdezte.
- A doktor, a szülésznő s Vronszkij gróf.
Alekszej Alekszandrovics bement a belső szobákba.
A szalonban nem volt senki; Anna szobájából léptei neszére a szülésznő jött ki, lila szalagos fejkötőben.
Odament Alekszej Alekszandrovicshoz, s a közeli halál bizalmasaként fogta kézen s húzta a háló felé.
- Hála Isten, hogy megjött! Folyton csak önt, csak önt emlegette.
- Jeget hamar! - hallatszott a hálóból a doktor parancsoló hangja.
Alekszej Alekszandrovics bement Anna szobájába. Az asztalnál egy alacsony széken, oldalt a támlának, Vronszkij ült, s az arcát elfödve sírt. A doktor hangjára fölugrott, levette arcáról a kezét, s észrevette Alekszej Alekszandrovicsot. A férj láttára annyira zavarba jött, hogy megint leült, fejét a válla közé húzta, mintha el akarna tűnni valahová, de aztán erőt vett magán, fölkelt, és így szólt:
- Haldoklik. A doktorok azt mondják, nincs remény. A hatalmában vagyok, de engedje meg, hogy itt legyek; különben, ahogy akarja, én...
Alekszej Alekszandrovics, Vronszkij könnyeit látva, annak a lelki ziláltságnak a dagályát érezte, amelyet a mások szenvedése idézett fel benne; elfordította a fejét, s végig sem hallgatva, mit mond, az ajtó felé ment. A hálószobából Anna hangja hallatszott, valamit beszélt. A hang vidám volt, élénk s rendkívül szabatos hangsúlyú; Alekszej Alekszandrovics a hálóba lépett, és odament az ágyhoz. Ott feküdt, arccal feléje fordulva. Az arca tűzpiros volt, a szeme csillogott, a hálókabát ujjából kinyúló apró fehér keze az összemarkolt takaró sarkával játszott. Úgy látszott, mintha nemcsak egészséges és üde lett volna, de a legjobb kedvű is. Gyorsan, csengőn s rendkívül szabályos és átérzett hangsúlyozással beszélt.
- Mert Alekszej - Alekszej Alekszandrovicsról beszélek (milyen furcsa, milyen szörnyű a sors, hogy mindkettő Alekszej, igaz?) -, Alekszej nem tagadná meg. Én elfeledném, ő megbocsá-tana. De miért nem jön? Hisz jó ember, maga sem tudja, mennyire jó. Ah, Istenem, milyen szomorú vagyok! Adjatok gyorsan vizet! Jaj, de ez ártani fog neki, a kislányomnak! No jó, hozzanak dajkát hozzá. Beleegyezem, jobb lesz így. Ha megjön, fáj majd látnia. Adjátok ide.
- Anna Arkagyevna, megjött. Itt van! - mondta a szülésznő, s Alekszej Alekszandrovicsra iparkodott a figyelmét fordítani.
- Ó, milyen badarság! - folytatta Anna, aki nem látta az urát. - Adjátok már ide a kislányt. Ő még nem jött meg. Azért mondjátok, hogy nem bocsát meg, mert nem ismeritek. Senki sem ismerte. Csak én, s én is belesorvadtam. A szemét kell ismerni, a Szerjozsáé is olyan; azért nem tudok belenézni. Adtatok ebédet Szerjozsának? Mindenki elfelejti, tudom. Ő nem felejtené el. A sarokszobába kell Szerjozsát vinni, s megkérni Mariettát, hogy ott aludjék.
Hirtelen összehúzódott, elcsöndesedett. Mintha ütést várna s védekezne, ijedten arcához emelte a kezét. Most látta meg a férjét.
- Nem, nem - szólalt meg -, nem tőle félek, a haláltól félek. Alekszej, gyere ide. Sietek, mert nincs időm; nem soká élhetek már. Mindjárt kezdődik a láz, és semmit sem fogok érteni. Most értek, mindent értek, és mindent látok.
Alekszej Alekszandrovics összeráncolt arca szenvedő kifejezést öltött; megfogta Anna kezét, és mondani akart valamit, de sehogy sem tudta kimondani; alsó ajka reszketett, de még küzdött az izgalmával, s csak ritkán pillantott rá. De valahányszor fölpillantott, Anna szemét látta, amely olyan meghatott, elragadtatott gyöngédséggel pillantott rá, amilyet még sosem látott bennük.
- Várj, te nem tudod... Megálljatok, megálljatok... - s elakadt, mint aki a gondolatát szedi össze. - Igen - kezdte el. - Igen, igen. Ezt akartam mondani. Ne csodálkozz rajtam. Én ugyanaz vagyok. Csak van bennem egy másik; hogy félek tőle! Az szeretett belé; meg akartalak gyűlölni, de nem tudtam elfeledni azt, aki előbb voltam. Az nem én vagyok. Most vagyok az igazi, én egészen. Most meghalok, tudom, hogy meghalok, kérdezd meg tőle. Már érzem, a súlyok itt vannak a kezemen, lábamon, az ujjaimon. Nézd meg, milyen az ujjam, hogy megnőtt! Hamarosan mindennek vége lesz... Nekem már csak egy kell: bocsáss meg, bocsáss meg egészen. Szörnyű vagyok, de a dajkám azt mondta, volt egy vértanú asszony - hogy is hívják? -, még rosszabb volt. Elmegyek Rómába, ott van egy puszta, nem leszek senki terhére, csak Szerjozsát viszem magammal s a kislányt... Nem, te nem bocsáthatsz meg! Tudom, ezt nem lehet megbocsátani! Nem, nem, menj, te túl jó vagy! - Az egyik égő kezével férje kezét fogta, a másikkal eltolta magától.
Alekszej Alekszandrovicsban a lelki ziláltság egyre erősebb lett: olyan fokot ért el, hogy már nem is küzdött ellene; egyszer csak azon kapta magát, hogy amit ziláltságnak érzett, épp ellenkezőleg, a lélek áldott állapota, amely új, soha nem érzett boldogságot ad. Nem gondolt rá, hogy a keresztény tanítás, amelyet egész életében követni akart, a megbocsátást s ellensé-geink szeretetét rendeli - de a szeretet öröme, az ellenség iránti megbocsátás töltötte be a lelkét. Ott térdelt, fejét az asszony hálóruhán is áttüzelő csuklójára tette, s zokogott, mint a gyerek. Anna átölelte kopaszodó fejét, feléje húzódott, s kihívó büszkeséggel vetette föl a szemét.
- Itt van, tudtam. Most Isten veletek, Isten veletek. Már megint itt vannak, miért nem mentek ki?... Igen, vegyétek már le rólam ezeket a bundákat!
A doktor elvette a kezeit, óvatosan visszafektette a párnájára, vállig betakarta. Ott feküdt nyugodtan, hanyatt, s ragyogó pillantással nézett maga elé.
- Ezt az egyet tartsd eszedben: nekem csak a bocsánatod kellett, semmi mást nem akarok... Ő miért nem jön ide? - mondta az ajtó felé, Vronszkijhoz fordulva. - Gyere, gyere! Add a kezedet neki!
Vronszkij odament az ágy széléhez, s ahogy Annát meglátta, megint elfödte az arcát a kezével.
- Vedd el a kezedet, nézz rá. Szent - mondta Anna. - De ne, ne takard el az arcod, csak ne takard! - szólt rá haragosan. - Alekszej Alekszandrovics, vedd le a kezét! Látni akarom!
Alekszej Alekszandrovics megfogta Vronszkij kezét, elhúzta az arcáról, s elszörnyedt, annyi szenvedést és szégyent látott rajta.
- Add neki a kezed! Bocsáss meg neki!
Alekszej Alekszandrovics odanyújtotta a kezét, s nem tudta visszatartani a szeméből omló könnyeket.
- Hála Isten, hála Isten - mondta Anna. - Most minden kész. Csak a lábamat nyújtsam ki kicsit, így, most nagyszerű. Milyen ízléstelenek ezek a virágok, egyáltalában nem hasonlítanak ibo-lyához - mondta a tapétára mutatva. - Istenem, Istenem! Mikor lesz ennek vége? Morfiumot adjatok! Doktor! Morfiumot kérek. Én Istenem, Istenem!
S dobálni kezdte magát az ágyában.
A doktor s a doktorok azt mondták, gyermekágyi láz; százból kilencvenkilenc halállal vég-ződik. A láz, félrebeszélés, öntudatlanság egész nap tartott. Éjfél felé a beteg érzéketlenül s szinte pulzus nélkül feküdt.
Várták minden percben a véget.
Vronszkij hazament, de reggel eljött érdeklődni. Alekszej Alekszandrovics az előszobában fogadta, és ezt mondta:
- Maradjon itt, lehet, hogy látni akarja - s maga vitte be a felesége szobájába.
Reggel újra elkezdődött a hánykolódás, az elevenség, a sebes beszéd és gondolatkapcsolás, s megint eszméletlenséggel ért véget. Harmadnap ugyanígy, s a doktorok azt mondták, van remény. Ezen a napon Alekszej Alekszandrovics átment abba a szobába, ahol Vronszkij volt, s az ajtót betéve, odaült szembe vele.
- Alekszej Alekszandrovics - mondta Vronszkij, érezve, hogy közeledik a kimagyarázkodás -, én képtelen vagyok beszélni, képtelen bármit is megérteni. Kíméljen. Akármilyen nehéz is önnek, nekem, higgye el, még nehezebb.
Föl akart kelni, de Alekszej Alekszandrovics megfogta a kezét, s így szólt:
- Hallgasson végig, kérem, ennek meg kell történnie. El kell magyaráznom az érzéseimet, azokat, amelyek vezetnek és vezetni fognak, hogy tisztában legyen velem. Tudja, hogy elszántam magam a válásra, meg is indítottam. Nem titkolom, hogy amikor hozzáfogtam, haboztam, gyötrődtem; az a vágy sarkallt, beismerem, hogy megbosszuljam magamat önön és rajta is. Amikor a sürgönyt megkaptam, ugyanezzel az érzéssel jöttem ide; többet mondok: a halálát kívántam. De... - tűnődve elhallgatott, fölfedje-e neki vagy sem az érzéseit. - De megláttam és megbocsátottam. S a megbocsátás boldogsága megmutatta, mi a kötelességem. Ez a megbocsátás teljes. Oda akarom tartani a másik orcámat, odaadni az ingem, miután elvették a köpenyem; Istent csak arra kérem, hogy ne vegye el tőlem a megbocsátás boldogságát! - A szemében könny volt; tiszta, nyugodt pillantása meglepte Vronszkijt. - Íme a helyzetem. Sárba taposhat, a világ csúfjává tehet, én őt nem űzöm el, s egy szó szemrehányást nem teszek önnek - folytatta. - Az én kötelességem tisztán áll előttem; vele kell maradnom, és vele is maradok. Ha látni kívánja önt, majd értesítem, de most, úgy hiszem, jobb lesz, ha távozik.
Fölállt; a zokogás félbeszakította a szavát. Vronszkij is fölkelt, s meghajolva, görnyedten, a homloka alól pillantott rá. Nem értette, amit Alekszej Alekszandrovics érzett. De azt érezte, hogy valami magasabb, a számára el nem érhető van a világfelfogásában.
18
Azután, hogy Alekszej Alekszandroviccsal beszélt, Vronszkij kiment a Karenin-ház elé, s megállt; alig tudott ráeszmélni, hol van, és hova is kell mennie vagy hajtatnia. Megszégye-nültnek, megalázottnak és bűnösnek érezte magát, a lehetőségtől is megfosztva, hogy gyalázatát lemossa. Ki volt vetve, úgy érezte, a kerékvágásból, amelyben idáig olyan büszkén és könnyedén haladt. Élete oly szilárdnak látszó szokásai és szabályai egyszerre hazugnak és alkalmazhatatlannak bizonyultak. A megcsalt férjet, aki idáig szánalmas lény volt, boldogsá-gának véletlen és kissé komikus akadálya, egyszerre csak Anna hívja vissza, s emeli meg-alázkodást sugalló magasságba; a férj pedig nem bizonyult sem gonosznak, sem hamisnak, sem nevetségesnek ebben a magasban, hanem jónak, egyszerűnek és fenségesnek. Ezt nem lehetett nem éreznie. A szerepek egyszeriben fölcserélődtek. Érezte a férj nagyságát és a maga megalázottságát, az ő igazát és a maga hamisságát. Azt érezte, hogy a férj bánatában is nagylelkű volt, ő pedig a csalásban aljas és kicsinyes. De aljasságának a beismerése ezzel az emberrel szemben, akit jogtalanul megvetett, csak kis részben volt oka a bánatának. Kimond-hatatlanul boldogtalannak azért érezte most magát, mert szenvedélye, amely az utóbbi időben, úgy rémlett, kihűlőben volt, most, amikor tudta, hogy Annát örökre elveszítette, erősebb lett, mint valaha. A betegsége alatt látta meg egészen, kiismerte a lelkét, s úgy tűnt föl, mintha idáig nem is szerette volna. S épp most, amikor megismerte s megsze¬rette, úgy, ahogy szeretnie kellett, meg volt alázva előtte, s örökre elvesztette, szégyenletes emléket hagyva csak maga után. De mindennél szörnyűbb volt az a nevetséges és szégyentel¬jes pillanat, amikor Alekszej Alekszandrovics megszégyenült arcáról lefejtette a kezét. Ott állt a Karenin-ház előtt, fejvesztetten, s nem tudta, mit kezdjen.
- Bérkocsit parancsol? - kérdezte a kapus.
- Igen, bérkocsit.
Három álmatlan éjszaka után tért haza, de azért nem vetkőzött le, ott feküdt hanyatt a díványon, összekulcsolta a kezét, és a feje alá tette. A feje nehéz volt. Képek, emlékek, a legkülönösebb gondolatok rendkívüli gyorsasággal kergették egymást; majd a betegnek beadott orvosságot látta, amint a kanálból kicsordul, majd a szülésznő fehér kezeit, majd Alekszej Alekszandrovics különös pózát, a padlón, az ágy előtt.
“Elaludni! Elfelejteni!” - mondta magában az egészséges ember nyugodt biztonságával, aki azt hiszi, hogy ha fáradt és aludni akar, el is alszik mindjárt. És csakugyan, a feje abban a szempillantásban kavarogni kezdett, s már-már alámerült a feledés örvényébe. Az öntudatlan-ság tengerhullámai már összecsaptak a feje fölött, amikor hirtelen - mintha igen erős elektromos szikrát sütöttek volna át rajta - megrándult a dívány rugóin, egész testében föl-vetette magát, s két kezére támaszkodva rémülten ugrott térdre. A szeme tágra nyílt, mintha nem is aludt volna. Fejének a nehézsége, tagjainak egy perccel ezelőtt érzett bágyadtsága egyszeriben megszűnt.
“Sárba taposhat” - hallotta Alekszej Alekszandrovics szavait, s ott látta őt maga előtt; látta Anna lázpiros arcát és csillogó szemét, amint gyöngéden és szerelmesen néz nem rá, hanem Alekszej Alekszandrovicsra, s látta a maga - mint hitte - ostoba és nevetséges alakját, amikor Alekszej Alekszandrovics elveszi az arcáról a kezét. Megint kinyújtotta a lábait, az előbbi pózban dobta magát a díványra, s behunyta a szemét.
“Elaludni, elaludni” - ismételgette magában. De behunyt szemmel még tisztábban látta Anna arcát, amilyen azon az emlékezetes estén volt, a lóverseny előtt.
- Mindez nincs többé, s nem is lesz; Anna ki akarja az emlékezetéből is törülni. Én pedig nem tudok nélküle élni. Hogy békülhetnénk ki? Hogy békülhetnénk ki? - mondta fennhangon, öntudatlanul ismételgetve ezeket a szavakat. Ez az ismételgetés új képek és emlékek fölmerü-lését akadályozta meg, amelyek, érezte, ott tolonganak a fejében. De ez nem soká tartotta vissza képzeletét. Rendkívüli gyorsasággal merültek föl megint, egyik a másik után, legszebb perceik s velük együtt az iménti megaláztatás. “Vedd el a kezedet” - mondja Anna hangja. Elveszi, s ott érzi arcán a szégyenletes, ostoba kifejezést.
Csak feküdt, megpróbált aludni, bár érezte, hogy a legkisebb reménye sincs rá; véletlen szavakat ismételgetett suttogva egy-egy gondolatból, ezzel tartotta volna vissza a feltolakvó új képeket. Hallgatózott, különös, eszelős suttogással ismételt szavakat hallott: “Nem tudtam megbecsülni, nem tudtam élni vele; nem tudtam megbecsülni, nem tudtam élni vele.”
“Mi ez? Elvesztettem az eszemet? - mondta magában. - Lehet. Mitől is megy el az ember esze, miért lövi agyon magát?” - felelt meg magának, s a szemét kinyitva, csodálkozva látta feje mellett a hímzett párnát, bátyja felesége, Varja keze munkáját. Megtapogatta a párna bojtját, s Varjára próbált gondolni, hogy mikor látta utoljára. De másvalamire gondolni gyötrő volt. “Nem, el kell aludnom.” Odahúzta a párnát, s hozzászorította a fejét, de az is erőfeszíté¬sébe került, hogy szemét csukva tartsa. Felpattant, s leült. “Ez a dolog befejeződött - mondta. - Meg kell fontolnom, mit tegyek. Mi maradt hátra?” Gondolatban gyorsan átfutotta az életét, mi maradt a szerelmén kívül.
“Becsvágy? Szerpuhovszkoj? Társaság? Az udvar?” Egynél sem tudott megállapodni. Azelőtt mindeniknek megvolt az értelme, most azonban nem volt semmi. Felállt a díványról, levette a kabátját, kieresztette a szíjat; szőrös mellét, hogy szabadon lélegezhessék, feltárta, s járkálni kezdett a szobában, “Így vesztik el az eszüket - ismételte. - Így lövik agyon magukat... hogy a szégyentől szabaduljanak” - tette hozzá lassan.
Az ajtóhoz ment, és bezárta; aztán merev tekintettel s erősen összeszorított foggal az asztalhoz ment, fogta a revolvert, megvizsgálta, kibiztosította, és elgondolkozott. Vagy két percet moz-dulatlanul állt ott, leeresztett fejjel, a szellemi erőfeszítés kifejezésével az arcán, kezében a revolver, s gondolkozott. “Természetesen” - mondta magában, mintha egy logikus, foly¬to¬nos, világos gondolatmenet vinné a kétségtelen következtetés felé. Ez a meggyőző “természetesen” valójában az emlékek és képzetek folyton ugyanúgy ismétlődő körének volt következménye, amelyen már vagy tizedszer ment végig ez alatt az óra alatt. Az örökre elvesztett boldog¬ság-nak ugyanazok az emlékei, a hátralevő élet értelmetlenségének ugyanaz a képe, megaláz-tatásának ugyanaz a tudata. És a képzetek és érzések sorrendje is mindig ugyanaz volt.
“Természetesen” - ismételte meg, amikor az esze már vagy harmadszor ment bele az emlékeknek és gondolatoknak ugyanabba a bűvös körébe, s a revolvert melle bal oldalára illesztve, mintha csak jól megmarkolta volna, egész kezével megrántotta a ravaszt. Nem hallotta a lövés zaját, de egy erős lökés a mellében leütötte a lábáról. Meg akart kapaszkodni az asztal szélében, elejtette a revolvert, megtántorodott, a földre ült, s csodálkozva körül-nézett. Most az asztal hajlott lábát, a papírkosarat, a tigrisbőrt, mind alulról nézte, s nem ismert rá a szobájára. Szolgájának a szalonból áthallatszó gyors, recsegő léptei riasztották föl. Megfeszítette az eszét, s megértette, hogy a földön van, aztán a vért is meglátta a tigrisbőrön és a kezén, s megértette, hogy lőtt.
- Ostoba dolog! Nem találtam - mondta kezével a revolvere után tapogatva. A revolver mellette volt, de ő arrébb kereste. Ahogy kereste, a másik oldalra nyúlt, s nem volt ereje az egyensúlyát megtartani, s vérezve elesett.
Az elegáns, pofaszakállas szolga, aki ismerőseinek nemegyszer panaszkodott idegei gyönge-ségére, gazdáját a földön látva, annyira megijedt, hogy ott hagyta vérében, és segítségért szaladt. Egy óra múlva megérkezett Varja, Vronszkij sógornője; s három doktor segítségével, akikért három különböző irányba szalajtott, s mind egyidőben érkeztek meg, föltette a sebesültet az ágyára, s ott maradt nála, hogy ápolja.
19
A hiba, amit Alekszej Alekszandrovics akkor követett el, amikor a viszontlátásra készülőben nem gondolta meg, hogy feleségének a bűnbánata őszinte is lehet - ő megbocsát, s Anna nem hal meg -, ez a hiba két hónappal azután, hogy Moszkvából visszatért, teljes nagyságában állt előtte. Ez a hiba azonban nemcsak abból eredt, hogy erre az eshetőségre nem számított; abból is, hogy amíg haldokló feleségét viszont nem látta, a maga szívét sem ismerte. Beteg felesége ágyánál életében először engedte át magát annak az ellágyult részvétnek, amelyet mások szenvedése keltett benne, s amit azelőtt szégyellt, mert kártékony fogyatékosságnak tartotta. Szánalma, a bűnbánat amiatt, hogy felesége halálát kívánta, legfőképpen pedig a megbocsátás öröme tette, hogy nemcsak szenvedései szűnését érezte hirtelen, de olyan lelki nyugalmat is, amilyet régebben sohasem tapasztalt. Ugyanaz, ami szenvedéseinek volt forrása, egyszer csak, úgy érezte, lelki öröm forrásává vált; ami megoldhatatlan volt, amikor elítélt, vádolt és gyűlölt, egyszerű lett és világos, amikor megbocsátott és szeretett.
Megbocsátott a feleségének, és sajnálta őt a szenvedéséért s megbánásáért. Megbocsátott Vronszkijnak, és szánta őt, különösen azután, hogy eljutott hozzá kétségbeesett tettének híre. A fiát is jobban sajnálta, mint azelőtt, s szemrehányást tett magának, hogy túl keveset foglalkozik vele. Az újszülött kislány iránt azonban nemcsak szánalmat, hanem egész különös gyengédséget érzett. Kezdetben puszta részvétből törődött az újszülött, gyenge leánykával, aki nem az ő lánya volt, s akit anyja betegsége alatt úgy elhanyagoltak, hogy ha ő nem gondosko¬dik róla, biztosan meg is hal, s maga sem vette észre, egyszer csak megszerette. Napjában többször is bement a gyerekszobába, és soká elüldögélt mellette, úgyhogy a dajka s a szoptatós dada, akik kezdetben féltek tőle, lassan hozzászoktak. Néha egy félórát is elnézte szótlan az alvó gyerek sáfrányvörös, pihés, ráncos arcocskáját; megfigyelte az összevont homlok mozdulatait, a begörbített ujjú duzzadt kezecskéket, amint hátukkal a kis szemeket s az orrnyerget dörgölték. Alekszej Alekszandrovics főként ezekben a percekben érezte töké-letesen nyugodtnak s elégedettnek magát; helyzetében nem látott semmi rendkívülit, semmi olyat, amin változtatni kellene.
De minél jobban haladt az idő, annál tisztábban látta, hogy bármily természetes is neki most ez az állapot, nem engedik, hogy megmaradjon benne. Azon az áldott szellemi erőn kívül, amely a lelkét kormányozta, van, érezte, egy másik, durvább, éppen olyan vagy még hatalmasabb erő, amely az életét irányítja, s ez az erő nem adja meg neki az alázatos nyugalmat, amelyre vágyakozott. Érezte, hogy mindenki kérdő csodálkozással néz rá, nem értik, és várnak valamit tőle. Különösképp pedig a felesége s a maga viszonyán érezte, hogy nem szilárd és nem természetes.
Amikor ellágyulása, amit a halál közelsége okozott, elmúlt, Alekszej Alekszandrovics azt vette észre, hogy Anna fél tőle, terhesnek érzi a jelenlétét, s nem tud egyenesen a szemébe nézni. Mintha mondani akarna valamit, s nem tudná rászánni magát: mintha ő is érezné, hogy kettejük viszonya nem folytatódhat így tovább, s ő is várna valamit tőle.
Február végén történt, hogy Anna újszülött leánykája, akit szintén Annának hívtak, meg-betegedett. Alekszej Alekszandrovics benn volt reggel a gyerekszobában; megparancsolta, hogy orvosért küldjenek, s elment a minisztériumba. Elvégezte a dolgát, s négy tájban hazajött. Ahogy az előszobába lépett, egy csinos, medvebőr galléros, paszomántos inast látott, kezében egy fehér, amerikai kutyabőr bunda.
- Ki van itt? - kérdezte.
- Jelizaveta Fjodorovna Tverszkaja hercegnő - felelte, Alekszej Alekszandrovicsnak úgy tetszett, mosolyogva az inas.
Társaságbeli ismerőseik, kivált a nők, amint azt Alekszej Alekszandrovics ezekben a nehéz időkben megfigyelte, különös érdeklődéssel voltak iránta s a felesége iránt. Mindezeken az ismerőseiken nehezen visszafojtható örömet vett észre valami miatt; ugyanazt, amelyet az ügyvéd szemében s most az inaséban is látott. Mintha mind ujjongtak volna, mintha kiháza-sítottak volna valakit. Amikor találkoztak vele, alig rejthető örömmel tudakozódtak felesége állapota felől.
Tverszkaja hercegnő ittléte, a vele kapcsolatos emlékek miatt, de meg mert különben sem szerette, kellemetlen volt Alekszej Alekszandrovicsnak - s egyenest a gyerekszobába ment. Az elülső gyerekszobában, mellével az asztalnak dőlve, lábát a székre rakva, Szerjozsa valamit rajzolt, és jókedvűen beszélgetett. Az angol nevelőnő, aki Anna betegsége alatt a franciát helyettesítette, aki a fiú mellett ült, és terítőt horgolt, gyorsan fölkelt, bókolt, s megrántotta Szerjozsát.
Alekszej Alekszandrovics megsimogatta a fia fejét, felelt a nevelőnőnek, aki a felesége hogylétéről tudakozódott, s megkérdezte, mit mondott a doktor a baby-ről.
- Azt mondta, nem veszélyes a baj, és fürdőt rendelt, uram.
- Hogy szenved mégis - mondta Alekszej Alekszandrovics a szomszéd szoba felé, a gyerek-sírásra fülelve.
- Én azt hiszem, uram, a szoptatós dajka nem jó - mondta a nevelőnő elszántan.
- Miért gondolja? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics megállva.
- Pohl grófnőnél is így volt, uram. A gyereket gyógykezelték, s kiderült, hogy egyszerűen éhes; nem volt a dajkának elég teje.
Alekszej Alekszandrovics elgondolkozott, várt néhány másodpercet, aztán benyitott a másik ajtón. A kislány ott feküdt hátraszegett fejjel, a dadája karján rángatózva, a dada és a dajka hiába csitítgatták fölébe hajolva, sem az odakínált duzzadó mellet nem akarta elfogadni, sem elhallgatni.
- Még mindig nincs jobban? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Nagyon nyugtalan - felelte suttogva a dajka.
- Miss Edward azt mondja, lehet, a dadának nincs teje.
- Én is azt hiszem, Alekszej Alekszandrovics.
- Akkor miért nem szól?
- Kinek szóljak? Anna Arkagyevna még nem egészséges - szólt kelletlenül a dajka.
A dajka régi cseléd volt a házban, s egyszerű szavaiban Alekszej Alekszandrovics célzást érzett a maga helyzetére.
A gyerek még hangosabban visított, hányta magát, és hörgicsélt. A dajka legyintett, és odament hozzá; kivette a dada kezéből, s föl-alá járva, ringatni kezdte.
- El kell hívatni a doktort, hogy a dadát megnézze - mondta Alekszej Alekszandrovics.
A látszatra egészséges, csinos dada, ijedtében, hogy elküldik, morgott valamit az orra alá, s arra a feltevésre, hogy nincs elég teje, nagy mellét visszadugva, megvetően elmosolyodott. Alekszej Alekszandrovics ebben a mosolyban is gúnyos célzást érzett a helyzetére.
- Boldogtalan gyerek! - mondta a dajka, föl-le jártában a gyereket csitítva.
Alekszej Alekszandrovics leült a székre, s csüggedt, szenvedő arccal nézte a föl-alá járkáló dajkát.
Amikor a végre elcsöndesedett gyereket a mély ágyacskába fektették, s a dajka, párnáját megigazítva, eljött tőle, Alekszej Alekszandrovics is fölkelt, s bár nehezére esett, de lábujjhegyen ment a kicsi ágyáig.
Egy percig hallgatott, s ugyanazzal a csüggedt arccal nézte a gyereket, de homlokán hirtelen megmozdult a haj és a bőr, mosoly ült ki az arcára, s szép csendesen, ahogy jött, kiment a szobából.
Az ebédlőben csöngetett, s a bejövő szolgának meghagyta, hogy küldjenek megint orvosért. Bosszús volt a feleségére, hogy nem gondoskodik erről a gyönyörű gyermekről; ilyen bosszúsan nem is akart bemenni hozzá. Betsy hercegnővel sem akart még találkozni sem; a felesége azonban furcsállhatja, miért nem ment be. Ahogy a puha szőnyegen az ajtóhoz ért, önkéntelenül is kihallgatott egy beszélgetést, amelyet nem akart hallani.
- Ha nem utazna el - mondta Betsy -, megérteném a vonakodását s Alekszej Alekszandrovicsét is. De a férjének fölötte kell állni az ilyesmin.
- Én nem a férjem, magam miatt nem akarom. Ne is beszéljen erről! - felelte Anna hangja izgatottan.
- De lehetetlen, hogy el se akarjon egy embertől búcsúzni, aki majdnem meghalt maga miatt.
- Épp ezért nem akarom.
Alekszej Alekszandrovics ijedt és bűntudatos arccal állt meg, s észrevétlen vissza akart menni. De meggondolta, hogy ez nem lenne méltó; megint megfordult, s köhécselve a háló felé indult. A hangok elhallgattak, s ő belépett.
Anna szürke pongyolában ült a kereveten; rövidre nyírt fekete haja sűrű kefeként meredt föl kerek fején. Arcáról az ura láttára, mint mindig, most is eltűnt az elevenség; lehorgasztotta a fejét, s nyugtalanul pillantott Betsyre. Betsy a legeslegújabb divat szerint volt öltözve; kalapja, mint lámpa fölött az ernyő, ott lebegett valahol a feje fölött; galambkék ruháján a rikító, rézsútos csíkok a derékon az egyik, a szoknyán a másik irányba futottak, így ült magas, lapos termetét kihúzva Anna mellett; a fejét oldalt hajtotta, s gúnyosan mosolygott a feléje tartó Alekszej Alekszandrovicsra.
- Á - mondta, mintha meg lenne lepve. - Nagyon örülök, hogy itthon van. Sehol sem mutat-kozik; nem is láttam Anna betegsége óta. Mindent hallottam... a gondjait. Csodálatos férj - mondta jelentős és kedveskedő pillantással, mintha a nagylelkűség érdemrendjével tüntetné ki azért, ahogy a feleségével bánt.
Alekszej Alekszandrovics hidegen meghajolt, a feleségének kezet csókolt, s megkérdezte, hogy van.
- Úgy hiszem, jobban - szólt Anna, a tekintetét elkerülve.
- De az arcszíne mintha lázas volna - mondta Alekszej Alekszandrovics, a lázas szót meg-nyomva.
- Túl sokat beszéltünk - mondta Betsy. - Ez egoizmus, érzem, a részemről, s már indulok is.
Fölállt, de Anna hirtelen elpirult, s elkapta gyorsan a kezét.
- Nem, maradjon még, kérem. Meg kell mondanom magának... nem... magának - fordult Alekszej Alekszandrovics felé, s pír borította el nyakát és homlokát. - Nem akarok és nem is tudok - mondta - maga elől semmit elrejteni.
Alekszej Alekszandrovics megroppantotta az ujjait, s lehorgasztotta a fejét.
- Betsy mondta, hogy Vronszkij gróf, mielőtt Taskentbe utazik, szeretne eljönni elbúcsúzni. - Nem nézett az urára, nyilván sietett, akármilyen nehezére esett is, mindent kimondani. - Azt mondtam, nem fogadhatom.
- Azt mondta, barátnőm, hogy ez Alekszej Alekszandrovicstól függ - igazította ki Betsy.
- Nem, nem fogadhatom, ez semmire se... - Hirtelen megállt, s kérdőn a férjére pillantott. Az nem nézett rá. - Egyszóval nem akarom.
Alekszej Alekszandrovics megmoccant, meg akarta fogni a kezét. Anna első mozdulata az volt, hogy elrántja az ura nedves, duzzadt erű, az övét kereső kezéből a kezét, de aztán szemlátomást erőt vett magán, és megszorította.
- Nagyon hálás vagyok a bizalmáért, de... - mondta Alekszej Alekszandrovics, s zavartan és bosszankodva vette észre, hogy amit magában oly könnyen és világosan el tudott dönteni, Tverszkaja hercegnő jelenlétében nem képes fontolóra venni. A hercegnő azt a durva erőt személyesítette meg, amelynek a világ szemében az életét irányítani kellett, s amely meg-zavarta abban, hogy a szeretet és megbocsátás érzésének átengedje magát. Megakadt, s Tverszkaja hercegnőre nézett.
- No, isten vele, gyönyörűségem - mondta Betsy, és fölkelt. Megcsókolta Annát, s kiment. Alekszej Alekszandrovics kikísérte.
- Alekszej Alekszandrovics! Én magát igazán nagylelkű embernek ismerem - mondta Betsy, a kis szalonban megállva, s különös erővel szorította meg még egyszer Karenin kezét. - Kívülálló vagyok, de annyira szeretem Annát és annyira tisztelem magát, hogy megkockázta¬tok egy tanácsot. Fogadják őt. Alekszej Vronszkij a megtestesült becsület, s el fog utazni Taskentbe.
- Köszönöm, hercegnő, a figyelmét s tanácsát. De azt, hogy fogad-e valakit vagy sem, a feleségem maga dönti el.
Szokása szerint ezt is méltóságteljesen fölhúzott szemöldökkel mondta, de mindjárt eszébe is jutott, hogy akármit mond is, méltóságról az ő helyzetében nem lehet szó. Ezt látta a türtőz-tetett, gonosz és súlyos mosolyból is, amellyel Betsy hercegnő nézett rá, miután elhallgatott.
20
Alekszej Alekszandrovics az előtérben meghajolt Betsy előtt, s visszament a feleségéhez. Anna feküdt, de ahogy a lépteit meghallotta, gyorsan felült, az előbbi helyzetét foglalta el, s ijedten pillantott reá. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy sírt.
- Nagyon köszönöm a bizalmadat - ismételte meg szelíden oroszul, amit Betsy jelenlétében franciául mondott, s leült Anna mellé. Amikor oroszul beszélt és tegezte, ez a “te” rendkívül idegesítette Annát. - És nagyon köszönöm az elhatározásodat. Ha úgyis elutazik, én is azt gondolom, semmi szükség rá, hogy Vronszkij gróf idejöjjön. Különben...
- De hiszen megmondtam már, minek ismételni? - szakította félbe Anna visszafojthatatlan ingerültséggel. “Semmi szükség rá - gondolta -, hogy egy ember idejöjjön, s elbúcsúzzék az asszonytól, akit szeret, akiért el akarta pusztítani magát, s aki nem tud nélküle élni. Semmi szükség rá!” Összeszorította az ajkát, csillogó szemét Alekszej Alekszandrovics duzzadt erű, egymást lassan dörzsölgető kezeire szögezte. - Soha többé ne beszéljünk erről - tette hozzá nyugodtabban.
- Én rád bíztam ennek a kérdésnek az eldöntését, s örömmel látom... - kezdte Alekszej Alekszandrovics.
- ...hogy az én kívánságom megegyezik a magáéval - fejezte be gyorsan Anna, ingerülten, hogy olyan lassan beszél, amikor ő előre tudja már, mit mond majd.
- Úgy van - hagyta helyben a férje. - Tverszkaja hercegnő pedig egész illetéktelenül avatkozik a legsúlyosabb családi ügyekbe. Éppen ő...
- Én nem hiszek el semmit, amit róla beszélnek - mondta gyorsan Anna -, és tudom, hogy őszintén szeret.
Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtott és elhallgatott. Anna idegesen játszott a pongyolája bojtjával, s a fizikai undor gyötrő érzésével tekintett férjére, amelyért szemrehányást tett magá¬nak, de úrrá lenni rajta nem tudott. Egyet óhajtott csak: megszabadulni ellenszenves jelenlététől.
- Épp most küldtem el a doktorért - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Egészséges vagyok, minek a doktor?
- A kicsi sír; azt mondják, a dadájának kevés a teje.
- Miért nem engedted meg, hiszen könyörögtem, hogy én szoptassam! De mindegy (Alekszej Alekszandrovics értette, mit jelent ez a “mindegy”), gyerek, s már halálra éheztetik. - Csöngetett, s behozatta a gyereket. - Kértem, hogy én táplálhassam, nem engedték meg, s most szemrehányást tesznek.
- Nem teszek szemrehányást.
- De, szemrehányást tesz! Istenem! Miért is nem haltam meg! - És fölzokogott. - Bocsáss meg, ideges vagyok, nem vagyok igazságos - mondta észbe kapva. - De most menj...
“Nem, ez nem maradhat így” - mondta magában Alekszej Alekszandrovics eltökélten, ahogy a feleségétől kiment.
Lehetetlen társasági helyzete, feleségének a gyűlölete, általában annak a durva, titokzatos erőnek a hatalma, amely életét lelki hajlama ellenére kormányozza, s rákényszeríti, hogy az ő kedve szerint tegyen s viszonyát a feleségével megváltoztassa, sosem volt még olyan nyilvánvaló előtte, mint most. Tisztán látta, hogy az egész világ s a felesége is követel valamit tőle, de hogy voltaképpen mit, azt képtelen volt megérteni. S emiatt, érezte, harag emelkedik a lelkében, amely szétdúlja a nyugalmát s hőstette értékét. Ő azt tartotta, jobb lesz, ha Anna szakít Vronszkijjal, de ha a többiek mind úgy gondolják, hogy ez lehetetlen, kész újra megengedni a viszonyukat, csak a gyerekekre szégyent ne hozzon Anna, ő pedig el ne veszítse őket, s a maga helyzetén változtatni ne kelljen. Akármilyen rossz is lenne úgy, mégis jobb, mint a szakítás, amellyel a felesége kilátástalan és szégyenteljes helyzetbe kerül, maga pedig mindent elveszít, amit szeret. De erőtlennek érezte magát, tudta előre, hogy mindenki ellene van; nem engedik meg, hogy azt tegye, ami most olyan természetesnek és szépnek tűnt föl, s arra sarkallják, ami rossz, de szerintük kötelessége.
21
Betsy még alig ért ki a teremből, amikor Sztyepan Arkagyics Jeliszejev csemegekereskedésé-ből jövet, ahova épp friss osztriga érkezett, az ajtóban összeakadt vele.
- Ó, hercegnő! Ez aztán a kellemes találkozás! - mondta. - Épp magánál voltam.
- Percnyi találkozás, minthogy megyek is már - húzta Betsy mosolyogva a kesztyűjét.
- Várjon, ne húzza föl a kesztyűjét, hercegnő; hadd csókolom meg a kis kezét. Semmiért nem vagyok olyan hálás a régi divat visszatérésének, mint a kézcsókért. - Megcsókolta Betsy kezét. - Mikor találkozunk?
- Nem érdemli meg - felelte Betsy mosolyogva.
- De nagyon is megérdemlem, a legkomolyabb ember lett belőlem. Nemcsak a magam családi ügyeit hozom rendbe, de a másokéit is - mondta jelentős arccal.
- Á, nagyon örülök neki - felelte Betsy, elértve mindjárt, hogy Annáról beszél. Visszamentek az előtérbe, s egy sarokba húzódtak. - Halálra gyötri - suttogta Betsy fontoskodva. - Ez nem mehet, nem mehet így tovább...
- Örülök, hogy így gondolkodik - mondta Sztyepan Arkagyics komoly, fájdalmasan részvevő arccal csóválgatva a fejét. - Ezért jöttem föl Pétervárra.
- Az egész város erről beszél - mondta a hercegnő. - Lehetetlen helyzet, Anna napról napra sorvad. Az ura nem érti meg, hogy egyike azoknak az asszonyoknak, akik nem tudnak az érzéseikkel tréfálni. Kettő közül az egyik; vagy erélyesen lép föl s elviszi innen, vagy elválik, így megfullad.
- Igen... igen... pontosan - sóhajtotta Oblonszkij. - Ezért is jöttem. Azaz nem pusztán ezért... Kamarást csináltak belőlem, meg kellett köszönnöm. De a fő, hogy ezt elintézzük.
- Isten segítse! - mondta Betsy.
Miután Betsy hercegnőt a bejáratig kísérte, ott még egyszer megcsókolta a kesztyű fölött, ahol a pulzus ver, a kezét, s valami illetlen badarságot súgott neki, úgyhogy az nem tudta, haragudjék vagy nevessen, Sztyepan Arkagyics bement a húgához. Könnyek közt találta.
Akármilyen pezsgő és vidám lelkiállapotban volt is Sztyepan Arkagyics, tüstént megtalálta az átmenetet abba a részvevő, költőin-lelkesült hangnembe, amely Anna hangulatához oly kitűnően illett. Megkérdezte, hogy van, s hogy töltötte a délelőttöt.
- Nagyon, nagyon rosszul. A napot, a reggelt, minden volt s jövendő napot - mondta Anna.
- Úgy látom, átengeded magad a rossz hangulatodnak. Le kell rázni, szembenézni az élettel. Tudom, hogy nehéz, de...
- Asszonyok, azt hallottam, még a bűneikért is szeretnek férfiakat - kezdte Anna hirtelen -, de én őt az erényessége miatt gyűlölöm. Nem bírok vele élni. Értsd meg. Fizikailag hat rám, ha látom; kihoz a sodromból. Nem bírok, nem bírok együtt élni vele. Mit tegyek? Boldogtalan voltam, s azt hittem, nem lehetek már boldogtalanabb; de azt a szörnyű állapotot, amiben most vagyok, nem tudtam elképzelni. Tudom, hogy jó ember, kitűnő ember, annyit se érek, mint a körme, mégis gyűlölöm. A nagylelkűségéért gyűlölöm. Nem marad más a számomra, csak...
A halált akarta mondani, de Sztyepan Arkagyics nem engedte, hogy befejezze.
- Beteg vagy és ideges - mondta -, hidd el, rettenetesen túlzol. Nem olyan borzasztó az egész.
És Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Ekkora kétségbeesés láttára senki meg nem kockáztatta volna helyében ezt a mosolyt (durvaságnak tűnt volna föl); az ő mosolyában azonban annyi jóság, csaknem nőies gyöngédség volt, hogy nem sértett, inkább puhított, nyugtatott. Csöndes, csillapító beszéde és mosolya, mint a mandulaolaj, enyhítően, megnyugtatóan hatott. Anna máris megérezte.
- Nem, Sztyiva - mondta. - Elvesztem, elvesztem! Rosszabb, mintha elvesztem volna. Még nem vesztem el, nem mondhatom, hogy mindennek vége, épp ellenkezőleg, azt érzem, nincs vége. Olyan vagyok, mint a megfeszített húr, amelynek el kell pattannia. Nincs még vége; de borzasztó véget ér.
- Dehogyis; le lehet szép csendesen ereszteni a húrt. Nincs helyzet, amelyből ne volna kiút.
- Gondolkoztam és gondolkoztam. Csak egy van...
Rémült pillantásából Sztyepan Arkagyics megint csak azt olvasta ki, hogy ez az egyetlen kivezető út, véleménye szerint, a halál, s nem engedte befejezni.
- Nem, dehogyis - mondta -, engedd meg. Te nem láthatod úgy a helyzetedet, mint én. Hadd mondjam meg őszintén a véleményemet. - S mandulamosolyával óvatosan megint rámosolyo-dott. - Az elején kezdem: férjhez mentél egy emberhez, aki húsz évvel idősebb nálad. Férjhez mentél szerelem nélkül, vagy anélkül, hogy ismerted volna a szerelmet. Ez hiba volt persze.
- Iszonyú hiba! - mondta Anna.
- Ez azonban, ismétlem, befejezett tény. Aztán, mondjuk ki, az a szerencsétlenség ért, hogy nem az uradat szeretted meg. Ez szerencsétlenség; de ez is befejezett tény. Az urad tudomásul vette és megbocsátotta. - Sztyepan Arkagyics minden mondata után megállt, várta a tiltakozást, de Anna nem felelt semmit sem, csak várt. - Ez így van. Most az a kérdés: tudsz-e tovább élni a férjeddel? Kívánod-e? Kívánja-e ő?
- Én semmit, de semmit sem tudok.
- De hisz magad mondtad, hogy nem szenvedheted.
- Nem, ezt nem mondtam. Tagadom. Én semmit sem tudok, semmit sem értek.
- De engedd meg...
- Te ezt nem értheted meg. Fejjel lefelé zuhanok, érzem, egy szakadékba, de nem szabad megmentenem magam. És nem is tehetem.
- Nem baj, mi majd megfogunk s fölemelünk. Én megértelek; nem veheted magadra, értem, hogy te mondd ki, mit érzel, s mit kívánsz.
- Én semmit, de semmit sem kívánok, csak hogy mindennek vége legyen.
- De ő látja és tudja ezt. Azt hiszed, őt nem nyomasztja éppen úgy, mint téged? Te is kínlódsz, ő is kínlódik, mi lehet ennek a vége? Amikor a válás mindent megoldana - mondta ki nem minden erőlködés nélkül Sztyepan Arkagyics a fő gondolatot, s jelentőségteljesen pillantott Annára.
Anna nem felelt, csak megnyírt fejét rázta tagadóan. De régi szépségében felsugárzó arcán Sztyepan Arkagyics látta, hogy azért nem kívánja csak, mert képtelen boldogságnak érzi.
- Én borzasztóan sajnállak titeket! Milyen boldog lennék, ha elrendezhetném a dolgot! - mondta Sztyepan Arkagyics, s már bátrabban mosolygott. - Ne szólj, ne szólj egy szót sem! Adná Isten, hogy úgy tudnék beszélni, ahogyan érzek. Megyek be őhozzá.
Anna tűnődő, ragyogó szemekkel nézett rá, s nem szólt egy szót sem.
22
Sztyepan Arkagyics azzal a kissé ünnepélyes arccal lépett Alekszej Alekszandrovics szobájába, amellyel a hivatalában szokott az elnöki székbe ülni. Alekszej Alekszandrovics hátrakulcsolt kézzel járkált a szobában, s ugyanazon gondolkozott, amiről Sztyepan Arkagyics a feleségével beszélt.
- Nem zavarlak? - mondta Sztyepan Arkagyics, akit sógora láttán a zavar szokatlan érzése fogott el. Hogy zavarát elrejtse, nemrég vett, új módon nyíló cigarettatárcája után nyúlt, s a tárca bőrét megszagolva egy cigarettát vett ki belőle.
- Nem. Akarsz valamit? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics kelletlenül.
- Igen, szeretnék... beszédem... igen, beszédem volna veled - mondta Sztyepan Arkagyics, elcsodálkozva szokatlan félénkségén.
Ez az érzés olyan váratlan és különös volt, hogy Sztyepan Arkagyics el sem hitte, hogy ez a lelkiismeret szava, s azt mondja, rossz, amit tenni szándékozik. Sztyepan Arkagyics erőt vett magán, s legyűrte váratlan félénkségét.
- Remélem, elhiszed, hogy a húgomat szeretem, irántad pedig őszinte vonzalommal és tisztelettel vagyok - mondta elpirulva.
Alekszej Alekszandrovics megállt, s nem felelt, de arcának alázatos áldozatkészsége meglepte Sztyepan Arkagyicsot.
- A húgomról, a kettőtök viszonyáról szándékoztam... kívántam beszélni - mondta Sztyepan Arkagyics, még mindig azzal a szokatlan félszegséggel küzdve.
Alekszej Alekszandrovics szomorúan mosolygott, a sógorára nézett, s anélkül, hogy felelt volna, az asztalhoz ment, egy megkezdett levelet vett föl, s odaadta a sógorának.
- Én is csak erre gondolok szüntelen. Itt van, ezt kezdtem el írni, írásban, gondoltam, jobban mondom el, a jelenlétem csak felizgatná - szólt a levelet odaadva.
Sztyepan Arkagyics fogta a levelet; értetlen csodálkozással nézett a rámeredő, zavaros szemekbe, s elkezdte olvasni.
Látom, hogy a jelenlétem terhére van. Akárhogy fájt meggyőződnöm erről, látom, hogy így van, s nem lehet másképp. Nem vádolom; Isten a tanúm, hogy amikor betegsége idején megláttam, egész szívemből el voltam szánva, hogy elfeledjem, ami köztünk történt, s új életet kezdjek. Nem bántam meg, s nem is fogom megbánni azt, amit tettem. Egyet óhajtottam csak, a maga, a lelke békességét, s most azt látom, épp ezt nem értem el. Mondja meg, mi adna lelkének igazi boldogságot és nyugalmat. Én meghajlok az akarata s igazságérzete előtt.
Sztyepan Arkagyics visszaadta a levelet, s továbbra is ugyanazzal az értetlen csodálkozással nézett a sógorára, nem tudva, mit szóljon. Ez a hallgatás mindkettőjüknek annyira kínos volt, hogy Sztyepan Arkagyics ajkába, mialatt Karenin arcáról a szemét le nem vette és hallgatott, beteges rángás állt.
- Ez az, amit mondani akartam neki - szólt Alekszej Alekszandrovics elfordulva.
- Igen, igen - mondta Sztyepan Arkagyics, s nem volt ereje felelni, mert könnyek fojtogatták a torkát.
- Igen, igen. Értelek én benneteket - mondta ki végre.
- Tudni szeretném, mit akar - szólt Alekszej Alekszandrovics.
- Félek, hogy maga sem érti a helyzetét. Nem tudja megítélni - mondta Sztyepan Arkagyics összeszedve magát. - Agyonnyomja, igen, egyszerűen agyonnyomja a nagylelkűséged. Ha elolvassa ezt a levelet, nem lesz ereje bármit is mondani, csak lejjebb horgasztja a fejét.
- Igen, de mi legyen akkor hát? Hogy értsük meg egymást, hogy tudjam meg az óhaját?
- Ha megengeded, hogy megmondjam a véleményem, én azt hiszem, tőled függ, hogy a rendszabályokra, amelyeket szükségesnek tartasz, rámutass, és ennek a helyzetnek véget vess.
- Egyszóval az a véleményed, hogy véget kell vetni? - szakította félbe Alekszej Alekszand-rovics. - De hogyan? - mondta aztán, szokatlan mozdulatot téve szeme előtt. - Nem látok semmiféle járható utat.
- Minden helyzetből van kivezető út - mondta felélénkülve Sztyepan Arkagyics, s felállt. - Volt idő, amikor el akartad tépni a... Ha most meggyőződsz, hogy egymást kölcsönösen nem boldogíthatjátok...
- A boldogságot különféleképp lehet fölfogni. De tegyük föl, hogy mindenbe beleegyezek, nem akarok semmit. Mi a kivezető út a mi helyzetünkből?
- Ha kíváncsi vagy a véleményemre... - mondta Sztyepan Arkagyics ugyanazzal a puhító mandulamosollyal, amellyel Annával beszélt. Ez a jóságos mosoly olyan meggyőző volt, hogy gyengeségét érezve, Alekszej Alekszandrovics is behódolt, s hajlandó volt elhinni, amit Sztyepan Arkagyics mond neki. - Ő soha ki nem mondja, de csak egyetlen megoldás lehet-séges, ő is egyet kívánhat csak - folytatta Sztyepan Arkagyics -, megszakítani kettőtök viszonyát; az emléket, amelyek összefüggnek vele. A ti helyzetetekben az új viszony tisztázása szerintem elkerülhetetlen. S ez a viszony csak mindkét fél szabadságán alapulhat.
- Válás - szakította félbe undorral Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, én azt hiszem, a válás. Igen, a válás - ismételte meg Sztyepan Arkagyics elpirulva. - Házasok számára, akik olyan helyzetbe kerülnek, mint ti, ez a lehető legértelmesebb megoldás. Ha a házasfelek azt látják, hogy az életük együtt elviselhetetlen, mi mást is csinálhatnak? Ez pedig mindig megtörténhet. - Alekszej Alekszandrovics mélyet sóhajtott, s behunyta a szemét. - Itt csak egy dolgot kell mérlegelni, új házasságba kíván-e a házasok egyike lépni. Ha nem, nagyon egyszerű a dolog - mondta Sztyepan Arkagyics, szorongásától mind jobban és jobban megszabadulva.
Alekszej Alekszandrovics izgalmában a homlokát ráncolta, morgott magában valamit, s nem felelt. Mindazt, amit Sztyepan Arkagyics olyan egyszerűnek látott, ezerszer és ezerszer átgondolta. De neki mindez nemhogy egyszerű nem volt, de egészen lehetetlennek látszott. A válás, amelynek a módozatait már ismerte, lehetetlennek tűnt föl, méltóságérzete s a vallás tisztelete nem engedte, hogy egy koholt házasságtörés bűnét vegye magára, még kevésbé engedhette, hogy felesége, akinek megbocsátott és akit szeretett, megszégyenített és kipellengérezett legyen. De a válás más fontosabb okokból is lehetetlennek látszott.
Mi lesz a fiából válás esetén? Az anyjával hagynia lehetetlen. Az elvált anyának meglesz a törvénytelen családja; a mostohafiú helyzete, neveltetése abban minden valószínűség szerint rossz lenne. Magánál tartsa? Ez, tudta, bosszú lenne a részéről, s nem akarta. De mindezeken túl, leginkább azért tartotta lehetetlennek a válást, mert azzal, hogy beleegyezik, veszni hagyja Annát. Eszébe jutott, amit Moszkvában Darja Alekszandrovna mondott; ha a válás mellett dönt, magára gondol, s nem veszi figyelembe, hogy ezzel menthetetlenül tönkreteszi Annát. És ő, összekötve ezt a gondolatot a saját megbocsátásával s kötődésével a gyerekekhez, most a maga módján értelmezte. Beleegyezni a válásba, a szabadságát visszaadni, annyi volt szerinte, mint elveszíteni az utolsó kapcsot, ami a gyerekek életéhez fűzi, akiket szeretett, Annától pedig elvenni a jó útján az utolsó támaszt, s beletaszítani a pusztulásba. Ha elvált asszony lesz, tudta, egyesül Vronszkijjal, ez a kapcsolat pedig törvénytelen és bűnös lesz, minthogy az egyház törvényei szerint asszony, amíg az ura él, nem léphet házasságra. “Egyesül vele, s egy-két év múlva vagy Vronszkij hagyja ott, vagy ő kezd új viszonyt - gondolta Alekszej Alekszandrovics. - S én, aki beleegyeztem a törvénytelen válásba, bűnös leszek a pusztulásá-ban.” Mindezt százszor is átgondolta, s meg volt győződve, hogy a válás nemcsak hogy nem nagyon egyszerű, ahogy a sógora mondja, de teljesen lehetetlen. Nem hitt Sztyepan Arkagyics egyetlen szavában sem; ezer cáfolata volt mindarra, amit mondott, de hallgatta; szavaiban érezte, az a durva, hatalmas erő szól, amely az életét kormányozza, s amelynek be kell hódolnia.
- A kérdés csak az, hogy te milyen föltétellel egyezel bele a válásba, ő semmit sem akar, semmit sem mer kérni tőled, mindent a te nagylelkűségedre bíz.
“Én Istenem! Én Istenem! De miért?” - gondolta Alekszej Alekszandrovics. Eszébe jutott, hogyan zajlik a válóper, ha a férj veszi magára a bűnt, s szégyenében azzal a mozdulattal takarta el az arcát, amellyel Vronszkij a magáét.
- Izgatott vagy, ezt megértem. De ha meggondolod...
“Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is, s aki elveszi a köntösöd, annak add oda az inged is” - gondolta Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, igen! - kiáltott föl sipító hangon. - Magamra veszem a gyalázatot, odaadom a fiamat is, de... de nem volna jobb így hagyni? Különben tedd, amit akarsz.
S elfordulva a sógorától, úgy, hogy az nem is láthatta őt, leült az ablaknál egy székre. El volt keseredve, szégyellte magát, de a keserűséggel és szégyennel együtt önnön alázatosságának magasztossága meg is hatotta, s örömöt is okozott.
Sztyepan Arkagyics meg volt hatva. Hallgatott.
- Alekszej Alekszandrovics, hidd el nekem, Anna méltányolni fogja a te nagylelkűségedet   mondta végül. - De ez nyilván az Isten akarata volt - tette hozzá, s ahogy kimondta, érezte is, hogy butaság volt, s nehezen türtőztetett egy mosolyt a butasága fölött.
Alekszej Alekszandrovics felelni akart valamit, de a könnyek megakadályozták benne.
- Végzetes szerencsétlenség ez, amelybe bele kell nyugodnunk - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én ezt a szerencsétlenséget befejezett ténynek tekintem, s azon vagyok, hogy segítsek rajtatok.
Amikor Sztyepan Arkagyics a sógora szobájából kiment, meg volt hatva, ez azonban nem akadályozta meg benne, hogy meg ne legyen elégedve, amiért ilyen sikeresen intézte el ezt a dolgot; arról ugyanis meg volt győződve, hogy Alekszej Alekszandrovics nem veszi vissza a szavát. Elégedettségéhez az is hozzájárult, hogy egy jó gondolata támadt; ha ennek a dolognak vége lesz, a feleségének s közeli ismerőseinek ezt a kérdést teszi majd föl: “Mi a különbség köztem és az uralkodó között? Az uralkodó asztalt bonthat, amitől legalább egy tucat ember nekikeseredik, én viszont ma házasságot bontottam, amitől három ember holtbiztos boldogabb lett... Vagy: miben hasonlítunk, az uralkodó meg én? Hát az... Egyébként, majd még kitalálok valami jobbat” - gondolta mosolyogva.
23
Vronszkij sebe, noha a szívet elkerülte a golyó, veszedelmes volt. Néhány napon át élet-halál közt lebegett. Amikor először volt annyira, hogy beszélni tudott, csak bátyjának a felesége, Varja tartózkodott a szobában.
- Varja - mondta, s szigorúan nézett rá -, véletlenül lőttem meg magamat. Kérlek, ne beszélj erről soha; s így mondd mindenkinek. Másképpen nagyon ostobán hangzanék!
Varja nem felelt; fölébe hajolt, s örvendő mosollyal nézett az arcába. Vronszkij szeme tiszta volt, nem lázas, a pillantása azonban szigorú.
- No, hála Isten! - mondta. - Nem fáj semmid?
- Csak itt egy kicsit. - A mellére mutatott.
- Akkor hadd kösselek át.
Vronszkij némán szorította össze széles állcsontjait, s a sógornőjét nézte, mialatt átkötözte. Amikor végzett, így szólt:
- Nem beszélek félre; légy rajta, kérlek, ne legyen szóbeszéd, hogy szándékosan lőttem magamba.
- Nem is mondja senki. De remélem, nem fogsz többet véletlenül lövöldözni? - mondta kérdő mosollyal. - Valószínűleg nem, pedig jobb lenne...
És komoran elmosolyodott.
De szavai s mosolya ellenére, melyek Varját annyira megijesztették, amikor a gyulladás elmúlt s gyógyulni kezdett, bánata egy részétől, úgy érezte, teljesen megszabadult. Tettével mintha lemosta volna a korábbi szégyent és megaláztatást. Nyugodtan gondolhatott már Alekszej Alekszandrovicsra. Elismerte nagylelkűségét, s már nem érezte magát megalázottnak. Azon-kívül élete is visszatért régi vágányára. Megvolt a lehetősége, hogy szégyen nélkül nézzen az emberek szemébe, élhetett megint a szokásai szerint. Az egyetlen, amit a szívéből nem tudott kitépni, bár folyton küzdött vele, a kétségbeesésig menő fájdalom volt, hogy Annát örökre elvesztette. Hogy most, amikor bűnét a férjjel szemben levezekelte, le kell mondania róla, s Anna bűnbánata s az ura közé többé oda nem áll, erre keményen el volt magában szánva. De szerelme elvesztésén a bánatot nem tudta a szívéből kitépni, emlékezetéből nem törülhette ki az Anna mellett megismert boldogság perceit, amelyeket akkor oly kevéssé becsült meg, most azonban teljes varázsukkal vették üldözőbe.
Szerpuhovszkoj egy taskenti megbízást eszelt ki neki, s Vronszkij a legkisebb habozás nélkül egyezett bele az ajánlatába. De minél közelebb jött elutazásának az ideje, annál nehezebbé vált az áldozat, amelyet vélt kötelességéért hozott.
Sebe beforrt, kijárt már, s előkészületeket tett a taskenti útra. “Csak még egyszer lássam, aztán eltemetem magam, és meghalok” - gondolta, s Betsy előtt, búcsúlátogatásai során, ki is mondta a gondolatát. Betsy ezzel a küldetéssel ment Annához, s hozta meg a tagadó válaszát.
“Annál jobb - gondolta Vronszkij, ahogy a választ megkapta. - Gyengeség volt; az utolsó erőm is fölemésztette volna.”
Másnap reggel maga Betsy jött el hozzá, és közölte, hogy Oblonszkijon keresztül biztos értesülése van, Alekszej Alekszandrovics hajlandó elválni, találkozhatik Annával.
Azzal sem gondolt már, hogy Betsyt kikísérje, megfeledkezett elhatározásáról, nem kérdezte, mikor mehet, a férj hol van; azonnal Kareninékhoz hajtatott. Nem látott senkit, semmit, szaladt fel a lépcsőn, s futását alig türtőztetve, gyors léptekkel ment be Anna szobájába. Nem gondolkozott rajta, meg se nézte, van-e vagy nincs a szobában még valaki, átölelte s csókok¬kal borította el Anna arcát, kezét, nyakát.
Anna készült erre a viszontlátásra, elgondolta, mit mond majd, de semmit sem sikerült belőle elmondania, Vronszkij szenvedélye átragadt rá. Csillapítani akarta őt, magát, de késő volt. Azt érezte, amit Vronszkij. Ajkai úgy reszkettek, hogy jó soká semmit sem tudott mondani.
- A hatalmadba ejtettél, a tied vagyok - mondta végre, s mellére szorította a férfi kezét.
- Így kellett lennie! - szólt Vronszkij. - S így is kell, ameddig csak élünk. Ezt most már tudom...
- Igaz - mondta Anna, mind halványabban és halványabban, Vronszkij fejét a melléhez szorítva. - De az után, ami történt, van benne valami borzasztó.
- Minden elmúlik, minden elmúlik, s olyan boldogok leszünk! A szerelmünk attól, hogy van valami borzasztó benne, talán csak erősebb lesz - emelte föl Vronszkij a fejét, erős fogait mosolyában elővillantva.
S Anna nem tudott vissza nem mosolyogni - nem a szavaira, a szerelmes pillantására. Fogta a kezét, s a hűvös arcát, a lenyírt haját cirógatta vele.
- Meg sem ismerlek ezzel a kurta hajjal. Úgy megszépültél. Olyan vagy, mint egy kisfiú. De milyen sápadt vagy!
- Igen, nagyon gyönge vagyok - mondta Anna mosolyogva. S az ajka megint megremegett.
- Olaszországba megyünk, ott megerősödsz - mondta Vronszkij.
- S csakugyan lehetséges, hogy férj-feleség legyünk, egy család veled? - mondta Anna, közelről nézve a szemébe.
- Én csak azon csodálkozom, hogy valaha másképp is lehetett.
- Sztyiva azt mondja, ő mindenbe beleegyezett, de én nem tudom elfogadni a nagylelkűségét   mondta, s tűnődve nézett Vronszkij arca mellé. - Nem akarom a válást, énnekem most már egészen mindegy. Csak azt nem tudom még, mit dönt Szerjozsáról.
Vronszkij nem értette, hogy gondolhat most, viszontlátásuk percében, a fiára, válásra. Hát nem mindegy az?
- Ne beszélj erről, ne is gondolj rá - mondta, kezét a kezében forgatva, s azon volt, hogy vonja magára a figyelmét; de Anna még mindig nem nézett rá.
- Ó, miért is nem haltam meg, jobb lett volna! - mondta, s két orcáján zokogás nélkül ömlött a könny. De mosolyogni próbált, hogy Vronszkijt el ne keserítse.
A hízelgő és veszélyes taskenti megbízásról lemondani, Vronszkij korábbi fogalmai szerint, szégyenletes volt és lehetetlen. Most azonban egy percnyi gondolkozás nélkül mondott le, s látva, hogy eljárását felsőbb körök nem helyeslik, azonnal kilépett a szolgálatból.
Alekszej Alekszandrovics egy hónapra rá egyedül maradt a lakásában a fiával, Anna pedig Vronszkijjal külföldre utazott; a válóper megindítását nemcsak hogy nem kérte, de végképp lemondott róla.

ÖTÖDIK RÉSZ
1
Scserbackaja hercegnőnek az volt a véleménye, hogy a böjt előtt, ami már csak öthétnyire volt, az esküvőt nem lehet megtartani, hisz addigra a kelengye fele sem készülhet el; egyet kellett azonban értenie Levinnel, hogy böjt után meg már túl későn volna, Scserbackij herceg öreg nagynénje ugyanis nagybeteg, és hamarosan meghalhat, akkor pedig a gyász késleltetné az esküvőt. A hercegnő épp ezért úgy döntött, hogy a kelengyét két részre osztja, nagy és kis kelengyére, s beleegyezett, hogy még a böjt előtt megesküdjenek. Úgy határozott, hogy a kelengye kisebbik felét most mindjárt elkészítteti, a nagyobbikat meg majd utánuk küldi, s igen megharagudott Levinre, amiért sehogy sem tudott komoly választ adni, beleegyezik-e ebbe vagy sem. Ez az intézkedés annál helyesebb volt, mert a fiatalok rögtön az esküvő után falura utaznak, s ott a nagy kelengyéhez tartozó holmira úgysem lesz szükségük.
Levin továbbra is ugyanabban az eszelős állapotban volt; úgy tűnt föl neki, hogy ő és boldogsága minden létező dolog egyetlen s legfőbb célja, s neki nincs miről gondolkodnia és gondoskodnia, úgyis elintéződik minden: a többiek elintézik majd helyette. Még jövendő életére sem volt semmiféle terve s célja; rábízta, döntsenek ők, tudva, hogy minden kitűnően fog menni. Abban, amit tennie kellett, a bátyja, Sztyepan Arkagyics s a hercegnő voltak az irányítói. Ő nem tett mást, csak tökéletesen egyetértett mindazzal, amit ajánlottak. A bátyja pénzt vett föl neki; a hercegnő azt ajánlotta, hogy az esküvő után utazzanak el Moszkvából; Sztyepan Arkagyics külföldi utat javasolt. Ő mindennel egyetértett. “Csináljatok, amit akartok, ha ez nektek örömet okoz. Én boldog vagyok - gondolta -, s a boldogságom, akármit csináltok, sem nagyobb, sem kisebb nem lehet.” Nagyon elcsodálkozott, hogy amikor Sztyepan Arkagyics tanácsát, hogy külföldre utazzanak, Kittynek elmondta, ő nem egyezett bele; neki határozott igényei voltak az ő jövendő életükkel kapcsolatban. Tudta, hogy Levinnek olyan munkája van falun, amit szeret. Ő maga, ahogy Levin észrevette, nemcsak hogy nem értette, mi ez a munka, de nem is akarta megérteni. Ez azonban nem akadályozta meg benne, hogy igen fontosnak ne tartsa. Ezért azt is tudta, hogy az otthonuk falun lesz, s így nem is kívánt külföldre utazni, ahol nem fog élni, hanem oda akart menni, ahol az otthonuk lesz. Ez a határozott akaratnyilvánítása csodálatba ejtette Levint. De minthogy neki egészen mindegy volt, rögtön megkérte Sztyepan Arkagyicsot, mintha annak kötelessége lett volna, hogy utazzék le falura, mindenre kiterjedő intézkedésével rendezzen el mindent, amit csak tud.
- Hanem hallod-e - mondta Sztyepan Arkagyics Levinnek, amikor a faluból, ahol a fiatalok leutazására mindent elkészíttetett, visszatért -, van neked bizonyítványod arról, hogy meg-gyóntál?
- Nincs. Minek az?
- Enélkül nem esketnek meg.
- Jaj, jaj, jaj! - kiáltott fel Levin. - Vagy kilenc éve nem áldoztam, úgy rémlik. Nem is gondol-tam rá.
- Szép dolog! - mondta Sztyepan Arkagyics nevetve. - S rám mondod, hogy nihilista vagyok! Csakhogy ez nem megy ám. Meg kell áldoznod.
- De mikor? Már csak néhány nap van hátra.
Sztyepan Arkagyics ezt is elrendezte, s Levin hozzáfogott az áldozási előkészülethez. Hitetlen ember lévén, aki ugyanakkor a más hitét tiszteli, igen terhes volt neki bármiféle templomi ceremónián jelen lennie vagy részt vennie. Mostani ellágyult, érzékeny lelkiállapotában pedig a színlelés kényszere nemcsak hogy terhes volt, de teljesen lehetetlennek is érezte. Ebben a dicső és virágzó állapotában most kell vagy hazudnia, vagy a vallásból gúnyt űznie. Úgy érezte, sem ezt, sem azt nem képes megtenni. De akármennyit faggatta Sztyepan Arkagyicsot, nem lehetne-e áldozás nélkül bizonyítványt kapni, Sztyepan Arkagyics kijelentette, hogy ez lehetetlen.
- De hát mi neked az a két nap? Olyan kedves, okos öregecske. Úgy kihúzza ezt a fogad, hogy észre se veszed.
Az első mise alatt Levin megpróbálta fölfrissíteni annak az ifjúkori, erős vallásosságnak az emlékét, amely tizenhat-tizenhét éves kora közt élt benne; de hamarosan meggyőződött, hogy ez teljesen lehetetlen. Megpróbálta úgy nézni az egészet, mint jelentőség nélküli puszta szokást, amilyen például az udvariassági látogatás, de érezte, hogy ezt sem képes megtenni. Mint legtöbb kortársa, a vallás dolgában ő is a legbizonytalanabb helyzetben volt. Hinni nem tudott, ugyanakkor arról sem volt igazán meggyőződve, hogy az egész nem igaz. S mert annak, amit tett, a jelentőségében nem tudott hinni, de üres formaságként, közönyösen sem tudta nézni, az áldozásra való felkészülés egész ideje alatt szégyent és kényelmetlenséget érzett, hisz olyasmit csinált, amit maga sem értett, tehát ahogy egy belső hang mondta, hazug és csúnya dolgot.
Az istentisztelet alatt az imákat hallgatta, s olyan értelmet igyekezett találni bennük, ami a nézeteivel nem áll ellentétben, majd érezve, hogy nem tudja megérteni, s így kárhoztatnia kell őket, iparkodott nem hallgatni rájuk; a maga gondolataival, megfigyeléseivel, emlékeivel foglalkozott, amelyek a tétlen templomi ácsorgás alatt rendkívül elevenül peregtek az elméjében.
Végigállta a déli misét, a vecsernyét, az esti imádságot, másnap a szokásosnál korábban kelt, nem teázott, s reggel nyolcra a templomban volt, hogy meghallgassa a reggeli istentiszteletet, és meggyónjon.
A templomban nem volt senki, csak egy koldus katona, két öregasszony s a templomszolgák.
Egy fiatal diakónus jött elé, vékony karinge alatt élesen rajzolódott ki hosszú hátának két fele; a falnál levő asztalhoz ment, s azonnal olvasni kezdte az imádságot. Ahogy olvasott, főként pedig a sűrűn és gyorsan ismételt “Uram, irgalmazz” szavakra, amelyek “umazz-umazz”-nak hangzottak, Levinnek olyan érzése támadt, mint akinek az esze be van zárva, le van pecsé¬tel-ve, s érinteni, megmozdítani nem szabad, mert abból csak zavar támad; épp ezért a diakónus mögött állva, anélkül, hogy odafigyelt s az ima értelmébe próbált volna hatolni, továbbra is a maga dolgaira gondolt. “Csodálatosan kifejezők a kezei” - gondolta, ahogy eszébe jutott, hogy ültek tegnap a sarokasztalnál Kittyvel. Beszélniük, mint mostanában majd mindig, nem volt miről; Kitty odatette a kezét az asztalra, s hol kinyitotta, hol becsukta, közben maga is nevetett a mozdulatán. Eszébe jutott, hogy csókolta meg ezt a kezet, hogy nézegette utána a rózsaszín tenyér összeérő vonalkáit. “Megint umazz” - gondolta Levin, mialatt keresztet vetett, s a hajbókoló diakónus hajlékony hátmozgását nézve, maga is meghajolt. “Aztán ő fogta a kezem, s a vonalakat nézegette: - Nagyszerű kezed van - mondta.” S a kezére nézett, majd a diakónus kurta kezére. “Most már nemsokára vége lesz. Nem, úgy látszik, újrakezdi - gondolta az imákat hallgatva. - De vége, lám, már földig hajlik. Ez mindig a vége előtt van.”
Miután a háromrubelest bársonyhajtókás kezével észrevétlenül elvette, a diakónus azt mondta neki, hogy bejegyzi, s új csizmáiban az üres templom kövén fürgén végigkopogva az oltárhoz ment. Egy perc múlva kikukkantott, s intett Levinnek. Az idáig elzárt gondolatok mocorogni kezdtek Levin fejében, de ő gyorsan elkergette őket. “Valahogy majd csak lesz” - gondolta, s az emelvényhez ment. Ahogy a lépcsőn fölment s jobbra fordult, meglátta a papot.
A pap, egy őszes, ritkás szakállú, fáradt, jóságos szemű öreg, a könyvtartónál állt, s a szertartáskönyvet forgatta. Egy kissé meghajolt Levin előtt, s rutinos hangon rögtön az imát kezdte el olvasni. Ahogy bevégezte, földig hajolt, s arccal Levin felé fordult.
- Krisztus áll itt láthatatlan, ő hallgatja a gyónását - mondta a feszületre mutatva. - Hisz-e mindenben, amire a mi szent apostoli egyházunk tanít? - folytatta a pap, szemét Levin arcáról elfordítva, s kezét az epitrachelion  alatt összekulcsolva.
- Mindenben kételkedtem, és most is kételkedem - mondta Levin magának is kellemetlen hangon, és elhallgatott.
A pap várt néhány pillanatot, nem mond-e még valamit, aztán a szemét behunyva, gyors, vlagyimiri, “ó”-zó kiejtéssel így szólt:
- A kételkedés emberi gyengeségünkkel jár, de imádkoznunk kell, hogy a kegyelmes szívű Isten megerősítsen bennünket. Milyen különös bűnei vannak? - tette hozzá a legkisebb szünet nélkül, mint aki nem akar időt veszteni.
- Legfőbb bűnöm a kételkedés. Mindenben kételkedem, s többnyire a kétely állapotában vagyok.
- A kételkedés emberi gyengeségünkkel jár - ismételte a pap ugyanazokat a szavakat. - Főként miben kételkedik?
- Mindenben kételkedem. Néha még Isten létezésében is - mondta Levin önkéntelenül, s maga is elszörnyedt, mekkora illetlenséget mondott. De a papra Levin szavai, úgy látszik, nem voltak hatással.
- Miféle kételye lehet Isten létezésében? - mondta sebesen, alig észrevehető mosollyal.
Levin hallgatott.
- Hogy kételkedhet a Teremtőben, amikor teremtményeire néz? - folytatta a pap, szokott, gyors beszédmodorában. - Ki díszíthette föl csillagokkal az égboltot? Ki öltöztette a földet szépségébe? Hogy lehetséges mindez Teremtő nélkül? - mondta, kérdőn pillantva Levinre.
Levin érezte, hogy illetlenség lenne egy pappal filozófiai vitába kezdeni, ezért hát azt felelte csak, ami közvetlenül a kérdésre tartozott.
- Nem tudom.
- Nem tudja? Akkor hogy kételkedhetik benne, hogy Isten alkotta mindezt? - kérdezte a pap vidám csodálkozással.
- Nem értek semmit az egészből - mondta Levin elvörösödve; érezte, hogy a szavai ostobák, s nem is lehetnek mások ebben a helyzetben.
- Imádkozzék Istenhez, fohászkodjék hozzá. Még az egyházatyáknak is voltak kétségeik, és hitük megerősítését kérték Istentől. Nagy a sátán ereje, de nem szabad megadnunk magunkat neki. Imádkozzék Istenhez, fohászkodjék hozzá. Imádkozzék Istenhez - ismételte gyorsan.
A pap hallgatott egy kicsit, mint aki tűnődik.
- Úgy hallottam, hogy ön az én hívem és lelki fiam, Scserbackij herceg lányával készül házasságra lépni - mondta aztán mosolyogva. - Kitűnő leányka.
- Igen - felelte Levin, a pap helyett pirulva. “Mért kell neki gyónás közben - gondolta - ilyesmit kérdezni?”
S a pap, mintha csak a gondolatára felelne, így szólt:
- Házasságra készül lépni, s Isten, lehetséges, ugyebár, utóddal áldja meg. Milyen nevelést adhat kicsinyeinek, ha nem győzi le magában a hitetlenségre csábító sátán kísértését? - mondta szelíd korholással. - Ha szereti magzatát, mint jó atya nemcsak gazdagságot, pompát és tiszteletet kíván majd sarjának, hanem azt is, hogy az üdvösség útjára lépjen, s lelkét az igazság fénye világítsa meg. Ugyebár? De mit felel majd neki, ha az ártatlan gyermekecske megkérdi: “Apukám! Ki alkotta mindazt, ami ebben a világban engem gyönyörködtet: földet, vizeket, napot, virágokat és füveket?” Azt mondja talán: “Nem tudom?” Nem lehet nem tudnia, amikor Isten végtelen irgalmában önnek is kinyilatkoztatta. Vagy azt kérdi majd a gyermek: “Mi vár énrám a síron túl?” Mit mond neki, ha nem tud semmit sem? Hogy felel meg neki? Átengedi őt a világ és a sátán csábításainak? Ez nem szép dolog ám! - mondta, és megállt, s fejét oldalt hajtva, jóságos, szelíd szemmel pillantott Levinre.
Levin semmit sem felelt - nem azért, mert nem akart a pappal vitába bocsátkozni, hanem mert eleddig senki sem tette föl neki ezeket a kérdéseket; majd ha a kicsinyei fölteszik, lesz ideje meggondolni, hogy mit feleljen.
- Abba az életkorba jutott - folytatta a pap -, amikor meg kell választania az útját, s ahhoz tartani magát. Imádkozzék Istenhez, hogy kegyességében könyörüljön és segítsen önön - fejezte be. - “A mi Urunk Istenünk Jézus Krisztus kegyelme és az ő ember iránti szerelmének bővelkedése révén bocsásson meg neked, gyermekem!” - És a feloldozó imát befejezve, a pap megáldotta és elbocsátotta Levint.
Ezen a napon, amikor hazaért, Levin örült, hogy a feszélyező helyzetnek vége, s úgy ért véget, hogy nem kellett hazudnia. Arról is maradt egy homályos emlék benne, hogy amit ez a jóságos és kedves öreg mondott, egyáltalán nem olyan ostoba dolog, mint kezdetben gondolta, s hogy itt lappang valami, amit tisztázni kell.
“Természetesen nem most - gondolta Levin -, majd valamikor később.” Úgy érezte, most még inkább, mint azelőtt, hogy valami homályos és tisztázatlan a lelkében, s a vallás dolgában ő is abban a helyzetben van, amit másoknál olyan világosan látott s nem szeretett, amiért Szvijazsszkij barátját is elítélte.
Ezt az estéjét Dollyéknál töltötte a menyasszonyával, különös vidámságban. Sztyepan Arkagyicsnak úgy magyarázta az ajzottságát, hogy jókedve van, akár a kutyának, amelyet abroncson át tanítanak ugrani, s miután azt, amit kívántak tőle, végre megértette és meg-csinálta, nyüszít, a farkát csóválja, s gyönyörűséggel ugrál asztalra, ablakokra.
2
Az esküvő napján, ahogy az már szokás (a hercegnő s Darja Alekszandrovna ragaszkodtak hozzá, hogy minden szokást szigorúan betartsanak), Levin nem látta a menyasszonyát; a szállodájában ebédelt, három véletlenül odavetődött agglegénnyel. Az egyik Szergej Ivanovics volt; a másik: Katavaszov, tanulótársa az egyetemen, most a természettudományok professzo-ra, akit az utcán fogott el, s cipelt be magához; a harmadik: a násznagya, Csirikov, moszkvai békebíró, aki a medvevadászatokon volt cimborája. Az ebéd igen vidáman folyt; Szergej Ivanovics a legjobb hangulatban volt: mulatott Katavaszov eredetiségén, Katavaszov pedig, érezve, hogy eredetiségét értik és értékelik, tetszelgett is benne. Csirikov jókedvűen és kedélyesen szekundált minden társalgásnak.
- Hanem tudjátok - mondta Katavaszov, a szavakat, ahogy a katedrán megszokta, elnyújtva -, milyen tehetséges fiú ez a mi Konsztantyin Dmitrics barátunk? Távollevőről beszélek, minthogy ő nincs többet. Amikor az egyetemről kijött, a tudományt is szerette, s az emberiség dolgai is érdekelték, most azonban képességei egyik felét arra fordítja, hogy magát elámítsa; a másikat, hogy ámítását igazolja.
- Nem találkoztam még a házasságnak elszántabb ellenségével, mint ön - mondta Szergej Ivanovics.
- Nem, nem gyűlölöm a házasságot, a munkamegosztásnak vagyok csak barátja. Az olyan embereknek, akik nem valók másra, embereket kell csinálniuk, a többi pedig dolgozzék a kiművelésükön és boldogságukon. Ez az, amit én gondolok. Van egy sereg ember, aki szíves örömest összezavarja ezt a két mesterséget, én azonban nem vagyok közülük való.
- Milyen boldog leszek, ha azt hallom, hogy beleszeretett valakibe! - mondta Levin. - Hívjon meg, kérem, a lakodalmára.
- Én máris szerelmes vagyok.
- Igen, a tintahalba... Tudod - fordult Levin a bátyjához -, Mihail Szemjonovics könyvet ír a táplálkozásról, és...
- Csak ne kavarja össze! Mindegy, miről. Úgy van, csakugyan szerelmes vagyok a tintahalba.
- De a tintahal nem akadályozza meg, hogy a feleségét szeresse.
- Ő nem, de a feleségem megakadályoz.
- Miért?
- Majd meglátja. Maga a gazdálkodást, a vadászatot szereti. Csak figyelje meg!
- Az ám, itt volt ma Arhip; azt mondja, Prudnojéban rengeteg jávorszarvas van s két medve - mondta Csirikov.
- No, azokat már nélkülem ejti el.
- Az már igaz - mondta Szergej Ivanovics. - Búcsúzz el a medvevadászattól; az asszony nem fogja engedni.
Levin elmosolyodott. Az, hogy az asszony nem fogja engedni, olyan jólesett neki, hogy kész volt örökre lemondani az örömről, hogy medvét lásson.
- De azért mégiscsak kár - mondta Csirikov -, hogy azt a két medvét maga nélkül ejtik el. Emlékszik, Hapilovóban, legutóbb? Csuda vadászat lenne.
Levin nem akarta kiábrándítani, hogy vadászat nélkül valahol valami esetleg jobb lehet; nem szólt inkább semmit.
- Nemhiába terjedt el a legénybúcsú szokása - mondta Szergej Ivanovics. - Akármilyen boldog is az ember, a szabadságát csak sajnálja.
- Csak vallja be, úgy van maga is, mint a vőlegény Gogolnál:  ki szeretne ugrani az ablakon.
- Persze hogy úgy, csak nem vallja be! - mondta Katavaszov, s hangosan fölkacagott.
- Nos, az ablak nyitva... Gyerünk azonnal Tverbe! Van egy nőstény medve, odamehetünk a barlangjához. Csakugyan, gyerünk az ötórással! Itt meg csinálják, ahogy kedvük tartja - mondta Csirikov elmosolyodva.
- Bizony isten - mosolyodott el Levin is -, én nem tudok a lelkemben erre a bánkódásra a szabadságomért rátalálni!
- A maga lelkében most olyan káosz van, hogy semmit sem talál meg benne - mondta Katava-szov.
- Várja meg, amíg egy kicsit tisztába jön magával, s majd megtalálja!
- Nem, valamelyest mégiscsak érezném, hogy a mostani érzésem (nem akart előttük szerelmet mondani)... és boldogságom ellenére is fáj a szabadságom elvesztése... De épp ellenkezőleg, örülök neki, hogy elvesztem.
- Szörnyű! Reménytelen eset! - mondta Katavaszov. - Na, igyunk a gyógyulására, vagy kívánjuk, hogy ábrándjainak legalább a századrésze valóra váljék. Az is olyan boldogság lesz, amilyen nem volt még a földön.
Ebéd után a vendégek csakhamar elmentek, hogy legyen idejük az esküvőre átöltözni.
Ahogy magára maradt, s az agglegény-beszédre visszagondolt, Levin még egyszer megkér-dezte magát, van-e, ahogy ezek mondták, a lelkében sajnálkozás a szabadsága elvesztése miatt. Elmosolyodott ezen a kérdésen. “Szabadság? Minek a szabadság? A boldogság épp az, hogy az ember a szerelmese vágyaival, gondolataival szeret, kíván, gondolkozik, azaz semmi szabadság - ez éppen, ami boldoggá tesz.”
“De ismerem-e én az ő gondolatait, vágyait, érzéseit?” - súgta neki hirtelen egy hang. A mosoly eltűnt az arcáról; elgondolkozott. S hirtelen furcsa érzés vett erőt rajta. Félelem és kételkedés tört rá; mindenben kételkedett.
“Hátha nem is szeret? Hátha csak azért jön hozzám, hogy férjhez menjen? Hátha maga sem tudja, mit tesz? - kérdezte magától. - Fölocsúdhat, s csak akkor érti meg, amikor hozzám jött már, hogy nem szeret, nem szerethet.” S a legfurcsább, legcsúnyább dolgokat gondolta Kittyről. Olyan féltékeny volt Vronszkijra, mintha az az egy évvel ezelőtti este, amikor együtt látta őket, csak tegnap lett volna. Gyanakodni kezdett, hogy Kitty nem mondott el neki mindent.
Egyszer csak fölugrott. “Nem, ez lehetetlen! - gondolta kétségbeesetten. - Elmegyek hozzá, megkérdem, megmondom neki, utolszor: most még szabadok vagyunk, nem jobb, ha hagyjuk az egészet? Minden jobb, mint az örökös boldogtalanság, szégyen, hűtlenség!” Kétségbeesett szívvel ment ki a szállodából, s indult - haraggal mindenki, maga és Kitty iránt is - őhozzá.
A hátsó szobákban találta. Egy ládán ült, s a szobalányával rendezett valamit; a székek hátán és a padlón heverő tarka ruhái közt válogattak.
- Ah! - kiáltotta Kitty fölsugárzó örömmel, ahogy meglátta. - Hogy kerülsz, hogy kerül ide? (Az utolsó napokig hol tegezte, hol magázta.) Nem is vártam! A lányruháim válogatom, kinek melyiket.
- Nagyon helyes! - mondta Levin, s komor pillantást vetett a szobalányra.
- Menj, Dunyasa, majd behívlak később - mondta Kitty. - Mi lelt? - tért át, hogy a lány kiment, végképp a tegezésre. Észrevette furcsa, fölzaklatott, komor képét, és megijedt.
- Kitty! Én gyötrődöm, és nem bírok egyedül gyötrődni - állt elé kétségbeeséssel a hangjában, s könyörögve nézett a szemébe. A Kitty szerelmes, becsületes arcáról látta már, hogy abból, amit mondani szándékozik, nem sülhet ki semmi, de azért mondania kellett, hogy Kitty maga győzze meg. - Azt akarom mondani, hogy még semmi sem késő. Mindent visszacsinálhatunk és jóvátehetünk.
- Mit? Nem értek semmit. Mi lelt?
- Amit ezerszer mondtam már, s amire nem tudok nem gondolni... hogy nem vagyok méltó rád. Nem, te nem egyezhettél bele, hogy hozzám jöjj. Gondold meg! Tévedtél. Gondold meg jól. Nem szerethetsz. Ha... jobb, hogyha megmondod - szólt rá sem nézve. - Boldogtalan leszek. Beszéljenek, amit akarnak, minden jobb a boldogtalanságnál. Még mindig jobb most, amikor nem késő.
- Nem értem - felelte Kitty ijedten. - Ez azt jelenti, hogy vissza akarsz lépni? Hogy nem akarod?
- Nem, ha nem szeretsz.
- Elment az eszed! - kiáltott föl Kitty a bosszúságtól elpirulva. De Levin arca olyan szánalomra méltó volt, hogy türtőztette a bosszúságát; ledobta a karosszékről a ruhát, s közelebb ült hozzá.
- Mire gondolsz? Mondj el mindent!
- Azt gondolom, hogy nem szerethetsz. Miért is szeretnél?
- Istenem! Hogy miért? - mondta Kitty, és elsírta magát.
- Jaj, mit tettem! - kiáltott föl Levin, s elébe térdelt, úgy csókolta a kezét.
Amikor a hercegnő öt perc múlva a szobába lépett, teljes békességben találta őket. Kitty nemcsak arról győzte meg Levint, hogy szereti, de a kérdésre is megfelelt, s megmagyarázta, miért. Azt mondta, azért szereti, mert egészen érti; tudja, hogy Levinnek mit kell szeretnie, s az, amit szeret, mind jó is. S ezt Levin is egész világosnak találta. Amikor a hercegnő bejött, ott ültek egymás mellett a ládán, a ruhákat válogatták s vitatkoztak; Kitty Dunyasának akarta adni fahéjbarna ruháját, amelyben akkor volt, amikor Levin megkérte, Levin pedig azon erősködött, hogy ezt a ruhát senkinek sem szabad odaadnia, Dunyasának adja inkább a kéket.
- Hát nem érted? Ő barna, nem illik neki... Én ezt mind meggondoltam.
Amikor megtudta, hogy Levin miért jött, a hercegnő félig tréfásan, félig komolyan megharagudott rá, s hazaküldte, hogy öltözzék fel: Charles azonnal itt lesz, ne zavarja Kittyt a fésülködésben.
- Úgysem eszik semmit mostanában, egész megcsúnyult, te meg még az ostobaságaiddal is izgatod - mondta neki. - Hordd el, hordd el magadat, kedvesem.
Levin bűntudattal és megszégyenülten, de nyugodtan tért vissza a szállodájába. A bátyja, Darja Alekszandrovna és Sztyepan Arkagyics teljes gálában várták már, hogy az ikonnal megáldják. Sietni kellett; Darja Alekszandrovnának még haza kellett hajtatnia, s fölvennie kipomádézott és kibodorított fiát, aki a menyasszonnyal viszi a szentképet, aztán az egyik kocsit a násznagyért küldeni; a másik, amelyik Szergej Ivanovicsot hozza, visszamegy... Nagyon sok és bonyolult tennivaló volt még. Egy azonban kétségtelen volt: fél hét, késlekedni már nem szabad.
A megáldás az ikonnal elég komolytalanul ment. Sztyepan Arkagyics mulatságosan ünne¬pé-lyes pózban állt a felesége mellett, fogta a képet, s fölszólította Levint, hogy hajoljon a földig: jóságos és tréfás mosollyal megáldotta, és háromszor megcsókolta; ugyanezt tette Darja Alekszandrovna, s már ment is, a fogatok irányításába megint belezavarodva.
- Akkor hát ezt tegyük: te menj el a kocsinkon érte, Szergej Ivanovics meg, ha lenne olyan jó odahajtani, s visszaküldeni a kocsit.
- Hogyne, nagyon szívesen.
- Mi meg mindjárt vele megyünk. A holmit elküldték? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- El - felelte Levin, s kiadta Kuzmának a parancsot az öltözködésre.
3
Az esküvőre kivilágított templomot nagy néptömeg vette körül, főképpen asszonyok. Akiknek nem sikerült a középre nyomulniuk, az ablak köré sereglettek, ott lökdösődtek, veszekedtek, és tekingettek be a rácsokon.
A csendőrök több mint húsz fogatot helyeztek el az utca hosszában. Egy csendőrtiszt oda sem hederítve a fagyra, egyenruhájában ragyogva állt a bejáratnál. Szüntelenül újabb és újabb fogatok érkeztek; majd virágos, uszályukat fölfogó hölgyek, majd a sapkájukat és fekete kalapjukat levevő férfiak léptek a templomba. Benn már mind a két csillár égett; a templom ikonjai előtt az összes gyertyákat meggyújtották. Az ikonosztáz  vörös mezőjében az arany ragyogása, a szentképek aranyozott faragása, a csillárok és a gyertyatartók ezüstje, a padló kőkockái, a szőnyegek, a templomi zászlók a kóruson, az emelvény lépcsői, a vén, megfeke¬te-dett könyvek, miseruhák, karingek: mindet fény öntötte el. A fűtött, meleg templom jobb felében, a frakkok és fehér nyakkendők, egyenruhák, damasztok, bársonyok, atlaszok, frizurák, virágok, meztelen vállak, karok és hosszú szárú kesztyűk tömegében fojtott, de eleven beszélgetés folyt, amelyet furcsán vert vissza a magas kupola. Valahányszor a nyíló ajtó nyikorgása hallott, a beszéd elcsendesült; mindenki megfordult, azt várva, hogy a belépő vőlegényt s menyasszonyt pillantja meg. Az ajtó több mint tízszer nyílt ki már, de mindannyi-szor vagy egy elkésett vendég jött - férfi vagy nő -, aki jobbra, a meghívottak csoportjába vegyült, vagy egy-egy kíváncsiskodó, aki a csendőrtisztet kijátszva vagy megnyerve jutott be, s bal felől az idegenek csoportjához csatlakozott. Mind a rokonok, mind az idegenek a vára-kozás minden fázisán átestek már.
Kezdetben azt gondolták, hogy a vőlegény és a menyasszony bármely pillanatban megérkez-hetnek, s nem tulajdonítottak a késésnek semmi jelentőséget. Aztán mind sűrűbben kezdtek az ajtó felé pillantgatni, s arról beszéltek, nem történt-e valami. Aztán a várakozás kényelmet-lenné kezdett válni; a rokonok és vendégek olyan képet iparkodtak vágni, mintha nem is gondolnának a vőlegényre, s beszélgetésbe merülnének.
A protodiakónus, mint aki a drága idejére emlékeztet, türelmetlenül köhögött, úgyhogy az ablaküveg is belerezzent. A kórusról próbálkozó hangok hallatszottak, majd az unatkozó énekesek orrfúvása. A pap hol a sekrestyést, hol a diakónust küldte ki, megtudni, megjött-e már a vőlegény; hímzett öves, lila reverendájában a vőlegényt várva, maga is mind sűrűbben ment ki az oldalajtóhoz. Az egyik hölgy végül az órájára nézett, és így szólt: “Ez mégiscsak furcsa!” S a vendégek egyszerre mind nyugtalanná váltak, és hangosan adtak csodálkozásuk-nak és elégedetlenségüknek kifejezést. A vőfélyek egyike elment megnézni, mi történt. Kitty ezalatt rég elkészült már; Lvova nővérével, aki a nyoszolyóasszonya volt, fehér ruhában, hosszú fátyolban, narancsvirágkoszorúsan állt a Scserbackij-ház nagytermében, s az ablakon kipillantva több mint félórája már hasztalan várta, hogy a násznagy a vőlegény templomba érkezéséről hírt hozzon.
Levin eközben nadrágban, mellény és frakk nélkül járt föl-alá a szobájában; ki-kidugta az ajtón a fejét, s a folyosót figyelte. De akit várt, a folyosón nem volt látható, s ő kétségbeesetten húzódott vissza, s fordult hadonászva a nyugodtan szivarozó Sztyepan Arkagyicshoz.
- Volt ember valaha - kérdezte - ilyen szörnyű, ostoba helyzetben?
- Csakugyan ostoba - erősítette meg Sztyepan Arkagyics, csillapítóan mosolyogva. - De légy nyugodt, mindjárt hozzák.
- Dehogyis hozzák! - mondta Levin visszafojtott dühvel. - S ezek az ostoba, kivágott mellények! Kész lehetetlenség - folytatta gyűrött ingmellére pillantva. - És ha már kivitték a holmit a vasútra? - kiáltott föl kétségbeesetten.
- Akkor az enyémet veszed föl.
- Már rég föl kellett volna...
- Nem jó nevetségesnek lenni... Várj csak! Majd eligazodik.
Az történt, hogy amikor Levin az öltözködéshez hozzá akart látni, régi szolgája, Kuzma, behozta a frakkot, a mellényt s mindazt, amire szüksége volt.
- Hát az ing? - kiáltott föl Levin.
- Az ing rajta van! - felelte Kuzma nyugodt mosollyal.
Kuzma nem gondolt rá, hogy tiszta inget tegyen félre, s minthogy azt a parancsot kapta, hogy csomagoljon össze s vigyen át mindent Scserbackijékhoz, ahonnét a fiatalok még az este elutaznak, úgy is tett, a frakkon kívül mindent összecsomagolt. Az ing, amit Levin még reggel vett föl, összegyűrődött; az újabban divatba jött kivágott mellényhez nem használhatta. Scserbackijékhoz küldeni messze volt. Elküldték hát a boltba. Az inas visszajött: minden zárva, vasárnap. Elküldték Sztyepan Arkagyicshoz, hoztak is egy inget, lehetetlenül bő volt és rövid. Végül Scserbackijékhoz küldtek el, hogy csomagolják ki a holmit. A templomban várták a vőlegényt, ő meg mint a ketrecbe zárt vad, föl-alá járkált a szobában, ki-kinézett a folyosóra, s rémülten és kétségbeesetten emlékezett vissza, mit beszélt Kittynek, s az mit gondolhat most.
A bűnös Kuzma végre beröpült, elfulladva, az inggel a szobába.
- Éppen hogy ott értem. Már tették is föl a kocsira - mondta.
Három perc múlva, meg sem nézve az óráját, nehogy a sebeit föltépje, Levin a folyosón rohant már.
- Ezzel már nem segítesz - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva, s minden sietség nélkül iparkodott utána. - Eligazodik, eligazodik... ha mondom.
4
- Megjöttek! - Ott a vőlegény! - Melyik? - A fiatalabbik? - A menyasszony, mátuska, sem élő, sem halott - mondták a tömegben, amikor Levin a feljárónál a menyasszonyával találkozott, s vele együtt belépett a templomba.
Sztyepan Arkagyics elmondta a feleségének a késlekedés okát, s a vendégek mosolyogva suttogták tovább. Levin semmit és senkit nem vett észre; a menyasszonyát nézte, le nem véve róla a szemét.
Mind azt mondták, hogy Kitty az utolsó napokban nagyon megcsúnyult, s a koszorú alatt korántsem volt olyan szép, mint rendesen; Levin azonban nem így látta. Hosszú, fehér fátyo¬los és fehér virágos, magas frizurájára nézett, a felálló, plisszírozott gallérra, amely oldalról különös szűziesen fedte be; s elöl fedetlenül hagyta hosszú nyakát, meglepően karcsú dere-kára, s úgy rémlett neki, szebb, mint valaha. Nem mintha ez a virág, a fátyol, a Párizsból rendelt ruha szépségéhez valamit is hozzáadott volna, hanem mert kedves arcán, a tekinteté-ben, az ajkán - öltözetének mesterkélt pompája ellenére - ártatlan becsületességének jellemző kifejezése ült.
- Már azt hittem, el akartál szökni - mondta, s rámosolyodott Levinre.
- Olyan ostoba dolog történt velem; szégyellem elmondani - szólt Levin elvörösödve, miközben az odalépő Szergej Ivanovicshoz kellett fordulnia.
- Csinos történet azzal az inggel! - csóválta Szergej Ivanovics mosolyogva a fejét.
- Hogyne - felelte Levin, nem értve, miről beszélnek neki.
- No, Kosztya, most döntened kell - mondta Sztyepan Arkagyics tettetett, ijedt képpel -, fontos kérdés. Most épp olyan állapotban vagy, hogy méltányolni tudod a fontosságát. Azt kérdik tőlem, megkezdett gyertyákat vagy épeket gyújtsanak-e meg. Tíz rubel különbség - fűzte hozzá, ajkát mosolyra húzva. - Én határoztam, de félek, nem egyezel bele.
Levin elértette, hogy ez tréfa, de nem tudott mosolyogni.
- Tehát mi legyen? Kezdett vagy kezdetlen? Ez a kérdés.
- Kezdetlen.
- Nagyon örülök. A kérdés el van döntve! - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - Hogy mennyire elbutul ilyenkor az ember - mondta Csirikovnak, amikor Levin, zavartan ránézve, a menyasszonyához húzódott.
- Vigyázz, Kitty, elsőül állj a szőnyegre - lépett oda Nordstone grófnő. - Szép kis alak maga! - fordult Levinhez.
- No, nem félsz? - kérdezte Darja Dmitrijevna, az öreg nagynéni.
- Nem fázol? Sápadt vagy. Várj, hajolj csak le! - szólt Lvova, Kitty nővére, s gyönyörű, telt karját behajlítva, mosolyogva igazította meg húga fején a virágokat.
Dolly is odajött, szólni akart, de képtelen volt rá; elsírta magát, s természetellenesen fölne-vetett.
Kitty éppolyan szórakozott szemmel nézett mindnyájukra, akárcsak Levin. A hozzá intézett szavakra a boldogság mosolyával tudott csak felelni, amely most olyan természetes volt számára.
Eközben a templomi énekesek felvették ornátusukat; a pap a diakónussal kijött a templom csarnokában álló analogeion-hoz;  Levinhez fordult, és mondott valamit, Levin nem értette, hogy mit.
- Fogja kézen a menyasszonyt, s vezesse - mondta neki a násznagy.
Levin jó soká nem tudta megérteni, mit kívánnak tőle. Soká igazgatták, s ott is akarták már hagyni - vagy nem azt a kezét fogta meg Kittynek, vagy nem azzal a kezével, amellyel kellett volna -, míg végre megértette, hogy a jobb kezével a menyasszony jobb kezét kell, anélkül, hogy helyzetén változtatna, megfognia. Amikor úgy, ahogy kell, végre kézen fogta, a pap előrejött néhány lépést, s megállt az analogeion-nál. A rokonok és ismerősök tömege beszéd-moraj és uszálysuhogás közt nyomult utánuk. Valaki lehajolt, s megigazította a menyasszony uszályát. A templomban olyan csönd lett, hogy a viasz csöppenése is hallatszott.
Az öreg pap, a kúpforma sapkában, kétoldalt a füle mögé fésült, ezüstösen ragyogó, ősz fürtjeivel, kivette kicsi, öreges kezeit a súlyos, aranykeresztes hátú, ezüst miseruha alól, s valamit igazgatott az analogeion-on.
Sztyepan Arkagyics óvatosan odament hozzá, suttogott valamit, ráhunyorított Levinre, s megint hátralépett.
A pap meggyújtott két, virággal díszített gyertyát, s úgy fogta ferdén a bal kezében, hogy a viasz lassan csepegett róla; majd arccal a mátkapár felé fordult. Ugyanaz a pap volt, aki Levint gyóntatta. Fáradt, szomorú szemmel nézett a vőlegényre és a menyasszonyra. Fölsóhajtott, kidugta jobb kezét a miseruha alól, és megáldotta vele a vőlegényt; ugyanígy, csak az óvatos gyöngédség egy árnyalatával Kitty meghajtott fejére is rátette összefont ujjait. Aztán odaadta nekik a gyertyákat, fogta a füstölőt, s lassan eltávolodott tőlük.
“Hát igaz?” - gondolta Levin, s a menyasszonyára nézett. Valamelyest felülről látta az arcélét: ajka és szempillája alig észrevehető mozdulatáról észrevette, hogy Kitty megérezte a tekintetét. Nem nézett arra, de magas, plisszírozott gallérja megmoccant, s rózsás kis füléhez ért. A sóhaj, látta, megáll a mellében, gyertyát tartó kis keze a hosszú kesztyűben megreme-gett.
Az egész ing-cécó, a késés, az ismerősök, rokonok szavai, bosszúságuk s a maga nevetséges helyzete - egyszerre mind elmúlt; csak örült és rettegett.
A szálas, szép protodiakónus, ezüst karingében, oldalt fésült bodorított fürtjeivel, fürgén előrelépett; a megszokott mozdulattal két ujjával felemelte az orárium-ot  s szembeállt a pappal.
“Áldd meg, ha-tal-mas Úr!” - hangzottak föl lassan, egymás után, a levegő hullámait megingatva, az ünnepélyes hangok.
“Áldassék a mi Istenünk most és örökkön-örökké” - felelte az öreg pap szelíden, éneklőn, s tovább rakosgatott az analogeion-on. S a templomot az ablaktól a bolthajtásig megtöltve, szélesen és egyenletesen szállt föl, erősbödött, állt meg egy pillanatra s halt el halkan a láthatatlan kar telt akkordja.
Imádkoztak, mint mindig, a mennyei békéért és a megváltásért, a Szinódusért,  az uralko¬dóért; imádkoztak Isten most eljegyzett szolgáiért, Konsztantyinért és Jekatyerináért.
“Terjeszd le rájuk a Te tökéletes szeretetedet, békédet, segedelmedet; imádkozzunk az Úrhoz” - lélegzett föl szinte az egész templom a protodiakónus hangjában.
Levin hallotta a szavakat, s megdöbbent rajtuk. “Hogy találták ki, hogy segedelmedet, éppenséggel segedelmedet? - gondolta, s eszébe jutott iménti félelme és kétsége. - Mit tudok én? Segedelem nélkül mit tehetek ebben a félelmes dologban? Épp a segedelem, amire most szükségem van.”
Amikor a diakónus az éneket befejezte, a pap a jegyesekhez fordult a könyvével.
- “Örök Isten, az elválasztottakat egyesítő - olvasta jámbor, éneklő hangon - s a szeretet bonthatatlan kötését rájuk adó, aki megáldottad Izsákot és Rebekát, bemutatom neked a te ígéreted örököseit, áldjad meg magad Konsztantyint és Jekatyerinát, a te szolgáidat, akiket én minden üdvös dologra elkészítettem. Mert irgalmas és embereket szerető Isten vagy te; dicsőség hát neked, az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, most és örökkön-örökkétig.” - “Á-ámen!” - ömlött szét a levegőben megint a láthatatlan kar.
“Az elválasztottakat egyesítő, a szeretet kötését rájuk adó! - Milyen mély értelműek ezek a szavak; mennyire megfelelnek annak, amit az ember ebben a pillanatban érez! - gondolta Levin. - Vajon azt érzi-e Kitty is, amit én?”
Odanézett, s tekintete találkozott a tekintetével.
Ebből a tekintetből arra következtetett, hogy Kitty is úgy értette, ahogyan ő. De nem úgy volt; Kitty az istentisztelet szavaiból szinte semmit sem értett, oda sem figyelt az esketés alatt. Nem is hallgathatta, nem is érthette, olyan erős volt az az egyre növő érzés, amely a lelkét eltöltötte. Öröm volt ez, hogy ami a lelkében másfél hónapja eldőlt már, s ez alatt a hat hét alatt boldoggá tette és gyötörte, végleg beteljesedett. Aznap, amikor fahéj színű ruhájában az arbati ház szalonjában némán Levinhez lépett s átadta magát neki, aznap és abban az órában teljesen szakított a korábbi életével, s lelkében egészen más, tökéletesen ismeretlen, új élet vette kezdetét; a valóságban azonban a régi folytatódott. Ez a hat hét életének a legboldogabb és leggyötrelmesebb szaka volt. Egész élete, minden óhaja, reménye erre az egyelőre érthetetlen emberre összpontosult, akihez egy hol vonzó, hol taszító érzés fűzte, magánál az embernél is érthetetlenebb; ugyanakkor továbbra is ott élt korábbi életkörülményei közt. Régi életét élve, elszörnyedt magán, teljes és leküzdhetetlen közönyösségén minden múlt: dolgok és szokások, a szeretett és őt szerető emberek, sőt az anyja iránt is, akit ez a közöny elkeserített, gyöngéd apja iránt, akit idáig a világon mindennél jobban szeretett. Hol a közönyösségén szörnyedt el, hol meg annak örült, ami közönyössé tette. Azon kívül, hogy ezzel az emberrel éljen, sem gondolni, sem kívánni nem tudott semmit sem. Az új élet azonban nem volt még itt, s el sem tudta képzelni világosan; várakozás volt csak, az új és ismeretlen félelmes öröme. S a várakozás, az ismeretlenség, az előbbi élet megtagadásának a bűnbánata, most íme, mind véget ér, s kezdődik az új. Ismeretlensége miatt ez az új nem lehetett más, csak félelmetes, de félelmetes vagy sem, lélekben hat héttel ezelőtt döntött; az szenteltetett csak meg, ami a lelkében réges-rég megtörtént.
A pap megint az emelvény felé fordult; lehúzta nagy nehezen Kitty apró gyűrűjét, s Levin kezét kérve, első ujjízére erőltette. “Isten szolgája, Konsztantyin, eljegyeztetik Jekatyerinával, Isten szolgálólányával.” S a nagy gyűrűt Kitty vékony, rózsaszín, gyengeségében szánalmas ujjára húzva, ugyanezt mondta.
A jegyesek néhányszor ki akarták találni, mit kell tenniök, de tévedtek; a pap suttogva igazította ki őket. Végül megtéve, amit kell, a gyűrűkkel keresztet vetett rájuk, s megint odaadta Kittynek a nagyot, Levinnek a kicsinyt; ők megint összezavarodtak, s kézből kézbe adták kétszer is a gyűrűt, s mégsem ment úgy, ahogy kellett volna.
Dolly, Csirikov, Sztyepan Arkagyics előrelépett, hogy eligazítsák őket. Zavar támadt, sutto-gás, mosolygás, de a jegyesek ünnepélyesen meghatott arckifejezése nem változott meg, ellenkezőleg, miközben a kezükkel megtévedtek, még komolyabban és ünnepélyesebben néztek, mint előbb, s a mosoly, amellyel Sztyepan Arkagyics odasúgta, hogy most mindenikük a maga gyűrűjét húzza föl, akaratlanul is az ajkára fagyott. Úgy érezte, minden mosoly megbántja őket.
- “Te, aki a férfinemet s az asszonyit kezdettől alkotád - olvasta a pap a gyűrűcsere után -, te párosítod össze a férfival a nőt, a férfi segítségére s az emberi nem fönntartására. Az igaz-ságot, Urunk és Istenünk, te magad küldted el, örökségedül a te ígéreted szerint, nemzedékről nemzedékre, a te kiválasztottaidnak, szolgáidnak, a mi apáinknak. Nézz hát le a te szolgádra, Konsztantyinra, és szolgálólányodra, Jekatyerinára, s erősítsd meg frigyüket a hitben, egyetértésben, igazságban és szeretetben.”
Levin egyre erősebben érezte, hogy gondolatai a házasságról, ábrándjai, hogy az életét mi módon rendezi be, merő gyerekességek; hogy ez olyasvalami, amit idáig nem értett, s most, annak ellenére, hogy a házasságkötése tény, még kevésbé ért. Mellében a reszketés mind följebb és följebb emelkedett, s leküzdhetetlen könnyek szöktek a szemébe.
5
A templomban ott volt “egész Moszkva”, rokonok, ismerősök. A jegyváltás szertartása alatt a ragyogóan kivilágított templomban a kicsípett asszonyok és lányok, a frakkos, fehér nyakkendős, egyenruhás férfiak körében nem állt el az illedelmesen csendes beszéd, főként a férfiak társalogtak sokat, az asszonyok viszont elmerülve álltak, s minden részletét megfigyelték a szertartásnak, mely mindig úgy megilleti őket.
A menyasszonyhoz közvetlen közel álló körben ott volt két nővére: Dolly s az idősebbik, egy nyugodt szépség, a külföldről hazaérkezett Lvova.
- Mit akar ez a Marie abban a lila ruhában, majdhogynem fekete, esküvőn? - kérdezte Korunszkaja.
- Az ő arcszínével ez az egyetlen menekvés... - felelt Drubeckaja. - Csodálom, miért rendezték este az esküvőt. Ez kupectempó...
- Szebb. Én is este esküdtem - felelte Korunszkaja, s fölsóhajtott; eszébe jutott, milyen bájos volt ezen a napon, s milyen nevetségesen szerelmes volt az ura, s mennyire másképp van most.
- Aki tíznél többször volt násznagy, azt mondják, sose nősül meg. Ma akartam tizedszer az lenni, hogy biztosítsam magam, de elfoglalták a helyemet - mondta Szinyavin gróf a csinos Csarszkaja hercegnőnek, aki pályázott rá.
Csarszkaja csak egy mosollyal felelt, Kittyre nézett, s arra gondolt, mikor és hogyan áll majd itt Kitty helyén Szinyavin gróffal; akkor majd eszébe juttatja a mostani tréfáját.
Scserbackij arról beszélt Nyikolajevának, egy öreg udvarhölgynek, hogy az esküvői koronát, hogy boldoggá legyen, Kitty vendéghajára szándékozik tenni.
- Nem kellett volna vendéghajat feltűznie - felelt Nyikolajeva, aki rég eldöntötte, hogy ha az az öreg özvegyember, akit igyekezett megfogni, elveszi, az esküvő a lehető legegyszerűbb lesz. - Nem szeretem ezt a pompát.
Szergej Ivanovics Darja Dmitrijevnával beszélgetett; a nászút szokása, bizonygatta tréfásan, azért terjedt el, mert az új házasok mindig restelkednek egy kicsit.
- Az öccse büszke lehet; csoda, milyen kedves a menyasszonya. Irigyli, gondolom.
- Ezen én túl vagyok már, Darja Dmitrijevna - felelte ő, s arca hirtelen szomorú és komoly kifejezést öltött.
Sztyepan Arkagyics a válási szójátékát mondta el sógornőjének.
- Meg kell igazítani a koszorút - felelte Lvova, oda se hallgatva.
- Milyen kár, hogy ennyire megcsúnyult - mondta Nordstone grófnő Lvovának. - De azért a vőlegény annyit se ér, mint Kitty kisujja. Igaz?
- Nem, énnekem nagyon tetszik. Nem azért, mert a beau-frere-em lesz - felelt Lvova. - Most is milyen szépen tartja magát. Pedig ebben a helyzetben nehéz úgy viselkedni, hogy nevetséges ne legyen az ember. De ő nem az, nem feszes, látni, hogy meg van hatva.
- Maga, úgy látszik, várta ezt.
- Majdnem. Kitty mindig szerette.
- Vajon ki lép előbb a szőnyegre? Figyelmeztettem Kittyt.
- Egyre megy - felelt Lvova. - Mi mind engedelmes asszonyok vagyunk, ilyen a természetünk.
- Én azért készakarva Vaszilij előtt álltam rá. És maga, Dolly?
Dolly ott állt mellettük, hallotta őket, de nem felelt. Meg volt illetődve. Könnyek ültek a szemében; nem tudott volna szólni, hogy el ne sírja magát. Örült Kittynek s Levinnek, felidézte a maga esküvőjét, s ahogy a ragyogó Sztyepan Arkagyicsra nézett, egészen elfeledte a jelent; első, ártatlan szerelme volt csak az eszében. De nemcsak magára gondolt, minden asszonyra, rokonokra, ismerősökre; egyetlen diadalmas korszakuk jutott az eszébe, amikor, mint Kitty is, szívükben szerelemmel, reménnyel s félelemmel álltak itt, fejükön menyasszo¬nyi koronával, lemondtak a múltról, s a titokzatos jövőbe léptek.
Az emlékezetében fölmerülő menyasszonyok közt ott volt az ő kedves Annája is, akinek a tervbe vett válásáról nemrég hallott egyet-mást. Ő is éppilyen tisztán állt ott, narancs virágosan, fátyolban. És most?
“Rettentő, furcsa” - mondta magában.
De nemcsak a nővérek, barátnők, rokonok követték figyelemmel a szertartás minden részletét; az idegen asszonyok, a kíváncsiskodók is izgatottan, visszafojtott lélegzettel figyelték a vőlegény és menyasszony arcát, félve, hogy elmulasztanak egy mozdulatot; bosszúságukban nem is feleltek, gyakran oda sem hallgattak a közömbös férfiak beszédére, akik tréfás vagy oda nem illő megjegyzéseket tettek.
- Miért van úgy agyonsírva? Nem akart hozzámenni?
- Egy ilyen legényhez már mért ne akart volna? Herceg, ugye?
- Az, a fehér atlaszban, a nénje? Hallod, hogy bőgi a diakónus: “Hogy félje az ő urát.”
- Csudovszkiak?
- Szinódusiak.
- Megkérdeztem az inast. Úgy mondja, rögtön hazaviszi a birtokára. Rettenetesen gazdag, azt beszélik. Azért is adták hozzá.
- Hanem szép pár ám!
- Marja Vlaszjevna, maga azon vitatkozott, hogy a krinolint szabadon hordják. Nézzen arra a selyemruhásra; azt mondják, egy követ felesége; milyen összeállítás... Így, aztán meg emígy.
- Milyen kedves kis menyasszony, mint az áldozati bárány! Akármit beszél, megesik rajta az ember szíve.
Ilyen beszéd folyt a nézők tömegében, akiknek sikerült a templom ajtaján beszökniük.
6
Amikor a gyűrűváltás véget ért, a templomszolga a templom közepén az emelvény előtt egy rózsaszínű selyemszőnyeget terített ki; a kar míves, bonyolult zsoltárra zendített, amelyben a basszus és a tenor egymásnak felelgetett; a pap pedig megfordult, s a kiterített, rózsaszínű szőnyegre mutatott. Akármilyen sűrűn és sokat hallották is mind a ketten a babonát, hogy aki elsőül lép a szőnyegre, az lesz a családban a fő, mialatt ezt a néhány lépést megtették, sem Levin, sem Kitty nem tudott ilyesmire gondolni. A hangos megjegyzéseket és a vitát sem hallották, hogy egyesek megfigyelése szerint Levin lépett rá előbb a szőnyegre, mások szerint mindketten egyszerre.
A szokásos kérdések, kívánnak-e házasságra lépni, nem ígértek-e másnak házasságot, s maguknak is furcsán hangzó feleleteik után új szertartás vette kezdetét. Kitty hallgatta az ima szavait, szerette volna megérteni, de nem tudta. Ünnepélyesség és fénylő öröm töltötte be a lelkét, s növekedett benne a szertartás előrehaladtával egyre, s lehetetlenné tette, hogy figyeljen.
Imádkoztak, hogy “adassék nekik erényesség, s méhe haszonnal gyümölcsözzék, s hogy fiaik és lányaik látásán vidámodhassanak”. Elmondták, hogy Isten a nőt Ádám bordájából terem-tette, azért hagyja ott a férfiú az ő apját és anyját, s ragaszkodik feleségéhez, s lesznek egy test, egy lélek, és hogy “ez nagy titok”. Kérték, hogy Isten adjon rájuk áldást és termé¬keny-séget, miként Izsákra és Rebekára, Józsefre, Mózesre és Cipórára, s hogy meglássák fiaiknak a fiait. “Ez mind nagyszerű - gondolta Kitty, ahogy ezeket a szavakat hallgatta -, és nem is lehet másképp”, s ragyogó arcán az öröm mosolya sugárzott föl, amely akaratlanul is átterjedt azokra, akik nézték.
- Tegye rá egészen! - hallatszottak a tanácsok, amikor a pap a koronát rájuk tette, de Scserbackij reszkető keze a háromgombos kesztyűjében magasan Kitty feje fölött tartotta a koronát.
- Tegye rám - suttogta Kitty is mosolyogva.
Levin ránézett, s elcsodálkozott arca örömteli ragyogásán, s Kitty érzése önkéntelenül is átterjedt rája is. Ő is éppolyan derült és vidám lett.
Vidám dolog volt hallgatniuk az apostoli levél olvasását, a protodiakónus hangjának zengését az utolsó versnél, melyet az idegen közönség már türelmetlenül várt. Vidám dolog volt a lapos kehelyből a langyos, vizezett vörös bort inni, s még vidámabb, amikor miseruháját a pap hátravetve, kettőjük kezét a magáéba fogta, s az “Ujjongj, Ézsaiás”-t éneklő basszus dörgése közben az analogeion körül vezette őket. Scserbackij és Csirikov, akik a koronát tartották, beleakadtak a menyasszony uszályába, és szintén mosolyogtak és örültek, s majd elmaradtak, majd pedig, ha a pap megállt, a mátkapárba ütődtek. Az öröm szikrája, amely Kittyben kigyúlt, átterjedt, úgy látszik, a templomban levőkre. Levinnek úgy tetszett, hogy még a pap és a diakónus is mosolyogni szeretett volna, akárcsak ő.
A pap leemelte a fejük fölül a koronát, felolvasta a záróimát, és gratulált a fiataloknak. Levin Kittyre nézett; sosem látta még ilyen elragadónak. A boldogság új sugárzása gyönyörűvé tette. Mondani szeretett volna neki valamit, de nem tudta, szabad-e már. A pap segítette ki zavarából. Jóságos szájával rámosolygott, s csendesen azt mondta: “Csókolja meg a feleségét; maga meg a férjét”; s kivette a gyertyát a kezükből.
Levin megcsókolta nagy vigyázatosan Kitty mosolygó száját; odanyújtotta a kezét, s összetartozásuk új, furcsa átérzésével ment ki a templomból. Nem hitte, nem tudta elhinni, hogy mindez igaz. Csak amikor félénk, csodálkozó pillantásuk találkozott, akkor hitte el, mert érezte, hogy valóban egyek már.
A fiatalok a vacsora után, még ezen az éjszakán falura utaztak.
7
Vronszkij három hónapja utazgatott már Annával Európában. Bejárták Velencét, Rómát, Nápolyt, s épp most érkeztek meg egy kisebb itáliai városba; egy időre itt akartak megtele-pedni.
A szép főpincér - sűrű, pomádés hajában a nyaknál kezdődő választék, frakk, széles, batiszt-mellű fehér ing, kerekedő hasán zsuzsufüzér - nadrágzsebbe süllyesztett kézzel, megvető hunyorgások közt, ridegen válaszolgatott az ott álló úrnak. A bejáró másik oldaláról a lépcső felé tartó lépéseket hallva, a főpincér megfordult, s látva, hogy az orosz gróf az, aki a legszebb szobáikat lakta, tisztelettudóan kihúzta zsebéből a kezét, meghajolt, s közölte, hogy a küldönc itt volt, a palotabérlet ügye rendben van. A házgondnok kész a megállapodást aláírni.
- Á, nagyon örülök - mondta Vronszkij. - Az úrnő itthon van?
- Sétálni volt, de megjött - felelte a pincér.
Vronszkij levette fejéről a széles karimájú puhakalapot, kendőjével megtörölte izzadt homlokát és füle közepéig csüngő hátrafésült haját, mely kopaszságát eltakarta, aztán egy szórakozott pillantást vetett az úrra, aki még mindig ott állt, és feléje tekingetett, s tovább akart menni.
- Ez az úr is orosz, ön felől érdeklődik - mondta a főpincér.
Vronszkij még egyszer ránézett az odább menő s megint megálló úrra; bosszúságába, hogy az ismerősök elől sehol sincs menekvés, egy kis vágyódás is keveredett, hogy élete egyhangúsá-gában valamilyen szórakozáshoz jusson. Mindkettőjük szeme ugyanabban a pillanatban ragyogott föl.
- Golenyiscsev!
- Vronszkij!
Valóban Golenyiscsev volt, Vronszkij katonaiskolai társa. Golenyiscsev az iskolában a liberális szárnyhoz tartozott, az iskolából polgári ranggal jött ki, de nem szolgált sehol sem. A két bajtárs, az iskolát otthagyva, elvált, s azóta csak egyszer találkozott.
Akkori találkozásuk során Vronszkij megtudta, hogy Golenyiscsev valami fellengős liberális munkakört választott, s az ő munkakörét és hivatását épp ezért le akarja nézni. Együttlétük alatt tehát olyan hidegen és gőgösen bánt vele, ahogy csak ő tudott emberekkel bánni; mintha azt mondaná: “Az életmódom tetszhet vagy nem tetszhet neked, az énnekem tökéletesen mindegy, de ha érintkezni akarsz velem, megkövetelem a tiszteletet.” Golenyiscsev Vronszkij modora iránt akkor megvető közönyösséget mutatott. Ez a találkozásuk, úgy látszott, még job-ban el fogja választani őket. Most azonban, ahogy felismerték egymást, mindkettő fölsu¬gár-zott, s elkiáltotta magát az örömtől. Vronszkij sehogy sem várta volna, hogy Golenyiscsevnek ennyire megörüljön; valószínűleg maga sem tudta, mennyire unatkozik. Utolsó együttlétük kellemetlen emlékét egész elfeledte, s nyílt, örvendező arccal nyújtott kezet hajdani iskolatársának. Ugyanilyen öröm váltotta föl Golenyiscsev előbbi nyugtalan arckifejezését is.
- Mennyire örülök, hogy találkoztunk - mondta Vronszkij, erős, fehér fogait barátságos mosolyban villantva ki.
- Vronszkij: hallom; de melyik, nem tudtam. Nagyon, nagyon örülök!
- Gyerünk hát be. Te mit csinálsz itt?
- Már második éve, hogy itt élek; dolgozom.
- Á - mondta Vronszkij érdeklődéssel. - Gyerünk hát.
S ahelyett, hogy oroszul mondta volna, amit a személyzet elől el akart titkolni, orosz szokás szerint franciául kezdett el beszélni.
- Ismered Kareninát? Együtt utazunk. Hozzá készülök - mondta franciául, s figyelmesen pillantott Golenyiscsev arcába.
- Á! Nem is tudtam - (noha tudta) felelte Golenyiscsev közönyösen. - Rég vagy itt? - tette hozzá.
- Én? Negyedik napja - felelte Vronszkij, még egy figyelmes pillantást vetve barátja arcába.
“Rendes ember; úgy fogja föl a dolgot, ahogy kell - mondta magában Vronszkij, Golenyiscsev arckifejezését s a témaváltoztatást elértve. - Összeismertethetem Annával, úgy fogja föl, ahogyan kell.”
Vronszkij ebben a három hónapban, amit Annával külföldön töltött, ha új emberrel került össze, mindig föltette a kérdést, hogy ez az új ember a kettőjük viszonyát hogy nézi, s a férfiakban nagyobbrészt meg is találta ezt az “ahogy kell” megértést. De ha megkérdezték volna őt s azokat, akik a dolgot úgy fogták föl, “ahogy kell”, hogy mi is hát ez a fölfogás, ő is meg azok is a legnagyobb zavarban lettek volna.
Akik Vronszkij szerint úgy fogták fel a dolgot, “ahogy kell”, lényegében egyáltalán nem fogták fel sehogy, hanem úgy viselkedtek, ahogy jól nevelt emberek az életet övező bonyolult és megoldhatatlan kérdésekkel szemben viselkedni szoktak - azaz illedelmesen, minden célzást, kellemetlen kérdést elkerülve. Úgy tettek, mint akik teljesen tudatában vannak a helyzet jelentőségének és értelmének; tudomásul is veszik, sőt helyeslik is, de ésszerűtlennek és fölöslegesnek tartják, hogy beszéljenek róla.
Vronszkij rögtön látta, hogy Golenyiscsev is ezek közül való: épp ezért kétszeresen örült neki. Amikor Kareninához bevitte, Golenyiscsev valóban úgy viselkedett, ahogy csak kívánhatta. Szemmel láthatólag a legkisebb erőfeszítés nélkül került el minden témát, ami kínossá válhatott volna.
Azelőtt nem ismerte Annát, s szépsége, de még inkább természetessége, amellyel helyzetét viselte, meglepte. Amikor Vronszkij Golenyiscsevet bevitte hozzá, Anna elpirult, s ez a szép és nyílt arcát elborító gyermeki pír rendkívül megtetszett neki. A leginkább mégis az kapta meg, hogy Vronszkijt, szándékosan szinte, nehogy az idegen előtt félreértés támadhasson, rögtön egyszerűen Alekszejnek szólította, s elmondta, hogy egy újonnan bérelt házba költözik vele, amelyet itt palazzó-nak hívnak. Az, hogy a helyzetét ilyen egyenesen és természetesen viselte, Golenyiscsevnek rendkívül megtetszett. Ahogy Anna kedélyesen vidám, energikus modorát figyelte, ismerve Vronszkijt és Alekszej Alekszandrovicsot, úgy tetszett, teljesen megérti őt. Úgy tetszett, megérti, amit Anna maga egyáltalán nem értett, hogy miután a férjét boldogtalanná tette s őt és a fiát is elhagyta, a maga jó hírét pedig elvesztette, hogy érezhette ilyen erőteljesen vidámnak és boldognak magát.
- Bent van a guide-ban  - mondta Golenyiscsev a palotára, amelyet Vronszkij kibérelt. - Van ott egy gyönyörű Tintoretto. Az utolsó korszakából.
- Tudja, mit? Az idő gyönyörű, menjünk el - mondta Vronszkij, Annához fordulva. - Még egyszer megnézzük.
- Nagyon szívesen, rögtön jövök, csak kalapot veszek. Azt mondja, meleg van? - szólt az ajtóban megállva, s kérdőn Vronszkijra nézett. És ragyogó pír futotta el megint az arcát.
Vronszkij elértette a tekintetét; nem tudta, milyen viszonyba akar Golenyiscsevvel kerülni, s fél, úgy viselkedik-e, ahogy ő várja.
Vronszkij gyöngéd, hosszú pillantással nézett rá.
- Nem, nem nagyon - mondta.
Annának úgy rémlett, hogy mindent megértett, s ami a legfőbb, Vronszkij meg van elégedve vele; rámosolyodott hát, és gyors léptekkel kiment.
A barátok egymásra néztek; mindkettőjük arcán zavar jelent meg. Golenyiscsev, aki Annában szemmel láthatóan gyönyörködött, mintha mondani akart volna valamit róla, de nem találta el, mit mondjon, Vronszkij pedig mintha kívánta meg félt is volna ugyanettől.
- Így vagyunk - szólt Vronszkij, hogy valamiféle társalgást kezdjen. - Tehát te itt telepedtél le? S még mindig ugyanazzal foglalkozol? - folytatta, mert eszébe jutott, amit hallott, hogy Golenyiscsev ír valamit.
- Igen, a Két alapelv második részét írom - gyúlt ki Golenyiscsev a gyönyörűségtől erre a kérdésre -, azaz hogy pontos legyek, nem írom még, csak készülődöm hozzá; az anyagot gyűjtöm. Ez a rész sokkal terjedelmesebb lesz, szinte minden kérdést átfog. Nálunk, Orosz-országban, nem akarják megérteni, hogy mi Bizánc örökösei vagyunk - kezdett bele egy hosszú, heves fejtegetésbe.
Vronszkij kezdetben kényelmetlenül érezte magát, hogy a Két alapelv első részét, amelyről a szerző mint valami ismert dologról beszélt, nem olvasta. De később, ahogy Golenyiscsev gondolatait kifejtette, ha a Két alapelv-et nem is ismerte, követni tudta, s minthogy Gole-nyiscsev jól beszélt, nem minden érdeklődés nélkül hallgatta. Hanem az az ideges ingerültség, amellyel Golenyiscsev könyve tárgyáról beszélt, meglepte s lehangolta. Minél tovább beszélt, a szeme annál jobban kigyúlt, annál sűrűbben mondott ellent vélt ellenfelei¬nek, arckifejezése annál izgatottabbá vált. Vronszkij mint sovány, eleven, kedélyes és nemes természetű fiúra emlékezett rá, aki az iskolában mindig legelső volt, s ezt az ingerültséget sem megmagyarázni, sem helyeselni nem tudta. Különösen az nem tetszett neki, hogy Golenyiscsev, a jó társaságból való ember egy porondra került holmi firkászokkal, akik fölingerelték, s ő haragudott rájuk. Megéri ez? Ez nem tetszett neki, de érezte, hogy Golenyiscsev boldogtalan, s megszánta. Ahogy Anna belépett észre sem véve, gondolatait hevesen és sebesen tovább magyarázta, mozgékony s elég szép arca boldogtalanságot, majdnemhogy háborodottságot fejezett ki.
Amikor Anna kalapban és pelerinben kijött, s szép keze gyors mozdulatával a napernyőjén játszva megállt mellette, Vronszkij megkönnyebbülten szakadt el Golenyiscsev merőn rátapadt, panaszos szemétől, s új szerelemmel pillantott gyönyörű, élettel és örömmel teli barátnőjére. Golenyiscsev nagy nehezen magához tért; eleinte csüggedt és komor volt, de Anna, aki mindenki iránt nyájasságra volt hangolva (mostanában ilyen volt), közvetlen, vidám modorával csakhamar fölüdítette. Különféle beszédtárgyakat próbált végig, végül a festészetre vitte a szót, amelyről Golenyiscsev igen szépen beszélt; ő pedig figyelmesen hallgatta. Gyalog mentek a kibérelt házig, s meg is tekintették.
- Egynek örülök - mondta Anna Golenyiscsevnek, amikor már visszajöttek. - Alekszejnek jó atelier-ja lesz. Azt a szobát válaszd föltétlen - mondta Vronszkijnak oroszul, tegezve, hisz látta már, hogy Golenyiscsev magányukban bizalmas emberükké lesz, s nincs szükség titkolózniuk előtte.
- Hát te festesz? - fordult Golenyiscsev gyorsan Vronszkijhoz.
- Igen, azelőtt foglalkoztam vele, most megint elkezdtem egy kicsit - mondta Vronszkij elvörösödve.
- Nagy tehetség - mondta Anna örömteli mosollyal. - Én persze nem vagyok kritikus, de a műértők is azt mondják.
8
Anna megszabadulásának és gyors gyógyulásának ebben az első idejében megbocsáthatatlanul boldognak érezte magát, és teli volt életörömmel. Férje boldogtalanságának az emléke nem mérgezte meg boldogságát. Ez az emlék egyrészt túlságosan szörnyű volt ahhoz, hogy rágon-doljon; másrészt férje boldogtalansága olyan nagy boldogsághoz juttatta, hogy képtelen lett volna a bűnbánatra. Annak az emléke, ami betegsége után történt vele: a kibékülés férjével, a szakítás, Vronszkij sebesülésének a híre, megjelenése, a válás előkészülete, elutazása a férje házából, búcsúja a fiától: mindez lázálomnak tetszett, amelyből csak külföldön, Vronszkij oldalán ocsúdott föl. A rossznak az emléke, amit a férjével tett, az undorhoz hasonló érzést keltett benne, amilyet a vízbe esett érezhet, amikor a belekapaszko¬dott letépi magáról. Az ember elsüllyedt. Ez persze csúnya dolog, de ez volt az egyetlen menekvés. A rettenetes részletekre jobb nem emlékezni.
Tette felől az egyetlen megnyugtató gondolat még akkor, a szakítás pillanatában ötlött föl benne, s most, ha a történteken gondolkozott, megint ez az egy jutott az eszébe: “Én kikerülhetetlenül boldogtalanná tettem ezt az embert - gondolta -, de nem akarok a boldog-talanságából hasznot húzni; én is szenvedek, s szenvedni is fogok: megfosztom magamat attól, ami mindennél drágább nekem, a becsületes nevemtől s fiamtól. Rosszat tettem, épp ezért nem akarok boldog lenni, nem akarok válni, a gyalázattal szenvedek meg érte, s azzal, hogy a fiamtól elszakadtam.” De akármilyen őszintén akart is szenvedni, nem szenvedett; gyalázat pedig nem volt. Tapintatukkal, amelyből mindkettőjükben annyi volt, az orosz hölgyeket elkerülve, hamis helyzetbe idekinn sohasem jutottak, s mindenütt találtak embe¬rekre, akik úgy tettek, mintha kölcsönös helyzetüket tökéletesen értenék, sokkal jobban, mint maguk. Hogy a fiától, akit szeretett, elszakadt, az első időben ez sem kínozta még. A kislány, Vronszkij gyereke, oly kedves volt; amióta csak ez a kislány maradt meg neki, úgy magához láncolta Annát, hogy a fia ritkán jutott az eszébe.
Az életszomj, amit a felgyógyulás csak fokozott, olyan erős volt, életkörülményei annyira újak és kellemesek, hogy megbocsáthatatlanul boldognak érezte magát. Vronszkijt minél jobban megismerte, annál jobban megszerette. Szerette önmagáért, és szerette, mert Vronszkij szerette őt. Az, hogy most már teljesen az övé volt, állandó örömet okozott neki. Közelléte mindig kellemes volt; jellemvonásai, amelyeket mindjobban megismert, kimondhatatlanul kedvesek. Külseje, mely a civil ruhában megváltozott, vonzotta, mint a fiatal szerelmest. Mindabban, amit mondott, gondolt és csinált, valami különösen nemest és emelkedettet érzett. Elragadtatása sokszor magamagát is megrémítette: keresett és nem tudott semmi nem szépet találni benne. Nem merte kimutatni, mennyire semminek érzi magát hozzá képest. Ha meg-tudja, úgy rémlett, hamarább kiábrándul belőle. És semmitől sem félt most úgy, bár semmi oka sem volt rá, mint hogy szerelmét elveszítse. De nem tudott nem hálás lenni a férfinak azért, ahogyan viselkedett vele, s nem tudta nem kimutatni, hogy milyen sokra tartja. Ő, akinek Anna véleménye szerint olyan határozott tehetsége volt az államférfiúi tevékeny¬ségre, amelyben kiemelkedő szerepet kellene játszania, föláldozta érte a becsvágyát, és soha a legkisebb sajnálkozást sem mutatta miatta. Vronszkij szerelmében még több volt a tisztelet, mint azelőtt. A gond, hogy Anna helyzete kényelmetlenségét ne érezze, egy percre sem hagyta el soha. Ő, aki annyira férfias volt, nemcsak hogy soha nem mondott ellent neki, de nem is volt vele szemben akarata, mintha csak az lett volna a foglalkozása, hogy vágyait kitalálja. S Anna ezt nem tudta nem méltányolni, noha a megfeszített figyelmesség, az az aggodalmas légkör, amellyel körülvette, néha terhére volt.
Vronszkij ugyanakkor - hiába valósult meg teljesen, amire oly soká vágyódott - nem volt egészen boldog. Vágyainak a megvalósulás, hamar megérezte, egy homokszemet adott csak a boldogságnak abból a hegyéből, amelyre számított. A beteljesülés megmutatta az örök tévedést, amelybe azok esnek, akik a boldogságot vágyaik teljesüléseként képzelik el. Az első időben, amikor összeköltöztek, s civil ruhát vett föl, élvezte az odáig nem ismert szabadság örömeit, a szerelem szabadságát is, és meg volt elégedve, de nem soká. Lelkében - hamar megérezte - a vágyak iránti vágy, az unalom kezdett föltámadni. Akaratától függetlenül, minden futó szeszélynek utánakapott, s vágynak és célnak tette meg. A nap tizenhat óráját el kellett tölteni valamivel, hisz külföldön éltek, teljes szabadságban, kívül a társas élet körén, amely Pétervárott az idejüket elfoglalta. A legényélet örömeire, amelyek régebbi külföldi útjai alatt lekötötték, gondolni sem lehetett; egyetlen ilyenfajta kísérlete Annánál olyan váratlan letörést idézett elő, amely sehogy sem állt arányban egy ismerősökkel eltöltött kései vacso-rával. A helybeli társaságokba vagy oroszok közé helyzetük bizonytalansága miatt nem járhattak. A nevezetességek megtekintésének, nem beszélve arról, hogy már mindent láttak, mint okos ember és orosz, nem tulajdonított olyan megmagyarázhatatlan jelentőséget, amilyet az angolok tudnak tulajdonítani ennek.
S ahogy az éhes állat kap mindenen, ami elébe kerül, azt remélve, hogy táplálékot talál benne, egész öntudatlanul ő is majd a politika, majd az új könyvek, majd a festmények felé kapott.
Minthogy a festésre fiatal korától volt némi tehetsége, s pénzét nem tudta mire vesztegetni, metszeteket kezdett gyűjteni, s a festészetnél kötött ki, azzal kezdett foglalkozni, abba temette kielégülést követelő vágyainak szabad tartalékait.
Volt némi képessége rá, hogy a művészetet megértse, s híven és ízléssel utánozza; azt gondolta hát, megvan benne, amire a festőnek szüksége van. Rövid habozás után, hogy a festészet melyik nemét válassza, a vallásosat, a történelmit, az életképet vagy a realisztikusat, hozzáfogott a festéshez. Mindenik műfajt megértette, tudott lelkesedni ezért is, azért is, azt azonban el sem tudta képzelni, hogy lehetséges nem is tudni, milyen ágai vannak a festé-szetnek, s közvetlenül abból meríteni ihletet, ami a lelkében van, nem törődve vele, hogy amit fest, valamely ismert irányzathoz tartozik-e. Minthogy ezt nem tudta, s nem a közvetlen élet ihlette, hanem a közvetett, a művészetben már megörökített, igen könnyen és gyorsan ihletődött, s éppolyan gyorsan és könnyen érte el, hogy amit festett, erősen hasonlított ahhoz, amit utánozni akart.
Az összes festői modorok közül a kecses és hatásos francia tetszett neki a legjobban; ebben kezdte Anna arcképét is olasz viseletben megfesteni, s ezt az arcképet ő is, meg aki csak látta, nagyon sikerültnek tartotta.
9
Az elhanyagolt, öreg palazzo, magas, stukkós mennyezetével és falfreskóival - a mozaikpad-lók, a magas ablakokon a súlyos sárga posztófüggönyök, a console-okon és kandallókon a vázák, a faragott ajtók, a képekkel teliaggatott, komor termek -, ez a palota, amikor átköl¬töz-tek bele, külsőségeivel is fönntartotta Vronszkijban a kellemes tévedést, hogy ő nem is annyira orosz földesúr, szolgálaton kívüli fővadászmester, hanem felvilágosult műértő, a művészetek pártfogója, sőt maga is szegény művész, aki a szeretett asszonyért társaságról, összeköttetésről, becsvágyról lemondott.
A szerep, amelyet Vronszkij kiválasztott, átköltözésükkel tökéletessé vált; Golenyiscsev révén néhány érdekes embert ismert meg, s első időben nyugodt is volt. Egy olasz festőtanár vezetésével természet után festett tanulmányokat, s a középkori olasz életben mélyedt el. A középkori olasz élet az utóbbi időben annyira vonzotta, hogy kalapját s a vállán átvetett útitakarót is középkoriasan kezdte viselni, ami igen jól is állt neki.
- Mi csak élünk, és nem tudunk semmit sem - mondta Vronszkij egy reggel a hozzá érkező Golenyiscsevnek. - Láttad Mihajlov képét? - mondta, s egy frissen érkezett orosz újságot adott oda neki, s megmutatta az orosz festőről szóló cikket, aki itt él, ugyanebben a városban, s most végzett be egy képet, amelyet rég emlegetnek már, s előre meg is vásároltak. A cikk korholta a kormányt s az akadémiát, hogy a kiváló művész nem kap semmiféle biztatást és segélyt.
- Láttam - felelte Golenyiscsev. - Nem tehetségtelen, persze, de az iránya teljesen hamis. Még mindig Ivanov-Strauss-Renan módján fogja fel Krisztust és az egyházi festészetet.
- Mit ábrázol a kép? - kérdezte Anna.
- Krisztust Pilátus előtt. Krisztust mint zsidót állítja oda, az új iskola minden realizmusával.
S minthogy a kép tárgya egyik kedvenc témájára vezette, Golenyiscsev mindjárt fejtegetni is kezdte:
- Nem értem, hogy követhetnek el ilyen goromba hibát. Krisztusnak a régi nagyok művészeté-ben megvan a határozott ábrázolásmódja. Ha nem az Istent, hanem a forradalmárt vagy a bölcset akarják tehát ábrázolni, vegyék elő a történelemből Szókratészt, Franklint, Charlotte Cordayt, csak Krisztust ne. De épp azt az alakot választják ki, akit a művészet nem választhat, és aztán...
- S csakugyan igaz, hogy ez a Mihajlov olyan szegénységben él? - kérdezte Vronszkij, azt gondolva, hogy neki mint orosz mecénásnak mindegy, jó vagy rossz-e a kép, a művészt támogatnia kell.
- Aligha. Kitűnő arcképfestő. Nem látta Vaszilcsikova arcképét? De úgy látszik, nem akar többé arcképet festeni; meglehet tehát, hogy most éppen szükségben van. Azt mondom, hogy...
- Nem lehetne megkérni, készítse el Anna Arkagyevna arcképét?
- Mért az enyémet? - mondta Anna. - A tied után énnekem nem kell senki képe. Inkább Annie-ét (így hívta a kisleányát). Itt is van - tette hozzá, az ablakon át a szép olasz dajkára tekintve, aki a gyereket épp kivitte a kertbe, s orvul azonnal Vronszkijra pillantott. A szép dajka, akinek a fejét Vronszkij egy képéhez megfestette, Anna életének egyetlen titkos bánata volt. Vronszkij, amikor festette, elgyönyörködött a szépségében és középkoriasságában. Anna pedig magának sem merte bavallani, hogy fél, nem lesz-e féltékeny erre a dajkára, épp ezért hevesen becézte s kényeztette őt is meg a kisfiát is.
Vronszkij az ablakra nézett, aztán Anna szemébe, s rögtön Golenyiscsevhez fordult:
- S te ismered ezt a Mihajlovot?
- Találkoztam vele. De különc, s nincs semmiféle műveltsége. Egyike, tudják, azoknak az elvadult új embereknek, akikből mostanában annyi találkozik. Azok közül a szabadgondolko-dók közül való, akik d’emblée  a hitetlenség, tagadás és materializmus fogalomkörében nőttek fel. Régebben - mondta Golenyiscsev, aki nem vette vagy nem kívánta észrevenni, hogy Anna és Vronszkij is beszélni szerettek volna - a szabadgondolkodók olyan emberek voltak, akik a vallás, a törvény, az erkölcs fogalmaiban nevelkedtek, harc és munka árán jutottak el a szabadgondolkodásig. Most azonban új típus jelenik meg, a tőrőlmetszett szabad¬gondolkodó; felnő, és nem is hallott róla, hogy vannak erkölcsi és vallási törvények, s vannak tekintélyek; rögtön a teljes tagadásban cseperedik fel, egyszóval, mint a vadak, ő is ilyen. Úgy rémlik, hogy egy moszkvai komornyiknak a fia, és semmiféle nevelést nem kapott. Amikor az akadémiára került, s egy kis tekintélyre tett szert, mint nem buta ember, művelődni szeretett volna. S afelé fordult, amit a műveltség forrásának tartott, a folyóiratokhoz. Régente, ha az ember - egy francia, tegyük fel - művelődni akart, végigtanulmányozta a klasszikusokat, teológusokat, tragédiaírókat, történészeket, bölcselőket; elgondolhatja, hogy mekkora szellemi munka állt előtte. De ez az ember egyenest a tagadás irodalmába pottyant, egykettőre elsajátí-totta a tagadás tudományának a kivonatát, és kész. S ez még semmi: húsz évvel ezelőtt a tekintélyekkel, százados nézetekkel vívott harc nyomait fedezte volna fel ebben az iroda-lomban, s ebből a harcból megértette volna, hogy van valami más is; most azonban rögtön abba esik bele, amely a régi világnézetet már vitára sem érdemesíti; azon kezdi, hogy nincs semmi, csak évolution,  kiválasztás, harc a létért, és kész. Én az én tanulmányomban...
- Tudja, mit? - mondta Anna, aki lopva rég össze-összenézett már Vronszkijjal, s látta, hogy azt nem érdekli a festő műveltsége; csak a segítés módján gondolkozik, és képet szeretne rendelni nála. - Tudja, mit? - szakította félbe határozottan a beszédessé vált Golenyiscsevet: - Gyerünk el hozzá!
Golenyiscsev fölocsúdott, s készséggel beleegyezett. De minthogy a festő egy távoli negyedben lakott, elhatározták, hogy kocsit fogadnak.
Egy óra múlva Anna, mellette Golenyiscsev, szemben a hintó kis ülésén Vronszkij, egy távoli negyed csúnya, új háza elé értek. A házmester feleségétől, aki kijött elébük, megtudták, hogy Mihajlov műtermét meg lehet tekinteni, most azonban épp otthon van, két lépésre innen, a lakásán; őt küldték el hozzá a névjegyeikkel, kérve, engedje meg, hogy a képeit megnézhes¬sék.
10
Mihajlov festő, mint mindig, most is dolgozott, amikor Vronszkij gróf és Golenyiscsev névjegyét behozták. Délelőtt a műtermében a nagy képen dolgozott. Hazaérve, megharagudott a feleségére, amiért a pénzt követelő háziasszonyt nem tudta leszerelni.
- Hússzor is megmondtam, ne keveredj vitákba. Úgyis ostoba vagy, s ha elkezdesz olaszul civakodni, háromszor olyan ostoba leszel - mondta hosszas veszekedés után.
- Akkor hát ne hanyagolj el mindent; én nem vagyok hibás benne. Ha pénzem lenne...
- Hagyj engem békén, az Isten szerelmére! - kiáltott föl Mihajlov könnyes hangon, s fülét befogva bement a válaszfal mögé, a dolgozószobájába, s magára zárta az ajtót. “Esztelen teremtés!” - mondta magában, s leült az asztalhoz, kinyitotta a mappát, s rendkívüli hévvel rögtön hozzálátott a megkezdett vázlathoz.
Mindig akkor ment neki legjobban a munka, ha nehéz helyzetben volt, s leginkább ha a feleségével veszett össze. “Csak eltűnhetnék valahová!” - gondolta, tovább dolgozva. Egy dührohamban levő emberi alakhoz készített vázlatot. A rajzot már előbb megcsinálta, de nem volt megelégedve vele. “Nem, a másik jobb volt... Hol van?” Bement a feleségéhez, s nagy mogorván, rá se nézve, a nagyobbik lányát kérdezte meg, hol a papír, amit odaadott neki. A papír s a rávetett rajz előkerült, de elmocskoltan, sztearinnal telicsöpögtetve. De ő azért fogta, az asztalára tette, eltolta magától, ráhunyorított, s nézni kezdte. Hirtelen elmosolyodott, s örömében összecsapta a kezét.
- Úgy, úgy! - mondta, s már vette a ceruzát, s gyorsan rajzolni kezdett. A sztearinfolt új pózt adott az alaknak.
Ezt az új pózt rajzolta most, s hirtelen annak a boltosnak kiugró állú, energikus arca jutott az eszébe, akinél a szivarjait vette, s ezt az arcot, ugyanezt az állat rajzolta oda az emberének. Fölnevetett az örömtől. A halott, kigondolt alak egyszerre élővé vált; nem lehetett rajta többet változtatni. Élt, világosan és egyértelműen meg volt határozva. A rajzon, az alak igényei szerint, lehetett javítani; a lábát másképp lehetett, sőt kellett is állítani, bal keze helyzetét egészen megváltoztathatta, a haját hátravethette. De ezekkel az igazításokkal az alakon nem változtatott; azt dobta csak el, ami eltakarta; mintegy levette róla a lepleket, amelyek miatt nem volt egészen látható. Minden új vonás csak még jobban kiemelte az alakot, ereje teljességében, amilyenné a sztearinfolt következtében vált.
Épp ezt az alakot fejezte be nagy vigyázatosan, amikor a névjegyet hozták.
- Rögtön, rögtön!
Bement a feleségéhez.
- No, rendben van, Szása, ne haragudj! - mondta neki, s félénken és gyengéden rámosolygott. - Hibás voltál. Hibás voltam. Majd mindent elintézek. - S miután kibékült a feleségével, fölvette bársonygalléros olajzöld kabátját és kalapját, s ment a műterembe. A sikerült alakot már elfeledte. Ezeknek a hintón jött tekintélyes oroszoknak a műteremlátogatása tartotta örömben s izgalomban.
Festményéről, amely ott állott a festőállványon, a lelke mélyén egyetlen véleménye volt: hogy hasonló képet soha senki sem festett még. Nem hitte, hogy a képe jobb az összes Raffaellók-nál, de tudta, hogy amit el akart mondani s ezen a képen ki is fejezett, senki soha nem fejezte még ki. Ezt határozottan tudta, már régen, azóta, hogy festeni kezdte; de az emberek véleményének, akármiféle volt, mégis igen nagy jelentősége volt a szemében, s lelke mélyéig izgatta. Minden megjegyzés, a legjelentéktelenebb is, amely arra vallott, hogy a bírálók csak kis részét is látják annak, amit ő látott a képen, lelke mélyéig fölkavarta. Kritikusaiban a hozzáértés nagyobb mélységét tételezte föl, mint önmagában, s mindig valami olyasmit várt tőlük, amit maga nem látott meg a képében. S a nézők ítéletében ezt, úgy rémlett, sokszor meg is kapta.
Gyors léptekkel ment a műterem ajtaja felé, s noha izgatott volt, Anna lágyan megvilágított alakja, amint a bejárat árnyékában állva a hevesen magyarázó Golenyiscsevet hallgatja, s ugyanakkor nyilván a feléjük tartó festőt is meg akarja nézni, meglepte őt. Maga sem vette észre, de ahogy hozzájuk lépett, már elfogta és magába itta ezt a benyomást, éppen úgy, mint a szivarárus állat, s eldugta valahová, ahonnét, ha szüksége lesz rá, majd előveszi. A látogatók, akiket Golenyiscsev elbeszélése kiábrándított már a festőből, külseje láttán még jobban kiábrándultak. Közepes termetű, zömök, nyugtalan járású ember volt; fahéjbarna kalapja, olajszín kabátja, szűk pantallója, amikor már rég bővet viseltek, különösen pedig széles, közönséges arca, amely egyszerre fejezett ki félénkséget s azt a vágyat, hogy megőrizze méltóságát, nem tett kellemes benyomást.
- Kérem alássan - igyekezett közönyös maradni, s az előcsarnokba lépve kihúzta zsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
11
Ahogy a műterembe léptek, Mihajlov még egyszer végignézett a vendégein, s képzeletében Vronszkij arcát is följegyezte, főként az arccsontját. Noha művészösztöne szakadatlanul dolgozott és gyűjtötte az anyagot, maga pedig a perc közeledte miatt, amelyben művéről véleményt mondanak, egyre nagyobb felindulást érzett: észrevétlen jelekből, gyorsan és finoman, a három alakról is fogalmat alkotott. Az (Golenyiscsev) itteni orosz. Mihajlov nem emlékezett már sem a nevére, sem arra, hogy hol találkozott vele, vagy miről beszéltek; csak az arcára emlékezett, aminthogy emlékezett minden arcra, amit valaha látott, de emlékezett arra is, hogy ez az arc azok közé tartozik, amelyeket képzeletben a falsul fontoskodó, kifeje¬zés-szegény arcok hatalmas raktárába utalt. Nagy haja és túlságosan nyílt homloka látszólagos jelentőséget adott az arcának, amelyen a szűk orrnyeregre összpontosulva némi gyermeki nyugtalanság is volt. Vronszkij és Karenina, Mihajlov elképzelése szerint, gazdag, tekintélyes oroszok voltak, akik, mint a gazdag oroszok mind, a művészethez semmit sem értenek, de műértőknek és műpártolóknak játsszák meg magukat. “A klasszikusokon bizonyosan végig-mentek már - gondolta -, most az újak műhelyeit járják be, a német sarlatánt s a bolond angol preraffaelitát, s csak a teljesség kedvéért jöttek el hozzám.” Nagyon jól ismerte a dilettánsok szokását (minél okosabbak, annál rosszabb); a kortárs festőket csak azért nézik meg, hogy joguk legyen azt mondani: “A művészet hanyatlik, minél tovább nézi az ember az újakat, annál jobban látja, hogy a régi mesterek milyen utánozhatatlanul nagyok.” Ezt várta, ezt látta az arcukon, a közönyös hanyagságon, amivel egymás közt beszélgettek, a próbabábukat s a mellszobrokat nézték, fesztelen járkálásukon, amivel a festmény felfödését várták. Ennek ellenére, mialatt a vázlatait forgatta, a függönyöket felhúzta, a lepedőt levette, erős felindulást érzett, annál inkább, mert bár felfogása szerint az előkelő és gazdag oroszok mind marhák és bolondok, Vronszkij, különösképpen pedig Anna megtetszett neki.
- Íme, parancsoljanak - állt félre sürgő járásával, s a képre mutatott. - Pilátus intelme. Máté huszonhetedik rész - mondta, s érezte, hogy ajka a felindulástól reszketni kezd. Félrehúzódott, s mögéjük állt.
Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg látogatói némán nézték a képet, Mihajlov is rápillantott; egy idegen pillantásával, közönyösen. Ebben a néhány másodpercben meg volt győződve, hogy épp ezek a látogatók, akiket egy perccel előbb annyira megvetett, a leg¬maga-sabb, legigazságosabb ítéletet mondják majd ki. Elfelejtett mindent, amit régebben, az alatt a három év alatt gondolt a képről, ameddig festette. Elfelejtette érdemeit, amelyek kétségtelenek voltak a szemében; az ő közönyös, idegen, új pillantásukkal nézte, és semmi jót sem talált benne. Az előtérben ott látta Pilátus bosszús és Krisztus nyugodt arcát, a háttérben Pilátus szolgáinak az alakját és János arcát, amint lesi, mi történik. S ez a sok arc, amely annyi keresés, annyi hiba és javítás árán nőtt ki benne, mindegyik a maga külön jellegével, annyi gyötrelmet és örömet okozva, ezek az alakok, akiket az összhatás kedvéért annyiszor cserélt föl, a kolorit és tónus árnyalatai, amelyeket annyi fáradság árán ért el: mindez együtt most, hogy az ő szemükkel nézte, ízetlennek, ezerszer elismételtnek tetszett. A számára legdrágább arc, Krisztusé, a kép középpontja, amely fölfedezése közben annyi örömet szerzett neki, ahogy az ő szemükkel nézett a képére, egészen elveszett a számára; Tiziano, Raffaello, Rubens Krisztusainak jól, sőt nem is jól megfestett másolatát látta (tisztán állt előtte egy csomó tökéletlensége), ugyanazokat a katonákat és ugyanazt a Pilátust. Minden ízetlen, szegényes, ódivatú, sőt rosszul megfestett volt, rikító és gyenge. Igazuk lesz, ha a festő jelenlétében mesterkélten udvarias mondatokat mondanak, s amikor magukra maradnak, szánakoznak rajta, és kinevetik.
A hallgatásuk, noha egy percnél nem tartott tovább, túlságosan nyomasztóvá lett a számára. Hogy megszakítsa, s megmutassa, hogy nem ideges, erőt vett magán, és Golenyiscsevhez fordult.
- Azt hiszem - mondta -, volt már szerencsém. - Közben nyugtalanul nézett hol Annára, hol pedig Vronszkijra, hogy arcuk egy rezdülését se szalassza el.
- Hogyne! Rossinál, azon az estélyen, tán emlékszik, amelyiken az olasz kisasszony szavalt, az új Rachel  - fordult Golenyiscsev fesztelenül a festőhöz, a legkisebb sajnálkozás nélkül, hogy szemét elvonják a képtől.
Majd észrevéve, hogy Mihajlov a véleményüket várja, így szólt:
- A képe nagyot haladt, amióta utoljára láttam. S mint akkor, engem most is nagyon lenyűgöz Pilátus alakja. Az ember megérti őt: jó, derék fiú, de a lelke mélyéig hivatalnok; nincs tudatában, hogy mit tesz. De nekem úgy tetszik...
Mihajlov mozgékony arca fölsugárzott; a szeme ragyogott. Mondani akart valamit, de a felindulástól nem tudta kimondani, úgyhogy köhögést tettetett. Akármilyen csekélyre becsülte is Golenyiscsev művészi ízlését, hozzáértését, akármilyen jelentéktelen volt is ez a helyes észrevétel a Pilátus arcának hűséges hivatalnok-kifejezéséről, és akármilyen sértő lehetett is, hogy elsőül, mielőtt a fontosabbakról szó lett volna, egy ilyen haszontalan megjegyzést tesznek, Mihajlovot elragadta ez az észrevétel. Pilátus alakjáról maga is azt gondolta, amit Golenyiscsev mondott. Hogy ez az észrevétel egy csak a millió többi közül, amelyek, mint azt Mihajlov nagyon jól tudta, mind igazak, nem csökkentette Golenyiscsev megjegyzésének a jelentőségét. Beleszeretett Golenyiscsevbe ezért a megjegyzéséért, s a csüggedés állapotából egyszerre elragadtatásba csapott. Képe egyszerre az élet egészének kifejezhetetlen bonyolult-ságában elevenedett meg előtte. Azt próbálta megint mondani, hogy Pilátust ő is így gondolta el, de az ajka engedetlenül reszketett, s nem tudta kimondani. Vronszkij és Anna is mondtak valamit, azon a halk hangon, amin a képkiállításokon szokás beszélni, részben hogy a művészt meg ne sértsék, részben pedig hogy hangosan ostobaságot ne mondjanak, ami művészetről szólva oly könnyen megesik. Mihajlovnak úgy rémlett, hogy a kép rájuk is mély benyomást tett. Hozzájuk lépett.
- Milyen csodálatos Krisztus arckifejezése! - mondta Anna. Mindabból, amit látott, ez az arc tetszett meg neki a legjobban; a képnek, érezte, ez a középpontja, a művésznek is ez a dicséret eshet legjobban. - Látszik, hogy sajnálja Pilátust.
Ez megint egy volt a millió igaz elgondolás közül, aminek képében s Krisztus alakjában megvolt az alapja. Anna azt mondta, hogy Krisztus sajnálja Pilátust, s Krisztus arcában csakugyan a szánalom vonásának is ott kellett lennie, amint ott volt a szereteté, a mennyei nyugalomé, a halálraszántság s a szavak hiábavalóságának tudata. Pilátusban persze hogy ott van a hivatalnok, Krisztusban pedig a szánalom, hisz egyik az anyagi, másik a szellemi élet megtestesítője. Mihajlov tudatában ez s még sok más is felmerült. S az elragadtatástól megint felragyogott az arca.
- S hogy van megfestve ez az alak, milyen levegős. Körül lehet járni - mondta Golenyiscsev; ezzel a megjegyzésével nyilván azt akarta jelezni, hogy az alak tartalmát s jelentését nem helyesli.
- Igen, csodálatos mestermű! - mondta Vronszkij. - Hogy kiemelkednek a háttérben azok az alakok. Ez aztán a technika - fordult Golenyiscsevhez, egy beszélgetésükre célozva arról, hogy Vronszkij kétségbe van esve: elsajátíthatja-e ezt a technikát.
- Igen, igen, csodálatos! - hagyták helyben Golenyiscsev és Anna is. Ez a megjegyzés a technikájára, akármilyen lelkesült állapotban volt, megkarmolta Mihajlov szívét, haragosan pillantott Vronszkijra, s hirtelen összehúzta a szemöldökét. Gyakran hallotta a technika szót, s végképp nem tudta, mit értenek rajta. Ezen a szón, annyit tudott, a festés és rajzolás gépies ügyességét értik, teljesen függetlenül a tartalomtól. Gyakran megfigyelte, hogy a technikát, mint a mostani dicséretben is, a mű belső értékével állították szembe; mintha azt, ami rossz, meg lehetne jól festeni. A leplek levétele közben, tudta, sok figyelemre és óvatosságra van szükség, hogy az ember magát a művet meg ne sértse, s a lepleket mind levegye; de a festőmesterségnek, a technikának ebben nem volt része. Ha egy kisfiú vagy a szakácsnője előtt, amit ő látott, feltárulna, azok is ki tudnák hámozni azt, amit látnak. Viszont a leg¬tapasz-taltabb, legmesterségtudóbb festőtechnikus sem tud a puszta, gépies ügyességével semmit megfesteni, ha a tartalom határai előbb fel nem tárulnak előtte. Azonkívül azt is látta, hogy ha már technikáról beszélnek, akkor őt nem is lehet dicsérni érte. Abban, amit most fest vagy megfestett, szembeötlő fogyatékosságokat látott, abból a vigyázatlanságból eredőket, amellyel a lepleket vette le, s ezeket most már anélkül, hogy az egész művet el ne rontsa, nem is lehetett kijavítani. Csaknem minden ablakon és arcon ott látta még a képet rontó, teljesen le nem vett leplek maradványát.
- Egyet mondanék, ha megenged egy észrevételt... - jegyezte meg Golenyiscsev.
- Á! Nagyon örülök, s kérem is rá - mondta Mihajlov tettetett mosollyal.
- Ez az, hogy Krisztus önnél emberisten, s nem istenember. Különben tudom, hogy a szándéka is ez volt.
- Nem festhetem meg azt a Krisztust - mondta Mihajlov komoran -, amelyik nincs ott a lelkemben.
- De ebben az esetben, ha megengedi, hogy a véleményemet kimondjam... A képe olyan szép, hogy a megjegyzésem nem árthat neki, különben is egyéni vélemény. Meg önnél másként is áll a dolog. Maga a motívum más. De vegyük akár Ivanovot is. Ha Krisztust történeti alakká fokozzuk le, szerintem Ivanov is jobban tette volna, ha más történeti tárgyat választ - frissebbet, érintetlent.
- De ha ez a legfenségesebb tárgy, amit a művész találhat!
- Ha keresünk, találunk mást is. A dolog úgy áll, hogy a művészet nem tűr vitát és okoskodást. Ivanov képe előtt pedig hívőben és hitetlenben is felmerül a kérdés: Isten ez vagy sem? S ez szétdúlja az élmény egységét.
- De miért? - mondta Mihajlov. - Művelt emberek közt, én úgy látom, ebben nem lehet vita.
Golenyiscsev nem értett egyet ezzel; kitartott előző gondolata mellett, hogy a művészet megköveteli az élmény egységét, s lehengerelte Mihajlovot. Mihajlov ideges lett, de eszméje védelmében nem tudott semmit sem mondani.
12
Anna és Vronszkij már rég össze-összepillantottak, bántotta őket barátjuk tudós beszédessége. Vronszkij végül is nem várta be a házigazdát, hanem egy másik, kisebb kép elé lépett.
- Ó, milyen szép, milyen gyönyörű! Csuda! Hogy milyen szép! - szólaltak meg Anna és Vronszkij egyszerre.
“Mi tetszett meg nekik annyira?” - gondolta Mihajlov. El is felejtette már ezt a három évvel ezelőtt festett képét, el a szenvedést, elragadtatást, amit ezzel a képpel átélt, amikor néhány hónapon át éjjel-nappal szakadatlanul vele foglalkozott, mint ahogy bevégzett képeit mindig el szokta felejteni. Még csak rá sem szeretett nézni; azért tette csak ki, mert egy angolra várt, aki meg akarta venni.
- Egy régi tanulmányom - mondta.
- Milyen szép! - mondta Golenyiscsev is, akit a kép szépsége őszintén megejtett.
Két fiú horgászott egy fűzfabokor árnyékában. Az egyik, az idősebb, éppen most vetette ki a horgot, s egészen elmerülve a dolgában, iparkodva húzta ki a bokor mögül a beleakadt úszót. A másik, a fiatalabb, a füvön feküdt; kócos, szőke fejét a kezébe támasztotta, s elgondolkozó kék szemmel nézte a vizet. Min gondolkozott?
Az elragadtatás, amelyet a kép keltett, Mihajlovban is megmozgatta a hajdani izgalmat, de félt, nem szerette ezt az üres, múltba vivő érzést, épp ezért, bár örült a dicséretnek, egy har-madik képre akarta látogatói figyelmét terelni.
Vronszkij azonban megkérdezte, eladó-e a kép. Mihajlovnak most, hogy látogatói izgalomba hozták, kellemetlen volt pénzügyekről beszélni.
- Eladásra van kitéve - felelte, szemöldökét komoran összehúzva.
Amikor a látogatói elmentek, Mihajlov leült Pilátus és Krisztus képe elé, s gondolatban elismé-telte, amit a látogatók mondtak, azt is, amit nem mondtak, csak sejtettek vele. És különös, aminek akkor súlya volt, amíg itt voltak, s gondolatban az ő szemszögükbe helyez¬kedett, egyszeriben minden jelentőségét elvesztette.
A maga teljes művészpillantásával kezdte a képet nézni, s abba az állapotba került, amelyben teljesen meg volt a tökéletességéről és így jelentőségéről is győződve; erre szüksége is volt ahhoz a minden más érdeklődést kizáró feszültséghez, amely nélkül dolgozni nem tudott.
De Krisztus egyik lába, amelyet rövidülésben festett, nem volt mégsem az igazi. Vette a palettát, s hozzáfogott a munkához. Mialatt a lábat javította, János alakját nézte egyre a háttérben; a látogatói nem vették észre, pedig ez volt, tudta, a tökéletesség teteje. Ahogy a lábat befejezte, ehhez az alakhoz akart fogni, de túlságosan izgatottnak érezte magát. Hidegen éppolyan képtelen volt dolgozni, mint amikor nagyon ellágyult, s túlságosan meglátott mindent. A hidegségtől a lelkesedés felé haladva csak egyetlen lépcsőfok volt, amelyen képes volt dolgozni. S most túlságosan izgatott volt. Le akarta fedni a képet, de megállt, kezét a lepedőn tartva, boldogan elmosolyodott, és sokáig nézte János alakját. Végül is, szomorúan szakadva el tőle, leeresztette a lepedőt, s fáradtan, de boldogan a szobájába ment.
Vronszkij, Anna és Golenyiscsev hazafelé menet különösen elevenek és vidámak voltak. Mihajlovról beszélgettek s a képéről. A tehetség szó, amin ők az észtől és szívtől független, vele született, majdnemhogy testi képességet értettek - ezzel akartak megnevezni mindent, amit a művész átélt -, különösen gyakran fordult elő beszélgetésükben, hisz elkerülhetetlen volt, hogy amiről semmit sem tudtak, de mégis beszélni akartak, megnevezzék. A tehetséget, azt mondták, nem lehet megtagadni tőle, de hiányos műveltsége miatt a tehetsége nem fejlődhet ki - orosz művészeink közös szerencsétlensége. De a fiúk képe az emlékezetükben maradt, s újra meg újra rátértek.
- Milyen gyönyörű! Milyen jól sikerült neki, és milyen egyszerű! Nem is tudja, milyen jó. Úgy van, nem szabad elszalasztani - mondta Vronszkij -, meg kell venni.
13
Mihajlov eladta Vronszkijnak a képet, s vállalta, hogy megfesti Anna portréját.
A kitűzött napon elment, s megkezdte a munkát.
Az arckép az ötödik ülésre mindenkit meglepett, Vronszkijt különösen, nemcsak a hasonlósá-gával, a rendkívüli szépségével is. Furcsa volt, hogy tudott Mihajlov rájönni Anna különös szépségére. “Ismernie és szeretnie kellett volna, ahogy én szerettem, hogy ezt a kedves, bensőséges kifejezést fölfedezze” - gondolta Vronszkij, holott ezt a bensőséges, kedves kifejezést ő maga is csak az arckép révén ismerte föl. Ez a kifejezés azonban annyira igaz volt, hogy neki s másoknak is úgy tetszett, mintha réges-rég ismerték volna.
- Én annyi ideje vergődöm, és semmire sem megyek - mondta a maga képéről -, ő pedig ránézett s megfestette. Ez a technika.
- Majd megjön - vigasztalta Golenyiscsev, akinek a fogalmai szerint Vronszkijnak tehetsége is volt, de ami a fő, a művészet emelkedettebb megértéséhez szükséges műveltsége. Golenyis-csev hitét Vronszkij tehetségében az is élesztette, hogy cikkeihez és gondolataihoz szüksége volt az érdeklődésére és dicséretére, s a dicséretnek és bátorításnak, úgy érezte, kölcsönösnek kell lennie.
Idegen házban, különösen pedig Vronszkij palazzó-jában, Mihajlov egészen más ember volt, mint otthon a műtermében. Ellenségesen tisztelettudó, mintha félne közelebb kerülni ezekhez az emberekhez, akiket becsülni nem tudott. Vronszkijt őkegyelmességének nevezte, s hiába hívták meg ebédre, sosem maradt ott, s másképp nem jött, csak az ülésekre. Anna kedvesebb volt hozzá, mint másokhoz, a képéért hálát érzett iránta; Vronszkij több, mint udvarias, nyilván érdekelte, mi a festő véleménye a képéről; Golenyiscsev pedig nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Mihajlovnak helyes fogalmakat ne sugalmazzon a művészetről. De Mihajlov egyformán hűvös maradt mindhármuk iránt, Anna a pillantásából érezte, hogy szereti nézni őt, a beszédet azonban kerülte vele. Vronszkij beszédére a maga festősködéséről makacsul hallgatott; éppilyen makacsul hallgatott, amikor Vronszkij megmutatta a képét. Golenyiscsev társalgása szemmel láthatólag terhére volt, s nem mondott ellent neki.
Tartózkodó, kellemetlen, szinte ellenséges viselkedésével, amikor közelebbről megismerték, Mihajlov általában nagyon ellenszenves lett nekik, s boldogok voltak, amikor az ülések véget értek; kezükben ott maradt a gyönyörű arckép, s a festő nem jött többé. 
Golenyiscsev elsőül mondta ki mindnyájuk gondolatát, hogy Mihajlov egyszerűen irigyli Vronszkijt.
- Nem azért irigyli, mondjuk, mert tehetsége van, de bosszantja, hogy egy gazdag, udvarképes ember (hozzá gróf, ők ezt mind gyűlölik) minden különös vesződség nélkül csinálja meg ugyanazt, ha nem jobbat, amit ő, aki az egész életét szentelte rá. A legfőbb, a műveltség, az hiányzik belőle.
Vronszkij védte Mihajlovot, de a lelke mélyén ő is elhitte, amit Golenyiscsev mondott, hisz egy más, alsóbb világ emberének, fogalmai szerint, irigyelnie kellett őt.
Anna képének - ugyanaz a tárgy, melyet mindketten természet után festettek - meg kellett volna Vronszkijnak mutatnia kettejük közt a különbséget, ő azonban nem látta meg. Éppen csak a kép festését hagyta a Mihajlové után abba; úgy döntött, hogy az most már felesleges. A középkori képét azonban folytatta, s ő maga, Golenyiscsev, de különösképpen Anna, mint-hogy sokkal jobban hasonlított más híres képekre, mint a Mihajlové, nagyon szépnek is találták.
Mihajlov, noha Anna portréján gyönyörűséggel dolgozott, még jobban örült, mint ők, amikor az ülések véget értek, s nem kellett többé Golenyiscsev okoskodásait hallgatnia a művészetről, Vronszkij festészetét pedig elfelejthette. Vronszkijnak, tudta, nem lehet megtiltani, hogy a festészettel bohóskodjék, s mint minden dilettánsnak, neki is megvan a joga azt festeni, ami jólesik; őt azonban bosszantotta. Nem lehet senkinek megtiltani, hogy egy nagy viaszbabát csináljon és csókolgassa. De ha ez az ember jön, a babájával egy szerelmes elé ül s cirógatni kezdi, ahogy a szerelmes cirógatja akit szeret, akkor a szerelmesnek ez kellemetlen. Ilyen kellemetlen érzése volt Mihajlovnak Vronszkij festészete láttán; nevetséges is volt, bosszantó is, szánalomra méltó és sértő is.
Vronszkij szórakozása a festészettel és a középkorral nem tartott soká. Volt annyi festői ízlése, hogy nem tudta a képet befejezni. A kép félbemaradt. Homályosan olyasmit érzett, hogy tökéletlenségei, amelyek kezdetben nem voltak nagyon észrevehetők, ha folytatja, szembeszökők lesznek. Vele is az történt, ami Golenyiscsevvel; az is úgy érezte, hogy nincs mondanivalója, s állandóan csalta magát, hogy a gondolata még nem ért meg, ki kell hordani, anyagot gyűjteni. De Golenyiscsevet ez feldühítette és elgyötörte; Vronszkij azonban nem tudta csalni és gyötörni magát, legfőképpen pedig nem tudott haragudni. Jelleme sajátos határozottságával, minden magyarázat és önigazolás nélkül, egyszer csak abbahagyta a festegetést.
De e nélkül a foglalatosság nélkül az élete - s Annáé is, aki kiábrándulásán nem győzött csodálkozni - egy olasz városban igen unalmasnak tetszett. A palota egyszerre olyan nyilván-valóan vén lett és mocskos; a függöny foltja, a padlók repedése, a párkányok levert vakolata olyan kellemetlen a szemnek; a mindig egy és ugyanaz Golenyiscsev, olasz professzor és német utazó - annyira unalmas, hogy változtatni kellett az életükön. Elhatároz¬ták, hogy Orosz-országba utaznak, falura. Péterváron, Vronszkij úgy tervezte, elintézi fivérével az örökség felosztását. Anna pedig meg akarta látogatni a fiát. A nyarat Vronszkij nagy, ősi birtokán szándékoztak tölteni.
14
Levin harmadik hónapja volt nős. Boldog volt, de egyáltalán nem úgy, ahogy várta. Lépten-nyomon kiábrándult régi ábrándjaiból, s új, nem várt örömök érték. Boldog volt, de a családi életbe lépve folyvást látnia kellett, hogy egészen más, mint aminek elképzelte. Lépten-nyomon azt tapasztalta, amit az az ember, aki a tavon egy csónak sima, boldog futásában gyönyörködik, utána pedig maga ül bele a csónakba. Nem elég, azt látta, nyugodtan ülni és nem fészkelődni, neki kell feszülnie, nem feledve egy percre sem, hogy hová tart, hogy a lába víz alatt van, hogy eveznie kell, hogy a gyakorlatlan kéz belesajdul, s hogy csak nézni könnyű, de csinálni, ha igen örvendetes is, nagyon nehéz.
Amíg legényember volt, s a mások házaséletére gondolt, az apró gondokra, veszekedésekre, féltékenységre, megvetően mosolygott magában; az ő jövendő házaséletében ilyesmi, meg-győződése szerint, nemcsak hogy elő nem fordulhat, de még a külső formáknak sem szabad, úgy tűnt föl neki, a mások életére hasonlítania. S ehelyett, íme, házasélete nemcsak hogy rendkívülien nem alakult, hanem, épp ellenkezőleg, ugyanazokból a haszontalan semmi¬ségek-ből tevődött össze, amelyeket régebben annyira megvetett, most azonban, akarata ellenére, szokatlan és vitathatatlan jelentőséget nyertek. És ezeknek a semmiségeknek az elintézése, úgy látta, egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy korábban képzelte. Bár a házaséletről, feltevése szerint, a legpontosabb fogalmai voltak, házaséletét, mint minden férfi, önkéntelenül is csak a szerelem gyönyöreként képzelte el, amelyet semminek sem szabad megzavarni, s amelytől apró gondok nem vonhatják el. Neki, felfogása szerint, végeznie kellett a munkáját, s utána a szerelem boldogságában megpihennie. A feleségének engednie kell, hogy ő szeresse, és kész. De mint minden férfi, ő is elfeledte, hogy a feleségének is dolgoznia kell. Elcsodál-kozott, amikor ő, a gyönyörűséges, poétikus Kitty, házaséletüknek nemhogy az első heteiben, de már az első napján abrosszal, bútorral, vendégmatraccal, tálcával, szakáccsal és ebéddel volt képes gondolni, törődni, vesződni. Már mint vőlegény megdöbbent azon a határozott¬ságon, amivel Kitty a külföldi utat elutasította, s úgy határozott, hogy falura menjenek, mint aki tudja, mire van szükségük, s szerelmükön kívül másra is képes még gondolni. Akkor bántotta ez, s apró vesződségei és gondjai néha most is bántották. De látta, hogy Kittynek szüksége van erre. S minthogy szerette, ha nem is értette, mire jók, s mulatott is a gondjain, nem tudott nem gyönyörködni bennük. Mulatott rajta, ahogy a Moszkvából hozott bútorokat a helyükre állítgatta; a vendégek és Dolly jövendő elhelyezését megszabta, új szobalányát elszállásolta, az öreg szakácsnál az ebédet megrendelte; Agafja Mihajlovnával, akit a kamra éléről eltávolított, összekapott. Látta, hogy az öreg szakács mosolyog s gyönyörködik, amint ügyetlen és értelmetlen utasításait hallgatja, s Agafja Mihajlovna a fiatal úrnő új kamara¬rendjére elgondolkozva és szeretetteljesen csóválja a fejét; azt is látta, hogy Kitty rendkívül bájos volt, amikor sírva és nevetve odajött hozzá, s elmagyarázta, hogy a lány, Mása, megszokta, hogy kisasszonynak nézze, s ezért rá senki se hallgat. Mindezt kedvesnek találta, de furcsának is; arra gondolt, hogy sokkal jobb lenne ilyen vesződségek nélkül az élet.
Nem ismerte a változás érzését, amely Kittyt elfogta, aki, ha otthon kvaszos káposztát vagy édességet akart, sem ezt, sem azt nem kaphatta meg, itt pedig megrendelhette, ami csak tetszett neki, garmadaszám vehette a csemegét, annyi pénzt adhatott ki, amennyi jólesett, s olyan tésztát kérhetett, amilyet kívánt.
Örömmel ábrándozott Dolly s a gyerekei lejöveteléről; különösképp azért, hogy akkor mindenik gyereknek a kedves süteményét rendelheti; Dolly pedig méltányolni fogja az új berendezkedését. Maga sem tudta, miért és mi célból, de a háztartás ellenállhatatlanul vonzotta, ösztönében érezte a tavasz közeledtét, s tudva, hogy esős napok is lesznek, rakta, ahogy tudta, a fészkét, s azon iparkodott, hogy amikor rakja, tanulja is, hogy kell rakni.
Kittynek ez az aprólékos gondterhessége - amely Levin eszményével az első idők emelkedett boldogságáról olyan ellentétben állt - volt az egyik csalódás, s ez a kedves gondterhesség, amelynek az értelmét nem értette, de szeretni nem tudta, az új örömök egyike.
A másik csalódás és öröm a veszekedés volt. Levin nem tudta sohasem elképzelni, hogy közte s a felesége közt más viszony is lehet, mint gyengéd, tiszteletteljes és szerető, s mindjárt az első napok egyikén hirtelen úgy összevesztek, hogy Kitty azt mondta, Levin nem is szereti őt, csak saját magát, sírva fakadt, és hevesen hadonászott.
Az első veszekedésük amiatt tört ki, hogy Levin kiment az új tanyára, s félórával tovább maradt, mert rövidebb úton akart átvágni, s eltévedt. Hazajövet folyton Kittyre gondolt, a szerelmére, boldogságára, s minél közelebb került, annál több gyöngédség gyűlt föl benne iránta. Olyan érzéssel szaladt, vagy még erősebbel talán a szobába, amilyennel Scserbackijék-hoz ment el megkérni a kezét. S váratlanul komor, addig sosem tapasztalt arckifejezéssel találta magát szemben. Meg akarta csókolni a feleségét, de Kitty eltolta.
- Mi az?
- Jókedved van - kezdte Kitty, aki szeretett volna epésen nyugodt maradni.
De alig nyitotta ki a száját, szemrehányások özöne formájában dőlt belőle az esztelen félté-kenység, mindaz, ami abban a félórában kínozta, amit az ablaknál ülve, mozdulatlanul töltött el. Levin most értette meg először világosan, amit akkor az esküvő után, amikor a templomból kivezette, még nem értett. Most látta, hogy Kitty nemcsak hozzá tartozik, de azt sem tudja, hol végződik a felesége, s hol kezdődik ő. Abból a kínos kettősségből értette meg, amit ebben a percben érzett. Az első pillanatban megsértődött; ugyanabban a pillanatban azonban már azt is érezte, hogy nem lehet megsértve, hisz a felesége - ő maga. Az első percben olyasmit érzett, mint aki hátulról hirtelen erős ütést kap; dühös bosszúvággyal fordult meg, hogy elkapja a bűnöst, s arról győződik meg, hogy maga ütötte meg véletlenül önmagát; nincs kire haragud-nia, a fájdalmat el kell viselni s le kell csendesíteni.
Soha többé nem érezte ezt ekkora erővel, de most, első alkalommal, sokáig nem tudott magához térni. A természetes érzés azt követelte, hogy igazolja magát, bebizonyítsa Kittynek, hogy ő a hibás, de ezt bebizonyítani annyi lett volna, mint még jobban fölingerelni, s még nagyobbá tenni a szakadást, amely az egész bánat oka volt. Egy megszokott érzés arra késztette, hogy ledobja magáról s ráhárítsa a bűnt; egy másik, erősebb, hogy ne engedje a keletkezett repedést tovább szélesedni, s hamar, minél hamarább elsimítsa. Ilyen igazságtalan vád alatt kínos volt megmaradni, de igazolnia magát, fájdalmat okozni: még rosszabb. Mint akit félálomban fájdalom gyötör, ki akarta tépni, elhajítani a fájó helyet, fölébredve azonban azt érezte, hogy a fájó hely - ő maga. Azon kell lennie, hogy a fájdalmat elviselje; s Levin ezt is igyekezett tenni.
Kibékültek. Kitty belátta a hibáját, de nem vallotta be, csak gyöngédebb lett, s a szerelem új, kettőzött boldogságát érezték. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy az efféle összeütközé-sek a legváratlanabb és -haszontalabb ürügyekkel, mégpedig igen sűrűn, meg ne ismétlődje¬nek. Az összeütközések sokszor abból eredtek, hogy maguk sem tudták, a másiknak mi fontos, s hogy ebben az első időben mindketten igen gyakran voltak rossz hangulatban. Amikor csak az egyikük volt rosszkedvű, nem dőlt össze a világ, de ha történetesen mind a ketten rosszkedvűek voltak, olyan érthetetlenül kicsinyes okokon kaptak össze, hogy később sehogy sem tudtak visszaemlékezni rá, min is vesztek össze. Igaz, hogy amikor mindketten jó hangulatban voltak, az életörömük megkettőződött. Ez az első korszak mégis mindkettőjük¬nek nehéz volt.
Az egész idő alatt különösen elevenen éreztek valami feszültséget, mintha hol ebbe, hol abba az irányba rángatták volna azt a láncot, amellyel egymáshoz kötözték őket. Általában a mézes-hetek, azaz az esküvő utáni hónap, amelytől Levin a hagyomány alapján annyit várt, nemcsak hogy mézesek nem voltak, de mindkettőjük emlékezetében életük legnehezebb, legmegalá-zóbb idejeként maradtak meg. Életük későbbi során mindketten egyformán azon voltak, hogy ennek az egészségtelen időnek, amikor ritkán voltak normális lelkiállapotban, ritkán voltak hűek önmagukhoz, torz és szégyenletes mozzanatait az emlékezetükből kitöröljék.
Csak házasságuk harmadik hónapjában, amikor Moszkvából, ahova egy hónapra felmentek, visszajöttek, lett az életük egyenletesebb.
15
Most jöttek csak meg Moszkvából, s örültek a magányosságuknak. Levin a dolgozójában ült az íróasztalnál, és írt. Kitty is ott ült, abban a sötétlila ruhában, amit házassága első napjaiban hordott, s most újra fölvett, s amely az urának különösen emlékezetes és drága volt, ugyan-azon az ócska bőrdíványon, amely már a Levin nagyapja s apja szobájában is mindig ott volt, s egy broderie anglaise-en  dolgozott. Levin gondolkozott és írt; de közben állandóan ott érezte a felesége örvendeztető jelenlétét. A gazdálkodással s a könyvével, amelyben az új gazdaságtudomány alapelveit kellett volna kifejtenie, nem hagyott föl, de míg régebben ezek a foglalatosságok és gondolatok kicsinyeknek és jelentékteleneknek tűntek föl az egész életét elborító homályhoz képest, most a boldogság ragyogó fényével elöntött reá váró élethez viszonyítva látszottak kicsinyeknek és mellékesnek. Nem hagyott föl a foglalatosságaival, de figyelmének a súlypontja, úgy érezte, most másra ment át, s ennek következtében másképp és világosabban is nézi a dolgát. Régebben a munka megváltás volt az élettől, az élet, azelőtt úgy érezte, nagyon komor lett volna nélküle. Most azért volt föltétlen szüksége rá, hogy az élete túl egyhangúan fényes ne legyen. Ahogy megint elővette a papírjait, s elolvasta azt, amit írt, megelégedéssel látta, hogy a dolog megérdemli a vesződséget. Új volt és hasznos. Régibb gondolatai közül sok fölöslegesnek és túlzottnak tetszett, de sok elintézetlen kérdés, amikor emlékezetében az egészet fölfrissítette, világossá vált előtte. Most éppen az orosz földművelés kedvezőtlen helyzetének az okairól írt egy új fejezetet. Kimutatta, hogy Oroszország szegény-sége nemcsak a földtulajdon rossz elosztásából s a téves irányzatból ered, hanem az utóbbi időben az Oroszországra kívülről, természetellenesen ráerőszakolt civilizáció is hozzájárult ehhez; különösen a műutak és vasutak, amelyek a városi központosítást, a fényűzés növeke-dését, ezek következményeként pedig a gyáripar, hitel s kísérőtársa: a tőzsdejáték fejlődését vonták a földművelés kárára maguk után. Úgy látta, hogy ha egy állam gazdasági élete normálisan fejlődik, ezek a jelenségek akkor lépnek csak fel, amikor a földművelésbe már elég jelentős munkát öltek, s helyes vagy legalább meghatározott feltételei megvannak; hogy egy ország gazdaságának egyenletesen kell növekednie, főként úgy, hogy a gazdasági élet más ágai a földművelésnek elébe ne vágjanak; hogy a földművelés bizonyos állapotához bizonyos, neki megfelelő közlekedési utaknak kell tartozniok, a mi helytelen földkihasználásunk mellett tehát a vasutak, amelyeket nem gazdasági, hanem politikai kényszer hívott életre, idő előttiek, s ahelyett, hogy amint várták, a földművelést serkentették volna, ipart és hitelt támasztva, elébe vágtak és megállították, s épp ezért, ahogy egy állat egyik szervének egyoldalú és idő előtti fejlődése is megakasztaná az általános fejlődést, a hitel, a közlekedés, az erőltetett gyáripar, amelyek Európában, ahol időszerűek, kétségtelenül szükségesek voltak, Oroszország gazdasági életében, a napirenden levő fő kérdést, a földművelés rendbe szedését félretolván, csak kárt okoztak.
Mialatt Levin a könyvét írta, Kitty arra gondolt, milyen természetellenesen figyelmes volt a férje a fiatal Csarszkij herceghez, aki elutazásuk előestéjén olyan tapintatlanul kedveskedett vele. “Féltékenykedik, Istenem! Milyen kedves és ostoba. Féltékeny rám! Ha tudná, hogy annyit számítanak nekem, mint Pjotr szakács - gondolta, a birtoklás furcsa érzésével nézve az ura tarkójára és vörös nyakára. - Sajnálom ugyan elszakítani a munkájától (bár ráér!), de látnom kell az arcát; megérzi-e, hogy nézem. Azt akarom, hogy megforduljon... Akarom, nos!” És tágra nyitotta a szemét, ezzel akarta pillantása hatását erősebbé tenni.
- Úgy van, minden nedvet magukhoz szívnak, s hamis fényt árasztanak - morogta Levin az írásban megállva, s érezve, hogy Kitty nézi és mosolyog, hátrapillantott.
- Mi az? - kérdezte elmosolyodva, s fölállt.
“Visszanézett” - gondolta Kitty.
- Semmi, azt akartam, hogy rám nézz - mondta Kitty rápillantva. Ki szerette volna találni, bosszantja-e vagy sem, hogy elvonta a munkától.
- Milyen jó is így kettesben! Nekem legalább az - mondta Levin, ahogy boldogságtól sugárzó mosollyal hozzálépett.
- Nekem is olyan jó! Nem megyek innét sehova, legfőként Moszkvába.
- S te mire gondoltál?
- Én? Én arra... Nem, nem, menj és írj, ne szórakozz - mondta Kitty az ajkát elfintorítva -, nekem is ki kell vágnom ezeket a lyukacskákat, látod?
Fogta az ollót, és vágni kezdte.
- Nem, mondd meg, mire? - ült Levin melléje, a kisolló kör alakú mozgását figyelve.
- Hogy mire gondoltam? Moszkvára, a te tarkódra.
- Miért is épp én kaptam ezt a boldogságot? Nem természetes. Túlságosan szép - mondta Levin, a kezét megcsókolva.
- Nekem épp fordítva, minél szebb, annál természetesebb.
- Itt egy kis fürtöcskéd van - mondta Levin, Kitty fejét óvatosan megfordítva. - Fürtöcske. Ez, látod. De gyerünk, dolgozzunk.
A munka azonban nem ment, s ők, mint a bűnösök, úgy ugrottak el egymástól, amikor Kuzma belépett, s jelentette, hogy a teát már beadták.
- A városból megjöttek már? - kérdezte Levin Kuzmától.
- Éppen most, most pakolnak ki.
- Gyere minél előbb - mondta neki Kitty, a szobájából kilépve -, különben nélküled olvasom el a leveleket. Utána majd négykezesezünk.
Amikor magára maradt, elrakta az új irattartóba, amit már Kitty vásárolt, a füzeteit; a kezét megmosta az új mosdóban, az új, finom mosdószerszámmal, ami mind Kittyvel jelent meg a házban, s gondolatain elmosolyodva, rosszallólag csóválta rájuk a fejét; a bűntudathoz hasonló érzés kínozta. Volt valami szégyenletes, elpuhult - szibarita, ahogy magában nevezte - a mostani életben. “Nem jó így ez az élet. Három hónapja lesz hamarosan, s szinte semmit sem csinálok. Most először fogtam komolyan munkához, s mi lett belőle? Elkezdtem, s abbahagytam. Még a mindennapi teendőimmel is majdnemhogy fölhagytam. A gazdaság, oda sem járok ki. Hol én sajnálom Kittyt otthagyni, hol neki unalmas, azt látom. S még azt gondoltam, hogy az élet a házasságig valahogy nem is számít, a nősülés után jön csak az igazi. S itt van, három hónapja hamarosan és soha ilyen henyén és haszontalanul nem töltöttem az időm. Nem, ez nem megy tovább, hozzá kell látnom. Ő persze nem hibás. Nincs mit a szemére hánynom, magamnak kellett volna keményebbnek lennem, a férfiúi függetlenségemet megőriznem. Erre különben még rászoktathatom magam, s őt is ránevelhetem. Kitty termé-szetesen nem hibás” - mondotta magában.
De az elégedetlen embernek nehéz épp azt, aki legközelebb áll hozzá, azért, ami miatt elégedetlen, nem hibáztatni. Levinnek is ott derengett a fejében, hogy Kitty, ha nem is hibás (hibás ő nem lehet semmiben), de hibás a felületes és frivol nevelése. “Ez az ostoba Csarszkij; Kitty, tudom, akarta, de nem tudta visszaparancsolni... A háztartáson (az iránt érdeklődik), a toalettjén és a broderie anglaise-én kívül nincs komoly érdeklődés benne. Sem az én munkám nem érdekli, sem a gazdaság, sem a parasztok, sem a zene, pedig elég erős benne. Az olvasás sem. Semmit sem csinál, és tökéletesen elégedett.” Levin magában elítélte ezért, nem értette, hogy Kitty arra a korszakára készülődik, amikor egyidőben lesz majd feleség és háziasszony, s hordja, táplálja és neveli a gyerekeit. Nem gondolt rá, hogy Kitty ösztönösen már tudja ezt, s erre a roppant munkára készül elő, s ezért nem tesz szemrehányást magának a percnyi gondtalanság, a szerelem boldogsága miatt, amit most élvez, vígan rakva jövendő fészkét.
16
Amikor Levin fölment, a felesége már ott ült az új ezüstszamovárnál, az új teáskészlet mellett; a kisasztalhoz odaültette Agafja Mihajlovnát is egy csésze tea mellé, s Dolly levelét olvasta, akivel sűrűn levelezett.
- Lám, ideültetett a maga asszonykája; rám parancsolt, hogy melléüljek - mosolygott Agafja Mihajlovna barátságosan Kittyre.
Levin Agafja Mihajlovna szavaiból egy dráma megoldását olvasta ki, amely az utóbbi időben közte és Kitty közt zajlott le. Akármennyi keserűséget okozott is Agafja Mihajlovnának az új háziasszony, aki a kormányzat gyeplőjét a kezéből kivette, Kitty mégiscsak diadalmaskodott, s reábírta, hogy szeresse.
- Itt van a te leveled is, elolvastam már - mondta Kitty egy helyesírási hibákkal teli levelet nyújtva oda neki. - Úgy látszik, attól az asszonytól jön, a bátyádnak a... - mondta. - Nem is olvastam el. Ez meg az enyémektől van és Dollytól. Képzeld! Dolly elvitte Grisát és Tányát a Szarmatszkijék gyermekbáljába, Tánya márkinő volt.
De Levin nem hallgatott rá; elvörösödött, fogta bátyja volt kedvesének, Marja Nyikolajev-nának a levelét, s olvasni kezdte. Ez már a második levél volt. Az elsőben arról írt, hogy a bátyja minden ok nélkül elkergette magától; s megható naivsággal tette hozzá, hogy bár most megint nyomorban van, nem kér, nem kíván semmit, az a gondolat nyomasztja csak, hogy Nyikolaj Dmitrijevics a gyenge egészségével tönkremegy nélküle; az öccsét kérte, nézzen utána. Most írta a másodikat. Rátalált Nyikolaj Dmitrijevicsére Moszkvában, s megint együtt éltek; vele ment egy kormányzósági székhelyre is, ahol hivatalnoki állást kapott. De összeveszett a főnökével, s visszament Moszkvába; az úton azonban megbetegedett, s aligha áll már lábra. “Mindig önt emlegeti, aztán meg pénze sincs már.”
- Olvasd; Dolly rólad is ír - kezdte volna Kitty mosolyogva, de hirtelen megakadt, észrevette férje arcán a változást.
- Mi bajod? Mi az?
- Azt írja, hogy Nyikolaj bátyám halálán van. Utazom.
Kitty arca egyszerre megváltozott. A márkinő Tánya és Dolly egyszeriben kiment a fejéből.
- Mikor mégy? - kérdezte.
- Holnap.
- Veled mehetek én is?
- Kitty! Mire jó ez? - szólt Levin szemrehányóan.
- Hogy mire? - bántódott meg Kitty, hogy ilyen kelletlenül és bosszankodva fogadja az ajánlkozását. - Miért ne mennék? Nem foglak zavarni. Én...
- Én azért megyek, mert a bátyám haldoklik - mondta Levin. - De te miért...
- Miért? Azért, amiért te.
“Ilyen, számomra fontos pillanatokban is csak arra gondol, hogy unatkozni fog magában” - gondolta Levin, s ez az ürügy, ilyen fontos ügyben, megharagította.
- Lehetetlen - mondta szigorúan.
Agafja Mihajlovna, látva, hogy veszekedésre kerül sor, letette csöndben a csészéjét, s kiment. Kitty észre sem vette. A hang, amivel az ura az utolsó szavakat mondta, megbántotta; főként, hogy nyilván nem hitte el, amit mondott.
- Én pedig azt mondom, hogy ha elmégy, én is veled megyek, föltétlenül veled - mondta gyorsan és mérgesen. - Miért lehetetlen? Miért mondod, hogy az?
- Mert isten tudja, hova kell mennem, miféle utakon, miféle szállodákba. Csak terhemre lennél - mondta Levin, s azon volt, hogy megőrizze hidegvérét.
- Egyáltalán nem. Nincs semmire szükségem. Ahol te meglehetsz, én is...
- Már csak azért sem jöhetsz, mert ott van ez a nő, akivel te nem érintkezhetsz.
- Én nem tudom és nem is akarom tudni, hogy ki és mi van ott. Azt tudom, hogy a férjem bátyja haldoklik, a férjem hozzáutazik, én pedig vele utazom, hogy...
- Kitty! Ne haragudj. De gondold meg, ez olyan nagy dolog: fáj azt feltételeznem, hogy gyengeséget keversz bele, csak mert nem akarsz magadban maradni. Ha egyedül unatkozol, utazz föl Moszkvába.
- Te mindig csak gonosz és aljas gondolatokat tulajdonítasz nekem - mondta Kitty a meg-bántódás és harag könnyein át. - Én semmit sem... itt szó sincs gyengeségről... Azt érzem, hogy ha az uramnak bánata van, kötelességem vele lennem; de te szándékosan fájdalmat akarsz okozni; készakarva nem értesz meg...
- De ez már borzasztó! Rabszolgaélet! - kiáltott föl Levin, s fölállt, nem volt ereje többé a bosszúságát türtőztetni. De abban a percben érezte is már, hogy magát üti.
- Akkor miért nősültél meg? Szabad lehetnél. Mért, hogyha bánod? - ugrott föl Kitty, s a szalonba futott.
Amikor az ura utánament, könnyek közt fuldokolt.
Levin elkezdett beszélni, kereste a szót, ami ha nem is győzi meg, de megnyugtatja. De Kitty nem hallgatott rá, nem nyugodott bele semmibe. Az ura föléje hajolt, megfogta a makacskodó kezét. Megcsókolta; aztán a haját csókolta meg, aztán megint a kezét, de Kitty még mindig hallgatott. Hanem amikor két kezébe fogta az arcát, s azt mondta: “Kitty!” - egyszeriben magához tért, elsírta magát, és kibékült.
Elhatározták, hogy másnap együtt mennek el. Levin a feleségének azt mondta, elhiszi, hogy csak azért kíván jönni, hogy segítségére legyen, elismerte, hogy Marja Nyikolajevna ottlétében nincs semmi megbotránkoztató; a lelke mélyén azonban mindkettőjükkel elégedetlenül indul-tak útnak. Kittyvel azért nem volt megelégedve, mert nem tudta elszánni magát, hogy amikor szükség lett volna rá, elengedje (s milyen különös volt arra gondolnia, hogy ő, aki nemrég nem is mert hinni a boldogságban, hogy Kitty szeretheti, most azért érezte boldogta¬lannak magát, mert túlságosan szereti!); magával meg azért, hogy nem tudott határozottan fellépni. Még kevésbé értett egyet a lelke mélyén azzal, hogy Kittynek nincs semmi köze ahhoz a nőhöz a bátyjánál, s borzalommal gondolt minden előfordulható összeütközésre. Már arra a gondolatra, hogy az ő felesége, Kittyje, egy szobában lesz egy rossz nővel, megreszke¬tett az undortól és borzalomtól.
17
A kormányzósági város szállodája, amelyben Nyikolaj Levin feküdt, egyike volt azoknak a kormányzósági szállodáknak, amelyeket új, tökéletes mintaképek szerint rendeznek be, a tisztaság, a komfort, sőt elegancia legjobb szándékával, a beszálló közönség jóvoltából azon-ban rendkívüli gyorsasággal alakulnak át piszkos lebujokká, amelyek ugyanakkor korszerű tökéletességre tartanak igényt, s épp ezzel az igényükkel a régimódi, egyszerűen mocskos szállodáknál is rosszabbá válnak. Ez a szálloda ebben az állapotban volt már, a bejáratában a piszkos egyenruhájú, cigarettázó katona, akinek a portást kellett megszemélyesí¬tenie, a komor, kellemetlen, huzatos vaslépcső, a fesztelen, piszkos frakkú pincér, a nagyterem az asztalt díszítő poros viaszcsokraival, a szenny, por, rendetlenség mindenütt, s ugyanakkor az egész szálloda újsütetű, önelégült, mozdonyfüttyös gondterheltsége gyengéd házaséletük után Levinékre a legnyomasztóbb hatást tette, annál is inkább, mert a talmi benyomás, amit a szálloda tett, sehogy sem illett ahhoz, ami várta őket.
Mint mindig, most is az derült ki, hogy miután megkérdezték, milyen árú szobát parancsol¬nak, egyetlen jó szoba sem volt; az egyik jó szobát egy vasúti revizor foglalta el, a másikat egy moszkvai ügyvéd, a harmadikat a faluról berándult Asztafjeva hercegnő. Csak egy mocskos szoba maradt; estére, azt ígérték, egy másik szabadul majd föl mellette. Levin bosszankodott a feleségére, hogy amit várt, bekövetkezett; azaz már a megérkezés percében, amikor arra a gondolatra, hogy a bátyjával mi lesz, izgalom szorította össze a szívét; ahelyett, hogy hozzáfuthatott volna, Kittyről kellett gondoskodnia. Levin bevezette a feleségét a kijelölt szobába.
- Menj, menj! - mondta Kitty, félénk, bűntudatos pillantást vetve rá.
Levin némán ment ki az ajtón, s mindjárt bele is ütközött Marja Nyikolajevnába, aki tudta már, hogy megjött, s nem mert benyitni hozzá. Éppen olyan volt, amilyennek Moszkvában látta; ugyanaz a gyapjúruha, meztelen kar és nyak, ugyanaz a jólelkűn tompa, valamennyire kitellett, ragyás arc.
- No, mi az? Hogy van?
- Nagyon rosszul. Nem kel föl többé. Egyre csak önt várta. Ön... ön... a feleségével van.
Levin nem értette meg első percben, mi hozta zavarba, de Marja Nyikolajevna felvilágosította.
- Én majd kimegyek, kimegyek a konyhába - mondta. - Nagyon fog örülni. Hallotta s ismeri: emlékszik rá külföldről.
Levin elértette, hogy a feleségéről beszél, s nem tudott mit felelni.
- Gyerünk akkor! - mondta.
De alig mozdult meg, a szobaajtajuk kinyílt, és Kitty pillantott ki. Levin elpirult a szégyentől s bosszúságtól, hogy a felesége őt s magát ilyen nehéz helyzetbe hozza. Marja Nyikolajevna azonban még jobban elpirult. Egész összehúzódott, és sírásig pirult, kendője csücskét mindkét kezével megfogva, kivörösödött ujjaival tekergette, s nem tudta, mit mondjon, mit tegyen.
A tekintetben, amellyel Kitty erre a neki érthetetlen, rettenetes nőre nézett, Levin az első pillanatban mohó kíváncsiságot látott; ez azonban csak egy pillanatig tartott.
- No, mi az? Hogy van? - fordult az urához, azután a nőhöz.
- Nem lehet a folyosón beszélgetni! - mondta Levin, s bosszúsan pillantott egy úrra, aki lábát hányva, mintha dolga lett volna, épp akkor ment végig a folyosón.
- Akkor hát jöjjenek be - fordult Kitty a lassan magához térő Marja Nyikolajevnához; majd az ura ijedt arcát észrevéve: - Vagy nem, menjenek, s küldjenek majd értem - mondta a szobájába visszahúzódva. Levin bement a bátyjához.
Egyáltalán nem azt várta, amit a bátyján látott és megérzett. Ő azt várta, hogy ugyanabban az önáltató állapotban találja, amely, mint hallotta, tüdővészeseknél olyan gyakori, és ami bátyja őszi látogatásakor úgy meglepte. A halál közeledtének testi jelei, azt várta, határozottabbak lesznek: nagyobb gyengeség, nagyobb soványság, az állapot mégis csaknem ugyanaz. S azt várta, hogy maga is ugyanazt a szánalmat és iszonyt érzi majd szeretett bátyja pusztulásán s a halál előtt, amit akkor, csak még nagyobb mértékben. Erre készült, de egészen mást talált.
A mocskos kis szállodai szobában, amelynek festett falkárpitja össze volt köpködve, vékony válaszfalán áthallatszott a beszéd, a faltól elhúzott ágyon, a tisztátalanság fojtó szagával átitatott levegőben egy takaróval lefödött test feküdt. Egyik keze a takaró fölött; ennek a kéznek hatalmas, gereblyeforma feje megfoghatatlan módon egy hosszú, vékony, közepéig egyforma nyélhez volt erősítve. A fej a párnán oldalvást feküdt. Levin láthatta halántékán a ritka, verejtékes hajat s a feszes bőrű, szinte áttetsző homlokot.
“Nem lehet, hogy ez a rettenetes test az én Nyikolaj bátyám” - gondolta Levin. De közelebb ment, meglátta az arcát, s nem lehetett kételkednie. Akármilyen rettenetesen elváltozott is ez az arc, Levinnek elég volt a belépőre emelt eleven szemekbe néznie, szája kis mozdulatát az odatapadt bajusz alatt megfigyelni, s megértette a rettenetes igazságot, hogy ez a halott test az ő élő bátyja.
Ragyogó szeme szigorúan és korholón nézett belépő öccsére. S ez a pillantás mindjárt helyre is állította az élők közt az élő kapcsolatot. Levin rögtön fölfogta a ráirányított szemben a korholást, s bűnbánatot érzett boldogsága miatt.
Amikor Konsztantyin megfogta a kezét, Nyikolaj elmosolyodott; a mosoly bágyadt volt, alig észrevehető, de szemének szigorú kifejezése a mosoly ellenére sem változott meg.
- Nem vártad, hogy így találsz - mondta ki nagy nehezen.
- De... nem - mondta Levin, belegabalyodva a szavakba. - Mért nem értesítettél előbb, az esküvőm idejében? Mindenütt tudakozódtam utánad.
Beszélnie kellett, hogy ne hallgasson, s nem tudta, mit beszéljen; annál kevésbé, mert a bátyja nem felelt, csak nézte, le nem véve róla a szemét, s nyilván minden szónak fölmérte a jelentőségét. Levin közölte vele, hogy a felesége is eljött. Nyikolaj örült neki, de azt mondta, fél, hogy megijeszti az állapotával. Elhallgattak. Nyikolaj hirtelen megmozdult, s elkezdett beszélni. Levin az arckifejezése láttán valami különös jelentőségteljeset és fontosat várt, de Nyikolaj az állapotáról beszélt. Hibáztatta az orvost, sajnálta, hogy nincs itt a híres moszkvai doktor; Levin megértette, hogy még mindig reménykedik.
A hallgatás első percét fölhasználva fölállt; ha csak egy pillanatra is, szabadulni akart a kínos érzéstől; azt mondta, megy, s behozza a feleségét.
- No jó. Én meg kitakaríttatok. Piszok és bűz van itt, úgy hiszem. Mása, takaríts ki! - mondta nagy nehezen a beteg. - S ha kitakarítottál, menj ki - tette hozzá, s kérdőn nézett az öccsére.
Levin nem felelt. A folyosóra kiérve megállt. Azt mondta, behozza a feleségét, de most, ahogy a tulajdon érzéséről számot adott magának, úgy döntött, hogy épp ellenkezőleg, igyekszik lebeszélni Kittyt, hogy a beteghez menjen. “Mit kínozza magát - gondolta -, úgy, mint én?”
- Mi az? Hogy van? - kérdezte Kitty ijedt arccal.
- Ó, ez szörnyű, szörnyű! - mondta Levin. - Miért is jöttél el?
Kitty néhány másodpercig hallgatott, s félénken és szánakozva nézett az urára. Aztán odament hozzá, s mind a két kezével megragadta a könyökét.
- Kosztya! Vigyél be hozzá, kettesben könnyebb lesz. Csak vigyél be, vigyél be, kérlek, s menj ki - mondta neki. - Téged látnom s őt nem, értsd meg, sokkal nehezebb. Ott talán hasznotokra lehetek, neki is, neked is. Engedd meg, kérlek! - könyörgött az urának, mintha az élete boldogsága függne tőle.
Levinnek bele kellett egyeznie. Összeszedte magát, s Marja Nyikolajevnáról tökéletesen megfeledkezve, megint bement a bátyjához Kittyvel.
Kitty könnyű léptekkel lépett a beteg szobájába, közben bátor és együttérző arcot mutatva, állandóan az urára nézett; majd sietség nélkül megfordult, s nesztelenül betette az ajtót. Halk lépteivel gyorsan odament a beteg fekhelyéhez, s úgy állt oda, hogy annak ne kelljen meg-mozdítania a fejét; hatalmas kezének a vázát a maga friss, fiatal kezébe vette, megszorí¬totta, s azzal a csendes, nem bántó, részvevő elevenséggel kezdett beszélgetni vele, amire csak asszonyok képesek.
- Találkoztunk már, csak nem ismerkedtünk össze, Sodenben - mondta. - Akkor nem hitte volna, hogy a húga leszek.
- Nem ismert meg, ugye? - mondta a beteg, akinek az arcán Kitty beléptére mosoly sugárzott fel.
- De igen. Milyen jól tette, hogy értesített minket! Nem volt nap, hogy Kosztya ne említette volna, s ne nyugtalankodott volna.
De a beteg elevensége nem sokáig tartott.
Kitty még nem fejezte be a beszédet, s Nyikolaj Levin arcára már megint az a szigorú, korholó pillantás ült ki, a haldokló irigysége az élő iránt.
- Félek, hogy nem egészen jó itt magának - mondta Kitty, a beteg merő tekintetétől elfordulva, s körülnézett a szobában. - Más szobát kell kérni a gazdától - mondta férjének -, hogy hozzánk is közelebb legyen.
18
Levin nem tudott nyugodtan pillantani a bátyjára, nem tudott természetes és nyugodt lenni a jelenlétében. Amikor a beteghez bement, szeme és figyelme öntudatlanul elfátyolosodott, a beteg helyzetét részleteiben nem látta és nem figyelte meg. Érezte az iszonyú szagot, látta a mocskot, rendetlenséget, a kínos állapotot, hallotta a nyögéseket, s érezte, hogy erre nincs segítség. Eszébe sem jutott arra gondolni, hogy a beteg állapotát apróra megfigyelje, azzal törődni, hogy fekszik ott a takaró alatt a test, hogy helyezkednek el összegörbülve a lesová-nyodott lábszárak, hát, keresztcsont, vagy hogy nem lehetne-e valahogy jobban elhelyezni, tenni valamit, hogy ha nem is jobban, de kevésbé rosszul legyen. A hideg futott végig a hátán, ha az efféle részletekről gondolkozni kezdett. Nem volt semmi kételye, hogy sem az élet megnyújtására, sem a szenvedések könnyítésére semmit sem lehet tenni. De a beteg érezte, hogy Levin minden segítséget lehetetlennek tart, ez fölingerelte. S épp ezért még rosszabbul érezte magát. A beteg szobájában lennie kínos volt, ott nem lenni még kínosabb. A legkülön-félébb ürügyekkel szüntelenül kiment, s minthogy egyedül maradni nem volt ereje, megint csak bejött.
Kitty egészen másképp gondolkozott, érzett és tett. A beteg láttára szánalom fogta el. S ez a szánalom az ő női lelkében egyáltalán nem azt a borzadást és undort váltotta ki, amit az urában; neki cselekednie kellett, a beteg állapotának minden részletét kiismerni, segíteni. S minthogy a legkisebb kételye sem volt, hogy segítenie kell rajta, abban sem kételkedett, hogy ez lehetséges, s rögtön hozzá is fogott a munkához. Ugyanazok a részletek, melyeknek már a gondolata is undort keltett az urában, az ő figyelmét rögtön magukra vonták. Orvosért, patikába küldött, a magával hozott lányt és Marja Nyikolajevnát söprésre, mosásra, portörlésre fogta; maga is elmosott, kiöblített valamit, valamit a takaró alá rakott. Parancsára valamit behoztak, mást meg kivittek a beteg szobájából. Ő maga többször is átment a maguk szobá-jába; nem hederített a szembejövő urakra; lepedőt, huzatot, törülközőt, inget szerzett és hozott be.
Az inas, aki az étteremben a mérnököknek az ebédet szolgálta föl, egypárszor haragos arccal jött föl Kitty hívására, de nem tudta a parancsot nem teljesíteni, olyan nyájas állhatatossággal adta ki, hogy sehogy sem lehetett faképnél hagyni. Levin mindezt nem helyeselte. Nem hitte, hogy a betegre ebből bármiféle jó származhat. A legjobban attól félt, hogy Nyikolaj meg-haragszik érte. De a beteg, bár látszólag közönyös volt iránta, nem haragudott, csak szégyellte magát; egészben véve mintha inkább érdekelte volna, mit csinálnak körülötte. Amikor Levin a doktortól, akihez Kitty elküldte, visszajött, épp abban a percben nyitott a betegre, amikor Kitty rendelkezései szerint a fehérneműt cserélték rajta. Hátának hosszú, fehér váza, a hatalmas, kiugró lapockák, a kilátszó bordák és csigolyák meztelenek voltak. Marja Nyikolajevna meg az inas belegabalyodtak az ingujjba, s nem tudták hosszú, lógó karjára ráigazítani. Kitty becsukta Levin mögött nagy sietve az ajtót: nem nézett arra, de a beteg felnyögött, s ő gyorsan feléje indult.
- Siessenek már - mondotta.
- Ne jöjjön ide - szólt rá a beteg haragosan. - Majd magam.
- Mit mond? - kérdezte Marja Nyikolajevna.
De Kitty meghallotta, s elértette, hogy szégyelli magát; kellemetlen neki, hogy meztelen előtte.
- Nem nézek oda, nem nézek! - mondta a karját megigazítva. - Menjen át, Marja Nyikolajev¬na, a másik oldalra - tette hozzá -, s igazítsa meg.
- Menj át, kérlek, van a kis útitáskámban egy kis üvegcsém - fordult a férjéhez -, az oldalsó rekeszben, tudod: hozd ide, kérlek, addig mindent elrendezünk.
Amikor az üvegcsével visszatért, Levin a beteget már rendben találta, s körülötte minden teljesen megváltozott. A nehéz szagot ecet és parfüm szaga váltotta fel, amelyet Kitty ajkát kicsucsorítva s piros arcát felfújva egy csövön át fújt ki. Port nem lehetett látni; az ágy előtt szőnyeg volt. Az asztalon szép rendben álltak az üvegek, pohárkák, összehajtva a szükséges fehérnemű, Kitty broderie anglaise kézimunkája. A másik asztalon, a betegágy mellett, ott volt az ital, egy gyertya s a porok. A beteg megmosdva, megfésülve feküdt a tiszta lepedőn, a magasra fölrakott párnákon, tiszta ingben természetellenesen vékony nyaka körül a fehér kihajtóval, s szemét le nem véve róla, a remény új kifejezésével tekintett Kittyre.
Az orvos, akire Levin a klubban talált rá, nem az volt, aki Nyikolaj Levint addig gyógyította, s akivel elégedetlenkedett. Az új orvos fogta a hallgatócsövét, meghallgatta a beteget, megcsó-válta a fejét, orvosságot írt; különös aprólékossággal magyarázta el először azt, hogy miképp vegye be, aztán, hogy milyen diétát tartsanak. Nyers vagy alig főtt tojást ajánlott, ásványvizet bizonyos hőfokú, frissen fejt tejjel. Amikor a doktor elment, a beteg mondott az öccsének valamit, de Levin csak az utolsó szavakat hallotta: “a te Kátyád,” a szeméből azonban, ahogy Kittyre nézett, megértette, hogy dicsérte.
Oda is hívta Kátyát, ahogy Kittyt nevezte.
- Sokkal jobban vagyok - mondta -, maga mellett már rég meggyógyultam volna. Milyen jó! - Megfogta Kitty kezét, az ajka felé húzta, de mintha félt volna, hogy kellemetlen lesz neki, meggondolta, elengedte, s csak megcirógatta. Kitty mindkét kezével megfogta ezt a kezet, s megszorította.
- Most fektessetek át a bal oldalamra - mondta -, s menjetek aludni.
Senki sem értette meg, mit mondott, egyedül Kitty. Megértette, mert az esze szüntelenül azon járt, hogy mire van szüksége.
- A másik oldalára - mondta a férjének -, mindig azon alszik. Fektesd át. Kellemetlen a személyzetet hívni. Én nem bírom. Maga sem? - fordult Marja Nyikolajevnához.
- Én félek - felelte Marja Nyikolajevna.
Akármilyen szörnyű volt is Levinnek ezt a rettenetes testet átnyalábolni, a takaró alatt azokra a helyekre, amelyekről tudni sem akart, odanyúlni, alárendelte magát Kitty befolyásának, s azt az elszánt arcát vette fel, amit a felesége már ismert; kinyújtotta a karját, és hozzálátott; de akármilyen erős volt, ezeknek a lefogyott tagoknak a rendkívüli súlya megdöbbentette. Mialatt a beteget átfordította, s hatalmas, lesoványodott karjai ölelését a nyakán érezte, Kitty a párnát forgatta meg s rázta föl gyorsan, nesztelen, s a beteg fejét s ritka haját igazította meg, mely megint a halántékához tapadt.
A beteg ott tartotta az öccse kezét a kezében. Levin érezte, hogy csinálni szeretne a kezével valamit, s húzza valahová. Elszoruló szívvel engedte oda neki. Igen, a szájához húzta és megcsókolta. Levin megrázkódott a zokogástól: nem volt ereje semmit sem mondani, kiment a szobából.
19
“Elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, s a kisdedeknek megjelentetted.” Így gondolkozott Levin a feleségéről, amikor ezen az estén beszélgetett vele.
Nem azért gondolt az evangélium igéire, mert magát bölcsnek tartotta. Nem tartotta magát bölcsnek, de lehetetlen volt nem tudnia, hogy a feleségénél s Agafja Mihajlovnánál okosabb, tudnia kellett azt is, hogy amikor a halálra gondolt, ezt lelke minden erejével tette. Azt is tudta, hogy sok igen okos férfi, akinek a gondolatait olvasta, szintén gondolkozott rajta, s egy századát sem tudták annak, amit a felesége és Agafja Mihajlovna tudott. Akármennyire különbözött a két nő, Agafja Mihajlovna és Kátya, ahogy Nyikolaj hívta - s most Levinnek is rendkívül jólesett így hívnia -, ebben tökéletesen egyformák voltak. Mind a ketten kétségen kívül tudták, mi az élet és mi a halál, s ha a Levinre meredő kérdésekre nem is tudtak volna semmiképp megfelelni, sőt meg sem értették volna, egyiküknek sem volt kételye, hogy ez a jelenség micsoda, s nemcsak ők tekintettek rá tökéletesen egyformán, de nézetükben millió emberrel osztoztak. A bizonyíték rá, hogy biztosan tudták, mi a halál, az volt, hogy egy percig sem haboztak, tudták, hogy kell a haldoklóval bánni, és nem féltek tőle; Levin és mások pedig, akik sokat tudtak volna a halálról mondani, nyilván nem ismerték, mert féltek, s egyál¬talán nem tudták, mit kell tenni, ha valaki haldoklik. Ha Levin egyedül lett volna Nyikolaj bátyjával, elborzadva nézi, s még nagyobb borzalommal vár, s semmi mást nem tud tenni.
Sőt mi több, azt sem tudta, mit beszéljen, hogy nézzen, hogy járjon. Mellékes dolgokról beszélni bántónak tűnt föl, lehetetlen volt; a halálról, komor dolgokról, éppolyan lehetetlen. Hallgatni se szabad. “Ha nézem, azt hiszi, tanulmányozom, félek; ha nem nézem, azt gondol¬ja, másra gondolok. Lábujjhegyen járok: bosszankodni fog, zajosan: szégyelleném.” Kitty azonban nyilván nem gondolt, nem volt ideje magára gondolnia; ő tudott valamit, s a betegre gondolt, és minden kitűnően ment. Mesélt magáról is, az esküvőjéről is, mosolygott, sajnál-kozott, becézte, gyógyulási esetekről beszélt, s minden jól ment; tudása volt tehát. A bizony-ság arra, hogy sem az ő tevékenysége, sem Agafja Mihajlovnáé nem volt ösztönös, állati, értelmetlen, az volt, hogy a testi gondozáson, a szenvedések enyhítésén kívül Agafja Mihajlovna és Kitty is még valamit követeltek a haldoklónak, fontosabbat, mint a testi gondo-zás, olyasmit, aminek a testi dolgokhoz semmi közük. Agafja Mihajlovna egy elhalt öregről beszélve azt mondta: “Hála Isten, megáldoztatták, feladták rá az utolsó kenetet; Isten adjon ilyen halált mindenkinek.” Kátya éppen így; akármennyi gondja volt fehérneműre, fölfekvésre, italra, már az első nap sikerült rábeszélnie a beteget a feltétlen szükséges áldozásra és utolsó kenetre.
Amikor éjszakára a betegtől a maguk két szobájába visszamentek, Levin csak ült lehorgasztott fejjel, s nem tudta, mit tegyen. Sem vacsorázni, sem lefeküdni, sem átgondolni, mit tegyenek másnap, de még beszélgetni sem volt képes a feleségével; rossz volt a lelkiismerete. Kitty, épp ellenkezőleg, a megszokottnál is tevékenyebb volt. Elevenebb, mint rendesen. Vacsorát hozatott, maga csomagolta ki a holmijukat, ágyazni segített, a perzsaporról sem feledkezett meg, amivel az ágyakat behintse. Olyan lelkesség és gyors találékonyság volt benne, amilyen férfiakban az ütközet előtt, az élet félelmetes, döntő perceiben szokott jelentkezni, amikor a férfiember egyszer s mindenkorra mutatja meg az értékét: hogy a múltja nem volt hiábavaló, erre a percre készült vele.
A munka égett a kezében; nem volt még tizenkettő, s minden holmi ki volt rakva, tisztán, pontosan, úgy valahogyan, hogy a szállodai szoba olyan lett, mint az otthonuk; az ágyak megvetve, kefék, fésűk, tükör mind kirakva, az asztal leterítve.
Levin úgy találta, hogy enni, aludni, sőt még beszélni is megbocsáthatatlan dolog most; minden mozdulatát illetlenségnek érezte. Kitty meg a kefécskéit csomagolta ki, de ezt is úgy csinálta, hogy semmi bántó nem volt benne.
Hanem enni azért nem tudtak semmit sem, elaludni sem soká, sőt soká még lefeküdni sem.
- Nagyon örülök, hogy rábeszéltem a holnapi utolsó kenetre - ült Kitty réklijében az össze-hajtható tükre elé, lágy, illatos haját a sűrű fésűvel kibontva. - Én ugyan sohasem láttam még ilyet, de mama, tudom, mondta, hogy a felgyógyulásért is imádkoznak.
- S te csakugyan azt hiszed, hogy felgyógyulhat még? - mondta Levin, amint kerek fejecskéjén hátul a keskeny választékra nézett, amely, ahogy a fésűt előrehúzta, újra és újra bezáródott.
- Megkérdeztem az orvost, azt mondja, három napnál nem élhet tovább. De hát tudhatják azt ők? Én nagyon örülök mégis, hogy rábeszéltem - mondta a haja alól az urára sandítva. - Minden megtörténhetik - tette hozzá azzal a különös, némileg ravasz kifejezéssel, ami mindig ott volt az arcán, amikor a vallás dolgairól beszélt.
Amikor vőlegény-menyasszony korukban a vallásról szó volt köztük, egyikük sem hozta soha többé elő; Kitty azonban azzal az egyformán nyugodt öntudattal végezte el a templomba menetel és az imádság szertartását, mint aminek így kell lennie. S noha Levin az ellenkező meggyőződésben élt, Kitty biztos volt benne, hogy az ura éppen olyan jó, sőt még jobb keresztény, mint ő, s mindaz, amit erről mond, egyike az ő mulatságos férfikiszólásainak, mint ahogy a broderie anglaise-ről is azt mondta: okos emberek bestoppolják a lyukat, ő meg szántszándékkal kivagdossa stb.
- Itt van ez a nő, Marja Nyikolajevna, ez nem tudta mindezt elrendezni - mondta Levin. - És... be kell vallanom, hogy nagyon, nagyon boldog vagyok, amiért velem jöttél. Olyan tisztaság árad belőled... - Megfogta a kezét, de nem csókolta meg (a kezét csókolni a halál közelében illetlennek látszott), bűnbánó arccal csak megszorította, s fölfénylő szemébe nézett.
- Magadnak olyan keserves lett volna - mondta Kitty, s örömtől elpiruló arcát eltakarva vele, karját a magasba emelte, s kontyát, a tarkójára csavarva, feltűzte. - Nem - szólt -, ő nem tudta... Én szerencsére Sodenben sokat tanultam.
- Ott csakugyan ilyen betegek is voltak?
- Súlyosabbak.
- Nekem szörnyű, hogy nem láthatom olyannak, amilyen fiatalon volt... Nem is hiszed, milyen nagyszerű fiatalember volt; de én nem értettem meg akkor.
- Nagyon, nagyon is elhiszem. Mi ketten, úgy érzem, jó barátok lettünk volna - mondta Kitty; majd elijedve attól, amit mondott, az urára nézett, s könny csordult ki a szemén.
- Igen, lettünk volna - mondta Levin szomorúan. - Egy ő valóban azok közül, akikről azt mondják, nem erre a világra valók.
- Csakhogy előttünk még sok nap van, muszáj lefeküdnünk - mondta Kitty az órácskájára nézve.
20
A HALÁL
Másnap a beteg megáldozott, s fölvette az utolsó kenetet. A szertartás alatt Nyikolaj Levin buzgón imádkozott. Nagy szemébe, melyet a virágos abrosszal letakart kártyaasztalon a szentképre meresztett, olyan szenvedélyes könyörgés és remény ült ki, hogy Levinnek szörnyű volt néznie. Ez a szenvedélyes könyörgés és remény, tudta, csak még nehezebbé teszi, hogy elváljon az élettől, amelyet annyira szeretett. Ismerte a bátyját, a gondolkodását; hitetlensége, tudta, nem onnét eredt, hogy könnyebb volt hit nélkül élnie; a világ jelenségeinek korszerű, tudományos magyarázata szorította ki lépésről lépésre a hitét, azt is tudta hát, hogy mostani megtérése sem volt természetes, nem ugyanannak a gondolatmenetnek a vágányán ment végbe, pillanatnyi volt, számító, a gyógyulás esztelen reménye váltotta ki. Azt is tudta, hogy a csodálatos gyógyulások elbeszélésével, Kitty csak tovább erősítette ezt a reményt. Mindezt tudta, s kínos és fájdalmas volt az esdeklő, reménnyel telt pillantást, ezt a lesoványodott kéz-fejet látnia, amely nagy nehezen emelkedett föl, s vetette a kereszt jelét a feszülő homlokra, a kiugró vállra, az üres, hörgő mellre, amely nem tudott már helyet adni az életnek, amiért a beteg esdekelt. A szentség föladása alatt Levin is imádkozott; azt tette, amit ő, a hitetlen, ezerszer is megtett már: Istenhez fordult: “Tedd meg, ha vagy, hogy ez az ember meg-gyógyuljon, hiszen ilyesmi már sokszor megtörtént. Megmented őt is és engem is.”
A beteg a kenet föladása után hirtelen sokkalta jobban lett. Egy óra leforgása alatt egyszer sem köhögött; mosolygott, Kitty kezét csókolta, könnyek közt adott hálát neki, s azt mondta, jobban van, semmije sem fáj, étvágyat és erőt érez magában. Amikor a levest odahozták neki, maga ült fel, s a kotlettből másodszor is kért. Akármennyire reménytelen állapotban volt is, akármilyen nyilvánvaló, csak rá kellett nézni, hogy nem gyógyulhat meg - Levin és Kitty ezt az órát egy és ugyanabban az izgatottságban töltötték, boldogan s reszketve is, nehogy tévedjenek.
- Jobban van? - Igen, sokkal. - Csodálatos. - Semmi csodálatos. - Azért mégis jobban van - suttogták egymásra mosolyogva.
Ez az altatás nem tartott soká. A beteg nyugodtan aludt el, de egy fél óra múlva köhögés ébresztette fel. S hirtelen minden remény eltűnt a körülötte levőkben s benne magában is. A szenvedés valósága egyszerre szétdúlta a korábbi reményeknek az emlékét Levinben, Kittyben s magában a betegben is.
A beteg nem is emlékezett már, mit hitt egy fél órával előbb; mintha szégyellne visszaemlé-kezni rá, azt követelte, adják oda az átlyuggatott papírú üvegben a jódot, amit be kellett lélegeznie. Levin odaadta az üveget. Ugyanaz a szenvedélyes, reménykedő pillantás, amellyel az utolsó kenetet vette fel, most az öccsére meredt; a doktor szavainak a megerősítését követelte, hogy a jód belélegzése csodát tesz.
- Mi az? Kátya nincs itt? - hörögte körülnézve, miután Levin nagy kelletlenül megerősítette az orvos szavát. - Akkor megmondhatom... Csak érte csináltam végig ezt a komédiát. Olyan kedves, mi ketten azonban nem csalhatjuk magunkat. Látod, ebben itt hiszek - szorította meg csontos kezével az üveget, s fölé hajolt, hogy beszívja.
Este nyolckor Levin és felesége a szobájukban teáztak, amikor Marja Nyikolajevna elfulladva szaladt át hozzájuk. Sápadt volt, az ajka remegett.
- Haldoklik! - suttogta. - Attól félek, mindjárt meghal.
Mind a ketten átfutottak hozzá. Ő föltápászkodott, s ott ült az egyik karján könyökölve az ágyon; hosszú háta előrehajolt, a fejét mélyen lelógatta.
- Mit érzel? - kérdezte suttogva Levin, egy kis hallgatás után.
- Azt érzem, elmegyek - mondta ki Nyikolaj nagy nehezen, de lassan, rendkívüli határozott-sággal préselve ki magából a szót. Nem emelte föl a fejét, csak a szemét irányította fölfelé, de így sem érte el az öccse arcát. - Kátya, menj ki! - mondta még.
Levin fölszökött, s parancsoló suttogással késztette Kittyt kifelé.
- Elmegyek - mondta megint a beteg.
- Miért gondolod? - kérdezte Levin, hogy mondjon valamit.
- Mert elmegyek - mondta megint, mintha megszerette volna ezt a kifejezést. - Vége.
Marja Nyikolajevna odament hozzá.
- Feküdne le - mondta -, úgy könnyebb volna.
- Úgyis csendben fekszem nemsokára - szólt ő. - Holtan - mondta gúnyosan, haragosan. - Fektessetek hát le, ha jólesik.
Levin a hátára fektette, melléje ült, s a lélegzetét visszafojtva nézett az arcába. A haldokló ott feküdt, becsukta a szemét, de a homlokán időnként megmozdultak az izmok, mint annak, aki mélyen és feszülten gondolkozik. Levin önkéntelenül vele gondolkozott, azon, hogy mi megy most végbe benne, de akárhogy erőltette az eszét, hogy kövesse, ennek a nyugodt, szigorú arcnak a kifejezésén, a homlokizmok játékán azt látta, hogy a haldokló előtt megvilágosodik valami; épp az, ami őelőtte változatlanul sötét maradt.
- Igen, igen, úgy van - mondta a haldokló szaggatottan. - Maradjatok. - S megint elhallgatott. - Úgy - nyújtotta el hirtelen s megnyugtatón; mintha egyszerre csak minden megoldódott volna a számára. - Ó, Istenem! - mondta, s mélyet sóhajtott.
Marja Nyikolajevna megtapogatta a lábát. - Hidegedik - suttogta.
A beteg soká, Levinnek úgy rémlett, igen soká feküdt mozdulatlan. De még mindig életben volt, s néha felsóhajtott. Levin belefáradt már a szellemi erőfeszítésbe. Hiába minden erő-feszítés, azt érezte, nem tudja megérteni, mi az az “úgy”. Érezte, hogy rég elmaradt már a haldokló mellől. Magán a halálon nem tudott már gondolkozni; akaratlanul is olyan gondolatok ötlöttek az eszébe, mint hogy mit kell most rögtön csinálnia: lefogni a szemét, felöltöztetni, koporsót rendelni. És furcsa dolog, tökéletesen hidegnek érezte magát, nem volt benne sem bánat, sem veszteségérzet, még kevésbé szánalom a bátyja iránt. Ha érzett iránta most valamit, hát legfeljebb irigységet a tudásért, aminek a haldokló most birtokában van, ő pedig nincs.
Még soká ült így mellette, a véget várva. De a vég nem jött. Az ajtó kinyílt, Kitty jelent meg. Levin fölkelt, hogy megállítsa. De abban a pillanatban, amikor fölkelt, a haldokló, hallotta, megmoccan.
- Ne menj el - mondta Nyikolaj, s kinyújtotta a kezét. Levin odaadta neki a magáét, s bosszúsan intett a feleségének, hogy menjen ki.
Fél órát, egyet, aztán még egyet ült ott, a haldokló keze a kezében. Egyáltalán nem gondolt már a halálra. Arra gondolt, mit csinál Kitty, ki lakik a szomszéd szobában, a doktornak van-e tulajdon háza. Enni és aludni szeretett volna. Kiszabadította óvatosan a kezét; megtapogatta a beteg lábait. A lábak hidegek voltak, de a beteg még lélegzett. Levin megint lábujjhegyre állt, ki akart menni, de a beteg megint megmozdult.
- Ne menj el - mondta.
Pirkadt. A beteg még mindig ugyanúgy volt. Levin lopva kiszabadította a kezét; rá se nézett a haldoklóra, átment a szobájába, s elaludt. Amikor fölébredt, bátyja várt halálhíre helyett azt hallotta, hogy a beteg úgy van, mint korábban volt. Megint felült, köhög, megint enni és beszélni kezd; fölhagyott vele, hogy a halált emlegesse, a felgyógyulásban kezd újra remény-kedni, s még ingerlékenyebb és komorabb, mint volt. Senki, sem az öccse, sem Kitty nem tudta megnyugtatni. Mindenkire haragudott, mindenkinek kellemetlenségeket mondott, szen-ve¬déseiért szemrehányást tett, s követelte, hogy hozzák el neki Moszkvából azt a híres orvost. S ahányszor megkérdezték, hogy érzi magát, haragos és szemrehányó arccal ugyanazt felelte:
- Rettenetesen szenvedek, elviselhetetlen!
A beteg mind jobban és jobban szenvedett, különösen a felfekvései miatt, amelyeket nem lehetett már begyógyítani, s egyre jobban és jobban haragudott a környezetére; különösen azt hányta a szemükre, hogy a moszkvai doktort nem hívták el hozzá. Kitty mindenféle módon próbált segíteni rajta, csillapítani; de minden hiába volt, s Levin látta, hogy ha nem is vallja be, ő is el van már testileg, lelkileg gyötörve, A halál érzése, ami azon az éjszakán, amikor a beteg az öccsét hívta s az élettől búcsúzott, mindnyájukban föltámadt, elenyészett. Tudták mind, hogy hamarosan és elkerülhetetlenül meghal; félig meg is halt már. Egyet kívántak csak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, meghaljon, de ezt mindnyájan eltitkolták. Üvegcsékből orvosságokat adtak neki, gyógyszert, doktort kerestek; csalták őt, magukat és egymást. Mindez hazugság volt, undorító, sértő, szentségtörő hazugság. S ezt a hazugságot jelleme szerint is, de azért is, mert a haldoklót ő szerette a legjobban, Levin különös fájóan érezte.
Levin, aki rég foglalkozott a gondolattal, hogy két bátyját, ha csak a halál előtt is, kibékítse, írt Szergej Ivanovicsnak, s amint a választ megkapta, a betegnek is fölolvasta a levelet. Szergej Ivanovics azt írta, nem jöhet, de megható szavakban kérte bátyja bocsánatát.
A beteg nem szólt semmit.
- Mit írjak neki? - kérdezte Levin. - Remélem, nem haragszol rá?
- Nem, egyáltalán! - felelt Nyikolaj bosszúsan. - Írd meg, hogy küldje le a doktort.
Három gyötrelmes nap telt még el; a beteg még mindig ugyanabban az állapotban volt. Aki csak látta, mind a halálát kívánta - a szálloda inasai, a gazda, az összes lakók, a doktor, Marja Nyikolajevna, Levin és Kitty is. Csak a beteg nem adott kifejezést ennek az érzésnek, ellenkezőleg, haragudott, hogy nem hívták ide azt a bizonyos orvost, tovább szedte az orvosságot, s az életről beszélt. Csak azokban a ritka percekben, amikor az ópium elfeledtette szakadatlan szenvedését, akkor mondta ki néha félálomban, ami az ő lelkében mélyebben volt, mint a többiekében: “Jaj, csak már vége lenne!” vagy: “Mikor lesz vége!”
De az egyenletesen növő szenvedés megtette a magáét, s előkészítette a halálra. Nem volt már helyzet, amelyben ne szenvedett volna, nem volt perce, amelyben megnyugodhatott, testének tagja, amely ne sajgott, ne gyötörte volna. Ennek a testnek már az emlékei, benyomásai, gondolatai is éppen olyan undort keltettek most benne, mint maga a test. Más emberek látása, a beszédjük, a maga emlékei, mindez csak gyötrelem volt neki. A környezete érezte ezt, s anélkül, hogy elhatározták volna, egy szabadabb mozdulatot, szót, akaratnyilvánítást sem engedtek meg maguknak. A beteg egész élete a szenvedés egyetlen érzésébe folyt össze, s abba a kívánságba, hogy megszabaduljon tőle.
Az az átalakulás ment nyilván végbe benne, amely arra kellett, hogy késztesse, hogy úgy várjon a halálra, mint vágyai teljesülésére, valami boldogságra. Régebben minden külön kívánság, amit szenvedése vagy valami hiányérzet: éhség, fáradtság, szomjúság támasztott, egy testműködés elintézésével kielégülést nyert, s enyhületet talált; most azonban a hiányérzet s a szenvedés nem kapta meg többé kielégülését, s minden kísérlet csak új szenvedést idézett fel. S éppen ezért minden vágy egybe folyt össze, hogy szenvedéseitől s forrásuktól, a testtől megszabaduljon. De erre a szabadulásvágyra nem volt szava, nem is beszélt hát róla; szokása szerint azoknak a vágyainak a kielégítését követelte, amelyeket nem lehetett már teljesíteni. “Fektessetek a másik oldalamra” - mondta, s rögtön utána azt kívánta, fektessék, ahogy az előbb volt. “Adjatok húslevest. Vigyétek el ezt a húslevest. Beszéljetek valamit, mit hall-gattok?” De mihelyt beszélni kezdtek, becsukta a szemét, s fáradtság, közöny és undor ült ki az arcára.
Tizednap azután, hogy a városba érkeztek, Kitty megbetegedett. A feje fájt, hányt, s egész délelőtt nem tudott az ágyból felkelni.
Az orvos a kifáradással és az izgalommal magyarázta a betegségét, és lelki nyugalmat ajánlott.
De ebéd után mégiscsak fölkelt, s bement, mint mindig, kézimunkájával a beteghez. A beteg, ahogy belépett, szigorúan nézett rá, s amikor azt mondta, beteg volt, megvetően elmosolyo-dott. Ezen a napon szünet nélkül az orrát fújta, s panaszosan nyögött.
- Hogy érzi magát? - kérdezte tőle Kitty.
- Rosszabbul - felelte erőlködve. - Fáj.
- Hol fáj?
- Mindenhol.
- Most már vége lesz, meglátják - mondta Marja Nyikolajevna, ha suttogva is, de úgy, hogy az érzékeny fülű betegnek, amint Levin észre is vette, meg kellett hallania. Levin rápisszegett, s a betegre pillantott. Nyikolaj meghallotta, de semmiféle hatást sem tett rá. Tekintete ugyanolyan szemrehányó és merev maradt.
- Miből gondolja? - kérdezte Levin az asszonyt, amikor kiment, s az a folyosóra utánajött.
- Tépni kezdi magát - mondta Marja Nyikolajevna.
- Hogy tépi?
- Hát így - mondta, gyapjúruhája redőit cibálgatva.
Valóban, Levin is észrevette, hogy a beteg egész nap maga felé kapkodott, mintha le akart volna tépni valamit.
Marja Nyikolajevna jóslata igaznak bizonyult. A betegnek éjszaka felé nem volt már ereje a kezét fölemelni; csak maga elé nézett, s tekintetének egy pontra szegezett figyelő kifejezése nem változott meg. Amikor az öccse vagy Kitty úgy hajoltak fölé, hogy láthatta őket, még akkor sem nézett rájuk.
Kitty elküldött a papért, hogy az búcsúimát mondjon fölötte.
Míg a pap imádkozott, a haldokló nem adott semmiféle életjelet; a szeme is le volt csukva. Levin, Kitty és Marja Nyikolajevna ott álltak az ágy mellett. A pap még nem mondta végig az imát, amikor a haldokló kinyúlt, fölsóhajtott, s fölnyitotta a szemét. A pap befejezte az imát, a hideg homlokra tette a keresztet, aztán lassan begöngyölte az epitrachelion-ba. Vagy két percig némán állt még ott, aztán a hidegülő, vértelen, óriás kezekhez ért.
- Vége - mondta, s el akart menni. De a halott letapadt bajusza hirtelen megmozdult, s a csöndben tisztán hallatszott a mell mélyéből jövő, határozott élességű hang:
- Nem egészen... Mindjárt.
Az arc egy perc leforgása alatt megvilágosodott; a bajusz alá mosoly ült ki, s az ott levő gond-terhelt képű asszonyok a boldogult öltöztetéséhez láttak.
Bátyja képe s a halál közelsége újra fölidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál meg-foghatatlansága s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt, mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni, kikerülhetetlenségét még ször¬nyűbb volt elképzelnie; de hála felesége közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem megmentette a kétségbeeséstől, s hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a szerelem még erősebbé és tisztábbá vált.
Alig játszódott le szeme előtt a halál megfejthetetlenül maradt titka, egy másik merült föl, éppen olyan megfejthetetlen, de szerelemre és életre hívó.
A doktor megerősítette a gyanúját: Kitty rosszullétét terhesség okozta.
21
Attól a perctől, amelyikben Betsy és Sztyepan Arkagyics felvilágosításaiból megértette, hogy tőle egyet kívánnak csak, hogy hagyja békében s ne terhelje jelenlétével többé a feleségét, s maga a felesége is csak ezt óhajtja, Alekszej Alekszandrovics Karenin annyira elvesztette a fejét, hogy magától semmiben sem tudott határozni, sőt azt sem tudta, mit is akar voltaképpen, s azok kezére adta magát, akik olyan szívesen foglalkoztak a dolgaival; ő mindenre csak a beleegyezésével felelt. Csak amikor Anna már elment a házából, s az angol nevelőnő oda-küldött hozzá, hogy vele ebédeljen-e vagy külön, akkor értette meg először világosan a helyzetét, és szörnyedt el rajta.
A legnehezebb az volt ebben a helyzetben, hogy a múltját azzal, ami most volt, sehogy sem tudta összeegyeztetni és kibékíteni. Nem az a múlt zavarta meg, amelyikben boldogan élt a feleségével. Az átmenetet ebből a múltból abba, amelyikben hűtlenségéről már tudott, végig-szenvedte már; súlyos állapot volt, de érthető. Ha a felesége akkor, amikor a hűtlenségét bevallotta, elmegy tőle, elkeseredett és boldogtalan lett volna, de nem kerül abba a kiúttalan, érthetetlen helyzetbe, amiben most érezte magát. Sehogy sem tudta múltkori megbocsátását, ellágyulását, szeretetét beteg felesége s az idegen gyermek iránt azzal, ami most volt, összebékíteni; azaz, hogy mindennek jutalmaképp magányra, gyalázatra és gúnyra ébred, nincs senkinek szüksége rá, s mindenki megveti.
Felesége elutazása után az első két nap Alekszej Alekszandrovics fogadta a kérvényezőket, az irodafőnökét, elment a bizottságba, hazajött, kijött az ebédlőbe az ebédhez, csakúgy, mint rendesen. Nem magyarázta meg magának, miért teszi; lelke minden erejét megfeszítette ebben a két napban, hogy nyugodtnak, sőt közönyösnek lássék. Amikor arra kellett felelnie, mit kezdjenek Anna Arkagyevna holmijával és szobáival, a legnagyobb erőfeszítést tette, hogy olyan embernek lássék, akit a bekövetkezett esemény nem ért váratlanul, nincs semmi benne, ami a megszokott események rendjéből kiütközne; és célját el is érte: senki sem vette észre rajta a kétségbeesés tüneteit. De az Anna elutazását követő másodnap, amikor Kornyej a divatárusbolt számláját, amelyet Anna elfeledett kifizetni, odaadta neki, s jelentette, hogy a segéd maga van itt, Alekszej Alekszandrovics behívatta a segédet.
- Bocsásson meg, kegyelmes uram, hogy háborgatni merészeltem. De ha úgy tetszik rendel-kezni, hogy a kegyelmes asszonyhoz forduljunk, szíveskedjék megadni a címét.
Alekszej Alekszandrovics, a segéd legalább úgy látta, elgondolkozott, majd hirtelen meg-fordult, az asztalhoz ült. Fejét kezébe temette, és sokáig ült ebben a helyzetben, néhányszor szólni is próbált, de elakadt.
Kornyej megértette ura érzéseit, s megkérte a segédet, jöjjön el máskor. Magára maradva Alekszej Alekszandrovics belátta, hogy nincs ereje többé a szilárdság és nyugalom szerepében kitartani. Kifogatta a várakozó kocsit; szólt, hogy nem fogad senkit, s ebédre sem jött ki.
Úgy érezte, nem bírja elviselni a megvetés és kíméletlenség egyetemes nyomását, amelyet ennek a segédnek, Kornyejnek, s akivel csak ebben a két napban találkozott, kivétel nélkül mindenkinek az arcán ott látott. Megérezte, hogy az emberek gyűlöletét nem fordíthatja el magáról, hisz ennek a gyűlöletnek nem az az oka, hogy rossz ember (akkor iparkodott volna jobbá lenni), hanem hogy szégyenletesen és undorítóan boldogtalan. Éppen azért, mert a szíve olyan elgyötört, tudta, könyörtelenek lesznek hozzá. Az emberek, érezte, megsemmisítik őt, ahogy a kutyák is megfojtják az elgyötört, fájdalomtól nyüszítő kutyát. Egyetlen menekvése az emberektől, tudta, az, ha elrejti a sebeit előlük; ebben a két napban öntudatlanul is ezt próbálta, de most már úgy érezte, nincs ereje folytatni az egyenlőtlen harcot.
Kétségbeesését növelte még a tudat, hogy teljesen egyedül maradt a bánatával. Nemcsak Pétervárott, de sehol a világon nem volt egy ember, akinek elmondhatta volna, amit érzett, aki nem mint magas rangú hivatalnokot, a társaság tagját, hanem egyszerűen mint szenvedő embert sajnálta volna meg, de hát sehol sem ismert ilyen embert.
Alekszej Alekszandrovics árvaként nőtt fel. Ketten voltak fivérek. Az apjukra nem emlé-keztek, az anyjuk meghalt, mikor Alekszej Alekszandrovics tízesztendős volt. A vagyonuk kicsiny volt. Karenin nagybátyjuk nevelte őket, egy tekintélyes tisztviselő, a megboldogult cár egykori kedvence.
Miután a gimnáziumot és az egyetemet kitüntetéssel elvégezte, Alekszej Alekszandrovics nagybátyja támogatásával azonnal a tekintélyt szerző hivatalnoki pályára lépett, s ettől fogva kizárólag hivatali becsvágyának szentelte magát. Sem a gimnáziumban, sem az egyetemen, sem később, hivatalnoksága alatt, senkivel sem lépett baráti viszonyba. Testvére állt a legközelebb hozzá, de az a külügyminisztériumnál szolgált, folyton külföldön élt, ahol Alekszej Alekszandrovics házassága után csakhamar meg is halt.
Kormányzósága idején Anna nagynénje, egy gazdag kormányzóságbeli úrhölgy, a nem fiatal embert, de fiatal kormányzót összeismertette az unokahúgával, s olyan helyzetbe hozta, hogy vagy nyilatkoznia kellett, vagy elmennie a városból. Alekszej Alekszandrovics sokáig habo-zott. Ahány érv szólt e mellett a lépés mellett, ugyanannyi ellene, s hiányzott a döntő érv, amely arra sarkallta volna, hogy alapelvén - kétség esetén tartózkodni - változtasson; de Anna nagynénje egy ismerősükön keresztül tudtára adta, hogy a lányt kompromittálta már, becsü-letbeli kötelessége megkérni. Megkérte, s menyasszonyának és feleségének érzelmekben megadta mindazt, amire képes volt.
Az a ragaszkodás, amelyet Anna iránt érzett, az igényt is kioltotta a lelkéből, hogy más emberekkel meghitt kapcsolatra lépjen, így most ennyi ismerős közt nem volt egyetlen közeli embere. Olyan, amit “összeköttetés”-nek neveznek, volt sok; barát azonban senki. Akit ebédre hívhatott, akit egy folyamodó támogatására vagy egy szívéhez nőtt ügyben részvételre megkérhetett, akivel más emberek vagy a magas kormány működését őszintén megvitathatta, volt bőven; de kapcsolata ezekkel az emberekkel a gyakorlattól és szokástól szorosan meg-szabott területre korlátozódott, amelyből lehetetlen volt kilépnie. Volt egy egyetemi barátja, akivel később is összejárt, s egyéni bánatáról beszélhetett volna, de az egy távoli tankerületnek volt a gondnoka. A péterváriak közül az irodavezetője és a doktor jöhettek számba, mint legközelebb állók.
Mihail Vasziljevics Szljugyin, az irodavezető, egyszerű, okos, jó és erkölcsös ember volt, Alekszej Alekszandrovics személyes hajlandóságot is érzett benne maga iránt; de ötéves hivatali működésük akadálya lett minden bensőséges megnyilatkozásnak.
Alekszej Alekszandrovics, amikor az iratok aláírásával végzett, sokáig hallgatott. Mihail Vasziljevicsre pillantott, néhányszor próbált, de nem tudott megszólalni. Elkészítette már a mondatot: “Hallott a bánatomról?” De a végén azt mondta, amit szokás szerint; “Ezt tehát készítse elő, kérem” - s elbocsátotta.
A másik ember, a doktor, szintén jóindulattal volt iránta, köztük azonban régi, hallgatag megegyezés állt fenn, hogy mind a ketten el vannak munkával halmozva, és mindegyiküknek sietős a dolga.
Asszony barátaira, köztük elsősorban Ligyija Ivanovna grófnőre, Alekszej Alekszandrovics nem gondolt. A nőktől, már csak azért is, mert nők, borzadt és undorodott.
22
Alekszej Alekszandrovics megfeledkezett Ligyija Ivanovna grófnőről, de ő nem feledkezett meg róla. A magányos kétségbeesés legsúlyosabb perceiben jött el hozzá, s bejelentés nélkül lépett a dolgozószobájába. Ugyanabban a helyzetben találta, ott ült, fejét a kezére támasztva.
- J’ ai forcé la consigne  - mondta, ahogy az izgalomtól és sebes mozgástól nehezen lélegez¬ve, gyors léptekkel bement. - Mindent tudok! Alekszej Alekszandrovics! Kedves barátom! - folytatta jól megszorítva mindkét kezével a kezét, s gyönyörű tűnődő szemét a szemébe mélyesztve.
Alekszej Alekszandrovics elkomorodva emelkedett föl, s kezét kiszabadítva széket tolt alá.
- Parancsoljon, grófnő. Nem fogadok, beteg vagyok - mondta, s ajka megremegett.
- Barátom! - ismételte Ligyija Ivanovna grófnő, nem véve le róla a szemét: szemöldökei hirtelen fölrándultak, a belső ívükkel a homlokán egy háromszöget képezve. Nem szép, sárga arca ettől még csúnyább lett, de Alekszej Alekszandrovics érezte, hogy sajnálja, s kész elsírni magát. S ellágyulás jött rá, megfogta a puffadt kezet, s csókolgatni kezdte.
- Barátom! - mondta a grófnő az izgalomtól szaggatott hangon. - Nem szabad átadnia magát a bánatnak. A maga bánata nagy, de vigaszt kell találnia.
- Szét vagyok zúzva, össze vagyok törve, nem vagyok ember sem már! - mondta Alekszej Alekszandrovics, a grófnő kezét elengedve, de úgy, hogy még mindig könnyel telt szemébe nézett. - A helyzetemben az az iszonyú, hogy sehol, önmagamban sem találok támaszra.
- Talál, de ne bennem keresse, bár higgyen, kérem, a barátságomban - mondta a grófnő föl-sóhajtva. - A szeretet a mi támaszunk, amelyet Ő hagyott reánk. Könnyű az Ő terhe - mondta azzal az elragadtatott pillantással, amelyet Alekszej Alekszandrovics olyan jól ismert. - Ő ad erőt, Ő segít magán is.
Ezekben a szavakban volt egy kis meghatódás a maga nemes érzelmein, s ott volt az új, elragadtatott, Pétervárott nemrég elterjedt misztikus hangulat, amelyet Alekszej Alekszandro-vics túlzottnak tartott; most mégis jólesett hallgatnia.
- Gyenge vagyok. Meg vagyok semmisítve. Semmit sem láttam előre, és most nem értek semmit sem.
- Barátom - ismételte meg Ligyija Ivanovna.
- Nem az, hogy elvesztettem, ami most már nincs, nem az - folytatta Alekszej Alekszand-rovics. - Azt nem sajnálom. De nem bírok az emberek elé szégyenkezés nélkül állni a helyzet miatt, amelyben vagyok. Csúnya dolog, de nem bírok, nem bírok.
- A megbocsátásnak azt a magasztos tettét, amelytől én és mi valamennyien úgy el voltunk ragadtatva, nem maga vitte végbe. Ő, aki a szívében lakik! - emelte föl Ligyija Ivanovna grófnő elragadtatottan a szemét. - Épp ezért nincs mit szégyellnie magát a tette miatt.
Alekszej Alekszandrovics összevonta a homlokát, s kezét begörbítve, megreccsentette az ujjait.
- Ismernie kell a részleteket - mondta vékony hangján. - Az ember erejének van határa, grófnő, és én a magamét elértem. Ma egész nap intézkedéseket kellett tennem, ház körüli intézkedé-seket, az én új, magányos helyzetemből eredőket. (Az “eredőket” szót jól megnyomta.) Sze-mély¬zet, nevelőnő, számlák. Ez a kicsi tűz megégetett; nem bírtam ki. Az ebédnél... tegnap az ebédtől majdnemhogy kimentem. Nem tudtam elviselni, ahogy a fiam nézett. Nem kérdezte, hogy mit jelent mindez, de meg szerette volna kérdezni, s én nem bírtam a tekintetét elviselni. Félt rám nézni; de ez még semmi...
A számlát akarta fölemlíteni, amit neki adtak át, de a hangja megremegett és elakadt. Erre a kék papirosú számlára a kalapról, szalagokról, nem tudott úgy gondolni, hogy magamagát meg ne szánja.
- Értem, drága barátom - mondta Ligyija Ivanovna grófnő. - Mindent értek. Segélyt és vigaszt nem bennem fog találni, de én mégis azért jöttem, hogy segítsek, ha tudok. Ha levehetném magáról ezeket a kicsinyes, lealacsonyító gondokat... Megértem, hogy itt asszonyi szóra, asszonyi intézkedésre van szükség! Megbíz vele?
Alekszej Alekszandrovics némán és hálásan szorította meg a kezét.
- Együtt foglalkozunk majd Szerjozsával. Gyakorlati dolgokban nem vagyok erős. De vállalom, hogy a házvezetőnője leszek. Ne köszönje. Nem magamtól csinálom...
- Nem lehet meg nem köszönnöm.
- Csak ne engedje át magát, barátom, annak az érzésnek, amiről beszélt: hogy szégyelli azt, ami a legfennköltebb kereszténység: Aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Maga énnekem nem köszönhet semmit. Neki kell köszönnie. Őt kell segítségül hívnia, egyedül Őbenne találunk nyugodalmat, vigaszt, menedéket és szeretetet - mondta, s szemét az égre emelve, imádkozni kezdett; a némaságáról Alekszej Alekszandrovics legalább úgy látta.
Alekszej Alekszandrovics hallgatta, s a kifejezések, amelyek azelőtt, ha nem is voltak éppen kellemetlenek, de túlzottnak látszottak, most természetesnek és vigasztalónak tűntek föl. Alekszej Alekszandrovics nem szerette ezt az új, elragadtatott szellemet. Hivő ember volt, de a vallás elsősorban politikai szempontból érdekelte, ez az új tanítás azonban, amely több új magyarázatot engedett meg magának, éppen azzal, hogy a vitának és az elemzésnek ajtót nyitott, elvből ellenszenves volt neki. Az új tannal szemben azelőtt hidegen, sőt ellenségesen viselkedett, Ligyija Ivanovnával, aki híve volt, sohasem vitatkozott róla, de szándékos hallgatással tért ki kezdeményezései elől. Először történt meg, hogy gyönyörűséggel hallgatta a szavait, s belül nem mondott ellent neki.
- Nagyon, nagyon hálás vagyok, azért is, amit tett, és azért is, amit mondott - szólt, amikor a grófnő az imájával végzett.
A grófnő még egyszer megszorította barátjának mind a két kezét.
- Most pedig dologhoz látok - mondta egy kis hallgatás után mosolyogva, a könny nyomát az arcáról letörölve. - Szerjozsához megyek. Csak végső esetben fordulok magához. - S fölkelt és kiment.
Ligyija Ivanovna grófnő átment Szerjozsa lakosztályába, a megijedt gyerek orcáit könnyekkel áztatta, s azt mondta neki, hogy az apja szent, az anyja pedig meghalt.
Ligyija Ivanovna grófnő beváltotta az ígéretét. Valóban magára vette a gondját, hogy Alekszej Alekszandrovics házát rendben tartsa és vezesse. De amikor azt mondta, hogy gyakorlati dolgokban nem erős, nem túlzott. Rendelkezéseit, minthogy kivihetetlenek voltak, meg kellett változtatni. Alekszej Alekszandrovics komornyikja, Kornyej változtatta meg. Anélkül, hogy bárki észrevette volna, ő vezette most az egész Karenin-házat; mialatt a gazdáját öltöztette, nyugodtan és óvatosan bejelentette, mi az, amire szüksége van. Ligyija Ivanovna grófnő segítsége mégis a legnagyobb mértékben hatásos volt; szeretetének és tiszteletének a tudata erkölcsi támaszt adott Alekszej Alekszandrovicsnak, s ami a fő, s amire a grófnőnek olyan vigasztaló volt gondolnia, ő térítette meg szinte a kereszténység számára; közönyös és tunya hivőből a Pétervárott utóbbi időben elterjedt új, keresztény hitmagyarázat tüzes és szilárd párthívévé tette. Alekszej Alekszandrovicsnak könnyű volt meggyőződésessé válnia. Mint Ligyija Ivanovnából és másokból is, akik világnézetükben osztoznak, belőle is teljesen hiányzott a képzelet mélysége, az a lelki képesség, amely a képzelet képeit annyira valósá-gosakká teszi, hogy azok más képzeletekkel s a valósággal is összhangba igyekeznek kerülni. Ő nem látott semmi lehetetlent és ellentmondót abban az elképzelésben, hogy a halál, amely a hitetlen számára van, az ő számára nincs; s a legteljesebb hit birtokában lévén - s a mérték bírája ő maga -, bűn sincs a lelkében, s már itt a földön a teljes megváltást élvezi.
Ennek az elképzelésnek a felületességét és ingatagságát homályosan, igaz, Alekszej Alek-szandro¬vics is érezte; tudta, hogy amikor egyáltalán nem gondolt rá, hogy a feleségének egy magasabb erő hatására bocsát meg, hanem átadta magát közvetlen érzésének, nagyobb boldogságot érzett, mint most, amikor minden percben arra gondolt, hogy Krisztus ott él a lelkében, s mialatt aktákat ír alá, az ő akaratát teljesíti. Alekszej Alekszandrovicsnak azonban muszáj volt így gondolkoznia; megaláztatásában akkora szüksége volt erre a - mindegy, hogy csak képzelt - magasságra, amelyről ő, a mindenkitől megvetett, másokat megvethet, hogy megváltásként kapaszkodott vélt megváltásába.
23
Ligyija Ivanovna grófnőt nagyon fiatal, rajongó leányként adták hozzá egy gazdag, előkelő és jólelkű, de léha és züllött emberhez. Férje a második hónapban otthagyta; s rajongó gyön-gédségének a bizonygatására csak gúnnyal, sőt ellenségességgel felelt, amit azok, akik a gróf jó szívét ismerték, s a rajongó Ligyijában semmiféle fogyatkozást nem láttak, sehogy sem tudtak megmagyarázni maguknak. Attól fogva, ha nem is váltak el, külön éltek, s a férj, ha a feleségével találkozott, mindig azzal a nem változó, epés gúnnyal bánt vele, amelynek az okát lehetetlen volt megérteni.
Ligyija Ivanovna grófnő már régen nem volt az urába szerelmes, de azóta sosem volt úgy, hogy valakibe szerelmes ne lett volna. Rendszerint több barátjába volt egyszerre szerelmes, férfiakba és nőkbe; szerelmes csaknem mindenkibe, aki valamiben különösképp kitűnt. Szerel-mes volt minden új hercegbe és hercegnőbe, aki a cári családdal rokonságba került; szerelmes egy metropolitába, egy vikáriusba s egy lelkészbe. Szerelmes volt egy újságíróba, három szlavofilbe, Komiszarovba, egy miniszterbe, egy orvosba, egy angol misszionáriusba és Kareninba. Mindezek a hol erősödő, hol gyengülő szerelmek nem akadályozták meg benne, hogy a legbonyolultabb és legkiterjedtebb udvari és társaságbeli kapcsolatokat tartsa fenn. De azóta, hogy Karenint szerencsétlensége után különös pártfogásába vette, a házában szorgoskodott, jólétével törődött, többi szerelmei, úgy érezte, nem az igaziak, igazán most csak az egy Kareninba volt szerelmes. Az az érzés, amit iránta érzett, most erősebbnek tűnt föl minden korábbinál. Ahogy elemezte s a korábbiakkal összevetette, világosan látta, hogy Komiszarovba, ha az uralkodó életét meg nem menti, soha szerelmes nem lett volna; Risztics-Kudzsickijbe sem szeret bele, ha a szlávkérdés nincsen; Karenint azonban önmagáért szerette, nemes, meg nem értett lelkéért, hangja finom, számára kedves csengéséért és elnyújtott hangsúlyozásáért, a fáradt tekintetéért, jelleméért, lágy, fehér kezéért, a duzzadt erekkel rajta. Nemcsak hogy örült, amikor találkozott vele, de a hatás nyomát is kereste az arcán, amelyet maga tett rá. Nemcsak a beszédével, az egész lényével akart tetszeni neki. A kedvéért többet törődött az öltözetével, mint bármikor azelőtt. Ábrándozáson érte magát: mi lenne, ha nem volna férjnél, s ő szabad lenne. Elpirult a fölindulástól, ha Alekszej Alekszandrovics a szobába lépett, s nem tudta a rajongás mosolyát türtőztetni, ha Karenin kellemeset mondott neki.
Ligyija Ivanovna grófnő már néhány nap óta a legnagyobb izgalomban volt. Megtudta, hogy Anna Vronszkijjal Pétervárott van. Alekszej Alekszandrovicsot meg kell óvni a viszontlátás¬tól, még attól a gyötrő tudattól is, hogy ez a rettenetes nő egy városban él vele, s bármelyik percben találkozhatnak.
Ligyija Ivanovna az ismerősein keresztül kifürkészte, hogy ezek a gyalázatos emberek (így hívta Annát és Vronszkijt) mit szándékoznak tenni, s barátja minden mozdulatát úgy igyekezett ezekben a napokban irányítani, hogy ne találkozhassék velük. Egy fiatal segédtiszt, Vronszkij barátja, akitől a tudósításokat kapta, s aki egy koncessziót remélt Ligyija Ivanovna grófnőn át megszerezni, azt mondta, végeztek a dolgaikkal, s másnap elutaznak. Ligyija Ivanovna kezdett már megnyugodni, amikor másnap délelőtt egy levelet hoztak neki, amelyen borzalommal ismerte föl a kézvonásokat: Anna Karenina írása volt. A boríték papírja, mint a fakéreg, vastag, a hosszúkás, sárga lapon hatalmas monogram, a levélből pompás illat áradt.
- Ki hozta?
- Egy küldönc a szállodából.
Ligyija Ivanovna grófnő jó ideig nem tudta rászánni magát, hogy a levelet elolvassa. Az izgalomtól a szokásos fulladási rohama jött rá. Amikor megnyugodott, a következő francia levelet olvasta:
Madame la Comtesse!  
A szívét eltöltő keresztényi érzület indít arra az, érzem, megbocsáthatatlan merészségre, hogy írjak önnek.
Boldogtalanná tesz, hogy a fiamtól távol kell lennem. Könyörgök, engedjék meg, hogy eluta-zásom előtt láthassam egyszer. Bocsásson meg, hogy eszébe juttatom magam. Azért fordultam önhöz s nem Alekszej Alekszandrovicshoz, mert nem akarok szenvedést okozni a rám való emlékezéssel ennek a nagylelkű embernek. Ismerem barátságát iránta; meg fog érteni. Önök küldik-e el Szerjozsát hozzám, vagy én megyek hozzá egy bizonyos meghatározott órában, vagy ön tudatja majd, mikor és hol láthatom őt házon kívül? Ismerve annak a nagylelkűségét, akitől mindez függ, nem tételezem föl, hogy visszautasítanak. Nem tudja elképzelni, hogy szomjazom ezt a találkozást; épp ezért a hálát sem képzelheti el, amelyet támogatása ébreszt bennem.
Anna
Ligyija Ivanovna grófnőt ebben a levélben minden ingerelte: a tartalma, a célzás Alekszej Alekszandrovics nagylelkűségére, különösképp pedig a - neki legalább úgy rémlett - fesztelen hang.
- Mondja, hogy nincs válasz - szólt Ligyija Ivanovna grófnő, s a mappát kinyitva tüstént írt Alekszej Alekszandrovicsnak, hogy egy órakor a palotában, az üdvözlésnél, reméli, találkozik vele.
“Fontos és szomorú dolgot kell megbeszélnem magával. Ott majd megállapodunk, hol. A legjobb lesz nálam, majd elkészíttetem a maga teáját. Föltétlenül szükséges. Ő adja ránk a keresztet, de Ő ad erőt is” - tette hozzá, hogy Karenint egy kicsit felkészítse a bajra.
Ligyija Ivanovna grófnő napjában rendesen két-három levelet írt Alekszej Alekszandrovics-nak. Szerette az érintkezésnek ezt a módját; volt benne valami elegancia és titokzatosság, ami személyes kapcsolatukból hiányzott.
24
Az üdvözlés véget ért. A távozók, összeverődve, a nap legfrissebb híreiről, az újonnan kapott kitüntetésekről, a magasabb rangú tisztviselők áthelyezéséről beszélgettek.
- Marja Boriszovna grófnőt tán hadügyminiszterré, Vatkovszkaja hercegnőt a vezérkar főnökévé - mondta egy őszes, arannyal hímzett egyenruhás öregember a szép, magas udvar-hölgyhöz fordulva, aki az áthelyezések után érdeklődött.
- Engem meg adjutánssá? - felelte az udvarhölgy mosolyogva.
- Magának van már hivatala. Az egyházi ügyek vezetése. A helyettese meg Karenin.
- Jó napot, herceg! - mondta az öreg, egy odalépő kezét megszorítva.
- Mit beszél Kareninról? - kérdezte a herceg.
- Ő és Putyatov Alekszandr Nyevszkijt kaptak.
- Azt hittem, megvolt már neki.
- Nem. Nézzen csak rá - mondta az öreg, s hímzett kalapjával Kareninra mutatott, aki udvari egyenruhájában, vállán az új, vörös szalaggal, az államtanács egyik befolyásos tagjával akkor állt meg a terem ajtajában. - Boldog és elégedett, mint egy rézgaras - tette hozzá, s megállt, hogy kezet szorítson egy atlétatermetű, szép kamarással.
- Szerintem megöregedett - mondta a kamarás.
- A gondtól. Folyton tervezeteket ír. Most sem engedi el addig a boldogtalant, amíg ponton-ként mindent el nem magyaráz neki.
- Hogy megöregedett volna? Il fait des passions.  Ligyija Ivanovna grófnő, gondolom, féltékenykedik most a feleségére.
- Ejnye már! Ligyija Ivanovna grófnőről, kérem, ne mondjon rosszat.
- Az tán rossz, hogy szerelmes Kareninba?
- És igaz, hogy Karenina itt van?
- Azazhogy nem itt, a palotában, de Pétervárott. Tegnap találkoztam velük, Alekszej Vronszkij¬jal ment, bras dessus, bras dessous  a Morszkaján.
- C’ est un homme qui n’ a pas...  - kezdte a kamarás, de elakadt; a cári család egyik arra jövő tagjának adott meghajolva utat.
Így folyt szünet nélkül Alekszej Alekszandrovicsról a beszéd; megszólták és gúnyolódtak rajta, mialatt ő az elcsípett államtanácstag útját elállva, fejtegetéseit - nehogy elszökjön tőle - egy percre sem hagyva abba, pénzügyi tervét pontról pontra előadta neki.
Csaknem ugyanabban az időben, amikor a felesége otthagyta, Alekszej Alekszandrovicsot hivatalnokember számára a legfájdalmasabb esemény érte: hivatali pályájának az emelkedése elakadt. Ez az elakadás már megtörtént, mindenki világosan látta, maga Alekszej Alekszand-rovics azonban nem volt még tudatában, hogy pályafutása véget ért. Az okozta-e, hogy Sztremovval összeütközött, vagy hogy a feleségével szerencsétlenség érte, vagy egyszerűen elérte a számára kiszabott határt - ebben az évben mindenki előtt nyilvánvalóvá vált már, hogy hivatali pályája véget ért. Fontos helyet foglalt még el, sok bizottságnak és választmánynak volt tagja, de lejárt ember, akitől többé semmit sem vártak. Akármit beszélt, akármit javasolt, úgy hallgatták, mintha az, amit javasol, rég ismeretes volna, s pontosan az, amire nincs szükség.
De Alekszej Alekszandrovics nem érezte ezt; épp ellenkezőleg, amióta a kormányzati teen¬dők-ben közvetlenül nem vehetett részt, tisztábban látta, mint régen, mások működésében a fogyatkozásokat és hibákat, s kötelességének tartotta, hogy kiigazításuk módjára rámutas¬son. Hamarosan azután, hogy feleségétől különvált, az új bíráskodási eljárásról kezdett emlékiratot írni, az elsőt a közül a számtalan, senkinek sem kellő, a kormányzat minden ügykörére kiterjedő emlékirat közül, amelynek a megírására rendeltetve volt.
Alekszej Alekszandrovics nemcsak hogy nem vette észre, hogy helyzete a hivatali világban milyen reménytelen, s nemcsak hogy nem keseredett el rajta, de működésével jobban meg volt elégedve, mint valaha.
“Aki házasság nélkül van, arra visel gondot, ami az Úré, mi módon kedveskedhessek az Úrnak, aki pedig feleséget vett, a világiakra visel gondot, mi módon kedveskedhessek a feleségének” - mondja Pál apostol, és Alekszej Alekszandrovicsnak, akit most minden dolgá-ban az Írás vezetett, gyakran eszébe jutott ez a textus. Úgy tűnt föl neki, hogy amióta asszony nélkül maradt, épp ezekkel a tervezetekkel többet szolgált az Istennek, mint előbb.
A tanácstag szemmel látható türelmetlensége, aki szabadulni szeretett volna, nem zavarta Alekszej Alekszandrovicsot; fejtegetését csak akkor hagyta abba, amikor hallgatója, a cári család tagjának arra jöttét felhasználva, elsiklott mellőle.
Ahogy magára maradt, Alekszej Alekszandrovics lehorgasztotta a fejét, és összeszedte a gondolatait, majd szórakozottan körülnézett, és az ajtó felé indult, amelynél, úgy remélte, Ligyija Ivanovna grófnőre talál.
“És fizikailag milyen erősek és egészségesek mind - gondolta Alekszej Alekszandrovics, ahogy a hatalmas, illatos, szétfésült pofaszakállú kamarásra és a hercegnek az egyenruhából kifeszülő vörös nyakára nézett, akik mellett el kellett mennie. - Jól mondják, hogy a világban minden rossz” - gondolta, s orvul a kamarás lábikrájára nézett.
A lábát szép kényelmesen rakva, Alekszej Alekszandrovics a szokott fáradt és méltóságteljes módon köszönt oda ezeknek a róla beszélő uraknak, s az ajtóra pillantva, Ligyija Ivanovna grófnőt keresgélte a szemével.
- Á, Alekszej Alekszandrovics! - mondta gonoszul villogó szemmel az öreg, ahogy Karenin egy vonalba került vele, s hideg mozdulattal fejet hajtott. - Még nem is gratuláltam - mondta újonnan kapott szalagjára mutatva.
- Köszönöm - felelte Alekszej Alekszandrovics. - Milyen remek nap ez a mai - tette hozzá, a “remek” szót szokása szerint különösképpen megnyomva.
Tudta, hogy nevetnek rajta, de ellenségességen kívül nem is várt tőlük egyebet; megszokta.
Ahogy az ajtón kilépő Ligyija Ivanovna grófnőt, a vállfűzőből kisugárzó sárga vállát s gyönyörű, magához hívogató, tűnődő szemeit meglátta, Alekszej Alekszandrovics, ép, fehér fogait kivillantva elmosolyodott, s odalépett hozzá.
Ligyija Ivanovnának a toalettje, mint ebben az utóbbi időben minden toalettje, nagy fáradságába került. Öltözködésének a célja most éppen a fordítottja volt annak, amire harminc évvel ezelőtt törekedett. Akkor azon volt, hogy valamiképp földíszítse magát, minél jobban, annál jobb. Most épp ellenkezőleg, éveihez és alakjához annyira nem illően volt kénytelen cicomázni magát, hogy minden gondja az volt, hogy külsejének és ezeknek a díszeknek az ellentmondása túlságosan szörnyű ne legyen. Ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ezt el is érte: ő vonzónak találta. A környező gúny és ellenségesség tengerében számára ez az asszony volt a jóindulat, de a szeretet egyetlen szigete is.
A gúnyos pillantások sora közt végigmenve, egész természetes, hogy az ő szerelmes pillantása felé húzódott, mint növény a nap felé.
- Gratulálok - mondta a grófnő, szemével a szalagra mutatva.
Alekszej Alekszandrovics visszatartotta a boldogság mosolyát, vállat vont, s behunyta szemét, mintha azt mondaná, hogy nem tud örülni neki. Ligyija Ivanovna grófnő azonban nagyon jól tudta, hogy ha nem is vallja be, ez az egyik legnagyobb öröme.
- Mit csinál a mi angyalunk? - szólt Ligyija Ivanovna grófnő, Szerjozsára célozva.
- Nem mondhatom, hogy teljesen meg vagyok elégedve vele - mondta a szemöldökét felhúzva s a szemét kinyitva Alekszej Alekszandrovics. - Szitnyikov sincs megelégedve. (Szerjozsa világi nevelését Szitnyikov tanárra bízták.) Amint említettem már, van benne valami hidegség épp a legfontosabb kérdések iránt, amelyeknek minden ember és minden gyermek lelkét meg kellene indítaniuk - kezdte Alekszej Alekszandrovics fia neveléséről, az egyetlen kérdésről, amely a szolgálatán kívül érdekelte, a gondolatait kifejteni.
Mikor Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna segítségével az életbe és munkakörébe újra visszatért, kötelességének érezte, hogy fia nevelésével, aki az ő kezén maradt, foglalkozzék. Nevelési kérdésekkel azelőtt soha nem foglalkozott, s most a tárgy elméleti tanulmányozására szentelt bizonyos időt. Átolvasott néhány antropológiai, pedagógiai és didaktikai könyvet, elkészítette a maga nevelési tervét, a legjobb pétervári pedagógust hívta meg irányítóul, s munkához látott. És ez az ügy azóta állandóan foglalkoztatta.
- Igen, de a szíve? Az apja szívét érzem benne, s ilyen szívvel egy gyerek nem lehet rossz - mondta rajongva Ligyija Ivanovna grófnő.
- Igen, lehetséges... Ami engem illet, én teljesítem a kötelességemet. Ez minden, amit tehetek.
- Jöjjön el majd hozzám - szólt Ligyija Ivanovna grófnő egy kis hallgatás után. - Meg kell beszélnünk egy magára nézve szomorú ügyet. Mindent odaadnék, hogy bizonyos emlékektől megkíméljem, de mások nem így gondolkoznak. Levelet kaptam tőle. Itt van Pétervárott.
Alekszej Alekszandrovics a felesége említésére összerezzent; az a halálos mozdulatlanság ült ki tüstént az arcára, amely teljes tehetetlenségét árulta el ebben az ügyben.
- Vártam ezt - mondta.
Ligyija Ivanovna grófnő rajongó pillantást vetett rá; lelki nagysága előtt az elragadtatás könnyei szöktek a szemébe.
25
Amikor Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna grófnő régi porcelánokkal telerakott, arcképekkel teleaggatott, otthonos szobácskájába lépett, a háziasszony még nem volt ott. Átöltözött.
A kerek asztal felterítve; rajta kínai készlet, ezüst spiritusz-teafőző. Alekszej Alekszandrovics szórakozottan nézegette a szobát díszítő számtalan, ismerős arcképet; aztán az asztalhoz ült, s az ott fekvő evangéliumot nyitotta ki. A grófnő selyemruhájának a suhogása riasztotta föl.
- Úgy, most szép nyugodtan leülhetünk - mondta Ligyija Ivanovna grófnő, s izgatott mosollyal csúszott át gyorsan az asztal és a dívány közt -, s teánk mellett elbeszélgetünk majd.
Néhány előkészítő szó után Ligyija Ivanovna grófnő pirulva, elnehezedett lélegzettel Alekszej Alekszandrovics kezébe adta a kapott levelet.
Alekszej Alekszandrovics elolvasta a levelet, és sokáig hallgatott.
- Úgy találom, nincs jogom megtagadni - mondta, a szemét félénken fölemelve.
- Barátom! Maga nem lát senkiben sem rosszat!
- Épp ellenkezőleg, azt látom, minden rossz. De helyes lenne-e?
Az arcán határozatlanság volt, mint aki egy érthetetlen dologban tanácsot, támogatást és vezetést keres.
- Nem! - szakította félbe Ligyija Ivanovna grófnő. - Mindennek van határa. Megértem az erkölcs¬telenségét - ezt nem egészen őszintén mondta, mert sohasem tudta megérteni, mi az, ami a nőket erkölcstelenségbe viszi -, de a kegyetlenségét nem. És kivel szemben? Magával! Hogy szállhat meg abban a városban, amelyikben maga van? Az ember, amíg él, tanul. Én is megtanulom a maga emelkedettségét és az ő aljasságát megérteni.
- Ki vethet követ? - mondta Alekszej Alekszandrovics, aki szemmel láthatóan meg volt elégedve a szerepével. - Én mindent megbocsátottam, s így nem foszthatom meg attól, ami számára a szeretet követelése: hogy a fiát szerethesse.
- De szeretet ez, barátom? Őszinte érzés? Tegyük föl, hogy maga megbocsátott, megbocsát... De van-e jogunk ennek az angyalnak a lelkét ilyesminek kitenni? Ő úgy tudja, hogy az anyja meghalt. Imádkozik érte, kéri az Istent, bocsássa meg a bűneit... És jobb is így. S most mit gondol majd?
- Ezen még nem gondolkoztam - mondta Alekszej Alekszandrovics szemmel látható egyetértéssel.
Ligyija Ivanovna grófnő eltakarta az arcát a kezével, s elhallgatott. Imádkozott.
- Ha a tanácsomat kéri - mondta, miután imádkozott, s az arcát fölfedte -, nem tanácsolom, hogy megengedje. Nem látom talán, hogy szenved? Hogy újra felszakadtak a sebei? De tegyük föl, hogy maga, mint mindig, most sem gondol önmagára. Mire vezethet ez? Magánál új szenvedésekre, a gyereknél gyötrődésekre. Ha maradt volna benne valami emberi, ő maga sem kívánhatná. Nem, én nem ingadozom, lebeszélem róla, s ha fölhatalmaz, meg is írom neki.
Alekszej Alekszandrovics beleegyezett, s Ligyija Ivanovna grófnő a következő francia nyelvű levelet írta:
Nagyságos Asszonyom!
Az emlékezés Önre a fia részéről olyan kérdésekre vezethet, amelyekre nem lehet anélkül felelni, hogy a gyermek lelkébe a kárhoztatás szellemét ne oltsuk az iránt, aminek szentélynek kell a számára maradnia, épp ezért arra kérem, hogy férje elutasítását fogja fel a keresztényi szeretet szellemében. Kérem a Magasságost, irgalmazzon Önnek.
Ligyija grófnő
Ez a levél elérte azt a rejtett célt, amelyet Ligyija Ivanovna grófnő maga elől is eltitkolt. A lelke mélyéig megsértette Annát. Alekszej Alekszandrovics viszont, amikor Ligyija Ivanovna grófnőtől hazament, aznap nem tudta már szokott foglalatosságának átadni magát, s a hivő és megváltott ember lelki nyugalmát, amelyet azelőtt érzett, megtalálni.
Felesége emlékének, aki akkorát vétett ellene, s akivel szemben, ahogy Ligyija Ivanovna grófnő helyesen mondta, ő olyan szent volt, nem lett volna szabad megzavarnia; ő azonban nem volt nyugodt; nem tudta az olvasott könyvet megérteni; viszonyuk s a hibák gyötrő emlékétől, amelyeket vele kapcsolatban, úgy rémlett, elkövetett, nem tudott szabadulni. Az emlék, ahogy a lóversenytérről jövet hűtlensége bevallását fogadta (különösen, hogy csak az illendőség külső látszatát követelte meg tőle, nem állt ki párbajra), lelkiismeret-furdalásként gyötörte. A levél emléke is kínozta, amit akkor írt neki; különösen pedig bocsánata, amely senkinek sem kellett, s gondoskodása az idegen gyerek iránt perzselte szégyennel és megbánással a szívét. S a szégyennek és megbánásnak csaknem ugyanilyen érzése támadt föl benne, ahogy kettejük múltján végigment, s eszébe jutottak az ügyetlen szavak, amelyekkel hosszas habozás után megkérte.
“De hát miben vagyok én hibás?” - kérdezte önmagát. S ez a kérdés mindannyiszor egy másikat váltott ki benne, hogy a többi emberek, a Vronszkijok, Oblonszkijok, ezek a kövér lábikrájú kamarások, másképp éreznek, másképp szeretnek, másképp nősülnek-e. Egész sora jelent meg előtte ezeknek a pirospozsgás, erős, sohasem kétkedő embereknek, akik figyelmes kíváncsiságát mindig és mindenütt akaratlanul is magukra irányították. Elűzte ezeket a gondolatokat, iparkodott meggyőzni magát, hogy ő nem a földi, múlandó életnek, hanem az örök életnek él, hogy lelkében béke és szeretet van. De az, hogy ebben a múlandó, hitvány, földi életében, ahogy látta, néhány jelentéktelen hibát követett el, annyira gyötörte, mintha az az örök megváltás, amelyben hitt, nem is létezett volna. Ez a kísértés azonban nem sokáig tartott, s Alekszej Alekszandrovics lelkében megint helyreállt az a nyugalom és emelkedett¬ség, amelynek jóvoltából azt, amire nem akart emlékezni, el is feledhette.
26
- Mi újság, Kapitonics? - kérdezte Szerjozsa, amikor születésnapja előestéjén a sétától kipirulva és jókedvűen hazatért, s miközben vetette le a zekéjét, fölnézett a magas, öreg portásra, aki lemosolygott a kicsi emberre. - Az a fölkötött karú hivatalnok ma is itt volt? Papa fogadta?
- Fogadta. Ahogy az irodafőnök kijött, bejelentettem - mondta a portás, jókedvűen hunyorítva. - Majd lesegítem, kérem.
- Szerjozsa! - mondta a fiú orosz nevelője a lakásba vezető ajtóban megállva. - Vesse csak le maga.
De Szerjozsa, noha hallotta a nevelő gyenge hangját, nem hederített rá. Ott állt; a portás övét fogta, s az arcába nézett.
- S a papa teljesítette a kérését?
A portás igent intett a fejével.
A felkötött karú hivatalnok, aki már hétszer járt itt, hogy Alekszej Alekszandrovicstól kérjen valamit, Szerjozsát és a portást is érdekelte. Szerjozsa ott érte egyszer az előcsarnokban, s hallotta, amint panaszosan kérte a portást, hogy jelentse be; azt mondta, el kell gyerekestül pusztulnia.
Szerjozsa, aki még egy alkalommal ott találta az előcsarnokban, ettől fogva mindig tudakozódott felőle.
- No és boldog volt? - kérdezte.
- Meghiszem! Majdnemhogy ugrált, amikor elment innen.
- Hoztak valamit? - kérdezte Szerjozsa némi hallgatás után.
- Ej, úrfi - suttogta fejét csóválva a portás -, hoztak a grófnőtől.
Szerjozsa rögtön kitalálta, hogy amiről a portás beszél, Ligyija Ivanovna grófnő születésnapi ajándéka.
- Mit nem mondasz? Hol van?
- Kornyej bevitte papához. Szép kis portéka lehet!
- Milyen nagy? Van ekkora?
- Kisebb, de szép.
- Könyv?
- Nem, más. De menjen már, Vaszilij Lukics hívja - mondta a portás, a nevelő közeledő lépteit hallva; s a gyermek kis kezét, amely félig kesztyűben még, az övszalagját fogta, vigyázatosan lefejtve, fejével a nevelőre bökött.
- Egy picurkát várjon, Vaszilij Lukics - felelte Szerjozsa, azzal a jókedvű, szeretetteljes mosollyal, amely a pedáns Vaszilij Lukicsot mindig meghódította.
Szerjozsa túlságosan vidám és túlságosan boldog volt ahhoz, hogy portás barátjával még egy családi örömet ne közöljön, amit a Nyári-kertben tudott meg séta közben Ligyija Ivanovna grófnő unokahúgától. Ez az öröm annál fontosabbnak tűnt föl neki, mert egybeesett a hivatal-nok örömével s a magáéval, hogy játékot hoztak neki. A mai nap - úgy tűnt föl neki - olyan, amelyiken mindenkinek boldognak és jókedvűnek kell lennie.
- Tudod, hogy papa Alekszandr Nyevszkijt kapott?
- Hogyne tudnám. Már voltak itt gratulálók.
- No és örül?
- Hogyne örülne a cár kegyességének. Hiszen megszolgálta - mondta a portás szigorúan és komolyan.
Szerjozsa elgondolkozott; a portás legapróbb részletekig kitanulmányozott arcára pillantott, ősz pofaszakálla közt az állára különösen, amelyet Szerjozsán kívül soha senki sem látott, minthogy ő máshonnét, mint lentről, sohasem nézett rá.
- Hát a leányod rég volt nálad?
A portás lánya balett-táncosnő volt.
- Mikor jönne, hétköznap? Neki is tanulnia kell. De magának is, úrfi, menjen csak.
A szobájába lépve Szerjozsa, ahelyett, hogy a leckéjéhez ült volna, elmondta a nevelőjének, hogy amit hoztak, feltevése szerint bizonyára valami gép. - Maga mit gondol? - kérdezte.
De Vaszilij Lukics csak azt gondolta, hogy el kell készülni a nyelvtanleckével, mert kettőkor megérkezik a tanár.
- Csak azt mondja még meg, Vaszilij Lukics - kérdezte hirtelen, amikor a könyvvel a kezében a munkaasztalánál ült már -, mi nagyobb az Alekszandr Nyevszkijnél? Tudja, hogy papa Alekszandr Nyevszkijt kapott?
Vaszilij Lukics azt felelte, hogy az Alekszandr Nyevszkijnél a Vlagyimir a nagyobb.
- És annál?
- A legnagyobb az Andrej Pervozvannij.
- S még az Andrejnél is?
- Nem tudom.
- Hogyan, maga sem tudja? - és Szerjozsa a könyökére támaszkodva tűnődésbe merült.
A legszövevényesebb és legkülönfélébb dolgokon tűnődött. Elképzelte, hogy apja hirtelen a Vlagyimirt s az Andrejt is megkapja, ezért ő az órán ennek következtében sokkal jobb lesz; aztán hogy ő maga, ha nagy lesz, hogy kap meg minden rendjelet, azt is, amit az Andrej fölött kigondolnak. Mihelyt kigondolják, ő megszolgálja. Még magasabbat eszelnek ki - ő azt is megszolgálja.
Ilyen tűnődések közt telt el az idő, s amikor a tanár megérkezett, Szerjozsa leckéje az idő- és helyhatározókról s a cselekvés módjairól nem volt még készen, úgyhogy a tanár nemcsak elégedetlen volt, de el is keseredett. A tanár elkeseredése meghatotta Szerjozsát. Abban, hogy a leckét nem tanulta meg, ártatlannak érezte magát; akárhogy igyekezett is, sehogy sem tudta megtanulni: amíg a nevelője magyarázta, elhitte s mintha értette is volna, de ahogy magára maradt, semmiképpen sem akart az eszébe jutni; meg nem is értette, hogy ez a rövidecske s olyan jól érthető szó, “hirtelen”, a cselekvés módjának a határozója. Azt azonban mégiscsak sajnálta, hogy a tanítójának keserűséget okozott, s meg akarta vigasztalni.
Azt a percet szemelte ki, amikor a tanár némán nézte a könyvet.
- Mihail Ivanics, mikor van a névnapja? - kérdezte hirtelen.
- Jobb volna, ha munkájára gondolna; okos ember szemében a névnapnak nincs semmi jelentősége. Olyan nap, mint a többi, azon is dolgozni kell.
Szerjozsa figyelmesen pillantott a tanárára, ritka szakállára, a szemüvegére, amely az orrán levő hegnél is lejjebb csúszott, s úgy elgondolkozott, hogy nem hallott semmit sem abból, amit a tanár magyarázott. Látta, hogy a tanár nem azt gondolja, amit mond; ezt megérezte a hangján, ahogy mondta: “De miért beszéltek mind össze, hogy ezt mondják, mindig egy¬formán, mindig ugyanazt az unalmas, haszontalan dolgot? Miért lök el magától, miért nem szeret?” - kérdezte szomorúan, s nem tudott rá választ találni.
27
A tanár után az apa órája következett. Amíg az apja jött, Szerjozsa odaült az asztalhoz, a kiskésével játszott, s elgondolkozott. Kedves foglalkozása volt, hogy séta közben az anyját keresse. A halálban általában nem hitt, az anyjáéban meg - noha Ligyija Ivanovna mondta, s az apja megerősítette - különösen nem; hiába mondták hát, hogy meghalt, a sétái alatt folyton őt kereste. Minden telt, kecses, sötét hajú nő az anyja volt. Ha ilyet látott, a lelkében gyengédség támadt, olyan, hogy a lélegzete elállt, s könnyek szöktek a szemébe. Egyre csak azt várta, hogy odalép hozzá, s fölemeli a fátyolát. Az arca láthatóvá válik, rámosolyog, átöleli, érzi az illatát, a keze gyöngédségét, s fölsír a boldogságtól, mint egyszer este, amikor a lábához feküdt, az anyja csiklandozta, ő meg nevetett, s a gyűrűs fehér kezét harapdálta. Amikor aztán a dajkától véletlenül megtudta, hogy az anyja nem halt meg, az apja és Ligyija Ivanovna pedig megmagyarázták, hogy csak az ő számára halt meg, mert rossz asszony (amit ő, minthogy szerette, sehogy sem tudott elhinni), éppen úgy kereste és várta, mint azelőtt. Ma a Nyári-kertben egy lila fátyolos hölgyet látott, akit, ahogy az utcácskán felé jött, szorongó szívvel követett, azt várta, hogy ez most ő lesz. A hölgy nem ért el hozzájuk, eltűnt valamerre. S Szerjozsában ma erősebb volt, mint valaha a szeretetnek ez az áradása, s amíg az apját várta - elfeledkezve magáról -, kiskésével az asztal egész szélét összefarigcsálta, s közben ragyogó szemekkel nézett maga elé, és őrá gondolt.
- Jön a papa! - riasztotta föl Vaszilij Lukics.
Szerjozsa felszökött, odament az apjához, kezet csókolt, s figyelmesen tekintett föl rá; az öröm jelét kereste rajta, hogy Alekszandr Nyevszkijt kapott.
- Szép volt a séta? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics a karosszékbe ülve, s maga elé húzta az Ótestamentumot, és fölnyitotta. Alekszej Alekszandrovics annak ellenére, hogy nemegy¬szer mondta Szerjozsának, hogy minden keresztény köteles kívülről tudni a Szentírást, ő maga az Ótestamentumról beszélve nemegyszer szorult a könyvre, és Szerjozsa észrevette ezt.
- Igen, papa, nagyon mulatságos volt - mondta Szerjozsa, oldalvást ülve a székre, s noha ez meg volt tiltva, meghimbálta rajta magát. - Találkoztam Nagyenkával. (Nagyenka Ligyija Ivanovna unokahúga volt, s a nagynénjénél nevelkedett.) Azt mondta, új csillagot kapott. Örül neki, papa?
- Először is, kérlek, ne himbálózz - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Másodszor pedig nem a jutalom az értékes, hanem a munka. Azt szeretném, ha ezt megértenéd. Ha azért dolgozol, tanulsz, hogy jutalmat kapj, a munka nehéznek látszik majd; de ha azért fáradsz - mondta Alekszej Alekszandrovics, s eszébe jutott, hogy ma délelőtti unalmas munkájában, a száz-tizennyolc ügyirat aláírása közben hogy erősítette őt is a kötelességtudat -, mert szereted a munkát, megtalálod benne a jutalmadat.
Szerjozsa gyöngédségtől és jókedvtől ragyogó szeme az apai tekintet alatt kialudt, s a földre szegeződött. Az a rég ismert hang volt ez, amit az apja, ha vele beszélt, használni szokott, s amelyhez Szerjozsa megtanult már alkalmazkodni. Az apja - érezte Szerjozsa - mindig úgy beszél vele, mintha egy elképzelt fiúhoz fordulna, azok egyikéhez, akik a könyvekben szoktak lenni, hozzá azonban egyáltalán nem hasonlítanak. S Szerjozsa, ha az apja ott volt, igyekezett úgy viselkedni, mintha az a könyvbeli fiú volna.
- Remélem, megérted ezt? - mondta az apja.
- Igen, papa - felelte Szerjozsa, a képzelt fiút játszva.
Leckéül az evangélium néhány versét kellett könyv nélkül megtanulnia s az Ótestamentum elejét elismételni. Az evangéliumi verseket Szerjozsa egész rendesen tudta, de abban a perc-ben, amikor felmondta őket, az apja homlokcsontjára nézett, hogy milyen meredeken kanya¬ro-dik a halántékának, s belezavarodott; az egyik vers végét, amely ugyanolyan szóra végződött, átvitte a másik elejére. Alekszej Alekszandrovics látta, hogy nem érti, mit mond, s ez felingerelte.
Összeráncolta a homlokát, s elkezdett magyarázni valamit, amit Szerjozsa sokszor hallott már, de éppen mert nagyon is világosan értette, sehogy sem tudta megjegyezni - éppen úgy, mint azt, hogy a “hirtelen” a cselekvés módhatározója. Szerjozsa ijedt pillantással nézett az apjára, s egyre gondolt csak: elismételteti-e vele, amit mondott, ahogy néha szokása volt? S ez a gondolat úgy megijesztette, hogy most már semmit sem értett. De az apja nem ismételtette el, s az ótestamentumi leckére tért át. Szerjozsa elmondta szépen a történeteket, de amikor arra kellett felelnie, hogy az egyes történeteknek mi a jelentősége, nem tudott semmit sem, pedig ezért a leckéért meg is büntették már. Az a hely, ahol már semmit sem tudott mondani, elakadt, az asztalt farigcsálta, s a széken himbálta magát, az volt, ahol az özönvíz előtti pátriárkákról kellett beszélnie. Énokhon kívül, akit élve vittek a mennybe, nem ismert egyet sem közülük. Régebben emlékezett a nevükre, de most egészen elfeledte őket, különösképpen azért, mert Énokh volt az egész Ótestamentumból a kedvence, s Énokh mennybemeneteléhez egész hosszú gondolatsor kapcsolódott a fejében, s mialatt szeme az apja óraláncán s a félig begombolt mellénygombján akadt meg, ennek engedte át magát.
A halálban, amelyről olyan sűrűn beszéltek neki, Szerjozsa egyáltalán nem hitt. Nem hitte, hogy azok, akiket szeret, meghalhatnak, s még kevésbé, hogy ő maga is meghal. Ez teljesen lehetetlen és érthetetlen volt. De őneki azt mondták, hogy mindenki meghal; megkérdezett olyanokat, akiknek hitt, azok is megerősítették, még a dajka is ezt mondta, ha kényszeredetten is. De Énokh nem halt meg, tehát nem hal meg mindenki. “S miért ne lehetne bárkinek olyan érdeme Isten előtt, hogy élve vigyék föl az égbe?” - gondolta Szerjozsa. A rossz emberek, vagyis azok, akiket Szerjozsa nem szeretett, meghalhatnak, de a jókkal megtörténhet, ami Énokhhal.
- No, kik hát a pátriárkák?
- Énokh, Énos.
- Ezt mondtad már. Rosszul van ez, Szerjozsa, nagyon rosszul. Ha azt sem igyekszel meg-tanulni, ami egy kereszténynek a legszükségesebb - mondta az apja fölállva -, mi érdekelhet egyáltalán? Nem vagyok megelégedve veled, és Pjotr Ignatics sem. (Így hívták a vezető tanárát). Meg kell, hogy büntesselek.
Az apa és a tanár elégedetlen volt Szerjozsával, aki valóban nagyon rosszul tanult. Pedig egyáltalán nem lehetett azt mondani, hogy tehetségtelen gyerek. Ellenkezőleg, sokkal jobb eszű volt, mint azok a fiúk, akiket a tanár példaként állított eléje. Az atyja szemszögéből nézve: egyszerűen nem akarta megtanulni, amire tanították. Valójában képtelen volt meg-tanulni. Képtelen volt, mert a lelkében követelőbb igények voltak, mint amilyeneket az apja és a pedagógus támasztottak vele szemben. A kétféle igény ellentmondott egymásnak, s ő valósággal harcolt a nevelőivel.
Kilencéves volt, gyermek még, de a lelkét ismerte már, drága volt neki, őrizte, mint szemhéj a szemet, s a szeretet kulcsa nélkül senkit sem engedett belé. Nevelői panaszkodtak, hogy nem akar tanulni, pedig a lelke teli volt tudásvággyal. És tanult is Kapitonicstól, a dajkától, Nagyenkától, Vaszilij Lukicstól, csak a tanítóitól nem. Az a víz, amit az apja és a pedagógus a maguk kerekeire vártak, rég szétszivárgott, s másutt dolgozott már.
Az apja azzal büntette meg Szerjozsát, hogy nem engedte el Nagyenkához, Ligyija Ivanovna unokahúgához, de ez a büntetés szerencsésen ütött ki. Vaszilij Lukics jókedvében volt, s meg-mutatta, hogy kell szélmalmot csinálni. Az egész este munkában s ábrándokban telt el, hogy lehetne olyan malmot csinálni, hogy az ember vele forogjon; a szárnyakba kapaszkodik, vagy hozzáköti magát, és forog. Az anyjára egész este nem gondolt, de amikor lefeküdt, hirtelen eszébe jutott, s csak úgy, a maga szavaival azért imádkozott, hogy holnapra, a születésnapjára, az anyja hagyja abba a bujkálást, s jöjjön el hozzá.
- Vaszilij Lukics, tudja, hogy ma külön még miért imádkoztam?
- Hogy jobban tanuljon?
- Nem.
- Játékokért?
- Nem, nem találja ki. Nagyszerű, de titok! Ha bekövetkezik, megmondom majd. Nem találta ki?
- Nem, nem találgatok. Majd megmondja - mondta Vaszilij Lukics mosolyogva, ami ritkán esett meg vele. - No, feküdjék csak le, eloltom a gyertyát.
- De gyertya nélkül még jobban látom, amit látok, s amiért imádkoztam. Lám, majdnemhogy megmondtam a titkom! - nevette el magát Szerjozsa jókedvűen.
Amikor a gyertyát kivitték, Szerjozsa ott érezte, hallotta maga körül az anyját. Ott állt fölötte, szerető pillantásával becézte. De aztán jöttek a szélmalmok, a kiskés, minden összezavarodott, s ő elaludt.
28
Vronszkij és Anna, Pétervárra érkezve, a legjobb szállodák egyikében szálltak meg; Vronszkij külön a földszinten, Anna a gyerekkel, a dajkával és a komornával fölötte, egy nagy, négy szobából álló lakosztályban.
Vronszkij már ott-tartózkodása első napján elment a bátyjához. Az anyját is ott találta, aki az ügyei miatt jött Moszkvából. Az anyja és sógornője úgy fogadták, mint rendesen, kikérdezték külföldi útjáról, közös ismerősökről beszéltek, de a viszonyát Annával egy szóval sem említet-ték. A bátyja azonban, aki másnap reggel feljött hozzá, maga érdeklődött felőle, s Alekszej Vronszkij kereken kijelentette neki, hogy kettőjük viszonyát ő házasságnak tekinti; a válást, reméli, el tudja intézni. Annát akkor nőül is veszi, addig azonban éppúgy a feleségének tartja, mint akármilyen más feleséget, s arra kéri a bátyját, közölje ezt az anyjukkal és a feleségével is.
- Ha a világ nem helyesli, az énnekem mindegy - mondta Vronszkij -, de ha a rokonaim rokoni viszonyban akarnak maradni velem, a feleségemmel is rokonként kell viselkedniük.
A bátyja, aki mindig tisztelte az öccse véleményét, amíg a világ nem döntött ebben a kérdés-ben, nem is tudta jóformán, hogy igaza van-e vagy sincs; a maga részéről nem volt ellene kifogása, s Alekszejjel együtt föl is ment Annához.
Vronszkij, mint mindenki előtt, a bátyja előtt is magázta Annát, s úgy kezelte, mint közeli ismerősét, de hallgatólag ott volt köztük, hogy a bátyja tud a viszonyukról, s arról is szó esett, hogy Anna lemegy Vronszkij birtokára.
Vronszkij, minden nagyvilági jártassága ellenére, új helyzete következtében furcsa tévedésben volt. Tudnia kellett volna - az ember azt várta -, hogy a társaság Anna előtt és előtte bezárult, az ő fejében azonban most homályos elképzelések születtek, hogy ez csak a régi világban volt így, most, a gyors haladás korában (maga sem vette észre, de egyszerre mindenféle haladás hívévé vált) a társaság felfogása megváltozott, s az a kérdés, hogy befogadják-e őket, nincsen még eldöntve. “Az udvarhoz bejáratos társaság - gondolta - természetesen nem fogadja Annát; de a barátaink fogadhatják, s úgy kell a dolgot fölfogniuk, ahogyan illik.”
Az ember ülhet néhány órát keresztbe vetett lábbal, egy és ugyanabban a helyzetben; csak azt kell tudnia, hogy ha a helyzetén változtatni akar, nem akadályozza semmi sem; de ha azt tudja, hogy így kell keresztbe vetett lábakkal ülnie, görcsöt kap, a lábai megrándulnak, s arra nyomulnak, amerre nyújtani szeretné őket. Ugyanígy volt Vronszkij a társasággal. Lelke mélyén tudta, hogy a társaság bezárult előttük, de azért megpróbálta, nem változott-e meg, s nem fogadják-e őket. De nagyon hamar rájött, hogy bár a világ őelőtte, személy szerint, nyitva áll, Anna számára bezárult. Mint a kinn a farkas játékban, a karok, amelyek előtte felemelked-tek, Anna előtt rögtön leereszkedtek.
A pétervári hölgyek közül az elsők egyike, akit Vronszkij meglátogatott, unokatestvére, Betsy volt.
- Végre! - jött örömmel elé. - És Anna? Mennyire örülök! Hol szálltak meg? A gyönyörű utazás után, képzelem, milyen szörnyű a mi Pétervárunk; elképzelem a mézesheteket Rómá-ban. S a válás? Rendben?
Betsy lelkesedése, Vronszkij észrevette, csökkent, amikor megtudta, hogy a válás még nem történt meg.
- Követ dobnak rám, tudom - mondta -, de én azért elmegyek Annához, igen, föltétlen elmegyek. Nem sokáig lesznek itt, ugye?
S valóban, még aznap elment Annához, de a modora egészen más volt, mint azelőtt. Szemmel láthatólag büszkélkedett a merészségével, s azt kívánta, hogy Anna méltányolja baráti hűségét.
Nem töltött ott tíz percnél többet; társaságbeli újságokról beszélt; induláskor pedig így szólt:
- Nem is mondta, mikor lesz meg a válása. Én, mondjuk, túlteszem magam a dolgon, de a többi vaskalapos, amíg össze nem házasodnak, megdermeszti magukat a hidegségével. S minden olyan egyszerű mostanában. Ça se fait.  Szóval pénteken utaznak? Sajnálom, hogy nem látjuk egymást többet.
Betsy modorából Vronszkij láthatta volna, hogy a világtól mit várhatnak; ő azonban még egy próbát tett a maga családjában. Az anyjától nem várt semmit. Róla, aki megismerkedésükkor annyira el volt Annától ragadtatva, tudta, hogy most könyörtelen iránta, hisz ő volt az oka, hogy a fia karrierje derékba tört. De nagy reménysége volt Varjában, a bátyja feleségében. Az volt az érzése, hogy Varja nem vet követ rájuk, s a maga egyszerű és határozott módján elmegy Annához, és ő is fogadja.
Ott-tartózkodásuk második napján el is ment Varjához; épp egyedül találta, s egyenest kimondta, mit kíván.
- Tudod, Alekszej, mennyire szeretlek - válaszolta Varja, miután végighallgatta -, s kész vagyok mindent megtenni érted. De hallgattam, mert tudtam, hogy nem lehetek neked és Anna Arkagyevnának a segítségetekre - mondta, az “Anna Arkagyevná”-t különös gonddal ejtve ki. - Ne hidd, kérlek, hogy elítélem. Soha; az ő helyében, lehet, ugyanezt tettem volna. Nem megyek bele és nem is mehetek a részletekbe - mondta, s félénken pillantott Vronszkij komor arcába. - De nevükön kell a dolgokat nevezni. Te azt akarod, hogy elmenjek hozzá, aztán fogadjam, s ezzel mintegy rehabilitáljam a társaságban, de ezt, értsd meg, nem tudom meg¬tenni. Nőnek a lányaim; az uram kedvéért társasági életet kell folytatnom. Jó, elmegyek Anna Arkagyevnához, ő azonban megérti, hogy magamhoz nem hívhatom meg; vagy úgy kell rendeznem, hogy ne találkozzék azokkal, akik a dolgot másként nézik; ez pedig megbántaná. Én nem tudom fölemelni őt...
- Csakhogy én nem hiszem, hogy ő nagyobbat bukott, mint száz más nő, akit fogadtok! - szakította félbe Vronszkij még komorabban, s megértve, hogy sógornőjének az elhatározása megmásíthatatlan, némán fölállt.
- Alekszej! Ne haragudj rám. Lásd be, kérlek, nem vagyok hibás - pillantott rá Varja félénk mosollyal.
- Nem haragszom - mondta Vronszkij ugyanolyan komoran -, de kétszeresen fáj. Fáj azért is, hogy barátságunkat ez szétszakítja. Nem szakítja, mondjuk, szét, de: gyengíti. Nálam ez, beláthatod, nem lehet másképp.
S ezzel elment tőle.
Vronszkij látta már, hogy minden kísérlet hiábavaló; ezt a néhány napot úgy kell Pétervárott eltölteniök, mint egy idegen városban, régi társaságával minden érintkezést elkerülve, nehogy kellemetlenségnek és megbántásnak tegyék ki magukat, ami most olyan kínos lett volna neki. Pétervári helyzetük egyik fő kényelmetlensége az volt, hogy Alekszej Alekszandrovics és a neve, úgy rémlett, mindenütt ott volt. Lehetetlen volt bármiről beszédbe kezdeni, hogy a beszélgetés Alekszej Alekszandrovicsra ne forduljon. Elmenni se lehetett sehová, hogy az ember ne találkozzék vele. Vronszkijnak legalábbis úgy tetszett most, mint ahogy a fájós ujjú ember is azt hiszi, hogy készakarva szinte, mindenbe beleüti azt az ujját, amelyik fáj.
Pétervári tartózkodásuk annál is inkább nehezebbnek tűnt fel, mert Annában az egész idő alatt valami új, érthetetlen hangulatot figyelt meg. Majd mintha szerelmes lett volna belé, majd hideggé vált, ingerlékennyé, kifürkészhetetlenné. Gyötrődött valamin, és titkolt előle valamit, s mintha észre sem vette volna a sérelmeket, amelyek Vronszkij életét megmérgezték, őt pedig, aki olyan érzékeny volt, még kínosabban kellett volna érinteniük.
29
Anna egyik célja, amiért Oroszországba utazott, az volt, hogy a fiát viszontlássa. Attól a naptól, hogy Olaszországot elhagyta, ennek a viszontlátásnak a gondolata tartotta állandó izga¬lom¬ban. Minél közelebb ért Pétervárhoz, a találkozás öröme s jelentősége annál nagyobb-nak tűnt föl neki. Azt a kérdést, hogy ütik nyélbe ezt a találkozást, föl sem tette magában. Természetesnek és egyszerűnek tűnt föl, hogy ha egy városban vannak, találkozzék a fiával; de amint Pétervárra érkezett, egyszerre tisztán állt előtte mostani társasági helyzete, s belátta, hogy ezt a találkozást mégsem lesz könnyű megrendeznie.
Két napja volt már Pétervárott. A fia minden percben ott volt az eszében, de látni még nem látta. Ahhoz, hogy egyenest bemenjen a házba, ahol Alekszej Alekszandroviccsal találkozhat, érezte, nincs joga. Esetleg be sem engedik, megsértik. Arra gondolni is kín volt, hogy az urának írjon, s érintkezésbe lépjen vele; hisz nyugodt csak akkor tudott lenni, ha az ura nem jutott eszébe. Hogy séta közben találkozzék a fiával, kitudva, hova jár s mikor, nem volt neki elég; úgy készült erre a találkozásra, annyi mondanivalója volt, úgy szerette volna megölelni, összecsókolni. Szerjozsa öreg dajkája segíthetne, kezére járhatna. De a dajka nem volt már Alekszej Alekszandrovics házában. Ilyen habozások közt, a dajka keresésében telt el két nap.
Megtudva, milyen közeli viszonyban van Alekszej Alekszandrovics Ligyija Ivanovna gróf-nővel, a harmadik nap Anna elhatározta, hogy megírja azt a nagy erőfeszítésbe kerülő levelet, amelybe szándékosan vette bele, hogy a döntés, láthatja-e a fiát, férje nagylelkűségétől függ. Tudta, hogy ha a levelet az urának megmutatják, ő tovább játssza a nagylelkűt, s nem utasítja el.
A küldönc, aki a levelet elvitte, a legkegyetlenebb és legváratlanabb választ hozta, hogy nincs válasz. Sohasem érezte magát annyira megalázva, mint abban a percben, amikor a küldöncöt behívta és végighallgatta, amint nagy részletesen elbeszélte, hogy várakozott, s hogy mondták aztán neki, hogy nincs válasz. Megalázottnak és megbántottnak érezte magát; de Ligyija Ivanovna szempontjából, belátta, igaza van. A bánata annál hevesebb volt, mert magára volt hagyva. Nem tudta és nem is akarta Vronszkijjal megosztani. Vronszkij szemében, bár bol¬dog-talanságának legfőbb oka ő volt, a fia viszontlátása; tudta, a lehető legjelentéktelenebb dolog. Szenvedései egész mélységét nem lesz képes sohasem fölfogni, s hideg hangjáért, ha szóba kerül a dolog, tudta, meggyűlöli. És ettől félt a világon legjobban, s épp ezért, a fiával kapcsolatban, mindent eltitkolt előtte.
Egész nap otthon kuksolt, és módokat eszelt ki, hogy találkozhatnék a fiával, végül is abban állapodott meg, hogy az urának ír. Már meg is szerkesztette a levelet, amikor Ligyija Ivanovna levelét meghozták. A grófnő hallgatása megalázta és letörte; ez a levél azonban, s mindaz, amit a sorok közül kiolvasott, annyira fölingerelte, és ezt a rosszaságot, a fia iránti jogos és szenvedélyes szeretetével egybevetve, olyan fölháborítónak érezte, hogy föllázadt az emberek ellen, s magát nem vádolta tovább.
“Ez a hidegség az érzés képmutatása - mondta magának. - Ők csak engem akarnak sértegetni, és a gyereket kínozni, én pedig alázkodjam meg előttük! Hát erről szó se lehet! Ez a nő rosszabb nálam. Én legalább nem hazudok.” S tüstént eltökélte, hogy másnap, Szerjozsa születésnapján, bemegy egyenesen az ura házába, megvesztegeti a személyzetet, cselhez folyamodik, de akármibe kerül, találkozik a fiával, és szétdúlja ezt a rút csalást, amellyel a boldogtalan gyereket körülvették.
Elment a játékboltba, vett egy halom játékot, s elkészítette a haditervét. Korán reggel megy, nyolckor; Alekszej Alekszandrovics akkor még biztosan nem kelt föl. Kezében ott lesz a pénz, amit a portásnak s az inasnak ad, hogy beengedjék, a fátyolát föl sem emeli majd, azt mondja, hogy Szerjozsa keresztapjától hozott gratulációt, s meghagyás szerint a fiú ágyához kell a játékot tennie. Csak azokra a szavakra nem készült föl, amiket a fiának mond majd. Akár-mennyit gondolkozott rajta, semmit sem tudott kigondolni.
Másnap reggel nyolc órakor kiszállt a bérkocsiból, s becsöngetett hajdani otthonának a főbejáratán.
- Menj, nézd meg, mit akar! Valami úriasszony - mondta Kapitonics, ahogy öltözetlen, kabátban, sárcipőben, az ablakon át az ajtó előtt álló, lefátyolozott hölgyre kipillantott.
A portás helyettese, egy fiatal legény, akit Anna nem ismert, éppen csak hogy kinyitotta a kaput, s ő már be is lépett; kivette muffjából a háromrubeles bankót, és sietve a kezébe nyomta.
- Szerjozsa... Szergej Alekszejics - mondta, s gyorsan továbbment. A portás segédje megnézte a bankót, s a belső üvegajtónál megállította.
- Kit tetszik keresni? - kérdezte.
Anna nem hallotta, mit mond, s nem felelt semmit sem.
Az ismeretlen nő zavarát észrevéve, maga Kapitonics is kijött hozzá, beengedte az ajtón, s megkérdezte, mit parancsol.
- Szkorodumov hercegtől - mondta - Szergej Alekszejicshez.
- Még nem kelt fel - mondta a portás, figyelmesen megnézve.
Anna egyáltalán nem várta, hogy annak a háznak, ahol kilenc évet töltött, a teljesen válto-zatlan berendezésű előcsarnoka olyan mély hatással lesz rá. A boldog és gyötrelmes emlékek egymás után támadtak föl a lelkében; egy pillanatra el is feledte, miért van itt.
- Várni méltóztatik? - mondta Kapitonics, Anna bundáját levéve.
Ahogy a bundáját levette, Kapitonics az arcába nézett, megismerte, s némán és mélyen meghajolt.
- Parancsoljon, kegyelmes asszonyom - mondta neki.
Anna szólni akart, de hangja fölmondta a szolgálatot; nem tudott egy szót sem ejteni, bűnbánó esdekléssel nézett az öregre, s gyors, könnyű léptekkel ment föl a lépcsőn. Kapitonics egész előrehajolt, a sárcipői a lépcsőkbe akadtak, úgy futott utána, azon igyekezve, hogy beérje.
- Ott a tanító, és lehet, hogy még nem öltözött fel. Majd bejelentem.
Anna továbbment az ismerős lépcsőkön, nem értette, amit az öreg mondott.
- Erre, balra tessék. Bocsánat a rendetlenségért. Most a régi pamlagos szobában lakik - mondta a portás kifulladva. - Engedelmet, egy pillanatra, kegyelmes asszonyom, csak benézek - mondta, s megelőzve őt, benyitott s eltűnt egy magas ajtó mögött.
Anna megállt és várt. - Most ébredt csak föl - mondta a portás, amikor megint kijött.
S ugyanabban a pillanatban, amikor a portás ezt mondta, Anna egy gyermeki ásítást hallott. Ennek az ásításnak a hangja egymaga elég volt, hogy a fiát megismerje; s mintha elevenen állna előtte.
- Eressz már, eressz, eridj! - mondta, és bement a magas ajtón. Az ajtótól jobbra ott állt az ágy; az ágyon föltápászkodva, egy szál kigombolt ingecskében s testével előrehajolva ott ült a fia; éppen most fejezte be nyújtózkodva az ásítást. Az ajkai, ahogy újra összeértek, álmos-boldog mosolyra csukódtak, s ezzel a mosollyal szép lassan és édesen megint hátradőlt.
- Szerjozsa - suttogta Anna, nesztelen hozzálépve.
Távollétük alatt, annak a szeretetnek az áradásában, amit az utolsó időben érzett iránta, négyéves fiúnak képzelte, amilyen akkor volt, amikor a legjobban szerette. Most pedig nem is olyan volt már, mint ahogy itthagyta; még távolabb került a négyévestől, még jobban megnőtt és megsoványodott. Mi ez! Milyen sovány az arca, milyen rövid a haja! Milyen hosszúak a karjai! Hogy megváltozott, amióta itthagyta! De ő volt, az ő fejformája, az ajkai, a puha nyaka, a széles vállacskái.
- Szerjozsa! - mondta újra egész közel a gyerek füléhez.
A gyerek megint felkönyökölt; megzavart fejecskéjét, mintha keresne valamit, jobbra, balra forgatta, s kinyitotta a szemét. Néhány másodpercig csendben, kérdőn nézett az anyjára, aki mozdulatlanul állt előtte, aztán egyszerre boldogan elmosolyodott, összeragadó szemét megint becsukta, s eldőlt, de nem hátra, hanem őfeléje, a karjaiba.
- Szerjozsa! Édes kisfiam! - mondogatta ő elfúlva, puha testét átölelve.
- Mama - mondta a gyerek, ide-oda fészkelődve a kezei alatt, hogy minél több helyen érintse a testét.
A szeme még mindig be volt csukva; álmosan mosolygott; pufók kezecskéivel elengedte az ágy hátát, s az anyja vállába kapaszkodott, hozzábújt azzal a kedves, álmos illattal és meleggel véve őt körül, ami csak gyerekek körül szokott lenni, hozzábújt, s arcát a nyakához, a vállához kezdte dörgölgetni.
- Tudtam - mondta szemét kinyitva. - Ma van a születésnapom. Tudtam, hogy eljösz. Rögtön felkelek.
S ahogy ezt mondta, elszundított.
Anna mohón nézegette, látta, hogy a távollétében mennyire megnőtt s megváltozott. Meg-ismerte meg nem is a takaró alól kiálló csupasz, most már nagyocska lábait, a lesoványo¬dott arcocskát, tarkóján, ahol annyit csókolta, a lenyírt, rövid hajfürtöket. Végigtapogatott mindent, s nem tudott semmit sem mondani - könnyek fojtogatták.
- Miért sírsz, mama? - mondta a gyerek egészen fölébredve. - Mama, miért sírsz? - kiáltott föl pityergő hangon.
- Én? Nem sírok többet... Az örömtől sírok. Olyan rég nem láttalak. Nem sírok, nem - mondta, s elfordult könnyeit nyelve. - Hanem ideje felöltöznöd - tette hozzá összeszedve magát; egy kicsit hallgatott, s anélkül, hogy a kezét elengedte volna, odaült az ágyához a székre, amelyen a ruhája volt előkészítve.
- Hogy öltözködöl nélkülem? Hogy... - akarta természetesen és jókedvűen kezdeni, de nem bírta, s megint elfordult.
- Nem mosakodok hideg vízben, papa nem engedi. Vaszilij Lukicsot nem láttad? Mindjárt jön. De ráültél a ruhámra!
Szerjozsa fölkacagott; Anna ránézett és elmosolyodott.
- Mama, lelkecském, galambocskám! - kiáltott föl Szerjozsa, s megint rávetette magát, és átölelte. Mintha csak most értette volna meg egész világosan, amint a mosolyát látta, hogy mi történt. - Ez nem kell - mondta az anyja kalapját levéve, s mintha csak most, kalap nélkül pillantaná meg először, megint odadobta magát, és csókolgatni kezdte.
- De hát mit gondoltál rólam? Nem hitted, ugye, hogy meghaltam?
- Nem, soha!
- Nem hitted, drágám?
- Tudtam, tudtam! - hajtogatta a kedvenc szavát, s az anyja kezét, amellyel a haját cirógatta, elkapva, tenyerét a szájához szorította és megcsókolta.
30
Vaszilij Lukics eleinte nem értette, ki ez a hölgy, majd amikor a beszédből rájött, hogy ez az az asszony, aki a férjét otthagyta, s akit ő, minthogy később került a házba, nem ismert, habozott, bemenjen-e, vagy pedig Alekszej Alekszandroviccsal közölje a dolgot. Meggon¬dolva végül, hogy az ő kötelessége Szerjozsát egy bizonyos órában felkelteni, s eszerint nem tartozik latolgatni, ki ül ott, az anyja-e vagy másvalaki, egyedül a kötelességét kell teljesítenie, felöltözött, az ajtóhoz lépett, és benyitott.
De anya és fia gyöngédkedése, hangjuk csengése, az, amit beszéltek, mind arra késztette, hogy a szándékán változtasson. Megcsóválta a fejét, felsóhajtott, és becsukta az ajtót. “Várok még tíz percet” - mondta magában köhécselve s a könnyét törölve.
A személyzet közt ezalatt nagy volt az izgalom. Mindnyájan tudták már, hogy az úrnő itt van, Kapitonics beeresztette, a gyermekszobában van; az úr pedig minden reggel kilenckor maga is bemegy a gyerekhez; a házastársak találkozása, tudták, lehetetlen, s meg kell akadályozni valahogy. Kornyej, a komornyik, bement a portásfülkébe, megkérdezte, ki s hogy engedte be. S megtudva, hogy Kapitonics fogadta s vezette be, megszidta az öreget. A portás makacsul hallgatott, de amikor Kornyej azt mondta neki, hogy ezért el kéne kergetni, Kapitonics odaugrott elé.
- Te aztán nem eresztetted volna be! - mondta Kornyej arca előtt hadonászva. - Tíz évet szolgáltam itt, s mást, mint kedvességet, nem kaptam tőle, de te odamennél hozzá, s azt mondanád: “Kifelé, kérem!” Te aztán ugyancsak érted a politikát! Hogyne! Tudnád, hogy foszd ki az urad, a mosómedve bundát is lerángatnád róla!
- Katona! - mondta Kornyej megvetően, s a belépő dajka felé fordult. - Ítélje meg, Marja Jefimovna, beengedte, s nem szólt senkinek. Alekszej Alekszandrovics rögtön kijön, és megy a gyerekszobába.
- Szép história! - mondta a dajka. - Maga, Kornyej Vasziljevics, az urat tartóztassa föl valahogy, én meg futok, s őt viszem el valamiképp. Micsoda eset!
Amikor a dajka a gyerekszobába belépett, Szerjozsa épp arról mesélt az anyjának, hogy estek el Nagyenkával, ahogy a hegyről szánkáztak, hármat bukfenceztek. Anna hallgatta a hangja csengését, látta az arcát, arcjátékát, a kezét tapogatta, de nem értette, mit mond. El kell mennie, itt kell hagynia; ezt az egyet gondolta, érezte. Hallotta a Vaszilij Lukics lépteit is, de csak ült, megkövülten, nem volt ereje sem megszólalni, sem fölkelni.
- Úrnőm, galambocskám! - szólalt meg a dajka Annához lépve, kezét és vállát megcsókolva. - Örömet adott Isten a mi ünnepeltünknek. De maga nem változott ám semmit.
- Nem tudtam, dadus kedves, hogy itt van a házban - mondta Anna egy percre fölocsúdva.
- Nem is lakom itt, a lányommal élek, gratulálni jöttem, Anna Arkagyevna, galambom!
A dajka egyszer csak elsírta magát, s megint csókolgatni kezdte a kezét.
Szerjozsának ragyogott a szeme, a mosolya; egyik kezével az anyját fogta, a másikkal a dajkát; meztelen, kövérkés lábacskáival ott topogott a szőnyegen. Szeretett dajkájának a gyöngédsége az anyja iránt egész föllelkesítette.
- Mama! Gyakran eljön ám hozzám, s mikor eljön... - kezdte, de megállt; észrevette, hogy a dajka súgott az anyjának valamit; annak az arcára rémület ült ki, s valami szégyenféle, az anyjához annyira nem illő.
Anna Szerjozsához lépett.
- Kedvesem! - mondta.
Nem tudta azt mondani, hogy Isten veled, az arckifejezése azonban azt mondta, s a fia elértette. - Kedves kis Kutyikom - mondta ki a nevet, ahogy kicsi gyerekként hívta -, nem felejtesz el, ugye? Te... - de többet nem tudott mondani.
Mennyi mindent gondolt ki később, hogy mit mondhatott volna! De most semmit sem tudott és nem is volt képes mondani. De Szerjozsa megértett mindent, amit mondani akart. Meg-értette, hogy boldogtalan, és szereti. Sőt azt is megértette, amit a dajka suttogott. Hallotta a szavakat: “kilenckor mindig”, és megértette, hogy az apjáról beszélnek, megértette, hogy az anyjának nem szabad az apjával találkoznia. Ezt mind megértette; egyet nem tudott csak megérteni: miért jelent meg az anyja arcán rémület és szégyenkezés... Hisz nem bűnös; mégis fél tőle, és szégyell valamit. Kérdést akart föltenni, ami a kételyét eloszlatja, de nem merte; látta, hogy az anyja szenved, és megsajnálta. Némán simult hozzá, majd azt suttogta:
- Ne menj még el! Még nem jön!
Az anyja eltolta magától, hogy lássa, azt gondolja-e, amit mond; ijedt arckifejezéséből azt olvasta ki, hogy nemcsak hogy az apjáról beszél, de szinte kérdi is, mit gondoljon róla.
- Szerjozsa, kis barátom - mondta neki -, szeresd őt; ő jobb és különb nálam, s én vétkeztem ellene. Ha nagy leszel, majd megítélheted.
- Nálad nincs jobb! - kiáltott föl a gyerek kétségbeesetten, a könnyein át, s az anyja vállát megragadva, az erőfeszítéstől reszkető kezével, ahogy csak tudta, magához szorította.
- Lelkem, kicsikém! - szakadt ki Annából, s ugyanolyan elgyengülten, gyerekesen kezdett el sírni, akár a fia.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, Vaszilij Lukics jött be. A másik ajtónál is léptek hallat-szottak. “Jön” - suttogta megrémültén a dajka, s Annának odaadta a kalapját.
Szerjozsa visszaereszkedett az ágyába, s arcát a kezével elfödve, felzokogott. Anna elvette ezeket a kezeket, még egyszer megcsókolta a nedves arcot, és sebes léptekkel kiment. Alekszej Alekszandrovics szembejött vele. Ahogy Annát meglátta, megállt, és meghajtotta a fejét.
Noha csak most mondta, hogy az ura jobb és különb nála, a gyors pillantás, amit, alakját minden részletében fölmérve, rávetett, elég volt, hogy undor, harag és a fia miatt irigység fogja el. Egy hirtelen mozdulattal leengedte a fátylát, s lépteit meggyorsítva, szinte futott ki a szobából.
Még a játékokat, amelyeket tegnap annyi szeretettel és szomorúsággal válogatott össze a boltban, sem volt ideje előszedni; hazavitte őket.
31
Akármennyire kívánta Anna, hogy a fiát viszontlássa, akármilyen rég gondolt és készült is rá, azt mégsem várta, hogy ez a találkozás ilyen erős benyomást tesz rá. Ahogy magányos szállodai lakosztályába visszatért, meg sem tudta sokáig érteni, miért is van itt. “Igen, minden-nek vége; megint egyedül vagyok” - gondolta magában, s kalapját le sem véve, a kandalló melletti karosszékbe ült. Mozdulatlan tekintetét a két ablak közt az asztalon álló bronzórára függesztette, s elgondolkozott.
A külföldről hozott francia szobalány bejött; az átöltözködéshez ajánlotta a segítségét.
Anna csodálkozva nézett rá.
- Majd később - mondta. Az inas a kávét tette elé.
- Később - mondta neki is.
Az olasz dada felöltöztette a kislányt, bejött vele, s odaadta Annának. A pufók, jól táplált leányka, ahogy az anyját meglátta, meztelen kis kezét, a fonalként körbefutó ránccal, szokása szerint tenyérrel lefelé fordította, fogatlan szájacskája elmosolyodott, s a hímzett szoknya kikeményített ráncait zörgetve, kezecskéivel, mint a hal az uszonyával, evezni kezdett. Nem lehetett el nem mosolyodni, meg nem csókolni, oda nem adni neki az ujját, amibe ő, az egész testét föl-földobva, visítozva kapaszkodott bele; nem lehetett oda nem adni az ajkát, amit aztán csókformán a szájacskájába vett. Anna meg is tette mindezt, a karjára vette, ugráltatta, friss arcocskáját, meztelen könyökét összecsókolgatta, de a gyerek láttán csak még világosabb lett, hogy amit iránta érzett, ahhoz képest, amit Szerjozsa fia iránt érez, nem is szeretet. Ezen a lánykán minden kedves volt, de nem tudta, mért, nem fért a szívéhez. Első gyerekébe, ha az apját nem is szerette, a kielégítetlen szeretet minden erejét beleadta. A kislány a legnehezebb körülmények közt született, s a századrészét sem adta belé a gondnak, amit az elsőbe. Ez a kislány azonkívül még csak ígéret volt. Szerjozsa pedig majdhogynem ember már, mégpedig szeretni való ember: benne már gondolatok, érzések tusakodtak, megértette, szerette az anyját, véleménye volt róla - gondolta, ahogy a szava, tekintete eszébe jutott. S most már nemcsak testileg, lelkileg is el volt választva tőle mindörökre, és segíteni ezen többé nem lehetett.
Odaadta a lánykát a dadának, s elküldte, aztán kinyitotta az érmet, amelyben Szerjozsa arcképe volt - csaknem akkora volt rajta, mint a kislány most. Fölkelt, levetette a kalapját, s fölvette a kisasztalról az albumot, amelyben a fia különböző korából való fényképei voltak. Össze akarta hasonlítani a képeket, s kiszedte őket az albumból. Kiszedte mind. Egy maradt benne, az utolsó, a legjobb. Egy szál fehér ingecskében lovagol a széken, a szemét össze¬húzza, a szája meg mosolyog. Ez volt a legjellemzőbb, legkedvesebb arckifejezése. Ügyes kis kezével, amelynek finom, fehér ujjai most különös izgatottan jártak, Anna megtapintotta a kép sarkát néhányszor, de a kép beszakadt, nem tudta kivenni. Papírvágó kés nem volt az asztalon: kivette a mellette levő képet (Vronszkij Rómában csináltatott képe volt, kerek kalapban, hosszú hajjal), a fiáét avval tolta ki. “Igen, ez ő!” - mondta Vronszkij képére pillantva, s eszébe ötlött, ki volt mostani bánatának az oka. Az egész délelőtt egyszer sem gondolt rá. De most, ahogy férfias, nemes vonású, annyira ismerős és kedves arcát hirtelen meglátta, a szeretet váratlan áradását érezte iránta.
“De hol van hát? Miért hagy magamra szenvedéseimben?” - gondolta egyszerre szemrehá-nyóan; elfelejtette, hogy maga titkolt el előle mindent, ami a fiára vonatkozott. Leküldött hozzá, kérte, jöjjön mindjárt, s szorongó szívvel várt rá; szavakat eszelt ki, amelyekkel mindent elmond majd, s a szerelem kifejezéseit, amelyekkel Vronszkij vigasztalja majd meg. A küldönc azzal a válasszal tért vissza, hogy vendég van nála, de azonnal jön; kérdezteti, fölhozhatja-e Jasvin herceget, aki most érkezett meg Pétervárra. “Nem egyedül jön - gondolta -, pedig a tegnapi ebéd óta nem látott. Nem úgy jön, hogy mindent elmondhassak neki; Jasvinnal.” És hirtelen furcsa gondolata támadt: hátha ki is ábrándult már belőle?
S ahogy az utolsó napok eseményeit sorra vette, úgy rémlett neki, minden ezt a szörnyű gondo¬latot igazolja; az is, hogy tegnap nem ebédelt otthon, az is, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy Pétervárott külön lakjanak, az is, hogy most sem jön egyedül hozzá, mintha csak kerülné a négyszemközti találkozást.
“De akkor meg kell mondania nekem! Tudnom kell! Ha tudom, azt is tudni fogom, mit csináljak” - mondta magának, s nem volt ereje elképzelni, milyen helyzetbe kerül, ha Vronszkij közömbösségéről meggyőződik. Arra gondolt, hogy Vronszkij kiábrándult már belőle, s közel járt a kétségbeeséshez, és rendkívüli izgatottság vett erőt rajta. Becsöngette a szobalányt, s az öltözőjébe ment. Öltözés közben több gondot fordított a toalettjére, mint az utóbbi napokban, mintha attól, hogy a legjobban illő ruhát és frizurát viseli, Vronszkij, ha ki is ábrándult már, megint beleszerethetne.
Még nem volt kész, amikor a csengetést meghallotta.
Ahogy a fogadószobába lépett, nem Vronszkij, hanem Jasvin tekintetével találkozott. Vronszkij a fia képeit nézegette, amelyeket Anna az asztalon felejtett, s nem nagyon sietett rápillantani.
- Hisz ismerjük már egymást - mondta Anna, kis kezét a zavart Jasvin óriási kezébe téve (hatalmas termetét és durva arcát látva, ez a zavar olyan különös volt). - Tavaly találkoztunk a lóver¬senyen. Adja ide - mondta, a fia képeit, amelyeket nézett, egy gyors mozdulattal Vronszkij¬tól elkapva, s sokat sejtetően rápillantott. - Szépek voltak az idei futtatások? Én Rómában a korzón néztem helyettük a versenyeket. Maga különben nem szereti a külföldi életet - mondta kedveskedő mosollyal. - Ha ritkán találkozunk is, azért ismerem ám az ízlését.
- Ezt nagyon sajnálom, mert az ízlésem nem valami jó - mondta Jasvin a bajszát harapdálva.
Jasvin elbeszélgetett egy kicsit, de észrevette, hogy Vronszkij az óráját nézi, megkérdezte Annát, hogy soká marad-e Pétervárott, s hatalmas alakját kiegyenesítve, a sapkája után nyúlt.
- Úgy látszik, nem soká - mondta Anna zavartan, s Vronszkijra pillantott.
- Akkor hát nem is találkozunk többet? - állt föl Jasvin, és Vronszkijhoz fordult. - Te hol ebédelsz?
- Jöjjön énhozzám ebédre - mondta Anna elszántan, mint aki haragszik magára a zavaráért, de azért elpirult, mint mindig, ha új ember előtt kellett a helyzetét fölfednie. - Az ebéd itt nem jó, de legalább együtt lesz vele; Alekszej az ezredbeli bajtársai közül senkit sem szeret úgy, mint magát.
- Nagyon örülök - mondta Jasvin olyan mosollyal, melyből Vronszkij látta, hogy Anna nagyon megtetszett neki.
Jasvin meghajolt s kiment. Vronszkij visszamaradt.
- Te is elmégy? - kérdezte Anna.
- Így is elkéstem már - felelte. - Menj csak! Rögtön utolérlek! - kiáltott Jasvinnak.
Anna kézen fogta, s úgy nézte, le nem véve róla a szemét; a gondolatai közt keresgélt, mit mondhatna, hogy visszatartsa.
- Várj, mondanom kell valamit - s Vronszkij kurta kezét megfogva, a nyakához szorította. - Mondd, nem baj, hogy meghívtam ebédre?
- Nagyon jól tetted - mondta Vronszkij a sűrű fogait fölvillantó, nyugodt mosolyával, s megcsókolta a kezét.
- Alekszej, nem lettél más hozzám? - kérdezte Anna, Vronszkij karját mind a két kezével megszorítva. - Én annyit gyötrődöm itt, Alekszej! Mikor utazunk?
- Nemsoká, nemsoká. Nem hiszed, nekem is milyen nehéz az itteni élet - mondta Vronszkij a kezét nyújtva.
- No, menj csak, menj! - mondta Anna megbántottan, s gyorsan elment mellőle.
32
Amikor Vronszkij hazaért, Anna nem volt még otthon. Ahogy mondták, kevéssel azután, hogy ő elment, valami hölgy jött hozzá, azzal hagyta el a szállodát. Hogy elment, s nem mondta meg, hova, hogy még most sem volt itthon, s hogy már reggel is elment valahova, anélkül, hogy szólt volna neki - mindez, s délelőtti furcsa, zaklatott arckifejezése meg az ellenséges modor, amellyel Jasvin jelenlétében a fia képét szinte kirántotta a kezéből, elgondolkoztatta Vronszkijt. Elhatározta, hogy föltétlenül beszélniük kell egymással. Ott várta Annát a fogadó-szobájában. De Anna nem egyedül jött, magával hozta nagynénjét, a vénlány Oblonszkaja hercegnőt. Ő járt itt délelőtt, Anna vele ment el bevásárolni. Anna, mintha észre sem vette volna Vronszkij gondterhelt és kérdő arckifejezését, vígan mesélgette neki, mit vásárolt délelőtt. Vronszkij látta, hogy valami különös ment végbe benne; csillogó szemében, ha futólag rátévedt, feszült figyelem volt; beszédében és mozgásában az az ideges gyorsaság és kecsesség, amely ismeretségük első idejében annyira csábította, most azonban nyugtalaní¬totta és megijesztette.
Az ebédhez négy személyre terítettek. Mind együtt voltak már, hogy a pici ebédlőbe átvonul-janak, amikor Tuskevics megjelent; Betsy hercegnőtől hozott Annának üzenetet. Betsy hercegnő bocsánatát kérte, hogy nem jött el búcsúzni, de beteg, arra kérte Annát, jöjjön el hozzá fél hét és kilenc között.
Vronszkij Annára pillantott, ez az időpont azt mutatta, gondoskodás történt, hogy senkivel ne találkozhassék; de Anna mintha észre se vette volna.
- Nagyon sajnálom, hogy pont fél hét és kilenc között nem mehetek - mondta éppen hogy elmosolyodva.
- A hercegnő nagyon fogja sajnálni.
- Én is.
- Bizonyára Pattit  megy meghallgatni - mondta Tuskevics.
- Pattit? Jó gondolat. Elmennék, ha lehetséges lenne páholyt kapni.
- Szerezhetek - válaszolta Tuskevics.
- Rendkívül hálás volnék érte - mondta Anna. - De nem akar velünk ebédelni?
Vronszkij alig észrevehetően vállat vont, végképp nem értette, hogy Anna mit csinál. Miért hozta ide ezt az öreg hercegnőt, miért tartja itt ebédre Tuskevicset, s ami a legcsodálatosabb, miért küldi páholyért? Hát el lehet képzelni, hogy az ő helyzetében a Patti-bérletre, ahol az egész ismerős társaság ott van, ő is elmenjen? Komoly pillantást vetett rá, de Anna ugyanazzal a kihívó, részben vidám, részben kétségbeesett tekintettel felelt, amelynek az értelmét Vronszkij nem tudta fölfogni. Ebéd alatt Anna kihívóan jókedvű volt; Tuskeviccsel és Jasvin-nal mintha csak kacérkodott volna. Amikor az ebédtől felálltak, Tuskevics elment páholy-jegyért, Jasvin rá akart gyújtani, Vronszkij lement vele a maga lakásába. Egy ideig ott ült vele, aztán megint fölszaladt. Annán rajta volt már a Párizsban varratott, világos, bársonydíszes, mélyen dekoltált selyemruha - arcát drága, fehér csipke keretezte, amely rendkívül előnyösen emelte ki ragyogó szépségét.
- Csakugyan elmegy a színházba? - mondta Vronszkij, s azon volt, hogy ne tekintsen rá.
- Miért kérdi olyan ijedten? - mondta Anna, újra megsértődve, hogy nem néz rá. - Miért ne mennék?
Mintha nem értette volna, mit jelentenek Vronszkij szavai.
- Nincs, természetesen, semmi oka - mondta Vronszkij a homlokát ráncolva.
- Én is ugyanezt mondom - szólt Anna, aki Vronszkij hangjában készakarva nem vette észre az iróniát; s nyugodtan tűrte vissza hosszú, illatos kesztyűjét.
- Anna, az Isten szerelmére, mi lelte? - mondta Vronszkij, mint aki magához akarja téríteni; úgy, mint valamikor a férje.
- Nem értem, mit akar.
- Tudja, hogy nem lehet elmennie.
- Miért? Nem egyedül megyek. Varvara hercegnő velem jön. Csak öltözni ment.
Vronszkij elképedése és kétségbeesése jeléül vállat vont.
- Nem tudta tán, hogy... - kezdte volna.
- De amikor nem akarom tudni! - mondta Anna majdnem fölkiáltva. - Nem akarom! Meg-bántam, amit tettem? Nem, nem és nem. S ha még egyszer elölről kezdhetném, megint csak azt tenném. Minekünk, nekem, magának, egy a fontos: szeretjük-e egymást. A többin nincs mit gondolkozni. Miért élünk mi itt külön, miért nem látjuk egymást? És miért nem mehetek én el? Szeretlek, s ha te nem változtál meg - mondta oroszul, különös, Vronszkij előtt érthetetlen fénnyel pillantva rá -, énnekem minden mindegy. Miért nem nézel rám?
Vronszkij ránézett. Látta arca szépségét, az öltözetet, amely olyan jól állt neki. De most épp a szépsége, az eleganciája volt, ami fölingerelte.
- Az én érzéseim, tudja, nem változhatnak meg, de kérem, könyörgök, ne menjen - mondta megint franciául; a hangjában gyengéd esdeklés csendült, de a tekintete hideg maradt.
Anna nem hallotta a szavakat, csak a tekintet hidegségét látta, s ingerülten felelt:
- Kérem, mondja ki nyíltan, miért nem szabad mennem.
- Mert az arra vezethet, hogy... - Vronszkij elakadt.
- Nem értek semmit. Jasvin n’est pas compromettant,  és Varvara hercegnő másoknál semmivel sem rosszabb. De itt is van.
33
Vronszkij először érzett bosszúságot, majdnemhogy haragot Anna miatt, amiért a helyzetét szántszándékkal nem akarta megérteni. Ez az érzése attól, hogy bosszúsága okát nem mondhatta ki, még erősebb lett. Ha megmondja egyenesen, amit gondol, azt mondja: “Ebben az öltözetben, a hercegnővel, akit mindenki ismer, a színházban megjelenni nemcsak azt jelenti, hogy vállalja a bukott nő szerepét, de ki is hívja maga ellen a világot, azaz örökre lemond róla.”
Ezt nem mondhatta neki. “De hogy nem tudja ezt megérteni, és mi megy végbe benne?” - kérdezte magában. Érezte, hogy csökken benne a tisztelet, s ugyanakkor nő szépségének elismerése. Elkomorodva tért vissza szállodai szobájába, odaült Jasvinhoz, aki hosszú lábait egy széken kinyújtva, konyakot ivott szeltersz-vízzel; ő is azt adatott magának.
- Lankovszkij Mogucsija? Jó ló, azt tanácsolom, vedd meg - mondta Jasvin, barátja komor arcába pillantva. - A fara csapott, de a lába meg a feje... jobbat nem kívánhatsz.
- Azt hiszem, megveszem - felelt Vronszkij.
Ez a beszélgetés a lovakról elszórakoztatta, de Anna egy pillanatra sem ment ki az eszéből; akaratlanul is a folyosón fülelt a lépések zajára, s az órát nézegette a kandallón.
- Anna Arkagyevna meghagyta, jelentsem, hogy indul a színházba.
Jasvin még egy pohár konyakot öntött a gyöngyöző vízbe, kiitta, fölkelt és begombolkozott.
- Nos, megyünk? - mondta, a bajusza alatt éppen hogy elmosolyodva; ezzel a mosollyal mutatta, hogy érti, mi Vronszkij komorságának az oka, de nem tulajdonít jelentőséget neki.
- Én nem megyek - felelte komoran Vronszkij.
- De nekem mennem kell, megígértem. No, viszontlátásra. Ha mégis eljössz, Kraszinszkij zsöllyéjét foglald el - tette hozzá Jasvin kimenőben.
- Nem, dolgom van.
“Feleséggel gond, nem feleséggel még rosszabb” - gondolta Jasvin, ahogy a szállodából kiment.
Vronszkij, ahogy magára maradt, felállt a székéről, s járkálni kezdett a szobában.
“Mi is van ma? Négyes bérlet... Jegor a feleségével ott van, az anyám is valószínűleg. Az egész Pétervár, egyszóval. Most lépett be, levetette a bundáját, kiment a világosságra. Tuskevics, Jasvin, Varvara hercegnő - képzelte maga elé. - Hát én? Akárhogy nézem, ostoba, ostoba dolog... De miért is hoz ilyen helyzetbe?” - mondta, legyintve egyet.
Ezzel a mozdulatával beleakadt a kisasztalba, amin a szeltersz-víz s a konyakosüveg állt, s majdnem feldöntötte. El akarta kapni, de kicsúszott a kezéből, s bosszúságában fölrúgta az asztalt, és csöngetett.
- Ha meg akarsz maradni nálam - mondta a bejövő komornyiknak -, gondolj a dolgoddal. Ne forduljon elő többet. Most szedd össze.
A komornyik, ártatlansága tudatában, mentegetőzni akart, de ahogy az urára nézett, látta az arcáról, hogy csak hallgatnia lehet. Gyorsan a szőnyegre hajolt, s szedegetni kezdte az egészben maradt és széttört poharakat és palackokat.
- Nem a te dolgod, küldd be az inast, hogy szedje föl, te meg készítsd ki a frakkomat.
Vronszkij fél kilenckor lépett a színházba. Az előadás javában folyt. Az öreg színházi szolga lesegítette róla a bundát, s ahogy ráismert, “kegyelmességed”-nek szólította, s azt ajánlotta, ne vegyen ruhatári jegyet, szólítsa csak Fjodort. A kivilágított folyosón nem volt senki, csak a színházi szolga s két inas, akik bundával a karjukon az ajtóban hallgatóztak. A betett ajtón át az óvatos zenekari kíséret staccatója hallatszott s egy női hang, amint érthetően, szabatosan énekel egy zenei frázist. Az ajtó kinyílt, egy színházi szolga surrant ki rajta, s a vége felé tartó mondat egész tisztán csapta meg Vronszkij fülét. De az ajtó tüstént becsukódott, s Vronszkij sem a frázis végét, sem a kádenciát nem hallotta, az ajtó mögül jövő hangos tapsból azonban megértette, hogy a kádencia véget ért. Amikor a csillárokkal és bronz gázlámpákkal fényesen megvilágított terembe belépett, a zaj még mindig tartott. A színen ott volt a meztelen vállával s a gyémántjaival tündöklő énekesnő; a kezét fogó tenor segélyével épp nagy hajlongások közt szedte össze a rámpán ügyetlenül átröpített csokrokat, majd odament a pomádétól fényes, középen választott hajú úrhoz, aki hosszú karjával a rámpán át valamit fölnyújtott neki. A közönség pedig, a földszinten éppúgy, mint a páholyokban, ide-oda szaladgált, előrenyúlt, kiabált, tapsolt. A karmester az emelvényről az átnyújtásban segédkezett, s fehér nyakkendőjét igazgatta. Vronszkij a földszint közepére ment, megállt s körülnézett. Figyelme most még kevésbé fordult, mint valaha, a megszokott, ismerős környezetre: a színpadra, a zajra, a nézők jól ismert, érdektelen, tarka nyájára a zsúfolásig megtömött színházban.
A páholyokban most is ott voltak ugyanazok a hölgyek, valamiféle tisztekkel a páholy hát-terében; ugyanazok az isten tudja, miféle, tarka nők, egyenruhák, zakók; a karzaton ugyanaz a mocskos nép; s ebben az egész tömegben, a páholyokban és az első sorokban vagy negyven igazi férfi és nő. Vronszkij figyelme rögtön erre az oázisra fordult, velük lépett tüstént kapcsolatba.
A felvonásnak vége volt, amikor belépett, be sem ment hát a bátyja páholyába, hanem előresétált az első sorig, s a rámpánál állt meg Szerpuhovszkojjal, aki a térdét behajtva, a sarkával dörömbölt a rámpán, s ahogy messziről meglátta, a mosolyával hívta magához.
Vronszkij nem látta még Annát, szándékosan nem nézett arrafelé. De a tekintetek irányából tudta már, hol van. Lopva körülnézett, de nem Annát kereste. A legrosszabbra volt elkészülve, Alekszej Alekszandrovicsot kutatta a szeme. Szerencséjére Alekszej Alekszandrovics ezúttal nem volt a színházban.
- Milyen kevés maradt benned a katonából! - mondta neki Szerpuhovszkoj. - Diplomata, művész, valami efféle.
- Igen, ahogy hazaértem, frakkba bújtam - felelte mosolyogva Vronszkij, a látcsövét lassan elővéve.
- Bevallom, irigyellek érte. Amikor külföldről megjövök és fölveszem ezt, ni - a vállpántjához ért -, fáj a szívem a szabadságért.
Szerpuhovszkoj már rég legyintett Vronszkij szolgálati működésére, de szerette, mint azelőtt, s most különösen kedves volt hozzá.
- Kár, hogy az első felvonást lekésted.
Vronszkij csak az egyik fülével hallgatta, látcsövét a földszinti páholyról a félemeletre irányította, s a páholyokat nézegette. A turbános hölgy s a kopasz öreg mellett, aki haragosan pillantott a továbbmenő látcső üvegébe, Vronszkij egyszerre csak Anna büszke, megdöbben-tően szép fejét pillantotta meg, a csipkék keretében, mosolyogva. Az ötös páholyban volt, húsz lépésre tőle. Elöl ült, s könnyedén hátrafordulva Jasvinnak mondott valamit. Fejének állása a szép, széles vállakon, szemének és egész arcának türtőztetetten izgatott ragyogása tökéletesen olyan volt, amilyennek Moszkvában látta, a bálon. De most egészen másképp hatott rá ez a szépség. A mostani érzésében nem volt semmi titokzatos: szépsége, bár jobban vonzotta, mint régebben, ugyanakkor sértette is. Anna nem nézett fel, de Vronszkij érezte, hogy észrevette már.
Amikor Vronszkij megint abba az irányba fordította a látcsövét, feltűnt, hogy Varvara hercegnő feltűnően vörös, erőltetetten nevet, s folyton a szomszéd páholyba tekinget. Anna is összecsukta a legyezőjét, a vörös bársonyon dobolva vele másfelé néz, s nem látja, nyilván nem is akarja látni, ami a szomszéd páholyban történik. Jasvin arcán az a kifejezés volt, ami kártyázás közben szokott lenni, ha veszt. Szemöldökét összeráncolta, s a bal bajszát mind mélyebben és mélyebben szívta a szájába; ő is a szomszéd páholyba sandított.
Ebben a páholyban, balra tőlük, Kartaszovék ültek. Vronszkij ismerte őket, s tudta, hogy Anna is ismeretségben van velük. Kartaszova, egy kicsiny, sovány asszony, a páholyban állt, s háttal Anna felé a köpenyét vette épp magára, amelyet az ura segített föl rá. Az arca sápadt volt és haragos; fölindultan beszélt valamit. Kartaszov, egy kövér, kopasz úr, folyton Annára pislogott, s azon volt, hogy a feleségét megnyugtassa. Amikor az asszony kiment, a férfi soká késlekedett; Anna szemét kereste a tekintetével, nyilván oda akart köszönni neki. Anna azonban, bizonyára szántszándékkal, nem vette észre, hátrafordult, s a nyírt fejével feléje hajoló Jasvinnak mondott valamit. Kartaszov úgy ment ki, hogy nem hajolhatott meg, a páholyuk pedig üres maradt.
Vronszkij nem értette, hogy Anna és Kartaszovék közt mi történt voltaképp, de azt látta, hogy olyasmi, ami Annát megalázta. Ezt érezte a látottakból is, de Anna arcából még inkább, aki, tudta, utolsó erejét szedi össze, hogy a magára vállalt szerepben kitartson. S ez a szerep, a külső nyugalomé, tökéletesen sikerült is neki. Aki nem ismerte sem őt, sem a társaságát, nem hallotta az asszonyi szánakozás, méltatlankodás és csodálkozás szavait, hogy a világban meg merészelt jelenni, mégpedig ilyen feltűnően, csipkedíszben és teljes szépségében: az gyönyör-ködött ennek a nőnek a nyugalmában és szépségében, s nem gyanította a pellengérre állított ember gyötrelmeit.
Tudva, hogy történt valami, de nem tudva, mi is voltaképp, Vronszkijt kínzó izgalom fogta el, s abban a reményben, hogy megtud valamit, elindult a bátyja páholya felé. Szándékos kerülőt téve, az Anna páholyával szemben levő földszinti közön ment át. Ott a volt ezredparancsno-kába ütődött, aki két ismerősével beszélgetett. Vronszkij hallotta, amint a Karenin nevet említették, s észrevette, hogy az ezredparancsnok, jelentős pillantást vetve a beszélgetőkre, mennyire sietett őt hangosan a nevén szólítani.
- Á, Vronszkij! Mikor jössz el az ezredhez? Nem engedhetünk el búcsúlakoma nélkül. Te vagy a legtörzsökösebb közöttünk - mondta az ezredparancsnok.
- Nagyon sajnálom, nem érek rá, majd máskor - mondta Vronszkij, és felszaladt a lépcsőn a bátyja páholyába.
Az öreg grófnő, Vronszkij anyja, ott ült acélszínű fürtjeivel a bátyja páholyában.
Varja és Szorokina hercegnő a félemeleti folyosón találkoztak Vronszkijjal.
Varja, miután Szorokina hercegnőt az anyjához bekísérte, kezet fogott a sógorával, s rögtön arról kezdett el beszélni, ami érdekelte. Olyan fölindult volt, amilyennek Vronszkij ritkán látta.
- Én azt mondom, aljas és undorító dolog, Mme Kartaszovának erre nem volt semmiféle joga. Mme Karenina... - kezdte.
- De mi az? Nem tudok semmit.
- Hogyan? Nem hallottad?
- Gondolhatod, hogy én hallom meg utoljára.
- Van komiszabb teremtés ennél a Kartaszovánál?
- De mit csinált hát?
- Az uram mondta el... Megsértette Kareninát. Az ura a páholyukból beszédbe ereszkedett vele, s Kartaszova jelenetet rendezett. Jó hangosan valami sértőt mondott oda, azt beszélik, s kiment.
- Gróf, a maman-ja hívja - mondta Szorokina hercegnő, a páholy ajtaján kinézve.
- Én meg mind várlak - mondta az anyja gúnyosan mosolyogva. - Egyáltalán nem lehet látni téged.
A fia észrevette, hogy képtelen az öröm mosolyát visszatartani.
- Jó estét, maman. Magához jöttem - mondta hidegen.
- Miért nem mégy, faire la cour a madame Karenina? - mondta az anyja, amikor Szorokina hercegnő kiment. - Elle fait sensation. On oublie la Patti pour elle. 
- Maman, kértem, hogy nekem ne beszéljen erről - felelt Vronszkij elkomorodva.
- Csak azt mondom, amit mindenki.
Vronszkij nem felelt semmit, néhány szót váltott Szorokina hercegnővel, és kiment. Az ajtóban a bátyjával találkozott.
- Á, Alekszej! - mondta a bátyja. - Micsoda undokság! Bolond az a nő, egyebet nem mond-hatok... Most akartam hozzá menni. Menjünk együtt.
Vronszkij nem hallgatott rá. Gyors léptekkel ment le; érezte, hogy tennie kell valamit, de nem tudta, mit. A bosszúság, hogy magát és őt is olyan ferde helyzetbe hozta, ugyanakkor a szána-lom, hogy szenved, fölzaklatta. Lement a földszintre, s egyenest Anna páholya felé indult. A páholynál ott állt Sztremov, s Annával beszélgetett.
- Nincs tenor többé. Le moule en est brisé. 
Vronszkij odaköszönt, s megállt, hogy Sztremovot üdvözölje.
- Úgy látszik, későn jött. A legszebb áriát nem hallotta - mondta Anna Vronszkijnak, s közben, neki legalább úgy rémlett, gúnyosan pillantott rá.
- Rossz műértő vagyok - nézett rá Vronszkij szigorúan.
- Mint Jasvin herceg - szólt Anna mosolyogva -, aki szerint Patti túlságosan hangosan énekel.
- Köszönöm - mondta kis, hosszú kesztyűs kezébe véve a műsort, amelyet Vronszkij a földről vett föl, s szép arca ebben a pillanatban hirtelen megrándult. Fölállt, s a páholy hátterébe húzódott.
Amikor látta, hogy Anna páholya a következő felvonásra üresen marad, Vronszkij nem törődött vele, hogy a cavatina hangjaira elcsöndesedő színházban pisszegést kelt, kiment a földszintről, és hazahajtatott.
Anna otthon volt már. Amikor Vronszkij bement hozzá, egyedül volt, ugyanabban az estélyi ruhában, amiben a színházban. Ott ült a legelső karosszékben, a fal mellett, s maga elé meredt. Fölnézett Vronszkijra, de tüstént az előbbi helyzetét foglalta el.
- Anna - mondta Vronszkij.
- Te, te vagy az oka mindennek! - kiáltott föl Anna, a kétségbeesés és düh könnyeivel a hangjában, s fölállt.
- Kértem, könyörögtem, hogy ne menj el; tudtam, hogy kellemetlen lesz.
- Kellemetlen! - kiáltott Anna. - Iszonyú! Akármeddig élek, nem felejtem el. Azt mondta, gyalázat mellettem ülni.
- Egy ostoba asszony beszéde - mondta Vronszkij. - De minek megkockáztatni, kihívni...
- Gyűlölöm a nyugodtságodat. Nem lett volna szabad idejuttatnod. Ha szeretnél...
- Anna! Mi köze ehhez az én szerelmemnek?
- Ha szeretnél, mint én, s gyötrődnél, mint én... - mondta Anna, s rémülettel nézett föl rá.
Vronszkij sajnálta, de mégis neheztelt rá. Bizonygatta a szerelmét, mert látta, hogy csak ez csillapíthatja, de ha szóval nem is, a lelkében szemrehányást tett neki.
S ezeket a szerelmi fogadkozásokat, amelyek Vronszkij előtt olyan ízetlennek tűntek fel, hogy szégyellte kimondani, Anna magába itta, s lassan megnyugodott. Másnap, tökéletesen megbékülve, falura utaztak.
HATODIK RÉSZ
1
Darja Alekszandrovna a nyarat gyerekeivel együtt a húgánál, Kittynél töltötte Pokrovszkojé-ban. Az ő birtokán a ház egészen tönkrement, és Levin meg a felesége rábeszélték, hogy töltse náluk a nyarat. Sztyepan Arkagyics nagyon helyeselte ezt a tervet. A hivatal, mint mondta, nagy sajnálatára nem engedi, hogy a nyarat családjával falun töltse, ami pedig a legnagyobb boldogság lenne a számára, s Moszkvában maradván, csak nagy ritkán, egy-két napra utazott le hozzájuk. Oblonszkijékon kívül, akik gyerekestül, nevelőnőstül jöttek, az öreg hercegnő is Levin vendége volt ezen a nyáron. Tapasztalatlan lányára, aki olyan állapotban is volt, úgy tartotta, kötelessége ügyelni. Kitty külföldi barátnője, Varenyka is beváltotta ígéretét, hogy ha Kitty férjhez megy, eljön hozzá, s barátnőjénél vendégeskedett. Ezek mind Levin feleségének voltak a rokonai és barátai, Levin szerette őket, de a szíve mégis fájt egy kicsit az ő levini világáért és rendjéért, amely a “Scserbackij-elem” áradásában, ahogy magában nevezte, egészen elmerült. Az ő rokonai közül csak Szergej Ivanovics volt ezen a nyáron náluk, de ő sem Levin-, hanem Koznisev-fajta ember volt, úgyhogy a levini szellem tökéletesen elenyészett.
A valamikor üres Levin-házban így most annyian voltak, hogy majdnem minden szoba el volt foglalva, s az öreg hercegnőnek, amikor asztalhoz ültek, csaknem mindennap meg kellett számolnia őket, s a tizenharmadikat, az egyik unokát, külön asztalhoz ültetni. Kittynek is, aki szenvedélyes háziasszonnyá vált, nem kis vesződségébe került a tyúkokat, pulykákat, kacsákat, amiből a vendégei és a gyerekek nyári étvágya bőven pusztított, előteremteni.
Az egész család ebédnél ült. Dolly gyerekei, a nevelőnővel és Varenykával, épp azt tervez-gették, hova menjenek gombázni. Szergej Ivanovics, akinek az eszét és tudományát a vendégek majdnem hódolatig fokozódó tisztelettel övezték, mindnyájukat csodálkozásba ejtette, amikor a gombákról szóló beszélgetésbe beleelegyedett.
- Vigyenek engem is magukkal. Nagyon szerettem a gombaszedést - mondta Varenykára nézve -, szerintem nagyon szép időtöltés.
- Hogyne, nagy örömmel - felelte Varenyka elpirulva. Kitty jelentőségteljes pillantást váltott Dollyval. A tudós és nagyszerű Szergej Ivanovics ajánlata, hogy Varenykával gombázni megy, megerősítette Kitty egynémely feltevését, amely az utóbbi időben erősen foglalkoztatta. Az anyjával kezdett gyorsan beszélgetni, nehogy észrevegyék a pillantását. Ebéd után Szergej Ivanovics a kávéscsészéjével a szalon ablakához ült, s folytatta öccsével a megkezdett eszme-cserét, közben az ajtót nézegette, amelyen a gombázni készülő gyerekeknek ki kellett jönniök. Levin odaült a bátyja mellé.
Kitty az ura mellett állt, nyilván a számára érdektelen beszélgetés végét várta, hogy mondjon valamit.
- Amióta megnősültél, sok tekintetben megváltoztál, mégpedig előnyödre - mondta Szergej Ivanovics, akit a megkezdett beszélgetés szemmel láthatólag nem nagyon érdekelt, és rámosolygott Kittyre. - De hű maradtál ahhoz a szenvedélyedhez, hogy a legparadoxabb állításokat védelmezd.
- Kátya, nem jót tesz, ha állsz - szólt rá az ura, s jelentősen pillantva rá, egy széket húzott oda.
- Nos, igen, különben hagyjuk, nincs időm - tette hozzá Szergej Ivanovics, a kifutó gyerekeket megpillantva.
Feszes harisnyában, Szergej Ivanovics kalapját s a kosarat lóbálva, elsőül Tánya futott oda, galoppban, egyenest őhozzá. Bátran szaladt oda, szeme, amely annyira hasonlított apja gyönyörű szeméhez, ragyogott, ahogy Szergej Ivanovicsnak a kalapot odaadta; közben úgy tett, mint aki a fejére is szeretné tenni, félénk, gyöngéd mosollyal enyhítve merészségét.
- Varenyka várja már - mondta, s amikor Szergej Ivanovics mosolyán látta, hogy megteheti, óvatosan a fejére is rakta a kalapot.
Varenyka sárga kartonruhába öltözve állt az ajtóban; fejére fehér kendőt kötött.
- Megyek már, megyek, Varvara Andrejevna - mondta Szergej Ivanovics, s kávéját kihörpint-ve, kendőjét és szivartárcáját a zsebébe rakta.
- Milyen bájos ez az én Varenykám! Ugye? - mondta Kitty az urának, mihelyt Szergej Ivanovics felállt. Úgy mondta, hogy Szergej Ivanovics is hallhatta, nyilván ez volt a szándéka is. - És milyen szép, olyan nemes szépség! Varenyka! - kiáltotta oda neki. - A malomerdőben lesznek? Maguk után megyünk.
- Kitty, te teljesen megfeledkezel az állapotodról - szólt rá az öreg hercegnő, az ajtón gyorsan kilépve. - Nem szabad így kiabálnod.
Varenyka, Kitty hangját s az anyai szemrehányást hallva, könnyű léptekkel a barátnőjéhez sietett. Mozgásának a gyorsasága, az élénk arcát elborító pír mind azt mutatta, hogy valami szokatlan megy végbe benne. Kitty tudta, mi ez a szokatlan, s figyelemmel kísérte őt. Most is csak azért hívta vissza, hogy gondolatban áldását adja a fontos eseményre, amelynek Kitty szerint az erdőben ma délután végbe kell mennie.
- Varenyka, én nagyon boldog leszek, ha egy bizonyos dolog megtörténik - súgta oda neki, megcsókolva.
- Maga is velünk jön? - kérdezte Varenyka zavartan Levint, s úgy tett, mintha nem hallaná, mit mondtak neki.
- Magukkal, de csak a szérűig, s ott maradok.
- Ugyan mit passziózol ott? - kérdezte Kitty.
- Az új szekereket kell megnéznem s átszámolnom - mondta Levin. - Te hol leszel?
- A teraszon.
2
Az egész asszonytársaság a teraszon gyűlt össze. Különben is szerettek ott ülni ebéd után, de ma még dolguk is volt. A mindnyájukat elfoglaló ingvarráson és pólyakötésen kívül ma lekvárt főztek Agafja Mihajlovna számára, új módon, víz hozzáadása nélkül. Ezt az otthon, náluk szokásos eljárást Kitty vezette be. Agafja Mihajlovna, akire ez a dolog régebben bízva volt, azt tartva, hogy amit a Levin-házban csináltak, rossz nem lehet, az eperhez és szamó¬cához mégiscsak hozzáöntötte a vizet, s azt bizonygatta, hogy másképpen nem lehet: rajta¬érték, s a málnát most mindnyájan jelenlétében főzték be, s Agafja Mihajlovnának meg kellett győződnie, hogy a lekvár víz nélkül is jó lesz.
Agafja Mihajlovna arca kihevült és nekikeseredett, a haja összezilálódott; könyökig feltűrt sovány karjával úgy forgatta az üstöt a hordozható tűzhely fölött; közben komoran nézte a málnát, s teljes szívéből kívánta, hogy hűljön ki, s ne főjön föl. A hercegnő érezte, hogy Agafja Mihajlovna dühének, mint aki a málnafőzésben a fő tanácsadó volt, őellene kell irányulnia; olyan képet iparkodott hát vágni, mint aki mással van elfoglalva, s a málna nem érdekli; egyéb dolgokról beszélt, orvul azonban oda-odapillantott a vaskályhára.
- Én mindig magam veszek a szolgálók ruhájához valami olcsóbb anyagot - folytatta a hercegnő a megkezdett beszélgetést. - Ne vegyük le most a habját, galambocskám? - mondta azután, Agafja Mihajlovnához fordulva. - Egyáltalán nem szükséges, hogy te csináld - állította meg Kittyt -, forró is.
- Majd én - állt föl Dolly, s óvatosan merni kezdte a felhabzott cukrot; a kanalat, hogy ami rátapadt, leverje, időnként egy tányérkához koccantotta, amely tarka, sárgásrózsaszín habbal és nyúlós, vérszínű sziruppal volt már tele. “Hogy fogják nyalni a tea mellé” - gondolt a gyerekeire, visszaemlékezve, hogy ő mint gyerek mennyire csodálkozott, hogy a nagyok épp a legjobbat, a habot nem eszik meg.
- Sztyiva azt mondja, sokkal okosabb pénzt adni - folytatta közben Dolly a megkezdett beszélgetést arról, hogyan okosabb a személyzetet megajándékozni -, de...
- Pénzt hogy lehet! - szólalt meg a hercegnő s Kitty egyszerre. - Ezt jobban megbecsülik.
- Én például a múlt évben a mi Matrjona Szemjonovnánknak - mondta a hercegnő - nem épp puplint, de valami olyasfélét vettem.
- Emlékszem, mama neve napján is abban volt.
- Nagyon kedves a mintája. Olyan egyszerű és finom. Magamnak is csináltatnék, ha neki nem lenne már. Olyasféle, mint Varenykáé. Olyan kedves és olcsó.
- No, most úgy látszik, kész - mondta Dolly, a szirupot a kanálról lecsorgatva.
- Ha gyűrűzik, akkor van készen. Csak főzze még, Agafja Mihajlovna.
- Ezek a legyek! - szólt Agafja Mihajlovna haragosan. - Egyre megy az - tette azután hozzá.
- Ó, milyen kedves, ne ijesszétek el! - mondta váratlanul Kitty a verébre pillantva, amely a korlátra ült, s egy málnacsutkát megforgatva csipegetni kezdte.
- Jól van, de te menj messzebb a tűzhelytől - mondta az anyja.
- A propos, Varenyka - mondta Kitty franciául; ha azt akarták, hogy Agafja Mihajlovna ne értse, mindig így beszéltek. - Tudja, mama, hogy én, nem tudom, miért, de ma döntést várok. Érti, milyet. De jó volna!
- Hanem micsoda mesteri házasságszerző vagy te! - mondta Dolly. - Milyen ügyesen és vigyázva hozza össze...
- De mondja már, maman, maga mit szól hozzá?
- Mit szólnék? Ő (“ő”-n Szergej Ivanovicsot értette) a legjobb partit csinálhatja, ami Oroszországban lehetséges; már nem egészen fiatal, de mégis sokan utánavetnék magukat, tudom... Varenyka nagyon helyes, de ő kaph...
- De kérem, mama, lássa be, hogy nem lehet egyiküknek sem jobbat kitalálni. Először - mondta Kitty egy ujját behajtva - Varenyka remek lány!
- Nagyon tetszik neki, ez igaz - erősítette meg Dolly is.
- Szergej Ivanovics társaságbeli helyzete olyan, hogy a feleségétől se vagyont, se pozíciót egyáltalán nem kell kívánnia. Egyre van szüksége: egy szép, kedves, nyugodt asszonyra.
- Igen, vele aztán nyugodtan élhetne - mondta Dolly.
- A harmadik, hogy a felesége szeresse. Ez is megvan... Vagyis olyan szép lenne! Azt várom, hogy előjönnek az erdőből, s már el is dőlt minden. Mindjárt meglátom a szemükön. Olyan boldog lennék! Dolly, mi a véleményed?
- Csak ne izgasd föl magad. Semmi szükség sincs rá, hogy izgasd magad - mondta az anyja.
- De hisz nem izgulok, mama. De úgy érzem, most kéri meg.
- Ó, az olyan furcsa, hogy a férfiak hogyan és mikor kérik meg az embert... Van valami gát, s egyszer csak átszakad - mosolyodott el Dolly elgondolkozva, mert Sztyepan Arkagyics jutott az eszébe.
- Mama, magát hogy kérte meg a papa? - kérdezte hirtelen Kitty.
- Semmi különös; nagyon egyszerűen történt - felelt a hercegnő, de az arca felsugárzott az emléktől.
- Mégis, hogy? Szerette, mielőtt megengedték, hogy beszéljenek?
Kittynek különös gyönyörűsége telt benne, hogy az asszonyi élet legfontosabb kérdéseiről mint egyenrangú beszélgethet az anyjával.
- Persze hogy szerettem, lejött hozzánk a falunkba.
- No és hogy dőlt el, mama?
- Te persze azt hiszed, ti valami újat találtatok ki? Mindig egy és ugyanaz; a pillantások, a mosolyok, azok döntötték el...
- Milyen jól mondta, mama! Csakugyan a pillantások és a mosolyok - hagyta helyben Dolly.
- De mégis, milyen szavakat mondott?
- Kosztya milyen szavakat mondott neked?
- Ő krétával írta fel - mondta Kitty. - Csudálatos volt... Mintha olyan rég lett volna már!
S a három asszony ugyanazon gondolkozott el. Kitty elsőül törte meg a hallgatást. Eszébe jutott az utolsó tél a házassága előtt, vonzalma Vronszkijhoz.
- Csak... Varenykának az a régebbi szerelme - jutott eszébe természetes gondolattársítással. - El szerettem volna mondani valahogy Szergej Ivanovicsnak, előkészíteni rá. Ők, a férfiak, mind - tette hozzá - olyan szörnyű féltékenyek a múltunkra.
- Nem mind - mondta Dolly. - Te a saját férjedről ítélsz. Őt még mindig gyötri Vronszkij emléke. Ugye? Ugye, igaz?
- Igaz - felelte Kitty elgondolkozva, mosolygó szemmel.
- Csak azt nem tudom - vette védelmébe a hercegnő a maga anyai felügyeletét -, miféle múltad van neked, ami őt nyugtalaníthatja? Hogy Vronszkij udvarolt neked? Minden lánynak udva-rol¬nak.
- De hiszen nem erről beszélünk - mondta Kitty elpirulva.
- De bocsáss meg - folytatta az anya -, éppen te nem akartad megengedni, hogy Vronszkijjal beszéljek. Emlékszel?
- Jaj, mama! - mondta Kitty szenvedő arccal.
- Csakhogy tiveletek most nem lehet bírni... A te dolgod ővele nem is mehetett tovább, mint szabad; magam kértem volna számon. Különben is, lelkem, neked most nem szabad felizgatnod magad. Erről ne feledkezz meg, s légy nyugton, kérlek.
- De hisz én tökéletesen nyugodt vagyok, mama.
- Milyen szerencséje volt Kittynek, hogy Anna odajött akkor - mondta Dolly -, és milyen szerencsétlenség neki. Épp a fordítottja - tette hozzá gondolatától meglepve. - Akkor Anna volt boldog, s Kitty hitte magát boldogtalannak. Hogy megfordult minden! Én gyakran gondo¬lok Annára.
- Van is kin gondolkozni! Undok, visszataszító, szívtelen teremtés - mondta az anya, aki nem tudta elfeledni, hogy Kitty nem Vronszkijhoz, hanem Levinhez ment.
- Micsoda passzió: erről beszélni - mondta bosszúsan Kitty. - Én nem gondolok rá, és nem is akarok rágondolni. Nem akarok - ismételte meg férje ismerős lépteit hallva a teraszlépcsőkön.
- Mi az, mit nem akarsz? - kérdezte Levin a teraszra lépve. De senki sem felelt, s ő nem ismételte meg a kérdést.
- Sajnálom, hogy megzavartam a női birodalmatokat - nézett végig rajtuk elégedetlenül, megértve, hogy olyanról beszélgettek, amiről előtte nem beszéltek volna.
Egy pillanatra, úgy érezte, osztozik Agafja Mihajlovna érzelmeiben, ő is elégedetlen a víz nélkül befőzött málnával, általában az idegen Scserbackij-befolyással. De csak mosolygott, s odament Kittyhez.
- No, mi az? - kérdezte, s ugyanazzal a kifejezéssel nézett rá, amivel mindenki mostanában.
- Semmi, nagyszerűen érzem magam - mondta Kitty elmosolyodva. - Hát te?
- Háromszor annyit hordtunk be, mint a szekereken. Akkor hát gyerünk a gyerekekért? Már be is fogattam.
- Csak nem akarod Kittyt a bricskán vinni? - kérdezte szemrehányóan a hercegnő.
- Majd lépésben megyünk, hercegnő.
Levin sohasem hívta, ahogy a vők szokták, a hercegnőt maman-nak; a hercegnőt ez bántotta is. De Levin, annak ellenére, hogy nagyon szerette és tisztelte, nem tudta így nevezni; megsértette volna vele boldogult anyja iránti érzéseit.
- Jöjjön velünk, maman - mondta Kitty.
- Nem akarok tanúja lenni ennek az esztelenségnek.
- Akkor hát gyalog megyek, hisz jót tesz nekem - s fölállva az urához lépett, s karjába öltötte a karját.
- Jót tesz, de azért mindent mértékkel - mondta a hercegnő.
- No, Agafja Mihajlovna, kész a lekvár? - mosolygott Levin Agafja Mihajlovnára. Föl szerette volna őt deríteni. - Jó az új mód?
- Jónak kell lennie. Miszerintünk túlfőtt.
- Jobb is úgy, Agafja Mihajlovna - mondta Kitty -, legalább nem savanyodik meg. A jég úgyis elolvadt, nincs hol eltartani. - Tüstént elértette az ura szándékát, s ugyanazzal az érzéssel fordult az öregasszonyhoz: - Hanem a sózott húsa remek; mama azt mondja, sehol sem evett olyat - tette mosolyogva hozzá, az öregasszony fejkendőjét megigazítva.
Agafja Mihajlovna bosszúsan nézett Kittyre.
- Engem ne vigasztaljon az úrnő. Ha vele együtt így elnézem, úgyis jókedvem lesz - mondta. Ez a goromba vele, az úrral helyett, meghatotta Kittyt.
- Jöjjön velünk gombázni, megmutatja a jó helyeket.
Agafja Mihajlovna mosolyogva csóválta meg a fejét, mintha azt mondaná: “Szívesen megharagudnék magára, de nem lehet.”
- Csinálja, kérem, ahogy tanácsoltam - mondta az öreg hercegnő -, a lekvárra tegyen rumba áztatott papírt: és nem kell jég, mégsem lesz rajta penész.
3
Kitty rendkívül örült, hogy négyszemközt maradhatott az urával. Abban a pillanatban, amikor a teraszra lépett, s megkérdezte, miről beszélnek, s nem feleltek neki, mindent olyan élénken tükröző arcán, úgy vette észre, a bosszúság árnyéka futott át.
Most, hogy a többiek előtt sétálva, a ház tájékáról a kitaposott, rozskalásszal és -maggal beszórt poros útra értek, Kitty erősebben támaszkodott rá, s magához szorította karját. Levin megfeledkezett már a percnyi kellemetlen benyomásról, s egyedüllétükben - mialatt terhessé-gének gondolata egy pillanatra sem hagyta el - a szeretett asszony közelségének örömteli, teljesen tiszta, minden érzékiségtől mentes enyhületét érezte, amely még mindig új volt a számára. Beszélni nem volt mit, de Levin hallani szerette volna a hangja csengését, amely, éppúgy, mint a tekintete, terhességével egészen megváltozott.
Hangjában és tekintetében is lágyság, komolyság volt, amilyen azokéban szokott lenni, akik állandóan egy kedves dologra összpontosítják a figyelmüket.
- Nem fáraszt? Támaszkodj rám jobban - mondta Levin.
- Nem, olyan boldog vagyok, hogy egyedül lehetek veled. Akármilyen jó is velük, sajnálom a mi kettesben töltött téli estéinket.
- Az is jó volt, ez pedig még jobb. Mind a kettő jobb - szorította meg Levin a kezét.
- Tudod, miről beszéltünk, amikor bejöttél?
- A befőzésről?
- Igen, a befőzésről is, utána meg arról, hogy kérik meg az embert.
- Á - mondta Levin, aki inkább a hangját, mint a mondott szavakat hallgatta; közben pedig állan¬dóan az útra vigyázott, amely most már az erdőben haladt, igyekezett elkerülni a helyeket, ahol Kitty megbotolhatott volna.
- És Szergej Ivanovicsról meg Varenykáról. Észrevetted?... Én nagyon szeretném - folytatta. - Mi a véleményed róla? - S az ura arcába nézett.
- Nem tudom, mit gondoljak - felelte Levin mosolyogva. - Szergejt ebben a tekintetben nagyon különösnek tartom. Hiszen elmeséltem...
- Igen, hogy szerelmes volt abba a lányba, aki meghalt...
- Még akkor történt, amikor gyermek voltam; csak mások elbeszéléséből tudom. Emlékszem rá abból az időből. Bámulatosan szelíd volt. Azóta figyelem őt nők közt: kedves velük, egyik-másik meg is tetszik neki, de az ember érzi, hogy csak emberek neki, nem asszonyok.
- De most Varenykával... Úgy látom, van valami...
- Lehet, hogy van... De ismerni kell őt. Egész különös, csodálatos ember. Csak szellemi életet él. Túlságosan is tiszta és emelkedett lelkületű.
- Miért? Ez talán lealacsonyítja?
- Nem, de annyira hozzászokott a puszta szellemi élethez, hogy nem tud a valósággal összebékülni, Varenyka pedig mégiscsak valóság.
Levin megszokta már, hogy bátran mondja ki Kitty előtt a gondolatait; nem fáradt vele, hogy szabatos szavakba burkolja. Tudta, hogy az ilyen szerelmes pillanatokban, mint a mostani, a felesége egy szóból megérti, mit akar mondani; ahogy most is megértette.
- Igen, de Varenykában nincs az a valóság, ami énbennem; engem, úgy érzem, sosem szeretett volna meg. De Varenyka csupa lélek...
- Dehogy, nagyon is szeret, s nekem olyan jó látnom, hogy az enyémek mindnyájan szeret-nek...
- Igen, ő jó hozzám, de...
- De nem úgy, ahogy a boldogult Nyikolenykával voltál... ti ketten beleszerettetek egymásba - fejezte be Levin. - Mért ne mondjuk meg? - tette hozzá. - Néha szemrehányást is teszek magamnak; a vége az lesz, hogy az ember elfelejti. Milyen rettenetes és milyen nagyszerű ember volt... Miről is beszéltünk? - kérdezte Levin egy kis hallgatás után.
- Te azt hiszed, hogy Szergej Ivanovics nem tud szerelmes lenni - mondta Kitty, a maga nyelvére fordítva.
- Nemhogy nem tud - mosolyodott el Levin -, de nincs meg benne a szükséges gyöngeség... Mindig irigyeltem, sőt még most is irigylem, amikor annyira boldog vagyok.
- Irigyled, hogy nem tud szerelmes lenni?
- Irigylem, hogy jobb nálam - mondta Levin mosolyogva. - Nem magának él. Egész életét a kötelességének szenteli. Azért olyan nyugodt és megelégedett.
- És te? - mondta Kitty tréfás, szeretetteljes mosollyal.
A gondolatmenetet, amely mosolyra késztette, sehogy sem tudta volna szavakba foglalni; a végeredménye azonban az volt, hogy férje, amikor a bátyjáért lelkesedett s magát megalázta előtte, nem volt őszinte. Kitty tudta, hogy ennek az őszinteséghiánynak a bátyja iránti szeretet volt az oka, meg a lelkifurdalás, hogy túlságosan boldog; a legfőképpen azonban a sohasem szűnő vágy, hogy jobbá legyen. Kitty szerette ezt benne, s ezért mosolyodott el.
- És te? Te mivel nem vagy megelégedve? - kérdezte ugyanazzal a mosollyal.
Levinnek örömet szerzett, hogy Kitty nem hisz az ő elégedetlenségében önmagával, s ez öntudatlanul is arra sarkallta, hogy kimondja hitetlensége okát.
- Én boldog vagyok - mondta -, de elégedetlen magammal.
- Hogy lehetsz elégedetlen, ha egyszer boldog vagy?
- Hogy mondjam el?... Énnekem, azon kívül, hogy meg ne botolj, nincs semmiféle szívbéli kívánságom. Jaj, nem szabadna, látod, így ugrálnod - szakította meg beszélgetésüket szemre-hányón, mert Kitty, ahogy az úton fekvő ágat átlépte, túl gyors mozdulatot tett. - De ha ítéletet tartok magam fölött, s másokkal, különösképp a bátyámmal hasonlítom össze magam, érzem, hogy rossz vagyok.
- De miért? - folytatta Kitty ugyanazzal a mosollyal. - Te talán nem dolgozol másokért? Hát a majorságaid, a gazdaságod, a könyved?
- Nem, érzem, s most különösen - mondta Kitty kezét megszorítva -, hogy te vagy a bűnös, ha nem úgy megy, ahogy kellene. Mindent félvállról veszek. Ha úgy tudnám szeretni a dolgomat, ahogy téged... De az utóbbi időben csak föladott leckeként végzem.
- Mit szólsz a papához akkor? - kérdezte Kitty. - Ő is rossz ember, amiért a közügy érdekében semmit sem tett?
- Ő? Nem. De ahhoz olyan egyszerűségnek, derűnek, jóságnak kell az emberben lennie, mint apádban, és hol van az énbennem? Nem dolgozom, és szenvedek tőle. S ezt mind te csináltad. Amikor még nem voltál te, s nem volt még ő - mondta egy pillantással a testére, amelyet Kitty azonnal elértett -, minden erőmet a munkába temettem; most nem tudom, s szégyellem. Pontosan úgy csinálom, mint valami föladott leckét; tettetem magam.
- No és volna kedved most mindjárt Szergej Ivanoviccsal cserélni? - mondta Kitty. - Volna kedved a közügyet szolgálni; azt a föladott leckét, s csak azt, úgy szeretni, mint ő?
- Persze hogy nem - mondta Levin. - Különben is oly boldog vagyok, hogy nem is értek már semmit sem... Szóval te azt hiszed, megkéri most? - tette hozzá kis hallgatás után.
- Hiszem is meg nem is. De borzasztóan szeretném. Várj csak. - Előrehajolt, s egy szál margarétát tépett az útszélről. - No, számold ki, megkéri, nem kéri - mondta, odaadva a virágot.
- Megkéri, nem kéri - mondta Levin egymás után tépve le a keskeny, erezett, fehér szirmokat.
- Nem, nem! - állította meg Kitty, izgalommal lesve az ujjait, s keze után kapott. - Kettőt szakítottál.
- De az a picinyke nem számít - mondta Levin a rövid, ki nem fejlett szirmot leszakítva. - Lám, a bricska utolért bennünket.
- Nem fáradtál el, Kitty? - kiáltott oda hozzá a hercegnő.
- Egyáltalán nem.
- Ülj föl hát, ha a lovak nyugodtak, de lépésben menjetek.
De nem volt érdemes fölülni. Közel voltak már, s mind gyalog mentek.
4
Fekete haján fehér kendőjével, körülötte a kedélyesen és jókedvűen foglalkoztatott gyerek-sereg, a lehetőségtől, hogy egy férfi, aki tetszik is, vallomást tehet neki, szemmel látható izgalomban, Varenyka vonzó volt; Szergej Ivanovics ott ment mellette, s folyton őbenne gyönyörködött. Ahogy ránézett, eszébe jutott a sok kedves beszéd, amit hallott tőle, mindaz a jó, amit tudott róla, s egyre inkább tudatára ébredt, hogy amit iránta érez, valami különös, réges-rég, akkor is csak egyszer, első ifjúságában tapasztalt érzés. Az öröm, hogy közel lehet hozzá, mind erősebb lett, annyira, hogy amikor egy vékony szárú, lehajtott karimájú, hatalmas vargányát talált s a Varenyka kosarába tette, Szergej Ivanovics Varenyka szemébe nézett. S az örvendező és ijedt izgalom arcát elfutó pírját látva, maga is zavarba jött, s nem szólt, de olyan mosollyal mosolygott rá, ami nagyon is sokat mondott.
“Ha így van - mondta magának -, meg kell fontolnom s határoznom; nem adhatom oda magam, mint egy kölyök, a perc hevületének.”
- Elmegyek most, a többiektől külön szedem a gombát, különben nem látszik meg a szerze-ményem - mondta, s az erdőszélről, ahol az alacsony, selymes füvön ritkás, öreg nyírfák közt lépdeltek, az erdő közepébe ment, ahol a fehér nyírtörzsek közt nyárfasudarak szürkélltek, s mogyoróbokrok sötétedtek. Vagy negyven métert ment, egy kecskerágóbokor mögé, amely piros barkáival épp teljes virágzásban volt, s tudva, hogy itt nem látják, megállt. Körülötte teljes volt a csönd. Csak a nyírfák fölött, amelyeknek a tövében állt, zümmögtek el nem némulóan, mint egy raj méh, a legyek, s a gyerekek hangja ért időnként oda. Hirtelen, nem messze az erdőszéltől, Varenyka alt hangja hangzott föl, amint Grisát hívja, s Szergej Ivanovics arcára örvendő mosolygás ült ki. Ahogy ezen a mosolyon rajtaérte magát, rosszalló-an csóválta meg a fejét állapota miatt, aztán egy szivart vett ki, és megpróbált rágyújtani. A nyírfa törzsén soká nem tudta meggyújtani a gyufáját. A fehér kéreg gyöngéd hártyája a foszforra tapadt, s a tűz elaludt. Az egyik gyufa végre meggyúlt, s a szivar illatozó füstje ide-oda imbolyogva széles abroszként terült ki, határozott körvonalakkal, a bokor fölött, a nyírfa lecsüggő ágai alatt előre s fölfelé. Szemével a füstsávot követve, Szergej Ivanovics csendesen lépkedett, s a maga lelkiállapotán gondolkozott.
“De hát miért ne? - gondolta. - Ha csak föllobbanás volna vagy szenvedély, ha csak ezt a vonzalmat érezném, ezt a kölcsönös (mondhatom: kölcsönös) vonzalmat, de közben azt érezném, hogy mindez ellentétben van életem természetével, azt érezném, hogy ha e vonzalomnak átadom magamat, hivatásomat és kötelességemet elárulom... de nem így van. Az egyetlen, amit ellene szegezhetek, hogy amikor Marie-t elvesztettem, azt mondtam magam¬ban, hű maradok az emlékéhez. Ezt az egyet hozhatom fel az érzésem ellen... És ez fontos” - mondta magában Szergej Ivanovics, azt is érezve mindjárt, hogy ennek a megfonto¬lásnak az ő számára semmiféle fontossága nem lehet, legföllebb más ember szemében rontja el költői szerepét. “Ezenkívül azonban akármennyire keresem, nem találok semmit, ami érzésem ellen szólana. Ha puszta eszemmel választanék, nem találhatnék jobbat.”
Akárhány ismerős asszony és leány jutott az eszébe, nem emlékezett egyre sem, akiben ilyen mértékben együtt lettek volna épp azok a tulajdonságok, amelyeket ő, hidegen mérlegelve, a feleségében együtt kívánt látni. Megvolt benne az ifjúság minden szépsége és frissesége, de nem volt már gyermek, s ha szerette, tudatosan szerette, ahogy egy nőnek szeretnie kell: ez volt az egyik. A másik: nemcsak hogy távol állt tőle a nagyvilági modor, de nyilván undoro-dott is a társaságtól; amellett azonban ismerte, s megvoltak benne a jó társasági nő szokásai, ami nélkül Szergej Ivanovics az élettársát nem tudta elképzelni. A harmadik: vallásos volt, de nem mint egy gyermek, mint Kitty például, aki ösztönösen vallásos és jó; a vallásos meg-győződés volt életének az alapja. Egész az apróságokig mindent együtt talált benne, amit a feleségétől várt: szegény volt és magányos, nem hoz egy csomó rokont s vele a befolyásukat, mint Kittynél látta, a férje házába; teljesen az urához lesz kötve, ahogy jövendő családi életétől mindig is kívánta. S ez a lányka, akiben ezek a tulajdonságok mind együtt voltak, szerette őt. Szergej Ivanovics szerény volt, de ezt lehetetlen volt nem látnia. És ő is szerette a lányt. Az egyetlen ellenérv: a maga életkora. De az övék hosszú életű fajta, még egyetlen ősz hajszála sem volt; senki sem becsülte volna negyvenre: Varenyka mondása is eszébe jutott, hogy az emberek csak Oroszországban tekintik magukat ötvenesztendős korukban aggas¬tyánnak, Franciaországban az ötvenéves ember azt tartja, hogy dans la force de l’ âge  van, a negyvenéves pedig - un jeune homme.  De mit számítanak az évek, amikor a lelkében fiatalnak érezte magát, olyannak, amilyen húsz évvel ezelőtt volt? Vagy nem az ifjúság volt, amit most érzett, amikor kiért az erdő túlfelére, s a napsugarak ragyogó fényében Varenyka kecses alakját pillantotta meg, amint sárga ruhájában könnyű léptekkel halad kosarával az öreg nyírtörzs mellett, s a benyomás, amelyet az ő képe keltett, a ferde sugarakkal elöntött, sárgás zabföld meglepő szépségű képével, túl a zabon pedig a távoli sárgával tarkázott öreg erdő látványával olvad össze, amint a messzeség kékjébe enyészik? A szíve összeszorult az örömtől. Ellágyulás fogta el. Érezte, hogy döntött. Varenyka, aki éppen akkor guggolt le egy gombáért, fürge mozdulattal emelkedett föl, és körülnézett. Szergej Ivanovics a szivarját eldobva, eltökélt léptekkel indult felé.
5
“Varvara Andrejevna, amikor még nagyon fiatal voltam, egy női eszményképet alkottam magamnak, akit majd megszeretek, s boldog leszek, ha feleségemnek mondhatom. Egy hosszú életet éltem le, s most először találkozom azzal, akit kerestem, magában. Szeretem, és kérem, legyen a feleségem.”
Szergej Ivanovics akkor mondta ezt magában, amikor már csak tíz lépésre volt Varenykától, aki a térdére ereszkedve, a kezével óvta Grisától a gombát, s a kis Mását szólongatta.
- Ide, ide! Kicsinyek! Itt sok van! - mondta kedves, mélyen csengő hangján.
Ahogy az odalépő Szergej Ivanovicsot észrevette, nem emelkedett föl, és nem változtatott a helyzetén; de minden arról beszélt, hogy érzi a közeledését, s örül neki.
- Nos, talált valamit? - kérdezte fehér kendője alól feléje fordítva szép, csendesen mosolygó arcát.
- Egyetlenegyet sem - mondta Szergej Ivanovics. - És maga?
Varenyka nem felelt, el volt foglalva a köréje gyűlő gyerekekkel.
- Ezt még az ágak mellett - mutatott a kis Másának egy apró kékhátút, amelynek ruganyos, rózsás kalpagját, ahogy kinőtt alóla, egy száraz fűszál metszette ketté. Amikor Mása a kék-hátút két fehér félbe törve fölvette, maga is fölállt. - Ez a gyermekkoromra emlékeztet - mondta aztán, ahogy Szergej Ivanovics mellett lépegetve a gyerekektől eltávolodott.
Hallgatagon mentek néhány lépést. Varenyka látta, hogy Szergej Ivanovics beszélni akar. Kitalálta, miről, s a szíve elszorult az örömtől és félelemtől. Olyan messze mentek, hogy senki sem hallhatta már őket, de Szergej Ivanovics még mindig nem kezdett beszélni. Varenykának okosabb volt hallgatnia. Hallgatás után könnyebben lehetett, amit mondani akart, elmondani, mintha előtte már gombákról beszéltek volna, de akarata ellenére, véletlenül szinte, Varenyka mégiscsak megszólalt:
- Szóval semmit sem talált? Az erdő közepén különben mindig kevesebb van.
Szergej Ivanovics fölsóhajtott, és nem felelt semmit sem. Bosszantotta, hogy Varenyka a gombákról beszélt. Vissza akarta téríteni ahhoz, amit először a gyerekkoráról mondott, de rövid hallgatás után, akarata ellenére, ő is az utóbbi szavaira tett megjegyzést:
- Én csak azt hallottam, hogy a nyirokgomba főleg az erdőszélen fordul elő, megkülönböztetni azonban nem tudom.
Néhány perc telt el, még messzebb mentek a gyerekektől, s tökéletesen magukra maradtak. Varenyka szíve annyira vert, hogy hallotta a dobbanását, s érezte, hogy pirul, sápad, majd megint elpirul.
Az után, ahogy Stahlnénál élt, olyan ember feleségévé lenni, mint Koznisev, a legnagyobb boldogságnak tetszett neki. Azonkívül meg is volt győződve szinte, hogy szerelmes belé. S azonnal el kell az egésznek dőlnie. Rettegés fogta el. Rettegés attól is, hogy szól, attól is, hogy nem.
Most kellett vagy soha nyilatkoznia, ezt Szergej Ivanovics is érezte. Varenyka tekintete, a pirossága, a lesütött szeme, mind fájdalmas várakozásról beszélt: Szergej Ivanovics látta ezt, s megszánta. Azt is érezte, hogy semmit sem mondani annyi, mint megbántani. Gondolatban gyorsan elismételte az elhatározás mellett szóló érveket. Elismételte a szavakat is, amelyekkel meg akarta kérni, de helyettük, valami váratlan jött ötletből, hirtelen ezt kérdezte:
- Mi a különbség a nyirokgomba és a vargánya közt?
Varenyka ajka, ahogy felelt, megremegett az izgalomtól:
- A kalapjukban alig van különbség, csak a szárukban.
S alig mondták ki ezt, mindketten érezték, hogy az ő dolguknak vége, amit mondani kellett volna, nem fogják kimondani, s izgalmuk, amely az előbb tetőpontot ért, csillapodni kezdett.
- A vargánya... annak a szára olyan, mint a kétnapos, nem borotvált barna szakáll - mondta Szergej Ivanovics nyugodtan már.
- Ez igaz - felelte Varenyka mosolyogva, s sétájuk iránya, anélkül, hogy akarták volna, megváltozott. A gyerekek felé közeledtek. Varenykának fájt a szíve, és szégyellte magát, de ugyanakkor meg is könnyebbült.
Ahogy hazaért, s az érvein még egyszer végigment, Szergej Ivanovics úgy találta, nem ítélt helyesen. Nem tudja Marie emlékét elárulni.
- Lassabban, gyerekek, lassabban! - kiáltott Levin haragosan a gyerekekre, s felesége elé állt, hogy megvédje, amint a gyereksereg nagy örömvisítással elébük rohant.
A gyerekek után Szergej Ivanovics és Varenyka is kijött az erdőből. Kittynek nem kellett Varenykát megkérdeznie; a két ember nyugodt, kissé szégyenkező arcáról megértette, hogy tervei meghiúsultak.
- No? - kérdezte tőle a férje, ahogy hazaindultak.
- Nem fogta meg - mondta Kitty; mosolya s beszédmódja, mint azt Levin sokszor jólesőn figyelte meg, az apjára emlékeztetett.
- Hogy nem fogta meg?
- Hát így! - mondta Kitty, s az ura kezét megfogva, a szájához vitte, s az el nem nyílt ajkaihoz érintette. - Ahogy a püspök kezét csókolják.
- És ki nem fogta meg? - mondta Levin mosolyogva.
- Egyikük sem. Így kellene...
- Parasztok jönnek erre...
- Nem, nem látták meg.
6
Mialatt a gyerekek teáztak, az öregek az erkélyen ültek, s úgy társalogtak, mintha semmi sem történt volna, bár mindnyájan jól tudták, Szergej Ivanovics és Varenyka pedig különösen, hogy ha nemlegesen is, de igen fontos esemény történt. Ugyanaz az érzés volt mindkettőjük-ben; olyanféle, mint amit a tanuló érez a nem sikerült vizsga után, amikor ismételnie kell, vagy végleg kizárják az intézetből. Érezve, hogy történt valami, a jelenlevők más, közömbös témákról beszélgettek nagy elevenen. Levin és Kitty különösen boldognak és szerelmesnek érezték magukat ezen az estén. S az, hogy szerelmükben boldogok voltak: kellemetlen célzás volt azoknak, akik ugyanezt akarták és nem tudták - s most röstelkedtek.
- Emlékezzetek szavamra: Alekszandr nem jön le - mondta az öreg hercegnő.
Sztyepan Arkagyicsot az esti vonattal várták, s az öreg herceg azt írta, lehet, hogy ő is lejön.
- Tudom is, miért nem - folytatta a hercegnő. - Azt mondja, a fiatalokat az első időben egyedül kell hagyni.
- No, papa hagyott is minket. Nem is láttuk még - mondta Kitty. - Pedig hát miféle fiatalok vagyunk mi? Olyan öregek vagyunk már.
- Csakhogy ha nem jön, és is elbúcsúzom tőletek, gyerekek - mondta a hercegnő, bánatosan fölsóhajtva.
- Mi történt magával, mama? - esett neki mind a két lánya.
- Gondold el, ő is hogy érzi magát? Hiszen most már...
S az öreg hercegnő hangja egész váratlanul megremegett. A lányok elhallgattak, s összenéz¬tek. “Maman mindig talál bánkódni valót” - mondta a tekintetük. Nem tudták, hogy akár¬milyen jól megvolt a hercegnő a leányánál, s akármilyen nélkülözhetetlennek érezte itt magát, amióta utolsó, legkedvesebb lányukat is férjhez adták, s a családi fészek üresen maradt, magáért is meg az uráért is tele volt gyötrelemmel és bánattal.
- Mi kéne, Agafja Mihajlovna? - fordult Kitty a jelentős arccal, titokzatosan megálló Agafja Mihajlovnához.
- A vacsorát kérdeném.
- No, jó is lesz - mondta Dolly -, menj és intézkedj. Én is megyek, s elismétlem Grisával a leckét. Úgyse csinált ma semmit.
- Ez nekem szól! Majd megyek én, Dolly - mondta fölugorva Levin.
Grisának, aki a gimnáziumba került már, nyáron ismételnie kellett. Darja Alekszandrovna már Moszkvában is a fiával együtt tanulta a latin nyelvet, s most, hogy Levinékhez jött, föltette magában, hogy napjában legalább egyszer a legnehezebb számtan- és latinleckéket átismétli vele. Levin ajánlkozott, hogy fölváltja: de az anya végighallgatta Levin óráját, s azt látta, hogy nem úgy tanít, ahogy a moszkvai tanító. Ez megzavarta, iparkodott meg nem sérteni Levint, de azért határozottan kijelentette, hogy haladni a könyv szerint kell, ahogy a tanító szokta, s jobb lesz, ha maga csinálja megint. Levin bosszús volt Sztyepan Arkagyicsra, amiért gondatlansá¬gában nem ő, hanem az anya ügyel föl az oktatásra, amelyhez pedig nem ért, bosszús a tanítóra, amiért olyan rosszul tanítja a gyerekeket; a sógornőjének azonban megígérte, hogy úgy folytatja a tanítást, ahogyan kívánja. S tovább foglalkozott Grisával, de most már nem a maga módján, hanem a könyv szerint, kedvetlenül tehát, meg is feledkezve sokszor a lecke idejéről, így történt most is.
- Nem, Dolly, megyek már, maradj csak - mondta. - Mindent rendesen csinálunk, a könyv szerint. Hiszen ha Sztyiva itt lesz, s vadászni megyünk, úgyis reád marad.
S Levin elment Grisához. Ugyanígy beszélt Varenyka is Kittynek. Varenyka még a Levinék boldog, jól berendezett házában is hasznossá tudta magát tenni.
- Én majd megrendelem a vacsorát, maga maradjon csak ülve - mondta, s Agafja Mihajlovná-hoz lépett.
- Csirkét biztosan nem kaptak - mondta Kitty. - Akkor a magunkéból...
- Majd megbeszéljük Agafja Mihajlovnával. - S Varenyka a dajkával együtt eltűnt.
- Milyen kedves lányka - mondta a hercegnő.
- Nemcsak kedves, maman, olyan gyöngyszem, amilyen nincs is több.
- Sztyepan Arkagyicsot eszerint mára várják - mondta Szergej Ivanovics, aki nyilván nem kívánt tovább beszélni Varenykáról. - Nehéz két sógort találni, akik ennyire nem hasonlítanak egymásra mondta finom mosollyal. - Az egyik mozgékony, s mint a hal a vízben, csak a társa-ságban él; a másik, a mi Kosztyánk, eleven, gyors, mindenre fogékony, de mihelyt társaságba kerül, megdermed, vagy értelmetlenül vergődik, mint hal a szárazon.
- Igen, ő nagyon is könnyelmű - mondta a hercegnő Szergej Ivanovicshoz fordulva. - Éppen kérni akartam, hogy beszéljen vele; lehetetlen őt (Kittyre mutatott) itthagyni; föltétlenül Moszkvába kell utazniuk. Azt mondja, majd hívat ő doktort...
- Maman, Kosztya mindent megtesz, mindenbe beleegyezik - mondta Kitty bosszúsan, hogy az anyja ebben a dologban Szergej Ivanovicsot hívja meg bírónak.
Beszélgetésük közepén a fasorból lónyerítés hallatszott s kerekek hangja a kavicson. Dolly még föl sem állhatott, hogy az ura elé menjen, lenn, ahol Grisa tanult, Levin már ki is ugrott a szobaablakon, s Grisát leszedte.
- Sztyiva az! - kiáltott az erkély alól Levin. - Befejeztük, Dolly, ne félj! - tette hozzá, s mint valami fiú, nekieredt, s a fogat elé futott.
- Is, ea, id, eius, eius, eius!   - kiáltotta Grisa, ugrándozva a fasorban.
- S még valaki. Bizonyosan a papa! - kiáltott Levin a fasor elején megállva. - Kitty, ne azon a meredek lépcsőn, menj körbe!
De Levin tévedett, amikor azt, aki a hintóban ült, az öreg hercegnek nézte. Ahogy a hintóhoz közelebb ment, Sztyepan Arkagyics mellett nem a herceget pillantotta meg, hanem egy szép, jó húsban levő fiatalembert, a fején skót sapka, hátul hosszú szalagokkal. Vaszenyka Veszlovszkij volt, Scserbackijék másodunokatestvére, pétervár-moszkvai aranyifjú, “kitűnő fiú és szenvedélyes vadász”, ahogy Sztyepan Arkagyics bemutatta...
Veszlovszkijt egyáltalán nem zavarta a csalódás, amit azzal keltett, hogy az öreg helyett érkezett, vidáman üdvözölte Levint; emlékeztetett, hogy ismerik egymást, felkapta Grisát, s a vizslán át, amelyet Sztyepan Arkagyics hozott magával, a hintóba emelte.
Levin nem ült bele a hintóba, mögötte ment. Egy kicsit bosszankodott, amiért nem az öreg herceg jött el, akit minél jobban megismert, annál jobban megszeretett, meg azért is, hogy ez a Vaszenyka Veszlovszkij teljesen idegen s fölösleges ember létére beállított. Annál idegenebb-nek és fölöslegesebbnek találta, mert amikor a ház elé ért, ahol a nagyok és gyerekek meg-elevenedett csapata összegyűlt, látta, hogy Vaszenyka Veszlovszkij a Kitty kezét milyen különös, hízelgő és gáláns módon csókolja meg.
- A feleségével cousin-ok s régi ismerősök vagyunk - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, Levin kezét megint jó keményen megszorítva.
- Hát vad van-e? - fordult Levinhez Sztyepan Arkagyics, aki alig győzött mindenkit üdvözölni. Minekünk a legkegyetlenebb szándékaink vannak. Egész biztos, maman, azóta sem voltak Moszkvában. Nesze, Tánya, ez a tiéd! Vedd ki, kérlek, ott van hátul a kocsiban - beszélt mindenfelé. - Hogy felfrissültél, Dollenyka - mondta feleségének, s kezét az egyik kezébe fogva, a másikkal meg föntről megpaskolva, még egyszer kezet csókolt neki.
Levin, aki egy perccel előbb a legvidámabb hangulatban volt, most mindenkire komoran nézett, és semmi sem tetszett neki.
“Kit csókolt meg tegnap ugyanezzel az ajakkal?” - gondolta, ahogy a feleségével kedveskedő Sztyepan Arkagyicsra pillantott. Dollyra nézett, de most ő sem tetszett neki.
“Hiszen nem hisz a szerelmében. Akkor minek örül úgy? Undorító!” - gondolta.
A hercegnőre tekintett, egy perccel előbb még olyan kedves volt, de most az ő modora sem tetszett; úgy üdvözli ezt a pántlikás Vaszenykát, mintha otthon, a maga házában volna.
Még a tornácra kilépő Szergej Ivanovics is kellemetlennek tűnt föl, ahogy színlelt nyájasság¬gal Sztyepan Arkagyics elé ment; hisz jól tudta, hogy a bátyja nem szereti és nem is becsüli Oblonszkijt.
Varenyka is ellenszenves volt, amint az ő saint nitouche  képével ezzel az úrral ismerkedik, miközben egyében sem jár az esze, mint hogy hogyan mehetne férjhez.
A legellenszenvesebb azonban Kitty volt, ahogy úgy behódolt a vidámságnak, amellyel ez az úr, mintha az neki s a többieknek is ünnep volna, a maga falura rándulását nézi; az a furcsa mosoly, amellyel Kitty a mosolyára felelt, különösen kellemetlen volt.
Lármásan beszélgetve mentek be a házba; de alig ültek le, Levin megfordult s kiment.
Kitty látta, hogy az urával történt valami. Szeretett volna szakítani egy percecskét, hogy négy-szemközt beszélhessen vele, de Levin elsietett, azt mondta, az irodába kell mennie. Gazdasági dolgai rég nem tűntek fel neki olyan fontosaknak, mint most. “Ezeknek persze csupa ünnep a világ, de itt egy csomó hétköznapi ügy van, ami nem vár, s ami nélkül nem lehet élni.”
7
Levin csak akkor jött haza, amikor vacsorázni hívatták. Kitty Agafja Mihajlovnával a lépcsőn állt, a vacsoraborokon tanakodtak.
- Mit csináltok akkora fuss-t?  Adjatok, amit máskor.
- De Sztyiva nem issza... Kosztya, várj meg már, mi lelt? - szólt rá Kitty utánasietve, de Levin kíméletlenül, be sem várva, nagy léptekkel az ebédlőbe ment, s rögtön beleelegyedett az általános, élénk társalgásba, amelynek Vaszenyka Veszlovszkij és Sztyepan Arkagyics volt a lelke.
- No, megyünk holnap vadászni? - szólt Sztyepan Arkagyics.
- Menjünk, kérem - szólt Veszlovszkij, s kövér lábát maga alá szedve, oldalvást egy másik székre ült.
- Menjünk, nagy örömmel. Vadászott már az idén? - mondta Levin Veszlovszkijnak, a lábát figyelmesen megszemlélve, de azzal a tettetett nyájassággal, amelyet Kitty olyan jól ismert, s amely annyira nem illett hozzá. - Erdei szalonkát, nem tudom, találunk-e, de sárszalonka van bőven. Hanem korán kell indulni. Nem lesztek fáradtak? Sztyiva, nem vagy fáradt?
- Én fáradt? Még sosem voltam fáradt. Tudjátok mit, ne is feküdjünk le aludni! Menjünk sétálni!
- Csakugyan, kitűnő! Ne aludjunk! - hagyta helyben Veszlovszkij is.
- Ó, azt elhisszük, hogy te tudsz nem aludni, s mást sem hagysz - mondta Dolly az urának, azzal az alig észrevehető iróniával, amellyel mostanában majd mindig kezelte. - Szerintem már most is ideje volna... Megyek is, nem vacsorázom.
- Ne, maradj, Dollenyka - mondta Sztyepan Arkagyics, s a nagy asztal körül, amelynél vacsoráztak, a felesége oldalára került. - Annyi mesélnivalóm van még.
- Nyilván semmi.
- Tudod, hogy Veszlovszkij volt Annánál, és újból elmegy hozzá? Csak hetvenversztányira vannak tőletek. Én is elmegyek feltétlen. Veszlovszkij, gyere csak ide!
Vaszenyka átment a hölgyekhez, s Kitty mellé ült.
- Ah, beszélje el, kérem, volt Anna Arkagyevnánál? Hogy van? - fordult hozzá Darja Alekszandrov¬na.
Levin az asztal másik végén maradt, s nem hagyta abba a hercegnővel és Varenykával a beszélgetést, de közben látta, hogy Sztyepan Arkagyics, Dolly, Kitty és Veszlovszkij közt élénk és titokzatos beszélgetés szövődött. De nem elég, hogy a beszélgetés titokzatos volt, a felesége arcán, ahogy a szemét le nem véve, az élénken mesélő Vaszenyka szép arcába nézett, komoly érzést látott.
- Nagyon szép náluk - mesélte Vaszenyka Vronszkijról s Annáról. - Én természetesen nem óhajtok ítélkezni, de az ember, ha ott van, családban érzi magát.
- Mi a szándékuk, mihez fognak?
- Télire, azt hiszem, Moszkvába készülnek.
- Milyen jó volna együtt menni el hozzájuk! Te mikor mégy? - kérdezte Sztyepan Arkagyics Vaszenykától.
- A júliust töltöm náluk.
- Te is eljössz? - fordult Sztyepan Arkagyics a feleségéhez.
- Már rég készülök, s feltétlen elmegyek - mondta Dolly. - Sajnálom Annát, és ismerem. Nagyszerű asszony. Egyedül megyek, majd ha te elutazol, és senkit sem terhelek vele. Nélküled jobb is.
- Nagyszerű - mondta Sztyepan Arkagyics. - És te, Kitty?
- Én? Én miért mennék? - mondta Kitty kigyúlva. S a férjére pillantott.
- Maga ismeri Anna Arkagyevnát? - kérdezte tőle Veszlovszkij. - Nagyon vonzó asszony.
- Igen - felelte Kitty még jobban elpirulva, és fölkelt és az urához ment.
- Holnap eszerint vadászatra mégy? - kérdezte.
Levin féltékenysége ez alatt a néhány perc alatt, különösen a pirulás óta, amely Kitty arcát az alatt lepte el, míg Veszlovszkijjal beszélt, már nagyra nőtt. Akármilyen furcsa volt később visszagondolnia rá, most bizonyos volt benne, hogy ha Kitty azt kérdi, elmegy-e vadászni, ez csak azért érdekli, hogy megszerzi-e Vaszenyka Veszlovszkijnak, akibe szerinte bele is szeretett már, ezt az élvezetet.
- Igen, elmegyek - felelte Levin mesterkélt, magának is ellenszenves hangon.
- De jobb lesz, ha a holnapi napot még itt töltitek, Dolly még nem látta itt az urát - mondta Kitty -, menjetek holnapután.
Levin a Kitty szavait most így fordította le: “Ne válassz el tőle. Hogy te elmégy-e, énnekem mindegy; de én hadd élvezzem ennek az elragadó fiatalembernek a társaságát.”
- Hát ha ez az óhajod, a holnapi napot még itt töltjük - felelte Levin különös kedvességgel.
Vaszenyka, eközben nem is gyanítva, hogy a jelenlétével mekkora szenvedést okoz, rögtön Kitty után fölállt az asztaltól, s gyönyörködőn mosolygó pillantással követve, utánament.
Levin látta ezt a pillantást. Elsápadt, s egy percig nem jutott lélegzethez. “Hogy merészel így nézni a feleségemre!” - forrt benne.
- Tehát holnap? Menjünk, kérem - mondta Vaszenyka az asztalhoz ülve, s lábát, szokása szerint, megint maga alá húzta.
Levin féltékenysége még messzebb száguldott. Látta már magát mint megcsalt férjet, akit a felesége s a szeretője arra használ föl, hogy életük kényelmét és szórakozásaikat előteremtse... Ennek ellenére nyájas vendégszeretettel kérdezgette ki Vaszenykát a vadászatai, fegyvere, csizmája felől, s beleegyezett, hogy másnap induljanak.
Az öreg hercegnő, Levin szerencséjére, megrövidítette szenvedéseit, s fölállt; Kittynek is azt tanácsolta, hogy feküdjék le. De most sem kerülte el az újabb szenvedéseket. Ahogy a háziasszonytól elbúcsúzott, Vaszenyka megint kezet akart csókolni neki, Kitty azonban elpirult, s goromba naivitással, melyért az anyja később meg is rótta, a kezét elhúzva azt mondta:
- Nálunk ez nem szokás.
Levin szemében Kitty hibás volt, amiért ilyen viszony alakulhatott ki, s még hibásabb, hogy nemtetszését ilyen ügyetlenül mutatta ki.
- Kinek van kedve ilyenkor aludni? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki vacsora alatt megivott néhány pohár bort, s most a legkedvesebb és legköltőibb hangulatban volt. - Nézd, Kitty - mutatott a hársfák mögül fölemelkedő holdra -, milyen gyönyörű! Veszlovszkij, most kell szerenádot adni. Tudod, hogy nagyszerű hangja van, az úton énekeltünk. Gyönyörű román-cokat hozott magával, kettő egészen új. Varvara Andrejevnánál elénekelhetnénk.
Amikor mind elszéledtek, Sztyepan Arkagyics még sokáig járkált Veszlovszkijjal a fasorban, s hallani lehetett, ahogy kettesben az új románcokat énekelték.
Levin ezekre a hangokra fülelve, összevont szemöldökkel ült egy fotelben a felesége háló-szobá¬jában, s kérdéseire, hogy mi lelte, makacsul hallgatott; de amikor félénken mosolyogva végre maga Kitty kérdezte meg: talán Veszlovszkijjal nem tetszett valami? - kitört belőle, s mindent kitálalt; s az, hogy kitálalta, bántotta s még ingerültebbé tette.
Ott állt Kitty előtt, szeme az összehúzott szemöldöke alatt félelmetesen villogott, erős kezét a mellére szorította, mintha minden erejét megfeszítené, hogy türtőztesse magát. Arckifejezése nyers, sőt vad lett volna, ha ugyanakkor szenvedést nem fejez ki, amely Kittyt meghatotta. Az arccsontja reszketett, a hangja elakadt.
- Értsd meg, nem vagyok féltékeny: undorító szó. Nem tudok féltékenykedni, azt hinni, hogy... Nem tudom megmondani, mit érzek, de iszonyú... Nem vagyok féltékeny, de meg vagyok sértve, meg vagyok alázva, hogy valaki így mer rád gondolni, ilyen szemekkel rád nézni...
- De miféle szemekkel? - mondta Kitty, aki a lehető leglelkiismeretesebben próbált minden ma esti szóra, mozdulatra, még az árnyalatokra is, visszaemlékezni.
A lelke mélyén, úgy érezte, hogy abban az egy pillanatban, amelyikben Veszlovszkij az asztal túlsó végére utánament, csakugyan volt valami, de ezt még magának sem merte bevallani; annál kevésbé szánta rá magát, hogy Levinnek megmondja, s a szenvedéseit fokozza.
- De mi is lehet vonzó bennem, amilyen most vagyok?
- Ah! - kiáltott fel Levin a fejéhez kapva. - Inkább ne szóltál volna!... Szóval ha vonzó lennél...
- Ugyan, Kosztya, várj már, és hallgass meg! - mondta Kitty, és szenvedő-részvevő kifejezéssel nézett rá. - Hogy tudsz ilyesmit gondolni? Amikor számomra nincs senki, senki, de senki!... Azt akarod, hogy ne is találkozzam senkivel?
Az első pillanatban sértette az ura féltékenysége; bosszantotta, hogy a legkisebb szórakozás, a legártatlanabb is, tilos neki; de most nem semmiségeket, hanem mindent szívesen föláldozott volna az ura nyugalmáért, azért, hogy szenvedéseitől megszabadítsa. 
- Értsd meg a helyzetem borzalmát és komikumát - folytatta Levin kétségbeesett suttogással. - Itt van a házamban, a fesztelenségén kívül, meg hogy a lábát maga alá húzogatja, tulajdon-képpen semmi illetlent nem követett el. Ő ezt a legjobb modornak tartja, s nekem épp ezért kedvesnek kell lennem hozzá.
- De Kosztya, te túlzol - mondta Kitty, s a lelke mélyén örült, hogy a férje ilyen erősen szereti, még ha féltékenységben fejeződött is most ki a szerelme.
- A legborzasztóbb, hogy te olyan vagy, mint mindig; s most, amikor nekem ilyen szent vagy, s mi ennyire boldogok, ilyen rendkívül boldogok vagyunk, egyszer csak jön egy ilyen rongy... De mit rongy, mért szidom? Nincs hozzá közöm. De az én boldogságom, a tied, mért...
- Én értem már. Tudod, hogy történt az egész? - kezdte Kitty.
- Hogyhogy?
- Láttam, hogy néztél, amikor vacsora alatt beszélgettünk.
- Nohát, igen, igen! - mondta Levin ijedten.
S Kitty elmesélte, miről beszélgettek. S amíg mesélte, elfúlt az izgalomtól. Levin hallgatott, aztán a felesége sápadt és ijedt arcára nézett, s hirtelen a fejéhez kapott.
- Kátya, hogy elgyötörtelek! Galambom, bocsáss meg! Őrültség! Kátya, én vagyok mindenben a hibás! Hát lehet ilyen ostobaság miatt ennyire gyötrődni?
- Én csak sajnállak érte.
- Engem? Engem? Mi vagyok én? Őrült!... És tégedet miért...? Szörnyű, hogy akármilyen jött-ment idegen így szétdúlhatja a boldogságunkat.
- Hiszen épp ez a bántó.
- De én most már csak azért is, egész nyárra itt tartom magunknál, s olvadozni fogok a nyájasságtól - mondta Levin Kitty kezét csókolgatva. - Majd meglátod... igen, holnap vadászni megyünk.
8
A hölgyek még nem keltek fel másnap, amikor a vadászfogatok, a homokfutó s a könnyű szekér már a bejárat előtt állt, és Laszka, aki reggel óta érezte, hogy vadászatra mennek, kedvére kinyüszítve és kiviháncolva magát, a kocsi mellett ült a homokfutón, s a késlekedés miatt izgatottan és rosszallón pillantott az ajtóra, amely mögül a vadászok még mindig nem jöttek ki. Először Vaszenyka Veszlovszkij jelent meg; nagy, új csizmája vastag combjának a közepéig ért, zöld blúza körül új, bőrszagú patrontáska, fejében a pántlikás skót sapka, új angol fegyverén sem kakas, sem vállszíj. Laszka odaszökött hozzá, üdvözölte, ráugrott, a maga módján megtudakolta, jönnek-e már a többiek, de minthogy választ nem kapott, vissza¬tért az őrhelyére; fejét oldalt fordította, s egyik fülével neszelve, megint megmeredt. Végre is megnyílt nagy robajjal az ajtó, s a levegőben forogva s bukfencezve Krak, Sztyepan Arkagyics foltos vizslája röpült ki. Utána, fegyver a kezében, szivar a szájában: Sztyepan Arkagyics maga is megjelent. - Tout beau, tout beau, Krak!  - kiáltott rá kedvesen a kutyájára, aki vadásztáskájába akaszkodva, a hasára s mellére rakta a mancsát. Sztyepan Arkagyicson bocskor és kapca volt, szakadt pantalló és kurta felöltő. A fején valami kalapnak a roncsa, de új rendszerű puskája, mint egy kis játékszer; vadásztarisznyája és tölténytáskája, ha elnyűtt is, a legjobb minőségű.
Vaszenyka Veszlovszkij eddig nem értette a valódi vadászeleganciát: az ember rongyokban, de a vadászfelszerelés a legjobb minőségű. Most azonban, hogy Sztyepan Arkagyics rongyok-ból kiragyogó elegáns, jól táplált, vidám úri alakjára nézett, egyszerre megértette, s elhatá¬rozta, hogy a következő vadászatnak maga is így készül neki.
- Hát a házigazdánk? - kérdezte.
- Fiatal az asszony - mondta Sztyepan Arkagyics elmosolyodva.
- És milyen gyönyörű!
- Már felöltözött. Nyilván beszaladt még a feleségéhez.
Sztyepan Arkagyics eltalálta, Levin a feleségéhez futott vissza, hogy még egyszer megkér-dezze, megbocsátotta-e a tegnapi butaságát, meg azért is, hogy megkérje, az Isten szerelmére, legyen vigyázatos. Főként a gyerekektől maradjon minél messzebb - mindig meglökhetik. Aztán biztosítékot kellett még egyszer kapnia, hogy nem haragszik, amiért két napra elmegy, meg még arra is megkérni, hogy holnap reggel föltétlenül küldjön egy lovassal levelet, ha csak két szót is, hogy megtudja, jól van-e.
Kittynek, mint mindig, most is fájt, hogy az urától két napra el kell válnia, de ahogy virgonc alakját, amely a vadászcsizmában s a fehér blúzban különösen nagynak és erősnek tetszett, s arcán a vadászizgalom számára érthetetlen sugárzását meglátta, az ura öröméért elfeledte a maga keservét, s jókedvűen búcsúzott el tőle.
- Bocsánat, uraim! - mondta Levin a tornácra kifutva. - Reggelit tettek be? A sárga mért van jobb felől? No, mindegy. Laszka, elég már, ülj fel.
- Csapjátok a rideg gulyába - fordult a teheneshez, aki a tornácon várt rá az üszők dolgában. - Itt jön, bocsánat, még egy jómadár.
Levin leugrott a homokfutóról, amelyre fölült már, s a vállalkozó-ácsmesterhez lépett, aki mérőszalagjával a tornác felé tartott.
- Tegnap nem jött be az irodába, s most föltart. No, mi az?
- Csináltasson, kérem, még egy fordulót. Csak három lépcsőcskét kell hozzáragasztani. Majd szépen odaillesztjük. Sokkal kényelmesebb lesz.
- Hallgattál volna meg engem - felelte Levin bosszúsan. - Megmondtam, állítsd föl előbb a vázat, aztán vágd bele a fokokat. Most már nem javítod ki. Csináld, ahogy parancsoltam: vágj újat.
Arról volt szó, hogy a készülő szárnyépületben a vállalkozó ács elrontotta a lépcsőt; külön vágta ki, s nem számította ki az emelkedést; úgyhogy amikor a helyére állította, a fokok mind lejtettek. Az ács most azt akarta, hagyják meg ugyanazt a lépcsőt, s ő három fokot még hozzátesz.
- Sokkal jobb lesz.
- Csakhogy hova jön majd ki azzal a három fokkal?
- Már engedelmet kérek - mondta az ács lenéző mosollyal. - Pont a díványhoz jön ki. Szóval így emelkedik majd alulról - mondta meggyőző mozdulattal. - Megy, megy, és odaér.
- Csakhogy az a három fok a hosszában is hozzáad ám... Hová ér az majd?
- Hát szóval ahogy jön lentről, épp odaér - mondta makacsul és meggyőzően a vállalkozó.
- A mennyezet alá meg a falba, odaér.
- Már engedelmet. Jön lentről. Megy, megy, és odaér.
Levin vette a puskavesszőjét, s a porban rajzolni kezdte neki a lépcsőt.
- Látod már?
- Ahogy parancsolni méltóztatik - mondta az ács hirtelen felcsillanó szemmel. Nyilván megértette végre. - Látni való, hogy újat kell faragni.
- Hát csak csináld, ahogy meghagytam! - kiáltott Levin a homokfutóra felülve. - Gyerünk! Tartsd a kutyákat, Filipp!
Most, hogy a család és a gazdaság gondját maga mögött hagyta, Levin annyira teli volt életörömmel, várakozással, hogy nem volt kedve beszélgetni. Azonkívül azt az összpontosí¬tott izgalmat érezte, ami minden vadászt elfog, amikor a tett helyéhez közeledik. Ha foglal¬koztatta valami, hát csak az, talál-e valamit a Kolpenszkij-mocsárban, hogy vizsgázik majd Laszka Krak mellett, ő maga jut-e majd lövéshez, nem szégyenül-e meg az új ember előtt? Még az is eszébe ötlött, Oblonszkij nem főzi-e le.
Oblonszkij hasonlóképpen érzett, és ő is szótlan volt. Csak Vaszenyka Veszlovszkij nem hagyta abba a vidám beszélgetést. Ahogy most hallgatta, Levin szégyenkezve emlékezett, hogy tegnap milyen igazságtalan volt hozzá. Igazán derék fiú volt, egyszerű, jólelkű s rend-kívül vidám. Ha Levin legényember korában találkozik vele, összebarátkoznak. Csak henye életfelfogása, egy bizonyos elegáns fesztelenség volt kicsit kellemetlen benne, mintha a hosszú körmei, a sapkája s a többi hasonló dolog miatt kétségbevonhatatlan, nagy jelentőséget tulajdonított volna magának, de a jólelkűsége s a deréksége miatt ezt meg lehetett bocsátani neki. Jó nevelése, kitűnő francia és angol kiejtése, meg hogy az ő világának az embere, megnyerte Levin tetszését.
Vaszenykának rendkívül megtetszett a bal oldali lógós s doni sztyeppi ló. Egyre azért lelkesedett.
- Milyen jó a sztyeppén egy ilyen sztyeppi lovon nyargalászni. Ugye? Így van?
Valami vad, költői dolognak képzelte el a sztyeppi lovon a lovaglást, amiben persze nem sok igazság volt, de naivsága, különösen a szépségével, kedves mosolyával, mozgásának a gráciájával együtt, nagyon vonzóvá tette. A természete volt-e rokonszenves neki vagy tegnapi bűne vezekléséül talált mindent jónak benne: Levin jól érezte magát vele.
Vagy három versztát mentek, amikor Veszlovszkij hirtelen a szivarjai és a pénztárcája után kapott; nem tudta, elvesztette-e vagy az asztalon hagyta. A tárcában háromszázhetven rubel volt; lehetetlen volt annyiban hagyni.
- Tudja mit, Levin, én ezen a doni lógóson hazanyargalok. Kitűnő lesz. Igaz? - mondta, s már készült leugrani.
- De miért? - felelte Levin, megbecsülve, hogy Vaszenyka legalább hat pudot nyom. - Elküldöm a kocsist.
A kocsis elment a lógóson, s Levin maga hajtotta tovább a lovakat.
9
- No, mi a haditervünk? Mondd csak el szépen! - szólt Sztyepan Arkagyics.
- Az én tervem az, hogy most elmegyünk Gvoznyevóig. Gvoznyevónál van ezen az oldalon egy sárszalonkás mocsár. Gvoznyevón túl meg nagyszerű mocsarak jönnek, rétiszalonkával, de sárszalonka is akad. Most meleg van, de estére (húsz verszta) odaérünk, s kimegyünk esti lesre; meghálunk, holnap aztán ki a nagy mocsarakra.
- S útközben semmi sincs?
- Van, de csak időt vesztünk, meg meleg is van. Van két jó kis helyecske, de aligha találunk most ott valamit.
Levin egyedül szerette volna bejárni ezeket a helyecskéket, mert ezek a helyecskék közel voltak hozzá; bármikor odamehetett, de három vadász számára egyiken sem lenne elegendő szalonka. Azért alamusziskodott hát, amikor azt mondta, aligha találnak valamit. Ahogy a kis mocsárral egy vonalba kerültek, Levin el akart hajtani mellette, de Sztyepan Arkagyics tapasztalt vadászszeme rögtön észrevette az útra kilátszó kis lápot.
- Nem megyünk neki? - mondta a kis mocsárra mutatva.
- Levin, kérem! Olyan remek! - kezdte kérni Vaszenyka Veszlovszkij is, és Levinnek lehetetlen volt bele nem egyeznie.
Alig álltak meg, a két kutya, egyik a másik nyomán, már a mocsár felé iramodott.
- Krak! Laszka!
A kutyák visszafordultak.
- Háromnak szoros lesz. Én itt maradok - mondta Levin, bízva benne, hogy néhány bíbicen kívül, amelyek a kutyák elől rebbentek föl, s röptükben ide-oda ingva, panaszosan sírtak a bozót fölött, mást nem találnak.
- Nem! Gyerünk, Levin, gyerünk együtt! - hívta Veszlovszkij.
- De csakugyan, szoros. Laszka, vissza! Ugye, nincs szükségetek még egy kutyára?
Levin ott maradt a kocsinál, s irigyen nézte a vadászokat. A vadászok bejárták az egész kis lápot. Szárcsán és bíbicen kívül, amiből Vaszenyka egyet le is lőtt, nem volt semmi a mocsárban.
- Most már láthatjátok, hogy nem a mocsarat sajnáltam - mondta Levin -, csak az időt vesztjük.
- Nem, így is jó volt. Látta? - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, amint a fegyverrel s a bíbiccel a kezében a kocsira ügyetlenül fölmászott. - Remekül eltaláltam! Ugye? Az igazihoz soká érünk még oda?
A lovak hirtelen rántottak egyet, Levin a fejét valakinek a fegyverébe verte, s egy lövés dördült el. A lövés tulajdonképpen előbb dördült el, csak Levinnek rémlett fordítva. Az tör-tént, hogy Vaszenyka Veszlovszkij, ahogy a kakasokat leengedte, az egyik ravaszt meghúzta, de a másik kakast fogta. A lövés a földbe fúródott, baja nem történt senkinek. Sztyepan Arkagyics a fejét csóválta, s szemrehányóan nevetett Vaszenykára. Levinnek azonban nem volt lelke szemrehányást tenni. Elsősorban is úgy tűnt volna föl, hogy az elmúlt veszély s a homlokán támadt daganat miatt szidja; aztán meg Veszlovszkij eleinte olyan naivul el volt keseredve; utóbb meg olyan kedélyesen és magával ragadón mulatott az általános felfordu-láson, hogy magának Levinnek is muszáj volt nevetnie.
Amikor a második mocsárhoz értek, amely elég nagy volt, úgyhogy sok időt vett volna el, Levin rábeszélte őket, hogy ne szálljanak le. De Veszlovszkij megint kikönyörögte. Minthogy a mocsár keskeny volt, Levin mint vendégszerető házigazda megint a fogatnál maradt.
Ahogy odaértek, Krak nekivetette magát a zsombékoknak. Vaszenyka Veszlovszkij elsőnek futott a kutyák után. Sztyepan Arkagyics még oda sem ért, s már fölrepült egy sárszalonka. Veszlovszkij elhibázta, s a szalonka átrepült a kaszálatlan rétre. De ez a szalonka már Veszlovszkijnak volt szánva. Krak újra rátalált, megállt, Veszlovszkij lelőtte, s visszatért vele a fogathoz.
- Menjen most maga - mondta -, én itt maradok a lovakkal.
Levint már kezdte rágni a vadászirigység. Átadta Veszlovszkijnak a gyeplőt, s ment be a mocsárba.
Laszka, aki már rég nyüszített és panaszkodott az igazságtalanság miatt, előreszáguldott, egyenest neki a reményteljes, Levin által rég ismert zsombékosnak, amelyet Krak még nem vert fel.
- Mi az, nem tartod vissza? - kiáltott rá Sztyepan Arkagyics.
- Nem riaszt az föl semmit - felelt Levin, a kutyájában gyönyörködve, s utánasietett.
Laszka keresése, minél közelebb jutott az ismerős zsombékokhoz, annál komolyabbá és ko¬mo¬-lyabbá vált. Egy kicsiny mocsári madár csak egy pillanatra terelte el a figyelmét. Körözött egyet a bucka körül, nekifogott a második körnek; majd hirtelen megremegett és megmeredt.
- Arra, arra, Sztyiva! - kiáltott Levin, érezve, hogy a szíve mint kezd erősebben verni; mintha csak valami retesz mozdult volna el a megfeszült hallásában, a hangok rendetlenül, a távolság mértékét vesztve, de egész tisztán hatolnak be a fülébe. Hallotta Sztyepan Arkagyics lépéseit, s távoli lódobogásnak vélte, hallotta a gyökereiről leszakadó zsombéksaroknak, amelyre rálépett, a huppanását; ezt a hangot meg a szalonka röptének vélte. Valami csobogást is hallott a háta mögött, amiről nem tudott magának számot adni.
A lábának helyet keresve, a kutya felé indult.
- Rajta!
Nem sárszalonka, csak réti rebbent föl a kutya előtt. Levin kapta a puskáját, de abban a pillanatban, amikor célzott, ugyanaz a csobogó hang még erősebb lett és közelebb jött, s Veszlovszkij hangja vegyült bele, amint feltűnő hangosan kiabál valamit. Levin érezte, hogy a szalonka fölé lő, de azért csak elsütötte a puskát.
Miután meggyőződött, hogy elhibázta, körülnézett; a lovak s a kocsi, azt látta, már nem az úton vannak, hanem a mocsárban.
Veszlovszkij látni akarta a lövést, nekihajtott a mocsárnak, s belesüppesztette a lovakat a sárba.
- Az ördög vinné el! - mondta Levin, ahogy a beragadt fogathoz visszatért. - Miért hajtott be? - szólt rá szárazon, s a kocsist odakiáltva, hozzálátott a lovak kiszabadításához.
Levint az is bosszantotta, hogy a lövésben megzavarták, meg az is, hogy a lovait kátyúba vitték, de legfőként, hogy amikor a lovakat, hogy kiszabadítsák, kifogták, sem Sztyepan Arkagyics, sem Veszlovszkijt nem segített neki s a kocsisnak, egyiküknek sem lévén leghal¬vá-nyabb sejtelme sem róla, mi az a lószerszám. Vaszenyka erősködésére, hogy ott már teljesen száraz, nem felelt egy szót sem; dolgozott csendben a kocsissal, hogy a lovakat kiszabadítsák. Hanem amikor a munkától kimelegedve meglátta, hogy Veszlovszkij olyan nekikeseredetten tolja, hogy el is törte a kocsi sárhányóját, szemrehányást tett magának, hogy az előző napi érzés hatása alatt túl hideg Veszlovszkijhoz, és különös nyájassággal próbálta a ridegségét enyhíteni. Miután mindent rendbe tettek, s a fogatot kihozták az útra, Levin előadatta a reggelit.
- Bon appétit - bonne conscience! Ce poulet va tomber jusqu’au fond de mes bottes  - alkal-mazta Vaszenyka, akinek megint megjött a kedve, a második csirke után, a tréfás francia mondást. - A bajaink most már véget értek, minden szerencsésen folyik. Bűnöm vezekléséül nekem kell a bakon ülnöm! Igaz? Nem, nem, én egy Automedon  vagyok. Nézzék csak, hogy viszem magukat - felelte, el nem engedve a gyeplőt, amikor Levin kérte, hogy bízza a kocsisra a hajtást.
- Le kell vezekelnem a bűnömet, és nagyszerűen érzem magam a bakon. - S továbbhajtott.
Levin félt egy kicsit, hogy elcsigázza a lovakat, különösen a bal oldali sárgát, amelyet nem tudott kézben tartani, de önkéntelenül is átengedte magát Veszlovszkij jókedvének, hallgatva a románcokat, amelyeket a bakon ülve egész úton dalolt, elbeszéléseit, meg ahogy meg-játszotta, hogy kell angolosan four in hand  hajtani; úgyhogy a villásreggeli után mindnyájan a legvidámabb hangulatban értek a gvozgyevói mocsarakhoz.
10
Vaszenyka olyan hevesen hajtott, hogy túl korán értek a láphoz; annyira, hogy egész meleg volt még.
Ahogy a nagy láphoz, útjuk fő céljához értek, Levin önkéntelen is arra gondolt, hogy szaba-duljon meg Vaszenykától, s járjon kolonc nélkül. Sztyepan Arkagyics szemmel láthatólag ugyanezt óhajtotta, az arcán Levin azt a gondterheltséget látta, amely az igazi vadászon a vadászat kezdete előtt mindig meg szokott lenni, s egy bizonyos kedélyes ravaszságot, amely jellemző volt rá.
- Hogy haladjunk? A mocsár kitűnő, látom, héja is van fölötte - mutatott Sztyepan Arkagyics a nád fölött lebegő két madárra. - Ahol héja van, vadnak is kell lenni.
- Hó, nézzétek, urak! - mondta Levin, kicsit komor arccal húzogatva a csizmáját s fegyverén a gyutacsot vizsgálgatva. - Látjátok ezt a sást? - A folyó jobb partján, a hatalmas, lekaszált, nyirkos rét közepén egy fekete-zölden sötétlő szigetre mutatott. - A mocsár itt kezdődik, egyenest előttünk. Látjátok, ahol kissé zöldebb? Onnét jobb fele halad, ahol a lovak jönnek; ott az a zsombékos, abban szokott a sárszalonka lenni; aztán a nádas körül, ott ni, addig az égerfáig s föl, egész a malomig. Ott, ahol az öböl van, látod. Az a legjobb hely. Ott egyszer tizenhét rétiszalonkát lőttem. A két kutyával két különböző irányban indulunk, a malomnál találkozunk.
- No, ki megy jobbra, ki balra? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. - Jobbra szélesebb, menjetek ti ketten arra, én majd balra megyek - mondta, látszólag minden mellékgondolat nélkül.
- Nagyszerű! Majd megmutatjuk, hogy többet lövünk. No, gyerünk hát, gyerünk! - kapott rajta Vaszenyka.
Levinnek nem lehetett bele nem egyezni, s szétváltak.
Alig mentek bele a mocsárba, a két kutya keresni kezdett, s az iszapnak tartott. Levin ismerte Laszkának ezt az óvatos, határozatlan keresését, Laszka ismerte ezt a helyet, és szalonka-csapatot keresett.
- Veszlovszkij, mellém, ide mellém! - szólt rá fojtott hangon a vízben mögötte cuppogó társára; fegyverének az iránya, az után a váratlan lövés után a Kolpenszkij-mocsárnál, akaratlanul is érdekelte Levint.
- Nem, nem zavarom, velem ne is törődjék.
De Levin, akarva, nem akarva, törődött; Kitty szava jutott az eszébe, amikor elengedte: “Aztán vigyázzatok, le ne lőjétek egymást!”
A kutyák, egymást el-elkerülve, mindenik a maga útján, mind közelebb húzódtak. Levin annyira várta a szalonkát, hogy sarka cuppanását, ahogy az iszapból kihúzta, szalonkahangnak hitte; a puskaagyához kapott s megmarkolta.
- Csett! Csett! - dördült el a füle mellett. Vaszenyka lőtt rá a mocsár fölött keringő vadkacsa-csapatra, amely messze, abban a pillanatban még lőtávolon túl röpült a vadászok felé. Levin alig nézhetett körül; egy sárszalonka cuppanása hallott, aztán még egy, a harmadik; utána még vagy nyolc darab szállt föl, egyik a másik után.
Sztyepan Arkagyics abban a pillanatban durrantott le egyet, amikor a cikcakkját kezdte volna; a szalonka gombolyagként esett az ingoványba. Oblonszkij jó kényelmesen egy másikat is célba vett, amely lenn repült még a sás fölött; a lövés zajával egyidőben ez a szalonka is lehullt; látni lehetett, amint a levágott sásból, épen maradt, alul fehér szárnyával csapkodva kiugrott.
Levin nem volt ilyen szerencsés; az első szalonkát nagyon közelről vette célba, s elhibázta, amikor már emelkedni kezdett, ráemelte a puskát, de ebben a pillanatban egy másik repült ki a lába alól, s elvonta a figyelmét, úgyhogy még egyet hibázott.
Mialatt a fegyvert töltötték, még egy szalonka szállt fel, s Veszlovszkij, aki már másodszor is töltött, még két apró söréttöltést eresztett a vízen át utána. Sztyepan Arkagyics felszedte a szalonkáit, s ragyogó szemmel pillantott Levinre.
- No, most váljunk szét - mondta, s a bal lábát húzva kissé, a fegyvere készenlétben, oda-füttyentette a kutyáját, s elindult az egyik irányba, Levin Veszlovszkijjal a másikba.
Levin mindig úgy volt vele, hogy ha az első lövései nem találtak, izgatott és bosszús lett, s egész nap rosszul lőtt. Most is így járt. Rétiszalonka volt igen sok. A kutyák előtt, a vadászok lába alól, minduntalan föl-fölcsapott egy; Levin helyrehozhatta volna a hibáját, de minél többet lőtt, annál jobban szégyellte Veszlovszkij előtt, aki lőtávolon innen és túl vidáman pus-ká¬zott, s egyáltalán nem zavarta, hogy semmit sem lőtt. Levin kapkodott, nem várta ki a vadat, mind jobban és jobban nekihevült, annyira, hogy lőtt, s nem is remélte szinte, hogy talál. Úgy látszik, Laszka is észrevette ezt. Lustább lett a keresésben, s szinte tanácstalanul vagy korho¬lóan nézett a vadászokra. Lövés követett lövést. Puskaporfüst vette körül őket, s a nagy, tágas vadásztarisznya hálójában csak három könnyű, piciny szalonka volt. Az egyiket abból is Veszlovszkij lőtte, egy pedig közös volt. Ezalatt a mocsár másik oldaláról Sztyepan Arkagyics ritkább, de ahogy Levinnek rémlett, jelentőségteljes lövései hallatszottak, s majd mindenik után: “Krak, Krak, aport!”
Ez még jobban fölidegesítette Levint. A szalonkák állandóan ott keringtek a sás fölött, a levegőben. A cuppanás a földön, a kurrogás a levegőben minden oldalról szüntelen hallatszott; az imént felszállt, a levegőben röpdöső szalonkák is odatelepedtek a vadászok elé. Két héja helyett most tucatnyi körözött és vijjogott a mocsár fölött.
Levin és Veszlovszkij a mocsár nagyobb felét bejárták már, s most ahhoz a helyhez értek, ahol egy felosztott parasztkaszáló nyúlt hosszú sávokban a sásig; hol kitaposott csíkok, hol lekaszált rendek jelezték a mezsgyét. A pászták fele le volt már kaszálva.
Noha kevés remény volt rá, hogy a kaszálatlanban annyit találjanak, mint a lekaszáltban, Levin megígérte Sztyepan Arkagyicsnak, hogy találkozik vele, s útitársával továbbment, a kaszált sávokon éppúgy, mint a kaszálatlanon.
- Hé, vadászok! - kiáltott rájuk a kifogott szekérnél ülő parasztok egyike. - Gyertek ide hozzánk, falatozni! Vodkát inni.
Levin körülnézett.
- Gyere csak, no! - kiáltott rájuk fehér fogait kivicsorítva egy vörös képű, vidám, szakállas paraszt, a napfényben megcsillanó zöldes üveget megemelve.
- Qu’est ce qu’ils disent?  - kérdezte Veszlovszkij.
- Pálinkázni hívnak. A rétet osztották nyilván. Én innék is - mondta Levin, nem minden ra-vasz¬ság nélkül, mert azt remélte, hogy Veszlovszkijt elcsábítja a pálinka, s elmegy hozzájuk.
- Mért akarnak megvendégelni?
- Csak úgy, jókedvükben. Menjen oda hozzájuk. Érdekes lesz.
- Allons, c’est curieux. 
- Menjen, csak menjen, az utat a malomhoz majd megtalálja! - kiáltotta Levin, s visszanézve megelégedéssel látta, hogy Veszlovszkij hajlottan, fáradtan, botladozó lábbal, a fegyver a kinyújtott kezében, a parasztok felé kászálódik a mocsárból.
- Gyere te is! - kiáltott a paraszt Levinre. - Ne félj, kapsz pirogocskát is!
Levinnek nagy kedve lett volna pálinkázni, s egy darab kenyeret bekapni. Gyengült már, s leragadt lábait, érezte, erővel húzza ki a sárból. Egy pillanatig habozott. De a kutya vadat állt. Azonnal megszűnt minden fáradtsága, könnyedén ment az ingoványon a kutya felé. A lába elől egy szalonka repült fel, rálőtt, eltalálta - a kutya továbbállt. “Eriggy!” Egy másik szállt föl a kutya elől. Levin erre is rálőtt. De szerencsétlen napja volt, elhibázta, s amikor a lelőtt keresésére indult, nem találta azt sem. Összemászkálta a sást, de Laszka nem hitte el, hogy lelőtte, s amikor keresni küldte, tette magát, hogy keresi, de nem kereste.
A dolog nem ment jobban Vaszenyka nélkül sem, hiába okolta őt a kudarcaiért. Itt is sok szalonka volt, de ő egymás után hibázta el őket.
A nap ferde sugarai még melegek voltak; az izzadságtól átnedvesedett ruha a testéhez tapadt, a vízzel telt bal csizma nehéz volt és cuppogott; a puskapor kormával bemocskolt arcán cseppekben ömlött az izzadság; szájában keserű íz, orrában puskapor- és sárszag, fülében a szalonkák szakadatlan cuppogása; a puskacsövet nem lehetett megfogni, úgy megforrósodott; a szíve gyorsan és rövideket vert; keze remegett az izgalomtól, fáradt lába a zsombékba, ingoványba botlott és fonódott; de ő csak ment és lőtt. Végül egy utolsó hiba után földhöz vágta a fegyverét és kalapját.
“Nem, magamhoz kell térnem!” - mondta magának. Fölemelte a puskáját és kalapját, odahívta Laszkát, s kiment a mocsárból. Ahogy szárazra ért, leült egy zsombékra, lehúzta a csizmát, kiöntötte belőle a vizet, aztán odament a mocsárhoz, teleitta magát a sárízű vízből; meg¬lo¬csolta a felforrósodott puskacsövet, leöblítette az arcát és kezét. Felfrissülten megint odament arra a helyre, ahova a szalonka átrepült, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem fog heves¬kedni.
Nyugodt akart lenni, de minden a régiben maradt. Ujjával előbb nyomta meg a ravaszt, mint ahogy a madarat célba vette. Mind rosszabbul és rosszabbul ment a dolog.
Amikor a mocsárból az égerfás felé tartott, melynél Sztyepan Arkagyiccsal találkoznia kellett, csak öt darab volt a vadásztáskájában.
Mielőtt Sztyepan Arkagyicsot megpillantotta volna, a kutyáját látta meg. Krak a mocsár iszapjából egész feketén ugrott elő a kifordult gyökerű égerfa mögül, s győztesen szimatolta körül Laszkát. Krak után Sztyepan Arkagyics délceg alakja is feltűnt az égerfa árnyékában. Vörösen, izzadtan, kigombolt gallérral jött szembe, még mindig bicegve kicsit.
- No, mi az? - mosolygott jókedvűen. - Sokat lövöldöztetek!
- És te? - kérdezte Levin. De nem kellett kérdeni, látta már a teli vadásztarisznyát.
- Megjárja.
Tizennégy darab volt benne.
- Jó kis mocsár! Téged bizonyára Veszlovszkij zavart. Kettőnek egy kutyával bajos - mondta Sztyepan Arkagyics, hogy a győzelmét mérsékelje.
11
Amikor Levin Sztyepan Arkagyiccsal annak a parasztnak, akinél meg szokott szállani, a házához ért, Veszlovszkij ott volt már. A szoba közepén ült, két kezével a lócába kapaszko-dott; egy katona, a gazdáné bátyja, Veszlovszkij iszapos csizmáját próbálta lerángatni, ő meg a ragadós nevetésével nevetett.
- Csak az imént jöttem meg. Ils on été charmants.  Képzelje el, megitattak, megetettek. Micsoda kenyér, csuda! Délicieux!  S a pálinka - soha jobb ízűt nem ittam. És a világ minden kincséért sem akartak pénzt elvenni. Egyre csak azt mondták: “Ne sérts meg bennünket” - vagy így valahogy.
- Mért vennének el pénzt? Meg akarták tisztelni. Pénzért árulták tán a pálinkát? - mondta a katona, aki az átnedvesedett csizmát a megfeketedett harisnyával együtt végre is lerántotta.
Noha a házikó piszkos volt, a vadászcsizmák és a csatakos, magukat nyalogató kutyák elsároz-ták, s mocsár- és puskaporszag terjengett benne, azonkívül kés és villa sem volt, a vadászok olyan jóízűen itták mégis a teájukat s költötték el a vacsorát, ahogy csak vadászaton eszik az ember. Kimosdva, megtisztálkodva a felsöpört szénáspajtába mentek, ahol a kocsisok fekhelyet készítettek az uraknak.
Noha besötétedett már, nem akaródzott aludniuk.
A beszélgetés egy ideig ingadozott, lövésekről, kutyákról, régebbi vadászatokról emlékeztek és meséltek, majd egy mindnyájukat érdeklő témára tértek át. Annak a kapcsán, hogy Vaszenyka többször is elragadtatással nyilatkozott az éjjeli szállás, a szénaszag, a törött szekér szépségéről (csak azért gondolta töröttnek, mert az eleje le volt szedve), a pálinkával itató parasztok jólelkűségéről, a kutyákról, hogy mindegyik a maga gazdája lábánál fekszik - Oblonszkij elmesélte, milyen nagyszerű vadászaton volt ő Maltuszéknál a múlt évben. Maltusz ismert, gazdag vasútmágnás volt. Sztyepan Arkagyics elmondta, milyen mocsarakat vásárolt ez a Maltusz a tveri kormányzóságban, hogy őrizteti őket; milyen fogatok, vadászbricskák vitték ki oda a vadászokat, s a reggelihez milyen sátort húztak föl a mocsár mellett.
- Nem értelek - mondta Levin, a szénaaljon, föltápászkodva -, hogy nem utálod ezeket az embereket. Megértem, hogy a villásreggeli s a Lafite hozzá nagyon jólesik, de csakugyan nem undorít épp ez a fényűzés? Ezek az emberek, mint régen az árendásaink, úgy szerzik a pénzt, hogy megszerzése közben az emberek megvetését is megszolgálják; akkor nem törődnek vele, később meg becstelen szerzeményükkel a korábbi megvetést is lemossák magukról.
- Tökéletesen igaz! - jegyezte meg Veszlovszkij. - De tökéletesen! Oblonszkij persze bonhomie-ból  teszi, de a többiek azt mondják, “Oblonszkij is eljön”.
- Egyáltalán nem - s Levin érezte, hogy Oblonszkij, amíg ezt mondja, elmosolyodik. - Én egyszerűen nem tartom becstelenebbnek őt, mint bárkit a gazdag kereskedők és nemesek közül. Azok is csak munkával s ésszel gazdagodtak meg.
- De miféle munkával? Munka az, koncessziókat szerezni s továbbadni?
- Persze hogy munka. Munka abban az értelemben, hogy ha ők vagy a hozzájuk hasonlók nem volnának, vasút sem lenne.
- De ez a munka nem olyan, mint a paraszté vagy a tudósé.
- Mondjuk; abban az értelemben azonban igen, hogy megvan az eredménye: a vasút. Te persze azt tartod, hogy a vasutak haszontalanok.
- Nem, ez más kérdés; kész vagyok elismerni, hogy hasznosak. De minden olyan szerzemény, amely nem felel meg a ráfordított munkának, becstelen.
- De ki határozza meg, mi felel meg?
- Amit becstelen úton, ravaszsággal szereztek - mondta Levin, érezve, hogy becsületes és becs-telen közt nem tud világos határvonalat húzni -, mint például a bankok szerzeménye - folytatta. - Hatalmas vagyont szerezni munka nélkül: ez a rossz, ugyanaz, mint ami a bérletek-kel folyt, csak a forma változott meg. Le roi est mort, vive le roi!  Alig törölték el az árendás-intézményt, itt vannak a vasutak, bankok: ugyanaz a munka nélküli meggazdagodás.
- Igen, ez mind igaz lehet és szellemes... Feküdj, Krak! - kiáltott Sztyepan Arkagyics a vakaródzó s közben az egész szénát fölkavaró kutyára, mint aki szemmel láthatóan bízik tétele igazságában, és nyugodtan és kényelmesen vitatkozhat. - De nem határoztad meg becsületes és becstelen munka közt a határt. Hogy én több fizetést kapok, mint az irodafőnököm, noha ő az ügyeket jobban ismeri, ez tisztességtelen?
- Nem tudom.
- Nos, akkor hát rád fordítom a szót: tegyük fel, hogy kapsz a magad személyes munkájáért a gazdaságodból ötezret; a mi paraszt házigazdánk meg, akármennyit fárad, ötven rubelnél nem többet. Ez éppolyan tisztességtelen, mint az, hogy én többet kapok, mint az irodafőnököm, s Maltusz többet a pályamesternél... Épp ellenkezőleg, én inkább azt látom, hogy a társadalom teljesen alaptalan ellenségességgel viseltetik ezek iránt az emberek iránt; s itt, úgy látom, az irigység...
- Nem, ezt nem jól mondod - szólt Veszlovszkij. - Irigység nem lehet; valami nem tiszta van ebben a dologban.
- De engedd meg - folytatta Levin. - Te azt mondod, nem helyes, hogy én ötezret kapok, a paraszt meg ötvenet; ez igaz, nem igazságos, érzem is, de...
- Hanem csakugyan, miért van az, hogy mi eszünk, iszunk, vadászunk, semmit sem csinálunk, ők meg örökkön-örökké dolgoznak? - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, aki életében nyilván először gondolkozott ezen világosan, s épp ezért egészen őszintén is.
- Igen, te érzed, de azért nem adod oda a birtokodat - mondta Sztyepan Arkagyics, mintegy szántszándékkal ingerelve Levint.
A két sógor közt az utóbbi időben titkos ellenségeskedés állt fönn; mintha azzal, hogy két testvérnek lettek a férjei, versengés támadt volna köztük, ki rendezi be jobban az életét, s ez az ellenségesség most abban nyilvánult meg, hogy beszélgetésük személyes színt kezdett ölteni.
- Azért nem adom, mert senki sem követeli tőlem, s ha akarnám, akkor sem adhatnám - felelte Levin -, nincs kinek.
- Add ennek a parasztnak; nem utasítja vissza.
- Igen, de hogy adjam? Menjek el, kössek adásvételi szerződést vele?
- Nem tudom, de ha meg vagy győződve, hogy nincs jogod...
- Egyáltalán nem vagyok meggyőződve. Ellenkezőleg, azt érzem, hogy odaadni nincs jogom; kötelességeim vannak a föld, a család iránt...
- De engedd meg, ha azt tartod, hogy ez az egyenlőtlenség nem igazságos, miért nem jársz el aszerint?
- Úgy járok el, csak negatíve; azaz igyekszem nem növelni a kettőnk helyzete közt levő különbséget.
- Már megbocsáss; ez paradoxon.
- Igen, ez némileg szofista magyarázat - hagyta helyben Veszlovszkij. - Nicsak, gazda! - fordult a paraszthoz, aki az ajtót nyikorgatva a pajtába lépett. - Mi az, nem alszol még?
- Hogy aludnék? Azt hittem, uraságodék alusznak, de beszélgetést hallok. Ki kell vinnem innen a horgot. Nem harap? - tette hozzá, óvatosan lépdelve meztelen lábával.
- S hol alszol majd?
- Éjszakai legelőre hajtjuk a lovakat.
- Micsoda éjszaka! - mondta Veszlovszkij, amint a kinyílt ajtó keretében a gyenge derengés¬ben láthatóvá vált házvégre s a kifogott kocsira nézett. - Hallják? Nők; énekelnek, s mondhatom, nem rosszul. Ki nótázik, gazda?
- Cselédlányok, a szomszédban.
- Gyerünk, sétáljunk egyet! Úgysem alszunk el. Oblonszkij!
- Hogy lehetne feküdni is meg menni is? - mondta Oblonszkij kinyújtózva. - Jólesik ám a fekvés.
- Akkor egyedül megyek - mondta Veszlovszkij; virgoncan fölállt, s csizmát húzott. - A viszontlátásra, urak. Ha jól mulatok, hívlak majd. Ti vaddal vendégeltetek meg; én sem feledkezem meg rólatok.
- Derék fiú, igaz? - mondta Oblonszkij, amikor Veszlovszkij kiment, s a paraszt becsukta mögötte a kaput.
- Az, derék - felelte Levin, s tovább gondolkozott az iménti beszélgetés tárgyán. Úgy érezte, hogy amennyire tudta, világosan fejezte ki a gondolatait s az érzéseit, s ugyanakkor két nem buta és őszinte ember, mindkettő egyhangúan, azt mondta, hogy szofizmákkal vigasztalja magát. Ez megzavarta.
- Így van ez, barátom. Egyik a kettő közül; vagy elismered, hogy a mostani társadalmi rend igazságos, s akkor kiállsz a jogaidért, vagy azt ismered be, hogy igazságtalan előnyöket élvezel, ahogy én is teszem, s gyönyörűséggel élvezed őket.
- Nem, hogyha igazságtalan lenne, nem tudnád ezeket a javakat élvezni, én legalább nem. Nekem ez a legfőbb: éreznem kell, hogy nem vagyok bűnös.
- No, ne menjünk ki? - mondta Sztyepan Arkagyics, akit a szellemi erőfeszítés nyilván kifárasztott már. - Úgysem alszunk el. Gyerünk, csakugyan.
Levin nem felelt. Az a beszélgetés közben elejtett szó, hogy csak negatív értelemben jár el igazságosan, nem hagyta nyugodni. “Valóban csak negatíve lehet igazságos az ember?” - kérdezte magát.
- Hanem milyen erős illata van ennek a friss szénának! - mondta Sztyepan Arkagyics, fölemelkedve. - Sehogy sem tudok aludni. Vaszenyka már kifőzött valamit. Hallod a kacagást s az ő hangját benne? Ne menjünk? Gyerünk.
- Én nem megyek - felelte Levin.
- Talán ezt is elvből? - mondta Sztyepan Arkagyics elmosolyodva, mialatt a sötétben a sapkáját keresgélte.
- Nem elvből, de mért mennék?
- Hanem tudod-e, te magadnak csinálod a bajt - mondta Sztyepan Arkagyics, hogy a sapkáját megtalálta és fölállt.
- Mért?
- Nem látom tán, hogy rendezkedsz be a feleségeddel? Nálatok, hallottam, elsőrendű fontosságú kérdés, hogy elmégy-e vagy sem két napra vadászni. Idillnek ez szép, de az egész életre nem elég. A férfinak függetlennek kell lennie; megvan a maga férfi érdekköre. A férfinak férfiasnak kell lennie - mondta Oblonszkij a kaput kinyitva.
- Ez mit jelent? Cselédlányok után mászkálni? - kérdezte Levin.
- Miért ne, ha mulattat? Ça ne tire pas a conséquence.  A feleségemnek ettől nem lesz rosszabb dolga, én meg szórakozom. A fő: vigyázz házad szentségére. Hogy a házban ne történjék semmi. De a kezedet ne kösd meg.
- Lehet - mondta Levin szárazon, s az oldalára fordult. - Holnap korán kell indulnunk. Én nem keltek föl senkit: virradatkor megyek.
- Messieurs, venez vite! - hallatszott a visszatérő Veszlovszkij hangja. - Charmante!  Én fedeztem fel. Charmante, tökéletes Gretchen, már összeismerkedtünk. Igazán nagyon csinos! - mesélte olyan helyeslő képpel, mintha kifejezetten neki csinálták volna olyan csinosra, s most meg volna elégedve azzal, aki készítette.
Levin úgy tett, mintha aludna, Oblonszkij azonban könnyű félcipőbe bújt, szivarra gyújtott, s kiment a pajtából, nemsokára a hangjuk is elnémult.
Levin sokáig nem tudott elaludni; hallotta, ahogy a lovai a szénát rágják, majd ahogy a gazda az idősebb fiával szedelődzködik, s indul az éjszakai legelőre; ahogy a katona a pajta másik felében a kis unokaöccsével, a gazda kisfiával lefekszik; a fiú vékonyka hangon a kutyákról szerzett élményeit közli a bátyjával, hogy milyen szörnyűnek és hatalmasnak tűnnek föl neki; aztán ahogy elkérdezgeti, kit fognak meg majd ezek a kutyák, a katona meg rekedtes-álmos hangon arról beszél, hogy a vadászok holnap a mocsarakba mennek, a puskájukból tüzelnek majd, s hogy a fiú kérdéseitől szabaduljon, azt mondja: “Aludj, Vaszka, aludj; különben baj lesz” - s maga csakhamar horkol is; minden elcsendesül, az hallatszott, ahogy a szénát ropog-tatják a lovak, s a szalonkák kurrogtak távolabb. “Valóban csak negatíve? - ismétli meg magában. - No és azután? Nem vagyok bűnös benne.” S a másnapi napról kezdett gondol-kozni.
“Holnap korán reggel nekivágok; azt szabom magamra, hogy nem izgulok föl. Szalonka van bőven. Mocsár is akad. Aztán hazajövök, levél Kittytől. Igen, Sztyivának csakugyan igaza van; nem vagyok férfias vele, elasszonyosodtam... De mit tegyek? Megint csak: negatíve!”
Félálomban hallotta még Veszlovszkij és Sztyepan Arkagyics nevetését s vidám társalgását. Egy pillanatra kinyitotta a szemét. A hold följött, s ők ott álltak a holdfény éles világában, a nyitott kapuban, s beszélgettek. Sztyepan Arkagyics a kislány frisseségéről mondott valamit; a most tisztított friss mogyoróhoz hasonlította; Veszlovszkij meg az ő ragadós kacagásával újra elismételt valamit, amit bizonyára a paraszt mondott neki: “Te csak azon légy, hogy magadnak szerezz!” Levin az álmából rájuk szólt:
- Urak, holnap napfelkelte előtt! - és elaludt.
12
Amikor kora hajnalban fölébredt, Levin megpróbálta a társait fölkelteni. Vaszenyka az egyik, harisnyás lábát kinyújtva a hasán feküdt, s olyan mélyen aludt, hogy lehetetlen volt választ kapni tőle. Oblonszkij félálomban tiltakozott, hogy ilyen korán menjen. Még Laszka is, aki összecsavarodva aludt a széna végében, kényszeredetten állt föl, s lustán nyújtóztatta s egyenesítette ki a hátsó lábait, egyiket a másik után. Levin felhúzta a csizmáját, fogta a puskát, s a pajta nyikorgó ajtaját nagy óvatosan kinyitva, kiment az utcára. A kocsisok a fogatokon aludtak; a lovak szunyókáltak. Csak az egyik ette lustán s fútta szét horkantásával az abrakos ládában a zabot. Az udvaron még szürkeség volt.
- Ilyen korán felkelt, galambom? - fordult hozzá barátságosan, mint régi ismerőshöz, a parasztházból kilépő öreg háziasszony.
- Vadászni megyek, nénike. A mocsárhoz erre jutok?
- Csak egyenesen hátra, a szérűnek, kedvesem; aztán a kenderföldnek, ott az ösvény.
Az öregasszony a lesült, meztelen lábával óvatosan lépegetve lekísérte Levint, s kinyitotta neki a szérű kerítését.
- Erre egyenest, s a mocsárhoz jut. A gyerekeink is oda hajtottak le az este.
Laszka jókedvűen futott az ösvényen előre; Levin gyors, könnyű léptekkel haladt utána, egyre az eget nézve. Azt szerette volna, hogy a nap, amíg a mocsárhoz nem ér, ne keljen föl. De a nap nem késett. A hold, amely sütött még, amikor kilépett, most mint egy darab higany, épp csak hogy fénylett, a reggeli villogást, amelyet előbb lehetetlen volt nem látni, most keresni kellett; azok a bizonytalan foltok a távoli földeken pedig már tisztán láthatóvá lettek. Rozsasztagok voltak. A magas, illatos kenderben, melyből a hímkendert kiválogatták már, a napfény nélkül még láthatatlan harmat Levin lábát s a blúzát övön fölülig átnedvesítette. A reggel áttűnő csendjében a legkisebb hang is hallható volt. Egy méh golyófütyülésszerű hanggal repült el a füle mellett. Arra nézett, még egyet s még egy harmadikat vett észre. A méhes sövénye mögül repültek ki, s a kenderföld fölött, a mocsár irányában vesztek el. A csapás egyenest a mocsárnak vitt. Meg lehetett a párákról ismerni, amelyek hol sűrűbben, hol ritkábban emelkedtek fölé, úgyhogy a sás és a fűzfabokrok szigetekként ingtak a kipárolgás-ban. A mocsár szélén, az út végében, ott hevertek a legeltető fiúk és parasztok; pitymallat előtt aludtak még egyet a kaftánjuk alatt. Nem messze tőlük három megbéklyózott ló legelészett. Az egyik a béklyójával csörgött; Laszka, aki a gazdája mellett ment, vissza-visszatekingetve, előrekéredzett. Ahogy az alvó parasztok mellett elment, s az első tócsával egy vonalba került, Levin megnézte a gyutacsait, s elengedte a kutyát. Az egyik ló, egy jól táplált, hároméves barna, ahogy a kutyát meglátta, megbokrosodott; fölemelte a farkát, és fölhorkantott. A többi ló is megriadt, béklyós lábukkal a vizet cuppogtatták, s a sűrű iszapból kirángatott patájukkal tapsoláshoz hasonló hangot adva kiugráltak a mocsárból. Laszka megállt, gúnyosan nézett a lo¬vakra és kérdően Levinre. Levin megsimogatta, s annak a jeléül, hogy hozzáláthat, füttyentett egyet.
Laszka vidáman és ügybuzgón futott neki az alatta hullámzó ingoványnak.
Ahogy a mocsárba beszaladt, a gyökerek, lápi füvek, a sár ismerős s a lótrágya idegen szaga közt azonnal megérezte az egész területen szétoszlott madárszagot, pont azét a madárét, amely minden másnál jobban felizgatta. A mohán és a mocsári lapun ez a szag néhol igen erős volt, de nem lehetett megállapítani, melyik irányban erősödik vagy gyengül. Hogy az irányt meg-találja, messzebb kellett mennie, szél ellen. Nem is érezve a lába mozgását, feszült ügetésben szökdelt el, úgyhogy ha a szükség megkívánta, minden ugrásnál megállhatott, s a kelet felől lengő, hajnal előtti fuvalomtól jobb felé, a szél irányába fordult. Ahogy kitágult orrlikával a levegőt beszívta, rögtön érezte, hogy nemcsak a nyomuk, hanem ők maguk is itt vannak előtte, nem is egy, sokan. Lelassította a futását; itt voltak, de hogy hol, még nem tudta meghatározni. Hogy megtalálja magát a helyet, épp körözni kezdett, amikor a gazdája hangja megzavarta. “Laszka! Ide!” - mondta a másik irányba mutatva. Laszka megállt, nem jobb-e úgy csinálni - kérdezte -, ahogyan elkezdte. De a gazdája szigorú hangon ismételte a parancsot, s egy vízzel elöntött zsombékra mutatott, ahol semmi sem lehetett. Ő engedelmes¬kedett neki, úgy tett, mint aki keres, bemászkálta, hogy kedvében járjon, a zsombékot, s visszatért az előbbi helyére; ott megint azonnal megérezte őket. Most, amikor a gazdája nem zavarta, tudta, mit kell tennie; a lába alá sem nézve, a magas zsombékokon bosszúsan botladozva, a vízbe esve, hajlékony, de erős lábaival mindjárt föl is egyenesedve, kört kezdett, amelynek mindent föl kellett deríteni. Az ő szaguk mind határozottabban és határozottabban csapta meg, s egyszerre egész világossá lett előtte, hogy egyikük itt van, e mögött a bucka mögött, ötlépésnyire előtte; erre megállt, és egész testében megmeredt. Alacsony lábairól nem láthatott semmit maga előtt; a szagról azonban tudta, hogy itt ül, ötlépésnyinél nem messzibb. Állt, egyre jobban érezte őt, s élvezte a várakozást. Megfeszült farka kinyúlt, csak a legvége rándult meg. A szája elnyílt egy picit, a füle megemelkedett. Egyik füle még a futás irányába volt fordulva, nehezen, de vigyázatosan lélegzett, s még figyelmesebben tekingetett, inkább a szemével, mint a fejével a gazdája felé. Az a megszokott arcával, de mindig rettenetes szemeivel, botladozva jött a buckákon, ahogy neki rémlett, szokatlan csendesen.
Úgy rémlett, pedig hát szaladt.
Laszka sajátos keresését észrevéve - ilyenkor egészen a földhöz lapult, hátsó lábai a nagy lépések közben eveztek szinte, a szája is elnyílt egy picit -, Levin látta, hogy szalonka felé nyújtózik, s fölfohászkodva magában, hogy különösen most, az első madárnál sikere legyen, odafutott hozzá. Ahogy szorosan mellé ért, s a saját magasából nézett maga elé, a szemével látta, amit Laszka csak az orrával látott meg. Két zsombék közt, a kis közben, az egyiken egy sárszalonka tűnt fel. A fejét félrefordítva hallgatózott. A szárnyait éppen hogy kitárta, majd megint összecsukta, s hátulját ügyetlen forgatva, eltűnt a szöglet mögött.
- Eriggy, eriggy! - kiáltott Levin, Laszkát farba lökve.
“De hiszen nem mehetek - gondolta Laszka. - Hova is mennék? Innét jól érzem őket, ha előrevetem magam, nem tudok többé semmit, hogy hol vannak, s kicsodák.” De a gazdája a térdével tolta, s izgatottan suttogta: “Eriggy, Laszka, eriggy!”
“Hát ha csak ezt akarja, megteszem, de most már nem felelek magamért” - gondolta, s teljes iramban tört előre a zsombékok között. Most már semmit sem érzett; csak látott és hallott, de nem értett semmit sem.
Vagy tízlépésnyire az előbbi helytől zsíros kurrogással, szárnyai sajátságos, öblös szalonka-hangjával, egy szalonka röpült fel. S rögtön a lövés után, fehér mellével súlyosan cuppant a nedves ingoványba. A másik nem várta be, riasztás nélkül repült föl Levin mögött.
Amikor Levin feléje fordult, már messze volt. De a lövés utolérte. Még vagy húsz lépést repült; akkor karikába fölcsapott s bukfencet vetett, s mint az eldobott labda, egy száraz helyre puffant.
“Ez már teszi! - gondolta Levin, a kövér, meleg szalonkákat vadásztarisznyájába téve. - Ez már teszi, ugye, Laszocska?”
Amikor Levin fegyverét megtöltve továbbindult, a nap, habár a felhők miatt nem volt még látható, fölkelt már. A hold, fényét vesztve, kis felhő gyanánt fehérlett az égen, csillag egy sem volt látható. A tócsa, amely a harmattól előbb még ezüstlött, most aranyos volt. A sár, mint a tiszta borostyánkő. A füvek kékje sárgászöldbe ment át. A bozót madarai ott nyüzsögtek az ér mellett, harmattól ragyogó s hosszú árnyat vető bokrocskákban. A héja felébredt, s asztagra ült, egyik oldalról a másikra fordította a fejét, s rosszkedvűen nézett a mocsárra. A földeken csókák repültek, a mezítlábas gyerek a kaftánja alól vakaródzva tápászkodó öreg felé hajtotta már a lovakat. A lövések füstje tejként fehérlett a fű zöldje fölött.
Az egyik fiú odafutott Levinhez.
- Bátyó - kiáltotta -, tegnap kacsák voltak itt! - S messziről követte őt.
Levinnek dupla öröm volt ennek az elismerését kifejező fiúnak a jelenlétében lőni le még három rétiszalonkát.
13
A vadászbabona, hogy ha az ember az első vadat, első madarat nem szalasztja el, szerencsés vadászat lesz, igaznak bizonyult.
Levin délelőtt tíz felé, harminc verszta gyaloglás után, tizenkilenc darab szalonkával s egy kacsával, fáradtan, éhesen és boldogan tért vissza a szállására; a kacsát, minthogy a tarisz-nyában nem volt már hely, az övére kötötte. A cimborák rég fölkeltek, és meg is éheztek, meg is reggeliztek már.
- Várjatok csak, tudom, hogy tizenkilenc - mondta Levin, s újra átszámolta a rétiszalonkákat, amelyek most meggörbülten, kiszáradva, oldalra fordított fejecskéikkel, a rájuk alvadt vérben korántsem voltak olyan imponálók, mint amikor fölröppentek.
A számolás helyes volt, s Sztyepan Arkagyics irigysége jólesett Levinnek. Jólesett az is, hogy kvártélyára visszatérve, Kitty küldöncét a levéllel már ott találta.
Teljesen egészséges vagyok és jókedvű. Ha féltesz, még nyugodtabb lehetsz, mint előbb. Új testőröm van, Marja Vlaszjevna. (A szülésznő, új, fontos személy Levin családi életében.) Eljött megnézni. Teljesen egészségesnek talált; itt tartjuk, amíg nem jössz. Mindnyájan vidámak, egészségesek vagyunk, kérlek, ne siess haza; ha jól vadásztok, maradj még egy napot.
Ez a két öröm, a szerencsés vadászat s felesége levele, olyan nagy volt, hogy a két utána következő kis kellemetlenségen könnyen esett át. Az egyik az volt, hogy a lógós pej, amelyet tegnap nyilván túlhajtottak, nem evett, s kedvetlen volt. A kocsis azt mondta: megerőltette magát.
- Agyonzavarták tegnap, Konsztantyin Dmitrics. Hogy is ne, tíz versztát úttalan utakon!
A másik kellemetlenség, ami a jó hangulatát első pillanatra egészen tönkretette, később azonban sokat nevetett rajta, hogy az eleségből, amit Kitty olyan sokat küldött, hogy úgy látszott, egy hét alatt sem lehet elfogyasztani, nem maradt semmi sem. Ahogy a vadászatból fáradtan s éhesen megjött, olyan bizonyossággal ábrándozott a pirogról, hogy tanyájukra érve szinte a szájában érezte az ízét, a szagát, ahogy Laszka érezte, szimatolta a vadat, s szólt is azonnal Filippnek, hogy adja föl neki. De kiderült, hogy nemcsak a pirog, de a csirke sem volt már meg.
- Ez aztán étvágy! - mondta Sztyepan Arkagyics nevetve, Veszlovszkijra mutatva. - Én sem szenvedek étvágytalanságban, de az ő étvágya bámulatra méltó...
- Akkor hát mit tegyünk? - nézett Levin komoran Veszlovszkijra. - Filipp, a marhahúst!
- A marhahúst megették, a csontját a kutyáknak adtam - felelte Filipp.
Levin meg volt bántva, bosszankodva mondta:
- Valamit hagyhattatok volna nekem is! - És sírni szeretett volna. - Akkor belezd ki a vadat - mondta reszkető hangon Filippnek, s azon volt, hogy ne nézzen Veszlovszkijra -, és tégy hozzá csalánt. És kérj nekem egy kis tejet legalább.
Amikor a tejet megitta, szégyellte már, hogy egy idegen ember előtt a bosszúságát elárulta, s nevetett az éhes nekikeseredésén.
Este még egyszer elmentek vadászni, Veszlovszkij is lőtt néhány darabot, s éjszaka haza-mentek.
Az út hazafelé éppolyan vidám volt, mint jövet. Veszlovszkij hol dalolt, hol a kalandját emlegette nagy élvezettel: hogy a parasztok hogy pálinkáztatták meg, s mondták: “Ne sérts meg bennünket”; aztán éjjeli kalandját a mogyoróval s a cselédlánnyal; a parasztot, aki megkérdezte, nős-e, s megtudva, hogy nem, azt mondta neki: “Akkor ne járj a más asszonya után, inkább azon légy, hogy magadnak szerezz.” Ez a mondás Veszlovszkijt különösen mulattatta.
- Általában nagyon meg vagyok a kirándulásunkkal elégedve. Maga, Levin?
- Én is, nagyon - mondta Levin őszintén, s különös öröme telt benne, hogy nemcsak az otthoni ellenségesség nem volt meg benne Vaszenyka Veszlovszkijjal szemben, hanem épp ellenkezőleg egész barátian érzett már iránta.
14
Másnap tíz órára Levin körüljárta már a gazdaságát, s bekopogtatott a szobába, ahol Vaszenyka hált.
- Entrez!  - kiáltott Veszlovszkij. - Bocsásson meg, csak most fejeztem be mes ablutions  - mondta mosolyogva, ahogy egy szál alsóruhában ott állt előtte.
- Ne zavartassa magát - ült Levin az ablakhoz. - Jól aludt?
- Mint a bunda. Milyen vadászatra való nap ez a mai is, ugye?
- Mit iszik? Teát vagy kávét?
- Egyiket sem. Majd villásreggelizem. Igazán restellem. A hölgyek, úgy hiszem, fölkeltek már. Nagyszerű volna járni egyet. Megmutatja a lovait? - Végigmentek a kerten, voltak az istállóban, a korláton még tornáztak is. Aztán visszajöttek, s Levin a vendégével bement a szalonba.
- Nagyszerűen kivadásztuk magunkat; mennyi élmény! - mondta Veszlovszkij a szamovárnál ülő Kittyhez lépve. - Milyen kár, hogy a hölgyek meg vannak fosztva ettől az élvezettől!
“Mi van ebben? Valahogy csak kell a háziasszonnyal beszélgetnie” - mondta magában Levin. De a mosolyban, abban a győztes kifejezésben, amellyel a vendég Kittyhez fordult, megint látott valamit...
A hercegnő, aki Marja Vlaszjevnával és Sztyepan Arkagyiccsal az asztal másik oldalán ült, odahívta magához, s Kitty szülésével kapcsolatban a moszkvai útról, lakásuk előkészítéséről kezdett Levinnek beszélni. Levinnek már az esküvőjekor is kellemetlen volt minden elő¬ké¬szü-let; jelentéktelenségükkel sértették a beteljesedő esemény nagyságát, de a mostani készülődés a bekövetkező szülésre, melynek az idejét az ujjukon számolták ki, még bántóbbnak tetszett. Amikor a jövendő gyerek pólyázásáról beszélgettek, mindig azon volt, hogy ne hallgasson oda, és igyekezett elfordulni s észre nem venni bizonyos titokzatos, végtelen hosszú, kötött csíkokat, vászon háromszögeket stb., amiknek Dolly különös fontosságot tulajdonított. Fiának a születése (meg volt győződve, hogy fiú lesz), amit megígértek neki, de amiben hinni - olyan különösnek tűnt föl - mégsem tudott, egyrészt nagyon is nagy s épp ezért lehetetlen boldogság volt a szemében, másrészt olyan titokzatos esemény, hogy minden képzelt tudás, hogy mi lesz, s épp ezért minden készülődés is rá, mint valami megszokott, emberektől eredő dologra, fölháborítónak és megalázónak tűnt föl előtte.
De a hercegnő nem értette ezeket az érzéseket; a kelletlenséget, amellyel beszélt és gondol¬ko-zott róla, könnyelműségre és egykedvűségre magyarázta, s nem hagyott nyugtot neki. Sztyepan Arkagyicsot megbízta már, hogy nézzen lakást nekik, most meg Levint szólította oda magához.
- Én nem értek semmihez, hercegnő, csinálják - mondta -, ahogy tetszik.
- El kell dönteni, mikor költöztök föl.
- Igazán nem tudom. Csak azt tudom, hogy milliónyi gyerek születik Moszkva és doktorok nélkül... tehát miért...
- Ha így van...
- De nem, ahogy Kitty akarja.
- Kittyvel nem lehet beszélni róla! Mit akarsz, megijesszem? Natalja Golicina a tavaszon meghalt, mert rossz volt a szülésznő.
- Ahogy mondja, én úgy teszek - szólt Levin komoran.
A hercegnő beszélni kezdett neki, de ő nem hallgatott oda. Már ez a beszélgetés is elkedvetle-nítette; komorrá mégsem ettől vált, hanem attól, amit a szamovárnál látott.
“Nem, ez lehetetlen” - gondolta, hol a Kittyhez hajló Vaszenykára pillantva, aki szép moso¬lyá-val valamit magyarázott neki, hol a piros és izgatott Kittyre.
Volt valami tisztátalan a Vaszenyka tartásában, pillantásában, mosolyában. Sőt Levin már a Kitty tartásában és tekintetében is valami tisztátalant látott. S a világ megint elhomályosult előtte. A legkisebb átmenet nélkül, mint a múltkor, hirtelen úgy érezte magát, mint akit boldogsága, nyugalma, méltósága magaslatáról a kétségbeesés, düh, megaláztatás örvényébe hajítottak. Megint minden és mindenki ellenszenves lett neki.
- Csak csinálja, hercegnő, ahogyan akarja - mondta ismét, körülnézve.
- Nehéz a Monomah sapkája!  - mondta neki Sztyepan Arkagyics tréfálkozva; nyilván nemcsak a hercegnővel folytatott beszélgetésre célzott, hanem Levin izgalmának az okára is, amelyet észrevett. - Milyen későn jössz ma, Dolly.
Mind fölkeltek, hogy Darja Alekszandrovnát üdvözöljék. Vaszenyka is fölállt egy percre; modern fiatalemberek módjára, akik a hölgyekkel nem udvariaskodnak, éppen csak meghajolt, s tovább folytatta nevetgélve a beszélgetést.
- Másával kínlódtam. Rosszul aludt, és iszonyú szeszélyes volt ma - mondta Dolly.
A beszélgetés, melyet Vaszenyka Kittyvel kezdett, megint a múltkori tárgyról folyt, Annáról, s hogy a szerelem fölötte állhat-e a társadalmi konvencióknak. Kittynek kellemetlen volt ez a beszélgetés, a tartalma is idegesítette, de a mód is, ahogyan Vaszenyka beszélt, különösen pedig az, hogy tudta, hogy hat az urára. De túlságosan egyszerű és ártatlan volt még, hogy el tudja vágni a beszélgetést, sőt ahhoz is, hogy elrejtse az öröm külső jeleit, amit ennek a fiatalembernek a szemmel látható figyelme szerzett neki. Abba akarta hagyni a beszélgetést, de nem tudta, hogy tegye. Akármit csinál, az ura, tudta, észreveszi, s rosszra magyarázza. S csakugyan, amikor Kitty Dollytól megkérdezte, hogy Másával mi baj, Vaszenyka pedig várta, mikor ér véget ez az unalmas beszélgetés, s közönyösen pillantgatott Dollyra, Levin erőlte-tettnek és undorítóan ravasznak találta ezt a kérdést.
- No, megyünk ma gombázni? - kérdezte Dolly.
- Gyerünk; én is megyek - mondta Kitty, és elpirult. Udvariasságból meg akarta kérdezni Vaszenykát, eljön-e ő is, de nem kérdezte. - Te hová mégy, Kosztya? - kérdezte bűnét tudó arccal az urától, amikor az eltökélt lépteivel elment mellette. Ez a bűntudatos arckifejezés megerősítette Levin gyanúját.
- Amíg nem voltam itthon, megjött a gépész, nem is láttam még - mondta, rá se nézve.
Lement, de alig ért ki a dolgozószobájából, a felesége ismerős lépteit hallotta, amint vigyázatlan gyorsasággal feléje tart.
- Mit akarsz? - mondta neki szárazon. - Dolgunk van.
- Bocsásson meg - fordult Kitty a német gépészhez -, néhány szót kell az urammal váltanom.
A német ki akart menni, de Levin rászólt:
- Ne zavartassa magát.
- A vonat háromkor megy? - kérdezte a német. - Le ne késsem. - Levin nem felelt, ment ki a feleségével.
- Mi mondanivalója van? - szólt rá franciául.
Nem nézett az arcára, nem akarta látni, hogy Kittynek a mostani állapotában az egész arca reszket, s olyan dúlt és szánalomra méltó.
- Én... én azt akarom csak mondani, hogy így nem lehet élni; ez kín, nem élet... - rebegte.
- Itt az ebédlőben mások is vannak - mondta Levin haragosan -, ne csináljon jelenetet.
- Akkor menjünk be oda!
Egy átjárószobában álltak. Kitty a szomszédos szobába akart menni. De ott az angol nevelőnő tanította Tányát.
- Gyerünk a kertbe!
A kertben az utacskát tisztogató parasztba ütköztek, de már nem is gondoltak vele, hogy az egyikük agyonsírt s a másikuk felingerült arcát megláthatja: nem érdekelte őket, hogy olyanok, mint akik valami szerencsétlenség elől futnak; gyors léptekkel mentek előre, érezve, hogy ki kell magyarázkodniuk és meg kell győzniük egymást, magukban maradniuk, s meg-szabadulniuk a gyötrelemtől, amely mindkettőjüket elfogta.
- Így nem lehet élni. Ez kín, nem élet! Én is szenvedek, te is. Miért? - mondta Kitty, amikor a hársfasor sarkán végre egy magányos padhoz jutottak.
- Csak azt az egyet mondd meg: volt-e a modorában valami illetlen, tisztátalan, megalázóan szörnyű? - mondta Levin, s megint abban a pózban állt előtte, a két ökle a mellén, ahogy akkor éjjel.
- Volt - mondta Kitty reszkető hangon. - De Kosztya, hát nem látod, hogy én nem vagyok hibás? Már reggel olyan modort akartam fölvenni, de ezek az emberek... Minek is jött ide? Milyen boldogok voltunk! - mondta a telő testét rázó zokogástól fuldokolva.
A kertész csodálkozva látta, hogy noha senki sem hajtotta őket, s nem volt mi elől futniuk, a padon pedig semmi különösképp örvendetesre nem akadhattak, mégis megnyugodva, ragyogó arccal mentek be mellette a házba.
15
Levin fölkísérte a feleségét, utána a Dolly lakosztályába ment. Darja Alekszandrovna is nagyon el volt ezen a napon keseredve. Föl-alá járt a szobában, s haragosan beszélt a sarokban álló bőgő leánykának.
- Itt fogsz állni a sarokban egész nap, ebédelni is egyedül fogsz, a babáidat sem látod, új ruhát sem varrok - mondta, nem is tudva már, mivel büntesse.
- Undok kislány! - fordult Levinhez. - Hogy honnan veszi ezeket a csúf hajlamokat?
- De mit csinált hát? - mondta Levin elég közönyösen. Ő a maga ügyében akart tanácsot kérni, s bosszantotta, hogy rosszkor csöppent ide.
- A málnásba mentek Grisával, s ott... meg sem merem mondani, mit csinált. Ezerszer meg-siratom Miss Eliotot. Ez a mostani semmire sem ügyel; egy gép. Figurez vous, que la petite ... - S elmesélte Mása vétkét.
- Ez nem vall semmi rosszra, egyáltalán nem undok hajlam, csak csintalanság - nyugtatta meg Levin.
- De te mintha rosszkedvű volnál. Miért jöttél? - kérdezte Dolly. - Mi történik ott lenn?
A kérdés hangjából Levin látta már, hogy könnyű lesz megmondania, amit mondani akar.
- Nem voltam ott, lenn voltam Kittyvel a kertben. Másodszor vesztünk össze, mióta... Sztyiva megjött.
Dolly az okos, megértő szemével ránézett.
- Mondd, kezed a szívedre, volt-e... nem Kittynek, ennek az úrnak a modorában, ami egy férjre kellemetlen, nem kellemetlen, de iszonyú, vérig sértő lehet?
- Hogy mondjam neked?... Maradj csak, maradj a sarokban! - fordult Másához, aki anyja arcán az alig észrevehető mosolyt látva, megfordult. - A világ véleménye az lenne, hogy úgy viseli magát, ahogy minden fiatalember. Il fait la cour a une jeune et jolie femme;  egy társaságbeli férjnek ez még hízeleghet is.
- Igen, igen - mondta komoran Levin. - De te is észrevetted?
- Nemcsak én, Sztyiva is. Szólt is mindjárt a tea után: Je crois que Veszlovszkij fait un petit brin de cour a Kitty. 
- Akkor remek, most már nyugodt vagyok. Kikergetem - mondta Levin.
- Micsoda, elment az eszed? - kiáltott föl Dolly elszörnyedve. - Térj észre, Kosztya! - mondta nevetve. - No, mehetsz Fannihoz - szólt Másának. - Ha akarod, szólok Sztyivának. Ő elviszi. Azt lehet mondani, vendéget vársz. Egyáltalán nem illik ide a házunkba.
- Nem, majd én magam.
- Veszekedni akarsz?
- Egyáltalán nem. Nagyon jól fogok mulatni közben - mondta Levin, valóban vidáman csillogó szemekkel. - Bocsáss meg neki, Dolly! Nem teszi többet - mondta a kis bűnös helyett, aki nem ment Fannihoz, hanem bizonytalanul állt az anyja előtt, alattomban várva s keresve is a tekintetét.
Az anyja ránézett. A kisleány fölzokogott, az anyja térde közé tette az arcát, Dolly meg a fejére tette sovány, finom kezét.
“Mi is a közös bennünk és benne?” - gondolta Levin, s ment Veszlovszkijt keresni.
Ahogy az előszobán átment, meghagyta, hogy fogják be a hintót; az állomásra kell mennie.
- A rugója eltört tegnap - felelte az inas.
- Akkor a tarantászt, de hamar. A vendég hol van?
- A szobájába ment.
Levin éppen úgy találta Vaszenykát, amint a holmiját pakolta a bőröndjéből; az új románcait rakta szét, s a lábszárvédőjét próbálgatta, mint aki lovagolni készül.
Levin arcán volt-e valami különös, vagy maga Vaszenyka érezte, hogy az a ce petit brin de cour,  amelyet szőni kezdett, nem volt a helyén ebben a családban, Levin beléptekor kicsit zavarba jött, már amennyire egy társaságbeli ember zavarba jöhet.
- Lábszárvédőben lovagol?
- Igen, sokkal tisztább - mondta Vaszenyka, és kövér lábát, hogy az alsó kapcsot bekapcsolja, egy székre tette, s jókedvűen és nyájasan mosolygott.
Kétségkívül jó fiú volt; amikor pillantásában a félénkséget észrevette, Levin megsajnálta, s házigazda létére el is szégyellte magát.
Az asztalon egy bot csonkja hevert, amelyet ma reggel a tornán, amikor a lesüllyedt korlátot föl próbálták emelni, együtt törtek el. Levin fogta a csonkot, és tördelni kezdte a szétforgácso-lódott végét, maga sem tudva, hogy kezdje el.
- Azt akartam... - Elhallgatott, de hirtelen eszébe jutott Kitty s mindaz, ami történt, s elszántan a szemébe pillantva kimondta: - Befogattam magának.
- Hogyan? - kezdte Vaszenyka elbámulva. - Hova megyünk?
- Magának, az állomásra - mondta Levin komoran, a bot végét tördösve.
- Elutazik, vagy történt valami?
- Történt, vendégeket várok - mondta Levin, erős ujjaival egyre gyorsabban tördelve a szétfoszló bot végét. - Azaz nem is várok vendégeket, és nem is történt semmi, de kérem, utazzék el. Az udvariatlanságomat magyarázhatja, ahogy jólesik.
Vaszenyka kiegyenesedett.
- Önt kérem, magyarázza meg - mondta, megértve végre, méltósággal.
- Nem magyarázhatom - mondta Levin lassan és halkan, s azon volt, hogy arccsontja rángását elrejtse. - Jobb, hogyha nem kérdi.
S minthogy a szétfeslett botvégek már egészen le voltak tördösve, Levin ujjaival a vastagjába akaszkodott, szétszaggatta a botot, a leesett darabokat gondosan fölszedte.
Ezek a megfeszült kezek, ezek az izmok, amelyeket reggel a tornán meg is tapogatott, a szikrázó szem, a csendes hang, reszkető arccsont, valószínűleg minden szónál meggyőzőbben hatottak Vaszenykára. Felhúzta a vállát, s megvetően elmosolyodva, meghajolt.
- Találkozhatnék Oblonszkijjal?
A vállrándítás és a mosoly Levint nem ingerelte föl. “Mit is tehet mást?” - gondolta.
- Rögtön ideküldöm.
- Micsoda esztelenség! - mondta Sztyepan Arkagyics, amikor barátjától megtudta, hogy kiker-gették a házból, s a kertben sétáló Levinre, aki a vendég elutazását várta ott, rátalált: - Mais c’est ridicule! Miféle légy csípett meg? Mais c’est du dernier ridicule!  Mit találsz abban, ha egy fiatalember...
De a hely, amelyen Levint a légy megcsípte, nyilván fájt még, mert amikor Sztyepan Arkagyics a tett okát akarta magyarázni, megint elsápadt, s gyorsan félbeszakította:
- Ne magyarázd, kérlek, hogy mi az oka. Nem tehetek másként! Nagyon szégyelltem magam előtted s előtte. De neki, azt hiszem, nem okoz nagyobb bánatot, ha elutazik, nekem és a feleségemnek pedig kellemetlen a jelenléte.
- Csakhogy ez sértés! Et puis c’est ridicule.
- Engem meg sért is és gyötör is. De nem vagyok bűnös, és nincs miért szenvednem!
- Nahát, ezt nem vártam tőled. On peut etre jaboux, mais a ce point, c’est du dernier ridicule!  
Levin sarkon fordult, a fasor mélyébe ment, s maga járkált föl-le. Hamarosan hallotta a tarantász zörgését, s a fák mögül látta is, amint Vaszenyka a szénán ülve (a tarantászon, sajnos, nem volt ülés), a zöttyenésekre föl-fölszökve, skót sapkájában a fasoron végighaladt.
“Hát ez meg mi?” - gondolta, amikor a házból kifutó inas a tarantászt megállította. A gépész volt, akiről Levin egészen megfeledkezett. Meghajolt, és mondott valamit Veszlovszkijnak, aztán fölmászott a kocsira, s együtt elrobogtak.
Sztyepan Arkagyicsot és a hercegnőt felháborította Levin eljárása. Maga is nemcsak hogy a legnagyobb mértékben ridicule-nek érezte magát, de vétkesnek és megszégyenültnek is, hanem amikor eszébe jutott, hogy ő és a felesége mit szenvedtek, s megkérdezte magát, más esetben mit tenne, azt felelte, hogy ugyanezt.
De ugyanennek a napnak a vége felé - a hercegnőt kivéve, aki nem bocsátotta meg Levin eljárását -, mindezek ellenére, akár a gyermekek valami büntetés vagy a nagyok egy súlyos hivatalos fogadás után, mindnyájan nagyon elevenek és jókedvűek lettek, úgyhogy estére a hercegnő távollétében Vaszenyka kiűzéséről már úgy beszéltek, mint valami régi eseményről, Dolly, aki az apjától örökölte, hogy mulatságosan tudott mesélni, halálra nevettette Varenykát, amikor új és új, humoros hozzátoldásokkal már harmadszor vagy negyedszer mondta el, hogy készült az új szalagcsokrocskáját a vendégek tiszteletére föltűzni, ki is ment a szalonba, amikor egyszer csak valami kordézörgést hall. S ki van a kordéban? Maga Vaszenyka, ő ül a szénán, skót sapkájával, a románcaival és a lábszárvédőjével.
- Legalább hintóba foghattál volna! De egyszer csak hallom ám: “Állj!” Azt gondolom, megsajnálták. Odanézek, azt a kövér németet ültették föl mellé, s továbbmentek. A csokraim kárba vesztek...
16
Darja Alekszandrovna megvalósította a szándékát: elment Annához. Nagyon fájt neki, hogy megbántja húgát, s kellemetlenséget okoz az urának; belátta, mennyire igazuk van Levinéknek, amikor Vronszkijjal semmiféle kapcsolatban nem kívánnak lenni; de kötelessé¬gének tartotta, hogy elmenjen, s megmutassa neki, hogy bármekkorát változott is a helyzete, az ő érzései nem változtak meg.
Hogy az útjában ne függjön Levinéktől, beküldött a faluba lovakért; de Levin tudomást szerzett róla, s szemrehányást tett neki.
- Miért hiszed, hogy az utad kellemetlen nekem? De ha kellemetlen lenne is, még kellemetle-nebb - mondta -, ha nem az én lovamon mégy. Nem mondtad soha, hogy elszántad magad az indulásra. Hogy a faluban fogadj lovat, először is kellemetlen nekem, de ami a fő, elvállalják ugyan, de nem visznek el odáig. Lovam van nekem is. Ha nem akarsz megbántani, menj azokon.
Darja Alekszandrovnának bele kellett nyugodnia, s a mondott napra Levin az igás- és nyerges lovakból össze is állított egy négyest s a pótlovakat a sógornőjének; cseppet sem volt szép, de Darja Alekszandrovna egy nap alatt odajuthatott vele. Most, amikor a ló a hercegnő elutazásához s a szülésznőnek is kellett, Levinnek ez elég nehézséget okozott, de a kötelező vendégszeretet nem engedte, hogy Darja Alekszandrovna, amikor nála van, lovakat béreljen, meg azt is tudta, hogy az a húsz rubel, amit ezért az útért kérnének, nagyon jelentős összeg neki. Márpedig Darja Alekszandrovna pénzügyeit, amelyek nagyon is rosszul álltak, Levin éppúgy a szívén viselte, mint a magáét.
Darja Alekszandrovna Levin tanácsára napkelte előtt elindult. Az út jó volt, a hintó kényelmes, a lovak vígan szaladtak, a bakon a kocsison kívül ott ült az irodás az inas helyett, akit Levin a biztonság kedvéért küldött vele. Darja Alekszandrovna elszunnyadt, s csak akkor ébredt föl, amikor a fogadóhoz értek, ahol lovakat kellett cserélniük.
Ugyanannál a gazdag parasztgazdánál teáztak meg, amelyiknél Levin is megállt, amikor Szvijazsszkijhoz ment; az asszonyokkal a gyerekeiről beszélgetett, az öreggel Vronszkij grófról, akit az nagyon dicsért, s tíz órakor továbbhajtatott. Otthon, a gyerekgondok miatt, sohasem volt ideje eltűnődni. Épp ezért most, ezen a négyórás úton, minden eddig visszatar-tott gondolata a fejébe tódult, a legkülönfélébb oldaláról gondolta át az egész életét, mint azelőtt soha. Maga is furcsállta a gondolatait. Kezdetben a gyerekei voltak az eszében, noha a hercegnő, főként pedig Kitty (benne több reménye volt) megígérte, hogy törődik majd velük, mégis nyugtalankodott miattuk. “Csak Mása újból haszontalankodni ne kezdjen, Grisát meg ne rúgja a ló, Lily még jobban el ne rontaná a gyomrát.” A jelen kérdéseit később a közeljövő kérdései váltották fel. Arra gondolt, hogy Moszkvában erre a télre új lakást kell venniük, a szalonbútorokat kicserélni, az idősebb leánynak bundát csináltatni. Aztán a távolabbi jövő kérdései jelentek meg előtte; hogy nevel embert a gyerekeiből. “A lányok még hagyján - gondolta -, de a fiúk?”
“Most még jó, elvesződöm Grisával, de ez csak azért van, mert magam szabad vagyok, és nem szülök. Sztyivára persze nem számíthat az ember. Jó emberek segítségével valahogy majd csak fölnevelem őket, de ha megint szülnöm kell...” S eszébe jutott, milyen helytelenül mondják, hogy az az átok az asszonyon, hogy kínok közt kell ivadékait szülnie.
“Szülni semmi, de hordani - az, ami kínos” - gondolta, s emlékezetébe idézte utolsó terhes-ségét s ennek az utolsó gyermekének a halálát. S eszébe jutott, amit megállóhelyükön a fiatal-asszonnyal beszélt. Arra a kérdésre, van-e gyereke, a szép menyecske jókedvűen így felelt:
- Volt egy kislány, de elvette az Isten; böjtkor temettem el.
- Sajnáltad, ugye, nagyon? - kérdezte Darja Alekszandrovna.
- Mit sajnáljam? Az öregnek így is sok az unokája. Gond csak. S nem dolgozhat az ember tőle, se semmi. Csak leköti.
Ezt a választ Darja Alekszandrovna, noha a menyecske olyan nyájas és szelíd képű volt, undorítónak találta, de most önkéntelenül is eszébe jutott. A cinikus szavakban volt egy kis igazság.
“Csakugyan - gondolta Darja Alekszandrovna, tizenöt évi házaséletén végigtekintve -: terhes-ség, hányinger, szellemi tompaság, közönyösség minden iránt s főként elformátlanodás. Kitty, a fiatal, szép kis Kitty, ő is hogy megcsúnyult; én meg a terhesség alatt egészen torz leszek, tudom. Aztán a szülés, a szenvedés, az idétlen szenvedés, az az utolsó perc; utána a szoptatás, az álmatlan éjek, az iszonyú fájdalmak...”
Elég volt a bimbórepedés gyötrelmére visszaemlékezni, amelyen majd minden gyereknél átesett, s máris összerezzent. “Aztán a gyerekbetegségek, az örökös félelem; a nevelés, rossz hajlamok (eszébe jutott a kis Mása vétke a málnásban), a tanítás, a latin - az egész olyan érthetetlen és nehéz. S a tetejébe: ugyanezeknek a gyerekeknek a halála.” Emlékezetében újra fölmerült az anyai szívét összeszorító kegyetlen emlék, az utolsónak a halála, a torokgyíkban elhalt kis csecsemőé, a temetés, az általános közönyösség a kis rózsás koporsó előtt, s az ő magányos, szívszaggató fájdalma a fehér homlok, bodor halánték, a csodálkozó, elnyílt szájacska előtt, amint abban a percben, amikor a paszománykeresztes rózsaszín koporsófede¬let reáborítják, a koporsóból visszanéz rá.
“S az egész miért? Mi lesz mindebből? Az, hogy egy perc nyugvás nélkül, hol teherben, hol szoptatva, örökös haragban, zsémbességben, elgyötörten és másokat gyötörve, a férjemtől megutáltan éltem le az életemet, s boldogtalan, rosszul nevelt, szűkölködő gyerekek nőnek föl mellettem. Most is, ha nincs ez a nyár Levinéknél, nem tudom, hogy boldogulunk; Kosztya és Kitty persze olyan tapintatosak, hogy nem vesszük észre; de ez nem folyhat így tovább. Nekik is meglesznek a gyerekeik, nem segíthetnek rajtunk; most is szorosan vannak már. Papa segítsen tán, aki magának szinte semmit sem hagyott meg? Ilyesformán még fölnevelni sem tudom a gyermekeimet magam, legföljebb mások segélyével, megaláztatásban. De tegyük föl a legszerencsésebb esetet, nem hal meg több gyerek, s valahogy fölnevelem őket. A legjobb esetben nem lesznek semmirekellők. Ennyi, amit kívánhatok. S mennyi kín, fáradság, ennyiért. Az egész életem belepusztult!” Újra eszébe jutott, amit a menyecske mondott; megint utálatos volt erre gondolni, de lehetetlen volt be nem ismernie, hogy van egy rész durva igazság a szavaiban.
- Messze van-e még, Mihail? - kérdezte Darja Alekszandrovna az irodást, hogy az ijesztő gondolatoktól megszabaduljon.
- Ettől a falutól, azt mondják, hét verszta.
A hintó a falu utcáján egy hídra ért. A hídon hangos, jókedvű beszélgetésben, vidám asszony-csapat haladt; a vállukon kévéhez gúzs. Az asszonyok a hídon félreálltak, s kíváncsian nézték a hintót. A feléje forduló arcok mind egészségesnek és vidámnak látszottak, s az élet-örömükkel fölingerelték. “Mind él, élvezi az életet - gondolta tovább, ahogy az asszonyokat elhagyták, s a hegyre kiérve, az öreg hintó lágy rugóin az ügetés ütemére megint kellemesen himbálódzott tovább -, én meg, mint a börtönből szabadult, úgy jövök ki a gondjaival agyon-nyomó világból, s most ocsúdok csak egy pillanatra. Mindenki él: ezek az asszonyok, Natalja nővérem, Varenyka, Anna is, akihez most megyek; csak én nem.”
“Nekiesnek Annának. Miért? Én tán jobb vagyok? Nekem legalább van férjem, akit szeretek. Nem ahogy akarnám, de szeretem, Anna azonban nem szerette az övét. Mi hát a bűne? Élni akar. Ezt is Isten adta a szívünkbe. Könnyen lehet, hogy én is megtettem volna. Máig sem tudom, jól tettem-e, hogy azokban a szörnyű időkben, amikor Moszkvában eljött hozzám, hallgattam rá? Akkor kellett volna az uramat otthagynom, s az életet elölről kezdeni. Tán még tudtam volna szeretni, s engem is megszeret valaki igazán. Most tán jobb? Sztyivát nem tisztelem. Szükségem van rá - gondolt az urára -, s elszenvedem. Jobb így? Akkor még megtetszhet¬tem volna, még nem vesztettem el a szépségemet” - gondolta tovább Darja Alekszandrovna, s bele szeretett volna nézni a tükrébe. Volt a tarsolyában egy útitükör, ki szerette volna venni, de a kocsis s az ide-oda ingó irodás hátára nézett; érezte, hogy ha az egyikük visszanéz, elszégyelli magát, s nem vette elő a tükröt.
De ha nem is nézett a tükörbe, azt gondolta, nem késő még most sem; Szergej Ivanovics jutott az eszébe, aki különösen kedves volt hozzá, aztán Sztyiva barátja, a jó Turovcin, aki a vörheny idején a gyerekeit vele ápolta, és szerelmes volt belé. Volt még egy egészen fiatal ember is; annak, ahogy a férje tréfálkozva mondta, az volt a véleménye, hogy szebb a húgainál. S a legszenvedélyesebb s a leglehetetlenebb regények merültek fel a képzetében. “Anna nagyon helyesen járt el, nem fogom soha kárhoztatni. Boldog, boldoggá tesz egy másikat, és nem ilyen elnyomorított, mint én, s bizonyára most is friss és okos, mint mindig, s a lelke mindenre fogékony” - gondolta Darja Alekszandrovna, és huncut mosoly ráncolta össze az ajkait; főként azért, mert miközben Anna regényén gondolkozott, azzal párhuzamo¬san a képzeletbeli férfival, aki őbelé volt szerelmes, csaknem ugyanolyan regényt eszelt ki magának. Mint Anna, ő is bevallott mindent az urának. Sztyepan Arkagyics elbámulása és zavara, amivel a hírt fogadta, volt az, ami mosolyra késztette.
Ilyen ábrándok közt ért oda, ahol az országútról Vozdvizsenszkoje felé kell fordulni.
17
A kocsis megállította a négyest, s jobb felé nézett a rozsföldre, amelyen parasztok ültek egy szekér mellett. Az irodás le akart ugrani, de aztán meggondolta magát, parancsolóan oda-kiáltott, s magához intette az egyik parasztot. A szellő, amely az útjukat kísérte, ahogy megálltak, elült; a dühösen védekező, kiizzadt lovakat bögölyök lepték el. A szekér felől jövő fémes, kaszafenő hang elcsöndesedett. Az egyik paraszt fölkelt, s a hintó felé indult.
- Nem tudsz idebotorkálni, hé? - kiáltott az irodás haragosan a parasztra, aki a járatlan, cserepes út hepehupáin lassan lépegetett meztelen lábával. - Gyere már, te!
A göndör öreg, akinek a haja hánccsal volt hátrakötve, s görbe háta izzadságtól sötétlett, meggyorsította lépteit, a hintóhoz jött, s napbarnított kezével a hintó sárhányójába kapaszko-dott.
- Vozdvizsenszkojéba, az urasági kastélyba, a grófhoz? - ismételte. - Csak ki itt a lejtőn. Balra egy forduló lesz. Aztán egyenesen a fasoron, épp beleütődnek. Kihez jönnek? Őhozzá magához?
- Aztán otthon vannak-e, galambom? - kérdezte Darja Alekszandrovna bizonytalanul; nem tudta, hogy kérdezze a parasztot Anna felől.
- Otthon kell lenniük - cserélgette a paraszt meztelen lábait, öt ujja világos nyomát hagyva a porban. - Otthon bizony - mondta újra, nyilván társalogni való kedve volt. - Tegnap is jöttek vendégek. Borzasztó, mennyi a vendég!... Mi kell? - fordult a szekérről kiáltozó fiúhoz. - Az előbb lovagoltak erre, az aratógépet nézték. Már otthon kell lenniük. Hát maguk hova valók?
- Messzire - mondta a kocsis, s visszamászott a bakra. - Szóval nincs messze?
- Mondom, itt közel. Ahogy kiér az ember... - mondta, kezével a hintó sárhányóján babrálva.
Egy fiatal, egészséges, tömzsi legény is odajött.
- Maguknál nincs aratómunka? - kérdezte.
- Nem tudom, galambom.
- Egyszóval balra tér az ember, s épp nekimegy - mondta a paraszt. Szemmel láthatólag nem szívesen engedte tovább az utasokat, beszélgetni szeretett volna.
A kocsis indított, de alig fordultak meg, a paraszt már rájuk kiáltott.
- Állj! Hé, kedves! Állj már! - kiáltotta két hang. A kocsis megállt.
- Épp jönnek! Ott vannak! - kiáltott a paraszt. - De sokan vannak - mutatott az úton jövő négy lovasra s a kettőre, aki a kétkerekűn ült.
A négy lovas: Vronszkij a zsokéjával, meg Anna és Veszlovszkij; a kétkerekűben Varvara hercegnő és Szvijazsszkij. Sétalovagláson voltak; az újonnan beszerzett aratógép munkáját nézték meg.
Amikor a fogat megállt, a lovasok lépésben jöttek. Anna volt elöl Veszlovszkijjal. Egy zömök, alacsony angol lovon jött - a sörénye nyírott, a farka kurta -, nyugodtan, lépésben. Szép feje, a magas kalap alól kiugró fekete haja, telt vállai, vékony dereka a fekete lovagló¬ruhában s egész nyugodt és kecses tartása meglepte Dollyt.
Első percben illetlennek találta, hogy Anna lovagol. A női lovaglás képzete Darja Alekszandrovna fejében a fiatalos és könnyed kacérság képzetével függött össze, s véleménye szerint nem illett Anna helyzetéhez. De ahogy közelebbről is megnézte, tüstént megbékült a lovaglásával. Eleganciája ellenére minden olyan egyszerű, nyugodt és méltóságteljes volt rajta: tartása, a ruhája, mozgása; természetesebb már nem is lehet semmi.
Anna mellett, kövér lábát előrenyújtva, Vaszenyka Veszlovszkij jött, szemmel látható tetszelgéssel, egy szürke fölhevült lovassági lovon; skót sapkáján ide-oda lengtek a szalagok; Darja Alekszandrovna, ahogy megismerte, nem tudott egy vidám mosolygást visszatartani. Mögöttük Vronszkij jött. Egy sötétpej telivéren ült, amely nyilván a vágtában hevült ki. A gyeplőjét rángatta, hogy visszatartsa.
Utánuk egy apró ember lovagolt zsokéruhában, Szvijazsszkij és a hercegnő a vadonatúj kétkerekűn, egy nagy, hollószín ügetővel akkor érték be a lovasokat.
Anna arca abban a percben, ahogy a vén hintó sarkába szoruló kicsiny alakban Dollyt fölismerte, egyszeriben örvendő mosolyra derült. Fölkiáltott, összerándult a nyergében, s vágtára fogta a lovát. Ahogy a hintóhoz ért, segítség nélkül szökött le, s lovaglóruháját fölfogva, Dolly elé futott.
- Hittem is, meg nem is mertem hinni! Micsoda öröm! Nem tudod elképzelni az örömömet! - mondta, s hol a Dollyéhoz szorította az arcát, úgy csókolgatta, hol meg visszahúzódott, és mosolyogva nézegette.
- Ez aztán öröm, Alekszej! - nézett vissza Vronszkijra, aki a lováról leszállt, s odajött hozzájuk.
Vronszkij levette magas, szürke kalapját, s Dollyhoz lépett.
- Nem hiszi, mennyire örülünk, hogy eljött - mondta, különös nyomatékot adva a kiejtett szavaknak, mosolyában erős, fehér fogait kivillantva.
Vaszenyka Veszlovszkij nem szállt le a lóról, csak a sapkáját vette le, azzal köszöntötte a vendéget, örömmel lóbálva szalagjait a feje fölött.
- Varvara hercegnő - válaszolta Anna Dolly kérdő tekintetére, amikor a kétkerekű is odaért.
- Á! - mondta Darja Alekszandrovna, s arca, akarata ellenére, nemtetszést fejezett ki.
Varvara hercegnő az ura nagynénje volt, rég ismerte, s nem sokra becsülte. Tudta, hogy egész életét gazdag rokonok élősdijeként élte; de az, hogy most Vronszkijnál, egy neki idegen embernél lakik, az ura rokonsága miatt is sértette. Anna észrevette Dolly arckifejezését; zavarában elvörösödött, lovaglószoknyáját kiengedte a kezéből, s belebotlott.
A kétkerekű megállt, Darja Alekszandrovna odalépett, s hidegen üdvözölte a hercegnőt. Szvijazsszkij is ismerős volt. Mindjárt azt kérdezte, hogy éldegél az ő különc barátja a fiatal feleségével, s futó pillantást vetve az össze nem illő lovakra, a foltos sárhányójú hintóra, azt ajánlotta a hölgyeknek, menjenek ők a kétkerekűn.
- Én meg majd átszállok - mondta - abba az alkotmányba. A ló szelíd, s a hercegnő kitűnően hajt.
- Nem, maradjanak csak, ahogy voltak - mondta Anna odalépve -, mi majd elmegyünk a hintón - és karon fogta s elvitte Dollyt.
Darja Alekszandrovna szeme végigfutott az elegáns, soha nem látott fogaton, a gyönyörű lovakon, körülötte az elegáns, ragyogó alakokon. De a legjobban az a változás lepte meg, ami az ő kedves, jól ismert Annáján ment végbe. Más nő, aki nem ilyen jó megfigyelő, s nem ismerte előbb, főként pedig nem gondolta végig azt, amit Darja Alekszandrovna az úton, semmi különöset nem vesz rajta észre. De Dolly meg volt lepve; azt a tűnő szépséget érte ott Anna arcán, amely csak a szerelem perceiben szokott az asszonyokon lenni. Ezen az arcon minden: az arcgödrök és az áll határozottsága, az ajkak, a mosoly, amely szinte ott röpdösött az arc körül, szemének a fénye, mozgásának kecses gyorsasága, hangja telt csengése, még a modora is, ahogy kedveskedő civódással felelt Veszlovszkijnak, aki engedélyét kérte, hogy a lovára ülhessen s jobblábas vágtára tanítsa - minden rendkívül vonzó volt rajta, s ezt, úgy látszott, maga is tudta, és örült neki.
Amikor a két asszony beült a hintóba, hirtelen mind a kettő zavarba jött. Anna a figyelő-kérdő pillantás miatt, amellyel Dolly nézte, Dolly meg, mert azóta, hogy Szvijazsszkij alkotmánynak nevezte, akarata ellenére is szégyenkezni kezdett a mocskos, vén hintóért, amelybe Anna beült vele. Filipp kocsis és az irodás ugyanezt érezték. Az irodás, hogy zavarát elrejtse, izgett-mozgott, a hölgyeket segítette föl, Filipp kocsis azonban komorrá vált, s előre fölkészült rá, hogy nem hódol be ennek a külsőséges fensőbbségnek. Ahogy a hollószín ügetőre nézett, gúnyosan elmosolyodott, az eszében eldöntötte, hogy ez a fekete a kétkerekűben csak prominázsra való; hőségben nem menne el negyven versztát egyfolytában.
A parasztok a szekérnél mind föltápászkodtak; kíváncsian és jókedvűen nézték a vendégfoga-dást, s megjegyzéseket tettek rá.
- Ők is örülnek, rég nem látták egymást - mondta a göndör hajú öreg, a hárshánccsal.
- Az ám. Geraszim apó, az a fekete csődör volna ám jó kévét hordani, hamar menne!
- Nézzed csak! Az a nadrágban, asszony ott? - mondta egyikük, a női nyeregben ülő Vaszenyka Veszlovszkijra mutatva.
- Férfi az. Nézd csak, milyen ügyesen ugrat.
- Mi az, gyerekek, alvás nem lesz?
- Most akarsz aludni? - kérdezte az öreg, ferdén a napra nézve. - Dél, nézd már, elmúlt. Fogd a kaszát, aztán gyerünk!
18
Anna Dolly sovány, elkínzott arcára nézett, a porlepte ráncokra, s azt akarta mondani, amit épp gondolt is, azazhogy Dolly lefogyott; de aztán eszébe jutott, hogy ő maga meg megszépült, a Dolly szeme is ezt mondta - fölsóhajtott hát, s magáról kezdett el beszélni.
- Rám nézel - mondta -, s azt gondolod, lehetek-e boldog a helyzetemben. És itt van, látod! Szégyellem bevallani, de megbocsáthatatlanul boldog vagyok. Valami varázslat történt rajtam, mint amikor az ember álmában fél, szorong, aztán hirtelen fölébred, s azt érzi, hogy a félelmei nincsenek többé. Én is fölébredtem. Átéltem a gyötrelmeket, a rettenetest, s most már rég, különösen mióta itt vagyunk, olyan boldog vagyok! - S félénk, kérdő mosollyal pillantott Dollyra.
- Mennyire örülök! - mondta Dolly, de a mosolya akarata ellenére hidegebb lett, mint szerette volna. - Nagyon örülök, hogy így van. De miért nem írtál?
- Miért? Mert nem mertem... Megfeledkezel a helyzetemről.
- Nem mertél? Nekem? Ha tudnád, hogy én... Azt tartom...
Darja Alekszandrovna a reggeli gondolatait akarta elmondani, de valamiért, most úgy tűnt föl, nem lenne helyénvaló.
- Erről különben később. Miféle épületek ezek itt? - kérdezte, mert másról akart beszélni, s az élő akác- és orgonakerítés zöldje mögül odalátszó vörös és zöld tetőkre mutatott. - Egész kis város.
De Anna nem válaszolt neki.
- De igazán - kérdezte -, mi a véleményed a helyzetemről, mit gondolsz róla?
- Fölteszem, hogy... - kezdte Darja Alekszandrovna, de ebben a pillanatban Vaszenyka Veszlovszkij nyargalt el mellettük. Beleszoktatta a lovát a jobblábas galoppba, s most rövid kabátjában úgy nyargalt el mellettük, nagyokat huppanva a női nyereg irháján. 
- Megy már, Anna Arkagyevna! - kiáltotta.
Anna rá se hederített; Darja Alekszandrovna azonban megint csak úgy találta, hogy a hintó nem alkalmas a hosszabb beszélgetésre, s rövidre fogta, amit gondolt.
- Semmit sem gondolok - mondta. - Mindig szerettelek, s ha szeretünk, az egész embert szeretjük, amilyen, nem amilyennek akarom, hogy legyen.
Anna elfordította barátnője arcáról a szemét; hunyorított (ez a hunyorítás új szokása volt, amelyet Dolly nem ismert még), s elgondolkozott, mint aki föl akarja mérni ezeknek a szavaknak jelentőségét. Nyilván úgy fogta föl, ahogy akarta, s most Dollyra pillantott.
- Ha vannak bűneid - mondta -, amiért idejöttél és ezt mondtad, megbocsáttatnak.
S Dolly látta, hogy könnyek szöknek a szemébe. S megszorította némán a kezét.
- De mik hát ezek az épületek? És mennyi! - ismételte meg Dolly egy perc hallgatás után a kérdését.
- A személyzet házai, a gyár, az istállók - felelte Anna. - Itt kezdődik a park. El volt hagyatva mind, de Alekszej mindent kitatarozott. Nagyon szereti ezt a birtokot, s amit sosem vártam volna, szenvedélyesen érdekli a gazdaság. Különben is olyan gazdag természet! Akármihez fog, mindent kitűnően csinál. Nemcsak hogy nem unatkozik, de mindent szenvedéllyel tesz. Amennyire ismerem: kitűnő, számító gazda lett, a gazdaságában még fukar is. De csak a gazdaságban. Ahol tízezrekről van szó, nem számol - mondta azzal az örvendőn furfangos mosolygással, amellyel asszonyok szoktak beszélni kedvesük egyedül ismert, titkos tulajdonságairól. - Látod ott azt a nagy épületet? Az új kórház. Azt hiszem, többe fog kerülni százezernél. Ez most a vesszőparipája. S tudod, miért fogott hozzá? A parasztok, úgy látszik, olcsóbban kértek valami réteket, ő megtagadta, s én szemrehányást tettem a fösvénységéért. Természetesen nem azért, de mégis ezzel egyidőben nekikezdett ennek a kórháznak, így mutatja meg, érted, hogy nem fösvény. Ha akarod, c’est une petitesse,  de én csak még jobban szeretem érte. Mindjárt meglátod a házat. Ez még a nagyapai; kívül semmit sem változott.
- Milyen szép! - mondta Dolly, akaratlan bámulattal nézve a gyönyörű, oszlopos házra, amint a kert öreg fáinak sokszínű zöldjéből előtűnt.
- Ugye, hogy szép? Föntről, a házból, gyönyörű kilátás van.
Behajtottak a kaviccsal fölhintett, virágágyakkal díszített udvarba - két munkás épp lyukacsos nyerskővel rakta körül a fölporhanyított virágágyakat -, s a fedett bejáró alá álltak.
- Ők már meg is érkeztek! - mondta Anna a nyerges lovakra nézve, amelyeket épp akkor vezettek el a feljáró elől. - Szép ló, igaz? Cob. A kedvencem. Vezesd csak ide, s hozz egy darab cukrot neki. A gróf hol van? - kérdezte a kiugró két parádés inastól. - De hisz ott van! - mondta, az elébük jövő Vronszkijt és Veszlovszkijt megpillantva.
- Hol helyezi el a hercegnőt? - fordult Vronszkij Annához franciául, s be sem várva a feleletet, még egyszer üdvözölte Darja Alekszandrovnát, most még a kezét is megcsókolta. - Azt gondolom, a nagy erkélyes szobába?
- Nem, az messze van! Jobb lesz a sarokszoba, többet látjuk egymást. No, gyerünk - mondta, a cukrot, amit az inas kihozott, kedves lovának adva.
- Et vous oubliez votre devoir  - mondta Veszlovszkijnak, aki szintén kijött a ház elé.
- Pardon, j’en ai tout les poches  - felelte Veszlovszkij mosolyogva, ujjait a mellénye zsebébe süllyesztve.
- Mais vous venez trop tard  - mondta Anna, kezét, amelyet a ló a cukor elvétele közben benyálazott, egy kendővel megtörölve. Aztán Dollyhoz fordult: - Hosszabb időre jöttél? Egy napra? Az lehetetlen!
- Így ígértem, a gyerekek is... - mondta Dolly, s érezte, zavarba jön, attól is, hogy az útitáskáját ki kell a hintóból vennie, meg attól is, hogy az arca bizonyára nagyon beporosodott.
- De Dolly lelkem... No, meglátjuk még. Gyerünk, gyerünk! - s bevezette Dollyt a szobájába.
Ez a szoba nem az a parádés szoba volt, amit Vronszkij ajánlott, olyan csak, amelyről Anna azt mondta, Dolly megbocsátja majd. De ez a szoba is, amelyért mentegetőztek, rendkívül fényűző volt; Dolly sohasem élt ilyenben, a legjobb külföldi szállodákra emlékeztetett.
- Milyen boldog vagyok, lelkecském! - mondta Anna, lovaglóruhájában egy percre Dolly mellé ülve. - Mesélj a tieidről. Sztyivával futólag találkoztam. De ő nem tud a gyerekeiről mesélni. Mit csinál Tánya, a kedvencem? Nagylány már, gondolom.
- Igen, nagyon nagy - felelte kurtán Darja Alekszandrovna. Maga is csodálkozott, hogy amikor a gyerekeiről kérdik, ilyen hidegen felel. - Nagyon jól megvagyunk Levinéknél - tette még hozzá.
- Ó, ha tudtam volna - mondta Anna -, hogy nem vetsz meg!... Idejöhettetek volna hozzánk mind. Hisz Sztyiva régi jó barátja Alekszejnek - tette hozzá, és hirtelen elpirult.
- Igen, de mi olyan jól... - felelte Dolly zavartan.
- Hát persze, ostobaságokat beszélek össze az örömtől. De hogy mennyire örülök is teneked, lelkecském! - mondta Anna, s újra megcsókolta. - Még nem mondtad el, hogy gondolkozol rólam; pedig tudni akarok mindent. Hanem örülök, hogy olyannak látsz, amilyen vagyok. Nem szeretném - ez a fő -, hogy azt higgyék, be akarok bizonyítani valamit. Nem akarok semmit sem bizonyítani; élni akarok, s magamon kívül senkinek nem ártani. Erre jogom van, igaz? Különben ez hosszú mese, s most majd mindent szépen megbeszélünk. De megyek is, öltözködöm; hozzád meg beküldöm a lányt.
19
Ahogy magára maradt, Darja Alekszandrovna háziasszonyi szemmel nézett körül a szobájában. Amit a házhoz érve s a házon végigmenve, most pedig a szobájában látott, a bőség és választékosság benyomását tette, azét az új európai fényűzését, amelyről ő csak angol regényben olvasott, Oroszországban azonban, hozzá még falun, nem látott soha. Az új francia kárpitoktól a szőnyegig, amellyel az egész szoba be volt borítva, minden új volt. Az ágy rugós, matracos, különös fejaljjal, a kispárnákon finom selyemhuzat. A márványmosdó, a toalett, heverő, asztalok, a kandallón a bronzóra, a függönyök, fényképek - mind drága és új.
A belépő s szolgálatait felajánló divathölgy-szobalánynak a frizurája és ruhája divatosabb, mint Dollyé, s ő maga is éppen olyan vadonatúj és drága, mint az egész szoba. Darja Alekszandrovnának jólesett az udvariassága, tisztasága, szolgálatkészsége, de kényelmetlenül érezte magát vele, s szégyenkezett a hálóréklijéért, tévedésből, vesztére, egy foltozottat tettek be ugyanis. Ugyanazokat a foltokat és bestoppolt helyeket szégyellte, amelyekre otthon olyan büszke volt. Otthon világos volt, hogy hat réklire huszonnégy arsin hatvankopejkás vászon kell, ami a hozzávalót s a munkát nem számítva, tizenöt rubelt tesz ki; a tizenöt rubelt megtakarították. A szobalány előtt azonban, ha nem is szégyellte, de kényelmetlenül érezte magát.
Nagy megkönnyebbülést érzett, amikor régi ismerőse, Annuska lépett a szobába. A divathögy-szobalánynak úrnőjéhez kellett menni, s Darja Alekszandrovnával Annuska maradt.
Annuska szemmel láthatólag nagyon örült az úrnő megérkezésének, s szünet nélkül beszélt. Dolly látta, hogy az asszonya helyzetéről, különösen pedig a gróf szerelméről és odaadásáról szeretné a véleményét elmondani, de mihelyt erről kezdett beszélni, Dolly szándékosan megállította.
- Anna Arkagyevnával nőttem fel, mindennél drágább nekem. Nem a mi dolgunk ítélkezni. De így szeretni már, úgy látszik...
- Add oda ezt, kérlek, ha lehet, hogy kimossák - szakította félbe Darja Alekszandrovna.
- Szolgálatára, két asszony van nálunk, külön a mosásra, a fehérnemű mind géppel megy. A gróf maga néz utána mindennek. Az ilyen férj...
Dolly örült, amikor Anna bejött, s jöttével elvágta Annuska fecsegését.
Anna igen egyszerű batisztruhát vett föl; Dolly figyelmesen megnézte ezt a ruhát. Tudta, mit jelent s mennyi pénzbe kerül ez az egyszerűség.
- Régi ismerős - mondta Anna Annuskára.
Anna most már nem jött zavarba. Tökéletesen fesztelen és nyugodt volt. Dolly látta, hogy abból az állapotból, amelyet az ő érkezése váltott ki, teljesen magához tért; azt a felületes, közönyös modort öltötte magára, amely zárt ajtóként őrizte érzéseit és legrejtettebb gondolatait.
- No és a kislányod, Anna? - kérdezte Dolly.
- Annie? (Így hívta Anna a leányát.) Egészséges. Nagyon szépen rendbe jött. Akarod látni? Gyerünk, megmutatom. Nagyon sok vesződség volt - kezdte mesélni - a dajkákkal. Egy olasz lány volt a szoptatós. Szép, de olyan buta! El akartuk küldeni, de a kislány úgy megszokta, hogy még mindig tartjuk.
- De hát hogy intéztétek el? - kezdte el Dolly a kérdést, hogy mi lesz a neve a kislánynak; de észrevéve Anna elkomorodó arcát, megváltoztatta kérdése értelmét. - Hogy intéztétek el, elválasztottátok már?
Anna azonban elértette.
- Nem ezt akarod kérdeni. A nevét. Igaz? Alekszejt is ez gyötri. Nincs neve. Azaz Karenina - mondta Anna, s úgy hunyorított a szemével, hogy csak az összeérő szempilláit lehetett látni. - Különben - mondta hirtelen fölfénylő arccal - erről később beszélünk még. Gyerünk, meg-mutatom. Elle est tres gentille.  Mászik már.
A fényűzés, amely Darja Alekszandrovnát az egész házban bámulatba ejtette, a gyerekszobá-ban még meglepőbb volt. Angliából hozatott gyermekkocsik voltak itt, szerkezetek, amiken járni tanulhatott, egy különös, biliárdasztal-forma dívány, amit külön a mászkálásra készítettek, hinták s furcsa új fürdőkádak. Mindez angolos volt, egyszerű, jó minőségű és nyilván igen drága. A szoba nagy volt, igen magas és világos.
Amikor beléptek, a kislány egy szál ingecskében ült a pici karosszékben, a húslevesét ette, amellyel az egész mellecskéjét leöntötte. A lánykát a gyerekszobában szolgáló orosz lány etette, aki a gyerekkel együtt evett. Sem a szoptatós dada, sem a dajka nem volt benn; a szomszéd szobában voltak, onnan hallatszott ki különös francia beszédük; csak azon tudták egymással megértetni magukat.
Ahogy Anna hangját meghallották, a csinosan öltözött, magas angol nevelőnő - kellemetlen arc, tisztátalan vonások -, szőke fürtjeit gyorsan megrázva, átjött, s tüstént mentegetőzni kezdett, noha Anna semmivel sem vádolta. Anna minden szavára néhány „yes, my lady”-t  hadart el sebesen.
A fekete szemöldökű, fekete hajú, piros képű lányka erősöcske, feszes bőrű, vörös kis testével, akármilyen morcul nézett is az új alakra, nagyon megtetszett Darja Alekszand¬rov¬nának; egészséges színéért még meg is irigyelte. Ahogy ide-oda kúszott, az is nagyon tetszett neki. Egyik gyereke sem kúszott így. Ez a kislány, amikor a szőnyegre ültették s a kis ruháját hátul föltűrték, csodálatosan kedves volt. Csillogó fekete szemével, mint egy kis állat, a nagyokra pislantott; szemmel láthatólag örült, hogy gyönyörködnek benne; aztán mosolyogva és a lábát oldalvást tartva, erélyesen a kezére nehezedett; a farát gyorsan fölhúzta, majd megint a kezecskéivel kapaszkodott előre.
De a gyerekszoba szelleme, különösen pedig az angol nő sehogy sem tetszett Darja Alekszandrovnának. Hogy Anna az emberismeretével csak ilyen ellenszenves, jelentéktelen angol lányt talált a lánya mellé, nem tudta mással megmagyarázni, mint hogy az ilyen törvénytelen családba, mint az övé, más nem jött volna el. Néhány szóból is azt látta, hogy Anna, a szoptatós dada, a dajka és a gyerek nem élnek együtt, s az anya látogatása itt szokatlan dolog. Anna oda akarta adni a gyereknek a játékát, de nem találta.
A legcsodálatosabb az volt, hogy amikor megkérdezte, hány foga van, Anna tévedett, az utolsó két fogáról egyáltalában nem tudott.
- Néha rosszul esik, hogy szinte felesleges vagyok itt - mondta Anna a gyerekszobából jövet, s hogy az ajtóban álló játékokat kikerülje, megemelte a szoknyáját. - Az elsővel nem így volt.
- Épp fordítva gondoltam - mondta félénken Darja Alekszandrovna.
- Ó, nem! Hanem tudod-e, láttam Szerjozsát - mondta hunyorítva Anna, mintha valami távolira nézne. - Erről különben majd beszélünk még. Nem is hiszed, olyan vagyok, mint a kiéhezett, aki elé dús ebédet tálalnak, hirtelen nem tudja, mihez nyúljon. Ez a dús ebéd: te vagy és a rám váró beszélgetések, amiket senki mással végig nem beszélhetnék; s most nem is tudom, melyikbe kapjak előbb. Mais je ne vous ferai grâce de rien.  Mindent el kell mondanom. Hanem hadd adok - kezdte - egy kis képet a társaságról, amelyet itt találsz. Kezdjük a hölgyekkel. Varvara hercegnő. Ismered, én meg a véleményedet ismerem, s Sztyiváét. Sztyiva szerint életének egyetlen célja: bebizonyítani, hogy többet ér Katyerina Pavlovna nagynéninknél. Ez mind igaz, de azért derék ember, és én olyan hálás vagyok neki. Pétervárott volt pillanat, mikor okvetlenül szükségem volt egy chaperon-ra.  Ekkor vetődött hozzám. De igazán jó lélek. Sokat könnyített a helyzetemen. Nem érted, látom - tette hozzá -, a helyzetem egész nehézségét ott Pétervárott. Itt teljesen nyugodt és boldog vagyok. De erről később. Most hadd sorolom el őket. Itt van még Szvijazsszkij, a nemesség vezetője és nagyon rendes ember; de akar valamit Alekszejtől. Most, hogy falura költöztünk, Alekszejnek, a vagyona révén - megérted - nagy befolyása lehet. Aztán Tuskevics: találkoztál vele, ott volt Betsy mellett. Most otthagyták, s hozzánk jött. Ahogy Alekszej mondja, egy azok közül, akik nagyon kellemesek tudnak lenni, ha az ember annak veszi őket, aminek látszani akarnak; et puis il est comme il faut,  ahogy Varvara hercegnő mondja. Azután Veszlovszkij... őt ismered. Nagyon kedves fiú - s huncut mosoly ráncolta össze az ajkát. - Micsoda vad história ez Levinnel? Veszlovszkij elmesélte Alekszejnek, de mi nem hisszük. Il est tres gentil et naif  - mondta ismét ugyanazzal a mosollyal. - A férfiaknak szórakozásra van szükségük, és Alekszejnek publikum kell, ezért becsülöm meg ezt a társaságot. Élénkségnek és vidámságnak kell lenni a házunknál, hogy Alekszej ne vágyjon semmi újra. Az intézőt meglátod majd. Nagyon derék német, és tudja a dolgát. Alekszej sokra becsüli. Aztán a doktor, fiatal ember, nem akarom azt mondani, hogy egész nihilista, de szájába veszi, tudod, a kést... különben nagyon jó orvos. Aztán az építész... Une petite cour. 
20
- Nos, hercegnő, itt van Dolly, akit annyira akart látni - mondta Anna, ahogy Darja Alekszand-rov¬nával a nagy kőteraszra lépett, amelyen hímzőráma mögött, az árnyékban, ott ült a hercegnő; egy karosszékhuzatot hímzett Alekszej Kirillovics grófnak. - Azt mondja, ebédig nem kér semmit, de csak hozasson neki villásreggelit, én meg elmegyek, s megkeresem Alekszejt; valamennyiüket idehozom.
Varvara hercegnő barátságosan, kicsit vállveregetve fogadta Dollyt. Rögtön magyarázni kezdte, hogy azért költözött Annához, mert mindig jobban szerette őt, mint a nővére, Katyerina Pavlovna, ugyanaz, aki Annát fölnevelte; s most, amikor Annát mindenki elhagyja, kötelességének érzi, hogy ebben a legnehezebb átmeneti korszakban segítségére legyen.
- A férje belemegy majd a válásba; akkor én is visszamegyek megint az én magányomba; most azonban hasznára lehetek, s akármilyen nehéz, megteszem, nem úgy, mint mások, a köteles-ségemet. De milyen kedves vagy, mennyire jól tetted, hogy eljöttél! Úgy élnek egészen, mint a legjobb házasok. Isten ítéli meg őket, nem mi. Hát Birjuzovszkij és Avenyeva... Aztán maga Nyikandrov, vagy Vasziljev Mamonovával, meg Liza Nyeptunova... Hisz akkor senki sem szólt egy szót sem! S a vége az lett, hogy mindenki fogadta őket. És aztán c’est un intérieur si joli, si comme il faut, tout-a-fait a l’anglaise. On se réunit le matin au breakfast et puis on se sépare.  Ebédig mindenki azt csinál, amit akar. Ebéd hétkor. Sztyiva nagyon jól tette, hogy elküldött. Ki kell tartania mellettük. Tudod, hogy az anyján s a bátyján keresztül mindent el tud érni. Aztán meg annyi jót tesznek. Nem beszélt neked a kórházról? Ce sera admirable  - minden Párizsból való.
Beszélgetésüket Anna szakította félbe, a biliárdszobában rátalált a férfitársaságra, s együtt jött vissza velük a teraszra. Ebédig jó darab volt még - az idő gyönyörű; különféle módokat ajánlottak hát, hogy a hátralevő két órát hogy tölthetnék el. Vozdvizsenszkojéban nagyon sok módja volt az időtöltésnek, nem azok, amiket Pokrovszkojéban megszoktak.
- Une partie de lawn tenis  - ajánlotta Veszlovszkij szép mosolyával. - Mi megint együtt játszunk, Anna Arkagyevna.
- Nem, nagyon meleg van; menjünk inkább a kertbe, s csónakázzunk - ajánlotta Vronszkij. - Közben megmutatjuk Darja Alekszandrovnának a partot.
- Én mindenbe beleegyeztem - mondta Szvijazsszkij.
- Dollynak, úgy hiszem, a legjobban egy kis séta esne - mondta Anna. - Utána lehet majd csónakázni.
Így is határoztak, Veszlovszkij és Tuskevics elmentek a fürdőházba; megígérték, hogy fölszerelik a csónakot, s bevárják őket.
Két párra szakadva mentek az utacskán; Anna Szvijazsszkijjal, Dolly Vronszkijjal. Dollyt megzavarta egy kicsit s aggodalmassá tette az egész új környezet, amelybe került. Elméletben, elvonatkoztatottan nemcsak hogy mentette, de helyeselte is Anna tettét. Mint ahogy a gáncsolhatatlanul erkölcsös asszonyokkal, akik az erkölcsös élet egyhangúságába belefárad¬tak, általában gyakran megtörténik, a bűnös szerelmet távolról nemcsak hogy megbocsátotta, de irigyelte is. Azonkívül szívből szerette Annát. A valóságban azonban, ahogy itt látta, ezeknek a számára idegen embereknek a körében, akiknek a “jó modora” is olyan új volt neki, kényelmetlen érzése támadt. Különösen kellemetlen volt, hogy Varvara hercegnőt is itt kellett látnia, aki a kényelemért, amelyben része volt, mindent megbocsátott.
Elvonatkoztatva, Dolly helyeselte Anna lépését; azt az embert azonban, akiért ezt a ballépést elkövette, kellemetlen volt látnia. Vronszkij nem is tetszett neki sohasem. Nagyon gőgösnek tartotta, s a gazdagságán kívül nem látott semmi olyat benne, amire büszke lehetne. De itt, a házában, akarata ellenére, még jobban imponált neki, mint előbb, s nem tudott fesztelen lenni a társaságában. Hasonló érzése volt vele, mint a hálórékli miatt a szobalánnyal. Ahogy a szobalány előtt, ha nem is röstellte, de a foltok miatt kényelmetlenül érezte magát, Vronszkij előtt is, ha nem is szégyent, de állandó elfogódottságot érzett önmaga miatt.
Dolly zavarban volt, és beszédtárgyat keresett; az ilyen büszke embernek, azt tartotta ugyan, kellemetlen lehet házának és kertjének a dicsérete, de minthogy más tárgyat nem talált, mégiscsak azzal kezdte, hogy a háza nagyon megtetszett neki.
- Igen, nagyon szép épület, a stílusa is szép, régies - mondta Vronszkij.
- Nekem nagyon megtetszett az udvar a feljáró előtt. Azelőtt is ilyen volt?
- Ó, nem! - mondta Vronszkij, s arca fölragyogott az örömtől. - Ha látta volna ezt az udvart most tavasszal!
S kezdetben óvatosan, később mindjobban belehevülve, a ház- és kertcsinosítás különféle részleteire kezdte Dolly figyelmét fölhívni. Látni való volt, hogy sok fáradságot ölt a ház kitatarozásába s megszépítésébe, s most szükségét érezte, hogy egy új ember előtt dicsekedjék vele, és szívből örült Darja Alekszandrovna dicséretének.
- Ha nem fáradt, s be óhajt nézni a kórházba, nincs messze. Gyerünk tán - mondta, Dolly arcába pillantva, hogy meggyőződjék, nem unja-e.
- Jössz, Anna? - fordult hozzá Vronszkij.
- Megyünk, ugye? - fordult Anna Szvijazsszkijhoz. - Mais il ne faut pas laisser le pauvre Veszlovszkij et Tuskevics se morfondre la dans le bateau.  El kell küldeni értük. Igen, ez lesz az emlékmű, amit maga után hagy - fordult Anna azzal a furfangos, beavatott mosollyal Dollyhoz, amellyel előbb a kórházról beszélt.
- Ó, ez kapitális dolog! - mondta Szvijazsszkij, s hogy Vronszkij valami bólogatójánosnak ne tartsa, egy könnyed, helytelenítő megjegyzést is fűzött mindjárt hozzá: - Én csak azt bámulom, gróf - mondta -, hogy ön, aki annyit tesz egészségügyi téren a népért, az iskolaügyben annyira közömbös.
- C’est devenu tellement commun, les écoles  - mondta Vronszkij. - Nem azért - megérti -, de ebben örömöm telt. Erre kell a kórház felé mennünk - fordult Darja Alekszandrovnához, s a fasor oldalkijáratára mutatott.
A hölgyek felnyitották a napernyőjüket, s az oldalútra tértek. Ahogy néhány fordulat után a kiskapun kimentek, Darja Alekszandrovna maga előtt látta egy dombon a nagy, vörös, cikornyás külsejű, csaknem kész épületet. A még festetlen vastető vakítóan csillogott a ragyogó napban; a befejezett épület mellett, állványokkal körülvéve, egy másik is készült: az állványokon kötényes munkások rakták a téglát, s vödreikből locsolták és szintezőléceikkel egyengették a téglasort.
- Milyen gyorsan halad maguknál a munka! - mondta Szvijazsszkij. - Amikor utolszor itt jártam, a tető sem volt fönn.
- Őszre egészen kész lesz. Belülről már majdnem teljesen rendben van - mondta Anna.
- Ez az új meg itt mi?
- Itt helyezzük el a doktorlakást és a gyógyszertárat - felelte Vronszkij, s a rövid felöltőjében hozzá tartó építészt észrevéve, bocsánatot kért a hölgyektől, s elébe ment.
Megkerülte a gödröt, amelyből a munkások a meszet hordták, s az építész mellett megállva, hevesen kezdett beszélni valamiről.
- Az oromzat még mindig alacsonyra kerül - felelte Annának, aki megkérdezte, miről van szó.
- Mondtam, hogy föl kell az alapot emelni - szólt Anna.
- Persze hogy jobb lett volna, Anna Arkagyevna - mondta az építész -, de most már elmulasz-tottuk.
- Igen, nagyon érdekel - felelte Anna Szvijazsszkijnak, aki csodálkozott, hogy ennyire ért az építészethez. - Fontos lenne, hogy az új épület összhangban legyen a kórházzal. De ez csak később jutott eszünkbe, s terv nélkül láttunk hozzá.
Vronszkij végzett az építésszel, s a hölgyekhez csatlakozva, végigvezette őket a kórházon.
Kívül most fejezték csak be a párkányokat, a földszinten festettek, de fönn csaknem minden készen volt már. A széles, öntöttvas lépcsőn át egy kis térségre értek, s az első nagy szobába léptek. A falakon márványszerű vakolás, a hatalmas, egytáblás ablakokat berakták már; csak a parkettpadló nem volt befejezve; az asztalosok, akik egy fölemelt négyszögön gyalultak, otthagyták a munkájukat, hogy a hajukat fölfogó homlokszalagot levéve, az uraknak köszönjenek.
- Ez a várószoba - mondta Vronszkij. - Itt lesz a dobogó, az asztal, a szekrény s más semmi.
- Erre, itt gyerünk át. Ne jöjj az ablakhoz - mondta Anna, kipróbálva, hogy a festék meg-száradt-e már. - Alekszej, a festés már száraz - mondta azután.
A váróból a folyosóra mentek. Vronszkij itt az új rendszerű szellőztetőt mutatta meg. Majd a márvány fürdőkádakat, a különös rugójú ágyakat. Aztán egymás után a termeket, raktárt, a fehérneműs szobát, majd az új szerkezetű kályhákat; a tolókocsikat, amelyek zajtalan viszik a folyosón a szükséges holmit és sok mást. Szvijazsszkij úgy méltányolt mindent, mint aki ismeri a haladás vívmányait. Dolly egyszerűen csodálkozott az idáig nem látott dolgokon; mindent meg akart érteni, s apróra végigkérdezett mindent, ami Vronszkijnak szemmel látható örömöt okozott.
- Oroszországban ez lesz, úgy hiszem, az egyetlen egész szabályszerűen berendezett kórház - mondta Szvijazsszkij.
- Szülészeti osztály nem lesz? - kérdezte Dolly. - Falun olyan nagy szükség van rá. Én gyakran...
Vronszkij udvariassága ellenére félbeszakította.
- Ez nem szülőotthon - mondta -, hanem kórház, a járványos betegségeken kívül mindenféle betegséget gyógykezelnek majd benne. Itt van, ezt nézze meg... - s odagördítette Darja Alekszandrovna elé az újonnan rendelt lábadozó-karosszéket. - Ide nézzen! - Beleült a székbe, s mozgatni kezdte. - Nem tud még járni az illető, gyenge, vagy a lába beteg, de levegőre van szüksége, hát megy s gurul benne...
Darja Alekszandrovnát minden érdekelte, minden nagyon tetszett neki, a legjobban azonban Vronszkij tetszett a naiv, természetes lelkesedésével. “Igen, nagyon kedves, derék ember” - gondolta időnként, ahogy oda se hallgatott, nézte csak, az arckifejezésébe hatolva, s gondo-latban Anna helyébe képzelte magát. Annyira tetszett neki a mostani elevenségével, hogy megértette szinte, Anna hogy szerethetett belé.
21
- De a hercegnő, úgy hiszem, fáradt már, s nem érdeklik a lovak - mondta Vronszkij Annának, aki azt ajánlotta, menjenek át a lóistállóba, ahol Szvijazsszkij az új csődört akarta megnézni.
- Maguk csak menjenek át, én meg hazakísérem a hercegnőt; közben beszélgetünk, ha úgy tetszik - mondta Dollyhoz fordulva.
- Nagyon szívesen; a lovakhoz úgysem értek semmit - mondta Darja Alekszandrovna kicsit elcsodálkozva.
Látta Vronszkij arcán, hogy akar valamit tőle. Nem tévedett. A kiskapun át alig értek megint a kertbe, arrafelé nézett, amerre Anna eltűnt, s meggyőződve, hogy nem hallhatja, nem láthatja őket, így kezdte:
- Kitalálta, ugye, hogy beszélnivalóm van magával? - nézett rá Vronszkij nevető szemmel. - Ha nem tévedek, barátnője Annának. - Levette kalapját, s a kendőjét kihúzva, megtörölte vele kopaszodó fejét.
Darja Alekszandrovna nem felelt, csak ijedten nézett rá.
Ahogy magukra maradtak, egyszerre szorongás fogta el; nevető szeme és szigorú arckifejezése megijesztette.
A legkülönfélébb föltevések villantak föl a fejében, hogy mit készül mondani: “Megkér, hogy jöjjek el hozzájuk a gyerekekkel együtt vendégségbe, s nekem vissza kell utasítanom; vagy hogy Moszkvában szervezzek egy kis kört Anna számára... Vagy tán erről a Vaszenyka Veszlovszkijról; hogy Anna hogy van vele. Esetleg Kittyről, hogy bűnösnek érzi magát vele szemben.” Csupa kellemetlen dolgot várt, de azt, hogy miről akar beszélni, nem találta ki.
- Magának olyan nagy befolyása van Annára, annyira szereti magát - mondta -, segítsen nekem.
Darja Alekszandrovna kérdőn és félénken nézett energikus arcába, amely a hársak árnyékában majd egészen, majd helyenként a nap fényébe került, majd megint árnyék felhőzte be, s várta, mit mond még; de Vronszkij nádbotját a kavicsba fúrva, halkan ment mellette.
- Varvara hercegnőt nem számítva, Anna régi barátnői közül maga az egyetlen, aki eljön hozzánk; ezt, tudom, nem azért tette, mert a helyzetünket normálisnak tartja, hanem mert megérti helyzetünk minden nehézségét, s ennek ellenére is szereti, és segíteni akar rajta. Jól értettem? - kérdezte rápillantva.
- Ó, igen - felelte Darja Alekszandrovna, a napernyőjét becsukva -, de...
- Nem - szakította őt félbe Vronszkij, s elfeledve, hogy ezzel beszélgetőtársát félszeg helyzetbe hozza, önkéntelenül megállt, úgyhogy Dollynak is meg kellett állnia. - Senki sem ismeri jobban és mélyebben Anna helyzetének az egész nehézségét, mint én. Ez érthető is, föltéve, hogy megtisztel és olyan embernek tart, akinek szíve van. Ennek a helyzetnek én vagyok az oka, s épp ezért érzem is.
- Értem - mondta Darja Alekszandrovna, s akarata ellenére is gyönyörködött benne, hogy milyen őszintén és határozottan mondta. - De éppen mert saját magát érzi az okának; attól félek, túlozza is. Azt megértem, hogy a társaságban nehéz a helyzete.
- A társaságban pokol! - mondta Vronszkij gyorsan, komoran összeráncolt arccal. - Erkölcsi gyötrelmet kegyetlenebbet lehetetlen elképzelni, mint amit Pétervárott az alatt a két hét alatt átélt... ezt higgye el, kérem.
- De itt, amíg sem Anna... sem maga nem érzi a társaság hiányát...
- Társaság! - mondta Vronszkij megvetően. - Mi szükségem lehet énnekem társaságra?
- Addig - s ez örökké tarthat - boldogok és nyugodtak lehetnek. Annán látom, hogy boldog, hogy tökéletesen boldog; már talált is alkalmat rá, hogy ezt közölje velem - mondta Darja Alekszandrovna mosolyogva, s ahogy mondta, akaratlanul is kétség fogta el, valóban boldog-e hát.
De Vronszkij, úgy látszik, nem kételkedett benne.
- Igen, igen - mondta. - A szenvedései után, tudom, föléledt, s most boldog. Boldog a jelenben. De én?... Én félek attól, ami ránk vár... Bocsánat, sétálni akar?
- Nekem egészen mindegy.
- Akkor üljünk hát le ide.
Darja Alekszandrovna leült a fasor sarkán a kerti padra, Vronszkij elébe állt.
- Látom, hogy boldog - ismételte, s Darja Alekszandrovnát most még erősebb kétség lepte meg, hogy boldog-e valóban. - De mehet-e ez így tovább? Jól vagy rosszul jártunk-e el, más kérdés; a kocka el van vetve - mondta oroszról franciára térve át -, s mi egész életünkre össze vagyunk kötve, összekötve a szeretet legszentebb bogaival; van gyerekünk, és lehet még több is. De a törvény és körülményeink olyanok, hogy ezer bonyodalom merülhet föl, amit ő most, amikor annyi szenvedés és megpróbáltatás után a lelke végre megpihenhet, nem lát, és nem akar látni. Ezt meg lehet érteni. Nekem azonban nem lehet nem látnom. A lányom törvény szerint nem az én lányom, hanem Kareniné. Nem akarom ezt a csalást! - mondta a tiltakozás erőteljes mozdulatával, s kérdőn és komoran pillantott Darja Alekszandrovnára.
Az nem felelt, csak nézte. Vronszkij tovább beszélt.
- Holnap fiam születik, az én fiam, s törvény szerint az is Karenin, sem a nevemet, sem a vagyonomat nem örökli, s akármilyen boldog a családi életünk, akárhány gyerekünk van, köztem és köztük nem lesz kapocs. Kareninok. Megérti ennek a helyzetnek a súlyát és borzalmát?! Megpróbáltam beszélni róla Annával. Fölingerli. Nem érti meg, s én nem akarok előtte mindent a nevén nevezni. De nézze most a másik oldaláról. Én boldog vagyok a szerelmében, de elfoglaltságra van szükségem. Rátaláltam erre a foglalkozásra, és büszke vagyok rá: nemesebbnek tartom hajdani bajtársaim foglalkozásánál, udvarban, szolgálatban. Ma már, ez kétségtelen, nem cserélném el a helyzetemet az övékkel. Itt dolgozom, a magamén, s boldog vagyok és elégedett, a boldogsághoz semmi többre nincs szükségünk. Szeretem ezt a tevékenységet. Cela n’est pas un pis-aller,  ellenkezőleg...
Darja Alekszandrovna látta, hogy Vronszkij vallomásának ezen a pontján elkalandozik, nem értette jól ezt a kitérőt, de érezte, hogy ha már egyszer a legmeghittebb dolgairól kezdett el beszélni, amikről Annával nem beszélhet, mindent kimond, s hogy falusi munkásságának a kérdése meghitt gondolatainak ugyanabba az osztályába tartozik, amibe a viszonya Annával.
- Hát akkor folytatom - mondta felocsúdva. - A fő az, hogy az embernek, mialatt dolgozik, meglegyen a föltétlen meggyőződése, hogy amit csinál, nem hal meg vele, lesz utódja - s ez az, ami énnekem nincs. Képzelje el annak az embernek a helyzetét, aki előre tudja, hogy az ő és szeretett asszonyának gyermekei nem lehetnek az övéi, hanem másvalakiéi, aki gyűlöli őket, és tudni sem akar róluk. Ez rettenetes!
Elhallgatott, nyilván az erős felindulástól.
- Ezt, természetesen, megértem. De mit tehet itt Anna? - kérdezte Darja Alekszandrovna.
- Nos, itt jutok beszédem céljához - mondta Vronszkij, nagy nehezen erőt véve magán. - Anna tehet, tőle függ... Ahhoz, hogy az uralkodótól az örökbefogadást kérhessem, okvetlenül szükséges a válás. S ez Annától függ. Az ura beleegyezett - a maga férje akkor ezt teljesen elintézte. S tudom, hogy most sem utasítaná el. Éppen csak írni kellene neki. Akkor azt a határozott választ adta, hogy ha Anna kívánja, ő nem tagadja meg. Ez persze - mondta komoran - egyike azoknak a farizeus kegyetlenségeknek, amelyekre csak ezek a szívtelen emberek képesek. Tudja, mekkora gyötrelmébe kerül csak emlékezni is rá, s épp azért követel levelet tőle, mert ismeri. Megértem, hogy Annának ez kínos. De olyan fontos érvek követelik; az ember kénytelen passer pardessus toutes ces finesses des entiment. Il y va du bonheur et de l’existence d’Anna et des ses enfants.  Nem beszélek magamról, noha nekem is nehéz, nagyon nehéz - mondta olyan kifejezéssel, mintha megfenyegetne valakit, amiért nehéz. - Épp ezért kapaszkodom, hercegnő, olyan lelkiismeretlenül magába is, mint valami mentőhor¬gonyba. Segítsen, és beszélje rá, hogy írjon az urának, s követelje a válást!
- Igen, magától értetődik - mondta elgondolkozva Darja Alekszandrovna, s élénken állt előtte utolsó találkozása Alekszej Alekszandroviccsal. - Magától értetődik - ismételte meg aztán határozottan, mert Anna jutott az eszébe.
- Használja föl a befolyását, érje el, hogy írjon. Én nem akarok, majdnemhogy nem is tudok vele erről a dologról beszélni.
- Jól van, majd beszélek. De hogy van az, hogy ő maga nem gondol rá? - mondta Darja Alekszandrovna, s ki tudja, miért, hirtelen Anna új, különös szokása, a hunyorítás jutott eszébe. Visszaemlékezett, hogy Anna éppen akkor hunyorít így, amikor a beszéd az élet lelki oldalát érinti. “Mintha a maga életére hunyorítana, hogy ne lássa egészen”, gondolta Dolly. - Magamért és őérte is, föltétlenül beszélek vele - felelte Darja Alekszandrovna Vronszkij hálálkodására.
Fölálltak, s elindultak a ház felé.
22
Anna Dollyt a szobájában találta már, s most figyelmesen nézett a szemébe, mintha a beszélgetés felől faggatná, amit Vronszkijjal folytatott. Kérdést azonban nem intézett hozzá.
- Lassan itt van az ebéd ideje - mondta -, s még szinte nem is láttuk egymást. Az estére számítok. Most öltözködni kell mennem. Gondolom, neked is. Az építkezésnél egész összemocskoltuk magunkat.
Dolly bement a szobájába, s nevethetnékje támadt. Átöltöznie nem volt mibe, a legjobb ruháját fölvette már, de hogy készülését az ebédre mégis jelezze valamivel, megkérte a szobalányt, hogy tisztítsa ki a ruháját, megcserélte rajta a mandzsettát, szalagot, s a fejére csipkedíszt tett.
- Ennyi, amit tehettem - szólt mosolyogva, amikor Anna a harmadik, megint rendkívül egyszerű ruhában bejött hozzá.
- Igen, mi itt nagyon piperkőcök vagyunk - mondta Anna, mentegetőzve szinte a csinosságá-ért. - Alekszej annyira örül a látogatásodnak, mint ritkán valaminek. Határozottan beléd szeretett - tette hozzá. - Nem fáradtál el?
Ebédig már nem volt idő beszélgetésre. Ahogy a fogadószobába bementek, ott találták Varvara hercegnőt s a férfiakat fekete zakóban. Az építész frakkban volt. Vronszkij bemutatta a vendégnek az orvost s az intézőt. Az építésszel a kórháznál ismertette még össze.
A borotvált, kerek képével és keményített csokrú, fehér nyakkendőjével ragyogó, kövér udvarmester jelentette, hogy tálalva van, s a hölgyek fölemelkedtek. Vronszkij megkérte Szvijazsszkijt, nyújtsa Anna Arkagyevnának a karját, maga pedig Dollyhoz lépett. Veszlovszkij megelőzte Tuskevicset, s Varvara hercegnőnek nyújtotta karját; úgyhogy Tuskevics az intézővel és a doktorral egyedül ment be.
Az ebéd, az ebédlő, az asztalnemű és a személyzet, bor, ételek, a ház új, fényűző stílusának nemcsak hogy megfelelt, de mintha még fényűzőbb s modernebb lett volna. Darja Alekszandrovna - noha nem remélte, hogy a látottakból magánál valamit felhasználhat, annyira fölötte volt ez az egész fényűzés az ő életmódjának - mint háziasszony, aki maga is háztartást vezet, megfigyelte s részleteiben is fölmérte önkéntelen ezt a számára új luxust, s azt a kérdést tette föl magában, hogy ki csinálja mindezt és hogyan. Vaszenyka Veszlovszkij, a férje, sőt Szvijazsszkij, s akiket ismert, még sokan, soha nem is gondoltak erre - szó szerint vették, amit a vendégeivel minden rendes házigazda elhitetni kíván, hogy mindaz, ami nála olyan szépen megy, neki, a házigazdának, semmi fáradságába nem kerül, hanem magától történik. Darja Alekszandrovna azonban tudta, hogy magától még a gyerekek reggeli kásája sem készül el, az ilyen bonyolult és gyönyörű felszolgáláshoz tehát valakinek a megerőltetett figyelme szükséges. Alekszej Kirillovics pillantásából, ahogy az asztalon végignézett, az udvarmesternek a fejével jelt adott, Darja Alekszandrovnát a botvinya  és leves közt választásra szólította föl - látta, hogy itt minden magának a ház urának a gondoskodásából áll fönn és történik; Annának nyilván nem volt több köze hozzá, mint Veszlovszkijnak. Ő, Szvijazsszkij, a hercegnő és Veszlovszkij egyformán vendégek voltak csak, s élvezték, amit a számukra elkészítettek.
Anna csak a társalgás vezetésében volt háziasszony. S ezt a nehéz társalgást, amely a háziasszonyt ugyancsak próbára tette, hisz az asztal elég kicsiny volt, s olyan emberek ültek mellette, mint az intéző és az építész, egy egészen más világ emberei, akik azon iparkodtak, hogy a szokatlan fényűzés elfogódottá ne tegye őket, s a közös beszédben nem tudtak sokáig részt venni - Anna ezt a nehéz társalgást a szokott tapintattal, természetességgel, sőt ahogy Darja Alekszandrovna megfigyelte, élvezettel is vezette.
A beszéd arról folyt, hogy Tuskevics és Veszlovszkij magukban csónakáztak. Tuskevics a pétervári Jacht Klub utolsó evezősversenyéről kezdett mesélni. De Anna csak a beszéd szünetét várta, s rögtön az építészhez fordult, hogy kimozdítsa hallgatásából:
- Nyikolaj Ivanics meg volt lepve - mondta Szvijazsszkijról -, mekkorát nőtt az új épület, amióta utolszor itt volt; én mindennap megfordulok ott, s mindennap elcsodálkozom, milyen gyorsan halad.
- A kegyelmes úrral könnyű dolgozni - mondta az építész mosolyogva (méltósága tudatában levő, tisztelettudó és nyugodt ember volt). - Nem mint amikor kormányzósági hatalmasságok-kal van dolga az embernek. Azok egy halom papírt összeirkálnak, én meg csak jelentem a dolgot a grófnak, meghányjuk-vetjük, de azt is három szóban.
- Amerikai módszerek - mondta Szvijazsszkij mosolyogva.
- Igen, ott racionálisan építkeznek...
A társalgás most az egyesült államokbeli hatalmi visszaélésekre fordult; de Anna, hogy az intézőt is előszólítsa hallgatásából, tüstént más témára tért.
- Láttál valaha aratógépet? - fordult Darja Alekszandrovnához. - Épp akkor voltunk megnézni, amikor veled találkoztunk. Magam is most láttam először.
- Hogy működik? - kérdezte Dolly.
- Pontosan, mint az olló. Egy deszka és sok pici olló. Így.
Anna a kést és a villát szép, fehér, gyűrűkkel elborított kezébe fogta, s mutatni kezdte. Nyilván látta, hogy a magyarázatból semmi sem derül ki, de azt is tudta, hogy beszéde kellemes, a keze szép, s tovább magyarázott.
- Inkább tollkések - mondta Veszlovszkij játékosan, le nem véve róla a szemét.
Anna alig észrevehetően elmosolyodott, de nem felelt.
- Mint az olló, nem igaz, Karl Fjodorovics? - fordult az intézőhöz.
- O, ja! - felelt a német. - Es ist ganz ein einfaches Ding  - s elkezdte magyarázni a gép szerkezetét.
- Kár, hogy nem kötöz. A bécsi kiállításon láttam egyet, dróttal kötözött - mondta Szvijazs-szkij. - Az előnyösebb lett volna.
- Es kommt drauf an... Der Preis vom Draht muss ausgerechnet werden. - S a némaságból kicsalt német Vronszkijhoz fordult: - Das lässt sich ausrechnen, Erlaucht. - S már a zsebéhez kapott, ahol a ceruzája volt s a notesza, amelyben mindent ki szokott számolni, de eszébe jutott, hogy ebédnél ül. Vronszkij hideg tekintetét is észrevette, s türtőztette magát. - Zu kompliziert macht zu viel Klopot  - fejezte be.
- Wünscht man Dochots, so hat man auch Klopots  - mondta Vaszenyka Veszlovszkij, kicsit csúfolódva a németen.
- J’adore l’allemand  - fordult ugyanazzal a mosollyal Annához.
- Cessez  - szólt rá Anna tréfás szigorral.
- Azt gondoltuk, a földeken találjuk, Vaszilij Szemjonovics - fordult oda a doktorhoz, egy beteges emberhez. - Ott volt?
- Ott voltam, de elillantam - felelte komor humorral a doktor.
- Nyilván jó testmozgást végzett.
- Nagyszerűt.
- No és hogy van az öregasszony? Remélem, nem tífusz?
- Tífusz vagy nem tífusz, javulni nem javul.
- Milyen kár - mondta Anna, s háza népének az udvariasság adóját ekként megadván, az övéihez fordult.
- A maga elbeszélése alapján, Anna Arkagyevna, mégiscsak nehéz lenne gépet szerkeszteni - tréfálkozott Szvijazsszkij.
- Dehogyis, miért? - mondta Anna; ő is tudta, a mosolya elárulta, hogy csevegésében a gép szerkezetéről volt valami kedves, amit Szvijazsszkij is észrevett. Ez az új vonás, a fiatalos kacérságé, kellemetlenül érte Dollyt.
- Hanem az építészetben aztán bámulatosak az Anna Arkagyevna ismeretei - mondta Tuskevics.
- Bizony, hallottam tegnap, amint azt mondja: a párkányzaton és az oszloptalpon - szólt Veszlovszkij. - Jól mondom?
- Nincs benne semmi bámulatra méltó, amikor az ember annyit látja, hallja - mondta Anna. - Maga bizonyára azt sem tudja, miből csinálják a házat.
Darja Alekszandrovna látta, hogy Annát bántja a játékos hang közte s Veszlovszkij közt, de azért önkéntelenül is belecsúszott.
Vronszkij ebben az esetben egyáltalán nem úgy viselkedett, mint Levin. Ő a Veszlovszkij fecsegésének nyilván semmiféle jelentőséget nem tulajdonított, ellenkezőleg, szította a tréfálkozást.
- Mondja csak, Veszlovszkij, mivel kötik össze a köveket?
- Cementtel, természetesen.
- Bravó! És mi az a cement?
- Valami kásaféle... nem, gitt inkább - mondta Veszlovszkij, általános kacagást keltve.
Az ebédelők közt, a komor hallgatásba mélyedő doktort, az építészt s az intézőt kivéve, a társalgás nem némúlt el; hol könnyen siklott, hol akadozott, időnként elevenbe is szaladt. Egy alkalommal Darja Alekszandrovnát találták szíven úgy, hogy a bosszúságtól elvörösödött; később gondolkozott is, nem csúszott-e ki valami fölösleges és kellemetlen a száján. Szvijazsszkij Levinről beszélt; elmondta furcsa véleményét, hogy a gépek kárára vannak csak az orosz gazdaságnak.
- Nincs szerencsém ismerni Levin urat - mondta Vronszkij mosolyogva -, de valószínűleg nem látta soha a gépeket, amelyeket elítél. S ha látta és próbálta, nem külföldieket, hanem holmi oroszokat. Akkor pedig miféle nézetei is legyenek?
- Általában török nézetei - fordult Veszlovszkij Annához mosolyogva.
- A véleményeit nem tudom védelmezni - mondta Darja Alekszandrovna föllobbanva -, de mondhatom, hogy igen művelt ember, s ha itt volna, meg tudna felelni magának, nem úgy, mint én.
- Én is nagyon szeretem, jó barátok vagyunk - mondta Szvijazsszkij nyájasan mosolyogva. - Mais pardon, il est un petit peu toqué,  azt állítja például, hogy a zemsztvo és a békebírók szükségtelenek, s nem is akar részt venni semmiben.
- Ez a mi orosz közönyösségünk - mondta Vronszkij, a jeges palackból egy vékony, talpas pohárba vizet töltve. - Nem érzik, hogy a jogaink milyen kötelességeket rónak ránk; ezért tiltakoznak ellenük.
- Nem ismerek embert, aki kötelessége teljesítésében szigorúbb lenne - mondta Darja Alekszandrovna, Vronszkij fölényes modorától fölingerelve.
- Én épp fordítva - folytatta Vronszkij, akit ez a beszélgetés valamiért nyilván érzékenyen érintett -, én, ahogy itt lát, nagyon hálás vagyok a megtiszteltetésért, amelyben részesültem; Nyikolaj Ivanicsnak is (Szvijazsszkijra mutatott) köszönetet mondok, amiért tiszteletbeli békebírónak megválasztatott. Az ülésekre kötelességemnek tartom, hogy eljárjak, s a paraszt lóügyét éppolyan fontosnak tekintem, mint mindent, amit csinálhatok. S ha törvényhatósági taggá választanak, azt is megtiszteltetésnek veszem. Ezzel válthatom csak meg az előnyöket, amelyeket mint földesúr élvezek. Sajnos nem látják be, hogy a nagybirtokosságnak az államban milyen jelentőséggel kellene bírnia.
Darja Alekszandrovnának furcsa volt hallani, hogy Vronszkij otthon, a maga asztalánál milyen biztos az igazában. Eszébe jutott, hogy Levin, aki épp ellenkezőleg gondolkodott, a maga asztalánál éppilyen határozott volt a nézeteiben. De Levint szerette, s így az ő oldalán volt.
- Így tehát számíthatunk önre, gróf, a következő ülésen? - mondta Szvijazsszkij. - De korábban kell jönnie, hogy nyolcadikán ott legyen már. Ha megtisztelne, és hozzám jönne?
- Én némileg egyetértek a beau-frere-eddel - mondta Anna. - Csak nem úgy, mint ő - tette hozzá mosolyogva. - Az utóbbi időben, félek, túlságosan sok nálunk az efféle közéleti kötelezettség. Ahogy régebben hivatalnokból volt annyi, hogy minden ügyre került egy hivatalnok, most teli vagyunk közéleti szereplőkkel. Alekszej hat hónapja van itt, s úgy rémlik, öt vagy hat társadalmi intézménynek a tagja már: gyámgondnok, bíró, bizottsági tag, esküdt, lótenyésztési nem tudom én, mi. Du train que cela va,  minden ideje erre megy rá. Félek, hogy ahol ennyi ilyesmi van, ott mindez csak keret. Maga hány helyen tag, Nyikolaj Ivanics? - fordult Szvijazsszkijhoz. - Úgy hiszem, több mint húszon.
Tréfálkozva beszélt, de a hangján ingerültség érzett. Darja Alekszandrovna, aki jól megfigyelte Annát és Vronszkijt, tüstént észrevette. Azt is észrevette, hogy Vronszkij arca ennél a beszélgetésnél azonnal komoly és makacs kifejezést öltött. Észrevette ezt, meg hogy Varvara hercegnő, csak hogy a szót elterelje, pétervári ismerőseikről kezdett el azonnal beszélni, majd eszébe idézve, amit imént a kertben Vronszkij mellesleg a maga tevékenységé¬ről mondott, Dolly megértette, hogy a közéleti tevékenység kérdése Anna és Vronszkij közt valami titkos civódással függ össze.
Az ebéd, a borok, a kiszolgálás - minden nagyon jó volt, de mind olyan, amilyet Darja Alekszandrovna meghívásos ebédeken és bálokon látott, amiktől elszokott már; ugyanaz a személytelen és feszes jellege is volt, s köznapon, kis körben, kellemetlen hatást tett rá.
Ebéd után a teraszra ültek ki. Később a krokettpályára mentek le játszani. A játszók két csoportra oszolva álltak föl a gondosan kiegyengetett s ledöngölt pályán, az aranyozott cölöpökön kifeszített háló két oldalán. Darja Alekszandrovna is megpróbált volna játszani, de jó sokáig nem tudta a játékot megérteni, mire pedig megértette, annyira elfáradt, hogy Varvara hercegnő mellé ült, s csak nézte a játszókat. Partnere, Tuskevics is elfáradt; a többiek azonban még sokáig játszottak. Szvijazsszkij és Vronszkij is nagyon jól és komolyan játszott. Éles szemmel követték a feléjük ütött labdát, nem siettek, nem késtek meg, ügyesen szaladtak felé, kivárták a labda ugrását, kimérve és pontosan adták vissza, és ütötték át rakettjükkel a hálón. Veszlovszkij rosszabbul játszott, mint a többiek. Túlságosan fölhevült, de vidámságával azért fölelevenítette a játszókat. Nevetése és kiáltozása nem állt el. Mint a többi férfi, a hölgyek engedelmével ő is levette a kabátját, fehér ingujjas, szép erős alakja, izzadt arcának a pirossága, heves mozgása az ember emlékezetébe vésődött.
Amikor Darja Alekszandrovna ezen az éjszakán lefeküdt, alig hunyta be a szemét, a krokettpályán labdázó Vaszenyka Veszlovszkijt látta maga előtt.
A játék alatt Darja Alekszandrovnának rossz kedve volt. Nem tetszett neki a Vaszenyka Veszlovszkij és Anna közt folyó játékos viszony, azt is természetellenesnek találta, hogy felnőttek, magukban, gyerekek nélkül, gyerekjátékot játszanak. De hogy a többiek kedvét el ne rontsa s valahogy eltöltse az időt, kipihenve magát, újra belevegyült a játékba, s tette, mintha jókedve volna. Az egész nap olyan érzése volt, hogy valami színházban játszik, jobb színészekkel, mint maga, s rossz játékával az egészet elrontja.
Azzal a szándékkal jött, hogy ha jól érzi magát, két napot tölt itt. De este, játék közben, eldöntötte már, hogy holnap hazamegy. A kínos anyai gondok, amelyeket az úton annyira meggyűlölt, most, hogy egy napot nélkülük töltött el, más fényben álltak, s már vonzották.
Mikor az esti tea s az éjszakai csónakázás után Darja Alekszandrovna bement, egyedül végre, a szobájába, a ruháját levetette és leült, hogy gyér haját éjjelre megfésülje, nagy megkönnyeb-bülést érzett.
Szinte kellemetlen volt arra gondolnia, hogy Anna mindjárt bejön hozzá. Egyedül szeretett volna maradni a gondolataival.
23
Dolly már le akart feküdni, amikor Anna éjjeli öltözetben bement hozzá.
A nap folyamán néhányszor hozzáfogott már, hogy a meghittebb dolgairól beszéljen Dollyval, de néhány szó után mindannyiszor megállt. “Később, majd magunkban, mindent megbeszé-lünk - mondta. - Annyi a mondanivalóm.”
Most magukban voltak, s Anna nem tudta, miről beszéljen. Ott ült az ablaknál, Dollyt nézte, emlékezetében végigment a bizalmas közlések kimeríthetetlennek hitt raktárán, s nem talált semmit sem. Ebben a percben úgy tűnt fel, hogy mindent elmondott már.
- No és Kitty? - mondta, és mélyet sóhajtva, bűnbánóan pillantott Dollyra. - Az igazat mondd, Dolly, nem haragszik rám?
- Hogy haragszik-e? Nem! - mondta Darja Alekszandrovna elmosolyodva.
- De gyűlöl, megvet?
- Ó, nem! De az ilyesmit, tudod, nem bocsátja meg az ember.
- Igen, igen - mondta Anna elfordulva, a nyitott ablakon kinézve. - De én nem voltam bűnös benne. Ki egyáltalán a bűnös? Mi az, hogy bűnös? Hát lehetett volna másképp is? Mit gondolsz? Megtörténhetett volna, hogy ne légy Sztyiva felesége?
- Igazán nem tudom. De azt mondd meg nekem...
- Jó, jó; nem végeztünk még Kittyvel. Boldog? A férje, mondják, kitűnő ember.
- Kevés, hogy kitűnő. Nem ismerek különbet nála.
- Milyen boldog vagyok! Igazán nagyon örülök! Kevés, hogy kitűnő - ismételte meg.
Dolly elmosolyodott.
- De most beszélj magadról. Hosszú számvetésem van veled. Beszéltünk... - Dolly nem tudta, hogy nevezze Vronszkijt. Kényelmetlen volt akár grófnak, akár Alekszej Kirillicsnek neveznie.
- Alekszejjel - mondta Anna. - Tudom, hogy beszéltetek. De én azt akartam tőled kereken megkérdezni, hogy mit gondolsz rólam, az életemről?
- Hogy mondjam el így egyszerre? Igazán nem is tudom.
- De csak mondd... Látod az életemet. Ne felejtsd el, hogy nyáron jöttél ide, s most úgy látsz minket, hogy nem vagyunk magunk... De amikor tavasszal lejöttünk, tökéletesen egyedül voltunk, s így is leszünk majd; ennél jobbat nem is kívánhatnék. De képzeld el, amikor nélküle élek itt, magam - mert az is előfordul majd. S azt látom mindenből, hogy gyakran fordul elő; az ideje felét távol tölti majd - mondta fölállva, s közelebb húzódott Dollyhoz. - Én természetesen - szakította félbe Dollyt, aki valami ellenvetést akart tenni -, én természetesen nem fogom erővel visszatartani. Most sem tartom. Most vannak a lóversenyek, a lovai futnak, elmegy. Nagyon örülök neki. De gondolkozz csak rajtam, képzeld magad a helyzetembe... De mit is beszélek erről! - Elmosolyodott. - Szóval miről is beszélt veled?
- Arról, amiről magam is akarok, könnyű az ügyvédjének lennem: arról, hogy nincs-e rá lehetőség, nem lehetne-e... - Darja Alekszandrovna elakadt - igazgatni, javítani a helyzete-den... Tudod, hogy nézem a dolgot... De ha lehetséges, mégiscsak hozzá kell menned...
- Vagyis a válás? - szólt Anna. - Tudod, hogy az egyetlen asszony, aki Pétervárott eljött hozzám, Betsy Tverszkaja volt. Hisz ismered! Au fond c’est la femme la plus dépravée qui existe.  Viszonya volt Tuskeviccsel, a legundorítóbb módon csalta az urát. S azt mondta, amíg a viszonyunk törvényesítve nem lesz, nem akar ismerni. Azt ne gondold, hogy hozzá hasonlítlak... Ismerlek, lelkem, önkéntelen jutott az eszembe... Szóval mit mondott neked? - ismételte meg.
- Azt mondta, hogy szenved miattad s magáért. Te, lehet, azt mondod, ez egoizmus, de olyan jogos és nemes egoizmus! Először is törvényesíteni szeretné a leányát, azt szeretné, hogy a férjed legyen, s joga legyen rád.
- Miféle asszony, rabnő lehet annyira a rabja, mint én, az én helyzetemben! - szakította félbe Anna elkomorodva.
- S ami a fő, azt akarja... azt akarja, hogy ne szenvedj.
- Az lehetetlen! No és?
- És ami a legjogosabb: hogy a gyerekeiteknek neve legyen.
- Miféle gyerekeknek? - mondta Anna, anélkül, hogy Dollyra nézett volna, hunyorítva.
- Annie-nak és akik lesznek még.
- Efelől nyugodt lehet, nem lesz több gyermekem.
- Hogy mondhatod, hogy nem?
- Nem lesz, mert nem akarom.
S Dolly arcán a kíváncsiság, elbámulás és elszörnyedés naiv kifejezését véve észre, Anna minden izgalma ellenére elmosolyodott.
- A doktor a betegségem után azt mondta...
- Nem lehet! - mondta Dolly tágra nyitott szemmel. Számára ez egyike volt azoknak a föl¬fe-dezéseknek, amelyeknek a következményei és folyományai olyan hatalmasak, hogy az ember az első pillanatban csak azt érzi, hogy az egészet felfognia sem lehet, de sokat, igen sokat kell gondolkozni rajta.
Ez a felfedezés egyszeriben megfejtette neki az idáig érthetetlen családok életét, ahol csak egy vagy két gyerek volt, s annyi gondolatot, tűnődést, egymásnak ellentmondó érzést kavart föl benne, hogy szólni sem tudott, csak bámulta Annát tágra meresztett szemével. Ugyanaz volt, amiről ma, az úton ábrándozott, s megtudva most, hogy lehetséges, elszörnyedt rajta. Úgy érezte, hogy egy túlságosan bonyolult kérdésnek túlságosan egyszerű elintézése ez.
- N’est ce pas immoral?  - kérdezte, miután egy darabig hallgatott.
- Miért? Gondold el: kettő közt választhatok; vagy terhes leszek, tehát beteg - mondta azon a szándékosan felületes és könnyelmű hangon -, vagy barátja, társa a férjemnek, mert mégiscsak a férjem.
- Hát igen, igen - mondta Darja Alekszandrovna, ugyanazokat az érveket hallva, amelyeket maga is fölhozott magában, de most nem találta meg bennük a korábbi meggyőző erőt.
- Te vagy mások - mondta Anna, mintegy kitalálva a gondolatát -, ti még habozhattok, de én... Értsd meg: én nem vagyok feleség; engem addig szeret, ameddig szeret. S mivel tartsam ébren a szerelmét? Ezzel?
Fehér kezét a hasa elé tartotta.
A gondolatok és emlékek, ahogy az izgalom perceiben lenni szokott, rendkívüli gyorsasággal tolongtak Darja Alekszandrovna fejében. “Én - gondolta - nem tudtam Sztyivát lekötni, el is ment másokhoz; de az elsőt, akivel felcserélt, mert mindig szép volt és jókedvű, nem tartotta meg. Otthagyta azt is, és megint mást vett. S Anna valóban ezzel köti le és tartja meg Vronszkij grófot? Ha ezt keresi, talál még vonzóbb és vidámabb toaletteket és modort. S akármilyen fehérek s gyönyörűek a meztelen karjai, akármilyen szép is a telt alakja, a felhevült arca a fekete haj alatt, talál még szebbet, ahogy az én undorító, szánalomra méltó, kedves uram is talál.”
Nem felelt semmit, csak sóhajtott. Anna észrevette ezt az egyet nem értést kifejező sóhajt, s tovább beszélt. Más érvei is voltak tartalékban, olyan erősek, hogy semmit sem lehetett felelni rájuk.
- Azt mondod, hogy ez nem szép? De gondold csak meg - folytatta. - Te elfelejted a helyzetemet. Hogy kívánjak én gyereket? Nem beszélek a szenvedésekről, nem félek tőlük. De gondold meg, mik lesznek az én gyermekeim? Boldogtalanok, akik egy idegen nevét viselik. Már a születésük is olyan, hogy okvetlenül szégyellniök kelljen az anyjukat, apjukat, az eredetüket.
- Épp ezért van szükség a válásra.
De Anna nem figyelt oda. Végig kellett mondania az érveket, amelyekkel annyiszor győzte meg magát.
- Minek van eszem, ha nem használom föl rá, hogy ne hozzak boldogtalanokat a világra?
Dollyra nézett, s választ se várva, tovább beszélt.
- Mindig bűnösnek érezném magamat - mondta - ezekkel a szerencsétlen gyerekekkel szemben. Ha nincsenek, legalább nem szerencsétlenek; viszont ha boldogtalanok, abban én vagyok egyedül a bűnös.
Ugyanazok az érvek voltak ezek, amelyeket Darja Alekszandrovna önmagának is felhozott; most azonban hallgatta, s nem értette őket. “Hogy lehet az ember bűnös - gondolta - nem létező lényekkel szemben?” S egyszer ez a gondolata jött; elképzelhető olyan eset, hogy az ő kedvenc Grisájának jobb lenne, ha soha nem lett volna? Ez olyan vad dolognak tűnt föl, olyan különösnek, hogy meg kellett ráznia a fejét, hogy a benne keringő eszelős gondolatok zűrzavarát szétkergesse.
- Nem tudom, de ez nem helyes - mondta undorral az arcán.
- Csakhogy ne feledd, mi vagy te, s mi én... És azonkívül is - tette hozzá Anna, mintha érvei gazdagsága és Dolly érveinek a szegénysége ellenére mégiscsak belátta volna, hogy ez nem helyes -, ne felejtsd el a legfontosabbat: én nem vagyok abban a helyzetben, amiben te. Neked az a kérdés, kívánod-e, hogy ne legyen több gyermeked, énnekem, kívánom-e, hogy legyenek. S ez nagy különbség. Érted már, hogy én az én helyzetemben ezt nem kívánhatom.
Darja Alekszandrovna nem mondott ellent. Egyszerre megértette, milyen messze került már Annától; olyan kérdések vannak már köztük, amelyekben soha meg nem érthetik egymást, s jobb nem is beszélniük róluk.
24
- Annál fontosabb - mondta Dolly -, hogyha lehet, rendezd a dolgodat.
- Igen, ha lehet - mondta Anna hirtelen, tökéletesen más, csendes és szomorú hangon.
- Miért nem lehet elválnod? Az urad, azt mondták, beleegyezett.
- Dolly! Nem szeretek beszélni erről.
- Jó, nem beszélünk - mondta sietve Darja Alekszandrovna, Anna arcán a szenvedő kifejezést észrevéve. - De azt látom, túl sötéten nézed a dolgokat.
- Én? Egyáltalán nem. Nagyon jókedvű vagyok és megelégedett. Láttad. Je fais des passions  Veszlovszkij...
- Hogy az igazat megvalljam, a Veszlovszkij modora - mondta Darja Alekszandrovna, mint aki másra akarja a beszédet terelni - nem is tetszett nekem!
- Ugyan! Egy kicsit csiklandozza Alekszejt, semmi több. Kölyök még, egészen a kezemben van; úgy vezetem, érted, ahogy akarom. Mint a te Grisád... Dolly! - fordított a beszéden hirtelen. - Te azt mondod, sötéten nézem a dolgokat. Te nem értheted ezt. Túlságosan szörnyű. Azon vagyok, hogy ne is jusson eszembe.
- De én úgy látom, muszáj. Meg kell tenni mindent, amit lehet.
- De mit lehet? Semmit. Te azt mondod, menjek hozzá Alekszejhez, s hogy én nem gondolok erre. Én nem gondolok! - ismételte meg, s az arcába pír szökött. Fölállt, kihúzta magát, mélyet sóhajtott, olykor meg-megállva könnyű léptekkel föl-alá kezdett a szobában járkálni. - Én nem gondolok? Nincs nap, nincs óra, hogy ne gondoljak, s szemrehányást ne tegyek magamnak, amiért erre gondolok - az ember az eszét veszti ezektől a gondolatoktól. Az eszét! - ismételte meg. - Ha ezen kezdek gondolkodni, nem alszom el morfium nélkül. De jól van. Beszéljünk nyugodtan. Azt mondják, a válás. Először is nem egyezik bele. Ő most Ligyija Ivanovna befolyása alatt van.
Darja Alekszandrovna fölegyenesedve ült a széken, s a fejét utánafordítva, szenvedőn részvevő arccal követte a föl-le járó Annát.
- Meg kell próbálni - mondta csendesen.
- Tegyük fel, megpróbálom. Mit jelent ez? - mondta a nyilván ezerszer végiggondolt s kívülről megtanult gondolatot. - Azt, hogy nekem, aki gyűlölöm, de mégiscsak beismerem, hogy vétkeztem ellene - és én őt nagylelkűnek is tartom -, meg kell aláznom magam, és írnom neki... De tegyük föl, erőt veszek magamon, megteszem. Vagy sértő választ kapok, vagy beleegyezik. Megkapom, jó, a beleegyezést... - Anna ebben a pillanatban a szoba túlsó végén volt, ott megállt, s az ablakfüggönyön babrált valamit. - Megkapom a beleegyezést, de hát a fi... a fiam? Őt nem adják oda. Úgy nő föl, az apjánál, megvetve engemet, aki az apját elhagytam. Két lényt szeretek, értsd meg, azt hiszem, egyformán, mind a kettőt jobban, mint magamat: Szerjozsát s Alekszejt.
A szoba közepére jött, s Dolly elé állt, kezét a melléhez szorítva. Fehér pongyolájában az alakja különösen nagynak és szélesnek tűnt föl. Lehajtotta a fejét, s a homloka alól, könnytől fényes szemekkel nézett az izgalomtól egész testében remegő, stoppolt hálókabátjában és hálófőkötőjében oly szánalmas, sovány kis Dollyra.
- Ezt a két lényt szeretem csak, s egyik a másikat kizárja. Nem kapcsolhatom össze őket, pedig ez az egy, amire szükségem van. Ha ez nem megy, akkor mindegy. Minden mindegy. És valahogy majd csak vége lesz; ezért nem tudok és nem szeretek beszélni róla. Ne korholj hát, és ne ítélj meg. Te, a tisztaságodban, el sem tudod képzelni, amit én szenvedek.
Odament. Dolly mellé ült, bűntudattal nézett az arcába, és megfogta a kezét.
- Mondd, mit gondolsz? Mit gondolsz rólam? Ne vess meg engem. Nem érdemlem meg a megvetést. Igazán boldogtalan vagyok. Ha valaki boldogtalan, én az vagyok - mondta ki, s elfordulva tőle, sírva fakadt.
Amikor magára maradt, Dolly imádkozott és lefeküdt. Amíg Annával beszélt, egész szívéből szánta, most azonban nem tudta rávenni magát, hogy rágondoljon. Az otthonának az emléke, a gyerekeié, különös, új gyönyörűségként, egész új sugárzásban merült föl a képzeletében. Olyan drágának és kedvesnek tűnt föl most ez az ő világa, hogy semmiért sem akart még egy napot távol tölteni, s eltökélte, hogy reggel föltétlen utazik.
Anna eközben a szobájába visszatérve, vette a poharat, s néhány csepp orvosságot cseppentett bele, amelyben a legfontosabb alkotórész a morfium volt; aztán kiitta, egy ideig mozdulatlan ült, majd megnyugodva, jó hangulatban ment be a hálószobába.
Amikor belépett, Vronszkij figyelmesen tekintett rá. A beszélgetés nyomát kereste rajta, amelynek, ha ilyen soká maradt Dolly szobájában, tudta, le kellett folynia köztük. De fojtottan izgatott, valamit rejtegető arckifejezésében nem talált semmit a szépségén kívül, amely még mindig rabul ejtette - bár megszokta már -, és szépsége tudatát s a vágyat, hogy hasson rá. Nem akarta megkérdezni, mit beszéltek; azt remélte, maga mond valamit. De Anna csak ennyit mondott:
- Örülök, hogy Dolly megtetszett neked. Igaz?
- Hiszen rég ismerem, nagyon derék nő, csak úgy látszik, mais excessivement terre-a-terre.  Mégis nagyon örültem neki.
Megfogta Anna kezét, s kérdőn nézett a szemébe.
Ő másképp értette ezt a pillantást, s rámosolyodott.
Másnap reggel Darja Alekszandrovna - a háziak kérlelése ellenére - menni készült. Levin ócska kaftános kocsisa, a félig-meddig postakocsis kalapban, komoran és eltökélten hajtott föl a foltozott sárhányójú hintón, különböző színű lovaival, a homokkal fölszórt, fedett feljáróra.
A búcsú Varvara hercegnőtől s a férfiaktól kellemetlen volt Darja Alekszandrovnának. Egy napot töltött ott, s mind ő, mind a háziak világosan érezték, hogy nem illenek egymáshoz, s jobb, ha nem is érintkeznek. Csak Anna búsulta el magát. Most, hogy Dolly is elment, tudta, senki sem kavarja föl benne többé az érzéseket, amelyek ez alatt a találkozás alatt föl támadtak benne. Ezeknek az érzéseknek a felkavarása fájt neki, de tudta azért, hogy lelkének ez a legjobb része; az, amelyet a mostani életében oly gyorsan lep be a burján.
Ahogy a földekre kiértek, Darja Alekszandrovna jóleső megkönnyebbülést érzett, s épp kedve jött kikérdezni az embereit, hogy tetszett Vronszkijnál, amikor Filipp kocsis egyszer csak maga szólalt meg:
- Gazdagoknak gazdagok, de zabot csak három mérőt adtak. Kakaskukorékolásig tisztára elfogyott. Mi az a három mérő? Csak kóstoló. A fogadósoknál a zab most negyvenöt kopejka. Mi az utasnak bezzeg annyit adunk, amennyit megesznek.
- Fukar úr - erősítette az irodás is.
- Hát a lovaik tetszettek-e? - kérdezte Dolly.
- A lovak... szó, ami szó. S az ennivaló is jó. De azért csak unalmas volt, Darja Alekszand¬rov-na; nem tudom, hogy volt vele - mondta, szép, jóságos arcát felé fordítva.
- Nekem is. No, estére hazaérünk?
- Haza kell érkeznünk.
Miután hazaért, s mindenkit a legjobb egészségben s különösen kedvesnek talált, Darja Alekszandrovna nagy elevenséggel mesélte el az útját, hogy milyen szépen fogadták, milyen fényűzően és ízlésesen élnek, milyen mulatságos náluk, s nem engedte, hogy bárki bármi rosszat mondjon rájuk.
- Ismerni kell őket - Vronszkijt én is jobban ismerem már -, hogy az ember megértse, milyen kedvesek s meghatóak - mondta egészen őszintén, elfeledkezve arról a homályos elégedetlen-ségről és elfogódottságról, amit a közelükben érzett.
25
Vronszkij és Anna, ugyanazok közt a körülmények közt, a nyarat s az ősz egy részét is falun töltötték, még mindig nem téve semmit a válás érdekében. Megállapodtak, hogy nem mennek sehova; de minél tovább éltek magukban, különösen az ősszel, vendégek nélkül, egyedül, annál jobban érezték, hogy nem bírják ki ezt az életet, változtatni kell rajta.
Az életük látszólag olyan volt, hogy kívánni sem lehetett jobbat. Megvolt mindenük, egész-ségesek voltak, volt gyerekük, mindkettőjüknek megvolt az elfoglaltsága. Anna, ha nem is voltak vendégei, ugyanannyit törődött magával; rendkívül sokat olvasott, regényeket és komoly munkákat is, amiknek épp divatjuk volt. Minden könyvet megrendelt, amelyről a hozzájuk járó külföldi újságok és napilapok dicsérettel emlékeztek meg, s azzal a figyelemmel olvasta el őket, amelyre magányosságában képes csak az ember.
Könyvekből és szakfolyóiratokból azokat a tárgyakat is áttanulmányozta, amelyekkel Vronszkij épp foglalkozott, úgyhogy Vronszkij mezőgazdasági, építészeti, sőt lónevelési és sportkérdésekben is sokszor egyenest hozzá fordult; bámulta a tudását, emlékezetét; kezdetben, amikor kételkedett még benne, bizonyítékot kívánt, de Anna a könyvekben is megtalálta, amit kérdezett, s megmutatta.
A kórházépítés is elfoglalta. Anna nemcsak hogy segédkezett, de sok mindent ő maga rendezett el és gondolt ki. A fő gondja azonban mégis önmaga volt - hogy mennyire kedves Vronszkijnak, mennyire tudja pótolni, amit otthagyott érte. Vronszkij becsülte is ezt az óhaját, amely egyetlen életcéljává vált, hogy nemcsak tetszeni, de szolgálni is akar neki, ugyanakkor azonban terhére voltak a szerelmi hálók, amelyekkel körül igyekezett őt venni. Minél jobban telt az idő, annál gyakrabban látta, hogy ezek a hálók egészen befogják, s annál nagyobb kedve támadt, ha nem is kibújni belőlük, de megpróbálni, akadályozzák-e szabadságát. E nélkül a folyton erősödő vágy nélkül, hogy szabad legyen, s ne törjenek ki jelenetek, vala-hányszor gyűlésre, futtatásra a városba megy: Vronszkij teljesen meg lett volna elégedve az életével. Választott szerepe, a gazdag földesúré, amilyenekből az orosz arisztokrácia mag¬vának állnia kell, nemcsak hogy egész az ízlése szerint volt, de most, hogy egy fél esztendőt töltött el így, mind nagyobb élvezetet szerzett neki. A munkája, amely egyre jobban lekötötte s vonzotta, nagyszerűen haladt; a hatalmas összegek ellenére, amikbe a kórház, a gépek, a Svájcból rendelt tehenek és sok egyéb kerültek - meg volt győződve, hogy a vagyonát nemcsak hogy nem csorbította, de megnövelte. Ahol bevételekről volt szó, erdő-, gabona-, gyapjúeladásról, földek bérbeadásáról, Vronszkij kemény volt, mint a tűzkő, s ki tudta várni a jó árakat. A gazdaság nagy dolgaiban, itt is meg a többi birtokán is, a legegyszerűbb, kockázat nélküli szokásokhoz tartotta magát, a gazdaság apró ügyeiben a legnagyobb mértékben takarékos és számító volt. Hiába volt a német minden ravaszsága, ügyessége, hogy vásárlásokba rántsa, hiába állított be minden számvetést úgy, hogy eleinte sokkal több kellett, de jól megfontolva ugyanazt olcsóbban is meg lehetett csinálni, s úgy, hogy mindjárt hasznot is láttak: Vronszkij nem engedett neki. Meghallgatta, kikérdezte az intézőjét, de beleegyezését csak akkor adta, ha a megrendelni- vagy berendeznivaló valami egészen új, Oroszországban nem ismert dolog volt, ami csodálatot gerjeszthetett. Nagy kiadásra ezenkívül csak akkor szánta el magát, ha fölösleges pénze volt, s ha egyszer már ki kellett adnia, minden apróságnak utánajárt, s azon volt, hogy pénzéért a legjobbat kapja. Ahogy az ügyeit vitte, világos volt tehát, hogy a vagyonát nem csorbítja, hanem növeli inkább.
A kasini kormányzóságban, ahol Vronszkij, Szvijazsszkij, Koznisev és Oblonszkij birtoka volt s Levinének egy kis része, október hónapban nemesi választások voltak.
Ez a választás számos okból és a részt vevő személyiségek miatt is az egész társadalom figyelmét magára irányította.
Sokat beszéltek róla, és készültek is rá. A moszkvaiak, péterváriak, sőt külföldön lakók is, akik választásokon soha meg nem jelentek, erre leutaztak.
Vronszkij is rég megígérte Szvijazsszkijnak, hogy elmegy.
Szvijazsszkij, aki gyakran fordult meg Vozdvizsenszkojéban, a választások előtt eljött Vronszkijért.
Vronszkij és Anna ennek a napnak az előestjén a tervbe vett utazás miatt csaknem összevesz-tek. A legunalmasabb, falun oly nyomasztó őszidő volt, Vronszkij épp ezért, a harcra fölkészülve, olyan szigorú és hideg arccal jelentette be az utazását, amilyennel idáig sohasem beszélt vele. De Anna, csodálkozására, nagyon nyugodtan fogadta a hírt, azt kérdezte csak, mikor jön haza. Vronszkij figyelmesen pillantott rá, nem értette a nyugodtságát. Anna elmosolyodott ezen a pillantáson. Vronszkij ismerte már ezt a sajátságát, hogy néha magába húzódik; ez, tudta, akkor szokott csak megtörténni, amikor terveit nem közölve, elszánta magát valamire. Ilyenkor félt tőle; de el szerette volna kerülni a jeleneteket, s úgy tett, mintha bízna, s részben csakugyan bízott is, amiben bízni kívánt: Anna józan eszében.
- Remélem, nem fogsz unatkozni?
- Remélem - mondta Anna. - Tegnap egy láda könyvet kaptam Gautier-től. Nem, nem fogok unatkozni.
“Ezt a modort akarja fölvenni, annál jobb - gondolta Vronszkij -, különben minden egy és ugyanaz volna.”
Így ment el, anélkül, hogy Annát szókimondásra bírta volna, a választásokra. Viszonyuk kezdete óta első ízben történt meg, hogy úgy vált el tőle, hogy nem beszélték ki magukat. Ez egyrészt nyugtalanította, másrészt azt tartotta, hogy jobb így. “Kezdetben lesz, mint most is, valami homályos, titkolózó benne, de aztán hozzászokik. Én mindenesetre mindent oda-adhatok neki - gondolta -, csak egyet nem: a férfiúi függetlenségemet.”
26
Szeptemberben, mivel közeledett Kitty szülésének időpontja, Levin Moszkvába költözött. Egy egész hónapja élt már Moszkvában dologtalan, amikor Szergej Ivanovics, akinek a kasini kormányzóságban birtoka volt, s a közeli választások kérdését nagy érdeklődéssel kísérte, fölkészült, hogy a választásokra utazzék. Hívta az öccsét is, akinek a szeleznyevszkiji megye képviseletében szavazata volt.
Levinnek külföldön élő nővére számára is el kellett intéznie egy rendkívüli fontos ügyet Kassinban a gyámhatóságnál, s el kellett járnia egy váltságdíjfölvétel dolgában is.
Levin még mindig habozott; Kitty azonban, látva, hogy Moszkvában unatkozik, azt ajánlotta, utazzék csak, s a háta mögött nyolcvan rubelért egy nemesi egyenruhát is rendelt neki. Ez a nyolcvan rubel, amit a ruháért kifizetett, volt a fő ok, ami Levint az utazásra ösztönözte. Le is utazott Kasinba.
Hatodik napja volt már ott, ellátogatott nap nap után a gyűlésekre; a nővére ügyében loholt, amely még mindig nem akart rendbe jönni. A vezetők a választásokkal voltak elfoglalva, s a gyámhatóságtól függő, igen egyszerű ügyet nem lehetett elintézni. A másik ügy - a pénz fölvétele - szintén nehézségekbe ütközött. Hosszú futkosás után, hogy a zárlatot feloldják, a pénz kiutalásra készen állt; de a jegyző, egy szolgálatkész ember, nem adhatta ki az utalványt, mert az elnök aláírása kellett hozzá; az elnök pedig, anélkül, hogy tisztét átadta volna, az üléseken volt. Ez a sok vesződség, járás-kelés egyik helyről a másikra, a sok beszéd a kérvényező kellemetlen helyzetét teljesen belátó, igen derék és jóra való emberekkel, akik segíteni azonban nem tudtak rajta, ez az egész, eredményre nem vivő feszültség Levinben kínos érzést keltett, ahhoz a bosszantó erőtlenséghez hasonlót, amilyet álmában érez az ember, amikor testi erejét akarja használni. Amíg az ő jólelkű ügyvédjével beszélt, gyakran volt ez az érzése. Ez az ügyvéd, úgy látszott, minden lehetőt megtett, s minden szellemi erejét megfeszítette, hogy Levint a nehézségeken átsegítse. “Ezt próbálja meg - mondta nemegyszer -, menjen el ide meg ide” - és egész tervet csinált, hogy kerülje meg a végzetes okot, amely mindent elakaszt. De mindjárt hozzá is tette: “Így is visszatartják, de azért próbálja meg.” És Levin próbálkozott, ment, futkosott. Mindenki jó volt, barátságos, de megint csak az derült ki, hogy amit megkerült, a végén megint csak ott volt, és elállta az útját. Főként az bántotta, hogy nem tudott semmiképp rájönni, kivel is harcol ő, kinek van haszna abból, hogy az ügye nem akar elintéződni. Ezt, úgy látszik, senki sem tudta, maga az ügyvéd sem. Ha Levin ezt megérthette volna, mint ahogy megértette, hogy a vasútnál miért nem lehet másképp, mint sorbaállással a kasszához odajutni, nem bántotta és bosszantotta volna a dolog; de hogy miért vannak azok az akadályok, amelyekkel az ő ügyében találkozott, senki sem tudta megmagya-rázni.
De Levin a házassága óta nagyot változott; türelmessé vált, s ha nem is értett mindent, hogy miért van úgy, magában azt mondta, nem ismeri az egészet, nem ítélhet hát, bizonyára így kell lennie, s igyekezett nem háborogni.
Most a választásokon is, ha már lejött s részt vett bennük, szintén azon volt, hogy ne ítélkezzék, ne vitatkozzék, hanem amennyire lehet, értse meg az ügyet, amely becsületes és derék embereket, akiket maga is tisztelt, ilyen komolyan és szenvedélyesen foglalkoztat. Amióta megnősült, Levin előtt annyi új és komoly oldala nyílt meg az életnek, ami előbb, amíg könnyelműen vette, haszontalannak tűnt föl, hogy most a választásokban is komoly jelentőséget tételezett föl és keresett is.
Szergej Ivanovics elmagyarázta neki a választásoktól várt fordulat értelmét és jelentőségét. A kormányzóság nemességének vezetője, akinek a kezében a törvény szerint annyi fontos közügy volt - gyámügyek is (azok, amelyektől Levin is szenvedett), a nemességtől származó nagy summa, a leány-, fiú- és katonai gimnázium, az új rendszerű népművelés és végül a zemsztvo -, Sznyetkov nemességi vezető régi vágású nemesember volt, aki hatalmas vagyont élt föl; jó ember, és becsületes is a maga módján, de az új idők követelményeit sehogy sem értette meg. Mindig és mindenben a nemesség pártján van, a népművelés kiterjesztésének egyenest ellene dolgozik, a zemsztvónak, amelynek olyan óriási jelentősége lenne, rendi jelleget tulajdonít. Egész új, friss, korszerű, tevékeny embert kell a helyére állítani, az ügyeket pedig úgy vinni, hogy a jogokból, amiket a nemesség nem mint nemesség, hanem mint zemsztvo-elem kapott, az önkormányzat annyi előnyét csikarják ki, amennyit csak lehet. A gazdag kasini kormányzóságban, amely mindig a többiek előtt járt, olyan erők gyűltek most össze, hogy ha itt úgy viszik az ügyeket, ahogy kell, az más kormányzóságoknak, egész Oroszországnak például szolgálhat. Ezért volt a dolgoknak akkora jelentősége. Vezetőül Sznyetkov helyébe Szvijazsszkijt, vagy ami még jobb, Nyevedovszkijt, a volt professzort, híres, okos embert, Szergej Ivanovics jó barátját akarták állítani.
A gyűlést a kormányzó nyitotta meg, beszédet intézett a nemesekhez, hogy a tisztikart ne pártosság, hanem érdem alapján s a haza javára válasszák. Ő reméli, hogy a kasini kiváló nemesség, mint az előző választásokon, most is szentül teljesíti kötelességét, s igazolja az uralkodó magas bizalmát.
Beszédét befejezve, a kormányzó kiment a teremből, s a nemesek zajos élénkséggel, néhányan éppen elragadtatottan mentek a nyomába s fogták körül, mialatt a bundáját fölvette, s a kormányzósági nemesi vezetővel barátságosan elbeszélgetett. Levin mindennek a mélyére akart hatolni, és semmit el nem szalasztani, maga is odaállt hát a tömegbe, s hallotta, amint a kormányzó azt mondta: “Közölje, kérem, Marja Ivanovnával, a feleségem nagyon sajnálja, de el kell látogatnia a menhelyre...” A nemesek rögtön ezután vidáman kapkodták szét a bundáikat, s mentek a székesegyházba.
A székesegyházban Levin a többiekkel együtt fölemelte a kezét, elismételte a főpap szavait, s a legszörnyűbb esküvel esküdött meg, hogy mindannak, amit a kormányzó elvár, megfelel. Az istentisztelet mindig hatott Levinre, s amikor a “megcsókolom a keresztet” szavakat kimondta, s a fiatal és öreg emberek tömegére nézett, akik ugyanezt ismételték, meg volt illetődve.
A második és harmadik nap a nemesi pénzek s a leánygimnázium költségei voltak soron, ezeknek, ahogy Szergej Ivanovics elmagyarázta, semmiféle fontosságuk nem volt, és Levin, akinek a maga dolgai után kellett járkálnia, nem is kísérte figyelemmel. A negyedik nap a kormányzósági tanácskozóasztal mellett a kormányzósági pénzkezelést vizsgálták felül. Az új és régi párt itt ütközött először össze. A bizottság, amelyre az összegek ellenőrzése volt bízva, jelentette a gyűlésnek, hogy a pénz hiánytalanul megvan. A nemesi vezető felállt, megkö-szönte a nemesség bizalmát, s könnyezni kezdett. A nemesek zajosan üdvözölték; a kezét szorongatták. De Szergej Ivanovics pártjából ekkor felszólalt egy nemes; ő azt hallotta, hogy a bizottság a nemesi vezető megsértésének tartotta volna a vizsgálatot, s nem számolta meg a pénzt. A bizottság tagjai közül az egyik elég óvatlan volt, s megerősítette ezt. Ekkor egy kicsiny, szemre igen fiatal, de igen epés úr kezdett el beszélni, azt mondta, hogy a nemesség vezetőjének bizonyára igen kellemes lett volna, ha ezekről az összegekről számot adhat; a bizottság tagjainak fölös tapintata azonban megfosztja őt ettől az erkölcsi elégtételtől. A bizottság tagjai erre visszavonták jelentésüket, Szergej Ivanovics pedig logikusan bebizonyí-totta, hogy be kell ismerniük, megvizsgálták-e hát a pénzkezelést vagy nem vizsgálták meg, s részletesen kifejtette a dilemmát. Az ellenpárt szószólója vitába szállt Szergej Ivanoviccsal. Aztán Szvijazsszkij beszélt, majd megint az az epés úr. A vita sokáig eltartott, és semmit sem végeztek. Levin különösen azért csodálkozott, hogy ezen oly hosszan vitatkoznak, mert amikor Szergej Ivanovicsot megkérdezte, fölteszi-e, hogy azt az összeget elsikkasztották, ő így felelt:
- Dehogy! Becsületes ember. De meg kell ingatni az ősi szokást, hogy a nemesség dolgait ilyen patriarkálisan intézzék.
Az ötödik napon a járási vezetőket választották meg. Ez a nap egyik-másik járásban elég viharos volt. A szeleznyevszkiji járásban Szvijazsszkijt szavazás nélkül, egyhangúan választották meg. Ezen a napon ebéd volt nála.
27
A kormányzósági választásokat a hatodik napra tűzték ki. A nagy- és kistermek különféle egyenruhájú nemesekkel teltek meg. Sokan csak erre a napra jöttek el. Ismerősök találkoztak itt, ki Krímből, ki Pétervárról, ki külföldről, akik régen nem látták egymást. A kormányzósági asztalnál az uralkodó arcképe alatt folyt a vita.
A nemesek a nagy- és kisteremben pártok szerint csoportosultak; a tekintetek ellenségességén és bizalmatlanságán, az idegenek közeledtére elnémuló beszéden, meg ahogy néhányan nagy suttogva még a folyosó távoli végébe is elhúzódtak, látni lehetett, hogy mindenik félnek titkai vannak a másik előtt. Külsőre a nemesek két élesen elváló fajtára oszlottak: a régiekre és az újakra. A régiek nagyobbrészt vagy a régi, begombolt nemesi egyenruhában voltak, kardosan, kalapban, vagy a maguk külön kiszolgált tengerész-, lovas-, gyalogos-egyenruhájukban. A régi nemesek egyenruhái régiesen voltak varrva, a válluk buggyos, szemmel láthatólag kurták voltak, derékban rövidek és szűkek, mintha a viselőik kinőtték volna. A fiatalok vagy kigombolt nemesi egyenruhában voltak - a hosszú derék, széles váll, fehér mellény hozzá -, vagy az igazságügy-minisztérium fekete gallérú, babérleveles egyenruhájában. A fiatalok közé tartoztak a tömeget itt-ott tarkító udvari mundérok is.
De ez a felosztás, öregekre és fiatalokra, nem vágott egybe a pártfelosztással. A fiatalok közül, ahogy Levin megfigyelte, néhányan a régiek pártjához tartoztak; a legöregebb nemesek közül egypár viszont Szvijazsszkijjal sugdolózott, s az új pártnak volt szenvedélyes híve.
Levin ott állt a kisteremben, ahová dohányozni s falatozni jártak, a maga emberei mellett, s a beszédre fülelt, alaposan megfeszítve szellemi erejét, hogy megértse, mit mondanak. Szergej Ivanovics volt a központ, a többiek őkörülötte csoportosultak. Szvijazsszkijt és Hljusztovot hallgatta épp, egy másik járás vezetőjét, aki szintén pártjukhoz tartozott. Hljusztov nem akart ráállni, hogy a járása nevében menjen s fölkérje Sznyetkovot, hogy jelöltesse magát, Szvijazsszkij pedig rábeszélte, tegye csak meg, s Szergej Ivanovics is helyeselte a tervet. Levin sehogy sem értette, hogy az ellenséges pártnak miért kell a vezetőt, akit ki akar buktatni, a jelölés elfogadására kérni.
Sztyepan Arkagyics, aki épp most harapott s ivott valamit, s illatos, csipkeszegélyű batiszt zsebkendőjével a száját törölgette, kamarási egyenruhájában hozzájuk lépett.
- Tartjuk az állásunkat, Szergej Ivanovics - mondta, pofaszakállát igazgatva.
S végighallgatva a beszélgetést, helyeselte Szvijazsszkij véleményét.
- Elég egy járás; Szvijazsszkij úgyis szemmel látható ellenzék - mondta, s szavait Levinen kívül mindenki megértette.
- Mi az, Kosztya, rájössz te is, látom, az ízére? - fordult utána Levinhez, s karon fogta. Levin boldog lett volna, ha rájön az ízére, de sehogy sem tudta megérteni, miről van hát szó, s ahogy a beszélgetőktől néhány lépésnyire eltávolodtak, be is ismerte Sztyepan Arkagyicsnak, hogy nem érti, miért kell hát a kormányzósági nemesi vezetőt felkérni.
- O, sancta simplicitas!   - mondta Sztyepan Arkagyics, s elmagyarázta röviden és világosan, miről is van szó.
- Ha a nemesi vezetőt, mint a múlt választáson, valamennyi járás felkéri, meg is választják egyhangúan. Erre nincs szükség. Nyolc járás most megegyezett, hogy fölkéri; ha a fölkérést kettő megtagadja, Sznyetkov esetleg lemond a jelölésről. A régi párt akkor egy másikat választhat az övéiből, s a számítás meghiúsul. De ha a Szvijazsszkij járása nem kéri fel, Sznyetkov jelölteti magát. Meg is választják, sőt ők is adnak rá szavazatot, hogy az ellenpárt elszámítsa magát, s amikor a mieinkből jelölnek majd, ők meg arra szavaznak.
Levin értette már, de nem egészen, s néhány kérdést akart még tenni, amikor egyszer csak mindenki beszélni, zajongani kezdett, s a nagyterembe tódult.
- Mi az? Mit, kit? - Meghatalmazás? Kinek? Mi? - Visszautasítják? - Nem kell meghatalma¬zás. - Florovot nem engedik szavazni. Miért? Mert vizsgálat alatt van? Akkor senkit sem engednek. Ez aljasság! - Törvény! - hallotta Levin innen is, onnan is, s a többiekkel együtt, akik félve, hogy valamit elmulasztanak, mind igyekeztek valahová, ő is a nagyterembe indult, s a nemesek közé szorultan a kormányzósági asztal felé nyomult, ahol a nemességi vezető, Szvijazsszkij s más nagyfejűek valamin hevesen vitatkoztak már.
28
Levin elég távol állt. Mellette egy nehéz, ziháló lélegzetű nemes s egy másik, aki a vastag csizmatalpával nyikorgott, megzavarták a tiszta hallásban.
Messziről csak a nemesi vezető lágy hangját hallotta, aztán annak az epés nemesnek sipító hangját, majd a Szvijazsszkijét. Amennyire meg tudta érteni, egy törvénycikk értelmén s a “vizsgálat alatt álló” szavak jelentésén vitatkoztak.
A tömeg szétvált, hogy az asztal felé tartó Szergej Ivanovicsnak utat nyisson. Szergej Ivanovics kivárta a mérges képű nemes beszédének a végét, s azt mondta, ő úgy látja, a leghelyesebb volna a törvénycikkhez tartani magukat, s felkérte a titkárt, keresse meg azt a cikkelyt. A törvénycikkben az állt, hogy véleményeltérés esetén szavazásra kell a dolgot bocsátani.
Szergej Ivanovics elolvasta a cikkelyt, s magyarázni kezdte a jelentését; de erre egy magas, kövér, hajlott hátú birtokos - a bajusza festett, szűk mundérjában a gallér hátul a tarkójának feszült - félbeszakította. Az asztalhoz ment, gyűrűjével rávert, és nagyot kiáltott:
- Szavazzunk! Gyerünk a golyókkal! Nincs mit fecsegni. A golyókat ide!
Még néhány hang kezdett el beszélni; az a pecsétgyűrűs, magas nemes mind jobban és jobban nekivadult, s mind hangosabban kiáltozott. De hogy mit mond, nem lehetett érteni.
Ugyanazt mondta, amit Szergej Ivanovics ajánlott; de nyilván gyűlölte őt és az egész pártját, s gyűlöletének ez az érzése az egész pártra átterjedt, és ugyanolyan ellendühösködést váltott ki, ha illendőbbet is, a másik oldalból. Kiáltások harsantak föl, egy percre minden összekavaro-dott, úgy, hogy a nemesi vezetőnek a rend fenntartását kellett kérnie.
- Szavazzunk! Szavazzunk! Aki nemes, megérti ezt... Mi a vérünket ontjuk... Bizalom az uralkodó iránt... Ne törődjetek a vezetővel, nem kasznár az!... Nem arról van most szó!... Engedelmet, a golyókat!... Disznóság! - hallatszottak mindenfelől a dühös, őrjöngő kiáltások. Az arcok és pillantások még dühösebbek és őrjöngőbbek voltak, mint a beszéd. Kibékíthetet-len gyűlöletet fejeztek ki. Levin sehogy sem értette, miről van szó, s csodálkozott a szenve-délyességen, amellyel Florov ügyét vitatták, hogy szavazzanak vagy ne szavazzanak fölötte. Ahogy Szergej Ivanovics később megmagyarázta neki, elfeledkezett arról a szillogizmusról, amely szerint a közjó érdekében a nemesi vezetőt meg kellett buktatni; a vezető megbuk-tatásához többség kellett; a többséghez meg kellett adni Florovnak a szavazati jogot; s hogy Florov jogát elismerjék, tisztázni kellett, hogy értendő a törvény.
- Egy szavazat is eldöntheti a dolgot, tehát ha a közügyet akarod szolgálni, komolynak és következetesnek kell lenned - vonta le Szergej Ivanovics a következtetést.
De Levin megfeledkezett erről, s nehezére esett ezeket az általa is tisztelt, derék embereket ilyen kellemetlen, dühös gerjedelemben látnia. Hogy ettől a nyomasztó érzéstől megszabadul-jon, nem várta ki a vita végét, átment egy olyan terembe, ahol nem volt senki, csak az inasok a büfé körül. Ahogy az edény törölgetésével, a tányérok és poharak szétrakásával vesződő inasokat, az ő nyugodt, eleven arcukat meglátta, Levin váratlan megkönnyebbülést érzett, mint aki egy bűzös szobából a tiszta levegőre jut. Föl és alá kezdett járni, és élvezettel nézte az inasokat. Nagyon megtetszett neki, ahogy egy ősz pofaszakállas inas, mély megvetéssel a fiatal társai iránt, akik meg őrajta mulattak, a szalvéta hajtogatására tanította őket. Éppen azon volt már, hogy beszélgetésbe elegyedik az öreggel, amikor a nemesi gyámhatóság titkára, egy kis öreg, akinek az volt a tudománya, hogy a kormányzóság minden nemesének tudta a kereszt- és atyai nevét, megzavarta.
- Konsztantyin Dmitrics, kérem - mondta -, a bátyja keresi. Szavazásra kerül a sor.
Levin bement a terembe, megkapta a fehér golyócskáját, s bátyja, Szergej Ivanovics nyomában az asztalhoz lépett, amelynél ironikus, jelentőségteljes képpel, markába fogott szakállát szag-lászva, ott állt már Szvijazsszkij. Szergej Ivanovics az urnába tette a kezét, s a golyóját berakva valahová, helyet adott Levinnek, de maga is ott maradt. Levin odalépett, de tökéletesen megfeledkezett róla, miről is van szó; zavarában Szergej Ivanovicshoz fordult: “Hova tegyem?” Csendben kérdezte, s mivel a közelben ezalatt beszélgettek, azt remélte, nem hallják meg a kérdést. De a beszélők elhallgattak, s illetlen kérdése hallhatóvá vált. Szergej Ivanovics elkomorodott.
- Meggyőződés dolga - mondta szigorúan.
Néhányan elmosolyodtak, Levin elvörösödött, bedugta gyorsan a posztó alá a kezét, s minthogy a golyó a jobb kezében volt, jobb felé tette. Akkor jutott eszébe, amikor már betette, hogy a bal kezét is be kell dugnia, be is dugta, de későn, s még jobban összezavarodva, nagy hamar a hátsó sorokba takarodott.
- Százhuszonhat “választhat”. Kilencvenhárom “nem választhat”! - hallatszott a titkár “r” hangokat elnyelő kiáltása. Azután nevetés: az urnában egy gombot és két diót is találtak. A nemes szavazhatott, és az új párt győzedelmeskedett.
De a régi párt nem érezte legyőzöttnek magát. Levin hallotta, amint Sznyetkovot kérik, hogy csak jelöltesse magát; látta, hogy egész tömeg veszi körül a nemesi vezetőt, aki mond valamit. Levin közelebb ment. A nemeseknek válaszolva Sznyetkov a nemesség bizalmáról, az iránta érzett szeretetről beszélt, amelyet nem is szolgált meg, hisz minden érdeme: odaadása a nemesség iránt, amelynek tizenkét évi szolgálatát szentelte. Többször is elismételte a “szolgáltam, ahogy erőmből telt, hűséggel és igazsággal”, aztán a “megbecsülöm és hálásan köszönöm” szavakat, majd a fojtogató könnyektől hirtelen elakadt, s kiment a teremből. Az őt ért igazságtalanság tudata, a nemesség szeretete vagy helyzetének kényessége csalta-e elő a könnyeit - hisz mindenfelől ellenségektől érezte magát körülvéve -, de a fölindulás átragadt, a nemesek nagy része meg volt hatva, s maga Levin is gyöngédséget érzett iránta.
Az ajtóban a nemesi vezető Levinbe ütközött.
- Pardon, bocsásson meg, kérem - mondta, mint valami idegennek, majd ahogy Levint megismerte, félénken elmosolyodott. Levinnek úgy tetszett, hogy mondani akar valamit, de a felindulástól nem képes rá. Arckifejezése, egész alakja - ahogy egyenruhájában, zsinóros fehér pantallójában, a keresztjeivel elsietett - Levint űzött vadra emlékeztette. A nemesi vezető arckifejezése Levint annál jobban megindította, mert hiszen gyámügyében tegnap volt csak nála, s a derék családfőt egész dicsőségében látta. A nagy ház a régi családi bútorokkal, a nem kinyalt, kicsit piszkos, de azért tiszteletre méltó, öreg inasok, akik gazdát nem cserélve, nyilván a jobbágyidőből maradtak meg itt, a jólelkű, kövér asszony csipke főkötőjében és török sáljában, amint egy csinos kis unokát, a lánya lányát becézgeti, a jóképű, hatodik gimnazista fiú, aki most jött meg a gimnáziumból, s köszönésekor az apja nagy kezét meg-csókolja, a családfő hatásos és kedveskedő beszéde s mozdulatai - mindezek tegnap önkéntelen tiszteletet és rokonszenvet ébresztettek Levinben. Olyan megindító és szánalmas volt most ez az öregember, hogy Levin valami kellemeset akart mondani neki.
- Tehát megint a vezetőnk lesz - mondta.
- Aligha - mondta az öreg, ijedten körülnézve. - Fáradt és öreg vagyok már. Van méltóbb és fiatalabb, szolgáljon az.
Azzal eltűnt egy oldalajtón.
Elkövetkezett a legünnepélyesebb perc. Mindjárt elkezdődik a választás.
A két párt kortesei az ujjukon számolták a fehér és fekete golyókat.
A Florov-vita az új pártnak nemcsak Florov szavazatát szerezte meg; időt is nyertek, odahozhattak még három nemest, akiket a régi párt cselszövénye megakadályozott, hogy a választásokon részt vegyenek. Két nemest, akiknek gyöngéjük volt a bor, Sznyetkov kortesei lerészegítettek, a harmadikról az egyenruhát húzták le.
Az új párt, értesülve a dologról, a Florov-vita alatt bérkocsin küldte ki nagy sietve az embereit, hogy a nemest egyenruhába bújtassa; a két részeg egyikét sikerült is a gyűlésbe elhozni.
- Az egyiket becipeltem, leöntöttem vízzel - mondta az a földbirtokos, aki érte ment, Szvijazsszkijhoz lépve. - Sebaj, így is megteszi.
- Nem nagyon részeg, nem esik el? - csóválta Szvijazsszkij a fejét.
- Nem, kemény gyerek az. Csak itt is ne itassák. Megmondtam a büfésnek, nehogy adni merjen valahogy neki.
29
A szűk terem, amelyben dohányoztak és falatoztak, teli volt nemessel. Az izgalom egyre fokozódott; minden arcon észrevehető volt a nyugtalanság. Különösen a főkolomposok izgultak erősen, akik minden részletet ismertek, a szavazatok arányát is. Ők voltak a küszöbönálló összecsapás rendezői. A többiek, mint az ütközetre kész közkatonák, készültek a harcra, de addig is szórakozást kerestek. Egyesek állva vagy ülve az asztalnál falatoztak, mások cigarettázva föl-alá járkáltak a hosszú teremben, s rég nem látott barátaikkal beszélgettek.
Levinnek nem volt étvágya, és nem dohányzott; az övéihez, azaz Szergej Ivanovicshoz, Sztyepan Arkagyicshoz, Szvijazsszkijhoz és másokhoz odaszegődni - minthogy istállómesteri egyenruhájában, élénken beszélgetve, Vronszkij is ott állt közöttük - nem akart. A választáso-kon már tegnap is látta őt, s gondosan kerülte; nem kívánta a találkozást. Az ablakhoz ment, és leült; a különféle csoportokat nézegette, s hallgatta, hogy körötte mit beszélnek. Az szomorította el különösen, hogy látta, mind milyen elevenek, gondterheltek és elfoglaltak, csak ő meg a közelébe telepedő igen-igen öreg, fogatlan szájával nyammogó tengerészruhás aggastyán ültek ott érdeklődés nélkül és dologtalan.
- Micsoda gazfickó! De megmondtam neki, azt nem! Hogy is ne! Három évig nem választhat - mondta erélyesen egy hajlott hátú, alacsony földbirtokos, akinek bepomádézott haja egyenruhája hímzett gallérjára feküdt, s új csizmája sarkával, amelyet nyilván a választásokra vett föl, nagyokat kopogott. Aztán egy bosszús pillantást vetett Levinre, s hirtelen elfordult.
- Nem tiszta dolog, igaz, akármit beszélnek - mondta vékony hangon egy alacsony termetű földesúr.
Mindjárt utánuk egész raj birtokos tódult Levin felé; egy kövér tábornokot vettek körül. Nyilván olyan helyet kerestek, ahol nem hallják őket.
- Hogy meri azt mondani, hogy elloptam a nadrágját! Elitta, biztosan. Köpök rá, a hercegsé-gére. Disznóság, ne merjen nekem ilyet mondani!
- De már megbocsásson! Ők a törvénycikkre hivatkoznak - mondták egy másik csoportban -, a feleségét nemesasszonyként kellett hogy bejegyezzék.
- Az ördög vigye a törvénycikküket! Én szívem szerint beszélek. Azért vagyunk nemesek! Legyünk bizalommal egymáshoz.
- Kegyelmes uram, gyerünk, fine champagne. 
Nyomukban egy másik csoport egy ordítozó nemes után ment; az egyik részeg volt.
- Marja Szemjonovnának mindig azt tanácsoltam, adja bérbe, különben nincs haszna belőle - mondta kellemes hangon egy ősz bajszú birtokos, régi vezérkari ezredesi ruhában. Ugyanaz a birtokos volt, akivel Levin Szvijazsszkijnál találkozott. Rögtön megismerte. A birtokos is Levin felé nézett, s köszöntötték egymást.
- Nagyon örülök. Hogyne! Nagyon jól emlékezem. A múlt évben, Nyikolaj Ivanovicsnál, a nemesség vezetőjénél.
- Nos, hogy megy a gazdasága? - kérdezte Levin.
- Mindig egyformán, veszteséggel - állt mellé a birtokos megadó mosollyal, de azzal a nyugodt meggyőződéssel az arcán, hogy ennek így is kell lennie. - Hát ön hogy csöppent ide, a kormányzóságunkba? - kérdezte. - Eljött, hogy részt vegyen a mi coup d’état-nkban?  - mondta magabiztosan, de rosszul ejtve a francia szavakat. - Egész Oroszország összeszaladt; a kamarások, kicsi híja a miniszterek is - és Sztyepan Arkagyics impozáns alakjára mutatott, aki fehér nadrágjában, kamarásmundérban egy tábornokkal sétált.
- Be kell vallanom - mondta Levin -, nagyon kevéssé értem, mi a jelentőségük a nemesi választásoknak.
A birtokos ránézett.
- Minek azt érteni? Nincs semmi értelme. Hanyatló intézmény, a tehetetlenség erejénél fogva él tovább. Nézze az egyenruhákat, azok is megmondják. Békebírók, állandó tagok meg más ilyenek gyülekezete, nem nemeseké.
- Akkor hát miért jön el? - kérdezte Levin.
- Részint szokásból. Aztán a kapcsolatokat is fönn kell tartani. Bizonyos fokig erkölcsi kötelesség. Meg hogy az igazat megmondjam, megvan az érdekem is. A vőm állandó tagnak akarja jelöltetni magát: szegény emberek, be kell hozni valahogyan. Ezek az urak, mit gondol, miért jönnek el? - mondta a mérges úrra mutatva, aki a kormányzói asztalnál beszélt.
- Az új nemesi nemzedék.
- Újnak új. De nem nemesi. Földtulajdonosok, mi meg földesurak vagyunk. Mint nemesek, maguk emelnek kezet magukra.
- De hisz mondja, hogy elavult intézmény.
- Elavultnak elavult, de azért mégiscsak több tisztelettel kell bánni vele. Még ha Sznyetkov volna... Jók vagyunk vagy sem? Ezer éven át nőttünk. A ház előtt, gondolja el, kertet kell ültetnie, planíroztatni, s egy százéves fa hajt azon a helyen... Ha ágas-bogas és öreg is, holmi virágágyakért nem vágatja ki mégsem; azokat rendezi el úgy, hogy a fának is meglegyen benne a helye. Egy év alatt nem nevel olyat az ember - mondta vigyázatosan, s fordított is mindjárt a beszéden. - No és az ön gazdasága?
- Nem valami jó. Öt percent.
- De saját magát nem számítja. Pedig ön is ér valamit! Magamról veszek példát. Addig, amíg nem gazdálkodtam, a hivatalomban háromezret kaptam. Most többet dolgozom, mint ott, s mit keresek, öt percentet, mint ön. Azt is: ha a jó Isten megadja. S a magam munkája ingyen van.
- Akkor mért csinálja? Ha egyszer tiszta veszteség?
- Csinálja az ember! Mit tegyen? Szokás; az ember tudja, hogy így kell. Többet mondok - folytatta beszédesebben, az ablakba könyökölve -, a fiamnak semmi kedve a gazdasághoz. Tudós lesz nyilván. Úgyhogy nincs, aki folytassa. És mégiscsak csinálja az ember. Most épp kertet ültettem.
- Úgy van - mondta Levin -, tökéletesen igaz. Én is ezt érzem mindig; nem találom meg igazán a gazdaságban a számításomat, s mégiscsak teszem... Valami kötelességérzet a föld iránt.
- Mit mondjak még önnek? - folytatta a birtokos. - Van egy kereskedő szomszédom, ott volt nálam. Végigmentünk a gazdaságon, a kerten. “Nem, Sztyepan Vasziljics - azt mondja -, rendben megy itt minden, hanem a kertjét azt elhanyagolja.” Persze, az is rendben van. “A magam esze szerint én ezt a hársfát kivágatnám. Csak a nedvet szívja. Van ezer hársfája. Két szép deszka mindenikből kijön. Annak most van ára; hársgerendákat is faraghatnék belőlük.”
- S a pénzen marhát venne, vagy valami kis földecskét potom áron, és bérbe adná a parasztoknak - fejezte be Levin mosolyogva, mint aki nemegyszer botlott már hasonló számításba -, s vagyont szerezne belőle. S ön meg én? Adja Isten, hogy a magunkét megőrizzük, s a gyerekeinkre hagyhassuk.
- Hallottam, megnősült - mondta a birtokos.
- Meg - felelt Levin büszke örömmel. - Ez a különös, igen - folytatta -, itt élünk számvetés nélkül is, mintha ideállítottak volna, mint a hajdani Vestaszüzeket, valami tüzet őrizni.
A birtokos elmosolyodott a fehér bajsza alatt.
- Vannak köztünk is, a mi Nyikolaj Ivanics barátunk például, vagy most költözött ide ez a Vronszkij gróf, ők mezőgazdasági ipart akarnak űzni; de ez másra, mint a tőke elpocsékolá-sára, nem vezet.
- De hát miért is nem teszünk úgy, mint a kereskedők? Mért nem vágjuk föl hársrönknek a kertet? - mondta Levin, a meglepő gondolathoz visszatérve.
- Őrizzük, ahogy mondja, a tüzet. Másként nem nemesi dolog. A mi nemesi dolgunkat nem itt végezzük mi a választásokon - otthon, a fészkünkben. Megvan az emberben a rendi ösztön, mit szabad, mit nem. A paraszt is így van vele, elnézem olykor; ha jó paraszt, annyi földet vállal, amennyit tud. Akármilyen rossz föld is, fölszántja. Ő is számvetés nélkül. Egyenesen veszteségre.
- Mi is így vagyunk, igen - mondta Levin. - Nagyon, nagyon örültem, hogy találkoztunk - tette hozzá aztán, a felé tartó Szvijazsszkijt észrevéve.
- Most találkoztunk először, amióta önnél együtt voltunk - mondta a birtokos -, s elbeszélget-tünk.
- Szidták az új rendet? - mondta Szvijazsszkij mosolyogva.
- Persze, az sem maradt el.
- Könnyítettünk a lelkünkön.
30
Szvijazsszkij karon fogta Levint, és vele együtt az övéihez ment.
Most már nem lehetett Vronszkijt elkerülni. Ott állt Sztyepan Arkagyiccsal és Szergej Ivanoviccsal, s egyenest a feléje tartó Levint nézte.
- Nagyon örülök - mondta Levinnek kezet adva -, úgy tetszik, volt szerencsém már találkozni önnel... Scserbackij hercegnőnél.
- Igen, nagyon jól emlékszem a találkozásunkra - mondta Levin bíborvörösre gyúlva, s el is fordult mindjárt, s a bátyjával kezdett beszélgetni.
Vronszkij elmosolyodott egy kicsit, s tovább beszélgetett Szvijazsszkijjal; nyilván nem óhajtott semmiféle társalgást kezdeni Levinnel; de Levin, mialatt a bátyjával beszélt, szüntelen Vronszkijt nézte, s azon tűnődött, miről kezdjen beszélni vele, hogy gorombaságát elsimítsa.
- Miről van épp szó? - kérdezte Levin, Szvijazsszkijra és Vronszkijra nézve.
- Sznyetkovról. Vagy vissza kell utasítania, vagy elfogadnia - felelte Szvijazsszkij.
- No és ő elfogadta, vagy sem?
- Épp az, hogy sem ezt nem tette, sem azt - mondta Vronszkij.
- S ha visszautasítja, ki jelölteti magát? - kérdezte Levin, Vronszkijra nézve.
- Akinek kedve van - mondta Szvijazsszkij.
- Maga? - kérdezte Levin.
- Én biztosan nem - mondta Szvijazsszkij megzavarodva, s ijedt pillantást vetett a Szergej Ivanovics mellett álló mérges képű úrra.
- Akkor ki? Nyevedovszkij? - mondta Levin, és érezte, hogy belegabalyodik.
De ez még rosszabb volt. Nyevedovszkij és Szvijazsszkij volt a két jelölt.
- Én aztán semmi esetre sem - felelte a mérges képű úr. Nyevedovszkij volt; Szvijazsszkij összeismertette őt Levinnel.
- No, mi az, te is belemelegedtél? - hunyorított Sztyepan Arkagyics Vronszkijra. - Olyan ez, mint a lóverseny. Fogadni lehet.
- Igen, elkapja az embert - mondta Vronszkij. - És ha egyszer belefogott, csinálni akarja. Harc! - mondta összeráncolva a szemöldökét, s erős állcsontját összeszorította.
- Milyen nagy mester ez a Szvijazsszkij! Minden olyan tisztán áll előtte.
- Ó, igen - mondta Vronszkij szórakozottan.
Csönd támadt, Vronszkij, minthogy valamire muszáj volt néznie, ezalatt Levinre tekintett, a lábára, egyenruhájára, aztán az arcára, s komor, ráirányított szemét észrevéve, csak hogy mondjon valamit, megszólalt:
- Hogy lehet, hogy ön, aki állandóan falun lakik, nem békebíró? Nincs a körzetbírók egyenruhájában.
- Azt tartom ugyanis, hogy a békebíróság együgyű intézmény - felelte Levin komoran, miután egész idő alatt várta az alkalmat, hogy Vronszkijjal szóba ereszkedjék, s első gorombaságát elsimítsa.
- Én nem így látom, szerintem épp ellenkezőleg - mondta Vronszkij nyugodt csodálkozással.
- Játék - szakította félbe Levin. - Békebírákra nincs szükségünk. Nyolc év alatt nem volt egyetlen ügyem. S ami volt, fonákul intézték el. A békebíró negyven versztára van tőlem. Kétrubeles ügyekben tizenötbe kerül, hogy megbízottat küldjek.
S elmondta, hogy a paraszt lisztet lopott a molnárnál, s amikor a molnár a szemébe mondta, a paraszt rágalmazásért panaszt emelt ellene. Amit mondott, ostoba volt, és nem idetartozó; amíg beszélt, Levin maga is így érezte.
- Hát nem eredeti? - szólt Sztyepan Arkagyics a legmegvesztegetőbb mosolyával. - Hanem gyerünk, úgy látszik, szavaznak.
S szétoszlottak.
- Nem értem - mondta Szergej Ivanovics, aki észrevette öccse félszeg különcködését. - Nem értem, hogy lehet valaki minden politikai érzéknek ennyire híjával. Ez az, ami ránk, oroszokra olyan jellemző. A nemesi vezető ellenfelünk, s te ami cochon  vagy vele, megkéred, hogy jelöltesse magát. Vronszkij gróf pedig... barátommá nem teszem; meghívott ebédre, nem megyek el; de a mi emberünk, minek csináljunk ellenséget belőle? Aztán Nyevedovszkijt kérdezed meg, jelölteti-e magát. Ilyet nem csinál az ember.
- Eh, én semmit sem értek már! És különben is haszontalanság az egész - felelte Levin komoran.
- Azt mondod, semmiség, s ahogy hozzáfogsz, mindent összezavarsz.
Levin elhallgatott; a nagyterembe együtt mentek be.
A nemesi vezető, noha ott érezte a levegőben a készülő fondorlatot, s nem is mindenki kérte föl, mégiscsak jelöltette magát. A teremben minden zaj elnémult, a titkár fennhangon jelen-tette, hogy a kormányzósági vezetői állásra Mihail Sztyepanovics Sznyetkov lovaskapitány jelölteti magát.
A megyei vezetők tányérkáikkal, amin a golyók voltak, asztalaiktól a kormányzósági asztalhoz mentek, s elkezdődött a szavazás.
- Jobbra tedd - suttogta Sztyepan Arkagyics Levinnek, amikor bátyjával együtt rögtön a vezető mögött az asztalhoz lépett. De Levin megfeledkezett a haditervről, amit az előbb magyaráztak el neki, s félt, nem téved-e Sztyepan Arkagyics, mikor azt mondja: “jobbra”. Hisz Sznyetkov ellenfél volt. Ahogy az urnához lépett, a jobb kezében volt a golyó, de azt gondolta, téved, s közvetlenül az urna előtt bal kezébe vette, s úgy, hogy látni lehetett, balra is tette. Egy szak¬értő, aki az urnánál állt, s egyetlen könyökmozdulatról megmondta, ki hova tesz, elégedet¬lenül összehúzta a homlokát. Nem volt min gyakorolnia az éleselméjűségét.
Minden elnémult, csak a golyószámlálás hallatszott. Majd egy magányos hang az igennel és nemmel szavazók számát hirdette ki.
A vezetőt jelentős többséggel választották meg. Az egész terem megzajdult, s az ajtó felé nyomult. Sznyetkov bejött, a nemesség körülvette, s gratulált neki.
- No és most vége? - kérdezte Levin Szergej Ivanovicsot.
- Most kezdődik csak - mondta Szergej Ivanovics helyett Szvijazsszkij mosolyogva. - A vezető jelöltje esetleg több szavazatot kaphat.
Levin erről teljesen megfeledkezett. Csak arra emlékezett már, hogy itt valami huncutság van, de unta észben tartani, mi is az. Csüggedés jött rá, ki szeretett volna keveredni ebből a tömegből.
Minthogy senki sem figyelt rá, s úgy látszik, szüksége sem volt rá senkinek, szép csendesen átment a kisterembe, ahol a harapnivaló volt, s ahogy az inasokat megint meglátta, nagy megkönnyebbedést érzett. Az öreg inas kínálgatta, és Levin vett is. Miután megevett egy tányér zöldbabot vagdalthússal, s az inassal az előbbi urairól eldiskurált, Levin nem kívánkozott vissza a terembe, ahol olyan rosszul érezte magát; fölsétált inkább a karzatra.
A karzat tele volt a korláton áthajoló kicsípett hölgyekkel, akik egy szót sem akartak elveszíteni abból, amit lenn beszéltek. A hölgyek körül elegáns ügyvédek, szemüveges gimnáziumi tanárok és katonatisztek ültek és álltak. Mindenütt a választásokról beszéltek, arról, hogy a nemesi vezető milyen elcsigázott volt, s a vita milyen szép. Az egyik csoportban a bátyja dicséretét hallotta. Egy hölgy azt mondta az ügyvédnek:
- Milyen boldog vagyok, hogy Koznisevet hallhattam! Megérte kicsit éhezni miatta. Gyönyörű volt! Milyen világos és tisztán hallható! Maguknál a bíróságon senki sem beszél így. Az egy Majgyel, de ő korántsem ilyen ékesszóló.
A korlátnál talált helyet; áthajolt rajta, s nézett és hallgatózott. A nemesség ott ült, járáson-ként, a korlátok mögött. A terem közepén egyenruhás ember állt, s vékony, de csengő hangon hirdette:
- A nemesség kormányzósági vezetőjének jelöltje, Jevgenyij Ivanovics Apuhtyin lovassági százados kerül szavazásra.
Halálos csönd állt be; egy gyenge, öreges hang hallatszott:
- Nem fogadom el!
- Pjotr Petrovics Bol udvari tanácsos kerül szavazásra - kezdte újra a hang.
- Nem fogadom el! - hangzott föl egy fiatal, sipító hang.
Megint ugyanaz jött, és megint “nem fogadom el”. Így folytatódott vagy egy óra hosszat. Levin a korlátra könyökölt; nézett és hallgatott. Kezdetben csodálkozott, s meg akarta érteni, mit jelent ez; de meggyőződve, hogy megérteni ezt nem tudja, elunta magát. Majd eszébe jutván mindaz az izgalom és harag, amit az arcokon látott, elszomorodott; eltökélte, hogy elmegy, s indult is lefelé. Ahogy a karzat előterén átment, egy föl-alá járó, kétségbeesett, dagadt szemű gimnazistával találkozott. A lépcsőházban egy párba botlott; egy hölgy volt, aki kopogó sarokkal rohant szembe, s az államügyész fürge helyettese.
- Mondtam, hogy nem késik el - mondta az ügyész, ahogy Levin a hölgynek utat engedve félreállt.
Levin már az előcsarnokban volt, s a kabátja számát szedte elő a mellényzsebéből, amikor a titkár elcsípte. - Konsztantyin Dmitrics, kérem, szavaznak.
Nyevedovszkijra szavaztak, aki oly határozottan utasította vissza a jelöltséget.
Levin odament a teremajtóhoz. Be volt zárva; a titkár kopogtatott, az ajtó kinyílt, s két kipirult birtokos surrant ki Levin mellett.
- Ezt nem lehet tovább hallgatni - mondta az egyik kipirult birtokos.
A birtokos nyomában a kormányzósági nemesi vezető dugta ki a fejét. Az arca rettenetessé vált a kimerültségtől és a félelemtől.
- Megmondtam, ne engedj ki senkit! - kiáltott rá az őrre.
- Én beengedtem, kegyelmes uram!
- Istenem! - A kormányzósági nemesi vezető mélyet sóhajtott, s fehér pantallójában, a fejét lehorgasztva, sápadtan surrant tovább, s a terem közepén a nagy asztalhoz ment.
Nyevedovszkijt, ahogy ki is számították, megválasztották, ő lett a kormányzósági nemesi vezető. Sokan jókedvűek voltak, sokan elégedettek, boldogok, sokan lelkesek, sokan elégedetlenek és boldogtalanok. A kormányzóság nemesi vezetője kétségbe volt esve, s ezt nem is tudta elrejteni. Amikor Nyevedovszkij a teremből kiment, a tömeg körülvette, elragadtatva követte, ahogyan első nap az ülést megnyitó kormányzót vagy Sznyetkovot, amikor megválasztották.
31
Az újonnan megválasztott kormányzósági nemesi vezető s a modernek diadalmaskodó pártjából még sokan Vronszkijnál ebédeltek ezen a napon.
Vronszkij azért jött el a választásokra, mert falun unatkozott, s jogát a szabadságra Anna előtt ki kellett nyilvánítania, meg azért is, hogy támogatásával meghálálja Szvijazsszkijnak, amiért a zemsztvo-választásokon annyit fáradt az érdekében; legfőképpen pedig hogy szigorúan teljesítse kötelességeit, amelyeket mint nemesember és földesúr magára vállalt. Azt azonban éppenséggel nem várta, hogy a választás ennyire lekösse, ennyire szíven fogja, s a dolgát ilyen jól végezze. Teljesen új ember volt a nemesek körében, de szemmel látható sikere volt, s nem tévedett, ha azt hitte, hogy befolyásra tett köztük szert. Befolyását a következő dolgok szerezték meg neki: gazdagsága és előkelősége, gyönyörű városi lakása, melyet régi ismerőse, Sirkov engedett át, aki most pénzügyekkel foglalkozott, s Kasinban virágzó bankot alapított; faluról hozott kitűnő szakácsa, barátsága a kormányzóval, aki iskolatársa, mégpedig pártfogolt iskolatársa volt, a leginkább azonban egyszerű, mindenkivel egyforma modora, amely igen hamar megváltoztatta vélt gőgösségéről a nemesség többségének a véleményét. Azon a hóbortos uraságon, a Kitty Scserbackaja urán kívül, aki veszett dühvel a propos de bottes  egy csomó haszontalan butaságot mondott neki, maga is érezte, hogy ahány nemessel csak összeismerkedett, mind hívévé vált. Világosan látta, s mások is elismerték, hogy Nyevedovszkij sikerében igen nagy része volt. S most, amikor Nyevedovszkij megválasztását az ő asztalánál ünnepelték, a diadal kellemes érzése fogta el jelöltje miatt. A választások annyira elbűvölték, hogy úgy gondolta, ha három év múlva nős lesz, akkor maga is jelölteti magát, mint amikor a zsokéja díjat nyert, s magának is kedve támadt a lovagláshoz.
Most a zsoké győzelmét ünnepelték. Vronszkij az asztalfőn ült, jobb keze felől a fiatal kormányzó, egy a la suite  tábornok. A többiek szemében a kormányzóság ura. Ő nyitotta meg ünnepélyesen a választásokat, beszédet tartott, és tiszteletet, vagy ahogy Vronszkij látta, jobbágyi hódolatot gerjesztett sokakban, Vronszkij számára azonban csak Zsíros Kata volt - ez volt a gúnyneve az apródiskolában -, aki zavarba jött előtte, s akit ő igyekezett mettre a son aise.  A balján Nyevedovszkij ült, fiatalos, rendíthetetlen, mérges képével. Vronszkij vele közvetlen és tiszteletteljes volt.
Szvijazsszkij a kudarcát vidáman viselte. Nem is volt kudarc, s ahogy serlegével Nyevedovszkij felé fordulva maga is mondta: az új irány, amelyet a nemességnek követnie kell, jobb vezetőt nem is találhatott volna. A becsületérzés, mint mondta, épp ezért a mai siker mellett van, s ünnepli is.
Sztyepan Arkagyics is örült, hogy vidáman tölti az idejét, s mindenki elégedett. A kitűnő ebéd közben a választások epizódjait hányták-vetették meg. Szvijazsszkij a nemesi vezető könnybe fúlt beszédét utánozta komikusan; őkegyelmességének, jegyezte meg Nyevedovszkijhoz fordulva, más, a könnyeknél komplikáltabb pénzellenőrzési módot kell majd választania. Egy másik tréfás nemes azt mesélte el, hogy a kormányzósági nemesi vezető báljára harisnyás inasokat rendeltek, s ha az új vezető nem ad harisnyásinasos bált, most vissza kell küldeni őket.
Az ebéd alatt minduntalan Nyevedovszkijhoz fordultak, s más sem hallatszott, mint “a mi kormányzósági nemesi vezetőnk”, “kegyelmességed”.
Olyan gyönyörűséggel mondták, amilyennel a fiatalasszonyokat szólítják a férjük nevén és madame-nak. Nyevedovszkij úgy tett, mintha nemcsak közönyös lenne, hanem meg is vetné ezt a címet, pedig nyilvánvalóan boldog volt, s fékeznie kellett magát, nehogy elárulja elragadtatását, amely sehogy sem illett volna az ő új, szabadelvű légkörükhöz.
Ebéd után sürgönyöket küldtek szét a választás kimenetele iránt érdeklődőknek. Nagy kedvében Sztyepan Arkagyics is küldött Darja Alekszandrovnának a következő tartalommal: “Nyevedovszkijt tizenkét szótöbbséggel megválasztották. Gratulálok. Közöld mindenkivel.” Hangosan diktálta. “Meg kell örvendeztetnem őket” - jegyezte meg. Darja Alekszandrovna, amikor a sürgönyt megkapta, sóhajtott egyet a kiadott rubelért; látta, hogy ebéd végén történt; Sztyivának gyöngéje, tudta, ebéd végén faire jouer le télégraphe.  
Minden igen előkelő, egyszerű s vidám volt; a kitűnő ebéd, a nem orosz kereskedőktől való, külföldi töltésű borok is. A húsz fő körüli társaságot maga Szvijazsszkij válogatta össze, egygondolkozású, szabadelvű, de amellett jó eszű és rendes, új közéleti férfiakból. Fel¬köszön-tötték, féltréfásan is, az új kormányzósági nemesi vezetőt, a kormányzót, a bankigazgatót s a “mi kedves házigazdánkat”.
Vronszkij meg volt elégedve. Nem várt a vidéken ilyen kedves modort.
Ebéd végével még fokozódott a jókedv. A kormányzó arra kérte Vronszkijt, jöjjön el a koncertre, amelyet a szláv testvérek javára rendez a felesége; szeretne megismerkedni vele.
- Bál is lesz, s meglátod a kormányzóság szépét. Igazán figyelemre méltó.
- Not in my line  - felelte Vronszkij, aki szerette ezt a kifejezést, de azért mosolygott, s megígérte, hogy elmegy.
Asztalbontás előtt, amikor mind rágyújtottak, Vronszkij komornyikja tálcán egy levelet hozott oda neki.
- Vozdvizsenszkojéból futárral - mondta jelentős arccal.
- Csodálatos, mennyire hasonlít Szventyickij ügyész helyettesére - mondta az egyik vendég franciául a komornyikra, mialatt Vronszkij a homlokát ráncolva a levelet olvasta.
A levél Annától jött. Még el sem olvasta, már tudta a tartalmát. A választások, úgy hitte, öt nap alatt véget érnek; péntekre ígérte, hogy hazamegy. Most szombat volt, a levél tartalma, tudta, szemrehányás, hogy nem jött meg időben. Az ő levele, amit előző este küldött, bizonyára nem ért még oda.
A tartalma az volt, amit várt: a formája azonban váratlan és rendkívül kellemetlen. “Annie nagyon beteg, a doktor azt mondja, talán tüdőgyulladás. Egyedül elveszítem a fejemet. Varvara hercegnő nem segítség, akadály. Vártalak tegnapelőtt, tegnap, s most elküldök megtudni, hol vagy, és mit csinálsz. Magam akartam menni, de meggondoltam; tudtam, hogy kellemetlen lenne. Felelj valamit, hogy tudjam, mihez tartsam magam.”
A gyerek beteg, s ő egyedül el akart jönni. A lányuk beteg, s ez az ellenséges hang.
A választások ártatlan vidámsága s ez a komor, nehéz szerelem, amelyhez vissza kell térnie, meghökkentette Vronszkijt az ellentétével. De mennie kellett, s éjszaka, az első vonattal hazautazott.
32
Mielőtt Vronszkij a választásokra utazott, Anna meggondolva, hogy a jelenetek, amelyek minden elutazáskor megismétlődtek, nemhogy hozzákötnék, elhidegítik csak tőle, eltökélte, hogy amennyire lehet, uralkodik magán, s nyugodtan viseli el a távollétet. De az a hideg, szigorú tekintet, amit Vronszkij akkor vetett rá, amikor az utazását bejelenteni odajött hozzá, megbántotta, és el sem ment még, az ő nyugalma szét volt már dúlva.
Magányában aztán megforgatta ezt a szabadságkövetelő pillantást, s oda jutott, ahova mindig: megaláztatása beismeréséhez. “Neki joga van elmenni; ahova és amikor akar. Nemcsak elmennie, de engem itthagynia. Minden joga megvan, nekem meg semmi sem. De tudva ezt, nem volna szabad megtennie. De végül is mit tett?... Hidegen és szigorúan pillantott rám. Az ilyen dolog persze nem fogható meg és nem érzékelhető, eddig azonban nem volt; ez a pillantás sokat mond - gondolta. - Azt mutatja, hogy az elhidegülés megkezdődött.”
S noha meggyőzte magát, hogy az elhidegülés megkezdődött, nem volt mit tennie, a Vronszkijhoz való viszonyán lehetetlen volt bármit változtatni. Mint azelőtt is, csak a szerelmével, a vonzó voltával tarthatta vissza. S rettenetes gondolatait, hogy mi lesz, ha kiábrándul belőle, éppen úgy, mint eddig is, nappal elfoglaltsággal, éjjel morfiummal tudta csak elnyomni. Volt, igaz, még egyszer: nem visszatartani - hisz ő nem akart mást, csak a szerelmét -, hanem közelebb fűzni magához, olyan helyzetbe jutni, hogy ne hagyhassa el. Ez a szer a válás s a házasság volt. És most kezdte kívánni már, s eltökélte, hogy ha Vronszkij vagy Sztyiva szóvá teszik, az első alkalommal beleegyezik.
Ilyen gondolatok közt töltött el nélküle öt napot, azokat, amelyek alatt Vronszkijnak távol kellett lennie tőle.
Sétált, Varvara hercegnővel beszélgetett, a kórházat látogatta, elsősorban pedig olvasott, egyik könyvet a másik után, ezzel telt el az ideje. De a hatodik nap, amikor a kocsis Vronszkij nélkül tért vissza, megérezte, hogy nincs többé ereje a gondolatait róla, s arról, hogy mit csinálhat ott, elfojtani. Ugyanekkor a lánya is megbetegedett. Anna magára vállalta az ápolást, de ez sem kötötte le, annál kevésbé, mert a betegség nem volt veszélyes. Akárhogy iparkodott, nem tudta ezt a kislányt szeretni, a szeretetben pedig nem tudott színlelni. Ezen a napon estefelé, amikor magára maradt, olyan félelem fogta el Vronszkij miatt, hogy eltökélte, bemegy a városba, de aztán jobban meggondolta, s akkor írta azt az ellentmondó levelet, amelyet Vronszkij megkapott; át sem olvasta, futárral küldte utána. Másnap reggel megkapta Vronszkij levelét, a magáét pedig megbánta. Borzalommal várta annak a szigorú pillantásnak megismétlődését, amelyet elutazásakor vetett rá, különösen ha megtudja, hogy a lányka nem volt súlyos beteg. De azért mégiscsak örült, hogy megírta. Magában beismerte, hogy terhére van, hogy amikor visszatér hozzá, sajnálkozva hagyja ott a szabadságát, ennek ellenére örült, hogy megjön. Csak legyen terhére neki, de legyen itt vele; lássa, tudja minden mozdulatát.
Ott ült a szalonban a lámpa alatt, Taine új könyvével és olvasott, s a szél zúgására fülelt az udvaron, s a fogat érkezését várta minden pillanatban. Néhányszor úgy tűnt föl, kerékzörgést hall, de tévedett, végül nemcsak a kerékzörgést, hanem a kocsis kiáltását s valami tompa zajt is hallott a fedett lejáró alatt. Ebben a pasziánszát rakó Varvara hercegnő is megerősítette, Anna lángba borulva fölkelt, de ahelyett, hogy lement volna, ahogy már kétszer is megtette, állva maradt, s szégyen fogta el a csalása miatt; a legjobban azonban attól félt, Vronszkij milyen lesz hozzá. A megbántódása már elmúlt, csak a rosszkedvétől félt. Eszébe jutott, hogy a lányuk már másodnapja teljesen egészséges, még bosszús is volt, hogy pont akkor jött rendbe, amikor a levelet elküldte. Aztán megint az jutott eszébe, hogy itt van; a keze, a szeme, teljes egészében. Hallotta a hangját, s mindent elfeledve, örömmel szaladt elé.
- Annie? - kérdezte Vronszkij bátortalanul, a fentről eléje szaladó Annára nézve.
Vronszkij leült egy székre; az inas a meleg csizmát húzta le róla.
- Nincs semmi baj, jobban van.
- És te? - mondta Vronszkij, megrázva magát.
Anna mind a két kezével megfogta a kezét, s a szemét le nem véve róla, a derekára húzta.
- Nos, nagyon örülök - mondta Vronszkij, s hidegen nézett végig a frizuráján, a ruháján, amelyet, tudta, a kedvéért vett föl.
Mindez tetszett neki, de olyan sokszor tetszett már! S az a szigorú-kemény kifejezés ült ki az arcára, amelytől Anna annyira félt.
- Nos, nagyon örülök. Hát te egészséges vagy? - mondta, nedves szakállát kendőjével megtörölve, s kezet csókolt neki.
“Mindegy - gondolta Anna -, csakhogy itt van. Ha itt van, nem tud, nem mer nem szeretni.”
A vacsora boldogan és jókedvűen telt el, Varvara hercegnő is ott volt, s panaszkodott Vronszkijnak, hogy Anna, amíg nem volt itthon, morfiumot szedett.
- Mit tegyek? Nem tudtam aludni... A gondolataim nem hagytak. Ha ő itt van, nem veszek be soha. Majdnemhogy soha.
Vronszkij a választásokról beszélt, s Anna értett hozzá, hogy a kérdéseivel arra terelje, ami jókedvűvé teszi: a sikerére. S elmesélt mindent, ami az otthoni dolgokról érdekelhette. Csupa jó újság volt.
De késő este, amikor magukra maradtak, Anna látva, hogy Vronszkij megint teljesen a hatalmában van, el akarta tüntetni annak a pillantásnak, amit a levele miatt vetett rá, nyomasztó emlékét.
- Valld be - mondta -, bosszankodtál, amikor a levelem megkaptad, s nem hittél nekem?
Alig mondta ki, látta, hogy akármilyen szerelemmel van is most iránta, ezt nem bocsátotta meg.
- Igen - mondta. - Olyan különös levél volt. Majd hogy Annie beteg, majd meg te akarsz odajönni.
- Ez mind igaz volt.
- Nem is kételkedem benne.
- De, kételkedsz. Látom, hogy bánt.
- Egy percet sem. Legföljebb az bánt, ez igaz, hogy te mintha nem akarnád belátni, hogy vannak kötelezettségek.
- Koncertre menni?
- Ne beszéljünk erről - mondta Vronszkij.
- Miért ne beszéljünk? - szólt Anna.
- Csak azt akarom mondani, hogy előfordulhatnak kikerülhetetlen dolgok. Most például a ház ügyében Moszkvába kell mennem. Ó, Anna, miért is vagy olyan ingerlékeny? Hát nem tudod, hogy nélküled nem élhetek?
- Ha pedig így van - mondta Anna hirtelen más hangon -, akkor ez az élet van terhedre. Igen, megjössz egy napra, s elmégy, ahogy azok tesznek...
- Anna, ez kegyetlenség. Kész vagyok az életemet odaadni...
De Anna nem hallgatta meg.
- Ha Moszkvába mégy, én is megyek. Nem maradok itt. Vagy el kell hagynunk egymást, vagy együtt élünk.
- Hiszen tudod, hogy ez az egyetlen kívánságom. De azért...
- A válás kell? Írok neki. Látom, nem tudok így élni... De Moszkvába veled megyek.
- Ez mintha fenyegetés akarna lenni. De hiszen semmit sem óhajtok úgy - mondta Vronszkij mosolyogva -, mint hogy ne kelljen elválnom tőled.
De ahogy ezeket a szavakat mondta, nemcsak hideg, de dühös pillantás - az üldözött és elkeseredett ember pillantása - villámlott föl a szemében. Anna látta ezt, s helyesen magyarázta.
“Ha így van, akkor az szerencsétlenség” - mondta ez a pillantás. Futó benyomás volt csak, de Anna nem felejtette sohasem el.
Írt az urának, kérte, egyezzék bele a válásba, s november végén, elbúcsúzva Varvara herceg-nőtől, akinek Pétervárra kellett mennie, Vronszkijjal Moszkvába utazott. Ott napról napra várva a választ és utána a válást, házastársként egy lakásba költöztek.
HETEDIK RÉSZ
1
Levinék már harmadik hónapja éltek Moszkvában. Rég letelt a határidő, amikor a hozzáértők legbiztosabb számítása szerint Kittynek szülnie kellett volna, s még mindig hordta, és semmi sem jelezte, hogy a szülés ideje közelebb volna, mint két hónappal azelőtt. Az orvos, a szülésznő, Dolly, az édesanyja, de különösképpen Levin, aki nem tudott borzalom nélkül gondolni az elkövetkezőkre, türelmetlenek és nyugtalanok kezdtek már lenni, egyedül Kitty érezte magát tökéletesen nyugodtnak, boldognak.
Világosan fölismerte már, mint születik benne egy újfajta szeretet az eljövendő iránt, aki neki félig-meddig valóságos gyermek volt már, s gyönyörűséggel figyelt erre az érzésre. Ez a gyermek nem volt már egész az ő része, néha a maga független életét élte. Ez gyakran okozott fájdalmat, ugyanakkor azonban nevetnie kellett az új, különös örömtől.
Akit szeretett, mindenki vele volt, s mind olyan jók, úgy gondozták, annyira csak a kellemes részét láthatta mindennek; ha nem tudja s nem érzi, hogy az egésznek csakhamar véget kell érnie, jobb és kellemesebb életet nem is kívánt volna. Egy volt, ami ennek az életnek a szépségét megrontotta: az ura itt nem olyan volt, amilyennek ő szerette, amilyen falun.
Kitty szerette az ő otthoni nyugodt, nyájas, vendégszerető modorát. Városon állandóan nyugtalanforma és éber volt, mintha félne, nem bántja-e meg őt, s ami a fő, Kittyt, valaki. Falun nyilván a helyén érezte magát, sehová nem sietett, és soha nem volt foglalkozás nélkül. Itt városon folyton sürgött, mintha elmulasztana valamit; dolga pedig nem volt. Kitty sajnálta érte. Mások, tudta, nem látták őt ilyen szánalomra méltónak; ellenkezőleg, ha társaságban rápillantott, ahogy kedvesünkre szoktunk néha pillantani, idegenként igyekezve nézni őt, hogy megállapítsuk, másokra milyen benyomást tesz, azt látta, s féltékenysége el is rémült rajta, hogy nemcsak nem szánalomra méltó, de becsületessége, erőteljes alakja, kicsit régimódi, félénk udvariassága a nők iránt, s ahogyan rémlett, rendkívül kifejező arca, nagyon is vonzóvá teszi. Csakhogy ő nem kívülről, hanem belülről nézte, s azt látta, hogy itt nem az igazi; máshogyan meg sem tudta volna az állapotát magyarázni. Magában korholta is néha, hogy nem tud városon élni; máskor azonban beismerte, hogy valóban nehéz is volt úgy rendeznie be az itteni életét, hogy meg lehessen elégedve vele.
Mit is csináljon csakugyan? Kártyázni nem szeretett. A klubba nem járt el; hogy az Oblonszkij-féle mulatós emberek közt forogjon, Kitty tudta már, mit jelent: inni s ivás után elmenni valahová. Nem is tudott borzalom nélkül gondolni rá, hova jártak a férfiak ilyenkor. Társaságba menjen? Ehhez, tudta, örömét kell találnia benne, hogy fiatalasszonyokkal érintkezzék; ezt pedig nem kívánhatta. Üljön otthon vele, az anyjával, a nővéreivel? Neki magának akármilyen kellemesek és mulatságosak voltak is ezek a mindig egyforma beszélgetések - Alinák-Nagyinák, ahogy az öreg herceg a nővérek tereferéit nevezte -, az urát, tudta, untatniuk kell. Mi maradt hát neki? Írja tovább a könyvét? Megpróbálkozott vele, eleinte eljárt a könyvtárba, kivonatokat, jegyzeteket csinált a könyvéhez, de ahogy mondta, minél tovább nem csinált semmit sem, annál kevesebb ideje maradt. Azt is panaszolta, hogy itt túl sokat beszél a könyvéről, a gondolatai ettől összekuszálódnak, s már nem érdekesek.
A városi élet egyetlen előnye az volt, hogy itt sohasem veszekedtek. Azért-e, mert a városon mások a viszonyok, vagy ebben a tekintetben mind a ketten vigyázatosabbak s okosabbak lettek: Moszkvában sosem volt féltékenykedés köztük, pedig ez volt, amitől a városba jövet annyira rettegtek.
Ezen a téren egy mindkettőjükre nézve igen fontos esemény is történt. Kitty találkozott Vronszkijjal.
Az öreg Marja Boriszovna hercegnő, Kitty keresztanyja, aki mindig nagyon szerette őt, föltétlenül látni óhajtotta. Kitty, aki mostani állapotában nem járt sehová, apjával elment a tiszteletre méltó öregasszonyhoz, s nála találkozott Vronszkijjal.
A találkozással kapcsolatban Kitty csak azt hányhatta föl magának, hogy amikor a civil ruhában a hajdan nagyon is jól ismert vonásokat fölismerte, a lélegzete elállt, a vér a szívére tódult, s az arcát, érezte, erős pír önti el. De ez csak néhány másodpercig tartott. Az apja, aki Vronszkijjal szántszándékkal hangos beszédbe kezdett, be sem fejezte még a mondókáját, ő teljesen fölkészült már, hogy Vronszkijra pillantson, s ha kell, ugyanúgy beszéljen vele, mint Marja Boriszovna hercegnővel, vagy még inkább, hogy a férje, akinek a láthatatlan jelenlétét ebben a percben ott érezte maga körül, az utolsó hangsúlyát és mosolyát is helyeselhesse.
Néhány szót váltott vele; a választásokról mondott tréfás megjegyzésén - a “mi parlamen-tünk”-nek nevezte - nagy nyugodtan még el is mosolyodott. (El kellett mosolyodnia, így mutatta, hogy megértette a tréfát.) De rögtön utána Marja Boriszovna hercegnőhöz fordult, s egyszer sem nézett rá, amíg csak Vronszkij búcsúzni föl nem állt; akkor rápillantott, de nyilván csak azért, mert udvariatlanság rá nem nézni arra, aki meghajol előtte.
Az apjának hálás volt érte, hogy egy szót sem szólt erről a találkozásról; de a herceg a vizit után, a szokott séta alatt, különösen gyöngéd volt iránta; s ebből látta, hogy meg van elégedve vele. Ő maga is meg volt magával elégedve. Egyáltalán nem várta, hogy lesz ereje valahová a lelke mélyére visszaszorítani a régi érzelem emlékeit, s nemcsak hogy teljesen közömbösnek és nyugodtnak látszik majd, de az is lesz valóban.
Levin sokkal nagyobbat pirult, amikor Kitty megmondta neki, hogy Marja Boriszovnánál Vronszkijjal találkozott. Nagyon nehéz volt megmondani, de még nehezebb volt a találkozás mozzanatairól tovább beszélni, minthogy az ura nem kérdezősködött, csak a homlokát ráncolva vizsgálta.
- Nagyon sajnálom, hogy nem voltál ott - mondta Kitty. - Nem azt, hogy a szobában nem voltál... előtted nem lettem volna annyira természetes. Most jobban pirulok, sokkal, sokkal jobban - mondta könnyekig pirulva. - De hogy egy résen át nem láthattál.
Becsületes szeme azt mondta Levinnek, hogy meg van elégedve magával, s annak ellenére, hogy elpirult, Levin tüstént megnyugodott: kérdezgetni kezdte, s ez volt az, amit Kitty is akart. Amikor mindent megtudott, egész az afféle apró részletekig, hogy Kitty csak az első pillanatban nem állhatta meg pirulás nélkül, utána azonban olyan egyszerűen és könnyen ment minden, mint bárkivel, aki az útjába akad, Levin tökéletesen felvidult; azt mondta, nagyon örül neki; ezután ő sem viselkedik már olyan ostobán, mint a választásokon, s ha Vronszkijjal megint találkozik, olyan nyájas igyekszik lenni, amilyen csak tud.
- Olyan kínos arra gondolni - mondta -, hogy van valaki, ellenség szinte, akivel nehéz találkoznom. Nagyon, nagyon örülök neki.
2
- Menj el kérlek, Bolékhoz - mondta Kitty az urának, amikor az tizenegy órakor, mielőtt hazulról elhajtatott, bement hozzá. - A klubban ebédelsz, tudom; papa előjegyeztetett. De délelőtt mit csinálsz?
- Csak Katavaszovhoz megyek - felelte Levin.
- Hogyan, olyan korán?
- Megígérte, hogy összeismertet Metrovval - mondta Levin. - Szeretnék vele a munkámról beszélni, híres pétervári tudós.
- Aha, az ő cikkeit dicsérted annyira - mondta Kitty. - No és aztán?
- A bíróságra is elmegyek, lehet, a nővérem dolgában.
- És a hangversenyre? - kérdezte Kitty.
- Nem, mit menjek magam!
- Csak menj; azokat az új darabokat játsszák... Annyira érdekelt. Én a helyedben föltétlen elmennék.
- Akárhogy is, ebéd előtt hazajövök még - mondta Levin az órájára nézve.
- Öltözz feketébe, hogy Bol grófnőhöz is elmehess mindjárt.
- Ennek feltétlen meg kell lennie?
- Föltétlen! A gróf itt volt nálunk. Midbe kerül? Odamégy, leülsz, öt percet beszélsz az időjárásról, fölállsz és eljössz.
- Nem is hiszed, úgy elszoktam ettől, hogy szégyellem. Mi ez? Odajön egy idegen ember, leül, ott ül egy darabot, anélkül, hogy dolga volna, föltartja őket, a maga kedvét is elrontja, s továbbmegy.
Kitty elnevette magát.
- De hisz legénykorodban is viziteltél!
- Viziteltem, de mindig röstelltem, s most úgy elszoktam tőle, isten bizony, inkább két nap ne ebédeljek, mint egy ilyen vizit. Olyan szégyenletes! Úgy érzem mindig, hogy megsértődnek; azt mondják: mit jöttél ide, ha nincs dolgod?
- Dehogy sértődnek. Felelek érte - mondta Kitty, s nevetve nézett az arcába. Megfogta a kezét. - No, Isten veled. Eredj csak el, kérlek.
Megcsókolta a felesége kezét, s indulni akart már, de Kitty megállította.
- Tudod, Kosztya, hogy már csak ötven rubelem van?
- Jól van, majd bemegyek a bankba, és hozok. Mennyit? - mondta Levin azzal a kelletlen arckifejezéssel, amelyet Kitty ismert már.
- Nem, várj csak. - S a kezénél fogva visszahúzta. - Beszéljük csak meg, engem nyugtalanít. Énnekem úgy tetszik, semmi fölöslegesre nem költök, a pénz meg csak úgy folyik. Valami nincs rendjén.
- Dehogyis - mondta Levin köhécselve, s orvul rápillantott.
Ezt a köhécselést Kitty már ismerte. Ez annak volt a jele, hogy nagyon elégedetlen, nem vele, önmagával. S valóban elégedetlen volt, nem azért, mert sok pénz folyt el, hanem hogy arra emlékeztetik, amit ő, tudva, hogy itt valami nincs rendjén, el akar felejteni.
- Meghagytam Szokolovnak, adja el a búzát, s a malombért is vegye föl előre. Pénz mindenestre lesz.
- De én félek, hogy általában sokat...
- Dehogyis, dehogyis! - ismételte meg Levin. - No, Isten veled, lelkem.
- Igazán, néha sajnálom már, hogy magamra hallgattam. Milyen jó lett volna falun! Itt mindnyájatokat agyongyötörlek, s a pénzt is csak költjük...
- Dehogyis, dehogyis! Nem! Amióta nős vagyok, még sosem mondtam, hogy jobb volna másképp, mint ahogyan van...
- Igazán? - mondta Kitty, a szemébe nézve.
Gondolkodás nélkül mondta, csak hogy a feleségét megvigasztalja. De most, ahogy ránézett, s látta, hogy ezek a kedves, becsületes szemek kérdőn szegeződnek az övébe, teljes szívéből ismételte meg. “Végképp megfeledkeztem róla” - gondolta, s az jutott eszébe, ami oly hamar bekövetkezik.
- No, meglesz már? Hogy érzed? - suttogta, mind a két kezét megfogva.
- Annyit gondoltam rá, hogy most már egyáltalán nem gondolok és nem is tudok semmit.
- És nem félsz?
Kitty megvetően mosolygott.
- Csöppet sem - mondta.
- Ha valami történik, Katavaszovnál vagyok.
- Nem, nem lesz semmi, ne is gondolj rá. Sétálni megyek a körútra papával. Elmegyünk Dollyhoz is. Ebéd előtt várlak. Igaz is! Tudod, hogy Dolly helyzete kezd végképp tűrhetet-lenné válni? Teli van adóssággal, pénze nincs. Az este épp beszéltünk mamával és Arszenyij¬jel (így hívta Lvova nővérének a férjét); elhatároztuk, hogy titeket kettőtöket szabadítunk rá Sztyivára. Teljes lehetetlenség már; papával nem lehet erről beszélni... De ha te és ő...
- De hát mit tehetünk mi? - mondta Levin.
- Menj el mégis Arszenyijhez, beszéld meg; ő majd megmondja, mit döntöttünk.
- Arszenyijjel én előre egyetértek mindenben. Jól van, elmegyek hát hozzá. Épp kapóra jön, a hangversenyre majd Nathalie-val megyek. No, Isten veled.
A tornácon agglegény szolgája, az öreg Kuzma állította meg, aki még legénykorában szolgált mellette.
- Kraszavcsikot (ez volt a faluról felhozott bal oldali rudas) újrapatkolták - mondta -, s egyre sántít. Hogy méltóztatik rendelkezni?
Moszkvában az első időben a faluról felhozott lovai foglalták el Levint. A dolognak legalább ezt a részét minél olcsóbban és jobban akarta megoldani. De kiderült, hogy a maga lovai többe kerülnek a bérkocsisokénál, s a végén mégiscsak fogadott bérkocsit.
- Küldj el a gyógykovácsért, meglehet, valami zúzódás.
- No és Katyerina Alekszandrovnának? - kérdezte Kuzma.
Levint most már nem lepte meg, mint moszkvai élete első idejében, hogy ha a Vozdvi-zsenkáról Szivcev Vrazsekre akartak átmenni, egy pár erős lovat kellett a nehéz kocsiba befogni, ezt a kocsit a csatakos havon negyedversztára elhúzatni, ott négy órát állni, s ezért öt rubelt fizetni. Ezt most már egészen természetesnek találta.
- Hagyd meg a bérkocsisnak, hozzon egy pár lovat a kocsinkba.
- Szolgálatjára.
S miután ezt a nehézséget, amely falun annyi személyes fáradságot és figyelmet kívánt volna, hála a városi viszonyoknak, ilyen egyszerűen és könnyedén elhárította, Levin kiment a ház elé, odakiáltotta a bérkocsist, s elhajtatott a Nyikitszkajára. Az úton nem gondolt a pénzzel; azon töprengett, hogy ismerkedik majd össze a szociológiával foglalkozó pétervári tudóssal, s hogy beszél vele a könyvéről.
Azok a falusi embernek furcsa, nem kamatozó, de elkerülhetetlen kiadások, amelyek Moszkvában mindenfelől húzták, csak az első időben döbbentették meg. Most már megszokta őket. Az történt vele, ami, mondják, a korhellyel szokott: az első pohár nehéz, mint az ólom, a második siklik, mint a sólyom, a harmadik s a többi, mint az apró madarak. Amikor az első százrubelest fölváltotta, hogy az inasnak és a kapusnak livrét vásároljon, akaratlanul is elgondolta, hogy ezek a semmirevaló livrék, amelyek - az után ítélve, hogy Kitty s a hercegnő az ő megjegyzésében, hogy livré nélkül is meg lehet lenni, mennyire elcsodálkoztak - mégiscsak kikerülhetetlenül szükségesek voltak: két nyári munkás bérébe, azaz húsvéttól böjtig, körülbelül háromszáz munkanapba, naponkénti kora reggeltől késő estig tartó nehéz munkába kerülnek, s ez a százrubeles bankó még ólomnehéz volt. De a következő, amelyet egy huszonnyolc rubeles ebéd kellékeire váltottak föl, amit a rokonoknak adtak, ha föl is idézett Levinben némi emlékeket, hogy huszonnyolc rubel: kilenc véka zab, amelyet izzadva s nyögve kaszáltak le, kötöttek be, csépeltek el, rostáltak ki, vetettek utána és öntöttek föl a hombárba - ez a bankó mégis könnyebben ment el. A most fölváltott bankók rég nem ébresztettek benne ilyen gondolatot, repültek, mint az apró madarak. Megfelel-e a pénzt szerző munka a gyönyörnek, amit a vásárolt holmi okoz: ez a megfontolás réges-rég megszűnt. A gazda számadása, hogy van egy bizonyos ár, amelynél olcsóbban egy bizonyos terményt nem lehet odaadni, szintén feledésbe ment. A rozs, aminek az árát olyan soká kitartotta, vékánként ötven kopejkával olcsóbban ment el, mint amennyit egy hónappal előbb adtak érte. Hogy ilyen költekezés mellett lehetetlen egy évet adósság nélkül áthúzni - ennek a számításnak sem volt már semmi jelentősége. Egy volt a lényeges: hogy a bankban pénzünk legyen; nem kérdezzük, honnét, csak mindig tudjuk, miből vesszük holnap a marhahúst. S erre a számításra ez ideig tekintettel is volt. Mindig volt pénze a bankban. Most azonban a bankban is kifogyott a pénz, s azt sem tudta jóformán, honnét vegye. Abban a pillanatban, amikor Kitty a pénzre emlékeztette, ez hangolta le; de nem is volt ideje gondolkozni rajta. Útközben Katavaszovra s a Metrovval való találkozásra gondolt.
3
Levin moszkvai tartózkodása alatt megint közel került hajdani egyetemi cimborájához, Katavaszov professzorhoz, akivel házassága óta nem találkozott. Katavaszovot világnézetének világossága és egyszerűsége miatt kedvelte. Katavaszov világnézetének világossága, Levin úgy gondolta, természete szegénységéből eredt. Katavaszov meg azt gondolta, hogy Levin gondolkozásának következetlensége elégtelen szellemi fegyelmének következménye. De Levin kedvelte Katavaszov világosságát, Levin fegyelmezetlen gondolatainak a bősége meg Katavaszovnak volt kellemes; úgyhogy szívesen találkoztak és vitatkoztak.
Levin felolvasott a művéből néhány részt, amelyek megtetszettek Katavaszovnak. Előző nap, egy nyilvános felolvasáson Katavaszov találkozott vele, s elmondta, hogy a híres Metrov, akinek a cikke Levinnek annyira megtetszett, Moszkvában van, s nagyon érdekli, amit Katavaszov Levin munkájáról elmondott neki. Metrov holnap reggel tizenegykor nála lesz, s nagyon fog örülni, ha megismerheti.
- Határozott javulás, bátyuska; öröm látni - mondta Katavaszov, a kis fogadószobában Levin elé menve. - Hallom a csöngőt; nem lehet, gondolom, hogy pontosan jöjjön... No, mit szól a montenegróiakhoz? Vérbeli harcosok.
- Mi történt? - kérdezte Levin.
Katavaszov elmondta néhány szóban az utolsó híreket, a dolgozószobájába lépve összeismer-tette őt egy alacsony, zömök, nagyon kellemes külsejű emberrel. Ez volt Metrov. A beszélgetés rövid időre a politikán állapodott meg, hogy a pétervári magasabb körökben hogy nézik az utóbbi eseményeket. Metrovnak hiteles forrásból volt híre, hogy az uralkodó s az egyik miniszter állítólag mit mondtak ebből az alkalomból; Katavaszov viszont megbízható helyről azt hallotta, hogy az uralkodó teljesen mást mondott. Levin olyan helyzetet próbált elképzelni, amelyben az egyiket és a másikat is mondhatta, s a társalgás erről a témáról elakadt.
- Íme ő - mondta Katavaszov -, csaknem kész van a könyvével, amit a munkás és a föld viszo-nyá¬nak természetes feltételeiről ír. Nem vagyok szakember, de mint természettudósnak, tet-szett, hogy nem úgy nézi az embert, mint aki a zoológia törvényein kívül áll; épp ellenkezőleg, látja függését a környezettől, s ebben a függőségben keresi kifejlődése törvényeit.
- Ez nagyon érdekes - mondta Metrov.
- Én tulajdonképpen egy mezőgazdasági könyvet kezdtem írni - mondta Levin elvörösödve -, de minthogy a mezőgazdaság fő tényezőjével, a munkással foglalkoztam, egész váratlan eredményre jutottam.
S óvatosan, kitapogatva szinte a talajt, elkezdte a nézetét előadni. Tudta, hogy Metrov cikket ír az általánosan elfogadott közgazdasági elmélet ellen, de azt nem tudta, s a tudós okos és nyugodt arcából nem is találta ki, hogy nézetei mennyire számíthatnak az együttérzésre.
- Miben látja ön az orosz munkás különös sajátosságát? - kérdezte Metrov. - Az ő, hogy úgy mondjam, zoológiai tulajdonságaiban vagy az életkörülményeiben?
Levin látta, hogy ebben a kérdésben már benne van a gondolat, amellyel nem értett egyet; de azért tovább fejtegette a maga gondolatát, hogy az orosz ember egész másképp nézi a földet, mint más népek. S hogy ezt bebizonyítsa, sietett hozzátenni, hogy véleménye szerint az orosz nép azért nézi másképp a földet, mert tudatában van hivatásának, hogy hatalmas, el nem foglalt területeket kell kelet felé betelepítenie.
- Az ember könnyen esik tévedésbe, ha egy nép általános hivatásából von le következtetéseket - szakította félbe Metrov Levint. - A munkás állapota mindig attól fog függeni, hogy viszonylik a földhöz és tőkéhez.
S meg sem engedve Levinnek, hogy gondolatát egészen kifejtse, a maga tanításának a lényegét kezdte fejtegetni.
Hogy tanításának mi volt a lényege, Levin nem értette meg, mert nem is igen igyekezett, hogy megértse. Hiába forgatta föl Metrov cikkében a közgazdaság tanait; az orosz munkás helyzetét éppen úgy, mint mások, ő is csak a tőke, a munkabér és a járadék szempontjából nézte. Ha el is kellett ismerni, hogy Oroszország nagyobbik, keleti részében a föld járadéka még nulla, hogy a munkabér nyolcvanmillió orosz lakos kilenctized részének csak önmaga táplálását jelenti, tőke pedig nincs, csak a legelemibb felszerelés formájában, azért ő mégiscsak ebből a szempontból nézett mindenféle munkást, ha a közgazdászokkal sokban nem is egyezett, s neki is megvolt az új elmélete a munkabérről, melyet Levinnek mindjárt ki is fejtett.
Levin kelletlen hallgatta, s kezdetben ellent is mondott. Kedve lett volna Metrovot félbe-szakítani, s a maga gondolatait mondani, ami véleménye szerint minden további fejtegetést fölöslegessé tenne. De aztán meggyőződött, hogy ők ezt a dolgot annyira különbözőképp nézik, hogy egymást sosem érthetik meg: nem is mondott már ellent, csak hallgatta. S noha most már egyáltalán nem érdekelte, amit Metrov mondott, abban, ahogy hallgatta, mégis talált némi élvezetet. Hiúságának hízelgett, hogy egy ilyen tudós ember ekkora figyelemmel s az ő tárgyismerete iránt ekkora bizalommal adja elő neki a gondolatait, egy-egy megjegyzésével a tárgy egész új oldalát mutatva meg. Ezt a maga érdemének tulajdonította: nem tudta, hogy miután bizalmas embereivel már megtárgyalta, Metrov minden új emberrel rendkívül szívesen beszélt erről a kérdésről, s általában mindenkivel szívesen beszélt az eszét foglalkoztató s maga előtt sem világos témákról.
- Csakhogy elkésünk ám - mondta Katavaszov az órájára nézve, mihelyt Metrov a fejtegetését befejezte.
- A Tudomány Barátainak Társaságában van ma ülésünk; Szvintyics ötvenedik születésnapját ünnepeljük - mondta Katavaszov Levin kérdésére -, oda készültünk Pjotr Ivaniccsal. Megígértem, hogy Szvintyics zoológiai munkáiról tartok felolvasást. Jöjjön velünk, igen érdekes lesz.
- Csakugyan, ideje - mondta Metrov. - Jöjjön velünk, s onnét, ha úgy tetszik, énhozzám. Nagyon szeretném a munkáját hallani.
- Nem, minek? Még nincs is kész. De az ülésre örömest elmegyek.
- Hallotta, bátyuska? Különvéleményt adtam be - szólt át Katavaszov frakkhúzás közben, a másik szobából.
Az egyetemi kérdésekről kezdtek el beszélni.
Az egyetemi kérdés igen jelentős esemény volt ezen a télen Moszkvában. Három öreg professzor nem fogadta el a tanácsban a fiatalok véleményét, s a fiatalok különvéleményt adtak be. Ez a vélemény egyesek szerint szörnyű volt, mások szerint a lehető legtermészete-sebb és leghelytállóbb vélemény, s a professzorok két pártra oszlottak.
Az egyik, amelyhez Katavaszov tartozott, az ellenkező oldalon csak aljas denunciálást és ámítást látott; a másik gyerekességet és tiszteletlenséget a tekintélyekkel szemben. Levin, ha nem is volt egyetemi ember, moszkvai tartózkodása alatt hallott és beszélt már néhányszor erről a dologról, úgyhogy megvolt a maga kialakult véleménye; most is részt vett a beszélgetésben, amely az utcán is folytatódott, amíg hármasban a régi egyetem épületéhez nem értek.
Az ülés már megkezdődött. A posztóval borított asztalnál, amelyhez Katavaszov és Metrov odaült, hatan ültek már, egyikük a kéziratához közel hajolva olvasott valamit, Levin leült az asztal körül álló üres székek egyikére, s megkérdezte súgva egy ott ülő diáktól, hogy mit olvasnak. A diák bosszúsan mérte végig.
- Életrajz - mondta.
Levint a tudós életrajza nem érdekelte, de önkéntelen is odahallgatott, s néhány új és teljesen érdekes dolgot tudott meg a híres tudós életéről.
Amikor a felolvasás véget ért, az elnök megköszönte, s felolvasta Ment költőnek a jubileumra küldött versét, s néhány szóban köszönetet mondott a költőnek. Azután Katavaszov olvasta fel hangos, kiabáló hangon az írását a jubiláns tudományos munkáiról.
Amikor Katavaszov befejezte, Levin az órájára nézett, s látta, hogy kettőre jár, a hangverse-nyig, úgy gondolta, nincs már ideje Metrovnak a művét felolvasnia, különben sem volt most már kedve hozzá. A felolvasás alatt is a beszélgetésükön gondolkozott. Most már tisztán látta, hogy bár Metrov gondolatainak is lehet jelentőségük, de az ő gondolatainak is van, s gondolataik csak akkor tisztázhatók s vezethetnek valamire, ha a maga választotta úton mindenikük külön dolgozik; gondolataik kicseréléséből azonban semmi jó nem származhat. Elhatározta hát, hogy Metrov meghívását visszautasítja, s az ülés végén odament hozzá.
Metrov megismertette Levint az elnökkel, akivel a legújabb politikai eseményekről beszélt. Metrov közben az elnöknek is elmesélte, amit Levinnek, s Levin is megtette ugyanazt a megjegyzést, amelyet már reggel is megtett, a változatosság kedvéért azonban új véleményét is elmondta, amely itt ötlött csak az eszébe. Ezután megint az egyetemi kérdésről kezdtek el beszélni. Minthogy Levin mindezt hallotta már, sietett Metrovnak is megmondani, hogy sajnálja, de nem élhet a meghívásával; meghajolt, és Lvovhoz hajtatott.
4
Lvov, Nathalie-nak, Kitty nővérének a férje, egész életét fővárosokban és külföldön töltötte; ott is nevelkedett, s szolgált diplomataként.
Az elmúlt évben otthagyta a diplomáciai szolgálatot, nem mintha kellemetlenségei lettek volna (soha senkivel nem volt kellemetlensége), s az udvarnagyi hivatal szolgálatába lépett át Moszkvában, hogy két fiának a legjobb nevelést adhassa.
Noha szokásaik és nézeteik a lehető legélesebb ellentétben álltak, s Lvov idősebb is volt, mint Levin, ezen a télen nagyon összemelegedtek és megszerették egymást.
Lvov otthon volt, s Levin bejelentés nélkül lépett be hozzá. Ott ült a karosszékben, öves házikabátban, szarvasbőr cipőben, s kék üveges cvikkerével egy állványra tett könyvből olvasott; szép keze közben óvatosan eltartotta magától a félig elhamvadt szivart.
Igen szép, finom, még fiatal arcán, amelynek a göndör, ezüstösen csillogó haj még nemesebb kifejezést adott, amikor Levint meglátta, mosoly sugárzott föl.
- Nagyszerű! Épp el akartam küldeni magukhoz. Hogy van Kitty? Üljön ide, kényelmesebb. - Fölállt, s odatolta a hintaszéket. - Olvasta a Journal de St.-Pétersbourg utolsó körlevelét? Kitűnőnek tartom - mondta némi franciás hangsúllyal.
Levin elmondta, amit Katavaszovtól hallott, hogy Pétervárott mit beszélnek, majd a politikát megtárgyalván, elmondta, hogy összeismerkedett Metrovval, s elment a gyűlésre. Lvovot ez nagyon érdekelte.
- Irigylem - mondta -, hogy bejárása van ebbe az érdekes, tudós világba. - S beszéd közben, ahogy szokása volt, azonnal a francia nyelvre tért át, amelyen könnyebben fejezte ki magát. - Igaz, hogy nekem erre nincs időm. Elveszi a szolgálat, a gyermekeim nevelése; aztán meg nem szégyellem bevallani, a műveltségem is nagyon tökéletlen.
- Nem gondolnám - mondta Levin mosolyogva; mint mindig, most is meghatotta, hogy olyan rossz véleménye van önmagáról; ez őnála nem abból a vágyból fakadt, hogy szerénynek lássék, vagy az is legyen, hanem teljesen őszinte volt.
- Már hogyne! Most érzem csak, milyen kicsiny a műveltségem. Hogy a gyermekeimet nevelhessem, az emlékezetemben sokat kell fölfrissítenem, sőt egyszerűen megtanulnom. Nem elég, hogy tanítóik legyenek, felügyelőnek is kell lennie: ahogy a maga gazdaságában is vannak munkások és felvigyázók. Nézze, mit olvasok - mutatott Buszlajev  nyelvtanára az áll-ványon. - Misától megkövetelik, pedig olyan nehéz... Magyarázza meg például. Azt mondja...
Levin meg akarta magyarázni, hogy ezt nem is lehet megérteni, meg kell tanulni; de Lvov nem értett egyet vele.
- Maga persze csak nevet ezen!
- Épp ellenkezőleg, ahogy magát nézem, nem is képzeli, mindig az előttem álló feladatra, a gyermeknevelésre készülök.
- Nincs mit tanulnia - mondta Lvov.
- Én csak azt tudom - szólt Levin -, hogy jobban nevelt gyerekeket a magáénál még nem láttam, s nem is kívánnék jobbakat, mint ők.
Lvov láthatólag türtőztetni akarta magát, hogy az örömét el ne árulja; a mosolya így is felragyogott.
- Csak énnálam legyenek különbek! Ez minden, amit kívánok. Nem tudja még - kezdte -, mennyi fáradság van az ilyen fiúkkal, akik, mint az enyémek, külföldön élve úgy elhanyago-lódtak.
- Majd kipótolja velük. Olyan jó képességű gyerekek. A fő az erkölcsi nevelés. Ezt tanulom, ahogy a gyerekeit nézem.
- Azt mondja: erkölcsi nevelés. El sem lehet képzelni, milyen nehéz az! Alig küzdötte le az egyik hajlamot, már más nő, új harc kezdődik. Ha a vallásban nem kap támogatást - emlékszik, egyszer beszéltünk erről -, annak a segítsége nélkül, a maga erejéből, nincs apa, aki nevelni tudna.
Beszélgetésüket, mely Levint mindig érdekelte, a szép Natalja Alekszandrovna szakította meg, aki már útra készen jött be.
- Nem is tudtam, hogy itt van - mondta; nyilván nemcsak hogy nem sajnálta, de örült is neki, hogy a rég ismert, unalmas beszélgetést félbeszakította. - Kitty hogy van? Maguknál ebédelek ma. Tudod mit, Arszenyij - fordult a férjéhez -, te majd kocsin mégy... - S férj és feleség közt elkezdődött a latolgatás, hogy töltsék el a napot. Minthogy a férjnek a hivatalában találkoznia kellett valakivel, a feleség meg a hangversenyre ment, onnét a délkeleti bizottság közgyűlé-sére, volt mit eldönteni és meggondolni. Levinnek, mint bizalmas emberüknek, részt kellett vennie a tervezgetésben. Elhatározták, hogy Levin Nataljával elmegy a hangversenyre és a közgyűlésre; a fogatot onnét elküldik a hivatalba Arszenyijért; ő érte megy a feleségéért, s elviszi Kittyhez; vagy ha nem végez addigra, elküldi a kocsit, s Levin megy Nataljával.
- Elront engem ez az ember - mondta Lvov a feleségének. - Azt erősítgeti, hogy kitűnő gyerekeink vannak, amikor pedig tudom, hogy mennyi bennük a rossz.
- Arszenyij, mindig mondom, túlzásba viszi már - mondta a felesége. - Ha tökéletességet akarsz, nem leszel soha megelégedve. Igaza van papának, hogy a mi nevelésünk az egyik véglet volt: minket a félemeleten tartottak, s a szüléink lakták az emeleti lakosztályt; most fordítva: a szülők a lomtárban, s a gyerekek az emeleten. A szülőknek már élniük sem szabad, minden a gyerekekért van.
- De ha így kellemesebb? - mondta Lvov szép mosolyával, a felesége kezét megérintve. - Aki nem ismer, azt gondolhatja, nem is anya vagy, mostoha.
- A túlzás semmiben sem jó - mondta Nathalie nyugodtan, férje papírvágó kését az asztalon helyére téve.
- No, gyertek hát ide, ti tökéletes gyerekek - mondta Lvov a belépő csinos fiúknak, akik Levin előtt meghajolva, az apjukhoz léptek, nyilván kérdezni akartak tőle valamit.
Levinnek kedve lett volna beszélgetni velük, meghallgatni, mit mondanak az apjuknak, de Nathalie beszédbe ereszkedett vele, majd Lvov hivataltársa, Mahotyin lépett be udvari egyen-ruhájában a szobába, hogy velük együtt menjen valakihez, s meg nem szakadó beszélgetés kezdődött Hercegovináról, Korzinszkaja hercegnőről, a dumáról, Aprakszina hirtelen haláláról.
Levin el is feledkezett a megbízatásáról. Akkor jutott eszébe, amikor már az előszobában voltak.
- Kitty megbízott, hogy beszéljek meg magukkal valamit Oblonszkijról - mondta, amikor Lvov őt s a feleségét kikísérte, s a lépcsőházban megállt.
- Igen, igen, maman azt akarja, hogy mi, les beaux-freres,  nekiessünk - mondta Lvov elpirulva és elmosolyodva. - De végül is miért éppen én?
- Majd nekiesek akkor én - mondta Lvova elmosolyodva, fehér kutyaprém gallérjában a beszélgetés végét várva. - No, gyerünk.
5
A délelőtti hangversenyen két igen érdekes darabot adtak elő.
Az egyik egy fantázia volt, Lear király a pusztán; a másik egy Bach emlékének szentelt vonósnégyes. Mind a két darab új volt, az új szellemben íródott, s Levin szeretett volna véleményt alkotni róluk. A sógornőjét a helyére vezette, s egy oszlophoz állt, eltökélve, hogy amennyire lehet, figyelmes, lelkiismeretes hallgató lesz. Azon volt, hogy érdeklődése el ne terelődjék, s élményét semmi el ne rontsa, sem a fehér nyakkendős dirigens hadonászása, amely a zene követését mindig oly kellemetlenül zavarja, sem a kalapos hölgyek, akik a hangversenyre nagy igyekezettel kötötték be szalagokkal a fülüket, sem az a sok más ember, aki vagy semmivel sem foglalkozott, vagy a legkülönfélébb dologgal, csak zenével nem. A zeneértőkkel és szószátyárokkal is igyekezett elkerülni a találkozást; ott állt, maga elé nézett és hallgatott.
De minél tovább hallgatta a Lear király fantáziát, annál lehetetlenebbnek érezte, hogy bármiféle határozott véleményt alkosson róla. A zene minduntalan nekilódult, mintha egy érzés kifejezésére szedte volna össze magát, de rögtön ismét a zenei kifejezés új elemeinek töredékeire hullott szét, amelyek rendkívül bonyolultak voltak, de a szerző szeszélyén kívül néha semmi sem fűzte össze őket. Ezeknek a zenei kifejezéseknek azonban, bár olykor szépek voltak, még a töredékei is kellemetlenül hatottak, minthogy teljesen váratlanok voltak, és semmi nem készítette elő őket. Vidámság, bánat, kétségbeesés, gyöngédség és diadal bukkantak föl egy őrült indulataiként, minden jogosultság nélkül. S mint az őrült indulatai, ezek is éppolyan váratlanul tűntek el.
Levin az előadás egész ideje alatt úgy érezte magát, mint a süket, aki táncolókat néz. Amikor a darab befejeződött, tökéletesen tanácstalan volt; a megfeszített és semmivel sem jutalmazott figyelem igen kifárasztotta. Hangos taps csattant föl mindenfelől. Mindenki fölállt, megindult, beszélni kezdett. Levin mások benyomásaival szerette volna a maga tanácstalanságát eloszlatni; járkálni kezdett, műértőket keresett, s örült, amikor az ismert kritikusok egyikét meglátta, amint ismerősével, Peszcovval beszélgetett.
- Bámulatos! - mondta Peszcov vastag, mély basszusa.
- Jó napot, Konsztyantyin Dmitrics. Különösen szemléletes, hogy úgy mondjam, szobrászi s színgazdag ez a rész, ahol Cordelia közeledését érezni, s az asszony, das ewig Weibliche,  harcba száll a sorssal. Igaz?
- De mit keres itt Cordelia? - kérdezte félénken Levin, aki tökéletesen megfeledkezett róla, hogy a fantázia Lear királyt ábrázolja a pusztában.
- Megjelenik Cordelia... itt van! - mondta Peszcov, s ujjával a kezében tartott atlaszfényű műsorra bökött, s odanyújtotta Levinnek.
Annak csak most jutott eszébe a fantázia címe, s gyorsan átolvasta a shakespeare-i sorok orosz fordítását, amit a program hátlapjára odanyomtattak.
- Enélkül lehetetlen követni - mondta Peszcov Levinhez fordulva, minthogy beszélgetőtársa elment, s nem volt kivel társalognia többé.
A szünetben Levin és Peszcov közt vita alakult ki a Wagner-féle zenei irány érdemeiről és fogyatkozásairól. Wagnernek és követőinek, Levin azt bizonygatta, hibájuk, hogy a zene náluk más művészetek területére akar átmenni; a költészet is ezt a hibát követi el, amikor arcvoná-sokat ír le, ami a festő dolga, s erre a hibára például egy szobrászt hozott föl, aki költői árnyképet akart márványból kifaragni, amint a költő alakját a talpazaton körülállják. “Annak a szobrásznak az árnyai olyan kevéssé árnyak, hogy a lépcső karfájára kapaszkodnak” - mondta Levin. Ez a mondat nagyon megtetszett neki, de nem emlékezett, hogy ugyanezt a mondatot nem mondta-e már előbb is, épp Peszcovnak, s ahogy kimondta, zavarba jött. Peszcov viszont azt bizonygatta, hogy a művészet egy, s legmagasabb megnyilatkozását csak összes ágainak az egyesítése révén érheti el.
A hangverseny második számára Levin nem tudott már odafigyelni, Peszcov, aki melléje állt, csaknem egész idő alatt beszélt, a darabot túlzott, affektált, ellenszenves egyszerűsége miatt elítélte, s a preraffaeliták festői egyszerűségéhez hasonlította. Kimenet Levin egy csomó ismerősével találkozott, akikkel politikáról, zenéről és közös ismerőseikről beszélt; többek közt Bol gróffal is, akinek a meglátogatásáról egész megfeledkezett.
- Csak menjen oda most mindjárt - mondta neki Lvova, akivel közölte ezt. - Lehet, hogy nem fogadják; akkor jöjjön értem a gyűlésre. Még ott ér.
6
- Nem is fogadnak talán? - mondta Levin Bol grófnő házának az előcsarnokába lépve.
- Fogadnak, tessék - mondta a portás, bundáját határozott mozdulattal lesegítve.
“Micsoda bosszúság - gondolta, mialatt az egyik kesztyűjét felsóhajtva lehúzta, s kalapját megigazította. - Minek is jövök ide? Mi beszélnivalóm van velük?”
Átment az első fogadószobán, s az ajtóban Bol grófnőbe akadt, amint szigorú, gondterhelt arccal a szolgának valami parancsot adott ki. Ahogy Levint meglátta, elmosolyodott, s a következő kis szalonba tessékelte, amelyből hangok hallatszottak ki. Ebben a szalonban a grófnő két lánya s egy ismerős moszkvai ezredes ült a karosszékekben. Levin odament hozzájuk, üdvözölte őket, s kalapját a térdén tartva, a dívány közelébe ült.
- Hogy van a felesége? Volt a hangversenyen? Mi nem mehettünk el. Mamának egy gyászmisére kellett mennie.
- Igen, hallottam - mondta Levin. - Milyen hirtelen halál...
Bejött a grófnő, leült a díványra; ő is a feleségét s a hangversenyt kérdezte.
Levin megfelelt, s újra Aprakszina hirtelen haláláról kezdett beszélni.
- Különben mindig gyengélkedett.
- Volt tegnap az operában?
- Igen, voltam.
- Lucca nagyon jó volt.
- Igen, nagyon jó - mondta Levin, s minthogy tökéletesen mindegy volt, mit gondolnak róla, elismételte, amit az énekesnő tehetségéről százszor is hallott már. Bol grófnő úgy tett, mintha odahallgatna. Amikor Levin eleget beszélt és elhallgatott, az idáig hallgató ezredes szólalt meg. Ő is az operáról és a világításról beszélt. Végül a folle journée-ról  tett említést, amit Tyurinnál vettek tervbe, aztán elnevette magát, s nagy zajt csapva fölállt, és elment. Levin is fölkelt, de a grófnő arcáról azt olvasta le, hogy elmenetelének még nincs itt az ideje. Vagy két perc még hiányzik. S leült.
De minthogy egyre azon gondolkozott, milyen ostobaság ez, nem is talált beszédtárgyat, csak hallgatott.
- Nem megy el a nyilvános ülésre? Azt mondják, nagyon érdekes - kezdte a grófnő.
- De, megígértem a belle-soeur-ömnek, hogy elmegyek érte - mondta Levin.
Újabb hallgatás. Az anya megint összenézett a lányával.
“No, most már, úgy látszik, lehet” - gondolta Levin, és fölállt. A hölgyek kezet fogtak vele, és kérték, adjon át mille choses-t  a feleségének.
A portás, ahogy a bundáját feladta, megkérdezte:
- Hol méltóztatik lakni? - s rögtön beírta egy nagy, szépen bekötött könyvbe.
“Énnekem persze mindegy, de mégis szégyenletes és rettentő ostoba” - gondolta Levin, s azzal vigasztalta magát, hogy mindenki ezt teszi. Aztán elment a bizottság nyilvános ülésére, ahol a sógornőjével kellett találkoznia, hogy együtt menjenek haza.
A bizottság nyilvános ülésén sok nép volt s csaknem az egész jó társaság. Levin elcsípte még a beszámolót, amely, mint mindenki mondta, nagyon érdekes volt. Amikor a beszámoló felolvasása véget ért, a társaság egybevegyült; Levin Szvijazsszkijjal találkozott, aki hívta, hogy estére okvetlen jöjjön el a Mezőgazdasági Egyesületbe, ahol egy nevezetes jelentést fognak felolvasni; majd Sztyepan Arkagyiccsal találkozott, aki épp most jött a lóversenyről, és még sok más ismerőssel; közben különféle véleményeket hallott és mondott az ülésről, az új színdarabról s valami pörről. De bizonyára figyelmének a kifáradása miatt, amelyet érezni kezdett már: ahogy a pörről beszélt, hibát követett el, s erre a hibára többször is bosszúsággal emlékezett vissza. Egy külföldi várható büntetéséről beszélt, aki fölött Oroszországban ítélkeztek, hogy milyen helytelen lenne kiutasításra ítélni, s újra elmondta, amit tegnap beszélgetés közben az egyik ismerőséről hallott.
- Kiutasítani - mondta - szerintem annyi, mint a csukát úgy büntetni, hogy visszaeresztik a vízbe. - Csak aztán jutott eszébe, hogy ez a gondolat, amit ő egy ismerősétől hallott s a maga mondásának adott ki, Krilov meséjéből való, s ismerőse egy újságcikknek szajkózta utána.
Hazavitte a sógornőjét, s Kittyt jókedvűnek és egészségesnek találván, elment a klubba.
7
Levin a legjobbkor ért a klubba. Több vendég és tag ért oda vele egyidőben. Már nagyon régen nem volt a klubban, azóta, hogy az egyetemről kikerülve, Moszkvában lakott, s társaságba járt. Emlékezett a klubra, berendezése külsőségeire, de egészen megfeledkezett a benyomásról, amit akkoriban tett rá. Azonban alig ért a széles, félkör alakú udvarra, ahogy a kocsiról leszállva a feljáró lépcsőjére lépett, s jöttére a vállszalagos portás az ajtót nesztelen kinyitotta és meghajolt, ahogy a kapusfülkében ott látta a tagok bundáit és sárcipőit, akik kisebb fáradságnak tartották lenn vetni le a kalocsnit, mint fölvinni, s meghallotta a jöttét jelző titokzatos csengőt, és a szőnyeggel borított, kényelmesen emelkedő lépcsőházba lépve ott látta a lépcsőfordulóban a szobrot, a fönti ajtóban a klub livréjében az ismerős, megöregedett harmadik portást, amint az ajtót nem sietve és nem késve kinyitja, s a vendéget végignézi - Levint a klub régi hangulata fogta el: a pihenésé, kényelemé és illendőségé.
- Kérem a kalapot - mondta a portás Levinnek, aki elfeledte már a klub rendjét, hogy a kalapot a kapusfülkében kell hagyni. - Rég nem volt nálunk. A herceg tegnap előjegyezte. Sztyepan Arkagyics herceg nincs még itt.
A portás nemcsak magát Levint ismerte; hanem minden kapcsolatát, s a rokonait, legközelebbi embereit kezdte azonnal emlegetni.
Levin átment az első spanyolfalas átjárótermen, majd jobbra az elrekesztett szobán, ahol a gyümölcsárus ült, s egy lassan járó öreget elhagyva, a nyüzsgő ebédlőbe lépett.
A vendégeket nézegetve ment végig a csaknem teljesen elfoglalt asztalok közt. Majd itt, majd ott botlott a legkülönfélébb öreg, fiatal, alig látott és egész közelről ismert emberekbe. Nem volt egyetlen haragos, gondterhelt arc. Az izgalmaikat, gondjaikat, úgy látszik, mind kinn hagyták kalapjukkal a kapusfülkében, s az élet anyagi áldásainak az élvezetére készültek szép kényelmesen. Itt volt Szvijazsszkij, Scserbackij, Nyevedovszkij, az öreg herceg, Vronszkij, Szergej Ivanovics.
- Hát te miért késtél el? - mosolygott rá a herceg, a vállán át kezet adva neki. - Kitty? - tette hozzá aztán, a szalvétát, melyet a mellény gombja mögé dugott, megigazítva.
- Semmi, egészséges; otthon ebédelnek ma hármasban.
- Á, Alinák-Nagyinák! Nálunk nincs már hely. Menj ahhoz az asztalhoz, s foglalj minél előbb helyet - mondta a herceg, s megfordulva egy tányér hallevest vett óvatosan maga elé.
- Levin, ide! - kiáltotta kissé távolabbról egy kedélyes hang. Turovcin volt. Egy fiatal katonával ült ott; mellettük két előredöntött szék. Levin örömmel ment oda, mindig szerette a dorbéz, jólelkű Turovcint, szerelmi vallomásának az emléke fűződött hozzá; de most a szellemi erőfeszítést kívánó beszédek után a kedélyes Turovcin látása különösen jólesett neki.
- A magáé s Oblonszkijé. Ő is mindjárt itt lesz.
A vidám, nevető szemű katona, aki olyan egyenesen tartotta magát, a pétervári Gagin volt, Turovcin összeismertette őket.
- Oblonszkij mindig elkésik.
- Nem, itt van már.
- Csak most jöttél? - mondta Oblonszkij, gyorsan odalépve hozzá. - Szervusz. Pálinkát ittál? Akkor gyerünk.
Levin fölkelt, s odament vele a nagy asztalhoz, amely pálinkákkal s a legkülönfélébb előételekkel volt megrakva. Úgy látszott, vagy húsz előételből lehet kinek-kinek a kedvére választania, Sztyepan Arkagyics azonban valami különöset követelt, s az egyik ott álló libériás inas hozta is mindjárt, amit kívánt. Ittak egy pohárkával, s visszamentek az asztalhoz.
Gaginnak már a halleves alatt pezsgőt hoztak; négy pohárba töltetett belőle. Levin nem utasította vissza a kínált italt, s még egy palackkal rendelt. Megéhezett, nagy élvezettel evett-ivott, s még nagyobb élvezettel vett részt társai víg s egyszerű beszélgetésében. Gagin a hangját letompítva egy új pétervári adomát mondott el, ez az adoma, bár illetlen volt és buta, olyan mulatságos volt, hogy Levin hangosan fölkacagott, úgyhogy a szomszédjai mind odanéztek.
- Ez olyanféle, mint az “éppen ezt nem szenvedhetem”! Ismered? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. - Ó, pedig kitűnő! Adj még egy palackkal - szólt oda az inasnak, s hozzáfogott, hogy elmondja.
- Pjotr Iljics Vinovszkij kéri - szakította félbe Sztyepan Arkagyicsot az öreg inas, két karcsú pohárban gyöngyöző pezsgőt hozva oda, s Sztyepan Arkagyics és Levin felé fordult. Sztyepan Arkagyics fogta a poharat, s a kopaszodó, vörös bajszú férfival, az asztal túlsó végén, összepillantva, mosolyogva intett oda neki a fejével.
- Ki ez? - kérdezte Levin.
- Találkoztál vele egyszer nálam, nem emlékszel? Jó fiú.
Levin követte Sztyepan Arkagyicsot, s megemelte a poharát.
Sztyepan Arkagyics adomája is nagyon mulatságos volt. Levin elmondta a magáét, az is nagyon tetszett. Aztán a lovakra tért a szó, a mai futamokra; hogy Vronszkij Atlasznija milyen karakánul nyerte el az első díjat. Levin észre sem vette, hogy múlt el az ebéd.
- Ó! Itt van ő! - mondta Sztyepan Arkagyics az ebéd végén már; s széke támláján hátrahajolva, a feléje tartó Vronszkijnak s egy magas gárdaezredesnek nyújtotta oda a kezét. Vronszkij arcán is az a klubbeli, általános, vidám kedélyesség ragyogott. Jókedvűen könyökölt rá Sztyepan Arkagyics vállára, valamit súgott neki, s vidám mosollyal nyújtott Levinnek is kezet.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk - mondta. - Kerestem akkor a választásokon, de azt mondták, elutazott már.
- Igen, még aznap elutaztam. Épp az ön lováról beszélgettünk. Gratulálok - mondta Levin. - Ez aztán gyors futam volt.
- De hiszen önnek is vannak lovai.
- Nem, az apámnak voltak; de emlékszem rá, és értek hozzá.
- Te hol ebédeltél? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Mi a másik asztalnál, az oszlop mögött.
- Megünnepeltük - mondta a magas ezredes. - Második császárdíj; énnekem lenne ilyen szerencsém a kártyán, mint neki a lovakkal.
- No de mit vesztegetjük itt a drága időt? Megyek a “pokol”-ba - mondta az ezredes, s elment az asztaltól.
- Jasvin volt - felelte Turovcinnak Vronszkij, s leült a mellettük felszabaduló helyre. Kiitta az odakínált serleget, s rendelt egy palackkal. A klubhangulat vagy a megivott bor hatása alatt Levin a legjobb marhafajtákról kezdett Vronszkijjal beszélgetést, s nagyon örült, hogy semmiféle ellenségességet sem érez ezzel az emberrel szemben. Többek közt azt is elmondta neki, amit a feleségétől hallott, hogy Marja Boriszovna hercegnőnél találkozott vele.
- Marja Boriszovna hercegnő, ó, ez nagyszerű! - szólt közbe Sztyepan Arkagyics, s elmondott róla egy adomát, ami mindnyájukat megnevettette. Vronszkij különösen oly kedélyesen kacagott, hogy Levin úgy érezte, egész megbékült vele.
- No, végeztünk? - állt föl Sztyepan Arkagyics, s elmosolyodott. - Akkor gyerünk!
8
Ahogy az asztaltól kifelé mentek, Levin azt érezte, hogy a két karja járás közben különös szabályossággal és könnyedséggel himbálódzik. Gaginnal a magas termeken át a biliárdozó felé tartott, s ahogy a nagytermen keresztülment, az apósába botlott.
- No, mi az? Hogy tetszik a semmittevésnek ez a szentélye? - fogta karon a herceg. - Gyere, sétáljunk egyet.
- Éppen én is azt akartam, végigmenni, megnézni. Érdekel.
- Téged érdekel. Engem azonban már más érdekel, mint téged. Te csak elnézed ezeket az aggastyánokat itt - mondta, s egy meggörbedt, lógó ajkú tagra mutatott, aki alig csosszantva puha csizmájában a lábát, épp szembejött velük. - Azt hiszed, ezek is ilyen gezemicéknek születtek?
- Hogy, gezemicéknek?
- Nem ismered ezt az elnevezést? Klubbeli terminus. Tudod, hogy gurigáznak a tojással; ha sokat gurítják, gezemice lesz belőle. A magunkfajta is így van; jársz a klubba, s egyszer csak gezemice vagy. Nevetsz, de a magunkfajta azt nézi, mikor jut maga is oda. Ismered Csecsenszkij herceget? - kérdezte, s Levin látta már az arcán, hogy valami mulatságosat akar mondani.
- Nem, nem ismerem.
- Dehogynem! Csecsenszkij herceg, ismeri mindenki. No de mindegy. Mindig biliárdozni szokott. Három évvel ezelőtt még nem ment gezemiceszámba, s nagyban legénykedett. Ő hívott másokat gezemicének. De egyszer idejön, s a portás... Ismered Vaszilijt? Az a kövér. Nagy tréfagyártó. Csecsenszkij megkérdi tőle: “Vaszilij, ki van itt? Gezemicék vannak-e?” Az meg azt mondja: “Ön a harmadik.” Úgy bizony, testvér!
Köszöngetve, a szembejövő ismerősökkel el-elbeszélgetve, Levin s a herceg végigmentek a szobákon: a nagyon, ahol már álltak az asztalok, s az összeszokott játékosok kisebb tétekben játszottak: a pamlagoson, ahol sakkoztak - Szergej Ivanovics is itt ült, s valakivel beszélgetett -, a biliárdozón, ahol a szoba hajlatában a díványon vidám pezsgőző társaság verődött össze, köztük Gagin is; benéztek a “pokol”-ba, ahol az egyik asztalnál, amelynél Jasvin már ott ült, nagy csomó kibic tolongott. Vigyázva, hogy zajt ne csapjanak, a sötét olvasóba is bementek, az ernyős lámpák alatt ott egy haragos képű fiatalember ült, egyik folyóiratot a másik után emelte föl, meg egy kopasz tábornok, az olvasásba elmélyedten.
Bementek abba a szobába is, amelyet a herceg okos szobának hívott. Ebben a szobában három úr a legújabb politikai hírekről beszélt nagy hevesen.
- Herceg, tessék, készen van - mondta az egyik partnere, aki itt talált rá, s a herceg elment vele. Levin leült és hallgatott, de eszébe jutottak a ma reggeli beszélgetések, és egyszerre rettenetesen elunta magát. Fölkelt gyorsan, s ment Oblonszkij és Turovcin után, azokkal legalább mulat az ember.
Turovcin egy magas díványon ült a biliárdteremben; a kezében egy korsó ital. Sztyepan Arkagyics és Vronszkij a szoba túlsó sarkában, az ajtóban beszéltek valamiről.
- Nem unatkozik éppen, de helyzetének a bizonytalansága, határozatlansága - hallotta Levin. Gyorsan odább akart menni, Sztyepan Arkagyics azonban odahívta.
- Levin! - szólt rá, s Levin látta, hogy szemében, ha nem is könny, de az a nedvesség van, amely mindig ott szokott lenni, amikor ivott vagy elérzékenyült. Most ez is, az is megtörtént. - Levin, ne menj el - s erősen megszorította könyökben a karját; semmi áron sem akarta nyilván elengedni.
- Ez az én őszinte s alighanem legjobb barátom - mondta Vronszkijnak. - Te pedig még közelebb állsz hozzám, és még drágább vagy. Azt akarom, s úgy is lesz, hogy barátok, egymás bizalmasai legyetek; hisz mind a ketten derék emberek vagytok.
- Akkor hát nem is marad más hátra, mint hogy összecsókolózzunk - mondta Vronszkij kedélyes tréfálkozással, s kezet adott.
Levin elkapta gyorsan a feléje nyújtott kezet, s erősen megszorította. - Nagyon, nagyon örülök.
- Pincér, egy palack pezsgőt - mondta Sztyepan Arkagyics.
- Én is nagyon örülök - mondta Vronszkij.
De hiába kívánta Sztyepan Arkagyics s ők is kölcsönösen, beszélnivalójuk, mindketten érezték, nem volt.
- Tudod, hogy nem ismeri Annát? - mondta Sztyepan Arkagyics Vronszkijnak. - Pedig föltétlenül el akarom vinni hozzá. Gyerünk el, Levin.
- Igazán? - mondta Vronszkij. - Nagyon örül majd. Én is hazamennék mindjárt - tette hozzá -, de Jasvin nyugtalanít; itt akarok maradni, amíg abba nem hagyja.
- Mi az, rosszul áll?
- Mindenét elveszti; csak én tudom visszatartani.
- No, mit játsszunk, piramidkát? Levin, játszol? Akkor kitűnő - mondta Sztyepan Arkagyics. - Állítsd föl a piramidkát - fordult a markőrhöz.
- Rég kész van - felelte a markőr,  aki elrendezte már a golyókat, s szórakozásból a vörössel gurigázott.
- Kezdjük hát.
Vronszkij és Levin a játszma után Gagin asztalához ültek, s Levin Sztyepan Arkagyics javaslatára az ászt tette meg; Vronszkij, a minduntalan hozzá lépő ismerősöktől körülvéve, majd az ő asztaluknál ült, majd a “pokol”-ba ment át Jasvinra felügyelni. A délelőtti szellemi erőfeszítés után Levinnek jólesett most a pihenés.
Örült, hogy Vronszkijjal az ellenségesség megszűnt, s a nyugalom, kényelem és illendőség benyomása az egész idő alatt ott volt benne.
Amikor a játszma véget ért, Sztyepan Arkagyics karon fogta Levint.
- Akkor hát elmegyünk Annához. Rögtön. Jó? Otthon van. Rég megígértem már neki, hogy elviszlek. Hova készültél ma este?
- Sehova különösképp - mondta Levin. - Szvijazsszkijnak ígérkeztem el a Mezőgazdasági Egyesületbe. Menjünk, ha úgy tetszik.
- Kitűnő, menjünk! Nézz utána, megjött-e a kocsim - fordult Sztyepan Arkagyics az egyik inashoz.
Levin odament az asztalhoz, megadta az ászon elvesztett negyven rubelt, kifizette a klubbeli költségeit, amelyeket az ajtófélfánál álló öreg inas valami titokzatos módon már tudott, s a karjait különösen lóbálva, a termeken át a kijárat felé indult.
9
- Oblonszkij fogata! - kiáltotta haragos basszusán a portás. A kocsi odaállt, s ők ketten beleültek. A klubbeli nyugalom, kényelem s a környezet kétségtelen illendőségének az érzése Levinben csak egy darabig tartott, amíg a kocsi a klubkapun kifordult; de mihelyt az utcára értek, s az egyenetlen úton a fogat döccenéseit megérezte, a szembejövő bérkocsis dühös kiáltását meghallotta, egy kocsma és bolt vörös cégérét a homályos világításban megpillan-totta, ez a benyomás szétfoszlott, s tűnődni kezdett a tettein: jól teszi-e, kérdezte magát, hogy Annához elmegy. Mit szól majd hozzá Kitty? De Sztyepan Arkagyics nem adott időt a tűnődésre, s mintha csak kitalálta volna a kétségeit, el is oszlatta őket.
- Milyen boldog vagyok - mondta -, hogy Annát megismered. Dolly, tudod, rég szeretné már; Lvov is volt nála, s máskor is elmegy. Noha a húgom - folytatta Sztyepan Arkagyics -, bátran mondhatom, kiváló nő. Majd meglátod te is. A helyzete nagyon nehéz, különösen most.
- Most miért különösen?
- Tárgyalunk a válásról az urával. Bele is egyezett, de nehézségek vannak a fiú miatt. A dolog-nak rég be kellett volna fejeződnie; három hónapja húzódik már. Mihelyt elváltak, hozzá¬megy Vronszkijhoz. Micsoda butaság ez az ócska szokás azzal a keringéssel és “Ujjongj, Ézsaiás”-sal; senki nem hisz benne, s mégis megakadályozza az emberek boldogságát! - szúrta közbe Sztyepan Arkagyics. - Akkor az ő helyzetük is rendezett lesz, mint az enyém vagy a tied.
- De mi hát a nehézség?
- Hosszú és unalmas történet. Nálunk ez mind olyan zavaros. A lényeg az, hogy itt várja a válást, három hónapja él Moszkvában, ahol mindenki ismeri őket; sehova nem jár, az asszo-nyok közül Dollyn kívül senkit meg nem látogat, mert nem akarja, érted, hogy könyörületből menjenek el hozzá. Az a bolond Varvara hercegnő is elutazott, illetlennek találta a dolgot. Más asszony ilyen helyzetben nem tudná feltalálni magát. Ő, meglátod majd, milyen jól rendezte be az életét, milyen nyugodt és méltóságteljes. Balra a mellékutcában, a templommal szemben! - kiáltotta Sztyepan Arkagyics, a fogat ablakán kihajolva. - Phű, milyen meleg van! - mondta, s a tizenkét fok hideg ellenére még jobban szétnyitotta amúgy is kigombolt bundáját.
- De hiszen lánya van; bizonyára vele foglalkozik - mondta Levin.
- Te az asszonyokat, úgy látszik, csak nőstényeknek tudod elképzelni, une couveuse  - mondta Sztyepan Arkagyics. - Ha elfoglaltság, az föltétlenül gyerek. Nyilván gyönyörűen neveli a lányát; róla azonban nem hallani. Más elfoglaltsága van, elsősorban is ír. Látom, ironikusan mosolyogsz; de hiába. Gyermekkönyvet ír, senkinek nem beszél róla; nekem azonban olvasott belőle, s én odaadtam a kéziratot Vorkujevnek... ismered azt a kiadót... maga is íróféle. Ért hozzá, s azt mondja, kitűnő. Azt gondolod, afféle asszonyszerző? Egyáltalán nem. Elsősorban melegszívű asszony, majd meglátod. Van ott most egy angol kislány, meg egy egész család, azokkal foglalja el magát.
- Hogyan, valami filantropikus  dolog?
- Te mindent mindjárt a rossz oldaláról akarsz látni. Nem filantropikus, hanem szívbeli. Volt nekik, Vronszkijnak tudniillik, egy angol trénere, mester a dolgában, de részeges. Agyonitta magát, delirium tremens, a családját otthagyta. Anna meglátta őket, segítette, beleélte magát a dologba, s most az egész család az ő gondja; de nem úgy segít, pénzzel, a magasból; a fiúkat ő maga készíti elő oroszul a gimnáziumra; a lányt pedig magához vette. De hisz majd meglátod.
A kocsi behajtott az udvarra; Sztyepan Arkagyics a bejárónál, ahol egy szán állt, jó hangosan csöngetett.
Az ajtót nyitó inast meg se kérdezte, otthon vannak-e; mindjárt az előcsarnokba lépett; Levin utánament, mind erősebben kételkedve, jól vagy rosszul cselekszik-e.
Ahogy a tükörbe nézett, feltűnt, hogy nagyon piros, de meg volt győződve róla, hogy nem részeg, s megindult föl, a szőnyeges lépcsőn, Sztyepan Arkagyics után. Fönt Sztyepan Arkagyics megkérdezte az inast, aki mint a ház bennfentesét köszöntötte, ki van Anna Arkagyevnánál, s azt a választ kapta, Vorkujev úr.
- Hol vannak?
- A nappaliban.
Egy kisebb, sötét faburkolatú ebédlőn mentek át, s a süppedő szőnyegen a félhomályos nappaliba értek, amelyet csak egy nagy, sötét ernyős lámpa világított meg. A másik, fénytörő lámpa a falon égett, s életnagyságú női portréra vetette a fényt. Levin akaratlanul is fölfigyelt rá. Anna képe volt, amit Mihajlov csinált Itáliában. Mialatt Sztyepan Arkagyics a rácsfal mögé ment, s a beszélő férfihang elhallgatott, Levin az arcképre nézett, amely a ragyogó megvilágí-tásban szinte kilépett keretéből, s nem tudott elfordulni tőle. Azt is elfelejtette, hol van, nem hallgatott oda, mit beszélnek; nem vette le a szemét a csodálatos képről. Nem kép volt, gyönyörű, élő asszony; göndörödő fekete haj, meztelen vállak és karok; finom pihével borított ajkán tűnődő félmosoly, mialatt zavarba ejtő szemével győztesen és gyöngéden pillant az emberre. Csak azért nem volt élő, mert szebb volt, mint amilyen egy élő lehet.
- Nagyon örülök - hallotta egyszer csak maga mellett a hangot, amely nyilván neki szólt; ugyanannak az asszonynak a hangját, akiben a képen gyönyörködött. Anna jött kifelé a rács mögül, s Levin a szoba félhomályában az arcképbeli asszonyt látta, sötét, kék-tarka ruhában; a tartása, arckifejezése más, de a szépségnek ugyanazon a magasán, amelyen az arcképfestő elkapta őt. A valóságban nem volt olyan ragyogó, viszont az életben is volt valami új, vonzó, ami az arcképről hiányzott.
10
Anna felkelt, és elébe jött; nem rejtette el örömét, hogy megismerheti. Nyugodtságában, amellyel erélyes kis kezét odanyújtotta s Vorkujevvel megismertette, majd a kézimunkázgató, csinos, vöröses lánykára mutatott, akit pártfogoltjának nevezett, Levin a mindig nyugodt és természetes nagyvilági nő kellemes modorára ismert.
- Nagyon örülök - ismételte meg, s szájában ezek az egyszerű szavak Levin számára, ki tudja, miért, különös jelentőséget nyertek. - Én magát mint Sztyiva barátját, no meg a feleségéért is rég ismerem s szeretem. Csak igen rövid ideig voltam együtt vele, de úgy maradt meg bennem, mint gyönyörű virág, igen, virág. S hamarosan anya lesz már!
Fesztelenül és kényelmesen beszélt, tekintetét Levinről időnként a bátyjára fordítva. Levin érezte, hogy jó benyomást tett rá, s egyszeriben könnyedén, természetesen és kellemesen érezte magát vele, mintha gyermekkorától ismerné.
- Mi Iván Petroviccsal épp azért helyezkedtünk el Alekszej szobájában, hogy dohányozzunk - felelte Sztyepan Arkagyics kérdésére, hogy rágyújthat-e, majd Levinre nézett, s a kérdés helyett, hogy dohányzik-e, magához húzta a teknősbéka szivartartót, s egy szopókás cigarettát vett ki belőle.
- Az egészséged? - kérdezte a bátyja.
- Semmi különös. Az idegeim, mint rendesen.
- Szokatlanul jó, igaz? - mondta Sztyepan Arkagyics, észrevéve, hogy Levin az arcképet nézi.
- Jobb arcképet nem láttam még.
- És szokatlanul hasonlít is, igaz? - mondta Vorkujev.
Levin a képről az eredetire nézett. Anna arcát, mialatt a szemét magán érezte, különös fény világította meg. Levin elvörösödött, s hogy zavarát elrejtse, meg akarta kérdezni, rég találkozott-e Darja Alekszandrovnával, de Anna ekkorra megszólalt már:
- Iván Petroviccsal épp most beszélgettünk Vascsenkov utolsó képeiről. Látta őket?
- Igen, láttam - felelte Levin.
- De bocsánat, félbeszakítottam, mondani akart valamit...
Levin megkérdezte, rég találkozott-e Dollyval.
- Tegnap itt volt nálam; nagyon haragszik Grisa miatt a gimnáziumra. A latintanár, úgy látszik, nem volt igazságos hozzá.
- Igen, láttam a képeit. Nem nagyon tetszettek - tért vissza Levin a beszélgetéshez, amelyet Anna kezdett.
De most egyáltalán nem olyan szakszerűen beszélt a dologról, mint délelőtt. Beszélgetésükben minden szó különös jelentőséget kapott. S beszélnie vele kellemes volt, s hallgatnia még kellemesebb.
Anna nemcsak hogy természetesen és okosan beszélt, de okosan és fesztelenül is, gondolatai-nak semmiféle értéket sem tulajdonítva; annál jobban értékelte azét, akivel beszélgetett.
A társalgás az új művészi irányzatra tért; egy francia festő új bibliaillusztrációiról beszéltek. Vorkujev durvasággá fajuló realizmussal vádolta a festőt. Levin azt mondta, a franciák annyi merev szabályt vittek a művészetbe, mint senki más; ezért tartják különös érdemnek a visszatérést a realizmushoz. Abban, hogy nem hazudnak, már költészetet látnak.
Levinnek még egyetlen okos gondolata sem okozott ekkora örömet. Anna arca egész felsugárzott, amikor a gondolat értékét fölismerte. Elnevette magát.
- Nevetek - mondta -, ahogy akkor nevet az ember, ha találó arcképet lát. Amit mondott, tökéletesen jellemzi a mai francia művészetet; a festészetet, de az irodalmat is, Zolát, Daudet-t. De lehet, hogy ez mindig is így van, az írók megcsinálják a maguk conception-jait  kigondolt, elképzelt alakokról, azután amikor a csinált combinaison-okra,  a kigondolt alakokra ráuntak, azon vannak, hogy természetesebb, igazabb alakokat eszeljenek ki.
- Lám, ez tökéletesen igaz! - mondta Vorkujev.
- Tehát a klubban voltatok? - fordult Anna a bátyjához.
“Igen, igen, ez asszony!” - gondolta Levin elmerülve, s állhatatosan nézte Anna szép, mozgalmas arcát, amely most hirtelen egész megváltozott. Levin nem hallotta, hogy a bátyjához odahajolva mit beszél, de arca változása meglepte. Ez az arc, mely nyugodtságában az előbb gyönyörű volt, most különös kíváncsiságot, dühöt és büszkeséget fejezett ki. De ez csak egy percig tartott. Hunyorított, mintha valami az eszébe jutott volna.
- De különben ez senkit sem érdekel - mondta, s az angol lányhoz fordult: - Please order the tea in the drawing-room. 
A lányka fölkelt és kiment.
- Levizsgázott? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.
- Kitűnően. Nagyon tehetséges lány, s olyan kedves egyéniség!
- A végén jobban fogod szeretni a magadénál.
- Férfibeszéd. A szeretetben nincs jobban és kevésbé. A lányomat egyféle szeretettel szeretem, őt másfélével.
- Épp mondom Anna Arkagyevnának - szólt Vorkujev -, hogy ha csak századannyi energiát fordítana az orosz gyermeknevelés ügyére, mint amennyit ebbe az angolba öl, nagy és hasznos dolgot végezne.
- Akármit mond, nem voltam képes rá. Alekszej Kirillics gróf is nagyon ösztökélt, hogy foglalkozzam a falunkbeli iskolával. (Ahogy az Alekszej Kirillics gróf szavakat kiejtette, félénk és kérdő pillantást vetett Levinre, amire ő önkéntelenül is tiszteletteljes és helybenha¬gyó pillantással felelt.) Elmentem néhányszor. Nagyon kedvesek, de nem tudott lekötni. Azt mondja, energia. De az energia szereteten alapszik. Szeretetet pedig nem lehet sehonnan venni, nem lehet megrendelni. Ebbe a lányba, én magam sem tudom, miért, beleszerettem.
És megint Levinre pillantott. S a mosolya és a pillantása is, mind azt mondta, hogy csak hozzá beszél, hogy a véleményét sokra becsüli, s előre tudja, hogy meg fogják érteni egymást.
- Ezt tökéletesen értem - felelte Levin. - Iskolára és az efféle intézményekre általában nem lehet az embernek a szívét föltennie, ez az oka, úgy gondolom, amiért az efféle filantróp alapítványok többnyire olyan csekély eredményt érnek el.
Elhallgatott, aztán elmosolyodott.
- Igen, igen - erősítette meg Anna. - Soha nem voltam képes rá. Je n’ai pas le coeur assez large,  hogy egy egész lelencházra való kellemetlen kislányt megszeressek. Cela ne m’a jamais réussi.  Hány nő van, aki ebből position sociale-t  csinált magának. S most még kevésbé - fordult bizalmas, szomorú pillantással látszat szerint a bátyjához, de nyilvánvalóan Levinhez. - Még most sem, amikor olyan nagy szükségem van valami elfoglaltságra. - S hirtelen elkomorodva (Levin megértette, hogy önmagára haragszik, amiért magáról beszél) másra terelte a szót. - Tudom magáról - mondta Levinnek -, hogy rossz polgár, s amennyire tőlem telt, védelmeztem is.
- Ugyan hogyan?
- Mindig aszerint, hogyan támadták... Nem parancsolnak különben teát? - Fölemelkedett, s egy szattyánbőrbe kötött könyvet vett a kezébe.
- Adja ide nekem, Anna Arkagyevna - mondta Vorkujev a könyvre mutatva. - Érdemes kiadni.
- De nem, olyan kidolgozatlan még.
- Elmondtam neki - fordult Sztyepan Arkagyics a húgához, Levinre mutatva.
- Rosszul tetted. Az én írásom afféle faragott kosárka, amilyet Liza Merkalova szokott nekem a börtönökből eladogatni. A börtönöket ő adminisztrálta a társaságunkban - fordult Levinhez. - Azok a szerencsétlenek a türelem csodáit művelték.
Levin egy újabb vonást fedezett föl ebben az asszonyban, aki máris annyira megtetszett neki. Az eszén, bájosságán, szépségén kívül egyenesség is volt benne. Nem akarta elrejteni előle súlyos helyzetét. Ahogy ezt mondta, fölsóhajtott, arca hirtelen szigorú kifejezést öltött, szinte megkövült. Ezzel a kifejezéssel az arcán még szebb volt, mint előbb; de ez a kifejezés új volt; kívül volt a boldogságot sugárzó és árasztó kifejezések körén, amelyeket a művész az arcképen elfogott. Levin még egyszer a képre nézett, aztán őrá magára, ahogy a bátyja kezét megfogva a magas ajtón kiment vele, s annyi gyöngédséget és részvétet érzett iránta, hogy maga is elcsodálkozott.
Anna megkérte Levint és Vorkujevet, menjenek át a szalonba; maga pedig ott maradt, hogy a bátyjával megbeszéljen valamit. “A válásról, Vronszkijról, hogy mit csinál a klubban, rólam?” - gondolta Levin. S annyira izgatta, mit beszél ott Sztyepan Arkagyiccsal, hogy alig hallotta, amit Vorkujev Anna Arkagyevna gyermekregényének az érdemeiről mondott.
Tea alatt ugyanaz a kellemes, tartalmas társalgás folyt tovább. Nemcsak hogy nem volt pillanat, amikor a beszédnek tárgyat kellett volna keresni, épp ellenkezőleg, az érződött, hogy nem jutnak hozzá, hogy mindent elmondjanak, amit szeretnének; de szívesen türtőztetik magukat, s hallgatják, amit a másik mond. S mindaz, amit beszéltek - nemcsak amit Anna, de Vorkujev, Sztyepan Arkagyics is -, Levinnek úgy tetszett, rendkívüli jelentőséget nyert Anna figyelme s megjegyzései révén.
Mialatt az érdekes beszélgetést követte, Levin folyton csak benne gyönyörködött: a szép-ségében, eszében, műveltségében, s ugyanakkor az egyszerűségében és szívélyességében. Levin figyelt, beszélt, s egész idő alatt rá gondolt, az ő belső életére, s az érzéseit igyekezett kitalálni, ő, aki azelőtt olyan szigorúan ítélte meg Annát, most valami furcsa gondolatmenet során felmentette; ugyanakkor sajnálta, s félt, hogy Vronszkij nem érti teljesen meg. Tizenegyre járt már, amikor Sztyepan Arkagyics fölkelt, hogy induljon (Vorkujev előbb elment már), Levinnek úgy rémlett, hogy csak most jöttek. Nagy sajnálkozással ő is felállt.
- Isten vele - mondta Anna kezet fogva, s vonzó pillantással nézett a szemébe. - Nagyon örülök, que la glace est rompue. 
Eleresztette a kezét, és ráhunyorított.
- A feleségének mondja meg, hogy úgy szeretem, mint régen, s ha nem tudja a helyzetem megbocsátani, azt kívánom, sohase bocsássa meg. Hogy megbocsáthasson, át kell élnie, amit én átéltem, s attól az Isten őrizze meg.
- Igen, töltetlen megmondom... - mondta Levin elpirulva.
11
“Milyen csodálatos, kedves, szánalomra méltó asszony” - gondolta, ahogy Sztyepan Arkagyiccsal kiértek a fagyos levegőre.
- No? Ugye mondtam? - szólt Sztyepan Arkagyics, látva, hogy Levin tökéletesen meg van hódítva.
- Igen - felelte Levin elgondolkozva -, kivételes asszony! Nemcsak hogy okos, de csodálatos szíve is van. Iszonyúan sajnálom!
- Most már, ha Isten úgy akarja, majd csak eligazodik minden. Ugye, mondtam, ne ítélj előre - szólt Sztyepan Arkagyics, a kocsi ajtaját kinyitva. - Isten veled, utaink elválnak.
Levin úgy érkezett haza, hogy állandóan Annára gondolt, arra a nagyon egyszerű beszélge-tésre, amit folytattak, s közben arckifejezése minden árnyalatát fölidézte, mindjobban belemélyedve helyzetébe s mind több részvéttel iránta.
Ahogy hazaért, Kuzma közölte, hogy Katyerina Alekszandrovna egészséges; a nénjei csak nemrég mentek el, s két levelet adott át. Levin mindjárt ott az előszobában elolvasta, nehogy később tereljék el a figyelmét. Egyik Szokolovtól jött, az ispántól. A búzát, azt írta, nem lehet eladni; csak öt és fél rubelt adnak érte; pénzt pedig nem lehet sehonnét szerezni. A másik a nővérétől jött. Szemére hányta, hogy ügyét még mindig nem intézte el.
“Hát ha nem adnak többet, eladjuk öt és félért” - döntötte el Levin nyomban, szokatlan könnyedséggel, az első kérdést, amely korábban nagyon is nehéznek tűnt föl. “Csodálatos, hogy itt hogy el vagyok mindig foglalva” - gondolta a másik levélről. Bűnösnek érezte magát a nővérével szemben, hogy mind ez ideig nem intézte el, amire megkérte. “Ma megint nem mentem el a bíróságra, de ma igazán nem volt időm.” S elhatározva, hogy holnap föltétlenül elintézi, bement a feleségéhez. Útközben, emlékezetében, egész napját átfutotta. A nap eseménye csupa beszéd volt; beszéd, amit hallott, és amiben részt vett. Csupa olyan tárgyról, amivel, ha maga van és falun, soha nem foglalkozik; itt azonban nagyon érdekesek voltak. S mindenik beszélgetés szép volt, csak két helyen csúszott be hiba. Az egyik, amit a csukáról mondott; a másik meg: abban a gyöngéd szánalomban, amit Anna iránt érzett, volt valami nem helyénvaló.
Levin a feleségét rossz hangulatban találta, unatkozva. A három testvér ebédje igen vidáman ütött volna ki, de utána elkezdték Levint várni és várni, s mindnyájan elunták magukat; a nővérei hazamentek, s Kitty maga maradt.
- No és te mit csináltál? - kérdezte Kitty, az ura rendkívül gyanúsan csillogó szemébe nézve. De nehogy megzavarja benne, hogy mindent elbeszéljen, elrejtette a figyelmét, s helyeslő mosollyal hallgatta végig, ahogy az estjéről beszámolt.
- Nagyon örültem, hogy Vronszkijjal találkoztam. Igen könnyen és egyszerűen ment. Csakhogy ennek a félszeg helyzetnek vége van, igyekszem majd, érted, soha nem találkozni vele - mondta, de eszébe jutott, azon való igyekezetében, hogy ne találkozzék vele, nyomban ellátogatott Annához, s elvörösödött. - Mi azt mondjuk, a nép iszik; de nem tudom, ki iszik többet, a nép-e vagy a magunkfajták. A nép csak ünnepeken, mi azonban...
Csakhogy Kittyt nem érdekelte az elmélkedés, hogy a nép hogyan iszik. Látta, hogy az ura elpirul, s tudni akarta, miért.
- No és hol voltál még?
- Sztyiva szörnyen kért, hogy menjek el Anna Arkagyevnához.
S ahogy ezt mondta, még jobban elpirult, s kétsége, hogy jól vagy rosszul tette-e, amikor Annához elment, végleg megszűnt. Most már tudta, hogy nem kellett volna elmennie.
Kitty szeme Anna nevére feltűnő tágra nyílt s fölvillant; de erőt vett magán, elrejtette az izgalmát, s Levint is megtévesztette.
- Á! - csak ennyit mondott.
- Nem haragszol, hogy elmentem, remélem? Sztyiva kérte, és Dolly is kívánta - mondta tovább Levin.
- Ó, nem - szólt Kitty, de Levin látta a szemén, hogy erőt vesz magán, s ez nem ígért semmi jót.
- Nagyon kedves, nagyon, nagyon szánalomraméltó és derék nő - mondta, ahogy Annáról mesélt, a foglalatosságáról, s elmondta, amit üzent.
- Ó, persze, nagyon szánalomraméltó - mondta Kitty, amikor Levin befejezte. - Kitől kaptál levelet?
Megmondta, s mert hitt Kitty nyugodt hangjának, elment levetkőzni.
Amikor visszajött, Kittyt még mindig ugyanabban a karosszékben találta. Amikor hozzálépett, ránézett s felzokogott.
- Mi az, mi? - kérdezte Levin, bár előre tudta, hogy mi.
- Beleszerettél abba az undok nőbe, megbabonázott. Láttam a szemeden. Igen, igen! Mi sül még ki ebből? A klubban iszol, játszol, aztán elmégy, kihez? Nem, utazzunk el... Én holnap hazautazom.
Levin sokáig nem tudta a feleségét megnyugtatni. Végül is azzal nyugtatta meg, hogy beismerte, a részvét, a borral együtt, leverte őt a lábáról, s Anna álnok befolyása alá került, ezután azonban elkerüli. Az egyetlen, amit a legőszintébben ismert be, az volt, hogy hosszú moszkvai élete alatt folyton csak a beszélgetésnek, evésnek, ivásnak élt, s egészen elbutult. Éjjel három óráig beszélgettek. Háromra békültek csak meg annyira, hogy el tudtak aludni.
12
Azután, hogy a vendégeit kikísérte, Anna le sem ült; föl-alá kezdett járni a szobában. Egész este önkéntelenül is mindent elkövetett (az utóbbi időben minden fiatalemberrel így volt), hogy Levinnel megszerettesse magát, s ezt, amennyire becsületes nős embernél s egy este elérhető, tudta, hogy el is érte; de annak ellenére, hogy Levin igen megtetszett neki (ha férfiszempontból Vronszkij és Levin közt éles különbség volt is, ő mint nő, látta a közöset is bennük, ami miatt Kitty Vronszkijba és Levinbe is beleszerethetett), mihelyt a szobából kiment, rá sem gondolt többet.
Egyetlenegy gondolat üldözte, a legkülönfélébb formában, elháríthatatlanul. “Ha másokra, erre a szerelmes, családos emberre ilyen hatással vagyok, ő miért olyan hideg hozzám?... Azaz nem is arról van szó, hogy hideg, hisz szeret, ezt tudom. De valami új dolog furakodott közénk. Miért nincs itthon egész este? Sztyivával megüzente, hogy nem hagyhatja ott Jasvint, figyelnie kell a játékát. Hát gyerek ez a Jasvin? De tegyük föl, hogy igaz. Soha nem hazudik. E mögött az igazság mögött azonban egy másik van. Örül, ha megmutathatja, hogy más kötelessége is van. Én ezt tudom, s belenyugszom. De minek bizonygatja? Azt akarja meg-mutatni, hogy szerelmének nem szabad zavarnia a szabadságát. Csakhogy énnekem nem bizonyítékok kellenek, nekem szerelem kell. Meg kellene értenie az én itteni moszkvai életem nehézségét. Hát élek én? Nem élek, csak várom a feloldozást, amely egyre húzódik, húzódik. Válasz már megint nincs! Sztyiva azt mondja, ő nem mehet el Alekszej Alekszandrovicshoz. Én pedig nem írhatok újból. Semmit nem tehetek, semmit sem kezdhetek, semmin nem változtathatok. Türtőztetem magam, várok, szórakozást, időtöltést találok ki: angol család, írás, olvasás; de ez mind csak ámítás, ugyanaz, ami a morfium. Meg kéne szánnia” - gondolta, s érezte, hogy az önmaga iránti részvét könnyei szöknek a szemébe.
Vronszkij szaggatott csöngetését hallotta, gyorsan letörölte a könnyeit, s nemcsak a könnyeit törölte le, a lámpához ült, kinyitotta a könyvét, s nyugalmat tettetett. Meg kellett mutatnia neki, hogy elégedetlen vele, csak azt, hogy elégedetlen, amiért nem jött haza, ahogyan ígérte: de a bánatát, főként pedig hogy sajnálja magát, semmiképp sem volt szabad megmutatnia. Ő sajnálhatta magát, de Vronszkij őt nem. Nem akart harcot, Vronszkijt vádolta, hogy harcolni akar, de ő volt az, aki akaratlanul is harci állapotba helyezkedett.
- Nem unatkoztál? - mondta Vronszkij, elevenen és jókedvűen lépve hozzá. - Milyen rettenetes szenvedély ez a játék!
- Nem, nem unatkoztam, megtanultam rég, hogy ne unjam magam. Sztyiva és Levin voltak itt.
- Igen, hozzád készültek. No, hogy tetszett Levin? - mondta Vronszkij melléje ülve.
- Nagyon. Nemrég mentek el. Jasvin mit csinált már megint?
- Nyerőben volt, tizenhétezerrel. Hívtam. Már majdnemhogy eljött. De megint visszament, s most veszít.
- Akkor miért maradtál ott? - kérdezte Anna, s hirtelen ráemelte a szemét. Az arckifejezése hideg és ellenséges volt. - Sztyivának azt mondtad, azért maradsz, hogy Jasvint elhozd. S otthagytad.
Ugyanaz a hideg, harcra kész kifejezés jelent meg Vronszkij arcán is.
- Először is, én nem üzentem semmit, másodszor, soha nem mondok nem igazat. És ami a fő, ott akartam maradni, s ott maradtam - mondta a homlokát ráncolva. - Anna, miért? Mondd, miért? - szólalt meg hozzáhajolva, egypercnyi hallgatás után, s kinyitotta kezét, azt remélve, hogy Anna a magáét beleteszi.
Anna örült ennek a gyöngédségre hívásnak. De valamilyen különös, gonosz erő nem hagyta, hogy hajlandóságának engedjen, mintha a harc feltételei nem tűrnék a megalázkodást.
- Hát persze, maradni akartál, s maradtál. Azt csinálod, amit akarsz. De miért mondod ezt nekem? Mit akarsz vele? - kérdezte mindjobban nekihevülve. - Vitatja valaki a jogaidat? De te azt akarod, hogy igazad legyen. Hát legyen.
Vronszkij keze bezárult, elhúzódott, s arca még makacsabb kifejezést öltött, mint előbb...
- Nálad ez makacsság kérdése - mondta Anna, s mereven nézett rá, annak az arckifejezésnek, amely úgy felingerelte, hirtelen nevet találva -, pontosan makacsság. Neked az a kérdés, győztes maradsz-e velem szemben; nekem pedig... - Megint megszánta magát, s majdnem sírva fakadt. - Ha tudnád, miről van szó nálam! Amikor azt érzem, amit most, hogy ellen¬sé¬ges, igen, ellenséges érzéssel vagy velem szemben, ha tudnád, mit jelent ez nekem! Ha tudnád, milyen közel vagyok ezekben a percekben a szerencsétlenséghez, mennyire félek, rettegek magamtól! - S elfordult, hogy a zokogását elrejtse.
- De hát miről beszélünk itt? - mondta Vronszkij, Anna kétségbeesésén elszörnyedve, s megint feléje hajolt, megfogta s csókolni kezdte a kezét. - Miért? Házon kívül keresek szórakozást? Nem kerülöm a nőtársaságot?
- De mennyire! - mondta Anna.
- Mondd, mit tegyek hát, hogy nyugodt légy? Mindent kész vagyok megtenni, hogy boldog lehess - mondta a kétségbeeséstől meghatva. - Mit meg nem tennék, Anna - mondta -, hogy az ilyen bánattól, mint a mostani, megkíméljelek!
- Semmi, semmi az egész - mondta Anna. - Magam sem tudom; a magányos élet, az idegeim... Ne is beszéljünk róla. Mi történt a lóversenyen? Nem mesélted el - kérdezte, s azon volt, hogy a győzelem diadalát, amely mégiscsak az ő oldalán volt, elrejtse.
Vronszkij vacsorát kért, s elmondta apróra a futamokat, de a modorán, egyre hidegebbé váló pillantásán Anna látta, hogy nem bocsátotta meg neki a győzelmét, az a makacsság, amely ellen harcolt, újra ott van benne. Hidegebb volt hozzá, mint előbb; mintha megbánta volna, hogy engedett neki. Anna visszaemlékezett a szavakra, amelyek a győzelmet megszerezték neki: “Közel vagyok a legszörnyűbb szerencsétlenséghez, rettegek magamtól”; s megértette, hogy ez a veszedelmes fegyver, s másodszor nem lehet használnia. S érezte, hogy a szere-lemmel együtt, amely összekötötte őket, a harc gonosz szelleme állandósul köztük, amelyet nem tudott kiűzni sem a férfi s még kevésbé a saját szívéből.
13
Nincsenek viszonyok, amelyekhez az ember ne tudna hozzászokni, különösen ha azt látja, hogy akik körülveszik, mind ugyanúgy élnek. Három hónappal ezelőtt Levin nem hitte volna, hogy olyan körülmények közt, amilyenek közt most élt, nyugodtan el tudjon aludni, hogy céltalan, értelmetlen életet élve, amely anyagi erejét is fölülmúlja, azután, hogy részeg volt (nem nevezhette másképp a klubbeli dolgot), s abszurd módon összebarátkozott egy emberrel, akibe a felesége hajdan szerelmes volt, s még abszurdabb módon elment egy asszonyhoz, akit másnak, mint bukottnak nevezni nem lehetett, hogy ilyen körülmények között - az asszonytól megszédülve, a feleségét elkeserítve - nyugodtan el tudjon aludni. De a fáradtság, az álmatlan éjszaka s a megivott bor hatására mély és nyugodt álomba merült.
Öt óra körül egy nyíló ajtó nyikorgása verte föl. Fölugrott és körülnézett; Kitty nem volt mellette az ágyban. A válaszfal mögött valami fény mozgott, s Kitty lépteit hallotta.
- Mi az? - kérdezte álomtól bódultan. - Kitty! Mi az?
- Semmi - mondta Kitty, s gyertyával a kezében kijött a válaszfal mögül. - Nem jól érzem magam - mondta különösen kedves és jelentős mosollyal.
- Mit? Elkezdődött? - kérdezte Levin rémülten. - El kell szalajtani valakit - és sebesen öltözködni kezdett.
- Nem, semmi - mondta Kitty elmosolyodva, s visszafogta a kezét. - Csak egy kis rosszullét. El is múlt már.
S az ágyához ment, eloltotta a gyertyát, lefeküdt s elcsendesedett. Levinnek gyanús volt ugyan a csöndessége, mintha a lélegzetét fogná közben vissza, még inkább a különös gyöngédség és fölindulás, amivel a válaszfal mögül kilépve azt mondta: semmi; de olyan álmos volt, hogy azonnal elaludt. Csak később jutott eszébe a csendes lélegzete, s értette meg, mi ment végbe az ő drága, kedves lelkében, amíg moccanás nélkül, a női élet legnagyobb eseményét várva, ott feküdt mellette. Hét órakor arra ébredt, hogy Kitty keze a vállához ér, s csendes suttogást hall. A sajnálat, hogy fölébressze, s a vágy, hogy beszéljen vele, mintha harcban állt volna benne.
- Kosztya, ne ijedj meg. Semmi. De úgy látszik... el kell küldeni Lizaveta Petrovnáért.
A gyertya újra meggyúlt. Kitty ott ült az ágyon, kezében a kötés, amin az utolsó napokban dolgozott.
- Kérlek, ne ijedj meg, semmi. Csöppet sem félek - mondta Levin ijedt arcát megpillantva, s kezét előbb a melléhez, aztán az ajkához szorítva.
Levin gyorsan fölugrott; s magánkívül, feleségéről a szemét le nem véve, hálókabátjába bújt és megállt, s még mindig Kittyt nézte. Indulnia kellett, de nem bírta elfordítani róla a szemét. Nem szerette tán eléggé az arcát, nem ismerte eléggé a kifejezését, pillantását - soha nem látta ilyennek még. Milyen undoknak és szörnyűnek érezte magát előtte - amilyen most volt -, ahogy Kitty tegnapi elkeseredése eszébe jutott! Kipirult arca, az éjjeli főkötő alól kibuggyanó lágy haj keretében, örömtől s elszántságtól sugárzott.
Akármilyen kevés volt a mesterkélt és konvencionális Kitty jellemében, Levint mégis meg-lepte, ami most meztelenedett le előtte, amikor egyszerre minden lepel lehullt, s lelkének a magja fény lett a szemében. S ebben az egyszerűségben és meztelenségben az, akit ő szere¬tett, még láthatóbbá vált. Mosolyogva nézett az urára: de a szemöldöke hirtelen összerándult, fölkapta a fejét, gyorsan hozzálépett, kézen fogta, s a forró lélegzetével körülfogva, hozzá-simult. Szenvedett, szinte panaszolta neki a szenvedését. S Levinnek az első percben szokása szerint úgy is rémlett, hogy ő a hibás benne. De Kitty tekintetében gyöngédség volt, s az azt mondta, hogy nemcsak nem vádolja, de szereti is ezért a szenvedé¬sért. “Ha nem én, ki hát a hibás benne?” - gondolta önkéntelenül, s a szenvedés okozóját kereste, hogy meg¬büntes¬se. Hibás azonban nem volt. Kitty szenvedett, panaszkodott és diadalmaskodott a szenvedésével, és örült neki és szerette. Levin látta, hogy valami gyönyörű megy végbe a lelkében, de hogy mi, nem tudta megérteni, meghaladta az értelmét.
- Elküldtem mamához. Te meg menj hamar Lizaveta Petrovnához... Kosztya! Semmi, már elmúlt.
Elment az ura mellől, és csengetett.
- No, menj most már, Pása jön. Semmi bajom.
Levin bámulattal látta, mint veszi a kötést, amit az éjjel behozott, s fog újra hozzá.
Mialatt Levin az egyik ajtón kiment, hallotta, amint a lány a másikon bejött. Megállt az ajtóban, s még hallotta, hogy Kitty részletes utasítást ad neki, s maga kezdi odább tolni vele az ágyat.
Levin felöltözött, s mialatt a lovakat befogták - bérkocsi még nem volt -, megint fölszaladt a hálóba; úgy rémlett neki, nem is lábujjhegyen, de szárnyakon. Két szobalány gondterhelten rendezett át a hálóban valamit. Kitty járkált és kötött, gyorsan hányta a szemeket, s rendelkezett.
- Megyek rögtön a doktorhoz, Lizaveta Petrovnáért már elmentek, de én is elmegyek. Nem kell valami? Igaz is, Dollyhoz?
Kitty ránézett, nyilván nem hallotta, mit mond.
- Igen, igen, menj, menj - mondta gyorsan, a homlokát ráncolva, s a kezével intett neki.
Már kint volt a szalonban, amikor a hálóban panaszos, de rögtön el is némuló nyögés hangzott föl. Levin megállt, és sokáig nem bírta fölfogni, mi ez.
“Igen, ő volt” - mondta magának, s fejéhez kapva lefutott.
- Uram, könyörülj! Bocsáss meg, segíts! - hajtogatta a valahogy váratlanul, egyszerre csak a szájára szökő szavakat, s ő, a hitetlen ember, ezeket a szavakat nemcsak a szájával hajtogatta. Ebben a percben azt látta, hogy nemcsak a kétségei nem akadályozták meg egyáltalán abban, hogy Istenhez forduljon, de önismerettel vallott ama meggyőződése sem, hogy az eszére hallgatva képtelen lenne hinni. Mindez porként fúvódott most le a lelkéről. Kihez is fordulhatott máshoz, ha nem ahhoz, akinek a kezében ott érezte magát, a lelkét, a szerelmét?
A ló nem volt még befogva: de olyan rendkívüli testi feszültséget érzett magában, figyelme annyira a tennivalón volt, hogy egy percet sem akart elveszíteni, s nem várta be a lovat, gyalog indult neki, Kuzmának pedig meghagyta, hogy hajtson majd utána.
A sarkon egy siető éjjeli bérkocsissal találkozott. A kis szánban bársonybekecsében Lizaveta Petrovna ült, bekötött fejjel. “Hála Isten! Hála Isten!” - hajtogatta Levin, s elragadtatással ismerte fel a kicsiny, szőke haj övezte arcot, amely most különösen komoly, sőt szigorú kifejezést öltött. Nem állította meg a szánt, úgy futott mellette visszafelé.
- Két órája? Nem több? - kérdezte Lizaveta Petrovna. - Keresse fel Pjotr Dmitricset, de ne siettesse. És vegyen ópiumot a patikában!
- Azt gondolja, szerencsés lefolyású lehet? Uram, könyörülj, segíts! - mondta Levin, a kapun kiforduló lovát megpillantva. Fölugrott Kuzma mellé a szánba, s a doktorhoz hajtatott.
14
A doktor még nem kelt föl, s az inas azt mondta: “Későn feküdt, s nem hagyta meg, hogy felkeltsem; de nemsokára fönt lesz.” Az inas lámpaüveget tisztított, s ez, úgy látszik, nagyon elfoglalta. Figyelme az üveg s közönye az iránt, ami Levinben végbement, kezdetben csodálkozásba ejtette Levint, de jobban meggondolva belátta, hogy senki sem ismeri és nem is köteles ismerni az érzéseit, s csak annál nyugodtabban, meggondoltabban és elszántabban kell eljárnia, hogy a közönynek ezt a falát átüsse, s célhoz érjen. “Nem szabad elsietni, de elhagyni sem semmit” - mondta magában, egyre nagyobb dagályát érezve fizikai erejének s a rá váró tennivalókra irányzott figyelmének.
Megtudva, hogy a doktor még nem kelt föl, Levin a képzeletében megjelenő különféle tervek közül a következőkben állapodott meg: Kuzma menjen el egy levéllel egy másik orvoshoz, maga a patikába megy ópiumért, s ha a doktor még akkorra sem kelt föl, visszatérve megvesztegeti az inast, vagy ha nem lesz kapható rá, akármilyen áron, erőszakkal is fölveri a doktort.
A gyógyszertárban a szikár segéd a várakozó kocsis számára ugyanazzal a közönnyel zárt ostyába valami porokat, amivel az inas tisztította az üveget, s megtagadta az ópium kiadását. Levin igyekezett meggyőzni: azon volt, hogy ne hamarkodja el a dolgot, s ne jöjjön dühbe, megmondta a doktor és a szülésznő nevét, elmagyarázta, mire kell az ópium, és sikerült is meggyőznie. A segéd németül kért tanácsot, hogy kiadhatja-e, s a válaszfal mögül megkapván a beleegyezést, gyógyszeres üveget és tölcsért vett elő, a nagy üvegből kitöltött lassan a kicsibe, címkét ragasztott rá; Levin kérése ellenére, hogy ne tegye, még le is kötözte, sőt be is akarta csomagolni. De Levin ezt nem bírta már; egy elszánt mozdulattal kirántotta a gyógy-szert a kezéből, s kifutott a nagy üvegajtón. A doktor még nem kelt fel, s az inas, aki a szőnyeg tisztításával volt elfoglalva, nem volt hajlandó felkelteni. Levin minden sietség nélkül egy tízrubeles bankjegyet húzott ki, s a szavakat lassan ejtve, de azért időt sem vesztve, odaadta neki a bankót, s kijelentette, hogy Pjotr Dmitrics (milyen nagynak és jelentősnek látszott most ez az előbb annyira jelentéktelen Pjotr Dmitrics!) megígérte, hogy bármikor rendelkezésükre áll, s bizonyára nem haragszik meg érte, hát keltse csak azonnal föl.
Az inas ráállt; fölment, s Levint a váróba tessékelte.
Az ajtón át hallotta, amint az orvos köhécselve járkál, mosdik, s valamit beszél. Vagy három perc telt el; Levinnek úgy tűnt föl, több volt egy óránál. Nem tudott tovább várni.
- Pjotr Dmitrics, Pjotr Dmitrics! - szólt könyörgő hangon a nyitott ajtón. - Az Isten szerelmére, bocsásson meg! Fogadjon úgy, ahogy van. Már több mint két órája tart.
- Rögtön, rögtön! - felelte a hang, s Levin elámulva vette észre, hogy a doktor mosolyogva beszél.
- Egy percre csak...
- Rögtön.
Még vagy két perc telt el, mialatt a doktor a csizmáját húzta föl, s még kettő, mialatt a ruhájába bújt, és megfésülködött.
- Pjotr Dmitrics! - kezdte Levin újból panaszos hangon, de ekkorra már kijött a doktor, fölöltözve s megfésülködve. “Nincs lelkiismeret ezekben az emberekben - gondolta Levin. - Fésülködik, mialatt mi elpusztulunk.”
- Jó reggelt! - nyújtotta oda neki a kezét az orvos, mintha ugratni akarná a nyugalmával. - Ne siessen annyira! Nos?
Levin minél körülményesebb igyekezett lenni; minden szükségtelen részletet elmondott a felesége állapotáról; közben minduntalan kérésekkel szakította félbe a mondókáját, hogy a doktor azonnal induljon el vele.
- De hát ne siessen úgy! Látszik, hogy nem ért hozzá. Rám bizonyára nincs is szükség; de megígértem, hát jó, elmegyek. Sietni azonban nincs mit. Üljön csak le, kérem, kávét nem parancsol?
Levin ránézett; csak a tekintetével kérdezte, hogy csúfolódik-e. De a doktor nem is gondolt csúfolódásra.
- Ismerem, ismerem ezt - mondta a doktor mosolyogva. - Magam is családos ember vagyok; mi, férjek, a legszánalmasabb alakok vagyunk ilyenkor. Van egy páciensem, az ura ilyenkor mindig az istállóba szökik.
- De hát mit gondol, Pjotr Dmitrics? Azt hiszi, szerencsés lefolyású lehet?
- Minden jel szerencsés kimenetelre mutat.
- Szóval tüstént jön? - mondta Levin, s dühösen nézett a kávét behozó szolgára.
- Egy órácskán belül.
- De az Isten szerelmére!
- Ejnye, hadd igyam hát meg a kávém!
Az orvos odaült a kávéjához. Mindketten hallgattak.
- Hanem a törököt alaposan verik! Olvasta a tegnapi tudósítást? - kérdezte az orvos a zsemlé¬jét rágcsálva.
- Nem, nem bírom! - szólt fölszökve Levin. - Tehát egy negyedóra múlva ott lesz?
- Fél óra múlva.
- Becsületszavára?
Levin együtt érkezett haza a hercegnővel, s együtt mentek föl a háló ajtajához. A hercegnőnek könny volt a szemében, keze reszketett. Ahogy Levint meglátta, átölelte és sírt.
- Nos, lelkem, Lizaveta Petrovna? - ragadta meg a hercegnő a buzgóságtól sugárzó arccal elébe siető Lizaveta Petrovna kezét.
- Jól halad - mondta Lizaveta Petrovna -, de beszélje rá, hogy lefeküdjék. Úgy könnyebb.
Attól a perctől, hogy fölébredt, s látta, miről van szó, Levin fölkészült rá, hogy gondolatait és érzéseit elzárva, okoskodás és találgatás nélkül, keményen viselje, ami rája vár; elhatározta, hogy a feleségét sem hangolja le, ellenkezőleg, megnyugtatja, s éleszti a bátorságát; még azt sem engedi meg magának, hogy arra gondoljon, mi lesz, hogy végződik. Az után ítélve, amit kérdezősködéseire a dolog szokásos tartalmáról hallott, képzeletben arra készült, hogy vagy öt órán át tűr, azalatt tartja magát, s ezt úgy hitte, meg is tudja tenni. De amikor a doktortól visszatért, s a szenvedő Kittyt megint meglátta, mind sűrűbben ismételgette az “Uram, kegyel-mezz, segíts”-et, föl-fölsóhajtott, fölfelé vetette a fejét, s félelem fogta el, hogy nem bírja ki, elsírja magát, vagy elszalad. Annyira gyötrődött. Pedig még csak egy óra telt el.
Ez után az óra után pedig még egy, kettő, három következett; letelt mind az öt, amit tűrése legvégső határául tűzött ki, s a helyzet még mindig ugyanaz volt, s ő egyre tűrt, mint hogy mást tenni, mint tűrni, nem is tudott; minden percben azt gondolva, hogy a türelem végső küszöbére ért, s szíve a részvéttől azonnal szétszakad.
De percek, órák és újabb órák teltek el; s szenvedése és borzadása nőtt, s mindjobban feszült.
Az élet megszokott feltételei, amik nélkül az ember el sem tud képzelni semmit, nem léteztek többé a számára. Elvesztette az idő tudatát. A percek, azok, melyekben Kitty magához hívta, s ő hol szokatlan erővel szorító, hol az övét ellökő, kiizzadt kezeit fogta, óráknak tűntek föl, majd meg az órák tűntek föl perceknek. Csodálkozott, amikor Lizaveta Petrovna megkérte, hogy a spanyolfal mögött gyújtson gyertyát, s megtudta, hogy délután öt óra van már. Ha azt mondták volna, hogy még csak reggel tíz van, éppolyan kevéssé csodálkozott volna, hogy hol volt ezalatt, éppolyan kevéssé tudta, mint azt, hogy mi mikor volt. Látta Kitty gyulladt, hol hökkent és szenvedő, hol elmosolyodó s őt megnyugtatni igyekvő arcát. Látta a hercegnőt is vörösen, idegesen, ősz hajfürtjei kibomolva, amint erőszakkal nyeli, ajkát harapdálva, a könnyeit; látta Dollyt, a vastag cigarettákat szívó doktort és Lizaveta Petrovna kemény, határozott, megnyugtató arcát; az öreg herceget, amint elkomorodott arccal sétál a teremben. De hogy hogyan jöttek ki-be, s hogy hol voltak, nem tudta. A hercegnő a doktorral majd a hálóban volt, majd a dolgozóban, ahol hirtelen egy asztal terült; majd pedig nem ő volt már ott, hanem Dolly. Tisztán visszaemlékezett, hogy elküldték valahová. Egyszer azért küldték, hogy az asztalt és a díványt átvigye. Nagy buzgósággal csinálta, azt gondolta, Kittynek kell; aztán tudta csak meg, hogy magának készített éjjeli fekhelyet. Aztán a doktorhoz küldték a dolgozószobába, valamit megkérdezni. Az orvos felelt neki, s a dumabeli botrányokról beszélt. Utána a hercegnő hálójába küldték, hogy hozzon el onnan egy aranyozott, ezüstvere¬tes ikont, s ő a hercegnő öreg komornájával fölmászott érte a szekrényre; eltörte a szentkép lámpácskáját, de a komorna megnyugtatta a felesége meg a lámpa felől is, ő pedig odavitte a képet, s gondosan a párna mögé dugva, Kitty fejéhez állította. De hogy mindez hol, mikor és miért volt, nem tudta. Azt sem értette, miért fogta őt kézen a hercegnő, s miért kéri részvéttel pillantva rá, hogy nyugodjék meg, míg Dolly arra beszélte rá, hogy egyék valamit, s kivezette a szobából, sőt a doktor is komolyan és részvéttel nézett rá, s cseppeket ajánlott.
Azt tudta s azt érezte csak, hogy ami végbemegy, ahhoz hasonló, ami egy éve a kormányzó-sági székhely szállójában történt, Nyikolaj bátyja halotti ágyánál. Csakhogy az bánat volt, ez meg öröm. De az a bánat és ez az öröm egyformán kiestek az élet szokásos feltételein; rések voltak szinte a megszokott életen, amin át valami felsőbbrendűbe látott. És ugyanolyan súlyosan, gyötrődve közeledett, aminek be kellett következnie, mint akkor, s e magasabb rendűt szemlélve olyan magasságba emelkedett a lelke, amilyen magasságról addig nem is tudott, s ahová az értelme nem juthatott már el.
“Uram, bocsáss meg, segíts!” - hajtogatta szüntelen magában; s hiába volt a nagyon is hosszú s teljesnek hitt elidegenedés, úgy érezte, éppen olyan bizalommal és egyszerűen fordul Istenhez, mint gyermeksége s kora ifjúsága idején.
Az egész idő alatt két külön hangulat volt benne. Az egyik: ha nem Kittyvel volt, hanem a doktorral, aki az egyik vastag cigarettát a másik után szívta s nyomta el a teli hamutartó szélén, vagy Dollyval, vagy az öreg herceggel - itt ebédről, politikáról, Marja Petrovna betegségéről folyt a beszéd, s Levin egy-egy percre egészen elfeledkezett, mi történik, s úgy érezte magát, mint aki most ébredt föl. A másik hangulata - amikor Kitty mellett volt az ágy fejénél, ahol a szíve szét akart s mégsem szakadt széjjel a részvéttől, s ahol szakadatlanul imádkozott. S valahányszor a hálóból jövő kiáltás a feledés percéből kirántotta, mindig ugyanabba az igen furcsa tévedésbe esett, ami az első percben érte. Ahányszor Kitty kiáltását meghallotta, fölszökött s szaladt, hogy mentegesse magát; útközben eszébe jutott, hogy nem bűnös, s óvni, segíteni szeretett volna; de ahogy ránézett, megint csak azt látta, hogy segítenie nem lehet, s elborzadt. “Uram, bocsáss meg és segíts!” - mondogatta. És minél jobban múlott az idő, annál erősebbé vált mind a két hangulat: ha nem volt vele, teljesen megfeledkezett róla, mind nyugodtabb és nyugodtabb lett, Kitty szenvedése s a maga tehetetlensége pedig mindjobban gyötörte. Fölszökött, el szeretett volna futni valahová, s hozzá futott.
Néha, amikor a felesége újra és újra magához szólította, Levin még vádolta is. De ahogy alázatos, mosolygó arcát megpillantotta, s a szavait hallotta: “Nagyon meggyötörtelek”, az Istent vádolta már; majd, hogy Isten jutott az eszébe, arra kérte, hogy bocsásson meg, s könyörüljön rajta.
15
Nem tudta, késő van-e vagy korán. A gyertyák mind leégtek már, Dolly csak az imént volt a dolgozóban; a doktornak ajánlotta, hogy feküdjék le. Levin ült, a doktor elbeszélését hallgatta egy sarlatán delejezőről, s a cigarettája hamuját nézte. Fájásszünet volt, s ő elfeledkezett magáról. Teljesen elfelejtette, mi történik. A doktor elbeszélését hallgatta, s meg is értette. Hirtelen egy kiáltás hallatszott, de példátlan. Olyan szörnyű kiáltás volt, hogy Levin föl sem ugrott; lélegzetét visszafojtva, ijedt-kérdőn nézett a doktorra. A doktor oldalt fordította a fejét, hallgatózott, s helyeslően mosolygott. Az egész olyan rendkívüli volt, hogy Levint már nem lepte meg semmi sem. “Bizonyára így van jól” - gondolta, s ülve maradt. De ez kinek a sikoltása volt? Fölugrott, lábujjhegyen a hálóba futott, megkerülte Lizaveta Petrovnát, a hercegnőt, s a helyére állt, az ágy fejéhez. A kiáltás elhallgatott, de most valami változás állt be. Hogy mi, azt nem látta, nem értette, és nem is akarta látni és érteni. De ott látta a Lizaveta Petrovna arcán; ez az arc szigorú volt és sápadt, de éppen olyan határozott is, bár az álla remegett kicsit, s a szeme Kittyre meredt. Kitty kigyúlt, elgyötört arca a hozzáragadt, izzadt hajfürttel Levin felé fordult, a tekintetét kereste. Fölemelt kezei a kezét kérték. Izzadt kezeivel megfogta a Levin hideg kezeit, s az arcához szorította.
- Ne menj el, ne menj el! Nem félek, nem félek! - mondta gyorsan. - Mama, vegye ki a fülbevalómat. Zavar. Nem félsz? Hamar, hamar, Lizaveta Petrovna...
Gyorsan, igen gyorsan beszélt, s mosolyogni akart. De az arca egyszer csak eltorzult, s eltolta magától Levint.
- Nem, ez borzasztó! Meghalok, meghalok! Menj, menj! - kiabálta, s megint az a hasonlítha-tatlan kiáltás hallatszott.
Levin a fejéhez kapott, s kiszaladt a szobából.
- Semmi, semmi, minden jól megy - szólt utána Dolly.
De akármit mondtak, ő tudta, hogy most már mindennek vége. Ott állt, fejével az ajtónak dőlve, a szomszéd szobában, s ha valami soha nem hallott sivítást, bőgést hallott, tudta, hogy ezt az kiáltotta, aki azelőtt Kitty volt. A gyereket rég nem kívánta már, csak azt, hogy ez a szörnyű szenvedés megszűnjék végre.
- Doktor! Mi ez? Istenem! - mondta a belépő doktor kezéhez kapva.
- A végéhez közeledik - mondta a doktor. S a doktor arca, ahogy ezt mondta, olyan komoly volt, hogy Levin a “végéhez közeledik”-et úgy értette: meghal.
Nem tudott magáról, úgy futott be a hálószobába. Az első, amit meglátott, Lizaveta Petrovna arca volt. Még komorabb volt és még szigorúbb. Kittynek nem is volt arca. Azon a helyen, ahol az előbb az arca volt, az erőfeszítés látványa s a hang is, ami kijött belőle, valami szörnyűt mutatott. Levin fejjel az ágy fájának dőlt, s a szíve, érezte, megszakad. A rettenetes kiáltás nem hallgatott el, még rettenetesebb követte, majd mintha a borzalom végső határához ért volna, hirtelen elnémult. Levin nem hitt a fülének, de nem lehetett kételkednie; a kiáltozás elállt, csendes sürgés hallatszott, mocorgás és sietős lélegzet, s Kitty szakadozott, élő és gyöngéd, boldog hangja, amint csendben annyit mond: “Vége.”
Levin fölemelte a fejét, Kitty erőtlenül eresztette a kezét a takaróra; rendkívül szép volt és csendes; szótlanul nézett a férjére, akart és nem tudott mosolyogni.
S ebből a titokzatos, rettenetes, nem földi világból, amelyben huszonkét órán át élt, Levin úgy érezte, egy szempillantás alatt az ő korábbi, szokott világába került, de az a boldogságnak olyan új fényében ragyogott most, hogy nem tudta elviselni. A megfeszített húrok elszakadtak; a zokogás, az öröm előre nem látott könnyei olyan erővel tódultak föl s rázták a testét, hogy sokáig szólni sem engedték.
Térdre esett az ágy előtt, az ajka elé fogta s úgy csókolta a felesége kezét, s a kéz gyenge ujjmozgással felelt a csókjaira. Eközben ott az ágy végében Lizaveta Petrovna ügyes ujjai közt, mint a kis láng a lámpácska fölött, egy emberi lény élete himbált, aki idáig nem volt, s most már ugyanolyan jogon, magának éppoly fontosan, élni fog majd, s magához hasonlókat nemz.
- Él! Él! Méghozzá fiú! Ne nyugtalankodjék - hallotta Levin Lizaveta Petrovna hangját, amint remegő kézzel csapkodta a gyerek hátát.
- Mama, igaz? - hallatszott Kitty hangja.
A hercegnő csak felcsukló sírással felelt.
S a csönd közepén, kétségtelen válaszul az anya kérdésére, egészen másféle hang hallatszott, mint a többi, szobabeli fojtott, beszélgető hang. Egy érthetetlen módon itt termett, új emberi lény merész, arcátlan, semmire nem hederítő kiáltása volt.
Ha Levinnek az előbb még azt mondják, hogy Kitty meghalt, és ő is vele együtt, s hogy a gyermekeik angyalok, s Isten itt van előttük - semmin se csodálkozott volna, most azonban, hogy a valóság világába visszatért, nagy szellemi erőfeszítésbe került megértenie, hogy Kitty él, ép, s ez a kétségbeesetten visító lény a fia. Kitty élt, a szenvedésnek vége volt. S ő kimond-hatatlanul boldog. Ezt megértette, s az egész boldoggá tette. De a gyerek? Honnét, minek és kicsoda?... Sehogy sem tudta megérteni, nem tudott hozzászokni ehhez a gondolathoz. Valami fölöslegesnek, ráadásnak látszott, amihez sokáig nem tudott hozzá¬szokni.
16
Tíz óra felé az öreg herceg, Szergej Ivanovics és Sztyepan Arkagyics Levinnél ültek; a szülő nőről beszéltek, s lassan távolabbi tárgyak is sorra kerültek. Levin hallgatta őket, s beszél¬geté-sük alatt akaratlanul is eszébe jutott a múlt; az, ami a mai reggelig volt; s eszébe jutott önmaga is, amilyen tegnap volt. Mintha egy évszázad telt volna el azóta. Valamiféle elérhetetlen magasságban érezte magát, amelyről most iparkodott leereszkedni, nehogy megsértse azokat, akikkel beszélget. Beszélt, s szüntelenül a feleségére gondolt, mostani állapotának a részleteire, a fiára, akinek a létezéséhez igyekezett hozzászoktatni magát. A női világ, amely nősülésével új, addig nem ismert jelentőséget nyert, most olyan magasságokba emelkedett előtte, hogy nem is tudta a képzeletével utolérni. Hallgatta a társalgást a tegnapi klubbeli ebédről, s azt gondolta: “Mi történik most Kittyvel, elaludt-e? Hogy van? Mire gondol? A fiam, Dmitrij, sír-e?” S beszéd közben, a mondat derekán, fölugrott, és kiment a szobából.
- Üzend meg, be lehet-e menni hozzá - mondta a herceg.
- Jó, rögtön - felelte Levin, s anélkül, hogy megállt volna, bement Kittyhez.
Kitty nem aludt, csendben beszélgetett az anyjával; a keresztelőről készített terveket.
Ott feküdt hanyatt, rendbe szedve, megfésülve, csinos, kék, díszes főkötőben, kezét a takarón nyugtatva, s ahogy a szemük találkozott, a pillantása magához hívta. Amúgy is fényes tekintete, ahogy közeledett hozzá, úgy lett még ragyogóbb. Arcán ugyanaz az átváltozás volt, a földiből a földöntúliba, ami az elhunytak arcán szokott lenni, csak ami ott búcsú, itt találkozás. Levint meg elfogta az izgalom, olyan, amilyet a szülés percében érzett. Kitty kézen fogta, s megkérdezte, aludt-e. Levin nem tudott felelni, s gyöngeségéről meggyőződve elfordult.
- Én aludtam, Kosztya - mondta Kitty. - És most nagyon jól vagyok.
Levin ránézett, de Kitty arckifejezése hirtelen elváltozott.
- Adjátok ide - mondta, meghallva a gyerek halk sírását. - Adja ide, Lizaveta Petrovna, ő is megnézi majd.
- No, nézze meg hát a papa is - emelt föl s vitt oda Lizaveta Petrovna valami vöröset, furcsát és imbolygót. - Várjunk, előbb rendbe szedjük magunkat. - Lizaveta Petrovna azt a vöröset és imbolygót az ágyra tette, a gyereket kigöngyölte, ujjával fölemelte, megforgatta, s valamivel behintve, megint begöngyölte.
Ahogy a piciny, szánalomra méltó lényre nézett, Levin reménytelen erőfeszítést végzett, hogy lelkében az atyai érzés valamiféle jelére találjon; azonban csak viszolygást érzett iránta. De amikor kipólyázták, s a vékony, vékony karocskák, a kis sáfrányszínű lábak, azon a kis ujjak, a többitől eltérő nagyujj is, feltűntek, látta, hogy Lizaveta Petrovna, lágy rugókként, hogy szorítja oda, s göngyöli be egy vászonruhába ezeket a kiterjesztett karocskákat, olyan szána-lom fogta el ez iránt a lény iránt s olyan félelem, hogy a szülésznő esetleg kárt tehet benne, hogy megfogta a kezét.
Lizaveta Petrovna elnevette magát.
- Ne féljen, ne féljen!
Amikor a gyereket tisztába tették s egy kis kemény bábuvá változtatták, Lizaveta Petrovna, mintha csak a munkájával büszkélkedne, meghimbálta, és hátralépett, hogy Levin teljes szépségében láthassa a fiát.
Kitty, szemét le nem véve róla, oldalról ugyanoda nézett.
- Adja, adja csak! - mondta, s majdhogy fel nem emelkedett.
- Mit csinál, Katyerina Alekszandrovna? Ilyen mozdulatot nem szabad tennie! Várjon, majd odaadom. Csak megmutatjuk magunk a papának, hogy milyen legények vagyunk!
És Lizaveta Petrovna egy kézzel Levin felé emelte (a másik az ujjaival csak az ingó tarkóját támogatta) ezt a különös, ingó, a fejét a pólya széle mögé rejtő vörös jószágot. De volt rajta orr is, kancsalító szem, cuppantó ajak.
- Gyönyörű gyerek! - mondta Lizaveta Petrovna.
Levin elkeseredetten sóhajtott. Ez a gyönyörű gyerek csak undort és sajnálkozást keltett benne. Egyáltalán nem az az érzés volt, amire várt.
Mialatt Lizaveta Petrovna a gyereket Kitty szoptatáshoz még nem szokott mellére tette, Levin elfordult.
Egy kacaj kapatta föl vele hirtelen a fejét; Kitty nevetett föl. A gyerek elfogadta a mellet.
- No, elég már, elég! - mondta Lizaveta Petrovna, de Kitty nem engedte el. A gyerek a karján aludt el.
- Most nézd meg - mondta Kitty, s odafordította felé, hogy láthassa. Az öreges arcocska hirtelen még több ráncba szedődött; a gyerek tüsszentett egyet.
Levin elmosolyodott, s alig tudta az ellágyulás könnyeit visszatartani, megcsókolta a feleségét, s kiment a sötét szobából.
Amit ez iránt a kis lény iránt érzett, egyáltalán nem az volt, amire várt. Semmi vidám és örömteli nem volt ebben az érzésben, ellenkezőleg, új, gyötrő félelem volt. A sebezhetőségek új területének tudata. S ez a tudat az első időben olyan kínos volt, a félelem, hogy ennek a tehetetlen teremtésnek szenvednie ne kelljen, olyan erős, hogy észre sem vette tőle az értelmetlen örömöt, sőt büszkeséget, amit akkor érzett, mikor a gyermek eltüsszentette magát.
17
Sztyepan Arkagyics ügyei rosszul álltak.
Az erdőért kapott pénz harmada elfogyott már, s a tíz százalék levonást is beleszámítva csaknem a harmadik harmadot is felvette már a kupectől. A kereskedő nem adott több pénzt, annál kevésbé, mert Darja Alekszandrovna, ezen a télen első ízben, kereken bejelentette, hogy jogot formál a saját vagyonára, s megtagadta az erdő utolsó harmadáért járó pénzről a szerződés aláírását. Sztyepan Arkagyics hivatali fizetése az otthoni kiadásokra s az apróbb, nem halaszthatóbb adósságokra ment el. Pénzük egyáltalán nem volt.
Ez kellemetlen volt és kényelmetlen, s Sztyepan Arkagyics véleménye szerint nem mehetett így tovább. Szerinte mindennek az volt az oka, hogy nagyon kevés fizetést kapott. Az állás, amelyet betöltött, nyilván nagyon szép volt öt évvel ezelőtt, ma azonban már nem. Petrov mint bankigazgató tizenkétezret kapott; Szventyickij mint a Társaság tagja tizenhétezret, Mityin bankot alapított, és ötvenezret keresett. “Nyilván elaludtam, és elfelejtettek” - gondolta Sztyepan Arkagyics magában. S fülelni, nézelődni kezdett, s a tél végére igen jó állást nézett ki, s rohamot indított érte előbb Moszkvából, a nagynénjein, bácsikáin, barátain át; tavasszal pedig, amikorra a dolog megérett, maga ment föl Pétervárra. Egyike volt azoknak az állásoknak, amelyekből ezertől ötvenezer évi fizetésig a legkülönfélébb méretekben most több támadt, mint amennyi jó meleg, baksisos állás azelőtt volt. Bizottsági tagság volt a déli vasutak és bankintézetek kölcsönös hitelmérlegének egyesített képviseleténél. Ez az állás, mint az ilyen állások mind, olyan hatalmas tudást és munkabírást követelt, amely egy emberben nehezen lehetett együtt. S minthogy olyan ember, akiben ezek a sajátságok együtt legyenek, nem volt, mégiscsak jobb, ha becsületes, mintha nem becsületes ember foglalja el. Sztyepan Arkagyics pedig nemcsak becsületes ember volt (hangsúly nélkül), de becsületes ember (hangsúllyal); abban a különös értelemben, amellyel Moszkvában bír ez a szó, amikor azt mondják: becsületes közéleti személyiség, becsületes író, becsületes újság, becsületes intézmény, becsületes irányzat, s ami nemcsak azt jelenti, hogy az az ember vagy intézmény nem becstelen, hanem hogy alkalomadtán egy kis szúrást is hajlandó megereszteni a kormány ellen. Sztyepan Arkagyics Moszkvában azokban a körökben forgott, ahol ez a szó használatos volt, és becsületes embernek tartották, tehát több joga volt ehhez az álláshoz, mint másnak.
Ez az állás hétezer és tízezer között hozott egy esztendőben, s Oblonszkijnak, hogy elláthassa, nem kellett az állami állást föladnia. Az állás két minisztériumtól, egy hölgytől és két zsidótól függött, s habár az emberek mind elő voltak készítve már, Sztyepan Arkagyicsnak találkoznia kellett velük Pétervárott. Ezenkívül Anna húgának is megígérte, hogy Karenintól a válása ügyében végleges választ hoz. Ötven rubelt kért tehát Dollytól, s felutazott Pétervárra.
Ahogy most a Karenin dolgozószobájában ült, s előterjesztését hallgatta az orosz pénzügyek rossz állapotának az okairól, Sztyepan Arkagyics csak a pillanatot várta, mikor végez, hogy a maga ügyéről s Annáról kezdjen beszélni neki.
- Igen, ez nagyon igaz - mondta, amikor Alekszej Alekszandrovics a pince-nez-t,  ami nélkül mostanában nem tudott olvasni, levette, s kérdőn tekintett hajdani sógorára -, részletekben ez mind nagyon igaz, de a mi korunk alapelve mégis a szabadság.
- Igen, csakhogy én egy másik elvet állítok fel, amely a szabadság elvét is magában foglalja - mondta Alekszej Alekszandrovics, a “magában foglalja” kifejezést megnyomva, s megint föltette a pince-nez-t, hogy a helyet, ahol ezt kimondta, hallgatójának újra elolvassa.
S a szépen írt, hatalmas margójú kéziratot átlapozva, Alekszej Alekszandrovics újból elolvasta a meggyőző helyet.
- Én a védővámos rendszert nem a magánemberek, hanem a közjó szempontjából ellenzem, az alsóbb és felsőbb osztályokért egyaránt - mondta a pince-nez fölött Oblonszkijra nézve. - De ők nem képesek megérteni ezt, őket csak a magánügyeik érdeklik, s frázisokért lelkesednek.
Sztyepan Arkagyics tudta, hogy amikor Karenin arról kezd beszélni, amit ők csinálnak s gondolnak, vagyis azok, akik a tervezeteit nem akarják elfogadni s Oroszországban minden rossz okai, akkor már vége felé járnak; épp ezért szívesen lemondott a szabadság elvéről, s mindenbe belenyugodott. Alekszej Alekszandrovics elhallgatott, s elgondolkozva lapozgatta a kéziratát.
- Igaz is - mondta Sztyepan Arkagyics -, meg akartalak kérni, alkalomadtán, ha Pomorszkijjal találkozol, szólj neki egy szócskát; nagyon szeretném, ha a déli vasutak és pénzintézetek kölcsönös hitelmérlegének egyesített képviseleténél a megürült bizottsági tagsági helyet megkaphatnám.
Sztyepan Arkagyics annyira hozzászokott már ennek a szívéhez közel álló állásnak a megnevezéséhez, hogy hiba nélkül és gyorsan mondta ki.
Alekszej Alekszandrovics kikérdezte, mi is a bizottság munkaköre, s elgondolkozott. Azt forgatta, nincs-e ebben a tevékenységben valami, ami ellenkezik a terveivel. De minthogy az új intézmény tevékenysége igen bonyolult volt, az ő tervei pedig igen nagy területet öleltek föl, nem tudta eldönteni mindjárt, s a pince-nez-t levéve így szólt:
- Kétségkívül szólhatok; de miért óhajtod voltaképpen ezt az állást?
- Szép fizetéssel jár, kilencezerig, s az én jövedelmem...
- Kilencezer - ismételte meg Alekszej Alekszandrovics, és elkomorodott. A fizetés magas összege arra emlékeztette, hogy Sztyepan Arkagyics tervbe vett állása épp ebből a szempont-ból ellentétben állt tervei gondolatával: azok ugyanis mindig a takarékosságot tartották szem előtt.
- Én úgy látom - írtam is erről egy emlékiratot -, hogy manapság ezek az óriási fizetések a kormányzat fonák gazdasági assiette-jének  a jelei.
- De mit akarsz hát? - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tegyük fel, hogy egy bankigazgató tízezret kap, de hisz megérdemli. Vagy a mérnök, aki húszezret kap. Akárhogy nézed, életrevaló dolgot csinál!
- A fizetés, én azt tartom, egy áru ára, s a kereslet és kínálat törvényének kell alávetve lennie. Ha a megszabott fizetés eltér ettől a törvénytől, amikor azt látom például, hogy kijön a főiskoláról két mérnök, mindkettő ugyanannyit tud, ugyanolyan tehetséges, s az egyik negyvenezret kap, a másik meg beéri kétezerrel, vagy hogy jogászokat és huszárokat neveznek ki óriási fizetéssel, minden szakképzettség nélkül bankigazgatónak, akkor arra következtetek, hogy a fizetést nem a kínálat és kereslet törvénye, hanem a cimboraság szabja meg. És ez visszaélés, önmagában is megvan a jelentősége, de az állami szolgálatra is károsan hat. Azt tartom, hogy...
Sztyepan Arkagyics sietett félbeszakítani a sógorát:
- Igen, de abban csak egyetértesz, hogy itt új, kétségtelenül hasznos intézmény létesül. Akárhogy nézed, életrevaló dolog! S különösen nagy súlyt helyeznek rá, hogy az ügyeket becsületesen vezessék - mondta Sztyepan Arkagyics hangsúllyal.
De a becsületes szó moszkvai jelentését Alekszej Alekszandrovics nem ismerte.
- A becsületesség - mondta - csak negatív sajátság.
- Mégis nagyon lekötelezel - mondta Sztyepan Arkagyics -, ha szólsz egy szót Pomorszkijnak. Úgy beszélgetés közben...
- De hisz ez, úgy látom, inkább Bolgarinovtól függ - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- Bolgarinov a maga részéről teljesen mellette van - mondta Sztyepan Arkagyics elpirulva.
Bolgarinov említésére azért pirult el, mert aznap reggel volt a zsidó Bolgarinovnál, s ez a látogatás kellemetlen emlékeket hagyott benne. Sztyepan Arkagyics szilárdul meg volt győződve, hogy az ügy, melyet szolgálni akar, új, életrevaló és becsületes ügy; de ma délelőtt, amikor Bolgarinov, más kérelmezőkkel együtt, nyilván készakarva, két óra hosszat váratta a fogadójában, kényelmetlen érzése támadt.
Azért-e, mert ő, Rurik utódja, Oblonszkij herceg, két órát várt egy zsidó várószobájában, vagy mert életében először nem követte ősei példáját, akik mind a kormányt szolgálták, s új területre lépett - mindenesetre kényelmetlenül érezte magát. Ez alatt a kétórai várakozás alatt Sztyepan Arkagyics rendkívül elevenen járkált a váróban pofaszakállát igazgatva, közben beszélgetésbe ereszkedett más kérvényezőkkel, szójátékot eszelt ki arra, hogyan várt a zsidónál, s gondosan elrejtette a többiek, de még maga elől is az érzéseit.
De az egész idő alatt, maga sem tudta, miért, azért-e, mert a szójátékából: “éberen vártam a héberem”, semmi sem sült ki, vagy másvalami miatt, zavar és bosszúság maradt benne. Amikor pedig Bolgarinov rendkívüli udvariassággal és nyilvánvaló diadallal a megaláztatása miatt végre fogadta, s csaknem visszautasította, Sztyepan Arkagyics azon volt, hogy az egészet minél előbb elfeledje. Most azonban eszébe jutott, és elpirult.
18
- Még egy ügyem van, tudod is, mi: Anna - mondta Sztyepan Arkagyics, miután egy darabot hallgatott, s ezt a kellemetlen emléket lerázta.
Ahogy Oblonszkij Anna nevét kiejtette, Alekszej Alekszandrovics arca tökéletesen megváltozott; az előbbi elevenség helyett halálos fáradtság ült ki rá.
- Mit akartok tőlem voltaképpen? - mondta fészkelődve, s bekattantotta a pince-nez-ét.
- Döntést, akármilyet, de döntést, Alekszej Alekszandrovics. Nem úgy fordulok most hozzád (“mint megbántott férjhez”, akarta mondani, de megijedt, hogy elrontja vele a dolgát, s kicserélte a szót), mint államférfihoz (ami itt nem volt helyén), egyszerűen mint emberhez, mégpedig jó emberhez és keresztényhez. Meg kell szánnod őt.
- De hát miért voltaképpen? - mondta Karenin halkan.
- Megszánnod, igen. Ha látnád, mint én - az egész telet vele töltöttem -, megsajnáltad volna. Rettenetes a helyzete, igazán rettenetes.
- Én úgy látom - felelte Alekszej Alekszandrovics még vékonyabb, csaknem sipító hangon -, hogy Anna Arkagyevnának megvan mindene, amit ő maga akart.
- Alekszej Alekszandrovics, az Isten szerelmére, hagyjuk a vádaskodást! Ami elmúlt, elmúlt, s tudod, hogy ő mit vár és mit óhajt: a válást.
- Én azt gondoltam, hogy amennyiben a fiára igényt formálok, Anna Arkagyevna lemond a válásról, így is adtam meg a válaszom, s a dolog, azt hittem, be van fejezve. Én beleegyezett-nek is tekintem! - rikácsolta Alekszej Alekszandrovics.
- De az Isten szerelmére, ne heveskedj - érintette meg Sztyepan Arkagyics a sógora térdét. - Nincs befejezve. Ha megengeded, hogy összefoglaljam, az ügy így áll: amikor szétmentetek, te nagy voltál, amilyen nagylelkű csak lehet valaki; megadtál neki mindent: a szabadságát, sőt még a válást is. Ő ezt méltányolta is. Nem, ne hidd! Valóban méltányolta. Annyira, hogy azokban az első percekben, érezve, mekkorát vétkezett ellened, nem is gondolt és nem is gondolhatott meg mindent. Mindenről lemondott. A valóság, az idő azonban megmutatta, milyen gyötrelmes és lehetetlen a helyzete.
- Anna Arkagyevna élete engem nem érdekelhet - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics, a szemöldökét felhúzva.
- Engedd meg, hogy ne higgyem el - mondott ellent lágyan Sztyepan Arkagyics. - Ez a helyzet őneki gyötrelem, és senkinek sincs haszna belőle. Azt mondod, rászolgált. Anna tudja ezt, s nem is kér, egyenesen megmondja, hogy nem mer semmit sem kérni. Mi, a rokonai, akik szeretjük, mi kérünk, könyörgünk neked. Miért vergődjék? Kinek lesz jobb ettől?
- Már engedd meg, ti, úgy látszik, vádlottnak tesztek meg - mondta Alekszej Alekszandrovics.
- De nem, nem, a világért sem; értsd meg már! - mondta Sztyepan Arkagyics, ismét a kezéhez érve, mintha meg lett volna győződve, hogy ez az érintés meglágyítja a sógorát. - Én csak egyet mondok: a helyzete gyötrő, s anélkül, hogy magad vesztenél valamit, könnyíthetsz rajta. Úgy elrendezem, hogy észre sem veszed. Hiszen megígérted.
- Az ígéretet régebben adtam. A fia dolga - az volt a föltevésem - eldöntötte az egészet. Azon-kívül abban reménykedtem, hogy Anna Arkagyevna lesz elég nagylelkű... - ejtette ki nagy nehezen, reszkető ajakkal az elsápadt Alekszej Alekszandrovics.
- Ő mindent a te nagylelkűségedre bíz. Egyet kér, egyetlen dologért könyörög; szabadítsd ki mostani lehetetlen helyzetéből. Nem kéri már a fiát. Alekszej Alekszandrovics, te jó ember vagy. Helyezkedj egy pillanatra a helyébe. A válás az ő helyzetében élethalálkérdés. Ha te régebben nem ígéred meg, összebékül a helyzetével, lent maradt volna falun. De te megígérted, ő írt neked, s feljött. Hat hónapja él Moszkvában, ahol minden találkozás kés a szívébe, s napról napra várja a döntésedet. Ez ugyanaz, mintha egy halálraítéltnek hónapokon át nyakán tartják a hurkot azzal, hogy talán halál, talán kegyelem. Essék meg rajta a szíved; én magamra vállalom, hogy mindent elrendezek. “Vos scrupules...” 
- Nem erről beszélek, nem erről... - szakította félbe Alekszej Alekszandrovics undorodva. - De hátha olyat ígértem, amit nem volt jogom megígérni.
- Megtagadod tehát, amit megígértél?
- Sohasem tagadtam meg, hogy ami lehetséges, megteszem; de időt akarok, meggondolni, hogy amit ígértem, mennyire lehetséges.
- De Alekszej Alekszandrovics! - szólalt meg fölszökve Oblonszkij. - Ezt nem akarom elhinni! Anna olyan boldogtalan, amilyen boldogtalan egy asszony csak lehet, s te nem tagadhatod meg ilyen...
- Amennyiben az ígért dolog lehetséges. Vous professez d’etre un libre penseur.  Én azonban mint hivő ember, ilyen fontos ügyben nem járhatok el a keresztény tanítással ellentétben.
- Keresztény társadalmakban, s amennyire tudom, minálunk is, a válás megengedett dolog - mondta Sztyepan Arkagyics. - A mi egyházunk is megengedi. És mi úgy látjuk...
- Megengedi, de nem ilyen értelemben.
- Alekszej Alekszandrovics, nem ismerek rád - mondta Oblonszkij egy kis hallgatás után. - Nem te vagy-e (s mi értékeltük ezt), aki mindent megbocsátottál, s épp keresztényi érzésedtől ösztönözve, kész voltál mindent föláldozni? Magad mondtad: ha a köntösöd elveszik, add oda az ingedet is, s most...
- Kérlek - szólalt meg talpra szökve, sápadtan, sipító hangon és reszkető állal Alekszej Alekszandrovics -, kérlek, hagyjuk abba, hagyjuk abba... ezt a beszélgetést.
- De nem! Bocsáss, bocsáss meg, ha keserűséget okoztam - mondta zavart mosollyal Sztyepan Arkagyics, a kezét nyújtva -, mint követ végül is csak a rám bízottat közöltem.
Alekszej Alekszandrovics kezet adott, s elgondolkozott.
- Meg kell gondolnom, útmutatást kell keresnem. Holnapután végleges választ adok - mondta, valamit forgatva magában.
19
Sztyepan Arkagyics menni készült már, amikor Kornyej belépett s jelentette:
- Szergej Alekszejics!
- Ki az a Szergej Alekszejics? - kezdte Sztyepan Arkagyics, de mindjárt eszébe is jutott.
- Ah, Szerjozsa! - mondta. - “Szergej Alekszejics”, azt hittem, valami ügyosztályvezető. - “Anna is kért, hogy látogassam meg”, jutott eszébe.
Az a félénk, szánalomkeltő kifejezés jutott az eszébe, amivel Anna elbúcsúzott tőle. “Te mégiscsak találkozol vele - mondta -, tudd ki apróra, hogy van, ki van mellette. És Sztyiva... ha lehetséges! Hisz, ugye, lehetséges?” Sztyepan Arkagyics elértette, mit jelent, “ha lehetséges”; ha lehetséges, csinálja meg úgy a válást, hogy a fiát neki adják. Sztyepan Arkagyics látta most már, hogy erre gondolni sem lehet, de mégiscsak örült, hogy az unokaöccsével találkozik.
Alekszej Alekszandrovics figyelmeztette a sógorát, hogy a fia előtt nem beszélnek soha az anyjáról; őt is kéri, ne említse egy szóval sem.
- Az után a találkozás után, amit mi nem láttunk előre, nagybeteg lett - mondta Alekszej Alekszandrovics. - Még az életét is féltettük. De az ésszerű gyógykezelés, nyáron a tengeri fürdő rendbe hozta, s az orvos tanácsára most iskolába adtam. A társai valóban jó hatással vannak rá, teljesen egészséges, s jól is tanul.
- Hanem micsoda legény lett! Nem is Szerjozsa már, kész Szergej Alekszejics! - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva, ahogy a csinos, széles vállú fiúra nézett, aki kék kabátjában s hosszúnadrágjában fürgén és fesztelenül lépett a szobába. A fiú egészségesnek és jóked¬vűnek látszott. Úgy hajolt meg a bátyja előtt, mint idegen előtt; de ahogy megismerte, elpirult, s mintha megsértődött vagy megharagudott volna valamiért, gyorsan elfordult tőle. Aztán az apjához lépett: odaadta neki az iskolai értesítőt.
- No, ez derék - mondta az apja -, elmehetsz.
- Soványabb lett és megnőtt; nem gyerek többé, hanem kis ifjú, ezt már szeretem - mondta Sztyepan Arkagyics. - De rám csak emlékszel?
A fiú hirtelen az apjára pillantott.
- Emlékszem, mon oncle  - felelte a nagybátyjára nézve, s megint lesütötte a szemét.
A bátyja odahívta és kézen fogta.
- No és hogy vagyunk? - mondta. Beszélgetést akart kezdeni, de nem tudta, mit mondjon.
A fiú elpirult, s nem felelt; csak kihúzta óvatosan a kezét a nagybátyja kezéből. Mihelyt Sztyepan Arkagyics eleresztette a kezét, kérdőn nézett az apjára, s mint a szabadjára engedett madár, gyors léptekkel kiment a szobából.
Egy év telt el azóta, hogy Szerjozsa utoljára látta az anyját. Azóta nem hallott róla többet. Ebben az évben iskolába adták, társai lettek, és megszerette őket. Azok az ábrándok s emlékek az anyja felől, amelyek találkozásuk után beteggé tették, nem foglalkoztatták többé. Ha rájöttek, erőszakkal űzte el, szégyenletesnek érezte, mint ami kislányhoz s nem fiúhoz illő. Az apja és az anyja közt, tudta, viszály van, amely elválasztja őket; sorsa pedig, tudta, az, hogy az apjánál maradjon, s igyekezett hozzászokni ehhez a gondolathoz.
Találkozása a nagybátyjával, aki annyira hasonlított az anyjához, kellemetlen volt, hisz épp azokat az emlékeket idézte föl benne, amelyeket szégyenletesnek tartott. Annál kellemetle-nebb, mert abból a néhány szóból, amit a dolgozószoba ajtajában várakozva meghallott, főképpen pedig az apja s a nagybátyja arckifejezéséből kitalálta, hogy köztük is az anyjáról folyhatott a szó. S hogy el ne kelljen ítélni az apját, akivel élt és akitől függött, főként pedig hogy át ne adja magát az érzékenykedésnek, amelyet annyira megalázónak tartott, azon volt, hogy rá se nézzen a bátyjára, aki eljött, hogy a nyugalmát feldúlja, s ne gondoljon arra, amit az eszébe juttatott.
De mikor Sztyepan Arkagyics is kijött utána, s a lépcsőházban meglátva magához hívta, s megkérdezte, hogy az órák között mivel tölti az iskolában az időt, Szerjozsa most, hogy az apja nem volt ott, beszédesebb lett.
- Nálunk most a vasutazás járja - felelt a kérdésre. - Az úgy megy: kettő beül a padba. Ezek az utasok. Egy pedig föláll a pad tetejére. Aztán mind befogatják magukat. Lehet kézzel, övvel. S az egész termen végighúzzák. Az ajtókat előre kinyitják. Kalauznak azonban nagyon nehéz lenni!
- A kalauz az, aki áll? - kérdezte Sztyepan Arkagyics mosolyogva.
- Igen, ahhoz merészség és ügyesség kell, különösen ha hirtelen megállnak, vagy valaki leesik.
- Bizony, ez nem tréfadolog - pillantott Sztyepan Arkagyics szomorúan az Annától örökölt, eleven szemekbe, amelyek már nem voltak gyermekiek, sem teljesen ártatlanok. S noha Alekszej Alekszandrovicsnak megígérte, hogy nem beszél neki Annáról, nem tudta megállni.
- Anyádra emlékszel-e? - kérdezte hirtelen.
- Nem, nem emlékszem - mondta gyorsan Szerjozsa bíborra váltan, s lesütötte a szemét. S a bátyja semmi többet nem tudott kiszedni belőle.
Az orosz nevelő egy fél óra múlva ott találta növendékét a lépcsőházban, és soká nem tudta megérteni, haragszik-e vagy sír.
- Biztosan megütötte magát, amikor leesett - szólt a nevelő. - Mondtam, hogy veszedelmes játék. Szólnom kell már az igazgatónak.
- Ha megütöttem volna magam, senki sem venné észre, annyi bizonyos.
- Akkor hát mi baja?
- Hagyjon engem! Emlékszem, nem emlékszem... Mi köze hozzá? Minek emlékezzek? Hagyjanak nekem békét! - fordult most már nem a nevelőjéhez, hanem az egész világhoz.
20
Sztyepan Arkagyics, mint mindig, most sem töltötte az idejét hasztalan Pétervárott. Az ügyein, a húga válásán s az álláson kívül, mint mindig, most is szükségét érezte, hogy a moszkvai - ahogy mondani szokta - áporodottság után fölfrissüljön.
Moszkva café chantant-jai  és omnibuszai ellenére mégiscsak mocsár volt, állóvíz. Sztyepan Arkagyics mindig érezte ezt. Mialatt Moszkvában, különösen pedig a családja közelében élt, úgy érezte, egészen elveszti az életkedvét. Ha hosszabb időt töltött kiruccanások nélkül Moszkvában, oda jutott, hogy a felesége rossz hangulatai és szemrehányásai, a gyerekek egészsége, neveltetése, az apróbb szolgálati ügyek nyugtalanítani kezdték, sőt az is nyug-talanította már, hogy adósságai vannak. De elég volt Pétervárra utaznia, abban a körben élnie egy kicsit, amelyben ott forogni szokott - s amelyikben az ember élt, csakugyan élt s nem tengődött, mint Moszkvában -, s az efféle gondolatok, mint a viasz a tűz közelében, egyszeriben eltűntek, elolvadtak.
A felesége?... Csak most beszélt Csecsenszkij herceggel. A hercegnek volt felesége és családja, felnőtt apród-gyerekei, de volt egy másik, nem törvényes családja is, és ott is voltak gyerekek. Habár első családja is jó volt, Csecsenszkij herceg boldogabbnak érezte magát a másodikban. A legidősebb fiát is bevezette ebbe a második családjába, s Sztyepan Arkagyicsnak elmondta, hogy szerinte a fiának ez hasznára válik, fejlődésében segíti. Mit szóltak volna ehhez Moszkvában?
A gyerekek? Pétervárott a gyerekek nem zavarták az apjukat abban, hogy éljen. Intézetben nevelték őket; nem volt meg az a Moszkvában egyre terjedő - Lvov lehet a példa - vad elképzelés, hogy az élet minden fényűzése a gyereké, a szülőé meg csak a munka s a gond. Itt belátták, hogy az embernek, ahogy az művelt lényhez illik, önmagáért kell élnie.
A szolgálat? A szolgálat sem volt itt az a makacs, reménytelen iga, amit Moszkvában húztak; a szolgálatnak itt megvolt az érdekessége. Egy találkozás, apró szívesség, helyénvaló szó, másoknak az ügyes utánzása - s az ember egyszeriben karriert csinál, mint Brjancev, akivel tegnap találkozott, s aki már magas méltóságot viselt. Az ilyen szolgálatnak megvan az érdekessége.
Különösen pénzügyekben hatottak Sztyepan Arkagyicsra a pétervári nézetek megnyugtatóan. Bartnyanszkij, aki az ő train-je  mellett legalább ötvenezret költött, figyelemre méltó dolgot mondott erről tegnap.
Ebéd előtt, beszélgetés közben, Sztyepan Arkagyics így szólt Bartnyanszkijhoz:
- Te, úgy látom, közel állsz Mordvinszkijhez. Megtehetnéd a szívességet, szólj, kérlek, egy szócskát az érdekemben. Van egy állás, meg szeretném kapni. Bizottsági tagság a...
- Mindegy; úgysem tudom megjegyezni... De hogy támadt kedved ezekhez a zsidós vasút-ügyekhez? Ahogy akarod, de mégiscsak undorító.
Sztyepan Arkagyics neki nem mondta, hogy életre való ügy; Bartnyanszkij nem értette volna meg.
- Pénzre van szükségem, nincs miből élnem.
- De hiszen élsz!
- Élek, de adósságaim vannak.
- Sok? - kérdezte részvéttel Bartnyanszkij.
- Nagyon sok, vagy húszezer.
Bartnyanszkij vidáman kacagott.
- Boldog ember! - mondta. - Nekem másfél millió, semmim sincs, s ahogy látod, mégiscsak élek.
Sztyepan Arkagyics nemcsak szavakból, tényekből látta, hogy úgy van. Zsivahovnak három-százezer rubel adóssága van, de sosincs egy árva kopejkája sem, s mégis élt, mégpedig hogyan! Krivcov grófot rég elparentálta mindenki, s két nőt tartott ki. Petrovszkij ötmilliót herdált el, s ugyanúgy élt, sőt pénzügyeket bonyolított le, s húszezer rubel fizetése volt. Pétervár ezenkívül fizikailag is hatott Sztyepan Arkagyicsra. Megfiatalította. Moszkvában időn¬ként ősz hajszálait nézegette, ebéd után elaludt, nyújtózkodott, nagyokat fújva, lépésben ment föl a lépcsőn, fiatal nők társaságában is unatkozott, a bálokon nem táncolt. Pétervárott mindig tíz évvel könnyebbnek érezte a csontjait.
Pétervárott ő is azt tapasztalta, amit a külföldről most hazatért Oblonszkij herceg, a hatvanesztendős Pjotr mondott neki tegnap.
- Mi itt nem tudunk élni - mondta Pjotr Oblonszkij. - Hiszed-e, én Badenben töltöttem a nyarat, s mondhatom, egész fiatal embernek éreztem magam. Meglátok egy fiatal nőt, s a gondolataim... Megebédelsz, iszol egy kicsit, s csupa erő vagy és fürgeség... Hazajöttem Oroszországba; a feleségemhez kellett mennem, hozzá még falura, két hét múlva, nem hiszed el, házikabátba bújtam, s már az ebédhez sem öltözködtem föl. Hát még hogy nőcskékre gondoljak! Egész aggastyán lettem. Már csak az hiányzott, hogy az üdvösségemmel törődjek. Elmentem Párizsba, s megint rendbe jöttem.
Sztyepan Arkagyics ugyanazt a különbséget érezte, amit Pjotr Oblonszkij is. Moszkvában úgy elhagyta magát, hogy ha soká ott marad, ő is megéri csakugyan, hogy a végén még törődni kezd a lelke üdvösségével; de Pétervárott megint rendes embernek érezte magát.
Betsy Tverszkaja hercegnő és Sztyepan Arkagyics közt már nagyon régen egész különös viszony alakult ki. Sztyepan Arkagyics, csak úgy tréfából, folyton udvarolt neki, s megint csak tréfából, tudva, hogy ezt mindennél jobban szereti, a legilletlenebb dolgokat mondta. De utána való nap, hogy Kareninnal beszélt, a hercegnőhöz érkezve olyan fiatalnak érezte magát, hogy ebben a tréfás udvarlásban és fecsegésben váratlanul igen messze ment, s utóbb azt se tudta, miként retiráljon, szerencsétlenségére ugyanis a hercegnő nemcsak hogy nem tetszett, de kifejezetten ellenszenves volt neki. Ez a modor is csak azért állandósult köztük, mert ő meg nagyon tetszett a hercegnőnek. Úgyhogy nagyon örült, amikor Mjagkaja hercegnő beállított, s kettősüknek véget vetett.
- Á, maga itt van - mondta, meglátva Sztyepan Arkagyicsot. - Mit csinál a szegény húga? Ne nézzen úgy rám - tette hozzá. - Amióta azok, akik százezerszer rosszabbak voltak nála, mind rávetették magukat, az a véleményem, hogy gyönyörűen csinálta. Nem tudom megbocsátani Vronszkijnak, hogy amikor Anna Pétervárott volt, nem tudatta velem. Elmentem volna hozzá és vele mindenhová. Kérem, mondja el neki, hogy nagyon szeretem. No és most meséljen róla valamit.
- Igen nehéz a helyzete - kezdte mesélni Sztyepan Arkagyics, aki naivitásában Mjagkaja hercegnő szavait, hogy “a húgáról meséljen valamit”, készpénznek vette. A hercegnő szokása szerint rögtön félbeszakította, s maga kezdett el mesélni:
- Azt tette, amit rajtam kívül mind megtesznek, csak titkolják: ő nem akart csalni, s nagyon jól tette. Azt meg még jobban tette, hogy a maga féleszű sógorát otthagyta. Már bocsásson meg. Mind azt mondták: okos, okos, csak én mondtam, ostoba. Most, amióta Ligyija Ivanovnával és Landauval adta össze magát, mind azt mondják, hogy féleszű: én örülnék, ha nem kellene egyetértenem velük, de ebben az esetben nem tehetem.
- De magyarázza meg, kérem - mondta Sztyepan Arkagyics -, mit jelent ez? Tegnap ott voltam nála a húgom ügyében, és határozott választ kértem. A választ nem adta meg, azt mondta, meggondolja; reggel pedig válasz helyett egy meghívást kaptam Ligyija Ivanovna grófnőhöz ma estére.
- Úgy, úgy! - szólt örömmel Mjagkaja hercegnő.
- Landautól kérdik meg, mit mondjon.
- Hogyan? Landautól? Miért? Ki ez a Landau?
- Hát nem ismeri Jules Landaut, le fameux Landau, le clairvoyant.  Az is féleszű, de a húga sorsa most tőle függ. Látja, mire vezet a vidéki élet, nem tud semmiről. Ez a Landau, látja, commis  volt egy párizsi üzletben, s elment a doktorhoz. A doktor várótermében elaludt, s álmában tanácsokat kezdett adni a betegeknek. Mégpedig csodálatos tanácsokat. Később Jurij Melegyenszkijnek - tudja, annak a betegnek - a felesége hallott valamit erről a Landauról; elhívta az urához. Gyógyítja. Szerintem semmi jót nem tett, mert most is ugyanolyan gyenge, de ezek hisznek benne, és magukkal cipelik. Elhozták Oroszországba: itt mindenki megrohanta, s mindenkit gyógyítani kezdett. Bezzubova grófnőt kigyógyította, s az annyira beleszeretett, hogy fiává fogadta.
- Hogyhogy a fiává?
- Ahogy mondom. Nem Landau többé, hanem gróf Bezzubov. De nem erről van szó, hanem hogy Ligyija - nagyon szeretem, de a feje nincs a helyén - most természetesen erre a Landaura vetette magát; nélküle sem ő, sem Alekszej Alekszandrovics semmit el nem határoznak; úgyhogy a maga húgának a sorsa most ennek a Landaunak, másképp Bezzubov grófnak a kezében van.
21
Miután kitűnően megebédelt, Bartnyanszkijnál alaposan bekonyakozott, Sztyepan Arkagyics a kitűzött időnél valamicskével később Ligyija Ivanovna grófnőhöz ért.
- Ki van még a grófnőnél? A francia? - kérdezte Sztyepan Arkagyics a kapust, Alekszej Alekszandrovics ismerős felöltőjét s egy furcsa csatos kabátot szemügyre véve.
- Alekszej Alekszandrovics Karenin és gróf Bezzubov - felelte a kapus szigorúan.
“Mjagkaja hercegnő eltalálta - gondolta Sztyepan Arkagyics, ahogy a lépcsőn felment. - Furcsa! Hanem a grófnővel jó lenne összebarátkozni; óriási befolyása van. Ha csak egy szócskát szól Pomorszkijnak, biztos a dolog.”
Odakint még világos volt, de Ligyija Ivanovna leeresztett függönyű szalonjában már lámpák égtek.
A kerek asztalnál, a lámpa alatt ott ült a grófnő és Alekszej Alekszandrovics, s valamiről csendben beszélgettek. A szoba másik végén egy alacsony, ösztövér ember állt, s a falon függő arcképeket nézegette; a csípője nőies, a lába térdben behajlítva, nagyon sápadt és szép, gyönyörű, ragyogó szemek, a kabátgallérra omló hosszú haj. Miután a háziasszonyt és Alekszej Alekszandrovicsot üdvözölte, Sztyepan Arkagyics akaratlanul is még egyszer az ismeretlen emberre nézett.
- Monsieur Landau! - fordult felé a grófnő, s hangjának szelídsége és óvatossága meglepte Oblonszkijt. Összeismertette őket.
Landau gyorsan hátranézett, odajött, s Sztyepan Arkagyics kinyújtott kezébe tette mosolyogva a nedves, mozdulatlan kezét, s odább is ment mindjárt, és tovább nézegette a képeket. A grófnő és Alekszej Alekszandrovics jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra.
- Nagyon örülök, hogy láthatom, különösképp ma - mondta Ligyija Ivanovna grófnő, s Karenin mellett mutatott helyet Sztyepan Arkagyicsnak.
- Úgy mutatta be, mint Landaut - mondta halk hangon, a franciára s utána mindjárt Alekszej Alekszandrovicsra pillantva -, de tulajdonképpen, amint valószínűleg tudja, Bezzubov gróf. Csak nem szereti ezt a címet.
- Igen, hallottam - felelte Sztyepan Arkagyics -, mondják, hogy Bezzubova grófnőt tökéletesen meggyógyította.
- A grófnő itt volt ma nálam, olyan szánalomra méltó! - fordult a grófnő Alekszej Alekszandrovics felé. - Ez a válás olyan rettenetesen megviseli. Akkora csapás!
- Hát igazán elutazik? - kérdezte Alekszej Alekszandrovics.
- Igen, Párizsba. Hangot hallott tegnap - mondta Ligyija Ivanovna grófnő Sztyepan Arkagyics¬ra pillantva.
- Ó, hangot! - ismételte meg Oblonszkij, érezve, hogy amennyire lehet, óvatosnak kell lennie ebben a társaságban, amelyben valami különös történik, vagy kellene történnie, amihez őneki nincsen még kulcsa.
Egy percnyi csönd állt be; utána Ligyija Ivanovna grófnő, mint aki a beszélgetés fő tárgyára tér, finom mosollyal így szólt Oblonszkijhoz:
- Én magát rég ismerem, s nagyon örülök, hogy közelebbről is megismerhetem. Les amis de nos amis sont nos amis.  De hogy az ember barát lehessen, bele kell élnie magát barátja lelkiállapotába, s félek, hogy maga, ami Alekszej Alekszandrovicsot illeti, ezt nem teszi meg. Érti, miről beszélek? - mondta gyönyörű, tűnődő szemeit ráemelve.
- Részben, grófnő; Alekszej Alekszandrovics helyzete, megértem... - mondta Oblonszkij, aki nemigen értette, miről is van szó, s az általánosságoknál akart maradni.
- A változás nem külső körülményekben van - mondta Ligyija Ivanonova szigorúan, miközben szerelmes pillantást vetett a fölálló s Landauhoz lépő Alekszej Alekszandrovics után. - A szíve változott meg, új szívet kapott, s én félek, hogy maga nem gondolta még egészen meg, milyen változás ment végbe benne.
- Azaz nagy vonásokban el tudom képzelni. Mindig barátok voltunk, s most is... - mondta Sztyepan Arkagyics, gyöngéd pillantással felelve a grófnő tekintetére; közben fontolóra vette, hogy a két miniszter közül melyikhez is áll közelebb a grófnő; hogy tudja, melyikhez kérjen protekciót.
- A változás, amely végbement benne, nem gyengítheti az érzéseit embertársai iránt ennek a változásnak, ellenkezőleg, erősítenie kell őket. De félek, nem ért meg. Nem kér teát? - mutatott szemével az inasra, aki tálcán teát szolgált föl.
- Nem egészen értem, grófnő. A szerencsétlenség, amely érte, természetesen...
- Igen, szerencsétlenség, amelyből a legnagyobb szerencse lett, azáltal, hogy a szíve megújult, s tele lett Vele - mondta a grófnő, szerelmesen pillantva Sztyepan Arkagyicsra.
“Azt hiszem, megkérhetem, hogy mindkettőnek szóljon” - gondolta Sztyepan Arkagyics.
- Hát persze, grófnő - mondta -, de én azt hiszem, hogy ezek a változások olyan intim természetűek, hogy senki, a hozzá legközelebb álló sem szeret beszélni róluk.
- Ellenkezőleg! Beszélnünk kell, és segítenünk egymást.
- Igen, kétségkívül, de a meggyőződések közt akkora különbség szokott lenni, s épp ezért... - mondta Oblonszkij szelíd mosollyal.
- A szent igazság kérdésében nem lehet különbség.
- Ó, igen, ez természetes, de... - és Sztyepan Arkagyics zavartan elhallgatott. Most értette meg, hogy a vallásról van szó.
- Én úgy látom, rögtön elalszik - suttogta Alekszej Alekszandrovics, Ligyija Ivanovnához lépve, jelentősen.
Sztyepan Arkagyics odanézett, Landau az ablaknál ült, a szék karjára s hátára könyökölve, a fejét lehorgasztva. Ahogy a felé forduló pillantásokat észrevette, fölemelte a fejét, s gyermeki naivsággal elmosolyodott.
- Ne figyeljenek rá - mondta Ligyija Ivanovna, s könnyed mozdulattal széket tolt oda Alekszej Alekszandrovicsnak. - Azt vettem észre... - kezdett valamibe a grófnő, de egy inas lépett a szobába, levéllel. Ligyija Ivanovna gyorsan átfutotta a levelet, bocsánatot kért, rendkívüli gyorsasággal megírta és átadta a választ, s visszajött az asztalhoz. - Azt vettem észre - folytatta a megkezdett beszélgetést -, hogy a moszkvaiak, különösen pedig a férfiak, vallási dolgokban rendkívül közönyösek.
- Ó, nem, grófnő, a moszkvaiaknak, szerintem, épp az a hírük - felelte Sztyepan Arkagyics -, hogy igen hithűek.
- De amennyire én látom, maga, sajnos, a közönyösök közül való - fordult feléje Alekszej Alekszandrovics fáradt mosollyal.
- Hogy lehet valaki közönyös?! - kiáltotta Ligyija Ivanovna.
- Én ezen a téren nem közönyös vagyok, hanem várakozó - mondta Sztyepan Arkagyics a legszelídebb mosolyával. - Nem hiszem, hogy ezeknek a kérdéseknek az én számomra eljött volna az idejük.
Alekszej Alekszandrovics és Ligyija Ivanovna összenéztek.
- Mi magunk soha nem tudhatjuk, eljött-e az időnk, vagy sem - mondta Alekszej Alekszandrovics szigorúan. - Nem kell azon gondolkodnunk, készen vagyunk-e, vagy sem; a kegyelem nem az emberi nézetekhez igazodik, azokra, akik küzdenek érte, néha nem száll le, s a készületlenekre, Saulra például igen.
- Úgy látszik, most még nem - mondta Ligyija Ivanovna, aki ezalatt a francia mozdulatait követte.
Landau fölállt, és odament hozzájuk.
- Megengedik, hogy hallgassam? - kérdezte.
- Hogyne, nem akartam zavarni - mondta Ligyija Ivanovna gyengéd pillantással -, üljön le közénk.
- Csak nem szabad a szemünket becsukni, nehogy a fénytől megfosszuk magunkat - folytatta Alekszej Alekszandrovics.
- Ó, ha ismerné a boldogságot, amiben részünk van, itt érezve az Ő mindennapi jelenlétét a lelkünkben! - mondta Ligyija Ivanovna üdvözült mosollyal.
- De az ember néha képtelennek érezheti magát, hogy erre a magasságra fölemelkedjék - mondta Sztyepan Arkagyics. Érezte, hogy alakoskodik, amikor a vallás magasztosságát elismeri, ugyanakkor nem tudta rászánni magát, hogy szabadgondolkodó voltát olyasvalaki előtt, aki a kívánt állást Pomorszkijnál egy szavával megszerezheti, beismerje.
- Azt akarja mondani, a bűn akadályozza? - szólt Ligyija Ivanovna. - Csakhogy ez téves nézet. Hivők számára nincs bűn; a bűnt megváltották. Pardon - tette hozzá, az újabb levelet hozó inasra pillantva. Átolvasta, és szóban adta meg a választ: “Mondja meg, hogy holnap a nagyhercegnőnél.” - A hivő számára nincs bűn - folytatta a beszélgetést.
- Igen, de a hit jó cselekedetek nélkül halott - mondta Sztyepan Arkagyics, akinek a katekizmusból jutott ez a mondat az eszébe, mosolyával őrizve csak a függetlenségét.
- Ez az, a Jakab apostol levele - mondta Alekszej Alekszandrovics, némi szemrehányással fordulva Ligyija Ivanovna felé; nyilván olyan dolog volt ez, amiről nemegyszer beszéltek már. - Mennyi kárt okozott ennek a passzusnak a hazug magyarázata. Semmi sem távolít úgy el a hittől, mint ez a magyarázat. “Nincsenek jó cselekedeteim, tehát nem hihetek”; holott ezt nem mondják sehol. Épp az ellenkezője mondatik.
- Megdolgozni az Istennek, munkával, böjttel váltani meg lelkünket - mondta Ligyija Ivanovna grófnő megvető undorral. - Ezek a mi szerzeteseink barbár fogalmai... Holott ezt nem mondják sehol. Mindez sokkal egyszerűbb és könnyebb - tette hozzá, s ugyanazzal a bátorító mosollyal pillantott Oblonszkijra, amellyel az udvarnál bátorítgatta az új környeze-tükbe belezavarodott fiatal udvarhölgyeket.
- Azzal, hogy szenvedett érettünk, Krisztus megváltott bennünket. Minket a hit vált meg - hagyta helyben Alekszej Alekszandrovics a grófnő szavait.
- Vous comprenez L’anglais?  - kérdezte Ligyija Ivanovna, s igenlő választ kapva, fölállt, s polcán a könyvek közt kezdett keresgélni.
- Olvassam tán a Safe and happy-t vagy az Under the wing-et?  - kérdezte Kareninra pillantva. A könyvet megtalálva, megint a helyére ült, s felütötte. - Igen rövid. Le van írva az út, amelyen a hit megszerezhető; s az a minden földit fölülmúló boldogság, amivel a lelket eltölti közben. A hivő ember nem lehet boldogtalan, hisz nincsen egyedül. No de majd meglátja. - Már hozzáfogott volna az olvasáshoz, amikor megint bejött az inas. - Borozgyina? Mondja meg, hogy holnap kettőkor. Igen - mondta, megjelölve ujjával a könyvben a helyet, és sóhajtva nézett gyönyörű, tűnődő szemével maga elé. - Így hat az igazi hit. Ismeri Mary Szanyinát? Tud a szerencsétlenségéről? Elvesztette az egyetlen gyermekét. Kétségbe volt esve. No és? Rátalált erre a mi barátunkra, s most hálát ad az Istennek a gyermeke haláláért, íme, ilyen boldogságot ad a hit.
- Ó, igen, ez nagyon... - mondta Sztyepan Arkagyics, örülve, hogy olvasni fognak, s időt nyer, hogy kicsit felocsúdjék. “Nem, nyilván jobb semmit sem kérni ma - gondolta -, csak kikerüljek innét, anélkül, hogy belegabalyodnék.”
- Magának unalmas lesz, nem tud angolul - mondta Ligyija Ivanovna grófnő Landau felé fordulva -, de nem tart soká.
- Ó, megértem én - mondta Landau ugyanazzal a mosollyal, s becsukta a szemét.
Alekszej Alekszandrovics és Ligyija Ivanovna jelentős pillantást váltottak; elkezdődött az olvasás.
22
Sztyepan Arkagyicsot az a számára új, különös beszéd, amit itt hallott, egészen elképesztette. A pétervári élet bonyolultsága általában serkentően hatott rá, kiragadta a moszkvai pangásból; ezt a bonyolultságot azonban csak a hozzá közel eső és ismerős szférákban szerette s értette; ebben az idegen szférában megdöbbent, elkábult, s fel sem tudta az egészet fogni.
Ahogy Ligyija Ivanovna grófnőt hallgatta, s Landau ráirányított szép, naiv vagy pajkos tekintetét - maga sem tudta, milyen volt - magán érezte, Sztyepan Arkagyics valami különös súlyt kezdett a fejében érezni.
A legkülönfélébb gondolatok kóvályogtak a fejében. “Mary Szanyina örül, hogy a gyereke meghalt... jó volna rágyújtani... Az üdvösséghez csak hit kell; a szerzetesek nem tudják, hogy kell ezt csinálni, de Ligyija Ivanovna grófnő tudja. Miért van a fejemben ez a súly? A konyaktól, vagy attól, hogy ez azért túlságosan furcsa? Eddig, úgy látom, azért semmi illetlent nem követtem el. Hanem megkérni rá mégsem lehet most már. Beszélik, hogy megimádkoz-tatják az embert. Csak engemet ne. Túlságosan buta dolog lenne. S miféle zagyvaságot olvas itt; de a kiejtése jó. - Landau - Bezzubov. Miért Bezzubov?” Sztyepan Arkagyics egyszerre csak azt érezte, hogy az alsó állcsontja visszatarthatatlan ásításra nyílik. Hogy az ásítást elrejtse, megigazította a pofaszakállát, s megrázkódott. De rögtön utána azt érezte, hogy már alszik is, s horkolni kezd. Abban a percben ocsúdott fel, amikor Ligyija Ivanovna azt mondta: “Aluszik.”
Sztyepan Arkagyics ijedten rebbent föl; bűnösnek és tetten értnek érezte magát. De rögtön meg is vigasztalódott, az “aluszik” szó, látta, nem rá, hanem Landaura vonatkozott. A francia éppen úgy elaludt, mint Sztyepan Arkagyics. Csakhogy az ő elalvása, Sztyepan Arkagyics úgy gondolta, megsértette volna őket (különben még tán erre sem gondolt, olyan különösnek tűnt föl neki minden), a Landau elalvása ellenben rendkívüli örömet szerzett nekik, különösen Ligyija Ivanovnának.
- Mon ami - mondta Ligyija Ivanovna, óvatosan emelve meg, nehogy zajt üssön, selyemruhája ráncait. Lelkesedésében még Karenint sem Alekszej Alekszandrovicsnak, hanem mon ami-nak nevezte csak. - Donnez lui la main. Vous voyez?  Ss! - pisszegett a megint belépő inasra. - Nem fogadok.
A francia aludt, vagy úgy tett, mint hogyha aludna, fejét a karosszék támlájának támasztotta, s térdén nyugvó izzadt kezével bágyadt mozdulatokat tett, mintha meg akarna fogni valamit. Alekszej Alekszandrovics fölállt, óvatos akart lenni, de belebotlott az asztalba, úgy ment oda, s kezét a francia kezébe tette. Sztyepan Arkagyics is fölállt, tágra nyitotta a szemét, föl szerette volna ébreszteni magát, ha netalán aludna, s hol az egyikükre, hol a másikukra nézett. De mindez ébren történt. Sztyepan Arkagyics úgy érezte, hogy a fejében minden egyre zavarosabbá válik.
- Que la personne qui est arrivée la derniere, celle qui demande qu’elle sorte! Qu’elle sorte!  - ismételte a francia, anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
- Vous m’excuserez mais vous voyez... Revenez vers dix heures, encore mieux demain. 
- Qu’elle sorte!  - ismételte meg a francia türelmetlenül.
- C’est moi, n’est pas? 
S igenlő választ kapva, Sztyepan Arkagyics elfelejtette, amit Ligyija Ivanovnától kérni akart, elfelejtette a húga dolgát is, egyetlen vágya volt csak, hogy minél előbb kijusson innen, lábujjhegyen kiment; aztán, mint valami fertőzött házból, az utcára futott, s hosszan elbeszélt és eltréfált a kocsisával; így akart minél előbb magához térni.
A Francia Színházban, ahova az utolsó felvonásra még odaért, majd a tatár vendéglőben pezsgő mellett Sztyepan Arkagyics a maga légkörében kifújta magát egy kicsit. Hanem azért ezen az estén mégsem volt elemében.
Ahogy Pjotr Oblonszkijhoz, akinél Pétervárott megszállt, hazaért, egy levél várta Betsytől. Azt írta, nagyon szeretné a megkezdett beszélgetést befejezni, kéri, jöjjön el holnap. Alig olvasta át ezt a levelet, s ráncolta össze a homlokát, lentről súlyos lépteket hallott, emberek valami nehezet cipeltek.
Sztyepan Arkagyics kiment megnézni, mi az. A megfiatalodott Pjotr Oblonszkij volt. Úgy berúgott, hogy a lépcsőn nem tudott feljönni, de ahogy Sztyepan Arkagyicsot meglátta, talpra állította magát, belekapaszkodott, bement vele a szobájába; ott aztán mesélni kezdte, hogy töltötte az estéjét, s el is aludt azonnal.
Sztyepan Arkagyics, ami ritkán esett meg vele, le volt törve, és sokáig nem tudott elaludni. Ami csak az eszébe jutott, mind undorító volt, de mindennél undorítóbb, szinte megszégye-nítő: a Ligyija Ivanovna grófnőnél töltött este emléke.
Másnap Anna válási ügyében megkapta Alekszej Alekszandrovicstól a végleges elutasítást; a döntés alapja, tisztán látta, az volt, amit az este igazi vagy tettetett álmában a francia mondott.
23
Ahhoz, hogy a házaséletben kezdeni lehessen valamit, a házastársak közt vagy teljes meghasonlásra, vagy szerelmes egyetértésre van szükség. Ha a házastársak viszonya bizonytalan, sem így, sem úgy nem lehet semmihez kezdeni.
Sok család éveken át ott marad a régi helyén, amelyiktől mind a két házastárs megcsömörlött, csak mert sem teljes meghasonlás, sem teljes egyetértés nincs köztük.
A porban és a hőségben, amikor a nap már nem tavasziasan, hanem nyáriasan sütött, a körutak fái régen kilombosodtak, s a lombokat is por borította, a moszkvai élet Vronszkij és Anna számára elviselhetetlenné vált. Mégsem költöztek le, ahogy rég elhatározták, Vozdvizsensz¬ko-jéba, hanem ott éltek tovább a mindkettőjüktől megutált Moszkvában, minthogy az utóbbi időben egyetértés nem volt köztük.
Az ingerültségnek, amely elválasztotta őket, nem volt semmiféle külső oka, a kimagyarázko-dási kísérletek nemhogy rendbe nem hozták, de növelték csak. Belső ingerültség volt ez: Annában az volt az alapja, hogy Vronszkij szerelme csökkent, Vronszkijéban a megbánás, hogy Anna kedvéért ilyen nehéz helyzetbe keveredett, s hogy ezt Anna, ahelyett, hogy könnyítene rajta, még nehezíti. Egyikük sem mondta ki ingerültsége okát, egymás viselkedését azonban igazságtalannak tartották, azon voltak, hogy ezt egymással lépten-nyomon éreztessék.
Anna szemében Vronszkij a szokásaival, gondolataival, vágyaival, egész testi és lelki alkatával együtt csak szerelem volt a nő iránt, ez a szerelem pedig, amelynek érzése szerint mind őrá, egymagára kellett volna összpontosulnia, most csökkent; a szerelem egy részét, Anna véleménye szerint, tehát más nőkre vagy egy másik nőre kellett átvinnie - s féltékenyke¬dett. Nem egy bizonyos asszonyra volt féltékeny, hanem a csökkenő szerelmére, minthogy féltékenységének nem volt még tárgya, hát keresett. A legkisebb jelre egyik tárgyról a másikra vitte át. Majd azokra a közönséges nőkre volt féltékeny, akikkel legénykori kapcsolatai révén olyan könnyen kerülhetett össze; majd nagyvilági nőkre, akikkel találkozhatott; majd meg egy elképzelt lánykára, akit, miután vele szakít, el akar venni. Az utóbbi féltékenység kínozta legjobban, különösen amióta Vronszkij egy őszinte percében elég vigyázatlanul maga mondta el: az anyja oly kevéssé érti, hogy rá akarta beszélni, vegye el Szorokina hercegnőt.
S minthogy féltékenykedett, méltatlankodott is, és ürügyet keresett a méltatlankodásra. Mindazért, ami a helyzetét nehezítette, Vronszkijt vádolta. A várakozás kínos állapota, amit Moszkvában ég és föld között töltött, Alekszej Alekszandrovics lassúsága és határozatlansága, az elszigeteltsége - mindent az ő számlájára írt. Ha szeretné, megértené helyzete nehézségét, s kiragadná belőle.
Abban is Vronszkij volt a hibás, hogy Moszkvában élt s nem falun. Vronszkij nem tudott, ahogyan ő szerette volna, falun eltemetkezni. Neki kellett a társaság, ő taszította ebbe a rettenetes helyzetbe, amelynek a súlyát nem akarja megérteni. Abban is ő volt megint a bűnös, hogy a fiától örökre elválasztották.
Még a gyöngédség ritka percei sem nyugtatták meg, ha voltak is ilyenek; Vronszkij gyöngédségében most egy árnyalat nyugalmat, önhittséget érzett; régebben ez nem volt meg benne, s ingerelte.
Alkonyodott már. Anna egyedül várta őt haza egy legényebédről, s föl-alá járkált a Vronszkij szobájában (ebben a szobában nem hallotta úgy az utcazajt), s tegnapi civódások kifejezéseit gondolta tüzetesen végig. A viszály emlékezetébe tapadt sértő szavairól visszajutott arra, ami ürügyet adott rá, s végre is rátalált a beszéd elejére. Sokáig nem tudta elhinni, hogy a vesze-kedés ilyen ártalmatlan, a szívügyeiktől ennyire távol álló beszédből indult ki. Pedig valóban így volt. Azon kezdődött, hogy Vronszkij kigúnyolta a leánygimnáziumokat, amelyek véle-ménye szerint haszontalanok, ő meg védelmébe vette. Vronszkij, aki általában tisztelet¬lenül beszélt a nőkérdésről, azt mondta, hogy Hannának, Anna angol pártfogoltjának egyáltalán nincs szüksége arra, hogy a fizikához értsen.
Annát ez fölingerelte. Lenéző célzást látott benne a foglalatosságára, s olyan mondatot eszelt ki és mondott oda, amivel megfizethetett a neki okozott fájdalomért.
- Nem is várom - mondta -, hogy tekintettel legyen, ahogy egy szerető ember tekintettel lenne énrám, az érzéseimre, de a puszta tapintatot, azt elvártam.
Vronszkij a bosszúságtól csakugyan elpirult, s valami kellemetlent mondott. Nem emlékezett már, hogy ő mit felelt neki; de Vronszkij, nyilván hogy ő is fájdalmat okozzon, rögtön utána azt mondta valamire:
- Az igaz, hogy engem a maga szenvedélye ez iránt a leány iránt nem érdekel; látom, hogy természetellenes.
Ez a kegyetlenség, amellyel az ő világát szétdúlta, azt, amit olyan keservesen épített föl, csak hogy nehéz életét elviselje, az igazságtalanság, hogy képmutatással, természetellenességgel vádolja, felbőszítette.
- Nagyon sajnálom, hogy csak a durvát és az anyagiast tartja érthetőnek és természetesnek - mondta, és kiment a szobából.
Amikor tegnap este Vronszkij bejött hozzá, nem említették e lefolyt veszekedést, de mind-ketten érezték, hogy a viszály csak elsimult, de el nem múlt.
Ma Vronszkij egész nap nem volt otthon, s ő olyan magányos volt, olyan nehezére esett, hogy haragban legyenek; mindent el akart feledni, megbocsátani, kibékülni, magát akarta vádolni, s neki igazat adni.
“Én vagyok a hibás - mondta magában. - Ingerült vagyok és esztelenül féltékeny. Kibékülök vele, s elmegyünk falura, ott nyugodtabb leszek.”
“Természetellenes” - jutott eszébe hirtelen nemcsak a mindennél sértőbb szó, de a szándék is, hogy fájdalmat okozzon neki.
“Tudom, hogy mit akart mondani; azt akarta, hogy amikor a lányomat nem szeretem, természetellenes egy idegen gyermeket szeretnem. Mit ért ő a gyermekszeretethez, az én szeretetemhez Szerjozsa iránt, akit őérte föláldoztam? De csak hogy fájdalmat okozzon! Igen, más nőt szeret, nem lehet másképpen.”
S látva, hogy miközben meg akarja nyugtatni magát, csak a bejárt kört teszi meg újra, s régi ingerültségéhez tér vissza, elszörnyedt magán. “Valóban lehetetlen? Valóban nem tudom magamra vállalni? - mondta magában, s elkezdte elölről. - Igaz, becsületes, szeret engem. Én is szeretem, hamarosan meglesz a válás. Mi kell még? Nyugalom kell és bizalom, s mindent magamra vállalok. Igen, ahogy megjön, megmondom, hogy én voltam, ha nem is voltam, a bűnös, és elutazunk.”
S hogy ne gondolkozzék többet, s ne adja oda magát az ingerültségnek, csöngetett, koffereket hozatott be, s csomagolt falura.
24
Tíz órakor Vronszkij is megérkezett.
- No, jól mulattál? - kérdezte Anna, ahogy szelíd, bűnbánó arccal elébe ment.
- Mint rendesen - felelte Vronszkij; egy pillantást vetett csak rá, s rögtön látta, hogy jó hangulatban van. Hozzászokott már ezekhez a változásokhoz, s most különösen örült neki, mert maga is a lehető legjobb hangulatban volt.
- Mit látok? No, ez derék! - mondta az előszobában álló kofferekre mutatva.
- Igen, mennünk kell már. Kocsiztam egyet, olyan szép minden; megkívántam a falut. Téged semmi sem tartóztat?
- Egyet szeretnék még. Rögtön jövök, és megbeszéljük, csak átöltözöm. Hozass teát.
S átment a szobájába.
Volt valami sértő abban, ahogy azt mondta: “No, ez derék”; a gyerekkel beszélnek így, ha abbahagyja a szeszélyeskedést; még sértőbb volt azonban az ellentét a maga bűnbánó s Vronszkij magabiztos modora közt, s egy pillanatra a harc föltámadó vágyát érezte magában; de aztán erőt vett magán, elfojtotta, s ugyanolyan jókedvűen fogadta Vronszkijt.
Amikor Vronszkij kijött hozzá, Anna elmondta neki, részben az előre elkészített szavakat ismételve, a napját s útiterveit.
- Valóságos lelkesedés jött rám, tudod - mondta. - Mit várjuk itt a válást? Nem ugyanolyan jó falun? Nem tudok várni többet. Nem akarok reménykedni, nem akarok a válásról hallani. Nem lesz hatása többé, eltökéltem, az életemre. Egyetértesz ezzel?
- Hogyne! - mondta Vronszkij, s nyugtalansággal nézett fölindult arcába.
- S ti mit csináltatok, ki volt ott? - mondta Anna egy kis hallgatás után.
Vronszkij megnevezte a vendégeket.
- Az ebéd kitűnő volt, a csónakverseny is, elég kedves volt az egész; Moszkvában azonban semmit sem tudnak valami ridicule nélkül nyélbe ütni. Egy hölgy jelent meg, a svéd királyné úszómesternője, és bemutatta a művészetét.
- Hogyan? Úszott? - kérdezte Anna elkomorodva.
- Valami vörös costume de natation-ban,  öreg volt, idétlen. Mikor utazunk tehát?
- Micsoda ostoba ötlet! És olyan különösen úszik? - mondta Anna felelet helyett.
- Egyáltalán semmi különös. Én is ezt mondom: szörnyen ostoba. Mikor gondolod hát, hogy utazzunk?
Anna megrázta a fejét, mintha egy kellemetlen gondolatot akart volna elkergetni.
- Mikor? Minél előbb, annál jobb. Holnapra nem leszünk kész, holnapután.
- Helyes... de várj csak. Holnapután vasárnap, mamánál kell lennem - mondta Vronszkij megzavarodva, mert ahogy az anyja nevét kimondta, egy merő, gyanakvó tekintetet érzett magán. Zavara megerősítette Anna gyanúját. Elvörösödött, és elhúzódott tőle. Most már nem a svéd királyné úszómesternője, hanem Szorokina hercegnő volt a szeme előtt, aki Vronszkaja grófnővel egy Moszkva környéki faluban lakott.
- Elmehetsz - mondta - holnap is.
- Dehogy - felelte Vronszkij. - Abban az ügyben, amelyikben megyek, a pénzt és a meghatal-mazást nem adják ki holnap.
- Ha így van, akkor egyáltalán nem megyünk.
- De hát miért?
- Később nem megyek; hétfőn vagy soha!
- De hát miért? - mondta Vronszkij elámulva szinte. - Ennek nincs értelme!
- A te számodra nincs, mert te egyáltalán nem törődsz velem. Nem akarod az életemet megérteni. Az egyetlen, amivel elfoglaltam itt magam: Hanna. Te azt mondod, képmutatás. Tegnap azt mondtad, hogy nem szeretem a lányomat, s csak tettetem, hogy ezt az angol lányt szeretem, s hogy ez természetellenes. Szeretném tudni, miféle élet lehet itt nekem természe¬tes?
Egy pillanatra felocsúdott, s elszörnyedt, hogy eltért a szándékától. De ha látta is, hogy tönkreteszi magát, nem tudott az indulatain erőt venni, meg nem mutatni, hogy mennyire nincs Vronszkijnak igaza, nem tudott megalázkodni előtte.
- Ezt sohasem mondtam; azt mondtam, hogy ezzel a hirtelen szeretettel nem tudok együtt érezni.
- Annyira kérkedsz az egyenességeddel, miért nem mondod ki hát az igazat?
- Én sohasem kérkedek, és sohasem mondok olyasmit, ami nem igaz - szólt Vronszkij halkan, gerjedő dühét visszatartva. - Nagyon sajnálom, ha nem tartod tiszteletben...
- A tiszteletet azért találták ki, hogy elrejtsék a puszta helyet, ahol a szeretetnek kellene lennie. Ha nem szeretsz többé, jobb és becsületesebb megmondanod...
- De ez már elviselhetetlen kezd lenni! - kiáltott föl Vronszkij a székéről felszökve. És Anna elé állt. - Miért teszed próbára a türelmemet? - mondta tagolva, olyanformán, mintha még sokat mondhatna, de visszatartja magát. - Van határa.
- Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Anna, s iszonyodva tekintett a nyilvánvaló gyűlöletre, amely a férfi egész arcán ott volt, de különösképpen vad, fenyegető szemeiben.
- Azt akarom mondani... - kezdte Vronszkij, de megállt. - Meg kell kérdenem, mit akar tőlem?
- Mit akarhatnék? Azt akarhatom csak, hogy ne hagyjon el, ahogyan tervezi - mondta Anna, megértve, amit amaz nem mondott végig. - De én nem ezt akarom, ez másodsorban jön. Szerelmet akarok, s az nincs. Tehát mindennek vége!
Az ajtó felé indult.
- Várj! Vá-á-árj! - mondta Vronszkij; szemöldöke komor redőit nem húzta szét, de kézen fogta és megállította Annát. - Miről van szó? Azt mondtam, az elutazást három napra el kell halasztani; te erre azt mondod, hogy hazudok, és becstelen ember vagyok.
- Igen, meg is ismétlem; aki a szememre hányja, hogy mindenét feláldozta értem - jutottak Anna eszébe egy régebbi vita szavai -, az rosszabb, mint becstelen: szívtelen!
- Nem; van határa a türelmemnek is! - kiáltott fel Vronszkij, és elengedte gyorsan a kezét.
“Gyűlöl, ez világos” - gondolta Anna, és vissza se nézve, némán, bizonytalan léptekkel ment ki a szobából.
“Más asszonyt szeret, ez még világosabb - mondta magában, ahogy a szobájába bement. - Szeretetet akarok, s az nincs. Mindennek vége tehát - ismételte szavait -, és végét is kell vetni mindennek.”
“De hogy?” - kérdezte önmagától, s leült karosszékébe a tükör elé.
Arra gondolt, hova menjen most: a nagynénjéhez, akinél nevelkedett, Dollyhoz, vagy egyszerűen egyedül külföldre: aztán, meg hogy ő mit csinál most a szobájában; végleges-e az összeveszésük, vagy lehetséges még a kibékülés? Meg hogy mit fognak most mondani róla hajdani pétervári ismerősei; mit szól hozzá Alekszej Alekszandrovics, s még sok más gondolat forgott a fejében, hogy mi lesz most a szakítás után - de nem adta át magát nekik teljesen. Egy homályos gondolat volt a lelkében, egyedül az érdekelte, de még nem tudott a tudatára ébredni. Ahogy megint Alekszej Alekszandrovicsra gondolt, eszébe jutott beteg¬ségének az ideje a szülés után, s az az érzés, ami akkor állandóan ott volt benne. “Miért nem haltam meg?” - jutottak eszébe az akkori szavai s érzése. És egyszerre megértette, mi van a lelkében. Igen, ez volt az a gondolat, amely mindent megoldhat. “Meghalni, igen!”
“A szégyen és gyalázat, Alekszej Alekszandrovicsé, Szerjozsáé, az én iszonyú szégyenem - a halál ezt mind lemossa. Akkor majd megbánja, sajnálni, szeretni fog, szenved majd miattam.” A bal kezéről le s újra fölhúzogatva a gyűrűket, a maga iránti részvét arcára tapadt mosolyával ült a karosszékben, s Vronszkij érzései a halála után folyton más oldalukkal elevenedtek meg a képzeletében.
Közeledő léptek, Vronszkij lépései riasztották föl. Mintha a gyűrűi húzogatása foglalná el, nem is fordult felé. Vronszkij hozzálépett, megfogta a kezét, s csendesen ennyit mondott:
- Anna, ha úgy tetszik, utazzunk holnapután. Mindenbe beleegyezem.
Anna hallgatott.
- Nos? - kérdezte Vronszkij.
- Tudod te magad is - mondta Anna, abban a pillanatban már nem is volt ereje türtőztetni magát, felzokogott.
- Hagyj el, hagyj el! - mondta Anna zokogás közben. - Én holnap elutazom. S még többet is teszek. Ki vagyok én? Egy bukott asszony. Kő a nyakadon. Nem akarlak kínozni, nem. Megszabadítlak. Hisz nem szeretsz, mást szeretsz!
Vronszkij könyörgött, hogy nyugodjék meg, a leghalványabb alapja sincs, bizonygatta, a féltékenységének, soha nem szűnt meg s nem is szűnik meg szeretni, jobban szereti, mint előbb.
- Anna, minek így kínozni magadat, engemet? - mondta a kezét csókolgatva. Az arcán most gyöngédség volt, s Annának úgy tetszett, fülével hallja a könnyek neszét a hangjában, s a kezén is ott érezte a nedvességüket. S kétségbeesett féltékenysége egy pillanat alatt kétségbeesett, szenvedélyes gyöngédségbe ment át; átölelte, csókokkal borította a fejét, a nyakát, a kezeit.
25
Érezve, hogy a béke teljes, Anna nagy élénkséggel fogott hozzá, reggel már, az úti készülő-déshez. Bár tegnap mind a ketten engedtek, s így nem volt eldöntve, hétfőn vagy kedden mennek, Anna azért szorgalmasan készült az utazásra, s most már tökéletesen mindegy volt neki, hogy egy nappal korábban vagy későbben indulnak-e. Ott állt szobájában a nyitott koffer előtt; a holmiját válogatta, amikor Vronszkij, felöltözve már, a szokottnál korábban bement hozzá.
- Most maman-hoz megyek, megmondom, hogy a pénzt Jegorov útján is elküldheti. Én kész vagyok - mondta - holnap elutazni.
Bármilyen jó hangulatban volt is, az, hogy Vronszkij kiutazik a nyaralóba az anyjához, megszúrta Annát.
- Nem, magam sem készülök el addig - mondta, s rögtön arra gondolt: “Tehát úgy is intézhette volna, ahogy én kívántam.” - Ahogy akarod, úgy csináld. Menj át az ebédlőbe, mindjárt megyek én is, csak ezeket a haszontalan holmikat szedem ki - mondta, s még valamit rárakott Annuska karjára, amelyen egy halom rongy ott volt már.
Vronszkij a bifsztekét ette, amikor Anna az ebédlőbe lépett.
- Nem is hiszed, mennyire megcsömörlöttem ezektől a szobáktól - mondta, melléje ülve a kávéjához. - Nincs szörnyűbb ezeknél a chambre garnie-knál.  Nincs jellegük, lelkük. Ezek az órák, függönyök, s főként a tapéta - kész lidércnyomás. Úgy gondolok Vozdvizsenszkojéra, mint az ígéret földjére. A lovakat elküldöd előre?
- Nem, utánunk jöhetnek. S te elmégy valahová?
- Wilsonhoz akartam menni. Ruhát kell vinnem neki... Szóval el van határozva, hogy holnap? - mondta vidám hangon, de az arca hirtelen megváltozott.
Vronszkij komornyikja jött be, s egy pétervári sürgöny átvételi elismervényét kérte. Semmi különös nem volt benne, hogy Vronszkij sürgönyt kapott, de ő, mintha el akarna rejteni valamit előle, azt mondta, hogy az elismervény a szobájában van, s gyorsan Annához fordult:
- Holnapra föltétlenül végzek mindennel.
- Kitől jött sürgöny? - kérdezte Anna, oda se hallgatva.
- Sztyivától - felelte Vronszkij kelletlenül.
- Miért nem mutattad meg? Miféle titka lehet Sztyivának előttem?
Vronszkij visszahívta a komornyikot, és behozatta a sürgönyt.
- Azért nem akartam megmutatni, mert Sztyivának szenvedélye a sürgönyözés. Minek sürgönyözni, amikor még nem dőlt el semmi?
- A válás?
- Igen; azt írja, még semmit sem érhetett el. A napokban ígér végleges választ. Itt van, olvasd el.
Anna reszkető kezébe fogta a sürgönyt, s ugyanazt olvasta, amit Vronszkij mondott. A végén még ez állt: “Remény kevés van, de én minden lehetőt és lehetetlent elkövetek.”
- Megmondtam már tegnap, hogy nekem tökéletesen mindegy, mikor egyezik bele, vagy egyáltalán beleegyezik-e a válásba - mondta Anna elpirulva. - Nem volt semmi értelme eldugni előlem. - “Így rejtheti el és rejti is el - gondolta - az asszonyok leveleit.”
- Jasvin készül ide ma délelőtt Vojtovval - mondta Vronszkij. - Pevcovnak, úgy látszik, mindenét elnyerte, sőt többet is, mint amit ki tud fizetni; vagy hatvanezret.
- Várj - mondta Anna, akit felingerelt, hogy a témaváltással ilyen nyilvánvalóan kimutatja, hogy ingerültnek tartja -, azt gondolod, annyira érdekel ez a hír, hogy el kell titkolni előlem? Megmondtam, nem akarok rágondolni, s azt óhajtottam volna, hogy téged éppolyan kevéssé érdekeljen, mint engem.
- Azért érdekel, mert szeretem a világos helyzetet - mondta Vronszkij.
- A világosság nem a formában, hanem a szerelemben van - mondta Anna, nem a szavaitól, hanem attól a hideg, nyugodt modortól, amellyel Vronszkij beszélt, mind jobban és jobban fölingerülve. - Miért kívánod annyira?
“Szent Isten, megint a szerelem” - gondolta Vronszkij a homlokát ráncolva.
- Hiszen tudod, hogy miért - mondta. - Miattad és a születendő gyermekeink miatt.
- Gyermekeink nem születnek.
- Ez nagyon sajnálatos - mondta Vronszkij.
- A gyermekekért van rá szükséged - mondta Anna -, de énvelem nem gondolsz. - Egészen elfelejtette már, vagy nem is hallotta, hogy Vronszkij azt mondta: “miattad és a gyerekek miatt”.
Az a kérdés, lehet-e gyerekük, régi vita volt köztük, s Annát mindig fölingerelte. Vronszkij kívánságát, hogy gyerekei legyenek, azzal magyarázta, hogy nem értékeli eléggé a szépségét.
- De hisz azt mondtam: miattad. Leginkább miattad - ismételte meg Vronszkij, mint aki fájdalomtól húzza össze a homlokát. - Meg vagyok győződve, hogy ingerlékenységed is nagyrészt ebből a bizonytalan helyzetből ered.
“Igen, már nem is színlel; látni a hideg gyűlöletét” - gondolta Anna, s nem is hallgatott oda a szavaira, csak azt a hideg és kegyetlen bírót nézte elborzadva, aki olyan bőszítően nézett reá a szeméből.
- Annak nem az az oka - mondta Anna -, nem is értem, hogy lehetne az én, ahogy nevezed, ingerlékenységemnek az az oka, hogy teljesen a hatalmadban vagyok. Miért határozatlan ez a helyzet? Épp ellenkezőleg.
- Nagyon sajnálom, hogy nem akarsz megérteni - szakította őt félbe Vronszkij makacsul, hogy a gondolatát kimondja végre -, a határozatlanság abban van, hogy te úgy látod, én szabad vagyok.
- Ebben a tekintetben egész nyugodt lehetsz mondta Anna, s elfordulva tőle, a kávéját kezdte inni.
A kisujját kinyújtva fölemelte s szájához vitte a csészét. Ahogy néhány kortyot ivott, ránézett Vronszkijra, arckifejezéséből világosan látta, hogy a keze, a mozdulata, még a hang is, amit az ajkával csinál, ellenszenves neki.
- Nekem tökéletesen mindegy, mit gondol az anyád, s hogy akar megnősíteni - tette le reszkető kézzel a csészét.
- De hisz nem erről beszélünk.
- De éppen erről. S hidd el, hogy egy szívtelen asszony - öreg vagy nem öreg, anyád vagy nem anyád -, hidd el, nem tud érdekelni; tudni sem akarok felőle.
- Anna, kérlek, ne beszélj tiszteletlenül az anyámról.
- Egy asszony, akinek a szíve nem súgja meg, hol van a fia boldogsága és becsülete, az szívtelen.
- Ismételten kérlek, hogy az anyámról, akit én tisztelek, ne beszélj tiszteletlenül - mondta Vronszkij megemelt hangon, szigorúan pillantva rá.
Anna nem felelt. Merően nézte az arcát, a kezét; eszébe jutott a tegnapi kibékülési jelenet minden kis részlete, szenvedélyes becézései. “Épp ilyen becézéseket pazarolt s fog és akar is pazarolni - gondolta - más asszonyokra is.”
- Nem is szereted az anyád. Csupa frázis, frázis, frázis és frázis! - mondta gyűlölettel pillantva rá.
- Ha pedig így van, akkor...
- Akkor dönteni kell, és én döntöttem - mondta Anna, és el akart menni. De ebben a pillanatban Jasvin lépett a szobába; Anna üdvözölte, és megállt.
Miért kellett ebben a percben, amikor a szívében vihar volt, s érezte, hogy élete fordulóponton áll, amelynek rettenetes következményei lehetnek, egy idegen ember előtt, aki előbb-utóbb úgyis megtud mindent, színlelni - azt nem tudta; de azonnal lecsendesítette magában a belső vihart, leült, s beszélni kezdett a vendéggel.
- No, hogy áll az ügye? Megkapta a pénzét? - kérdezte Jasvint.
- Szóra sem érdemes; úgy látszik, nem kapom meg az egészet, de szerdán utaznom kell. És maguk? - kérdezte Jasvin, s a szemét összehúzva Vronszkijra nézett. Nyilván megérezte a lefolyt veszekedést.
- Úgy látszik, holnapután - mondta Vronszkij.
- Egyébiránt elég rég készülődnek már.
- De most már aztán határozottan - mondta Anna, s olyan pillantással nézett Vronszkij szemébe, ami azt mondta, ne is gondoljon rá, hogy kibékülhessenek.
- S nem sajnálja ezt a szerencsétlen Pevcovot? - folytatta Jasvinnal a beszélgetést.
- Sose kérdeztem meg magamtól, Anna Arkagyevna, sajnálok-e vagy sem valakit. Az egész vagyonom itt van - az oldalzsebére mutatott. - Ebben a percben gazdag ember vagyok, elmegyek ma a klubba, s lehet, koldusként jövök ki. Aki leül velem, az is le akarja húzni az ingemet, s én is az övét. Küzdünk, ebben van a gyönyörűség.
- És ha nős volna? - mondta Anna. - Mi lenne a feleségéből?
Jasvin elnevette magát.
- Nyilván ezért nem nősültem meg, s nem is készültem soha.
- És Helsingfors? - mondta Vronszkij a beszélgetésbe elegyedve, s az elmosolyodó Annára nézett.
Ahogy a tekintetük találkozott, Anna arca hirtelen hideg és szigorú lett; mintha azt mondaná: “Nem feledtem el: minden a régiben.”
- Igazán szerelmes volt? - kérdezte Anna Jasvint.
- Nagy Isten! Hányszor! De látja, van, aki leülhet kártyázni, de csak úgy, hogy ha eljön a randevú ideje, föláll. Én meg foglalkozhatom szerelemmel, de csak úgy, hogy az esti kártyát el ne késsem. Ezt már így osztom be.
- De én nem az ilyeneket kérdem: az igazit. - Helsingforsot mondott volna, de nem akarta a szót, amit Vronszkij mondott, kiejteni.
Megjött Vojtov, aki egy csődört vásárolt Vronszkijtól. Anna fölállt, és kiment a szobából.
Mielőtt hazulról elment volna, Vronszkij bement hozzá. Anna úgy akart tenni, mint aki keres az asztalon valamit, de aztán elszégyellte magát, hogy színlel, s egy hideg pillantást vetett egyenesen az arcába.
- Mit akar? - kérdezte franciául.
- Gambetta passzusát viszem ki, eladtam - szólt Vronszkij olyan hangon, amely szónál világosabban mondta: “Magyarázatra nincs időm, de nincsen így értelme.”
“Nem vétettem semmit ellene - gondolta Vronszkij. - Ha meg akarja büntetni magát, tant pis pour elle.”  De ahogy kifelé indult, úgy tűnt föl neki, hogy Anna mondott valamit, s a szíve megremegett a részvéttől.
- Szóltál, Anna? - kérdezte.
- Én nem - felelte ő éppoly hidegen s nyugodtan.
“Ha nem, tant pis” - gondolta Vronszkij újra elhidegedve, s megfordult és elment. Kimenőben a tükörben meglátta Anna sápadt arcát, reszkető ajkait. Meg is akart állni, egy vigasztaló szót mondani, de lábai, mielőtt elgondolta volna, mit mond, kivitték a szobából. Egész nap nem volt otthon, s amikor késő este megjött, a lány azt mondta, Anna Arkagyevnának fáj a feje, s kéri, ne menjen be hozzá.
26
Egy egész nap még sohasem telt el úgy, hogy végig haragban lettek volna. Most történt meg először. De ez nem is összeveszés volt már, hanem a teljes elhidegülés nyilvánvaló bevallása. Lehet úgy pillantani rá, ahogy Vronszkij, amikor a passzusért bejött? Ránéz, látja, hogy a szíve megszakad a kétségbeeséstől, s elmegy mellette szótlanul a nyugodt-közönyös arcával? Nemcsak hogy elhidegedett, de gyűlöli is, mert más nőt szeret - ez világos.
S ahogy eszébe jutottak a kegyetlen szavak, amelyeket mondott, Anna újakat gondolt ki, amelyeket nyilván mondani akart s még mondhatott volna, s egyre ingerültebb lett.
“Én nem tartom vissza - mondhatta volna Vronszkij. - Mehet, ahová akar. Bizonyára azért nem akart az urától elválni, hogy visszatérhessen hozzá. Térjen vissza. Pénzre van szüksége? Adok. Hány rubel kell?”
A legkegyetlenebb szavakat, amiket csak egy durva ember mondani tud, képzeletben mind odamondatta vele, s éppúgy nem bocsátotta meg neki, mintha valóban mondta volna.
“De hát nem tegnap esküdött meg ő, az egyenes, becsületes ember, a szerelmére? Nem estem már sokszor ok nélkül kétségbe?” - mondta magának mindjárt utána.
Azt a két órát kivéve, amibe Wilsonék meglátogatása került, az egész napot kétségek közt töltötte el; vége van-e mindennek, vagy van-e még kibékülésre remény, el kell-e most mind¬járt utaznia, vagy találkozzék egyszer még vele? Egész nap várta, s este, ahogy a szobájába vonult, megüzenve, hogy a feje fáj; magában pedig sorsot vetett: “Ha a szobalány szava ellenére bejön, azt jelenti, hogy szeret még, ha nem, akkor mindennek vége, s én tudom, mit kell tennem!”
Este hallotta, amint a hintója megáll; a csöngetést, a lépteit, a lánnyal a beszédet: elhitte, amit mondtak neki, nem akar többet tudni, s bemegy a maga szobájába. Mindennek vége tehát.
S a halál az egyetlen szer, hogy szerelmét felébressze, megbüntesse, s a harcban, amelyet a szívébe költözött rossz szellem vívott kedvesével, győzelmet arasson, világosan és elevenen állt előtte.
Most már mindegy volt: utaznak-e vagy sem Vozdvizsenszkojéba, megkapja-e vagy sem az urától a válást; nem volt szüksége rá. Egyvalamire volt szüksége: hogy megbüntesse Vronszkijt.
Amikor betöltötte magának a szokott adag morfiumot, s arra gondolt, hogy a halálhoz elég volna egy üvegcsét kiinni, ez olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt föl, hogy élvezettel kezdett ismét arra gondolni, hogy miként kínlódik majd, hogy bán meg mindent, s szereti majd, amikor késő lesz már, az emlékét. Nyitott szemmel feküdt az ágyban, egy gyertyacsonk világánál, a mennyezet domború párkányzatát nézte s a spanyolfal árnyékát, mely a párkányzat egy részét sötétbe vonta, s elképzelte, mit érez majd Vronszkij, amikor ő nem lesz már, amikor már csak emlék lesz neki.
“Hogy mondhattam neki ezeket a kegyetlen szavakat? - mondja majd. - Hogy mehettem ki úgy a szobából, hogy nem szóltam hozzá? De most már nincs többé! Örökre elment tőlünk! Ott van..” A spanyolfal árnya hirtelen megingott, az egész karnist, az egész mennyezetet elborította; másfelől más árnyak törtek felé; egy pillanatra összefutottak, aztán sebesen újra fölnyomultak, meginogtak és összefolytak, s minden elsötétedett. “A halál” - gondolta. S olyan borzalom jött rá, hogy sokáig nem tudta megérteni, hol van: reszkető ujjaival soká nem tudott gyufát találni, s a leégett és elaludt helyett új gyertyát keresni. “Nem, mindent, csak élni! Hiszen szeretem. Hisz ő is szeret! Előfordult már ilyesmi, s el is múlt” - mondta, s érezte, hogy az életbe visszatérés könnyei csorognak az arcán. S hogy az ijedelmétől szabaduljon, átment gyorsan Vronszkij szobájába.
Vronszkij mély álomban feküdt. Odament hozzá, felülről az arcába világított, és sokáig nézte. Most, hogy aludt, annyira szerette, hogy nem tudta láttára a gyöngédség könnyeit visszatar-tani; de ha fölébredne, tudta, a hideg, igazát érző pillantásával nézne rá, és mielőtt a szerelméről beszélhetne, be kellene bizonyítania neki, mekkorát vetkezett ellene. Nem keltette hát föl; visszament a maga szobájába, s reggel felé, a második adag morfium után, súlyos, nem teljes álomba merült, amelynek az ideje alatt az érzékei állandóan működtek.
Reggel felé az a szörnyű, lidércnyomásos kép, amely álmaiban néhányszor már a viszonyuk előtt is fölmerült, újra megjelent előtte, s felköltötte. A zilált szakállú kis öreg a vas fölé hajolva megint csinált valamit, s értelmetlen francia szavakat motyogott, ő meg, mint ebben az álomban mindig (ez volt épp a borzalom benne), érezte, hogy a parasztocska nem figyel rá, de valami retteneteset csinál fölötte a vason. S hideg verejtékben ébredt.
Amikor fölkelt, mint valami ködben, eszébe jutott a tegnapi nap.
“Veszekedtünk. Az volt, ami már néhányszor. Azt mondtam, fáj a fejem, s ő nem jött be. Holnap elutazunk, látnom kell őt, és fel kell készülnöm az utazásra” - mondta magában. S megtudva, hogy Vronszkij a dolgozószobában van, odaindult. Ahogy a szalonon végigment, a ház előtt, hallotta, kocsi állt meg, s ahogy az ablakon kinézett, hintót látott, ablakában egy lila kalapkás fiatal lány hajolt ki, s valami utasítást adott a csöngető inasnak. Az előszobai beszélgetés után valaki feljött; s oldalt a szalonból Vronszkij léptei hallatszottak. Gyors léptekkel ment le a lépcsőn. Anna megint odament az ablakhoz. Vronszkij kalap nélkül ment ki a ház elé, s a kocsihoz lépett. A lila kalapkás fiatal lány egy csomagot adott át neki; Vronszkij mosolygott, és mondott valamit. A kocsi elment, s ő gyorsan fölszaladt a lépcsőn.
A lelkét elborító köd egyszeriben szétoszlott, a tegnapi érzés új fájdalommal szorította össze beteg szívét. Már nem tudta megérteni, hogy alázhatta meg magát, hogy az egész napot az ő házában töltse. Bement Vronszkij szobájába, hogy közölje az elhatározását.
- Szorokina volt itt a leányával, pénzt és iratokat hozott maman-tól. Tegnap már nem tudtam megkapni. Hogy van a fejed, jobban? - mondta Vronszkij nyugodtan, mint aki nem akar tudomást venni komor és ünnepélyes arckifejezéséről.
Anna ott állt a szoba közepén, és merőn nézte őt. Vronszkij rátekintett, egy pillanatra összeráncolta a homlokát, s tovább olvasta a leveleket. Anna megfordult, s lassan kiment a szobából. Még visszafordíthatta volna, de Anna már az ajtóhoz ért, s Vronszkij még mindig hallgatott, csak az elforgatott papírlap susogása hallatszott.
- Igaz - mondta Vronszkij, amikor Anna már az ajtónál volt. - Holnap most már biztosan utazunk? Ugye?
- Maga; de én nem - mondta Anna feléje fordulva.
- Anna, így nem lehet élni...
- Maga; de én nem - ismételte meg Anna.
- Ez kezd elviselhetetlenné válni!
- Maga... maga még megbánja ezt - mondta Anna, és kiment.
Vronszkijt megijesztette a kétségbeesett kifejezés, amivel ezt mondta. Fölugrott, és utána akart szaladni, de meggondolta magát, visszaült, s a fogait keményen összeszorítva, ráncba vonta a homlokát. Ez az illetlen fenyegetés, ő legalább annak vette, valamiért fölingerelte. “Mindent megpróbáltam - gondolta -, egy maradt: nem törődni vele.” Készült a városba, aztán megint az anyjához, akivel a meghatalmazást kellett aláíratnia.
Anna hallotta a szobájában, aztán az ebédlőben léptei neszét. A szalonban megállt. De nem fordult be hozzá, csak azt hagyta meg, hogy adják át nélküle Vojtovnak a csődört. Aztán hallotta, hogy áll elő a kocsi, hogy nyílik az ajtó; Vronszkij megint kiment. De most megint visszajött az előcsarnokba; valaki fölfelé fut. A komornyik szaladt az ottfeledt kesztyűkért. Anna odament az ablakhoz; látta, hogy veszi el, oda sem nézve, a kesztyűt, s a kocsis hátát megérintve, mond neki valamit. Aztán föl sem nézve az ablakra, beül megszokott tartásával a hintóba, lábait egymásra teszi, s a kesztyűjét húzva eltűnik a sarkon.
27
“Elment! Vége!” - mondta magában Anna, az ablakban állva; válaszul rá a kétféle emlék: az elaludt gyertya sötétsége s a rettenetes álom egybeolvadva hideg borzalommal töltötte el szívét.
- Nem, nem lehet! - kiáltott föl, s a szobán keresztülmenve, erőset csöngetett. Olyan rettenetes volt most egyedül maradnia, hogy be sem várta a szolga jöttét, maga ment elé.
- Tudja meg - szólt -, hova ment a gróf.
A szolga azt felelte, az istállóba.
- Meghagyta, jelentsem, hogy amennyiben ki méltóztatik kocsizni, a hintó mindjárt itt lesz.
- Jól van. Várjon csak. Azonnal írok egy levelet. Küldje el vele Mihailt az istállóhoz. De minél hamarabb.
Leült, és ezt írta:
Én vagyok a hibás. Gyere haza, ki kell magyarázkodnom. Az Isten szerelmére, gyere, rettene-tesen érzem magam.
Leragasztotta, és odaadta az embernek.
Félt egyedül maradni, s utána rögtön ő is kiment a szobából, a gyerekszobába ment.
“De hisz ez nem a fiam! Hol van a kék szeme, a kedves és félénk mosolya?” - volt az első gondolata, amikor pufók, piros lánykáját találta ott a göndör, fekete hajával Szerjozsa helyett; zavartságában azt várta volna, hogy őt találja a gyerekszobában. A kislányka ott ült az asztalnál; makacsul és keményen dörömbölt rajta egy dugóval, s két áfonyafekete szemével értelmetlenül nézett az anyjára. Anna megfelelt az angol nevelőnő kérdéseire: igen, teljesen egészséges, s holnap utazik falura; aztán leült a kislányhoz; s az üvegdugót kezdte elforgatni előtte. De a gyerek hangos, csengő nevetése s szemöldökének a mozdulata olyan élénken emlékeztette Vronszkijra, hogy zokogását türtőztetve gyorsan fölkelt és kiment. “Igazán vége hát mindennek? Nem, nem lehet - gondolta -, vissza fog jönni. De hogy magyarázza meg azt a mosolyt, elevenséget, azután, hogy azzal a leánnyal beszélt? Ha nem is magyarázza meg, elhiszem neki. Ha nem hiszem, egy marad - s azt nem akarom.”
Az órára nézett. Tizenkét perc telt el. “Azóta megkapta a levelet, s visszafelé jön. Nem sok, még tíz perc... De mi lesz, ha nem jön? Nem, az nem lehet. Nem szabad kisírt szemmel látnia. Megyek, megmosdom. Igaz, megfésülködtem én ma, vagy nem?” - kérdezte magát. És nem tudott visszaemlékezni. Megtapogatta a fejét. “Igen, megfésülködtem, de hogy mikor, végképp nem emlékszem.” Még a kezének sem hitt, odament az állótükörhöz, hogy lássa, meg van-e valóban fésülve. Meg volt. S nem tudott visszaemlékezni, mikor csinálta. “Ki ez?” - gondolta, ahogy a kigyúlt arcra s az ijedten rámeredő, furcsán csillogó szemekre nézett a tükörben. “Igen, ez én vagyok” - értette meg egyszerre, s végignézve magán, hirtelen ott érezte testén a csókjait, s ahogy összerezzent, a vállai megmozdultak. Aztán ajkához emelte a kezét, és megcsókolta.
“Mi ez, elvesztem az eszem?” - s a hálóba ment, ahol Annuska épp takarított.
- Annuska - állt meg előtte, s a szobalányra nézett, maga sem tudva, mit mondjon neki.
- Darja Alekszandrovnához akart menni - mondta a szobalány, mintha megértette volna.
- Darja Alekszandrovnához? Igen, elmegyek.
“Tizenöt perc oda, tizenöt perc vissza. Már jön, mindjárt itt lesz. - Elővette az óráját, s ránézett. - De hogy mehetett el, hogy hagyhatott ilyen lelkiállapotban? Hogy tud élni, amíg ki nem békült velem?” Az ablakhoz ment, az utcát kezdte nézni. Az időtől már visszajöhetett volna. De rosszul számíthatott, s újra gondolkodni kezdett, mikor ment el, s számolgatta a perceket.
Azalatt, míg ő a nagy órához átment, hogy a magáéval összehasonlítsa, valaki a ház elé érkezett. Ahogy az ablakon kinézett, Vronszkij hintóját látta. De senki sem jött föl a lépcsőn. Lent hangok hallatszottak. A küldönc volt, aki a hintóban jött vissza. Anna lement hozzá.
- A grófot már nem találtuk ott. Elment a nyizsegorodi úton.
- Mi az? Mi? - fordult Anna a piros, jókedvű Mihailhoz, aki a levelet visszaadta.
“De hisz akkor nem kapta meg” - jutott az eszébe.
- Hajts ki a levéllel Vronszkaja grófnőhöz, tudod? És azonnal hozz választ - mondta a küldöncnek.
“És én, mit csinálok én addig? - gondolta. - Elmegyek Dollyhoz, különben megőrülök. Igen, még sürgönyözhetek is.” S megírta a sürgönyt: “Okvetlenül beszélnünk kell; jöjjön rögtön.”
Miután a sürgönyt elküldte, ment s felöltözött. Kalapban s felöltözve már, ismét belenézett a hízásnak indult, nyugodt Annuska szemébe. A jóságos szürke szemecskékben nyilvánvaló részvét volt látható.
- Annuska, kedves, mit tegyek? - mondta Anna zokogva, s tehetetlenül ereszkedett bele egy karosszékbe.
- Mit nyugtalankodik úgy, Anna Arkagyevna? Előfordul az ilyen. Kocsizzék egyet, foglalja el magát - mondta a szobalány.
- Igen, elmegyek - mondta Anna magához térve, s fölállt. - Ha addig, míg oda vagyok, sürgöny jön, küldd el Darja Alekszandrovnához... Nem, én magam jövök vissza.
“Igen, nem szabad gondolkozni, csinálni kell valamit; menni; a fő, elmenni ebből a házból” - mondta borzalommal figyelve a szívéből jövő iszonytató lüktetésre, és sietve kiment, s beült a hintóba.
- Hova parancsolja? - kérdezte Pjotr, mielőtt a bakra ült.
- A Znamenkára, Oblonszkijékhoz.
28
Az idő derült volt. Egész délelőtt sűrű, apró szemű eső esett, de most nemrég kiderült. A vastetők, a járdakövek, az úttest kavicsa, a kerekek, a bőrszerszám, a fogatok reze és bádogja: mind ragyogott, villogott a májusi napban. Három óra volt, a legborzalmasabb idő az utcákon.
Anna ott ült a kényelmes hintó sarkában, amely a szürkék gyors futására a ruganyos rugókon alig himbálózott, s a kerekek el nem némuló zörgése közben, a tiszta levegőn gyorsan változó képeket követve, újra végigment az utóbbi napok eseményein, s egész más színben látta a helyzetét, mint otthon. A halál gondolata sem tűnt föl többé oly szörnyűnek s világosnak, maga a halál sem állt előtte olyan elkerülhetetlenül. Most már szemrehányást tett magának a megaláztatásért, amelybe belement. “Könyörgök a bocsánatáért. Megalázkodtam előtte. Beismertem, hogy vétkeztem. Miért? Tán nem tudok nélküle élni?” S nem felelve a kérdésére, hogy él majd nélküle, a cégéreket kezdte el olvasni. “Iroda és raktár. Fogorvos. Igen, elmondok mindent Dollynak. Ő nem szereti Vronszkijt. Szégyenletes és fájdalmas lesz, de mégiscsak elmondom. Szeret, és megfogadom a tanácsát. Nem alázkodom meg Vronszkij előtt, nem engedem, hogy kedvére formáljon. Filippov, kalácsos. Azt mondják, Pétervárra is szállít tésztát. A moszkvai víz olyan jó. Hát még a mityiscsenyi források és palacsinták!” S visszaemlékezett, hogy rég, rég, amikor még tizenhét éves volt, Troicába utazott a nagynénjé-vel. Lovas kocsin még. “Csakugyan én voltam az, a vörös kezemmel? Abból, ami akkor olyan szépnek és elérhetetlennek látszott, milyen sok semmi már, s ami akkor megvolt, most örökre elérhetetlen. Hittem volna-e akkor, hogy ilyen megaláztatásig süllyedhetek? Milyen büszke lesz, milyen önelégült, ha a levelem megkapja! De én majd megmutatom neki... Milyen rossz szaga van ennek a festéknek. Miért festenek és építkeznek egyre? Divat és pipere” - olvasta. Egy férfi odaköszönt neki: Annuska férje volt. “A mi parazitáink - jutott eszébe Vronszkij mondása. - A mienk? Miért a mienk? Az a szörnyű, hogy a múltat gyökerestül nem lehet kitépni. Nem lehet kitépni, de el lehet az emlékét rejteni. S én elrejtem.” Eszébe jutott a múltja Alekszej Alekszandroviccsal; mennyire kitörülte az emlékezetéből! “Dolly azt gondolja majd, hogy a második uram is otthagyom; bizonyára nincs igazam tehát. Hát talán azt akarom én, hogy igazam legyen? Nem bírom tovább!” - mondogatta, és sírhatnékja támadt. De rögtön megint arra kezdett gondolni, min mosolyoghat úgy az a két lány. Bizonyosan a szerelmen. Nem tudják, milyen szomorú dolog, milyen aljas... Körút és gyerekek! Három kisfiú szalad, lovast játszanak. “Szerjozsa! Mindent elveszítek, s őt sem kapom vissza. Igen, ha ő vissza nem jön, mindent elveszítek. Lehet, hogy lekéste a vonatot, s már vissza is jött. Megint meg akarsz alázkodni! - mondta magának. - Nem, elmegyek Dollyhoz; kereken megmondom: szerencsétlen vagyok; megérdemlem, bűnös vagyok, de mégiscsak szerencsétlen, segíts rajtam. Ezek a lovak, ez a hintó - hogy undorodom magamtól benne -, mind az övé; de többet nem látom őket.”
Elgondolta, szándékosan szaggatva a szívét, hogy Dollynak milyen szavakkal mond el mindent, s a lépcsőházba lépett.
- Van itt valaki? - kérdezte az előszobában.
- Katyerina Alekszandrovna Levina - felelte az inas.
“Kitty! Az a Kitty, akibe Vronszkij szerelmes volt - gondolta Anna -, ugyanaz, akire olyan szeretettel emlékezett vissza. Sajnálja, hogy nem őt vette el. Rám meg gyűlölettel emlékszik, s bánja, hogy összekerült velem.”
A testvérek, mikor Anna odaért, a gyermek táplálásáról tárgyaltak; Dolly egyedül ment ki a vendége elé, aki ebben a pillanatban zavarta a társalgásukat.
- Hát te nem utaztál el? Magam akartam fölmenni hozzád - mondta. - Most kaptam Sztyivától levelet.
- Mi is kaptunk sürgönyt - felelte Anna, s körülnézett, hogy Kittyt fölfedezze.
- Azt írja, nem tudja megérteni, hogy Alekszej Alekszandrovics mit akar voltaképpen, de nem jön el válasz nélkül.
- Azt gondoltam, van nálad valaki. Átolvashatom a levelet?
- Igen, Kitty - mondta Dolly zavartan. - A gyerekszobában maradt. Nagyon beteg volt.
- Hallottam. Elolvashatom a levelet?
- Rögtön kihozom. De nem utasít vissza; ellenkezőleg, Sztyiva reménykedik - mondta Dolly, és megállt az ajtóban.
- Én nem reménykedem, s nem is óhajtom - mondta Anna.
“Mi az, Kitty megalázónak tartja, hogy találkozzék velem? - gondolta Anna, ahogy magára maradt. - Lehet, hogy igaza van. De neki, aki szerelmes volt Vronszkijba, épp neki nem kellene ezt kimutatnia, ha igaza is van. Tudom, hogy engem az én helyzetemben egyetlen tisztességes asszony sem fogadhat. Tudom, hogy az első perctől mindenemet föláldoztam neki! S íme, a jutalom! Ó, hogy gyűlölöm! Miért is jöttem ide? Még rosszabb, még nehezebb. - A másik szobából kihallatszott a beszélgető nővérek hangja. - És most mit mondok Dollynak? Örvendeztessem meg Kittyt, hogy szerencsétlen vagyok, vessem alá magam a gyámolításának? De hisz Dolly sem ért semmit. Semmi beszédem vele. De érdekes volna Kittyvel találkozni, megmutatni, mennyire megvetek mindent és mindenkit; mennyire mindegy most már minden.”
Dolly bejött a levéllel. Anna átolvasta, s némán visszadta.
- Ezt mind tudtam - mondta. - És egyáltalán nem érdekel.
- De miért nem? Én épp ellenkezőleg, reménykedem - mondta Dolly, s kíváncsian pillantott Annára. Sohasem látta még ilyen különös, ingerült állapotban. - Mikor utazol? - kérdezte.
Anna hunyorító szemmel nézett maga elé, és nem felelt.
- Kitty elbújik előlem? - mondta az ajtóra nézve, s elpirult.
- Micsoda badarság! Szoptat, s nem megy a dolog, azt tanácsoltam neki... Nagyon örül. Azonnal jön - mondta ügyetlenül a hazudni nem tudó Dolly. - De itt is van.
Megtudva, hogy Anna a vendég, Kitty nem akart kijönni, de Dolly rábeszélte. Összeszedte hát magát, kijött, pirulva odalépett hozzá, és kezet adott.
- Nagyon örülök - mondta reszkető hangon.
Kittyt megzavarta a benne folyó harc: az ellenségesség, amit ez iránt a rossz asszony iránt érzett, harcban állt a vággyal, hogy elnéző legyen hozzá; de ahogy Anna szép, rokonszenves arcát megpillantotta, az ellenségesség azonnal elmúlt.
- Nem csodálkoznék - mondta Anna -, ha nem akarna találkozni velem. Mindenhez hozzászoktam már. Beteg volt? Igen, nagyon megváltozott.
Kitty érezte, hogy Anna ellenségesen néz rá. Ezt az ellenségességet a félszeg helyzettel magyarázta, amiben ő, a hajdani pártfogó, érezhette előtte magát, s megsajnálta.
Kitty betegségéről, a gyerekről, Sztyiváról beszéltek; de Annát nyilván semmi sem érdekelte.
- Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled - mondta.
- Mikor utaztok?
De Anna megint nem felelt, hanem Kittyhez fordult.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk - mondta mosolyogva. - Annyit hallottam mindenfelől magáról, az urától is. Volt nálam, s igen megtetszett nekem - tette hozzá nyilvánvaló rossz szándékkal. - Hol van most?
- Falura utazott - mondta Kitty elpirulva.
- Adja át neki az üdvözletem, okvetlen adja át!
- Okvetlen! - ismételte meg Kitty naivul, részvéttel nézve a szemébe.
- Akkor hát Isten veled, Dolly! - És megcsókolta Dollyt, Kittyvel pedig kezet fogott, s gyorsan kisietett.
- Olyan, amilyen volt, éppen olyan vonzó! Nagyon szép! - mondta Kitty, ahogy a nénjével magára maradt. - De van valami szánalomraméltó benne. Rettenetesen szánalomraméltó.
- Nem, ma valami különös volt benne - mondta Dolly. - Ahogy az előszobába kikísértem, úgy rémlett, sírni akar.
29
Anna még rosszabb állapotban ült be a hintóba, mint amilyenben eljött. Az előbbi gyötrel-mekhez most a sértettség és kitaszítottság érzése is hozzájárult, amit Kittyvel találkozva olyan tisztán érzett.
- Hova parancsolja? Haza? - kérdezte Pjotr.
- Igen, haza - mondta, rá se gondolva már, hogy hova megy.
“Úgy néztek rám, mint valami szörnyű, érthetetlen furcsaságra! Miről mesélhet ilyen hévvel a másiknak? - gondolta, két gyalogosra nézve. - Hát el lehet mondani másnak, hogy mit érzel? El akartam Dollynak mondani, s jó, hogy nem mondtam el. Hogy örült volna a boldogtalansá-gomnak! Titkolta volna, de a fő érzése az öröm lett volna, hogy megbűnhődtem a gyönyörért, amit úgy irigyelt tőlem. Kitty még jobban örülne. Hogy átlátok rajta! Tudja, hogy a szokásosnál kedvesebb voltam az urához. És féltékenykedik, és gyűlöl érte. És megvet. Az ő szemében én erkölcstelen asszony vagyok. Ha erkölcstelen asszony volnék, magamba bolondíthatnám az urát... ha akarnám. De hisz akartam is. Lám, ez meg van magával elégedve - gondolta egy szembejövő kövér, piros képű úrról, aki ismerősnek nézte. Fénylő kalapját megemelte a kopaszságtól ragyogó feje fölött, s csak aztán győződött meg róla, hogy tévedett. - Azt gondolta, ismer. És olyan kevéssé ismer, mint akárki más ezen a világon. Magam sem ismerem magam. Csak a gusztusomat ismerem, ahogy a franciák mondják. Kell nekik ez a mocskos fagylalt. Ezt, ezt aztán ismerik - gondolta a fagylaltost megállító két fiúra nézve, s a fagylaltosra, amint fejéről leveszi a dézsát, s kendőjével az arcát megtörli. - Mindnyájunknak az édes, a jóízű kell. Ha nincs cukor, ez a mocskos fagylalt. Kitty is így volt: ha nem Vronszkij, hát Levin. És irigyel. És gyűlöl. S mind gyűlöljük egymást. Én Kittyt, Kitty engem. Ez az igazság. Tyutykin coiffeur. Je me fais coiffer par Tyutykin...  Elmondom neki, ha hazajön - gondolta és elmosolyodott. De ugyanebben a percben eszébe jutott, hogy amit mulatságosnak talál, nincs kinek elmondania. - És semmi sem nevetséges és mulatságos. Minden undok. Vecsernyére harangoznak, ez a kupec milyen akkurátusan veti a keresztet! Mintha félne, hogy elejt valamit. Minek ezek a templomok, ez a harangozás, hazugság? Elrejteni csak, hogy mind gyűlöljük egymást, mint ezek a kocsisok, akik olyan dühösen veszekednek. Jasvin azt mondja: Az ingem is el akarja venni, én meg az övét. Ez az igazság!”
Ezek a gondolatok annyira elfoglalták, hogy nem is gondolt többet a maga dolgára; arra riadt föl, hogy a házuk elé álltak. Ahogy a kijövő portást meglátta, akkor jutott csak eszébe a levél meg a sürgöny.
- Válasz van? - kérdezte.
- Mindjárt megnézem - felelte a portás, és kis fülkéjébe benézve, egy vékony, négyszögletes sürgönyborítékot vett fel.
 “Tíz óránál előbb nem jöhetek, Vronszkij” - olvasta.
- A küldönc még nem jött vissza?
- Nem, még nem - felelte a portás.
“Hát ha így van, tudom, mit kell tennem - gondolta Anna, s határozatlan düh és bosszúvágy dagályát érezve magában, sietve fölment az emeletre. - Én magam megyek hozzá. Mielőtt örökre elutazom, megmondok neki mindent. Soha senkit sem gyűlöltem így - gondolta -, mint ezt az embert!” Ahogy Vronszkij kalapját a fogason meglátta, az undortól összerándult. Nem gondolta meg, hogy a sürgönye az ő sürgönyére a válasz, s hogy a levelét még nem kapta meg. Elképzelte, amint nyugodtan beszélget az anyjával és Szorokinával, örvendezve az ő szenvedésén. “Igen, gyorsan el kell utazni!” - mondta magának, nem tudva még, hogy hova megy. Minél előbb ki szeretett volna keveredni az érzések közül, amelyeket ebben a rettenetes házban ismert meg. Ebben a házban a személyzet, a falak, a tárgyak - minden undort és haragot ébresztett benne, s mint valami súly nehezedett rá.
“A vasútállomásra kell mennem, ha pedig nem oda, hát kimenni és tetten érni.” Megnézte az újságban a menetrendet. Az esti vonat nyolc óra két perckor indul. “Igen, még elérem.” Más lovakat fogatott be, s az útitarsolyába néhány napra való holmit csomagolt. Tudta, hogy nem tér többé vissza ide. Homályosan eldöntötte magában más, az eszébe villanó tervek között, hogy az után, ami majd az állomáson vagy a grófnő birtokán történik, elutazik a nyizsegorodi vasútvonalon az első városig, és ott marad.
Az ebéd ott volt az asztalon; odament, megszagolta a kenyeret és sajtot, s meggyőződve, hogy minden ehetőnek a szagától undorodik, előállíttatta a hintót, és kiment. A ház az egész utcán átvetette már árnyékát, derűs este volt, a napon még meleg is. Annuska, aki a holmijával kikísérte, Pjotr, aki a hintóba berakta, s a szemmel láthatóan elégedetlenkedő kocsis - mind ellenszenves volt neki; a szavuk, a mozdulatuk, minden felingerelte.
- Nincs szükségem rád, Pjotr.
- De hát a jegy?
- Ahogy akarod, nekem mindegy - mondta bosszúsan.
Pjotr felszökött a bakra, csípőre tette a kezét, s kiadta a parancsot, hogy a pályaudvarra hajtsanak.
30
“Itt van megint! Megint értek mindent” - mondta magának Anna, ahogy a hintó elindult, s a kavicsos úttesten himbálva megzördült, s újra váltani kezdték egymást a benyomások.
“Miről is gondolkoztam utoljára olyan jól? - igyekezett visszaemlékezni. - Tyutykin coiffeur? Nem, nem az. Igen, amit Jasvin mond: harc a létért és gyűlölet, ez az, ami az embereket összefűzi. Hiába mentek - fordult gondolatban egy négyes fogaton hajtó társaság felé, amely nyilván mulatni ment vidékre. - Az a kutya sem segít rajtatok, akit magatokkal visztek. Magatoktól nem szökhettek meg.” Egy pillantást vetett arra, amerre Pjotr fordult, s egy holtrészeg, himbálózó gyári munkást pillantott meg; egy rendőr vitte őt valahová. “Lám, ez már inkább - gondolta. - Vronszkij gróf és én - mi sem találtuk meg a gyönyört, bár sokat vártunk tőle.” S Anna most először fordította azt az éles fényt, amelyben mindent látott, a kettejük viszonyára, amelyre addig nem akart gondolni. “Mit keresett ő bennem? Nem annyira szerelmet, inkább a hiúsága kielégítését.” Eszébe jutottak a szavai, alázatos vizslára emlékeztető arckifejezése viszonyuk első idejében. Minden emellett vallott. Igen, a hiúság diadala volt benne “Szerelem is, természetes, de a nagyobb rész a siker büszkesége. Büszkél-kedett velem. Ez elmúlt, nincs mivel büszkélkedni. Nem büszkélkedni, szégyenkezni kell. Elvette tőlem, amit tudott, s most nincs szüksége rám. Terhére vagyok; azon van, hogy ne legyen becstelen velem szemben. Tegnap elszólta magát: válást és házasságot akar, hogy a hajóit fölégesse. Szeret, de hogy? The zest is gone...  Ez bámulatba akar mindenkit ejteni, s nagyon meg van elégedve magával - gondolta egy piros kereskedősegédre nézve, aki egy lovardai lovon nyargalt. - Nincs már bennem a régi íz; ha elmegyek tőle, a lelke mélyén örülni fog.”
Nem föltevés volt ez - annál az átható fénynél, amely az élet s az emberi kapcsolatok értelmét most föltárta előtte, ezt egész világosan látta.
“Az én szerelmem mind szenvedélyesebbé és önzőbbé válik; az övé egyre erőtlenebb és erőtlenebb, ezért távolodunk - gondolta tovább. - S ezen nem lehet segíteni. Énnekem mindenem csak ő, s azt akarom, hogy mind jobban és jobban odaadja magát. S ő mind jobban és jobban szabadulna. A viszonyunkig csakugyan egymás felé haladtunk, azóta föltartóztatha-tatlanul távolodunk, s ezen nem lehet változtatni. Azt mondja, hogy értelmetlenül féltékeny vagyok, s én magam is azt mondom magamnak, hogy értelmetlenül féltékeny vagyok; ez azonban nem igaz. Nem féltékeny vagyok, elégedetlen. De... - kinyitotta a száját, s az izgalomtól, amit az eszébe ötlő gondolat keltett, megcserélte a helyét a hintóban. - Ha más tudnék lenni, mint a szeretője, aki csak a becézéseit kívánja szenvedélyesen; de nem tudok és nem akarok más lenni. S én ezzel a vágyammal undort ébresztek benne, ő meg énbennem haragot, s ez nem is lehet másképp. Nem tudom tán, hogy nem csap be, hogy nem akar semmit Szorokinával, nem szerelmes Kittybe, és nem fog megcsalni? Mindezt tudom, de ettől nem könnyebbülök meg. Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! És most ez van. Már réges-rég nem szeret. S ahol a szerelem véget ér, ott kezdődik a gyűlölet. Ezeket az utcákat egyáltalán nem ismerem. Hegyek, s mind ház, ház. S a házakban csupa ember... Mennyi van belőlük, nincs vége, s mind gyűlöli egymást. Nos, hadd eszelem hát ki, mit is akarok, mikor lennék boldog? Nos? Megkapom a válást. Alekszej Alekszandrovics ideadja Szerjozsát, s hozzámegyek Vronszkijhoz.” Ahogy Alekszej Alekszandrovics az eszébe jutott, szokatlan elevenséggel, mintha csak élne, mindjárt meg is jelent előtte: szelíd, élettelen, kialudt szemei, fehér kezén a kék erek, hanghordozása, ujjropogtatása; eszébe jutott a kettőjüket összekap-csoló érzés, amelyet szintén szerelemnek hívtak, s az undortól összerázkódott. “Nos, megkapom a válást, a Vronszkij felesége leszek; Kitty vajon nem néz rám úgy többet, ahogyan ma nézett? De. És Szerjozsa nem kérdezősködik vagy gondolkozik többet az én két férjemről? S köztem és Vronszkij közt miféle érzésre számíthatok? Lehetséges valami, ami ha nem is boldogság, de nem kín legalább? Nem és nem! - felelte önmagának, a legkisebb ingadozás nélkül. - Lehetetlen! Az élet eltávolít egymástól minket; én őt teszem boldogta¬lanná, ő engem, s mássá tenni sem őt, sem engem nem lehet. Minden kísérlet megtörtént, a csavar megszaladt. Koldusasszony a gyerekével. Azt gondolja, szánalomra méltó. Hát nem azért dobtak mindnyájunkat a világba, hogy gyűlölködjünk és kínozzuk egymást és magunkat? Gimnazisták jönnek, nevetnek. Szerjozsa? - jutott eszébe. - Én is azt hittem, szeretem, s meghatódtam a gyengédségemen. De megvoltam nélküle, egy más szerelemre cseréltem föl, s amíg az a szerelem kielégített, nem sajnáltam a cserét.” S undorral gondolt arra, amit annak a szerelemnek nevezett. És örült a világosságnak, amellyel a maga s a többi ember életét látta. “Ilyen vagyok én és Pjotr és Fjodor kocsis és ez a kereskedő, s azok, akik ott a Volga táján élnek, ahova ezek a hirdetmények hívnak, mindenütt s mindenkor” - gondolta, amikor már a nyizsegorodi vasútállomás alacsony épületéhez ért, s a hordárok kifutottak elé.
- Obiralovkáig parancsolja? - kérdezte Pjotr.
Anna egészen elfeledte, hova tart s miért; csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta a kérdést megérteni.
- Igen - mondta neki, a pénztárcáját odaadva, s kis vörös útitarsolyát a karjára véve kiszállt a hintóból.
Ahogy a tömegben az első osztályú váróterem felé tartott, apránként eszébe jutottak helyzetének a részletei s az elhatározások, amelyek közt ingadozott. S hol a remény, hol a kétségbeesés kezdte megint a régi, fájó helyeken elgyötört, rettenetesen dobogó szívének a sebeit szaggatni. Ahogy a vonatot várva a csillag alakú díványra ült, s undorral nézett a be- s kimenőkre (mind ellenszenvesek voltak neki), hol arra gondolt, hogy érkezik majd oda az állomásra s ír levelet, meg hogy mit ír majd neki; hol meg arra, hogy Vronszkij hogy panaszkodik most (nem értve meg az ő szenvedését) az anyjának, s ő hogy lép be a szobába, s mit mond majd neki. Majd megint arra gondolt, hogy lehetne még boldog az élete; hogy milyen gyötrelmesen szereti és gyűlöli őt, és milyen rettenetesen dobog a szíve.
31
Csöngetés hangzott föl; valami fiatalemberek mentek el előtte, idétlenek, nagy hangúak és sietősek; ugyanakkor a benyomásra is figyeltek, amelyet keltettek. Pjotr is átjött livréjében és félcipőjében, otromba, állati arcával a termen, s odalépett hozzá, hogy a vagonig kísérje. A zajongó férfiak, amikor a peronon végigment mellettük, elhallgattak; egyikük súgott a másik-nak valamit róla, természetesen valami undorítót. Fölment a magas lépcsőn, s ott ült egyedül a kupéban a hajdan fehér, most bemocskolt rugós ülésen. Ledobott útitarsolya ugrott egyet a rugón, azután megnyugodott. Pjotr a búcsú jeléül hóbortos mosollyal emelte meg az ablakon át a zsinóros kalapját, a nyegle kalauz becsapta az ajtót s a reteszt. Lenn egy turnűrös, idétlen hölgy (Anna gondolatban levetkőztette ezt az asszonyt, s elborzadt rútságán) s egy természetellenesen nevető lányka futott el mellettük.
- Katyerina Andrejevnánál, minden őnála van, ma tante!  - kiabálta a lány.
“Ez a lány is milyen idétlen, hogy majmoskodik” - gondolta Anna. Hogy senkit se lásson, gyorsan fölállt, s az üres vagonban a másik oldali ablakhoz ült. E mellett az ablak mellett egy mocskos, otromba paraszt ment el éppen, sapkája alól kócos haj meredt elő, s a vagon kerekeihez hajolt. “Van valami ismerős ezen az otromba paraszton” - gondolta Anna, s eszébe jutott az álma, s a félelemtől remegve a szemben levő ajtóhoz ment. A kalauz kinyitotta az ajtót, s egy férfit engedett be a feleségével.
- Ki óhajt szállni?
Anna nem felelt. A kalauz és a belépők nem vették észre arcán, a fátyol alatt a rémületet. Visszament a fülke sarkába, és leült. A házaspár az átellenes oldalra ült: figyelmesen, de orvul nézegették a ruháját. A férfit meg a feleségét is undorítónak találta. A férfi megkérdezte: megengedi-e, hogy dohányozzék; nyilván nem azért, hogy dohányozzék, hanem hogy beszéd-be ereszkedjék. Miután engedélyt kapott, a feleségével franciául kezdett beszélni olyasmiről, amire még kevesebb szüksége volt, mint hogy dohányozzék. Ostobaságokat beszélgettek nagy képmutatóskodva, csak hogy hallja őket. Anna tisztán látta, mennyire unják és gyűlölik egymást. Nem is lehetett nem gyűlölni ilyen szánalmas torzszülötteket.
Fölhangzott a második csöngetés: utána poggyászok hurcolása, zaj, kiabálás, nevetés. Anna előtt olyan világos volt, hogy senkinek sincs örülnivalója, hogy ez a nevetés szinte fájdalmat okozott; be szerette volna tömni a fülét, hogy ne hallja. Végül a harmadik csöngetés is felcsördült, egy fütty hallatszott, a mozdony sivítása; a vonat megrándult, s a férfi keresztet vetett magára. “Érdekes volna megkérdezni, mit akar ezzel” - pillantott rá Anna mérgesen. A hölgy mellett, az ablakon át, a vonatot kísérő s a peronon álló emberekre nézett, akik mintha csak hátrafelé mozogtak volna. A kocsi, amelyben ült, a sínek lökéseire egyenletesen rázkódva, peron, kőfalak, jelzőkorongok s más vagonok mellett gördült el; a sima és olajos kerekek a síneken könnyed hangot adtak; az ablakot ragyogó esti nap világította meg, a függönnyel egy kis szellő játszott. Anna elfeledkezett kocsibeli szomszédairól, a könnyű himbálásra friss levegőt szítt be, s megint elgondolkozott.
“Igen, hol is hagytam abba? Ott, hogy nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amelyben az élet gyötrelem ne lenne; mind arra teremtődtünk, hogy gyötrődjünk; tudjuk is mind, csak módokat eszelünk ki, hogy ámítsuk magunkat. De ha látjuk az igazat, mit tegyünk?”
- Azért kapott észt az ember, hogy megszabaduljon attól, ami nyugtalanítja - mondta franciául a hölgy, s nyilván meg volt elégedve az affektáló nyelvével és a mondatával.
Ezek a szavak mintha Anna gondolatára feleltek volna.
“Megszabaduljon attól, ami nyugtalanítja” - ismételte. S ahogy a vörös képű férjre s a sovány asszonyra pillantott, megértette, hogy ez a beteges nő meg nem értett asszonynak tartja magát, a férje pedig megcsalja, s megerősíti ebben a nézetében. Anna, mintha csak beléjük világítana, látta a történetüket, lelkük minden zegzugát. De érdekes nem volt semmi bennük, s ő tovább fűzte a gondolatát.
“Igen, engem nagyon nyugtalanít, s az észt azért kapta az ember, hogy megszabadítsa magát, tehát meg kell szabadulni. Miért ne oltsa el az ember a gyertyát, amikor nincs mire néznie többet, amikor mindenre olyan utálatos nézni? De hogyan? Ez a kalauz mit futkos itt a padlón? Miért kiabálnak abban a kocsiban azok a fiatalemberek? Miért beszélnek, és mit nevetnek? Mind nem igaz, minden, minden hazugság, minden csalás, minden rossz!...”
Amikor a vonat az állomásra ért, Anna az utasok tömegében szállt ki, s mint a leprásoktól húzódott el tőlük; aztán megállt a peronon, s próbált visszaemlékezni, miért is jött ide, mi volt a szándéka. Ami előbb lehetségesnek látszott, azt most olyan nehéz volt elképzelni; különösen itt, ezeknek az idétlen embereknek a tömegében, akik nem hagyják békében. Majd a hordárok futottak oda hozzá, szolgálatukat ajánlva, majd a peron deszkáin a sarkukkal kopogó s hangosan társalgó fiatalemberek nézték meg; majd a szembejövők tértek ki rosszfelé. Eszébe jutott, hogy ha nincs válasz, tovább akart utazni; megállított hát egy hordárt, s megkérdezte, nincs-e itt egy kocsis, egy Vronszkij grófnak címzett levéllel.
- Vronszkij gróf? Épp most voltak itt tőlük. Szorokina hercegnő s a lánya elé jöttek. De milyen az a kocsis?
Mialatt ő a hordárral beszélt, a vörös és jókedvű Mihajla kocsis odalépett hozzá, hetyke kék ujjasában, óralánccal; nyilván büszke volt rá, hogy olyan jól teljesíti, amit rábíztak, és átadta neki a levelet.
Anna föltörte, s a szíve összeszorult, még mielőtt olvasta volna.
“Nagyon sajnálom, hogy a leveled nem ért ott. Tíz órára otthon leszek” - írta Vronszkij hanyag vonásokkal.
“Úgy! Ezt vártam!” - mondta magában gonosz mosollyal.
- Jó, akkor menj csak haza - mondta csendesen, Mihajlához fordulva. Halkan beszélt, mert a gyors szívverés akadályozta a lélegzésben. “Nem, nem hagyom kínozni magam” - gondolta, fenyegetően fordulva nem Vronszkij s nem önmaga, hanem a felé, aki gyötrődni késztette, s továbbment az állomás mellett a peronon.
A peronon járkáló két szobalány utánafordult, s fennhangon tett megjegyzést a ruhájára: “Valódi” - mondták a rajta levő csipkére. A fiatalemberek nem hagyták békén. Az arcába néztek, és úgy mentek el mellette, hogy természetellenes hangon és nevetve kiabáltak valamit. Az állomásfőnök, ahogy elment mellette, megkérdezte, utazik-e. Egy kvaszárus fiú nem vette le róla a szemét. “Istenem, hova menjek?” - gondolta, mind messzebb és messzebb menve a peronon. A végében megállt. A hölgyek és gyerekek, akik egy szemüveges úr elé jöttek, s hangosan nevettek és beszéltek, amikor egy vonalba került velük, megnézték s elhallgattak. Meggyorsította lépéseit, s elhúzódott tőlük, a peron szélére. Egy tehervonat épp akkor ért oda. A peron megrázkódott, s neki úgy rémlett, hogy megint vonaton van.
És váratlanul eszébe jutott az elgázolt ember, akit azon a napon látott, amikor először találkozott Vronszkijjal, és megértette, mit kell tennie. Gyors, könnyű léptekkel ment le a lépcsőn, amely a szivattyútól a sínekhez vitt, s megállt a szorosan mellette elhaladó vonat mellett. A kocsik aljára nézett, a csavarokra és láncokra, a lassan gördülő első vagon magas, öntöttvas kerekeire; szemmértékkel próbálta az első és hátulsó kerekek közt a távolság közepét s azt a pillanatot, amikor ez a közép szembekerül vele, eltalálni.
“Oda! - mondta magának, s a vagon árnyékában a szénnel elegy homokra nézett, amivel a talpfák köze fel volt szórva. - Oda a közepére, és megbüntetem őt, s megszabadulok mindenkitől.”
Az első vagon közepe alá akart esni, amikor egy vonalban lesz vele. De a vörös tarsoly, amelyet a karjáról épp leakasztott, visszatartotta, s elkésett; a kocsi közepe továbbment már. Meg kellett várnia a következő kocsit. Olyan érzés fogta el, mint amikor fürdés előtt a vízbe készült lépni - és keresztet vetett magára. A keresztvetés megszokott mozdulata egész sor leánykori és gyermekemléket idézett föl a lelkében, a homály, amely mindent elfödött előle, hirtelen fölszakadt; s az élet egy pillanatra elmúlt ragyogó örömeivel állt előtte. De a szemét nem vette el a második vagon odagördülő kerekeiről. S pont abban a pillanatban, amikor a kocsi közepe egy vonalba került vele, eldobta a vörös tarsolyt, válla közé húzta a fejét, s a vagon alá esett a kezére, s egy könnyű mozdulattal, mintha tüstént föl akarna állni, a térdére ereszkedett. Ugyanabban a pillanatban már el is borzadt attól, amit tett. “Hol vagyok? Mit csinálok? Miért?” Föl akart emelkedni, hátravetni magát, de valami hatalmas, könyörtelen ellökte a fejét, s hátba taszította. “Uram, bocsáss meg mindent!” - mondta, a harc lehetetlensé-gét érezve. A kis motyogó paraszt ott dolgozott a vason. S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította: sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, s lassan örökre kialudt.
NYOLCADIK RÉSZ
1
Csaknem két hónap telt el. Felében voltak a forró nyárnak, s Szergej Ivanovics még csak most készült elmenni Moszkvából.
Szergej Ivanovics életének megvolt ez idő tájt a maga eseménye. Egy évvel ezelőtt fejezte be a könyvét, hatévi munka eredményét; a címe: Kísérlet az állami lét alapjainak áttekintésére Európában és Oroszországban. Ennek a könyvnek néhány fejezete és bevezetése a folyó-iratokban már megjelent, más részeit Szergej Ivanovics olvasta föl társasága tagjai előtt, úgyhogy a mű gondolatai a közönségnek nem lehettek egészen újak; Szergej Ivanovics azt várta mégis, hogy műve megjelenésének komoly társadalmi hatása lesz, s ha a tudományban nem is jelent fordulatot, a tudósvilágban mindenesetre erős izgalmat vált ki.
A könyvet igen gondos kivitelben az elmúlt évben adták ki, s küldték szét a könyvkereske-dőknek.
Szergej Ivanovics nem kérdezősködött felőle; barátai kérdésére, hogy fogy-e a könyve, kényszeredetten, tettetett közönnyel felelt; még a könyvkereskedőnél sem érdeklődött, hogy vásárolják-e, közben azonban éberen, feszült figyelemmel leste az első benyomást, amit könyve a társadalomban és az irodalomban kivált.
Elmúlt egy hét, a második, a harmadik, és semmiféle társadalmi hatást nem lehetett észre-venni; a barátai, szakemberek és tudósok, néha, nyilván udvariasságból, megemlítették. Azok az ismerősei, akiket a tudományos tartalmú könyve nem érdekelt, egyáltalán nem beszéltek róla. A társaságban pedig, amely most különben is mással volt elfoglalva, teljes volt a közöny; az irodalmi körökben sem esett hónapokon át egy szó sem a könyvéről.
Szergej Ivanovics kiszámította apróra az időt, ami a bírálatok írásához kell, de elmúlt egy hónap, kettő, s még mindig tartott a hallgatás.
Csak a Szevernij Zsuk-ba szúrtak be - egy tréfás cikkbe, amely a hangját vesztő Drabanti énekesről szólt - néhány megvető szót Koznisev könyvéről, ami arra vallott, hogy erről a könyvről rég megvan mindenkinek az elítélő véleménye, s köznevetség tárgya.
Végül a harmadik hónapban, az egyik komoly folyóiratban egy kritika jelent meg. Szergej Ivanovics ismerte a cikk íróját. Találkozott egyszer vele Golubcovnál.
A cikk írója egy igen fiatal és beteges tárcaíró volt; írónak igen fürge, de a műveltsége rendkívül csekély; a személyes érintkezésben félénk.
Szergej Ivanovics, noha a szerzőt mélységesen lenézte, mélységes tisztelettel látott a cikk olvasásához. A cikk borzasztó volt.
A tárcaíró szemmel láthatóan úgy fogta föl az egész könyvet, ahogy nem lehetett fölfogni. De olyan ügyesen idézett belőle, hogy akik nem olvasták (s nyilván szinte senki sem olvasta), azok előtt egész világos lett, hogy a könyv semmi más, mint fellengzős szavak, s hozzá még (amint a kérdőjelek mutatták) rosszul alkalmazott fellengzős szavak gyűjteménye, s hogy a könyv írója teljesen tudatlan ember. S mindez oly szellemesen történt, hogy a szellemességét Szergej Ivanovics is elfogadta volna - de éppen ez volt a borzasztó.
S a mélységes lelkiismeretesség ellenére, amellyel Szergej Ivanovics a bíráló érveinek a helyességét ellenőrizte, egy pillanatra sem állt meg a kigúnyolt tökéletlenségeknél és hibáknál - nagyon is nyilvánvaló volt, hogy mindezt szándékosan szedték ki a könyvből -, hanem találkozásuk és beszélgetésük lefolyását idézte rögtön a legkisebb részletig eszébe.
“Nem sértettem meg valamivel?” - kérdezte magától Szergej Ivanovics.
S amikor eszébe jutott, hogy találkozásukkor hogy igazította ki ennek a fiatalembernek néhány tudatlanságot eláruló szavát, megfejtette, mi is az értelme a cikknek.
Ez után a cikk után halálos hallgatás állt be nyomtatásban és élőszóban is a könyvről, s Szergej Ivanovics látta, hogy műve, amelyet hat esztendőn át olyan szeretettel és fáradsággal dolgozott ki, semmi nyomot nem hagy.
Szergej Ivanovics helyzetét még nehezebbé tette, hogy amióta könyvét befejezte, nem volt otthoni munkája, ami idáig az ideje nagy részét elfoglalta.
Szergej Ivanovics okos, művelt, egészséges és tevékeny ember volt, s most nem tudta, mire használja fel a munkakedvét. A beszéd vendéglőben, gyűléseken, összejöveteleken, bizott-ságokban, mindenütt, ahol csak beszélni lehet, elfoglalta ideje egy részét; de ő, a régi városlakó, nem engedte meg magának, ahogy tapasztalatlan öccse tette, amikor Moszkvában volt, hogy egészen elmerüljön a beszélgetésekben, és sok szabad ideje és szellemi ereje maradt.
De szerencséjére abban az időben, amely könyve kudarca miatt a legsúlyosabb volt számára, a máshitűek, az amerikai testvérek, a szamarai éhínség, a kiállítások és spiritizmus témáit a szláv kérdés váltotta fel, amely odáig lappangva parázslott csak a társadalomban, s Szergej Ivanovics, aki eddig is egyik szítója volt ennek a kérdésnek, most ebbe vetette magát.
Azoknak az embereknek a körében, akikhez Szergej Ivanovics is tartozott, ebben az időben semmi másról nem írtak és nem beszéltek, csak a szláv kérdésről és a szerb háborúról. Mindazt, amit a sok henyélő tenni szokott, hogy idejét agyonüsse, most a szlávok javára tette. Bálok, hangversenyek, ebédek, szónoklatok, hölgyparádék, sörök, vendéglők, minden a szlávok iránti együttérzés mellett tanúskodott.
Azzal, amit ebből az alkalomból mondtak és írtak, Szergej Ivanovics a részletekben sok mindennel nem értett egyet. Látta, hogy a szláv kérdés egyike lett azoknak a divatos passzióknak, amelyek egymást váltva, a társaságnak beszédtárgyul szolgálnak; azt is látta, hogy a vele foglalkozók közül soknak csak nyerészkedés és becsvágy volt a célja. Beismerte, hogy az újságok sok fölösleges és túlzott dolgot kinyomtattak, azzal az egyetlen céllal, hogy a figyelmet magukra fordítsák, s a többieket túlkiáltsák. Látta, hogy ebben az általános társa-dalmi fölzajdulásban a bukottak és sértettek, hadsereg nélküli főparancsnokok, minisz¬térium nélküli miniszterek, újság nélküli újságírók, párthívek nélküli pártfőnökök szöktek az élre, s kiabáltak a többinél hangosabban. Látta, hogy sok a könnyelműség s a nevetnivaló, de a kétségbevonhatatlan s egyre növekvő lelkesedést is látta, amely a társadalom minden rétegét egybefogta, s amellyel lehetetlen volt együtt nem érezni. A hitsorsosok s szláv testvérek lemészár¬lása részvétet ébresztett a szenvedők s felháborodást az elnyomók iránt. A szerbek és montenegróiak hősiessége, akik olyan nagy ügyért küzdöttek, az egész nemzetben fölkeltette a vágyat, hogy ne csak szóval, hanem tettel is segítsen testvéreinek.
Amellett volt egy másik jelenség is, amely Szergej Ivanovicsot megörvendeztette: a közvélemény megnyilvánulása. A társadalom határozott kifejezést adott óhajának. A néplélek - ahogy Szergej Ivanovics mondta - megnyilatkozott. S minél többet foglalkozott ezzel az üggyel, annál nyilvánvalóbbnak látta, hogy ez olyan ügy, amelynek hatalmas méreteket kell öltenie, s korszakot alkotnia.
Egészen a nagy ügy szolgálatának szentelte hát magát; könyvéről pedig megfeledkezett.
Minden ideje el volt foglalva, úgyhogy nem is ért rá a hozzá érkező levelek és felszólítások mindenikére felelni.
Az egész tavaszt s a nyár egy részét is munkában töltötte, s csak július hónapban indult az öccséhez, falura.
Kétheti pihenésre ment, de egyszersmind a nemzet szentélyébe, a falu vadonjába, hogy a néplélek felemelkedésének a látványát élvezze, amelyről, mint minden fővárosi és városlakó, ő is teljesen meg volt győződve. Katavaszov, aki régen készült már rá, hogy ígéretét beváltsa s Levinhez elmenjen, együtt utazott le vele.
2
Alig ért ki Szergej Ivanovics Katavaszovval a ma különösen népes Kurszki pályaudvarra, ahol a kocsijából kiszállt s a holmijával utánahajtó inasát kereste, négy bérkocsin az önkéntesek is éppen akkor értek oda. A hölgyek csokrokkal fogadták őket, s az utánuk özönlő tömeg kíséretében mentek be az állomásépületbe.
Az önkénteseket fogadó hölgyek közül az egyik, a váróteremből kilépve, Szergej Ivanovics¬hoz fordult.
- Maga is kísérőként jött? - kérdezte franciául.
- Nem, magam is utazom, hercegnő. Az öcsémhez, pihenni. S maga egyre csak kísérget? - mondta Szergej Ivanovics alig észrevehető mosollyal.
- Azt nem is lehetne! - felelte a hercegnő. - Igaz, hogy tőlünk már nyolcszázan mentek el? Malvinszkij nem hitte el nekem.
- Többen, mint nyolcszázan. Ha azokat is hozzászámítjuk, akik nem egyenesen Moszkvából indultak, ezernél többen - mondta Szergej Ivanovics.
- No lám! Én is mondtam! - kapott rajta örömmel a hölgy. - S igaz az is, hogy már egymillió körül gyűlt össze?
- Több, hercegnő.
- S a mai sürgönyhír? A törököket megint megverték.
- Igen, olvastam - felelte Szergej Ivanovics. Az utolsó táviratról beszéltek, amely megerősí-tette, hogy a törököket három nap egymás után minden ponton megverték, megfutamították, s holnapra várják a döntő ütközetet.
- Jaj, igaz is, van itt, tudja, egy fiatalember; kitűnő fiú; ő is jelentkezett. Nem tudom, miért, nehézségeket támasztottak. Meg akartam kérni magát, ismerem a fiút, hogy legyen szíves, írjon egy levelet az érdekében. Ligyija Ivanovna küldte.
Szergej Ivanovics kikérdezte, amit a hercegnő a jelentkező fiatalemberről tudott; bement az első osztályú váróterembe, megírta a levelet annak, akitől a dolog függött, és átadta a hercegnőnek.
- Tudja, hogy Vronszkij gróf, az a bizonyos... ezzel a vonattal megy? - mondta a hercegnő ünnepélyes és sokat jelentő mosollyal, amikor Szergej Ivanovics újra rátalált, s a levelet átadta neki.
- Hallottam, hogy megy, de nem tudtam, mikor. Ezzel a vonattal?
- Láttam. Itt van, csak az anyja kísérte ki. Ez mégiscsak a legjobb, amit tehet.
- Hát persze...
Mialatt beszéltek, a tömeg az ebédlőasztal felé özönlött mellettük. Ők is előbbre húzódtak, egy úr erős hangját hallották, aki serleggel a kezében az önkéntesekhez intézett beszédet: “Szolgálni a hitért, emberiségért, testvéreinkért - mondta az úr, mind feljebb emelve a hangját. - Ehhez a nagy ügyhöz adja Moszkva anyuskánk az áldását reátok. Živeo!” - fejezte be hangosan és könnyesen.
Mindenki “Živeó”-t kiáltott; s újabb tömeg özönlött a terembe; a hercegnőt majd leverték a lábáról.
- Á, hercegnő, mit szól ehhez? - mondta Sztyepan Arkagyics, a tömeg közepén felbukkanva, örvendő-sugárzó mosollyal. - Nagyszerűen beszélt, szép melegen, igaz? Bravó! És Szergej Ivanovics! Maga is szólhatna, csak úgy magától, néhány szót bátorításképp, tudja, olyan jól érti - tette hozzá gyöngéd, tiszteletteljes és óvatos mosollyal, s karjánál fogva előretolta.
- Nem én, azonnal utazom.
- Hová?
- Az öcsémhez, falura - felelte Szergej Ivanovics.
- Akkor találkozik a feleségemmel, írtam neki, de maga előbb ér oda; mondja meg, kérem, hogy látott, és hogy all right. Ő érti már. Különben mondja csak meg neki, legyen olyan jó, hogy kineveztek bizottsági tagnak a déli vasutak... Nos, ő érti már! Ismeri, les petites miseres de la vie humaine  - fordult mentegetőzve szinte a hercegnőhöz. - Mjagkaja - nem Liza, Bibis - ezer puskát küld és tizenkét kedvesnővért. Mondtam már?
- Igen, hallottam - felelte kelletlen Koznisev.
- Kár, hogy elutazik - mondta Sztyepan Arkagyics. - Holnap ebédet adunk két utazó tiszteletére. Az egyik, Dimer-Bartnyanszkij Pétervárról, a másik a mi Veszlovszkijunk, Grisa. Mind a kettő elmegy. Veszlovszkij nemrég nősült. Az ám a legény! Igaz, hercegnő? - fordult a hölgyhöz.
A hercegnő nem felelt, Koznisevre nézett. De az, hogy Szergej Ivanovics és a hercegnő mintha el szerettek volna különülni tőle, egyáltalán nem zavarta Sztyepan Arkagyicsot. Mosolyogva nézett majd a hercegnő kalap tollára, majd mintha eltűnődne valamin, oldalvást. Amikor egy arra menő hölgyet a perselyével észrevett, odahívta, s egy ötrubeles bankjegyet dobott be.
- Nem tudom nyugodtan nézni ezeket a perselyeket - mondta -, ameddig pénzem van. S a mai hírek! Fenegyerekek ezek a montenegróiak!
- Micsoda! - kiáltott föl, amikor a hercegnő elmondta neki, hogy Vronszkij ezzel a vonattal megy. Sztyepan Arkagyics arca egy pillanatra elszomorodott, de amikor egy perc múlva, pofaszakállát igazgatva, kissé biccentő járásával abba a szobába lépett, ahol Vronszkij volt, teljesen elfeledkezett kétségbeesett zokogásáról a húga holtteste fölött, s már csak a hőst és a régi barátot látta benne.
- Minden hibája ellenére lehetetlen igazat nem adni neki - mondta a hercegnő Szergej Ivanovicsnak, ahogy Oblonszkij elment tőlük. - Ez a valódi orosz és szláv természet! De Vronszkijnak, félek, kellemetlen lesz találkozni vele. Akármit mond, engem meghat ennek az embernek a sorsa. Beszéljen vele az úton - mondta a hercegnő.
- Talán; ha úgy adódik.
- Én sohasem szerettem. De ezzel sokat levezekel. Nemcsak ő megy, egy századot visz a maga költségén.
- Igen, hallottam.
Fölhangzott a csengő. Mindenki az ajtó felé tódult.
- Ott van! - mondta a hercegnő Vronszkijra mutatva, aki hosszú felöltőben, széles karimájú fekete kalapban ment, az anyjába karolva. Oblonszkij mellette haladt, s élénken beszélt valamit.
Vronszkij összehúzott szemöldökkel nézett maga elé, mintha nem hallaná, hogy Sztyepan Arkagyics mit mond.
Bizonyára Oblonszkij mutatta meg őket, mert arra nézett, ahol Szergej Ivanovics és a hercegnő állt, s némán megemelte a kalapját. Megöregedett, szenvedő arca megkövültnek látszott.
Ahogy a peronra kimentek, Vronszkij némán, anyját előreengedve tűnt el a szakaszban.
A peronon fölhangzottak az “Isten óvd a cárt!”, aztán a “Hurrá!” és “Živeo!” kiáltások. Az egyik önkéntes, egy magas, nagyon fiatal, beesett mellű ember, különösen feltűnően búcsúzott, nemezkalapját s egy virágcsokrot lóbálva a feje fölött. Mögötte két tiszt s egy idős, nagy szakállú, zsírfoltos sapkájú ember hajolt ki, ők is integettek.
3
Szergej Ivanovics elköszönt a hercegnőtől, s az odaérkező Katavaszovval együtt a zsúfolt kocsiba szállt. A vonat elindult.
A caricini állomáson a vonatot fiatalemberek jól összehangolt dalárdája fogadta, a Szlavjszjá-t énekelték. Az önkéntesek megint integettek, és kidugták a fejüket, de Szergej Ivanovics nem hederített rájuk; elég dolga volt az önkéntesekkel, ismerte már a típusokat, s nem érdekelték többé. Katavaszovnak azonban tudományos munkája közben nem volt alkalma megfigyelnie őket, őt nagyon érdekelték az önkéntesek, s Szergej Ivanovicsot faggatta felőlük.
Szergej Ivanovics azt tanácsolta, menjen át a második osztályba, beszélgessen el maga velük. A következő állomáson Katavaszov megfogadta a tanácsát.
Az első megállónál átment a második osztályba, s összeismerkedett az önkéntesekkel. A kocsi sarkában ültek, hangosan beszélgettek, nyilván tudták, hogy az utasok s a belépő Katavaszov figyelme rajtuk van. Egy magas, beesett mellű ifjú beszélt a leghangosabban. Nyilván részeg volt, s valami történetet mondott el, ami az intézetükben történt. Szemben vele egy másik, korosabb ember ült, testőrkabátban, osztrák katonasapka a fején. Mosolyogva hallgatta az elbeszélőt, s meg-megállította. A harmadik, egy tüzéregyenruhás, a bőröndjén ült mellettük. A negyedik aludt.
Katavaszov beszélgetésbe ereszkedett a fiúval; megtudta, hogy gazdag moszkvai kereskedő, aki huszonkét éves korára nagy vagyont herdált el. Katavaszovnak nem tetszett, mert nyápic volt, elkényeztetett s beteges. Nyilván meg volt győződve, különösen most, becsípetten, hogy hőstettet követ el, s a legkellemetlenebb módon kérkedett vele.
A másik, szolgálatból kilépett tiszt sem tett kellemesebb benyomást Katavaszovra. Látni lehetett, hogy olyan ember, aki mindent megpróbált már. Volt vasutas, intéző, maga alapított gyárakat; beszélt mindenről, ami az eszébe jutott, a tudományos kifejezéseket rosszkor alkalmazta.
A harmadik, a tüzér, épp ellenkezőleg, nagyon megtetszett neki. Csendes, szerény ember volt, nyilván meghajolt a hajdani testőr tudása, a kereskedő hősi önfeláldozása előtt, s önmagáról semmit sem mondott. Amikor Katavaszov megkérdezte, mi buzdította föl, hogy Szerbiába menjen, szerényen felelt:
- De hisz mindenki megy. Segítenem kell a szerbeken nekem is. Sajnálom őket.
- Magukból, tüzérekből, különösen kevés van ott - mondta Katavaszov.
- Én nem soká szolgáltam a tüzérségnél, lehet, hogy a gyalogsághoz vagy a lovassághoz osztanak be.
- Miért a gyalogsághoz, amikor tüzérségre van a legnagyobb szükségük? - mondta Katava¬szov; a tüzér kora után ítélve azt gondolta, hogy számottevő rangja van már.
- Nem sokat szolgáltam én tüzérségnél; szolgálaton kívül hadapród vagyok - mondta, s elkezdte magyarázni, miért bukott meg a tiszti vizsgán.
Az egész együtt kellemetlen hatást tett Katavaszovra, s amikor az önkéntesek az állomáson kimentek inni, szerette volna a maga kedvezőtlen véleményét egy kis beszélgetésben valakivel megosztani. Egy katonakabátos öreg, aki velük utazott, egész idő alatt odafülelt Katavaszov és az önkéntesek beszélgetésére. Ahogy magára maradt vele, Katavaszov őhozzá fordult.
- Milyen különböző sorsú emberek tartanak most oda - mondta határozatlanul; a maga véleményét is ki akarta mondani, de közben az öregét is puhatolta volna.
Az öreg két hadjáratot viselt katona volt. Tudta, mi a katonaember, s ezeket az urakat a képük és beszédük, no meg az elszántságuk után, amivel az útipalackjukat ürítették, rossz katonák¬nak tartotta. Azonkívül egy járási székhely lakója volt, s el szerette volna mondani, hogy ment el a városukból egy elbocsátott, részeges és tolvaj katona, akit már munkára sem vett fel senki sem. De tapasztalatból tudta, hogy a mostani hangulatban veszedelmes dolog a közvéle¬ménnyel ellentétes nézetet hangoztatni, különösképpen pedig az önkénteseket elítélni, így hát ő is csak kémlelgette Katavaszovot.
- Hát bizony, kellenek oda az emberek - mondta nevető szemmel. S a legutóbbi háborús hírekről kezdtek beszélgetni, elrejtve egymás előtt furcsállásukat, hogy kikkel várják holnapra az ütközetet, amikor a törököt az utolsó hír szerint minden ponton megverték. Úgy váltak el, hogy egyikük sem mondta ki a véleményét.
Katavaszov, a kocsijába visszatérve, önkéntelen képmutatással mondta el Szergej Ivanovics-nak, amit az önkénteseken észlelt, s az derült ki belőle, hogy mind kitűnő gyerek.
Egy nagyváros állomásán megint ének és kiabálás fogadta az önkénteseket: perselyeikkel megint megjelentek a gyűjtők és gyűjtőnők; a kormányzósági hölgyek csokrokat hoztak az önkénteseknek, s utánuk mentek a büfébe. De ez már mind sokkal gyengébb és kisebb méretű volt, mint Moszkvában.
4
Mialatt a kormányzósági székhelyen álltak, Szergej Ivanovics nem ment be a büfébe: a peronon kezdett föl-alá járkálni.
Ahogy első ízben ment el Vronszkij szakasza mellett, a függöny, amint észrevette, le volt eresztve. Amikor azonban másodszor haladt el arra, az öreg grófnő volt az ablakban. A grófnő odahívta őt magához.
- Megyek, elkísérem Kurszkig - mondta.
- Igen, hallottam - mondta Szergej Ivanovics, az ablaknál megállva s bepillantva. - Milyen gyönyörű vonás ez benne! - tette hozzá, észrevéve, hogy Vronszkij nincsen a szakaszban.
- Mit is tehet az után a szerencsétlenség után?
- Milyen szörnyű esemény! - mondta Szergej Ivanovics.
- Ó, hogy mit éltem én át! De jöjjön föl!... Hogy mit éltem át! - ismételte meg, amikor Szergej Ivanovics odaült mellé a pamlagra. - Azt el sem lehet képzelni! Hat héten át senkivel sem beszélt; s csak akkor evett, amikor könyörögtem neki. Egy pillanatra sem lehetett egyedül hagyni. Elszedtünk mindent, amivel megölhetné magát; a földszinten laktunk, de nem lehetett mindent előre látni. Hisz tudja, egyszer már magára lőtt miatta - mondta az öregasszony, s a szemöldöke összehúzódott erre az emlékre. - Úgy végezte, ahogy az ilyen asszonynak végeznie kell. Még halált is aljasat, hitványat választott.
- Nem a mi dolgunk, grófnő, hogy ítéljünk fölötte - mondta Szergej Ivanovics fölsóhajtva. - De megértem, hogy magának milyen nehéz volt.
- Ne is mondja! A birtokomon voltam épp; a fiam is ott volt nálam. Hoznak egy levelet. Megírta a választ, és elküldte. Nem tudtuk, hogy ott van az állomáson. Este, épp megyek a szobámba, akkor mondja az én Marym, hogy az állomáson egy hölgy a vonat elé vetette magát. Mintha fejbe vertek volna! Rögtön tudtam, hogy ő az. Az első, amit mondtam: ne szóljanak neki. De már megmondták. A kocsisa ott volt, és mindent látott. Amikor a szobájába futottam, már magánkívül volt. Rettenetes volt nézni is. Egy szót sem szólt, csak rohant oda. Azt már nem is tudom, ott mi történt, úgy hozták haza, mint a holtat. Nem ismertem volna meg. “Prostration compléte” , mondta a doktor. Ami aztán kezdődött, majdnemhogy dühöngés volt... De mit beszélek róla! - mondta a grófnő legyintve. - Rettenetes idők! Nem, akármit mond, rossz nő. Miféle kétségbeesett szenvedélyek! És mindez azért, hogy bebizonyítsa, milyen rendkívüli nő. Hát ezt aztán bebizonyította. Elpusztította magát s két nagyszerű embert: az urát s az én szerencsétlen fiamat. 
- Az ura mit csinál? - kérdezte Szergej Ivanovics.
- Magához vette a lányát. Aljosa az első időben mindenbe beleegyezett. Most már rettenetesen bántja, hogy egy idegen embernek odaadta a lányát, de a szavát nem veheti vissza. Karenin lejött a temetésre. Azon voltunk, hogy ne találkozzék Aljosával. Neki, a férjnek, mégiscsak könnyebb. Őt megszabadította magától. De az én szegény fiam mindenét odaadta neki. Mindent eldobott: a pályáját, engem, s még akkor sem szánta meg; szántszándékkal egészen megölte. Nem, akármit mond, a halála is egy undok, vallástalan nő halála. Bocsássa meg az Isten, de ahogy a fiam pusztulását nézem, nem tudom az emlékét nem gyűlölni.
- S most hogy van?
- Isteni segítség ez a szerb háború. Én öreg vagyok már, nem értek semmit se belőle, de neki az Isten küldte. Nekem, az anyjának, természetesen szörnyű, s ami a fő, azt mondják, ce n’est pas tres bien vu a Pétersbourg.  De mit tegyünk? Csak ez tudta megint talpra állítani. Jasvin, a barátja, mindenét eljátszotta, s Szerbiába készült. Eljött hozzá, és rábeszélte. Ez most elfoglalja. Beszéljen, kérem, vele, szeretném, ha kicsit elterelődnék a figyelme. Olyan szomorú. Hozzá még a foga is megfájdult. Magának nagyon fog örülni. Kérem, beszélgessen vele, arról az oldalról jön majd.
Szergej Ivanovics azt mondta, hogy nagyon szívesen, s átment a vonat másik oldalára.
5
Hosszú kabát, fölcsapott szélű kalap, kéz a zsebben: Vronszkij úgy járt, mint a vad a ketrecben, a peronra hányt zsákok ferde esti árnyékában, s vagy húszlépésnyire gyorsan megfordult. Szergej Ivanovicsnak, ahogy feléje ment, úgy rémlett, hogy Vronszkij látja őt, de teszi, mint hogyha nem látná. Szergej Ivanovics nem törődött ezzel. Vele kapcsolatban fölötte állt minden személyes szempontnak.
Szergej Ivanovics szemében Vronszkij ebben a percben egy nagy ügy fontos szereplője volt, kötelességének érezte, hogy buzdítsa, s helyeslését fejezze ki. Odalépett hozzá.
Vronszkij megállt, ránézett, felismerte, néhány lépést tett Szergej Ivanovics felé, s jó erősen kezet szorított vele.
- Lehet, hogy nem is kívánt találkozni velem - mondta Szergej Ivanovics -, de nem lehetnék valamiben a hasznára?
- Nincs senki, akivel olyan kevéssé volna kellemetlen találkoznom, mint önnel - mondta Vronszkij. - Bocsásson meg. Semmi sem kellemes az életemben.
- Megértem, csak a szolgálataimat akartam fölajánlani - mondta Szergej Ivanovics, Vronszkij szemmel láthatóan szenvedő arcára tekintve. - Nincs szüksége levélre, Riszticshez, Milánhoz?
- Ó, nincs! - mondta Vronszkij, mintha nehezen értené meg. - Ha önnek is mindegy, járkáljunk talán. A kocsikban olyan fülledt a levegő. Levél? Nem, köszönöm, a halálhoz nem kell ajánlólevél. Legföljebb a törökökhöz... - mondta csak a szájával mosolyogva. A szeme megőrizte haragos, szenvedő nézését.
- De talán könnyebb lesz, ha egy előkészített emberrel kerül kapcsolatba, erre mégiscsak feltétlen szükség van. Különben, ahogy akarja. Nagy örömmel hallottam elhatározását. Úgyis annyian kelnek ki az önkéntesek ellen, az olyan ember, mint ön, a közvélemény szemében fölemeli őket.
- Én mint ember - mondta Vronszkij - annyiban érhetek valamit, hogy az életemet nem tartom semmire. Van bennem annyi testi erő, hogy az ellenség négyszögébe betörjek, s szétverjem vagy elessek - ezt tudom! Örülök, hogy van miért odaadnom az életemet, amely nemcsak hogy nem kell, de csömörletes is nekem. Valakinek majd jó lesz - s arccsontja felett az izom idegesen megrándult a nem szűnő kínos fogfájás miatt, amely még abban is megakadályozta, hogy azzal a hangsúlyozással beszéljen, amivel akart.
- Újjá fog születni, megjövendölöm - mondta Szergej Ivanovics meghatottan. - Testvéreink fölszabadítása az iga alól méltó cél életre-halálra. Az Isten adjon önnek külső sikert és belső békét - tette hozzá, s odanyújtotta a kezét.
Vronszkij erősen megszorította az odanyújtott kezet.
- Igen. Mint fegyver, jó lehetek még valamire. De mint ember, rom vagyok - mondta szaggatottan.
Fogának sajgó fájdalma, amely a száját nyállal töltötte el, akadályozta a beszédben. Elhallgatott; a síneken lassan és simán odagördülő szerkocsi kerekére nézett.
S egy pillanatra egész más, nem is fájdalom, hanem általános, kínos, belső feszengés feledtette el a fogfájást. Ahogy a szerkocsira s a sínekre nézett, a beszélgetés hatása alatt, melyet egy ismerősével folytatott, akivel a szerencsétlenség óta nem találkozott, ő jutott hirtelen az eszébe, azaz ami még megvolt belőle, amikor mint az eszeveszett, a vasúti állomás vasutasszállására futott; az asztalon az idegenek előtt szemérmetlenül kinyúlt, bevérzett test, teli még az iménti élettel: a hátravetett, ép fej, súlyos fonalaival, a halántékába és gyönyörű arcába kondorodó fürtökkel, s a piros, félig elnyílt száj, ajkán az a dermedt, különös, szánalomra méltó mosoly, a nyitva maradt szemekben pedig az a szörnyű kifejezés; mintha szavakkal mondaná ki a rettenetes fenyegetést, amit a veszekedésük alatt mondott - arról, hogy meg fogja még bánni.
Igyekezett úgy idézni föl, amilyen akkor volt, amikor először találkozott vele, akkor is az állomáson, mint titokzatos, gyönyörű, szerető nőt, aki boldogságot ad s keres, nem kegyetlen bosszúállót, amilyenként az utolsó percben állt előtte. Fel próbálta idézni legszebb perceiket, de ezek a percek örökre meg voltak mérgezve. Csak a győztesre emlékezett, aki beváltotta fenyegetését, amelyre nem volt senkinek szüksége - amelyet jóvá megbánás nem tehet. Nem érezte már a fogfájást; zokogás torzította el az arcát.
Miután vagy kétszer elment a zsákok mellett s úrrá lett magán, nyugodtan fordult Szergej Ivanovicshoz:
- A tegnapiak óta nincsenek híreik? Igen, harmadszor is megverték, de holnapra várják a döntő ütközetet.
S miután egy darabot elbeszélgettek még Milán királlyá kiáltásáról, hogy milyen óriási következményei lehetnek, a második csengetés után elváltak, ki-ki a kocsijába.
6
Szergej Ivanovics nem tudta, mikor jöhet el Moszkvából, és így nem is sürgönyzött az öccsének, hogy küldjön ki elé. Levin nem is volt otthon, amikor Katavaszov és Szergej Ivanovics déli tizenkét órakor, az állomáson bérelt tarantászon porlepetten, mint két arab, a pokrovszkojei ház elé ért. Kitty az erkélyen ült az apjával és a nővérével; megismerte a sógorát, s leszaladt elébe.
- Nem szégyelli magát, hogy nem értesített bennünket? - nyújtott kezet Kitty, homlokát Szergej Ivanovics szája elé tartva.
- Teljes épségben megjöttünk; nem akartunk nyugtalanságot okozni - felelte Szergej Ivanovics. - Olyan poros vagyok, hogy félek magához érni. Annyi dolgom van, nem tudtam, mikor téphetem ki magam. Maguk mindig a régiben - mondta mosolyogva -, élvezik nyugodt boldogságukat, távol az ártól, a csendes öbölben, íme, a mi Fjodor Vasziljics barátunk is rászánta magát végre.
- De nem vagyok ám néger; ha kimosdok, emberhez hasonlítok - nyújtott kezet Katavaszov szokott tréfálkozásával, s ahogy elmosolyodott, fekete arcából különös fénnyel csillogtak elő a fogai.
- Kosztya nagyon örül majd. A tanyára ment. Ideje lenne már, hogy jöjjön.
- Egyre a gazdasággal vesződik. Csakugyan: öböl - mondta Katavaszov. - Mi, a szerb háborún kívül mást sem hallunk. A barátom hogy gondolkozik róla? Bizonyára másképp, mint a többi ember.
- Nem, dehogy; úgy, mint a többiek - felelte Kitty, némi zavarral pillantva Szergej Ivanovicsra. - Akkor hát elküldök érte. Papa is itt van nálunk látogatóban. Nemrég jött haza külföldről.
S miután intézkedett, hogy Levinért elküldjenek, a csupa por vendégeket kísérjék el mosdani, egyiket a dolgozószobába, a másikat Dolly nagy szobájába, s adjanak reggelit nekik - maga élt a gyors mozdulatok jogával, amelytől terhessége alatt meg volt fosztva, s az erkélyre futott.
- Szergej Ivanovics van itt - mondta -, és Katavaszov, a professzor.
- Ebben a nyomasztó hőségben! - szólt a herceg.
- Nagyon kedves ember, papa; Kosztya is nagyon szereti - mondta Kitty mosolyogva, mintha kérlelné valamire, gúnyos kifejezést véve észre az apja arcán.
- No, rendben van.
- Menj, lelkecském, hozzájuk - fordult Kitty a nővéréhez -, foglalkozz velük. Találkoztak Sztyivával az állomáson, egészséges. Én meg futok Mityához. Tea óta, vesztemre, nem szoptattam. Most ébredt föl: bizonyosan sír már. - S a tej feszülését érezve, gyors léptekkel a gyerekszobába ment.
Valóban nemcsak sejtette (gyerekével még nem szakadt meg a kapcsolata); arról, hogy a tej az ő mellét feszíti, bizonyosan tudta, hogy a gyerek éhes.
A gyerekszobába sem ért, már tudta, hogy sír. S valóban sírt. Hallotta a hangját, s meggyorsí-totta a lépteit. De minél gyorsabban ment, a gyerek annál hangosabban sírt. A hang szép volt, egészséges, csak kiéhezett és türelmetlen.
- Rég sír már, daduska? - mondta szaporán Kitty, egy székre ülve, s nekikészült a szoptatás-nak. - Adja csak hamar ide. Ej, dadus, de lassan megy, azt a főkötőt később is megkötheti!
A gyerek majd megszakadt a mohó visítástól.
- Nem lehet, mátuska - mondta Agafja Mihajlovna, aki majd mindig ott volt a gyerekszobá-ban. - Előbb tisztába kell tenni. Aja-ajaa! - énekelte a gyerek fölött, oda se hederítve az anyjára.
A dajka odahozta neki a gyermeket. Agafja Mihajlovna ott jött mögötte, a gyöngédségtől olvadozó arccal.
- Ismer, megismer. Isten bizony! Katyerina Alekszandrovna, mátuska, megismert! - kiabálta túl Agafja Mihajlovna a gyermeket.
De Kitty nem hallgatott rá. Az ő türelmetlensége éppúgy kitörőben volt, mint a gyermeké.
A türelmetlenségtől a dolog nem is akart jó darabig menni. A gyerek nem azt kapta meg, amit kellett, s megharagudott.
Végül egy kétségbeesett, levegő után kapkodó sikoltás és haszontalan, fuldokló kortyolások után a dolog sikerült, anya és gyermeke egyidőben érezték meg a nyugalmat, s mind a ketten elcsendesedtek.
- Ő is csupa izzadság, szegényke - suttogta Kitty a gyermeket megtapogatva. - Miért gondolja, hogy megismeri? - mondta azután, s odasandított a gyerek szemeire, amelyek, úgy tetszett neki, pajkosan tekingettek ki a felcsúszott fejkötő alól, az egyenletesen szuszogó orcácskára, vörös tenyerű kezecskéire, amelyekkel most körforma mozgásokat végzett.
- Nem lehet! Ha valakit megismerne, hát engem! - mondta Kitty Agafja Mihajlovna erősködésére, s elmosolyodott.
Azon mosolyodott el, hogy noha azt mondta, nem ismerheti meg, a szíve mélyén tudta, hogy nemcsak Agafja Mihajlovnát ismeri meg, de mindent ismer, és sok olyasmit is megért, amit senki sem tud, amit ő, az anyja is csak az ő révén tudott meg s kezdett megérteni. Agafja Mihajlovna, a dajka, a nagyapja, még az apja szemében is Mitya olyan élőlény volt, aki csak anyagi gondozást igényel, az anyja szemében azonban már réges-rég erkölcsi lény ő, vele való lelki kapcsolatának egész története volt már.
- Ha fölébred, Isten adja, maga is meglátja. Ahogy így csinálok, szinte fölragyog a galambom. Fölragyog, akárcsak az a fényes napocska - mondta Agafja Mihajlovna.
- Jó, jó, akkor majd meglátjuk - suttogta Kitty. - De most menjen, elaluszik.
7
Agafja Mihajlovna lábujjhegyen kiment; a dajka leeresztette az elsötétítő függönyöket, a kiságy muszlinfüggönye alól kihajtotta a legyeket, majd az ablak üvegjén vergődő lódarazsat is; leült, anya és gyermeke fölött egy fonnyadt nyírágat lóbálva.
- Ez a hőség, ez a hőség! Csak egy kis esőcskét adna a jó Isten - mondogatta.
- Igen, igen, s-s-s - felelte Kitty, könnyedén meghimbálva magát, s gyöngéden megszorította a csuklóban mintegy cérnaszállal átkötött, puffadt kacsot, amelyet Mitya, szemecskéit hol becsukva, hol kinyitva, még mindig lóbált egy kicsit. Ez a kezecske megzavarta Kittyt; kedve lett volna összecsókolgatni, de félt is, nem ébreszti-e fel. A kezecskék végre abbahagyták a mozgást, a szemek becsukódtak. A tovább szopó gyerek csak ritkán emelte föl hosszú, kunkori szempilláit, s pillantott a félhomályban feketének látszó, nedves szemével az anyjára. A dajka abbahagyta a legyezést, s elszunnyadt. Föntről az öreg herceg harsogása hallatszott s Katavaszov kacagása.
“Úgy látszik, nélkülem is belemelegedtek a beszédbe - gondolta Kitty -, de mégiscsak bosszantó, hogy Kosztya nincsen itt. Megint behúzódott, biztos, a méhesbe. Ha rossz is, hogy olyan sokat van ott, mégis örülök neki. Elszórakoztatja. Most vidámabb és jobban van, mint tavasszal. Akkor olyan komor volt, annyit gyötrődött, hogy félteni kezdtem. De hogy milyen mulatságos ember!” - suttogta mosolyogva.
Tudta, mi kínozza az urát. A hitetlensége. Ha megkérdik, mit gondol, elkárhozik-e az ura, amiért nem hisz a túlvilágban, kénytelen lett volna azt mondani, hogy elkárhozik. A hitet¬len-sége mégsem tette Kittyt boldogtalanná, s bár elismerte, hogy hitetlen ember nem üdvözülhet, s ezen a földön az ura lelkét szerette legjobban, mosolyogva gondolt a hitetlenségére, s azt gondolta magában, hogy mulatságos ember.
“Miért olvas már egy éve mindenféle filozófiákat? - gondolta. - Ha azokban a könyvekben ez mind benne van, meg is értheti. Ha meg nem igaz, ami bennük van, minek olvasni? Maga mondja, hogy szeretne hinni. Akkor miért nem hisz? Biztosan azért, mert sokat gondolkozik. Sokat pedig azért gondolkozik, mert magányos. Mindig csak egyedül, egyedül. Velünk nem lehet mindenről beszélnie. Ezek a vendégek, azt hiszem, kedvére lesznek majd, különösen Katavaszov. Szeret vitatkozni vele.” S gondolatban mindjárt arra ugrott át, hol lesz jobb Katavaszovot éjjelre elhelyezni - külön vagy Szergej Ivanoviccsal. S hirtelen egy gondolat nyilallt belé, amely olyan nyugtalanító volt, hogy nemcsak ő remegett meg tőle, de még Mityát is felrezzentette; úgy, hogy szigorúan pillantott föl rá. “A mosónő mintha nem hozta volna még fel a fehérneműt, a vendégágynemű pedig kifogyott. Ha nem intézkedem, Agafja Mihajlovna használt ágyneműt ad Szergej Ivanovicsnak”, s a vér ennek már a gondolatára is Kitty arcába szökött.
“Igen, intézkednem kell” - határozta el, s visszatért iménti gondolatához; emlékezett, hogy valami fontos lelki dolgot nem gondolt még végig; s gondolkozni kezdett, hogy mit. “Igen, Kosztya nem hisz” - s ahogy eszébe jutott, megint elmosolyodott.
“Hát nem hisz! Inkább legyen ilyen, mint olyan, mint Mme Stahl, vagy amilyen akkor, külföldön, én akartam lenni. Nem, színlelni, azt ő aztán nem fog.”
Jóságának friss jele merült föl benne elevenen. Két, héttel ezelőtt Dolly bűnbánó levelet kapott Sztyepan Arkagyicstól. Könyörgött, mentse meg a becsületét: adja el a birtokát, hogy az ő adósságait kifizethesse. Dolly kétségbe volt esve, gyűlölte az urát, megvetette és sajnálta, s elhatározta, hogy elválik tőle, megtagadta a kérést, de végül is csak beleegyezett, hogy birtoka egy részét eladják. Kitty a megilletődés önkéntelen mosolyával emlékezett vissza a férje zavarára; milyen félszegen fogott hozzá többször is a szívét betöltő ügyhöz; hogy okoskodta ki végül az egyetlen módot, amivel anélkül, hogy megbántaná, Dolly segítségére siethet; azt ajánlotta Kittynek, amire magától nem jött rá, hogy adja oda az ő birtokrészét.
“Miféle hitetlen is ő? Az ő szívével, ezzel a félelemmel, hogy megbánt valakit, akár egy gyereket is! Mindent másoknak, semmit önmagának. Szergej Ivanovics azt hiszi, Kosztyának kötelessége, hogy az ispánja legyen. A nővére éppúgy. Most Dolly meg a gyermekei kerültek gyámsága alá. S a parasztok, akik mindennap fölkeresik, mintha kötelessége volna szolgálatukra lenni.”
“Igen, légy csak olyan, mint az apád; csak olyan” - mondogatta, Mityát a dajkának átadva, s arcocskáját az arcával megérintve.
8
Attól a perctől fogva, hogy szeretett bátyját haldokolni látta, s élet és halál kérdésére először tekintett azokkal az új, ahogy ő nevezte, meggyőződésekkel, amelyek húsz- és harmincnégy éves kora közt gyermeki és ifjúkori hiedelmeit, maga sem vette észre, hogyan, fölváltották - nem annyira a halálon szörnyedt el, inkább az életen, hogy halvány sejtelme sincs róla; honnan ered, mi célból, minek és mi az.
A szervezet, a szervezet felbomlása, az anyag kimeríthetetlensége, az erők megmaradásának törvénye, fejlődés - ezekre a szavakra váltotta föl korábbi hitét. Ezek a szavak s a velük kapcsolatos fogalmak elméleti célokra nagyon jók voltak, az életnek azonban nem adtak semmit sem, s Levin egyszer csak úgy érezte magát, mint az az ember, aki a meleg bundáját csalánszövet ruhára cseréli, s a fagyon először győződik meg kétségtelenül, nem okoskodás révén, hanem egész lényével, hogy gyakorlatilag meztelen, s kínok közt kell kikerülhetetlenül elpusztulnia.
Attól a perctől, ha nem is adott magának számot róla, s a régi módon élt is tovább, Levin állandóan ott érezte tudatlansága miatt a félelmet magában.
Homályosan azt is érezte, hogy amit meggyőződésnek nevezett, nemcsak tudatlanság volt, de olyan gondolkodásmód, amivel nem is lehet semmit sem megtudni, arról, amire szüksége volt.
Házassága első idejében az új örömök és kötelességek, amelyeket akkor ismert meg, teljesen elnyelték ezeket a gondolatokat; de az utóbbi időben, felesége szülése után, mialatt dologtalan élt Moszkvában, mind sűrűbben és követelően merült föl benne a megoldást követelő kérdés.
A kérdés, amit fölvetett, a következő volt: “Ha nem ismerem el a válaszokat, amelyeket a kereszténység ad életem kérdéseire, milyen válaszokat ismerek el helyettük?” S meggyőződé-sei egész arzenáljában nemcsak hogy bármiféle választ nem tudott találni, de semmit sem, ami válaszra csak emlékeztet is.
Ahhoz az emberhez hasonlított, aki játék- és fegyverkereskedésekben keres élelmiszert.
Anélkül, hogy tudatára ébredt volna, minden egyes könyvben, beszélgetésben, emberben önkéntelen is azt kereste, hogy viszonylanak ezekhez a kérdésekhez s a megoldásukhoz.
Eközben az lepte meg és zavarta össze a leginkább, hogy körében és nemzedékében a legtöbben, akik régebbi hitvallásukat, éppúgy, mint ő, ugyanolyan új meggyőződésekre cserélték föl, nem láttak ebben semmiféle bajt, és teljesen elégedettek és nyugodtak voltak. A főkérdésen kívül így még más kérdések is kínozták: őszinték-e ezek az emberek? Nem tettetik-e magukat? Vagy tán valahogy másképp, világosabban fogják föl a válaszokat, amelyeket a tudomány ad az ő kérdéseire? S gondosan tanulmányozta ezeknek az embereknek a véleményét s a könyveket, amelyek ezeket a válaszokat megfogalmazták.
Amióta ezek a kérdések foglalkoztatták, egy dologra rájött: tévedett, amikor ifjúkori egyetemi társaságára emlékezve, azt tételezte föl, hogy a vallás ideje lejárt, s nem létezik többé. A jó emberek, akik életük révén közel álltak hozzá, mind hivők voltak. Az öreg herceg, Lvov, akit annyira megszeretett, Szergej Ivanovics, az asszonyok, mind hittek; a felesége éppen úgy hitt, mint kora gyermekkorában Levin. Az orosz nép kilencvenkilenc százaléka, az egész nép, amelynek az élete a legnagyobb tiszteletet gerjesztette benne, hivő volt.
A másik az volt, hogy elolvasva egy csomó könyvet, meggyőződött, hogy akik azt gondolták, amit ő, ugyanúgy értették is, mint ő, amit írtak, s hogy semmit meg nem magyarázva, egyszerűen tagadták, anélkül, hogy választ adtak volna, a kérdéseket, amelyek nélkül, érezte, nem tud élni, s egészen másféle kérdéseket próbáltak megoldani, amelyek őt nem tudták érdekelni, mint például a szervezetek fejlődése, a lélek mechanikus magyarázata stb.
Ezenkívül a felesége szülésekor különös esemény történt vele. Ő, a hitetlen, elkezdett imádkozni, s abban a percben, amikor imádkozott, hitt is. De az a perc elmúlt, s az akkori hangulatának nem tudott az életében semmiféle helyet találni.
Nem ismerhette el, hogy akkor tudta, mi az igazság, s most téved, hisz mihelyt nyugodtan kezdett gondolkozni a dolgon, az egész szilánkokra esett; de azt sem ismerhette be, hogy akkor tévedett, hisz akkori lelkiállapota becses volt neki, s ha elismeri, hogy csak gyengédsé-gének adózott, meggyalázza azokat a perceket. Kínos meghasonlásban volt önmagával, s minden lelkierejét megfeszítette, hogy kijusson belőle.
9
Ezek a gondolatok kínozták-epesztették, hol jobban, hol gyengébben, teljesen azonban sohasem hagyták el. Olvasott, gondolkozott, s minél többet olvasott és gondolkozott, annál messzebb érezte magát kitűzött céljától.
Az utóbbi időben, Moszkvában s itthon is, meggyőződve, hogy a materialistáknál nem talál vá¬laszt, elővette és újra átolvasta Platónt, Spinozát, Kantot, Schellinget, Hegelt, Schopen-hauert, azokat a filozófusokat, akik nem materialista módon magyarázták az életet.
Amikor ellenérveiket olvasta, vagy maga gondolt ki ilyeneket más tanok, főként a materializ-mus ellen, a gondolatok gyümölcsözni látszottak; de valahányszor a kérdések megoldásáról olvasott, vagy maga eszelt ki ilyet, mindig ugyanaz következett be. Amíg az efféle homályos szavak, mint lélek, akarat, szabadság, szubsztancia, adott meghatározását követte, s a szavak csapdájába, melyet a filozófia állított föl neki vagy ő magamagának, készakarva belement, mintha kezdett volna érteni valamit. De elég volt elfeledkeznie a mesterséges gondolatmenet-ről, s az élet felől fordulni a felé, ami az adott fonalat követve gondolkozás közben kielégí-tette, s az egész mesterkélt építmény, mint a kártyavár, egyszerre összedőlt; s világossá vált, hogy ugyanazokból a mindig másképp csoportosított szavakból épült, függetlenül attól a valamitől, ami az életben fontosabb az értelemnél.
Egy időben, Schopenhauert olvasva, az ő akarata helyére a szeretetet tette, s ez az új filozófia vagy két napig, amíg távolabb nem került tőle, megnyugtatta; de mihelyt az életből nézett vissza rá, ez is éppen úgy összeomlott, s meleget nem adó csalánszövet ruhának bizonyult.
A bátyja, Szergej Ivanovics, azt tanácsolta, olvassa át Homjakov  teológiai műveit. Levin elolvasta Homjakov munkáinak a második kötetét, s noha a vitázó, elegáns, éles elméjű előadásmód kezdetben visszataszította, tanítása az egyházról lenyűgözte. Eleinte meglepte őt a gondolat, hogy a teológiai igazságok megértése az embernek nem adatott meg, az emberek szeretetben egyesült összességének, az egyháznak azonban igen. Megörült annak a gondolat-nak, hogy mennyivel könnyebb egy létező, most élő egyházban hinni, amely az embereknek biztonságot ad a hitben, feje az Isten, s így szent és csalhatatlan; Istenről, teremtésről, bűnbeesésről, megváltásról tőle venni át hittételeket, mint Istennel, egy távoli, titokzatos Istennel, teremtéssel stb. kezdeni. De aztán elolvasta egy katolikus író egyháztörté¬netét meg egy pravoszláv íróét, s azt látta, hogy noha lényegük szerint csalhatatlanok, mind a két egyház tagadja a másikat; kiábrándult hát Homjakov egyháztanából is, s ez a tanítás éppen úgy szétporlott, mint a filozófiai építmények.
Az egész tavaszon ki volt vetkőzve magából, s rettenetes perceket élt át.
“Nem tudva, mi vagyok s miért vagyok itt, lehetetlen élnem. Ezt pedig meg nem tudhatom; következésképp lehetetlen élnem” - mondta magának Levin.
“A végtelen világban, a végtelen anyagban, a végtelen térben kialakul egy szervbuborék; ez a buborék egy ideig tartja magát, aztán elpattan, s ez a buborék én vagyok.”
Gyötrelmes hazugság volt ez; de egyetlen és végső eredménye az emberi gondolat sokszáza-dos munkájának ebben az irányban.
Ez volt a végső hitvallás, az emberi szellem kutatásai - szinte minden ágban - erre épültek. Az uralkodó meggyőződés volt ez, s Levin minden más magyarázat közül mint mégiscsak a legvilágosabbat, maga sem tudva, hogyan, önkéntelen is éppen ezt fogadta el. 
De ez nemcsak hazugság volt, ez valaminő gonosz erő kegyetlen csúfolódása, egy gonosz, undorító erőé, amelynek tilos behódolni.
Meg kellett szabadulni ettől az erőtől. S a szabadulás mindenkinek a kezében volt. Meg kellett szüntetni ezt a függőséget a gonosztól. S erre egyetlen eszköz volt: a halál.
S Levin, a boldog családapa, az egészséges ember, néhányszor olyan közel volt az öngyilkos-sághoz, hogy eldugta a zsineget, nehogy felakassza magát, s félt fegyverrel járni, mert attól tartott, hogy agyonlövi magát.
De nem lőtte agyon és nem akasztotta föl magát, hanem élt tovább.
10
Amikor Levin arra gondolt, mi ő és miért él, nem talált rá választ, s kétségbeesett, de amikor abbahagyta önmaga faggatását, mintha tudta volna, hogy micsoda s miért él, olyan szilárdan s határozottan cselekedett és élt, sőt ebben az utóbbi időben sokkal szilárdabbul és határozot-tabban, mint azelőtt.
Amikor június elején visszatért a falujába, visszatért megszokott foglalatosságaihoz is. A gazdálkodás, a parasztokkal és szomszédokkal való érintkezés, a háztartás, nővérének és bátyjának rábízott ügyei, kapcsolata a feleségével, rokonaival, a gyerek gondja, az új szenvedélye, a méhészet, amelyre ezen a tavaszon kapott rá, minden idejét elfoglalta.
Ezekkel a dolgokkal nem azért foglalkozott, mert valami általános nézőpontból helyesnek tartotta őket, mint ahogy régebben csinálta; ellenkezőleg, most, amikor egyfelől régibb, köz-hasznú vállalkozásainak a kudarca ábrándította ki, másfelől pedig gondolatai s a mindenünnen rázúduló ügyek kötötték le túlságosan, teljesen abbahagyott a köz haszna felől minden okoskodást; ezekkel a dolgokkal is csak azért foglalkozott, mert úgy érezte, hogy amit tesz, meg kell tennie - nem teheti másképp.
Régebben (ez csaknem gyerekkorában kezdődött már, s egyre fokozódott, érett férfikoráig), amikor olyasmit iparkodott tenni, amiből mindenkire, az emberiségre, Oroszországra, a falvakra jó származik, azt vette észre, hogy jólesett rágondolni, a cselekvés módja azonban esetlen volt, nem volt teljesen bizonyos benne, hogy a dolog föltétlen szükséges. És az a munka, amely kezdetben nagyon jelentékenynek látszott, egyre kisebbedett, s kisebbedve semmivé vált; míg most a házassága óta, amióta az életét egyre inkább önmagára korlátozta, ha a munkájára gondolva nem is érzett semmiféle örömet, mégis ott volt benne a bizonyosság, hogy az föltétlen szükséges, s azt látta, sokkal jobban boldogul is, mint azelőtt, s az egyre nagyobbá és jelentékenyebbé válik.
Most, szinte akarata ellenére, mint az eke, mind mélyebbre és mélyebbre vágódott a földbe, s ki sem ránthatta magát anélkül, hogy barázdát ne fordítson belőle.
A családjának élni úgy, ahogy apái s nagyapái az életet megszokták, azaz a művelődés ugyan-olyan föltételei közt, gyerekeit is ugyanazok közt nevelve: kétségtelen és szükségesség volt. Éppolyan szükségesség, mint az éhes embernek ebédelni! Ehhez pedig a gazdaság gépezetét éppolyan szükségesség volt Pokrovszkojéban jövedelmezően vezetni, mint az ebédet elkészíteni. S mint ahogy az adósságot meg kell adni, a családi földet is kétségkívül olyan állapotban kellett tartania, hogy a fia, ha örökbe kapja, éppúgy köszönetet mondjon az apjának, mint ahogy ő is köszönetet mondott a nagyapának mindazért, amit épített és ültetett. S hogy ez így legyen, nem volt szabad a földet bérbe adni, hanem magának kellett gazdál-kodnia, marhát tartani, a földeket trágyázni, erdőt ültetni.
Nem lehetett Szergej Ivanovics, a nővére s a tanácsért hozzá forduló s ehhez már hozzászokott parasztok ügyeit nem intéznie, amint nem lehetett eldobni a karján levő gyereket sem. Meghívott sógornőjének és gyermekeinek, a maga feleségének és gyerekének a kényelméről is gondoskodnia kellett, s lehetetlen volt, hogy a nap egy kis részét legalább velük ne töltse.
Mindez a vadászattal s így méhészszenvedélyével együtt Levin egész életét betöltötte, noha ennek az életnek, amikor gondolkozott róla, nem volt semmilyen értelme.
De nemcsak azt tudta, mit kell tennie, éppoly pontosan tudta, hogyan kell tenni, s melyik dolog fontosabb, mint a másik.
Munkást fogadni, tudta, lehetőleg minél olcsóbban kell; de előre adni a pénzt, s a munkást uzsorára, értékénél olcsóbban venni fel, bár nagyon előnyös, nem volt szabad. Takarmányhi¬ány idején, ha sajnálta is, adhatott el pénzért szalmát a parasztnak, de a fogadót és a kocsmát, bár az is jövedelmezett, be kellett szüntetni. Az erdőkihágást minél szigorúbban kellett büntetni, a tilosba hajtott jószágért azonban nem lehetett bírságot szedni, s az állatot, bár ez elkeserítette az erdőkerülőt és megszüntette a félelmet, nem lehetett vissza nem adni.
Pjotrnak, aki az uzsorásnak havi tíz percentet fizet, kölcsönt kellett adni, hogy kiszabadítsa; a nem fizető parasztoknak azonban az obrokot  nem lehetett elengedni, vagy halasztást adni rá. Az ispánnak nem lehetett elnézni, hogy a kis rétet nem kaszálta le, s a fű kárba ment; a nyolcvan gyeszjatyina friss ültetésű erdőben viszont kaszáltatni volt lehetetlen. A munkásnak, aki dologidőben hazament, mert az apja meghalt, akárhogy sajnálta is, nem lehetett meg-bocsátani, s a drága napok elmulasztása miatt alacsonyabb bért számított neki; az öreg, tehetetlen cselédnek azonban lehetetlen volt havi járandóságát ki nem adni.
Azt is tudta, hogy hazaérve mindenekelőtt gyengélkedő feleségéhez kell bemennie; a parasztok pedig, akik három órája vártak már, várhattak még; de bármekkora gyönyörűsége volt neki egy méhraj befogása, tudta, hogy meg kell fosztania magát ettől az örömtől, az öregre hagyni, hogy befogja, s menni a méheshez jött parasztokkal tanakodni.
Jól járt-e vagy rosszul, nem tudta, s nemcsak hogy bizonygatni nem kezdte volna, de még a beszédet s a gondolkodást is kerülte róla.
Az elmélkedés kétségek közé vetette, s megakadályozta, hogy lássa, mit kell és mit nem kell tennie. Amikor azonban nem gondolkozott, hanem élt, egy csalhatatlan bíró jelenlétét érezte állandóan magában, ez döntötte el, hogy két lehetséges lépés közül melyik a jobb és melyik a rosszabb, s mihelyt nem úgy járt el, ahogyan kellett, azt rögtön megérezte.
Így élt, nem tudva s lehetőséget sem látva, hogy megtudja: mi ő, és mi végre él a világon, s ez a nemtudás annyira gyötörte, hogy az öngyilkosságtól félt; de egyidejűleg szilárdan építette a maga külön, meghatározott életútját.
11
Aznap, amikor Szergej Ivanovics Pokrovszkojéba érkezett, Levin egyik igen gyötrelmes napját élte.
A legégetőbb dologidő volt, amikor a munkára irányuló önfeláldozás az egész népből olyan rendkívüli erőfeszítést vált ki, amilyet az élet semmiféle más körülményei közt soha, s amelyet nagyra is becsülnének, ha maguk az emberek, akikben ez a tünemény végbemegy, értékelnék, ha évről évre meg nem ismétlődne, s az erőkifejtés következményei nem volnának olyan egyszerűek.
Learatni a rozsot és zabot, betakarítani, lekaszálni a rétet, megforgatni az ugart, elcsépelni a magot, elvetni az őszit egyszerű és mindennapi dolognak látszik, de hogy el is lehessen végezni, ahhoz az kell, hogy a falusiak apraja-nagyja ebben a három-négy hétben megszakítás nélkül háromszor annyit dolgozzon naponta, mint rendesen, kvaszon, hagymán és fekete kenyéren éljen, éjszakánként csépeljen és gabonát hordjon, és három-négy óránál többet ne aludjon két napkelte között. S ez történik Oroszországszerte minden esztendőben.
Mivel élete nagyobb részét falun, a néppel szoros kapcsolatban töltötte Levin, ha eljött a munka dandárja, mindig úgy érezte, hogy ez az általános népi felbuzdulás rá is átragad.
Reggel megnézte a legkorábban vetett rozstáblát, aztán a kepékbe hordott zabot; amikorra a felesége és sógornője felkelt, már otthon volt, megkávézott velük, s gyalog indult a majorba, ahol az újonnan beállított cséplőgépet kellett elindítani, hogy legyen vetőmag.
Ezen az egész napon át, amíg az ispánjával, a parasztjaival, otthon a feleségével, Dollyval, a gyerekekkel, az apósával beszélt, mindig csak azon az egyetlen dolgon gondolkozott, ami mostanában a gazdasági gondjai mellett elfoglalta; az ő kérdéseihez: “Mi vagyok? Hol vagyok? Miért vagyok itt?” - keresett mindenben utalást.
Ott állt az újonnan fedett csűr hűvösében, amelynek mogyorófa rácsa a szalmatető frissen hántott nyárfa gerendájához szorulva, még le nem kopasztott levelektől illatozott - a nyitott kapun át, amelyben a cséplés száraz, keserű pora játszott és gomolygott, hol a szérű égő naptól megvilágított füvére s a csűrből most kihordott friss szalmára nézett, hol a tarka fejű és fehér mellű fecskékre, amint füttyentve a tető alá szálltak, s a szárnyukkal verdesve megálltak a kapu rései fölött; hol megint a sötét és poros csűrben sürgő-forgó népre, s közben furcsa gondolatok jártak a fejében.
“Miért történik mindez? - gondolta. - Miért állok itt, és sarkallom őket a munkára? Miért fáradnak ők, és igyekeznek a buzgalmukat előttem kimutatni? Mit vergődik régi ismerősöm, a vén Matrjona is (én gyógyítottam, amikor a tűzvész közben a mestergerenda ráesett) - gondolta, ahogy a sovány asszonyra nézett, aki a magot gereblyézve, feketére sült meztelen lábával óvatosan lépdelt az egyenlőtlen, kemény szérűföldön. - Akkor meggyógyult, de ha nem ma vagy holnap, hát tíz év múlva csak elkaparják, és nem marad semmi sem belőle, sem ebből a vörös szoknyás, kackiás asszonyból, aki olyan ügyes, gyöngéd mozdulattal szedi ki a pelyvából a kalászt. Elkaparják őt is, éppúgy, mint ezt az almásszürke heréket is, nemsokára - gondolta, a hasával nehezen húzó, duzzadt orrlikaival sűrűn lélegző lóra nézve, amely éppen egy alatta forgó ferde kereket lépett át. - Őt is bekaparják, amint bekaparják Fjodort, az etetőt is, pelyvával teli, göndör szakállával, fehér vállán a szakadt inggel. Ő azonban szétvágja a kévét, vezényel, rákiabál az asszonyokra, egy gyors mozdulattal megigazítja a szíjat a lendítőkeréken. S ami a fő, nemcsak őket, engem is bekaparnak, s nem marad semmi belőlem. Mire jó mindez?”
Ezen gondolkozott, s ugyanakkor az óráját nézte, hogy kiszámítsa, mennyit csépelnek ki egy óra alatt. Tudnia kellett; eszerint adta ki a napi munkát.
“Mindjárt egy óra, s még csak most fogtak hozzá a harmadik asztaghoz” - gondolta. Odament az etetőhöz, s a gépzúgást túlkiabálva, rászólt, hogy ritkábban engedje.
- Lassabban etesd, Fjodor! Látod: eldugul, azért nem megy jól, egyengesd el!
Fjodor, aki az arcába ragadt portól egész fekete lett, kiáltott valamit, de csak nem úgy csinálta, ahogy Levin szerette volna.
Odament a dobhoz, félreállította Fjodort, s maga kezdett el etetni.
A parasztok ebédjéig dolgozott, ahhoz nem sok hiányzott már; az etetővel ment ki a csűrből, s a szérűn az akkurátus, magnak való sárga rozsasztag mellett megállt, s elbeszélgetett vele.
Az etető egy távoli faluból való volt, ahol Levin régebben szövetkezeti alapon adta ki a földet. Most egy udvaros bérelte.
Levin erről a földről beszélgetett Fjodor etetővel, megkérdezte, nem venné-e át jövőre Platon, egy ugyanazon falubeli gazdag és derék paraszt.
- Drága Konsztantyin Dmitrics, Platón nem találja meg a számítását benne - felelte a paraszt, s izzadt melléről leszedegette a kalászokat.
- Hát Kirillov megtalálja?
- Mityuha (megvetően csak így hívta a paraszt az udvarost) hogyne találná, Konsztantyin Dmitrics! Megszorongatja az embert, s kihozza a magáét! Nem sajnálja a felebarátját. Fokanics apó (így hívta az öreg Platont), az húzná le az emberről a bőrt? Hol kölcsönad, hol elenged. De nem vasalja be. Pedig ő is csak ember.
- De hát miért engedi el?
- Csak úgy. Az emberek, egyszóval, különfélék; az egyik ember csak a maga szükségének él, mint Mityuha, hogy a hasát tömje, de Fokanics igazságos öreg, ő a lelkének él. Eszébe jut az Isten.
- Hogy jut az eszébe? Hogy él a lelkének? - mondta Levin csaknem fölkiáltva. ‘
- Tudni való, hogy: igazságosan, istenesen. Az emberek különfélék. Vegyük csak az urat, maga sem bánt meg senki emberfiát...
- Jó, jó, Isten veled! - mondta Levin az izgalomtól elfúlva, s megfordult, vette a sétabotját, s elindult gyorsan hazafelé. A paraszt szavára, hogy Fokanics a lelkének él, igazságosan, istenesen, csapatostul keringtek fejében a homályos, de jelentős gondolatok, mintha csak valami retesz mögül törtek volna ki, mind egy cél felé özönölve s elvakítva világosságukkal.
12
Levin nagy léptekkel ment az országúton, nem is annyira a gondolataira figyelt (még nem tudta megkülönböztetni őket), mint az idáig tapasztalt lelkiállapotra.
A paraszt szavai elektromos szikraként hatottak rá: az elszigetelt, erőtlen, különálló, de szüntelenül benne kóválygó gondolatok raja hirtelen átalakult, s egységes egésszé állt össze. Ezek a gondolatok, bár maga sem vette észre, azalatt is foglalkoztatták, amíg a föld bérbeadásáról beszélt.
Valami újat érzett a lelkében, s élvezettel tapogatta ezt az újat, nem tudva még, hogy mi. “Nem a maga szükségének, hanem Istennek élni. Miféle Istennek? Lehet-e értelmetlenebbet mondani annál, amit mondott? Azt mondta, nem a magunk szükségletének kell élni; azaz nem azért, amit értünk, ami vonz, amihez kedvünk van: hanem valami megfoghatatlanért, Istenért, akit sem megérteni, sem meghatározni nem tud senki sem. De mi ez?
Nem értettem tán meg Fjodornak ezeket az értelmetlen szavait? S megértvén, támadt kétségem a helyességük felől? Ostobának találtam, homályosnak, pontatlannak?
Nem, megértettem; tökéletesen úgy, ahogy ő értette: teljesen és világosabban értettem meg, mint akármit ebben az életben, és soha ebben az életben nem kételkedtem, s nem is kételkedhetem sohasem. Nemcsak én, mindenki, az egész világ ezt az egyet érti csak teljesen, ebben az egyben nem kételkedik, s csak ebben ért mindig egyet.
Fjodor azt mondta, hogy Kirillov udvaros a hasának él. Ez érthető, ésszerű. Mint értelmes lények, nem is élhetünk másképp, csak a hasunknak. De ez a Fjodor egyszer csak azt mondja, hogy a hasunknak élni rossz, az igazságnak, Istennek kell élni, s én egy célzásból megértem! Én és milliónyi ember, századokkal ezelőtt élők és mostaniak, parasztok, lelkiszegények és bölcsek, akik gondolkoztak és írtak erről, a maguk homályos nyelvén mind ezt mondják; ebben az egyben: hogy miért kell élni, és mi a jó, mindnyájan egyetértünk. Nekem s a többi embernek is, egyetlen szilárd, kétségtelen, világos tudásom van; ezt a tudást ész meg nem magyarázhatja - kívüle van, nincs semmiféle oka, s nem lehet semmiféle következménye.
Ha a jónak oka van, már nem jó, ha következménye, jutalma, akkor sem jó. A jó tehát kívül van az okok és következmények láncán.
S én ismerem, s mindnyájan ismerjük.
S még csodákat kerestem, sajnáltam, hogy nem láttam csodát, ami meggyőzhetett volna. S íme, itt van a csoda, az egyetlen lehetséges és állandóan létező, amely minden oldalról körülvesz - s én nem vettem észre!
Miféle csoda lehet nagyobb ennél?
Valóban megtaláltam a megoldást mindenre: igazán véget értek a szenvedéseim?” - gondolta Levin, ahogy a poros úton lépdelt, észre sem véve sem a hőséget, sem a fáradtságot, nem érezve mást, csak a hosszú szenvedés enyhülését. Olyan örvendetes volt ez az érzés, hogy valószínűtlennek tűnt fel. Lihegett a felindulástól, s nem volt ereje továbbmenni; letért az útról az erdőbe, s egy nyárfa árnyékába ült, a kaszálatlan fűre. Izzadt fejéről levette a kalapot, könyökére támaszkodva a nedvdús, bojtorjános erdei pázsitra feküdt.
“Magamhoz kell térnem, megfontolnom - gondolta, s merőn nézett a le nem gázolt fűre, egy zöld bogár mozgását követve, amely a tarack szárán mászott fölfelé, s egy angyalgyökér levele tartóztatta az útjában. - Nézzük elölről - mondta magában, elfordítva az angyalgyökér levelét, hogy a bogarat ne akadályozza, s egy másik fűszálat hajtott oda, hogy átmehessen rá. - Minek örülök, mit fedeztem föl?
Régebben azt mondtam, hogy a testemben, ennek a fűnek, ennek a bogárnak a testében (lám, nem akar átmenni a fűszálra, széttárta a szárnyát, és elröpült), a fizikai, vegyi, élettani törvények szerint anyagcsere folyik. És folyik mindnyájunkban, nyárfában, felhőben, ködfoltokban a fejlődés. Fejlődés, miből mibe? Végtelen fejlődés és harc... Mintha lehetne akár¬milyen irány és harc a végtelenben! És csodálkoztam, hogy akármekkora szellemi erő-feszítést tettem, az életem, buzgalmam és törekvéseim értelme ezen az úton nem tárul föl. Pedig a törekvéseim értelme bennem, magamban olyan világos, hogy állandóan szerintük élek, s csodálkoztam és megörültem, amikor a paraszt kiejtette előttem: Istennek, a lelkemnek élni.
Nem fedeztem föl semmit. Csak ráismertem arra, amit tudok. Megértettem az erőt, amely nemcsak a múltban adta az életemet, de most is adja. Megszabadultam a tévedéstől, megismertem a gazdát.”
S rövidre fogva elismételte magában utolsó két éve egész gondolatmenetét, amelynek a megindítója a halál világos, nyilvánvaló gondolata volt, szeretett, reménytelenül beteg bátyja láttán.
Akkor értette meg először világosan, hogy egyetlen ember előtt, őelőtte sincs más, csak szenvedés, halál és örök feledés, s akkor döntötte el, hogy így nem lehet élni: vagy meg kell magyarázni az életét úgy, hogy valami ördög gonosz csúfolódásának ne képzelhesse, vagy agyon kell lőnie magát.
De nem tette sem ezt, sem mást, hanem tovább élt, elmélkedett és érzett, sőt éppen ebben az időben megnősült, sok öröme volt, s amikor élete értelmén nem töprengett, boldog is volt.
Mit jelentett ez? Azt, hogy helyesen élt, de rosszul gondolkozott.
Azok szerint a lelki igazságok szerint élt (anélkül, hogy tudta volna), amelyeket az anyatejjel szívott magába; de úgy gondolkozott, hogy nemcsak nem ismerte el ezeket az igazságokat, de gondosan kerülte is.
Most már világos volt, hogy csak annak a hitnek a jóvoltából tudott élni, amelyben fölnevel-ték.
“Mi lettem volna, s hogy éltem volna le az életemet, ha nem volna meg bennem ez a hit, s nem tudnám, hogy Istenért s nem a magam szükségletéért kell élnem? Raboltam, hazudtam, gyilkoltam volna. Abból, ami életem legnagyobb öröme, semmi sem létezne számomra.” Képzelete a legnagyobb erőfeszítést tette, s mégsem tudta elképzelni a vadállati lényt, ami ő lett volna, ha nem tudja, miért kell élnie.
“Választ kerestem a kérdésemre. De választ a gondolat nem adhatott - a gondolat összemérhe-tetlen ezzel a kérdéssel. Választ maga az élet adott, amikor felismertem, hogy mi jó s mi rossz. S ezt a tudást semmivel nem szereztem - mindenestül adatott -, mert hisz sehonnan sem vehettem.
Honnan vettem hát? Ésszel jöttem rá, hogy felebarátomat szeretni kell s nem megfojtani? Gyermekkoromban mondták, s örömest elhittem, mert azt mondták, ami a lelkemben volt. Ki fedezte föl? Nem az ész. Az ész a létért való harcot fedezte föl, a törvényt, mely arra ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki vágyaim kielégítésében akadályoz. Az észnek ez a bölcsessége. Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz ésszerűtlen.”
“Igen, a büszkeség” - mondta magának, a hasára henteredve, s azon volt, hogy bogra kössön néhány fűszálat, de úgy, hogy el ne törje.
“És nemcsak büszkesége az észnek, ostobasága is, s ami a legfőbb, a selmasága, pontosan: selmasága. Az ész gazembersége, igen” - ismételte meg.
13
Levinnek egy minapi jelenet jutott az eszébe Dollyval s a gyerekeivel. A gyerekek magukra maradtak, s a gyertya felett sütni kezdték a málnát, a tejet meg szökőkútformán öntötték egymás szájába. Az anyjuk rajtaérte őket, s Levin előtt kezdte magyarázni nekik, mekkora munkájukba kerül a felnőtteknek, amit ők szétrombolnak; hogy ez a munka értük van, hiszen ha a csészét eltörik, nem lesz miből teát inniuk, s ha a tejet szétlocsolják, nem lesz mit enniük, s éhen halnak.
Levint meglepte az a nyugodt, csüggedt bizalmatlanság, amellyel a gyerekek az anyjukat hallgatták. Azon bánkódtak csak, hogy szórakoztató játékuknak véget vetettek, s egy szót sem hittek el abból, amit az anyjuk mondott. Nem is hihették, hiszen azt, amiben részesültek, nem is tudták egész terjedelmében elképzelni; éppen ezért azt sem értették, hogy amit szétrombol-nak, ugyanaz, amiből élnek.
“Ez mind magától van - gondolták -, semmi érdekes és fontos nincs benne, hisz mindig megvolt és meglesz. És mindig egy és ugyanaz. Ezen nincs mit gondolkoznunk, készen van; mi olyasmit akarunk kigondolni, ami a mienk és új. Azt találtuk ki tehát, hogy a csészébe málnát teszünk, s a gyertyán megsütjük, a tejet meg, mint valami szökőkútból, egyenest egymás szájába öntjük. Ez mulatságos és új, és semmivel sem rosszabb, mint csészékből inni.”
“Hát nem ugyanezt csináljuk mi, csináltam én, amikor az eszemmel kutattam a természeti erők jelentését s az emberi élet értelmét? - gondolkozott tovább.
Vagy nem ezt csinálják ezek a filozófiai elméletek, amikor a gondolat furcsa, embertől idegen útjain annak a belátására vezetik, amit már régen tud, mégpedig olyan biztosan, hogy nem is lehet meg nélküle? Vagy nem látni-e minden filozófus elméletének kibontakozásában, hogy az élet végső értelmét előre tudja, éppolyan kétségtelenül és semmivel sem világosabban, mint Fjodor muzsik; éppen csak kétes szellemi úton akar visszajutni ahhoz, ami mindenki előtt ismeretes?
De hagyjuk magukra a gyerekeket, hogy szerezzék, csinálják meg ők a csészét, fejjék a tehenet és így tovább. Rosszalkodnának-e? Meghalnának az éhségtől. Nos, hagyjatok bennünket is magunkra szenvedélyeinkkel, gondolatainkkal, az egyetlen Isten és Teremtő fogalma nélkül! A jó fogalma s az erkölcsi rossz magyarázata nélkül!
Rajta, építsetek föl ezek nélkül a fogalmak nélkül valamit!
Csak szétrombolni tudjuk, mert jól vagyunk lelkileg lakatva; éppen úgy, mint a gyerekek!
Honnan van hát bennem az a paraszttal közös, örvendetes tudás, amely egyedül ad a lelkem-nek nyugalmat? Honnan szedtem?
Isten fogalmában neveltek kereszténnyé; megtöltötték egész életemet azokkal a lelki javakkal, amelyeket a kereszténység adott, s telítve lévén velük és felhasználva őket, mint a gyerek, nem értettem meg őket; szétrombolom, azaz szét akarom rombolni, amiből élek. S mihelyt az élet fontos perce itt van, mint a gyerekek, ha fáznak és éheznek, hozzáfordulok, s még kevésbé érzem, mint a gyerekek, akiket gyermeki csínyjükért az anyjuk megszid, hogy az én gyermeki kísérleteim, hogy jó dolgomban a bőrömből kibújjak, nem számíttatnak be nekem.
Igen, amit tudok, nem az eszemmel tudom; úgy adatott, nyilatkoztatott ki, a szívemmel tudom, s a hitemmel abban a legfontosabban, amit az egyház vall.”
“Egyház? Egyház!” - ismételte Levin a másik oldalára fekve, s fölkönyökölve a messzeségbe nézett: a gulyára, amely abból az irányból a folyó felé tartott.
“De hihetek-e mindenben, amit az egyház prédikál? - tette próbára magát, mindent előhozva, ami mostani nyugalmát szétrombolhatja. Az egyháznak azokat a tanításait hozta föl, szándékosan, amelyek mindig a legkülönösebbnek tűntek föl előtte, s kísértésbe is ejtették. - A teremtés? De hát én mivel magyaráztam a létezőt? A létezővel? Semmivel? Ördög és bűn? Hát mivel magyarázzam a gonoszt? És a Megváltót?...
Semmit, semmit nem tudok és nem is tudhatok, csak ami a többiekkel együtt mondatott nekem is.”
S úgy tetszett, nincs egyetlen hittétele az egyháznak, ami a legfőbbet, az Istenbe s a jóba: az ember egyedüli rendeltetésébe vetett hitet megsértené...
Az egyház minden hittétele mögé lehet tenni a szükségletek szolgálata helyett az igazság szolgálatába vetett hitet. E tételek mindenike nemcsak hogy meg nem sérti, de nélkülözhetet-len is, hogy megvalósulhasson, az a legfőbb, a földön állandóan megnyilatkozó csoda, hogy minden egyes ember milliónyi különféle emberrel együtt, bölccsel, bolonddal, gyerekekkel és öregekkel, mindenkivel: parasztokkal, Lvovval, Kittyvel, koldusokkal és cárokkal, minden-kivel, ugyanazt a dolgot kétségkívül megérthesse, s lelke életének, amelyért egyedül érdemes élni, amelyet egyedül becsülünk, az alapját megvethesse.
A hátán fekve, a magas, felhőtlen égre pillantott most. “Nem tudom tán, hogy ez is végtelen tér s nem kerek boltozat? De akárhogy hunyorítok, erőltetem a látásomat, nem tudom kereknek, végesnek nem látni, hiába tudom, hogy a tér végtelen. S kétségkívül igazam is van, amikor egy szilárd, kék boltot látok, inkább mint amikor megfeszítem az erőm, hogy túllássak rajta.”
Levin abbahagyta a gondolkodást, mintha csak titkos hangokra fülelne, melyek örömtelin és elmerülve beszélgetnek egymás közt valamiről.
“Ez valóban a hit? - gondolta, s félt hinni a boldogságának. - Istenem, köszönöm neked!” - mondta feltörő zokogását nyelve, s a szemét elöntő könnyeket törölve mind a két kezével.
14
Levin maga elé nézett, s előbb a gulyát látta meg, azután a bricskáját, amelybe Hollót fogták, s a kocsist, aki a gulyához érve valamit beszélt a pásztorral; majd egész közeli kerékzörgést hallott s egy jól táplált ló horkanását, de annyira el volt a gondolataiba merülve, hogy nem is gondolt rá, miért jön hozzá a kocsis.
Csak akkor jutott az eszébe, amikor már egészen odaért hozzá, s megszólította:
- Az úrnő küldött. Megjött a bátyja s még egy uraság.
Levin fölült a szekérre, s kezébe vette a gyeplőt.
Mintha álomból ébredt volna, jó soká nem is tudott magához térni. A kövér lovat nézegette, ahogy combja köze s a nyaka a szíj dörgölésében kihabzott, meg a mellette ülő Iván kocsist, s eszébe jutott, hogy hiszen várta a bátyját, felesége a hosszú távolléte miatt bizonyára nyugtalan már, s ki próbálta találni, ki a vendég, aki a bátyjával érkezett. S a bátyja, a felesége, az ismeretlen vendég, mind másképp jelent meg előtte, mint azelőtt: mostantól, úgy tetszett neki, mindenkivel egészen más lesz a viszonya.
“A bátyám mellett most majd nem fog el az idegenség, amely mindig ott volt köztünk, vita sem lesz; Kittyvel sem veszekszünk soha; a vendéghez, akárki, szívélyes és jó leszek; az emberekkel, Ivánnal is, egészen más.”
Türelmetlenségtől fúvó s vágtába kéredző jó lovát feszes gyeplőn tartva, a mellette ülő Ivánra nézett, aki nem tudta, a dologtalan maradt kezével mit kezdjen; egyre az ingét gyűrögette, s ürügyet keresett, hogy beszédbe ereszkedjék. Levin azt akarta mondani, kár volt Ivánnak megemelni a hátszíjat, de ennek már szemrehányásszíne lett volna, s ő barátságos beszélge¬tésre vágyott. Más viszont nem jutott az eszébe.
- Jobbra méltóztassék, ott egy tuskó van - mondta a kocsis, és megrántotta Levin kezében a gyeplőt.
- Ne nyúlj hozzá, kérlek, és ne taníts! - mondta Levin, a kocsis beavatkozásán fölbosszan-kodva. Mint mindig, most is fölbosszantotta, ha a dolgába elegyedtek, és elszomorodva érezte azonnal, milyen téves volt az a föltevése, hogy egy lelkiállapot, ha a valósággal kerül érintkezésbe, mindjárt mássá teheti.
Negyedversztára a háztól az elébe futó gyerekeket, Grisát és Tányát pillantotta meg.
- Kosztya bácsi! Mama is jön, meg nagyapácska is, meg Szergej bácsi, meg még valaki - mondták a szekérre fölmászva.
- De kicsoda?
- Szörnyű különös! A kezével így tesz, ni - mondta Tánya a szekéren fölemelkedve, s Katava-szovot utánozta.
- De öreg vagy fiatal? - kérdezte mosolyogva Levin, akinek Tánya előadása eszébe juttatott valakit.
“Csak valami kellemetlen ember ne legyen!” - gondolta.
Alig hajtott az úthajlat mögé, a szembejövőket meglátva, Levin rögtön felismerte Katavaszovot a szalmakalapjában; éppen úgy hadonászott, ahogy Tánya mutatta.
Katavaszov nagyon szeretett filozófiáról beszélni, amihez épp annyit értett, mint az effélével soha nem foglalkozó természettudósok általában.
Levin Moszkvában is sokat vitatkozott vele az utóbbi időben.
Ahogy meglátta, egy ilyen beszélgetés jutott elsőül eszébe, amely után Katavaszov nyilván azt gondolta, hogy fölülmaradt.
“De vitatkozni nem fogok - gondolta -, s az eszméimet sem mondom el, semmi szín alatt, könnyelműen.”
Leszállt a szekérről, s a bátyját és Katavaszovot üdvözölve, azonnal a feleségéről kérdezte őket.
- Átvitte Mityát a Kolokba (a ház körüli erdőt hívták így), ott akarta - mondta Dolly - elhelyezni, a házban olyan forróság van.
Levin mindig lebeszélte róla a feleségét, hogy a gyereket az erdőbe vigye. Veszedelmesnek tartotta, s ez a hír kellemetlenül érte.
- Cipekedik vele egyik helyről a másikra - mondta mosolyogva a herceg. - Azt tanácsoltam neki, próbálja meg, vigye a jégverembe.
- A méheshez akart menni. Azt gondolta, ott vagy. Mi is oda tartunk - mondta Dolly.
- No, mit csinálsz? - maradt el Szergej Ivanovics, az öccse mellé kerülve, a többiektől.
- Semmi különös. A gazdasággal vesződöm, mint mindig - felelte Levin. - Hát te? Hosszabb időre jöttél? Olyan rég várunk!
- Vagy két hétre. Nagyon sok dolgom van Moszkvában.
A testvérek szeme ezeknél a szavaknál összevillant, s hiába volt Levinben mindenkor, most pedig különös erős vágy, hogy baráti, főként pedig közvetlen viszonyba jusson a bátyjával, érezte, hogy kényelmetlen ránéznie.
Lesütötte a szemét, nem tudta, mit mondjon.
Sorra vette, milyen beszédtárgy esne jól s térítené el Szergej Ivanovicsot a szerb háborútól s a szláv kérdéstől, amikre moszkvai elfoglaltságát említve célzott. S a könyvéről kezdett el beszélni.
- No, jelentek meg bírálatok a könyvedről? - kérdezte.
Szergej Ivanovics elmosolyodott a kérdés célzatosságán.
- Senki sem foglalkozik vele - mondta -, s én még kevésbé, mint mások. Nézze csak, Darja Alekszandrovna, egy kis esőt kapunk - tette hozzá, és esernyőjével a nyárfák csúcsa fölött jelentkező fehér felhőkre mutatott.
Ennyi elég is volt, hogy a két testvér között az a ha nem is ellenséges, de hideg viszony, amelyet Levin annyira el akart kerülni, megint kialakuljon.
Levin Katavaszovhoz lépett.
- Milyen jól tette - mondta neki -, hogy rászánta magát a lejövetelre.
- Rég készülődöm. Most majd kibeszéljük, kinézelődjük magunkat.
- Nem, nem egészen - mondta Levin. - Különben most már nincs is szükségem rá.
- Hogyhogy? Ez érdekes. Miért?
- Végleg meggyőződtem, hogy azoknak a kérdéseknek a megoldását, amelyek foglalkoztatnak, nem találom meg sem benne, sem a hozzá hasonlókban. Most...
De Katavaszov arcának nyugodt, vidám kifejezése hirtelen meghökkentette, s annyira megsajnálta a hangulatát, amelyet ezzel a beszélgetéssel elront majd, hogy eszébe jutott szándéka, s megállt.
- Különben később beszélünk majd róla - tette hozzá. - Hanem ha a méhesbe megyünk, akkor erre, ezen az ösvényen - fordult mindannyiukhoz.
A szűk ösvényen kaszálatlan tisztáshoz értek, amelynek az egyik oldala élénk színű csormo-lyával volt benőve, köztük a zászpák sötétzöld, magas bokrai vetették águkat. Levin a fiatal nyárfák sűrű, friss árnyába helyezte el a vendégeit, a padokon és rönkökön, amelyeket a méhektől félő látogatóknak készítettek már oda; maga pedig bement az elkerített részre, hogy a gyerekeknek és felnőtteknek kenyeret, uborkát s friss mézet hozzon.
Azon volt, hogy minél kevesebb gyors mozdulatot tegyen, s a mellette mind sűrűbben és sűrűbben röpködő méhekre fülelve, az ösvényen a házikóhoz ment. Közvetlenül a pitvar előtt egy méh a szakállába keveredett s dönögni kezdett, de óvatosan kigabalyította. Az árnyékos pitvarba lépve leakasztotta a falról arcvédőjét, amely egy cöveken függött ott; fölvette, majd zsebre dugott kézzel kiment a körülkerített méhesbe, ahol a lekaszált térség közepén, gúzzsal a karókhoz kötve, ott álltak egyenes sorokban az ismerős, régi méhkasok, mindenik a maga históriájával; a sövényfalon meg a fiatal, idén befogott rajok. A kasok nyílása előtt a körözgető s egy helyre tolakodó méhek és herék villantak a szembe; köztük, mind egy irányba - ki az erdőbe, a virágzó hársra, s vissza a kasokhoz -, a munkásméhek repültek zsákmányuk¬kal és zsákmányukért.
Fülében állandóan ott volt a különféle zaj, majd a dolgukkal elfoglalt, sebesen repülő munkás-méheké, majd a henye, trombitálgató heréké, majd a megriadt, vagyonukat az ellenségtől oltalmazó, szúrni készülő őröké. A kerítés túlsó felén egy öregember abroncsot gyalult, s nem látta Levint. Levin anélkül, hogy megszólította volna, a méhes közepére állt.
Örült az alkalomnak, hogy magára maradhat, s fölocsúdhat a valóságból, amely a hangulatát már úgyis annyira lehúzta magához. Eszébe jutott, hogy máris sikerült Ivánra megharagudnia, bátyja iránt a hidegségét kimutatni, s könnyelműen fecsegnie Katavaszovval.
“Igazán csak percnyi hangulat volt? - gondolta. - Elmúlik úgy, hogy nyomot sem hagy?”
De abban a pillanatban, amint a hangulatához visszatért, örömmel érezte meg, hogy valami új és fontos dolog ment végbe benne. A valóság csak egy időre takarta el megtalált lelki nyugalmát, maga a nyugalom épségben ott volt benne.
Ugyanúgy, ahogy most a körülötte kerengő, fenyegetőző, szórakozást szerző méhek is megfosztották őt teljes testi nyugalmától, s arra kényszerítették, hogy elkerülve őket, összehúzza magát - mihelyt a szekérben ült, a gondok is megint belepték, megfosztották lelki szabadságától, ez azonban csak addig tartott, ameddig köztük volt. Ahogy testi ereje is megvolt épen, a méhek ellenére is, ugyanolyan ép volt a lelkiereje is, amelynek most újra tudatára ébredt.
15
- Tudod, Kosztya, kivel utazott Szergej Ivanovics ide jövet? - mondta Dolly, kiosztva az uborkát és mézet a gyerekeknek. - Vronszkijjal! Szerbiába megy.
- Mégpedig nem is egyedül; egy századot visz a maga költségén! - mondta Katavaszov.
- Ez rá vall - mondta Levin. - Hát még mindig mennek önkéntesek? - tette hozzá aztán, Szergej Ivanovicshoz fordulva.
Szergej Ivanovics nem felelt, egy méh beleragadt a folyós mézbe, azt vette ki, élve még, tompa késével a tálból, amelyben egy fehér lépes méz volt élére állítva.
- De még mennyire! Látta volna, mi volt tegnap az állomáson! - mondta Katavaszov, hersegőst harapva az uborkából.
- De hát hogy értsük ezt? Az Isten szerelmére, magyarázza meg, Szergej Ivanovics, hova mennek mindezek az önkéntesek, s kivel háborúznak? - kérdezte az öreg herceg, nyilván a Levin nélkül elkezdett beszélgetést folytatva.
- A törökkel - válaszolta Szergej Ivanovics, nyugodtan mosolyogva.
Kiszabadította a méztől megfeketedett, lábacskáival tehetetlenül mocorgó mehet, s késével egy kemény nyárfalevélre ültette.
- De hát ki üzent háborút a töröknek? Iván Ivanics Ragozov vagy Ligyija Ivanovna grófnő és Madame Stahl?
- Senki sem üzent; de az emberek együtt éreznek a hozzájuk közel állók szenvedéseivel, és segíteni kívánnak rajtuk - mondta Szergej Ivanovics.
- De a herceg nem segítségről beszél - állt Levin az apósa mellé -, hanem háborúról. A herceg azt mondja, hogy magánember nem vehet részt a kormány engedélye nélkül háborúban.
- Kosztya, nézd ezt a méhet! Mindjárt megszúr minket! - mondta Dolly egy darazsat zavarva.
- Nem méh az, darázs - mondta Levin.
- No, rajta, mi az elmélete? - mondta Katavaszov Levinnek mosolyogva, nyilván vitára csalogatva. - Magánembereknek miért nincs joguk?
- Az én elméletem az, hogy a háború egyrészt olyan állati, kegyetlen és szörnyű dolog, hogy egyetlen ember sem vállalhatja, keresztényekről nem is beszélve, a megindításáért személye¬sen a felelősséget; ezt csak a kormány teheti, az van hivatva rá, és rendesen kikerülhetetlenül sodródik bele. Másrészről államügyekben, különösképpen pedig háború dolgában, a tudomány s a józan ész szerint is a polgár lemond a maga személyes akaratáról.
Szergej Ivanovics és Katavaszov készen volt már az ellenvetéssel, s mindketten egyszerre szólaltak meg:
- Épp ez a vicc, bátyuskám: lehet olyan eset, hogy a kormányzat nem teljesíti a polgárainak akaratát, s ilyenkor a társadalom nyilváníthatja a magáét - mondta Katavaszov.
De Szergej Ivanovics láthatólag nem helyeselte ezt az ellenérvet. Katavaszov szavaira összeráncolta a homlokát, s mást mondott:
- Hasztalan állítod fel így a kérdést. Itt nem hadüzenetről van szó; egyszerűen az emberi, keresztény érzés kifejezéséről. A testvéreinket ölik, egyvérűeket, egyhitűeket. De tegyük fel, hogy nem is a testvéreinket, nem egyhitűeket, pusztán gyerekeket, asszonyokat, öregeket; az érzelmek fölháborodnak, orosz emberek rohannak oda, hogy ennek a szörnyűségnek segít-senek véget vetni. Képzeld el, hogy ott mégy az utcán, meglátod, hogy részeg emberek egy asszonyt vagy gyermeket vernek; azt hiszem, nem kezdenéd kérdezgetni, háborút üzentek-e ennek az embernek vagy sem, rávetnéd magad, s védened a megtámadottat.
- De nem ölném meg - mondta Levin.
- De megölnéd.
- Nem tudom. Ha látnám, átadnám magam a közvetlen érzéseimnek, de előre nem tudom megmondani. Csakhogy ilyen közvetlen érzésem a szorongatott szlávok iránt nincs, s nem is lehet.
- Neked, lehet, nincs. Másoknak van - vonta össze Szergej Ivanovics a homlokát bosszúsan. - A népben ott él a hagyomány az igazhitűekről, akik az “istentelen Agarjanok” igája alatt szenvednek. A nép hallott testvérei szenvedéséről, és megszólalt.
- Lehet - mondta Levin kitérően -, de én nem látom. Én is nép vagyok, és nem érzem ezt.
- És én sem - mondta a herceg. - Külföldön tartózkodtam, olvastam az újságokat, s bevallom, már a bolgár szörnyűségeknél sem értettem, miért szerettek bele úgy az oroszok egyszerre a szláv testvérekbe, amikor én semmiféle szeretetet sem érzek irántuk. Elkeseredtem, azt gondoltam, valami szörnyeteg vagyok, vagy Karlsbad hat rám így. De ahogy idejöttem, megnyugodtam; látom, hogy kívülem is vannak, akiket csak Oroszország érdekel, nem a szláv testvérek. Konsztantyin például.
- Egyéni vélemény itt nem számíthat - mondta Szergej Ivanovics -, amikor egész Oroszország, a nép fejezi ki akaratát, nincs közünk az egyének nézetéhez.
- De bocsásson meg. Én ezt nem látom. A nép nem is tud róla - mondta a herceg.
- De papa... már hogyne! Hát a templomban vasárnap? - mondta Dolly, aki odafülelt a beszédre. - Adj, kérlek, egy törülközőt - szólt oda az öregnek, s közben mosolyogva nézett a gyerekeire. - Az nem is lehet, hogy mindenki...
- Mi volt a templomban vasárnap? A papnak meghagyták, hogy valamit felolvasson. Felolvasta. Azok semmit sem értettek; mint minden prédikációnál, sóhajtoztak - folytatta a herceg. - Aztán azt mondták nekik, hogy a templomban valami üdvös ügyre gyűjtenek; benyúltak hát a kopejkáért, s odaadták. De hogy mire, maguk sem tudják.
- A nép lehetetlen, hogy ne tudja; a népben mindig megvan sorsának a tudata, s ilyen percekben, mint a mostaniak, ki is nyilvánítja - mondta Szergej Ivanovics nagy bizonyosság-gal, s az öreg méhészre nézett.
A szép, őszesfekete szakállú öreg mozdulatlan állt ott a sűrű, ezüstös hajával, kezében egy tál méz, s termete magasából nyugodtan nézett az urakra; nyilván semmit sem értett, s nem is kívánt megérteni.
- Igenis, úgy van - bólintott Szergej Ivanovics szavára jelentősen.
- Itt van, kérdezzétek csak meg. Semmit sem tud, és nem is gondol semmit - mondta Levin. - Hallottál, Mihajlics - fordult hozzá -, a háborúról? Amit a templomban olvastak? Mit gondolsz? Kell-e a keresztényekért harcolnunk?
- Mit gondoljunk mi azzal? Alekszandr Nyikolajevics cár gondolkodott, s eztán is gondolko¬zik minden dolgunkban miértünk, ő látja, hogy mi van. Egy kis kenyérkét ne hozzak még? Adjak az úrficskának? - fordult Darja Alekszandrovnához, Grisára mutatva, aki a héját eszegette.
- Nekem nem kell megkérdenem - mondta Szergej Ivanovics -, száz és száz embert láttunk és látunk, akik mindenüket otthagyják, hogy az igaz ügyet szolgálják. Oroszország minden tájáról jönnek, s egyenesen és világosan kimondják, hogy mit gondolnak, és mi a céljuk. Hozzák a garasaikat, vagy maguk mennek el, s nyíltan kimondják, miért. Ez mit jelent eszerint?
- Szerintem azt jelenti - kezdett Levin belemelegedni -, hogy egy nyolcvanmilliós népben mindig találkoznak nem százával, mint most, de tízezrével a társadalmi helyüket elvesztett, szeleverdi emberek, akik mindig készen állnak, ha Pugacsov bandája az, ha Híva  vagy Szerbia.
- Én meg azt mondom neked, hogy nem százak és nem szeleverdi emberek, hanem a nép legjobb képviselői! - mondta Szergej Ivanovics olyan ingerülten, mintha az utolsó jószágát védené. - És a fölajánlások? Itt már igazán az egész nép nyilvánítja az akaratát.
- A “nép” szó olyan határozatlan - mondta Levin. - A kerületi írnokok, tanítók, ezer parasztból egy, lehet, tudják, miről van szó. A többi nyolcvanmillió, mint Mihajlics is, nemcsak hogy nem nyilvánítja az akaratát, de a leghalványabb sejtelme sincs, miről kellene az akaratát nyilvánítani. Mi jogunk van hát azt mondani, hogy ez a nép akarata?
16
Szergej Ivanovics, aki gyakorlott vitatkozó volt, nem mondott ellent, hanem más térre vitte rögtön a beszélgetést:
- Igen, ha számtani úton akarod a nép lelkét megismerni, akkor persze nagyon nehéz hozzáférni. Szavazás nincs, s nem is lehet bevezetni nálunk, mert nem fejezi ki a nép akaratát; de van erre más út is. A levegőben van, érzi az ember szíve. Nem beszélek azokról a mélyvizű áramlatokról, amelyek az álló néptengerben járnak, s minden elfogulatlan ember előtt nyilván-valóak; nézzük a szűkebb értelemben vett társadalmat. Az intelligencia legkülönfélébb pártjai - milyen ellenségek voltak addig - mind egybeolvadtak! Mindenféle viszálynak vége, minden társadalmi szervezet ugyanazt mondja, mind megérezte az elemi erőt, amely elkapta, s egy irányba viszi.
- Igen, az újságok mind ugyanazt mondják - szólt a herceg. - Ez igaz. Annyira egyek mind, mint a békák vihar előtt. Miattuk nem hallani semmi egyebet.
- Békák vagy nem békák, én nem adok ki újságot, s nem akarom védeni őket; én a művelt világ egyetértéséről beszélek - mondta Szergej Ivanovics az öccséhez fordulva.
Levin felelni akart, de az öreg herceg megelőzte.
- No, erről az egyetértésről mondhatnék valamit - szólt a herceg. - Van nekem egy vőm, Sztyepan Arkagyics, ismeritek. Valami bizottsági tagsági helyet kap most, s még valamit, már nem emlékszem. Dolga nem lesz vele - Dolly, ez nem titok! -, de lesz vagy nyolcezer rubel fizetése. Próbáljátok meg, és kérdezzétek meg tőle, hasznos-e az az állás; bebizonyítja, hogy a legnagyobb szükség van rá. Pedig becsületes ember, de a nyolcezer hasznosságában nem lehet nem hinni.
- Igaz, megkért, adjam át Darja Alekszandrovnának az üzenetét, hogy megkapta az állást - mondta Szergej Ivanovics rosszkedvűen; az öreg herceg, úgy találta, nem odavalót beszél.
- Ilyen az újságok egyetértése is. Nekem elmagyarázták, hogy ha a háború beüt, kétszer akkora lesz a jövedelmük, hát persze hogy azt tartják, hogy a nép sorsa meg a szlávok... meg más afféle...
- Sok újság van, amit nem szeretek, de ez nem igazságos - mondta Szergej Ivanovics.
- Én egy feltételt szabnék csak - folytatta a herceg. - Alphonse Karr kitűnően írta a porosz háború előtt: “Azt tartjátok, a háború elkerülhetetlen? Nagyszerű! Aki háborút prédikál, be egy külön légióba, s ki rohamra, támadásra, legelöl!”
- Jó dolguk lesz a szerkesztőknek - nevetett föl hangosan Katavaszov, s el is képzelte már az ismerős szerkesztőket ebben a válogatott légióban.
- De hiszen elfutnának - mondta Dolly -, csak zavarnák a többit.
- Ha pedig elfutnak, kartácsot vagy kozákostort beléjük hátulról - mondta a herceg.
- De ez, bocsásson meg, herceg, tréfa, s nem is jó tréfa - mondta Szergej Ivanovics.
- Nem látom be, miért volna tréfa - kezdte Levin, de Szergej Ivanovics félbeszakította.
- A társadalom minden tagjának megvan - mondta - a maga külön hivatása. A gondolat emberei akkor teljesítik a dolgukat, ha a közvéleményt kifejezik. S a közvélemény egy¬értelmű, teljes kifejezése: érdeme a sajtónak, s ugyanakkor örvendetes jelenség is. Húsz évvel ezelőtt hallgattunk volna; most azonban hallható már az orosz nép hangja, amely egy ember¬ként kész felkelni s elnyomott testvéreiért föláldozni magát; ez nagy lépés, az erő nagy foglalója.
- De nemcsak áldozatról van szó, a törökök megöléséről - mondta félénken Levin. - A nép áldoz, s kész a lelkéért áldozatot hozni, de nem azért, hogy embert öljön - öltötte akaratlanul is beszédbe a gondolatokat, amelyek annyira foglalkoztatták.
- Hogyhogy a lelkéért? Egy természettudósnak ez nehéz kifejezés. Mi az a lélek? - mondta mosolyogva Katavaszov.
- De hisz tudja!
- Istenemre, a leghalványabb fogalmam sincs róla! - nevetett fel hangosan Katavaszov.
- “Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre, hanem hogy fegyvert”, mondja Krisztus - vetette ellen a maga részéről Szergej Ivanovics is; olyan egyszerűen dobta be azt az evangéliumi idézetet, amely Levint mindig a legnagyobb zavarba hozta, mintha a legérthetőbb dolog volna.
- Igenis, úgy van - ismételte meg újra a mögöttük álló öreg, a véletlenül rávetett pillantásra felelve.
- Nem, bátyuska, le van verve, le, tökéletesen leverve! - kiáltott föl Katavaszov jókedvűen.
Levin elpirult a bosszúságtól, nem azért, mert legyőzték, hanem amiért nem türtőztette magát, s vitatkozni kezdett.
“Lehetetlen vitatkoznom velük - gondolta -, rajtuk áthatolhatatlan páncél van, én meg mezítelen vagyok.”
A bátyját s Katavaszovot, látta, nem lehet meggyőzni, s még kevesebb lehetőségét látta, hogy maga egyetértsen velük. Amit ők prédikáltak, az az ész büszkesége volt, az, amely őt is majdnem elveszejtette. Nem érthetett egyet azzal, hogy egy tucatnyi embernek, köztük a bátyjának is, azon az alapon, amit a fővárosba jövő néhány száz, ékesszóló önkéntes mesél, joga van azt mondani, hogy ők az újságjaikban a nép akaratát és gondolkozását fejezik ki; mégpedig olyan gondolkozást, amely bosszút és emberölést követel. Nem érthetett egyet vele, hisz sem a népben nem látta - pedig közte élt - ezeknek a gondolatoknak megnyilvánulását, sem magában nem talált rá (noha másnak, mint az orosz népet alkotó emberek egyikének nem tarthatta magát); legfőképpen pedig, mert a néppel együtt ő sem tudta, nem is tudhatta, mi az a közjó; azt azonban határozottan tudta, hogy ez a közjó csak a jó törvényének szigorú betartásával érhető el, az pedig mindenki előtt föltárult, így hát nem kívánhatott és nem is prédikálhatott háborút semmiféle közjó érdekében. Ő azt mondta, amit Mihajlics és a nép is, amely a varjagok behívásakor a hagyomány szerint így fejezte ki felfogását: “Rendelkezzetek velünk, és uralkodjatok rajtunk. Mi örömmel ígérünk teljes alázatosságot. Minden fáradságot, minden megaláztatást, minden áldozatot magunkra veszünk, de határozni és ítélni nem fogunk.” Most azonban Szergej Ivanovics szerint a nép lemondott erről a drága áron vett jogáról.
Azt akarta volna még mondani, hogy ha a közvélemény csalhatatlan bíró, a forradalom, a kommün miért nem lehet éppolyan jogos dolog, mint a szláv mozgalom? De ezek is csak gondolatok voltak, amelyek úgysem dönthettek el semmit. Kétségtelenül egyet lehetett csak látni: a vita ebben a percben ingerelte Szergej Ivanovicsot, vitázni épp ezért csúnya lett volna; Levin elhallgatott hát, s arra fordította a vendégek figyelmét, hogy felhők gyülekeznek, s az eső elől jobb lesz hazamenni.
17
A herceg és Szergej Ivanovics fölült a szekérre s elhajtott, a társaság többi része, lépéseit meggyorsítva, gyalog ment haza.
De a felhő hol kivilágosodva, hol elsötétülve olyan gyorsan közeledett, hogy még jobban kellett iparkodniuk, hogy az eső előtt hazaérjenek. A felhő elülső foszlányai szokatlan sebes-séggel rohantak az égen, alacsonyan, s mint a kormos füst, feketén. A háztól még vagy kétszáz lépésre voltak, s már föltámadt a szél, s minden pillanatban várható volt a zápor.
A gyerekek ijedt és örömteli sivítással futottak előre. Darja Alekszandrovna alig bírt a lábához tapadó szoknyával; nem is ment, hanem, szemét a gyerekeiről le nem véve, szaladt. A ház előtt voltak már, amikor egy nagy csepp az ereszcsatorna peremére hullott, s szétfröccsent rajta. A gyerekek, a nagyok is utánuk, víg beszéd közt futottak a tető védelmébe.
- Katyerina Alekszandrovna? - kérdezte Levin az előszobában kendőkkel és plédekkel elébük jövő Agafja Mihajlovnától.
- Azt hittük, magukkal van.
- És Mitya?
- Valószínűleg a Kolokban, a dajka is velük ment.
Levin fogta a plédet, s a Kolok felé futott.
Ez alatt a rövid idő alatt a felhő közepe úgy odanyomult a nap elé, hogy napfogyatkozási sötétség támadt. A szél makacsul fújta a magáét; meg-megállította Levint, levelet és virágot tépett a hársfáról, s a nyír fehér ágait furcsán-csúnyán megkopasztva, akácot, virágokat, laput, füvet, a fák csúcsát, mindent egyfelé hajlított. A kertben dolgozó lányok sivítva futottak be a cselédház eresze alá. A zápor fehér függönye a távoli erdőt s a közeli szántóföld felét egészen elborította már, s gyorsan közeledett a Kolok felé. A levegőben érezni lehetett az apró cseppekre törő eső nedvességét.
Levin előrehajtotta a fejét, úgy küzdött a viharral, amely majdhogy ki nem tépte kezéből a kendőt, s a Kolok felé futott. Valamit látott is már fehérleni a tölgy mögött, amikor hirtelen minden föllobbant, az egész föld lángba borult, a feje fölött az égbolt mintha meghasadt volna. Ahogy elvakult szemét kinyitotta, az eső sűrű függönyén át, amely a Koloktól elválasz-totta, elsőül az ismerős tölgy zöld csúcsát látta meg az erdő közepén, elszörnyedve, hogy mennyire megváltozott a helyzete. “Talán csak nem csapott bele?” Alig gondolhatta el, s a tölgy csúcsa egyre gyorsabban és gyorsabban ingadozva tűnt el a fák mögött, s a többire zuhanó hatalmas fa reccsenését lehetett hallani.
Villámfény, mennydörgés és a testén végigfutó hideg közös érzése: iszonyatba egyesültek Levin számára.
- Istenem! Istenem, csak őket ne! - mondogatta.
S noha rögtön eszébe jutott, milyen értelmetlen dolog azt kérni, hogy a tölgy, mely lezuhant már, csak ne őket üsse agyon, mégis megismételte, tudva, hogy ennél az értelmetlen imánál jobbat úgysem tehet.
Odafutott, ahol lenni szoktak, de nem találta ott őket.
Az erdő másik végében voltak, egy öreg hárs alatt, onnét szólongatták. Két sötét ruhás alak állt ott (azelőtt világosban voltak), valamire ráhajolva. Kitty s a dajka volt. A zápor már elállt, kezdett világosodni, amikor Levin futva odaért hozzájuk. A dajka ruhája alul száraz volt, de Kitty ruhája keresztülázott, s egészen hozzátapadt. Noha az eső nem esett már, még mindig ugyanabban a helyzetben álltak, mint a vihar kitörésekor. A zöld ernyős gyerekkocsi fölé hajoltak.
- Éltek? Megvagytok? Hála Isten! - mondta Levin, s beázott, cuppogó csizmáival az el nem tisztult vízen át tocsogva hozzájuk futott.
Kitty piros és nedves arcával feléje fordult, s az elváltozott alakú kalap alól félénken rámo-solyodott.
- Hogy nem szégyelled magad! Nem értem, hogy lehet valaki ilyen elővigyázatlan! - esett neki a feleségének bosszúsan.
- Bizony isten, nem vagyok hibás. Éppen indulni akartunk, amikor kitört. Tisztába kellett tenni. S alighogy... - kezdett Kitty mentegetőzni.
Mitya ép és száraz volt, s tovább aludt.
- No, hála Isten! Azt sem tudom már, mit beszélek!
Összeszedték a nedves pelenkákat; a dajka kivette a gyereket, s úgy vitte. Levin ott ment a felesége mellett, bűntudattal a bosszúsága miatt, s lopva, hogy a dajka észre ne vegye, megszorította a kezét.
18
A nap folyamán a legkülönfélébb beszélgetésekben, amelyekben ő szinte csak az esze héjával vett részt - ha az átalakulásban, amelynek benne végbe kellett volna menni, csalódott is -, Levin nem szűnt meg szíve teljességének örülni.
Az eső után ahhoz, hogy sétálni menjenek, túl nedves volt minden; a zivatar felhői sem tűntek el a láthatárról; dörögve, feketéllve vonultak át, hol itt, hol ott az ég peremén. A nap hátralevő részét az egész társaság otthon töltötte.
Vitára sor többé nem került, ellenkezőleg, ebéd után mind a legjobb hangulatban voltak.
Katavaszov kezdetben az ő eredeti tréfáival nevettette a hölgyeket, amelyek az ismeretség kezdetén mindig annyira tetszettek, de Szergej Ivanovics felszólítására, később a házilégy hímjeinek és nőstényeinek eltérő jelleméről, sőt fiziognómiájáról meg az életükről mesélt el érdekes megfigyeléseket. Szergej Ivanovics is jókedvű volt, s mikor az öccse a tea mellett fölkérte rá, kifejtette nézetét a keleti kérdés várható alakulásáról, mégpedig olyan jól és egyszerűen, hogy mind odafigyeltek.
Egyedül Kitty nem hallgathatta; őt Mitya fürdetéséhez hívták el.
Néhány perccel Kitty távozása után Levint is áthívták a gyerekszobába.
Otthagyta a teáját, és sajnálkozva kicsit az érdekes beszélgetés félbeszakítása miatt, ugyan-akkor nyugtalankodva is, hogy miért hívják, hisz ez csak fontos esetben szokott megtörténni, átment a gyerekszobába.
Noha Szergej Ivanovics végig nem hallgatott terve, hogy a felszabadított negyvenmilliós szláv világnak hogy kell Oroszországgal együtt a történelemben új korszakot kezdenie, mint előtte egészen új dolog, nagyon érdekelte, s a kíváncsiság és nyugtalanság is izgatta, hogy vajon miért hívatják, mihelyt a nappaliból kilépve egyedül maradt, rögtön a reggeli gondolatok jutottak eszébe. S az elképzelések a szláv elem jelentőségéről a világtörténelemben olyan semmisnek tűntek föl ahhoz képest, ami a lelkében történt, hogy azon nyomban mindent elfelejtett, s már megint abba a hangulatba jutott, amiben délelőtt volt.
Nem emlékezett, ahogy máskor szokott lenni, egész gondolatmenetére (erre most nem volt szüksége). Az érzésbe talált bele rögtön, amely irányította, s ezekkel a gondolatokkal volt kapcsolatban, s ez az érzés még erősebb és határozottabb volt lelkében, mint előbb. Most nem az történt, ami a régebbi, kieszelt megnyugtatásoknál szokott, amikor az egész gondolatmene-tet kellett rekonstruálnia, hogy az érzést megtalálja: épp fordítva, az öröm és megnyugvás érzése erősebb, élénkebb volt, mint előbb, s a gondolat nem ért az érzés nyomába.
Átment a teraszon; a sötétedő égen kiütköző két csillagra nézett, s egyszeriben eszébe jutott minden. “Az égre néztem, s azt gondoltam, hogy a boltozat, amelyet látok, nem hazugság, s eközben nem gondoltam valamit végig, valamit elrejtettem magam elől - gondolta -, de akármi volt is, ellenkezés nem lehetett. Elég végiggondolni, minden megvilágosodik!”
Már bent volt a gyerekszobában, akkor jutott eszébe, mi az, amit eltitkolt maga elől. Az, hogy ha az Isten létének fő bizonyítéka: kinyilatkoztatása, hogy a jó micsoda, akkor minek ezt a kinyilatkoztatást a keresztény egyházra korlátozni? S milyen viszonyban vannak ezzel a kinyilatkoztatással a buddhista, mohamedán vallások, amelyen szintén a jót vallják s gyakorolják?
Úgy tetszett neki, hogy megvan a válasza erre a kérdésre; de minthogy már belépett a gyerekszobába, nem sikerült még megfogalmaznia.
Kitty feltűrt ruhaujjal állt a kádnál a pacskoló gyerek fölött. Férje lépteit hallva, feléje fordította az arcát, s mosolyogva intette oda. Egyik kezét a hátán fekvő, lábacskáival rugdosó gyerek feje alá tartotta, a másik, egyenletesen feszülő izmokkal, a szivacsot nyomta ki rá.
- Gyere, nézd, nézd már! - mondta, mikor a férje hozzálépett, - Agafja Mihajlovnának igaza van. Megismer.
Arról volt szó, hogy Mitya a mai nappal kétségtelenül és szemmel láthatólag megismerte az övéit.
Ahogy Levin a kádhoz lépett, be is mutatták neki rögtön a kísérletet, s a kísérlet teljesen sikerült. A szakácsnő, akit épp azért hívtak oda, a gyerek fölé hajolt. A gyerek a homlokát ráncolta, s tiltakozóan rázta a fejét. Kitty hajolt fölé - mosolyra derült, kacsója a szivacsba kapaszkodott, s prüszkölő ajkaival olyan elégedett és furcsa hangot adott, hogy nemcsak Kitty s a dajka, de maga Levin is váratlan ujjongásban tört ki.
A gyereket karon tartva vették ki a kádból; vizet locsoltak rá, lepedőbe bugyolálták, megdörgölték, s egy átható visítás után odaadták az anyjának.
- Örülök, hogy kezded szeretni - mondta Kitty a férjének, miután a gyermekkel a mellén nyugodtan odaült a megszokott helyére. - Igazán örülök; már kezdtem elkeseredni. Azt mondtad, nem érzel semmit sem iránta.
- Azt mondtam, hogy nem érzek? Azt mondtam csak, hogy csalódtam.
- Hogy őbenne?
- Nem azt, hogy őbenne csalódtam. A magam érzésében; többet vártam. Azt vártam, hogy meglepetésszerűen egy új, kellemes érzés terjed szét bennem; ehelyett váratlanul viszolygás, szánalom...
Kitty vékony ujjaira húzta a gyűrűket, amelyeket Mitya fürdetéséhez levett, s a gyerekkel karjában figyelmesen hallgatta az urát.
- S főként sokkal több volt bennem a félelem és szánalom, mint az öröm. Ma, a vihar alatt, ez után az ijedelem után értettem meg, mennyire szeretem.
Kitty mosolyra derült.
- Nagyon megijedtél? - mondta. - Én is, de nekem most, hogy elmúlt, még rettenetesebb. Elmegyek, megnézem azt a tölgyet. Hanem ez a Katavaszov milyen kedves ember! Az egész nap általában olyan kellemes volt. Te is olyan szépen tudsz, ha akarsz, Szergej Ivanoviccsal bánni... No, menj vissza hozzájuk. Fürdés után itt mindig hőség van és pára...
19
Ahogy a gyerekszobából kilépett és egyedül maradt, Levinnek megint az iménti gondolata jutott az eszébe; még volt valami homály benne.
Ahelyett, hogy a nappaliba ment volna, ahonnét hangok hallatszottak, a teraszon állt meg, s a korlátra támaszkodva az eget kezdte nézni.
Már egészen besötétedett, de délen, amerre nézett, nem volt felhő. A felhők az ellenkező oldalon tornyosultak, ahol most egy villám lobbant föl, s távoli dörgés hallatszott. Levin a kerti hársfáról egyenletesen hulló csöppeket fülelte, s az ismerős háromszögletű csillagképre nézett, s a közepén áthúzódó, elágazó tejútra. A villám lobbanásaira nemcsak a tejút, a ragyogó csillagok is eltűntek; de alig aludt ki a villám, mintha egy biztos kéz dobná oda őket, ugyanazon a helyen ismét megjelentek.
“Nos, mi is az, ami zavar?” - mondta magában Levin; kételyeinek a megoldása - ha nem is ismeri még -, előre érezte, kész már a lelkében...
“Igen, az istenség egyetlen nyilvánvaló, kétségtelen megnyilvánulása: a jó törvényei, amelyek a kinyilatkoztatás révén jutottak a világ tudomására, s amelyeket én is érzek magamban, s amelyek elismerésével nem csatlakozó, hanem akarva-akaratlan egyesített vagyok más emberekkel a hivők közösségében, amelyet egyháznak neveznek. De hát a zsidók, mohame-dánok, konfuciánusok, buddhisták, ők micsodák? - adta föl magának ugyanazt a kérdést, amely az előbb veszélyesnek tetszett. - Ez a sokmilliónyi ember valóban meg van fosztva attól a fő jótól, ami nélkül az életnek nincs értelme? - Elgondolkozott, de rögtön ki is igazította magát. - Mit is kérdezek voltaképpen? - mondta magában. - Az emberiség különféle vallásainak viszonyát kérdem az istenséghez, Isten egyetemes megnyilatkozását az egész világ számára, ködfoltjaival együtt. Mit csinálok tehát? Személy szerint nekem, a szívemnek kétségtelen tudás tárult föl, amelyhez ész nem juttat el, én pedig makacsul, ésszel és szóval akarom ezt a tudást kifejezni.
Tán nem tudom, hogy a csillagoknak nincs járásuk? - kérdezte magát, s a fényes bolygóra nézett, amely máris megváltoztatta helyzetét a nyírfa legmagasabb ágához viszonyítva. - De ahogy a csillagok mozgására nézek, nem tudom elképzelni a Föld forgását; igazam van tehát, ha azt mondom, hogy a csillagok mozognak.
A csillagászok meg tudnának tán érteni, ki tudnának számítani valamit, ha a Föld különféle bonyolult mozgásait mind számításba vennék? Csodálatos következtetéseik az égitestek távolságairól, súlyukról, mozgásaikról, zavaraikról, mind a csillagok látható mozgásán alapul-nak a mozdulatlan Föld körül, ugyanazon a mozgáson, amely most énelőttem is itt van, s a száza¬dok során az emberek milliói számára mindig ilyen volt, s mindig egyforma és ellen¬őriz-hető marad. S ahogy a csillagászok következtetése henye és ingatag lenne, ha nem a látható égen tett, ugyanahhoz a délkörhöz, ugyanahhoz a horizonthoz viszonyuló megfigyelé¬seken alapulna, az én következtetéseim ugyanolyan henyék és ingatagok volnának, ha nem a jónak azon a fogalmán alapulnának, amely mindig és mindenki számára egyforma volt és lesz, s amely az én számomra a kereszténységben tárult föl, s lelkemben mindig igazolható. Más vallásokról s viszonyukról az istenséghez nincs sem jogom, sem lehetőségem véleményt mondani.”
- Hát te nem mentél be? - szólalt meg hirtelen Kitty hangja, aki ugyanezen az úton tartott a nappaliba. - Mi az, csak nincs rosszkedved? - nézett a csillag fényénél az ura arcába figyelmesen.
Megnézni azonban nem tudta volna, ha egy villám, a csillagokat eltakarva, meg nem világítja. A villám fényénél az egész arcát láthatta, s látva, hogy nyugodt és örvendő, rámosolyodott.
“Megérti - gondolta Levin -, tudja, min gondolkozom. Megmondjam neki, vagy sem? Igen, megmondom, meg.” De abban a percben, amikor meg akart szólalni, Kitty is megszólalt:
- Ej, Kosztya, tégy meg egy szívességet - mondta -, menj be a sarokszobába, nézd meg, hogy helyezték el Szergej Ivanovicsot. Nekem kínos lenne. Az új mosdót betették-e?
- Jó, tüstént megyek - mondta Levin fölkelve, s megcsókolta.
“Nem, nem kell szólanom - gondolta, amikor elment előtte. - Erre a titokra csak nekem van szükségem, csak nekem fontos, szóval nem is fejezhető ki.
Ez az új érzés, éppúgy, mint amit a fiam iránt érzek, nem változtatott meg, nem tett boldoggá, nem világosított meg egyszeriben, mint ahogy reméltem. És nem volt részem semmiféle meglepetésben sem. S hit-e vagy nem hit - nem tudom, micsoda -, de szenvedéseim közben észrevétlenül jött, s eresztett a lelkemben gyökeret.
Éppen úgy fogok haragudni Iván kocsisra, éppen úgy vitatkozom, éppúgy kimondom rosszkor is a gondolataim, éppolyan fal lesz lelkem szentélye s a többiek, a feleségem közt is; éppúgy okolom majd az ijedelmemért, s éppúgy megbánom majd; az eszemmel éppúgy nem értem meg, miért imádkozom, s imádkozom; de az életem most, az egész életem, függetlenül mindattól, ami történhet velem, minden egyes perce nemcsak hogy értelmetlen, mint azelőtt, de a jó kétségtelen értelmével teljes, amellyel hatalmamban áll megtölteni.”

.oOo.