Mint ki örökölt, s most számolja némán,
S ha megfáradva zsákjaira dűl,
Arcán öröm és téboly úgy vegyül,
Mint Jákobén, felbámulván a létrán;
 
Úgy nézem én most szívszorongva Lénám,
Ahogy kis melle domborul s hegyül,
S szemhéján túl az álom egyre gyűl:
Mert álmában, tudom, nem gondol énrám,
 
S hogy egyszer majd felébredvén se fog;
Ezért, mint semmiből lett gazdagok,
Kik elfehéredő ujjal szorítják
 
Új kincsüket álmatlan éjjelen:
Szívem dobol, az arcom vértelen,
S átélem a boldogság minden kínját.